Név: Raven Nightroad
Nem: Férfi
Életkor: 16
Mágia: Sárkányölő (Fekete)
Klán: Raven Tail
Kinézet: 184 cm magas, jóvágású férfiú, tengerkék szemekkel, az átlagosnál masszívabb, szálkás testalkattal rendelkezik. Egy átlagos, vörös kapucnis, zip-záros pulcsit visel, általában fekete farmerrel, és szintén fekete bakancsban flangál. Mindig fáslit teker a kezére. Felsőtestére nonfiguratív ábra van varrva, amiknek a jelentését csak ő ismeri. Két vállára egy-egy fekete napot tetováltatott, ami a két szerettét jelképezi, a napok körül vörös, fogas íriszt tetovált, ezzel jelképezve, hogy elrejtőztek előle. Alkarjaira színes lángmotívumok díszelegnek. 184 cm magas, jóvágású férfiú, tengerkék szemekkel. Füleit számos piercing, fülbevaló ékesíti.
Jellem: Kifejezetten magának való, kiforratlan személyiség, teljesen kiszámíthatatlan. Az embereket nem tartja sokra, gond nélkül eltakarítja őket az útból, ha a szükség úgy hozza. Szereti a tetoválásokat, és az egyéb fájdalmas dolgokat. Gyűlöl veszíteni.
- Margareth, fogd a picit és rohanj, ahogy csak bírsz! - mondta siettetve feleségét a férfi.
- Veled mi lesz? Neked is jönnöd kell, nem tudnék nélküled élni! - felelte az asszony a könnyeivel küszködve .
- Majd utánatok megyek, ne aggódj. -válaszolta megnyugtatás képpen. - Ne félts asszony, elvégre is mágus vagyok - vigyorodott el azzal átölelte a csecsemőt tartó nőtt, és csókot lehelt mindkettejük homlokára.
A mellettük lévő fának csapódott egy kettétépett ember hullája.
- ROHANJ! -üvöltött az asszonynak, majd visszafordult a hatalmas fekete fenevad irányába. Társai vadul hadakoztak a szörnyeteggel, de az mintha meg sem érezte volna mágikus támadásaikat. A Tisztek üvöltve adták ki folyamatosan változó parancsaikat, s próbáltak végezni a szörnyeteggel, de dárdáik, nyílvesszőik úgy pattogtak le a lény kemény bőréről, mintha egyszerű gyufaszálakkal dobálták volna. Fekete tüze mindent elemésztett, ami csak az útjába került. Nem volt menekvés, az emberek jajveszékelései olybá tűntek, nem akarnak abba maradni. Senki nem menekülhetett. Pillanatok alatt ölte meg áldozatait, és lakmározta be őket. A szárnyas szörnyetegre semmi nem volt hatással, a belőe áradó gonoszság, gyilkos vágy szinte már tapintható volt a levegőben. Edward meghökkenve látta, hogy a tűz nem égette le a húsról a bőrt, annál sokkal rosszabbat művelt. Elhamvasztotta a lelküket. Jól tudta, hogy a sárkány elől nincs menekvés, így csak azon fáradozott, hogy elég időt nyerjen a családjának, és időben biztonságos távolságra kerüljenek.
- Fire ball -hangzott fel a varázslat igéje. A férfi lába alatt vörös pentagram jelent meg, s kezeiből egy hatalmas tűzlabda csapódott a fekete sárkány pofájának. Amaz hangosan felnevetett, és Edward felé fordult. Edward nem esett kétségbe. Jól tudta, hogy nem nyerheti meg ezt a harcot, de nem menekülhetett. Még nem. Küzdenie kell, számítanak rá.
Ismét rálőtt egy tűzlabdát, de a gyíknak meg sem kottyant. A karddal őt rohamozó katonák életének egy szempillantás alatt vetett véget, a sárkány léleksorvasztó tüze. Ed folyamatosan támadta ellenfelét, akit jobban foglalkoztatott a dárdás egység likvidálása, ám hamarosan minden hang elhalt, s a mágus riadtan vette tudomásul, hogy már csak ő maradt. Erejének végén járt, már ahhoz is alig maradt ereje, hogy talon maradjon. A sárkány hatalmas, éles karmával hasította ketté a férfit, aki fájdalmas arckifejezéssel terült el a földön...
... Az asszony úgy futott, mint életében még soha. Szorgosan kerülgetve az elé kerülő fákat, szúrós bozótokat. Rettegett. Féltette férjét, a férfit, kit a világon mindennél jobban szeretett. A Telihold fénye tisztán bevilágította az erdőt, megfelelő látási körülményeket biztosítva a nőnek. Már az idejét sem tudta milyen régóta rohant, csak azzal volt tisztában, hogy nem állhat meg. De már nem bírt tovább futni. Kénytelen volt pihenni és kifújni magát, mielőtt tovább haladna. Egy öreg tölgynek támasztva hátát fújtatott, s közben síró kisbabáját csitítgatta.
- Cssss... -tette szájára mutatóujját. - Ne sírj Hektor, a papa nemsokára utánunk jön. - nyugtatgatta magát, mintsem a babát, és közben lágyan ringatta.
A táj hirtelen elsötétült, és szárnyak suhogása nyomta el a tücskök ciripelését. Rémület lett úrrá rajta, ahogy felpillantott. Nem felhő takarta el az égboltot, ahogy először gondolta, hanem egy hatalmas fekete sárkány. Pánikba esett, és ismét rohanni kezdett. Egy kis tisztásra ért, s olyan hamar akart átjutni rajta, hogy figyelmetlensége nyomán megbotlott, és jó két métert csúszott a nedves pázsiton, a picit erősen magához szorítva, próbálva megóvni a sérüléstől. Az ében fekete szörnyeteg, előtte landolt.
Gonosz vigyor ült az arcán, már ha vigyornak lehetett nevezni. Az asszony szíve hevesen dobogott, homloka tán jobban verejtékezett, mint valaha. A félelem átjárta minden csontját, szőrszálai az égnek meredtek, ahogy keresztül hatolt szívén a fagyos rettegés.
- K-k-könyörgöm, őt ne öld meg! - kérlelte a sátáni teremtményt, bár az látszólag mit sem foglalkozott a kérésével.
- Előlem nincs menekvés! - röhögött gonoszan.
A gyermek úgy bömbölt, mintha érezte volna, hogy hamarosan visszatér a teremtő óvó karjaiba, ahonnan csak nem rég szabadult.
A szörnyeteg hatalmas, éles karmokban végződő mancsával markolta meg a nőt gallérjánál fogva, és emelte magasba maga elé. A gyermek a földön feküdt, és csak visított. Hatalmasra tátotta száját, és behajította a félelemtől zokogó, könyörgő, megtört asszonyt a szájnyílásba. A hang, egy velőtrázó sikoly után elhalt. A gyík Sárga szemeit a bömbölő csöppség felé fordította, rákészült, hogy végleg elhallgattassa.
- Befejezted? -jött egy női hang a háttérből, amire odakapta a fejét.
- Rose, te mit keresel itt? Ha emlékezetem nem csal, azt mondtam várj meg a barlangban.
- Azt hitted, ki fogom hagyni ezt a műsort? Ne nevettess Drakile.
Az idegen nő felfigyelt a gyermek sírásra, így odasétált hozzá. Leguggolt mellé, és felvette a hideg, nyirkos talajról. Lassan ringatni kezdte, és egy altatódalt énekelt neki, amitől a pici megnyugodott, és hamarosan álomba szenderült. A sárkány türelmetlenül szemlélte az eseményeket, majd mikor a pici elhallgatott, megszólalt.
- Öld meg Rose. Semmi szükségünk erre a csupasz békára.
- Halkabban, különben felébred. - szólta meg a nagy feketét. - Meg akarom tartani. -felelte lágyan, eltökélten.
- Ne beszélj őrültséget. Minek neked ez a kis pondró? Megvagyunk nélküle is.
- Kérlek Drakire, hadd tartsam meg. Nem lesz vele gond. - harcolt a lány.
Drakile idegesen fordította el tekintetét, majd kissé megenyhülve szólalt meg.
- Cöhh... emberek... de te viseled gondját, és nem akarom hallani az idegesítő vinnyogását -válaszolta beletörődve.
- Köszönöm, és hidd el nem fogod megbánni. - mosolygott örömében Rose.
A kicsivel a kezében felmászott a sárkány hátára, aki ezután lassú, erőteljes szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett...
- HALLGATTASD MÁR EL! -üvöltött a sárkány dühödten.
Roppantul nem volt ínyére ez a kis üvöltő nyálgombóc, és ezt nem is győzte elégszer hangoztatni.
- Ha üvöltözöl, azzal csak alá adod a lovat -torkolta le a fenevadat. - Cssss... kincsem, ne sírj, mindjárt kapsz egy kis hamikát. -mondta, majd levette a tűzről a meleg cumisüveget, és a csecsemő szájába nyomta. Mohón falta a kiskrapek, s Drakile örömére végre elhallgatott. A kezdeti nehézségek ellenére, Rose elég jól el tudta látni az anya szerepét. Ahogy nőtt a csöppség, úgy idegesítette a feketét a jelenléte. Elvégre nem volt szégyenlős, és mikor már kibújtak a kis fogacskái, és megtanult négykézláb haladni, előszeretettel harapdálta Drakile farkát. Úgy tekintett a sárkányra, mint egy játszópajtásra, ami nem igazán tetszett a másiknak. Egyre többször hangoztatta, hogy utálja, de mégis hagyta, hogy a kicsi nyúzza.
- Te Rose, megehetem már? -kérdezte egyik alkalommal.
A lány csak mosolygott rajta, hiszen elég jól ismerte már társát, jól tudta, hogy a sárkány is megkedvelte már, habár ezt nem szándékozott kimutatni, de Rose sokszor látta, ahogy amaz a gyermeket bámulja, és apai szeretettel figyeli mikor alszik. Elvégre a ronda külső érző szívet rejt magában. Míg Rose elment az emberek közé, hogy beszerezze a kicsinek szükséges dolgokat, addig Drakile titokban beszélni tanította a gyereket. A lány meg is lepődött, mikor az első szavát a sárkánynak idézte.
- Dákil, Dákil -nevetett ártatlanul, boldogan a fiú, közben a földet csapkodva tenyerével.
- Ha ennyire utálod, akkor miért a te nevedet hajtogatja? -vonta kérdőre a sárkányt Rose kuncogva.
A hatalmas teremtmény horkantott egyet, majd kissé boldog pofát vágva hazudott valamit.
- Biztos sokat emlegeted neki a nevemet.
- Persze, persze - kuncogott még jobban a lány. - Itt lenne az ideje, hogy nevet adjunk neki, nem gondolod?
Drakile pillanatnyilag elmélázott rajta, majd kimondta az első eszébe jutó nevet.
- Raven!
- Miféle név ez, hogy Raven?
- Hallgass, nekem tetszik. Ez lesz a neve. - jelentette ki erőteljes, ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Akaratos pikkelybomba! -fakadt ki a lány. - Akkor legyen Raven... a családneve pedig Nightroad lesz, akárcsak nekem.
- Cöh... a vezetéknevek nem fontosak. Nekem sincs. -felelte a sárkány.
- De te nem vagy ember Drakile, te egy félelmetes, gonosz sárkány vagy -gúnyolódott a lány.
A sárkány nem válaszolt, inkább egyszerűen elhagyta a barlangot, hogy táplálékot kerítsen magának.
...10 évvel később...
- Drakile, pisilnem kell - szóltam előre a sárkánynak.
- Bírd még ki egy kicsit hamarosan leszállunk. -válaszolta amaz.
Kényelmetlenül fészkelődtem, hisz már órák óta tartogattam magamban, s már kezdett kellemetlenné válni a hólyagom duzzadása.
- De nagyon kell! -visszakoztam.
- Raven, tényleg mindjárt ott vagyunk, kibírod. -felelte Rose kissé megrovóan.
Nehezen vettem rá magam, hogy ne szóljak vissza neki, s elgyötört arccal bámultam magam elé, próbálva elterelni a gondolataimat a szükségről. Végül az ígéretekhez híven ereszkedni kezdtünk. Ahogy a sárkány földet ért, azzal a lendülettel csúsztam le a hátáról, és rohantam az első közelemben lévő fához. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez számomra, kis túlzással száz kilóval éreztem könnyebnek magam. Majd miután elraktam kis barátomat, szemeimet végig vezettem a tájon. Falakkal voltunk körülzárva, amiket már alaposan benőtt az aljnövényzet. Valamiféle udvar közepén álltunk, de nem tudtam volna megmondani, hol.
- Rose, hol vagyunk? -kérdeztem kíváncsian.
- Ar' Thek Városának ősi romjainál -felelte a sárkány. - ez lesz az ideiglenes otthonunk. Szinte teljesen benőtték az indák, és senki más nem ismeri.
- Aha. De én szerettem a barlangot. -bátorkodtam megemlíteni a dolgot.
- Én is itt tanultam, Raven. Zavartalan, csöndes hely, és senki nem hallhatja meg, mit csinálunk itt a Dzsungel közepén. - felelte Rose.
- Na és? A barlang is jó, aki zavarni merne minket, azt Drakile úgyis megeszi - mondtam okosan, fülig érő szájjal.
Drakile ezen jóízűen kacagott. Látszólag Rose nem tartotta ezt viccesnek, ő nem örült neki, hogy a sárkány étrendjében emberek is szerepet kapnak.
- Drakile, mikor kezded meg a tanítását? -kérdezte kicsit paprikásan.
- Holnap kezdünk. - halt el a sárkány nevetése.
- Olyan erős leszek mint te? - fordultam mosolyogva hatalmas barátom felé.
- Ezer évvel korábban kellett volna megszületned hozzá kölyök - nevette el magát ismét.
Úgy tűnt, ma kifejezetten jó hangulatban van, így hagytam a témát, és elindultam feltérképezni a terepet. Bár nagyon szerettem a barlangot, különösebben nem rázott meg az elhagyása, szerettem más, ismeretlen helyeket bejárni. Az állítólagos romos város, egész jó állapotban volt, legalábbis azon része, ami még megmaradt belőle. Találtam néhány szobrot, amit az idő eléggé elkoptatott, de így is ki lehetett venni belőlük, hogy ennek a városnak a lakói valaha tisztelték a sárkányokat. Megannyi szobrot mintáztak róluk, és a falakba vésett rajzok is ezt bizonyították. Drakile később rengeteget mesélt erről a kultúráról, ami különösképp nem érdekelt, de legalább azt az időt nyugodtan, pihenéssel tölthettem. A sárkány elhatározása, miszerint megtanít a sárkányölő mágiára, eleinte nagyon tetszett, míg bele nem kezdett. Kegyetlenül fájdalmas, és megterhelő volt minden nap. Egyáltalán nem bánt velem kesztyűs kézzel, nap mint nap szembekerültem azzal az érzéssel, hogy talán ez lesz az utolsó nap az életemben. Nem egyszer tört el csontom, és elmondhatom, nem kellemes érzés. Volt, mikor egyszerre 4 bordám repedt meg, akkor hetekig feküdtem fájdalomtól kínlódva, mire begyógyult...
A sárkány mentálisan, és fizikailag is többször próbára tett. Kezdeti nehézségeim ellenére, elszántan dolgozott bennem a tudás vágy, még ha megterhelő is volt koncentrálni a varázserőt, lángokat alkotva belőle, azért nem okozott különösebb nehézséget, viszont az, hogy ez a mágiámon élősködött, irtózatosan megterhelő volt. Kezdetben alig csak percek töredékéig tudtam fenntartani, de ezt addig kellett gyakorolnom, míg a kimerültségtől össze nem estem. Az ember bele sem gondol, milyen nehéz a művelet fenntartása pláne úgy, hogy mindeközben folyton folyvást más testrészemnél kellett felszítanom a tüzet. A varázserő folyamatos áramoltatása a testben, elég nagy koncentrációt igényel, egy pillanatnyi figyelmetlenség és kezdheted elölről. Miután végre sikerült eljutnom arra a szintre, ahol már úgymond tökéletesen irányításom alá tudtam vonni az erőmet, és a mágiát használva már járni és, egyéb elfoglaltságokra is képes voltam, akkor kezdődött csak a java. Naponta össze kellett mérnem az erőmet Rose-al, -szerintem mondanom se kell, de - rendszerint nem húztam sokáig ellene. Akárhányszor próbáltam elszívni a mágiáját, mindig fordítva sült el, és végül én kerültem kimerülten a padlóra. Persze a sárkány folyamatosan figyelt, és oktatott, tanácsokkal látott el, vagy alaposan lekorholt. A nővérem csak úgymond "eszközként" volt jelen, mikor Drakile-nak nem volt kedve semmihez, vagy csak épp vadászni ment, de az ő tapasztalata és segítsége felbecsülhetetlen volt számomra. Nem akartam csalódást okozni a feketének, és ennek érdekében mindig, mindent beleadtam. Különleges étrendre kellett ráállnom, ami elmondásuk szerint hozzátartozik a sárkányléthez. Hol egy mágiával feltöltött lakrima, hol egy mágikus tárgyat kellett elfogyasztanom, amiből kinyerhettem a számomra szükséges "fűtő anyagot". Őszintén megvallva Drakile ellen nem szerettem harcolni, ezekre az összecsapásokra bizonyos időközönként került sor, mikor úgy gondolta, hogy itt az ideje személyesen is felmérni a képességeimet.
- Ezúttal te fogsz veszíteni te túlméretezett Varangy! - jelentettem ki magabiztosan a dolgot.
- Ne légy úgy eltelve magadtól, Raven. Soha nem leszel elég erős, hozzá hogy legyőzz. -válaszolta amaz.
Szópárbaj helyett, inkább a küzdelemre összpontosítottam. ökleimen felgyulladt az isteni tűz, s ahogy csak tudtam, rohantam a sárkány felé, hogy megismertessem vele a fájdalmat. Ellenfelem egy könnyed szökkenéssel a levegőbe emelkedett, mielőtt még esélyem lett volna megütni, aztán hangosan kiröhögött.
- Most mit fogsz csinálni? Hogyan támadsz meg? -kérdezte önelégülten. Hatalmasra tátotta száját, és felém okádta ormótlan sötét tüzét. Egy hajszálon múlott, de sikerült elkerülnöm. Ha ez eltalált volna, biztos végem lenne! -futott át elmémen a gondolat, miközben fejvesztve rohantam az élő lángszóró elől, be egyenesen az egyik romos épület menedékébe.
- Heh... heh... heh... -lihegtem - szaros sárkány, hogy a fenébe szedjelek le onnan? - tettem fel magamnak a kérdést. Ebben a pillanatban pattant a fejembe az isteni szikra.
- Hát persze! A saját fegyverét kell ellene használnom! - örültem meg leleményességemnek.
Bár még sohasem csináltam, Rose nem egyszer használta ellenem a fekete sárkány leheletét. Bizakodtam benne, hogy én is képes leszek rá, és meglephetem vele a gigászi hüllőt, ezért szorgosan próbáltam felidézni a nővérem tanítását az ügyben.
" Gyűjtsd a torkodba az energiád, koncentráld, és próbáld meg belobbantani a szádban összegyűlt mágiát, aztán fújd ki, olyan erővel, ahogyan csak bírod. De ne feledd közben kinyitni a szád!"
- Egy próbát megér! -határoztam el, majd a rám várakozó dög elé álltam.
- Rájöttem a megoldásra! Most tényleg lenyomlak! - közöltem tárgyilagosan ellenfelemmel, majd mindent úgy tettem, ahogy a nővérem mondta.
Az utasításokat gyakorlatba fektettem, bár nem úgy sikerült, ahogy azt vártam. Apró szikrák pattogtak ki csücsörített ajkaim közül, s bárhogy fújtam, nem jutottam nagyobb eredményre. A sárkány hasztalan kísérletem láttán olyan hangos hahotázásba kezdett, hogy felrázta a körülöttünk elterülő dzsungel élővilágát, miközben lassan leereszkedett elém. Egy pillanatig csak bámult rám, és ezt a pillanatot kihasználva kerültem az oldalához, és a pokol lángjaival kezdtem ütlegelni. Farkát meglendítve hozzá csapott egy kőoszlophoz. Vér bugyogott ki a számon, fejem iszonyúan sajgott, nyilván nagyon beverhettem a kobakom, mivel látásom elhomályosult, és a hangok is elhaltak. Éreztem, hogy lassan lecsukódnak szemeim, mégsem tudtam tenni ellene semmit.
- Szaros sárkány... - hallattam hangom utoljára, mielőtt elnyelt az eszméletlenség.
Szemem felnyitva, kissé homályosan láttam a felettem tornyosuló sárkány randa képét.
- Felébredtél hát. -duruzsolta - Már kezdtem azt hinni, hogy meghaltál.
- Vesztettem? -kérdeztem miközben dörzsölgettem látószerveimet. - Mennyit aludtam?
- Három teljes napot, és meg ne próbálj felkelni -hallatszott egy parancsoló női hang.
Ha fel is akartam volna kelni, akkor sem akartam volna, mert már azzal, hogy mozogtam, éles fájdalom szökött bordáimba, mint ha villám csapott volna belém. Óvatosan tettem egyik tenyeremet a homlokomra, s meglepődve tapasztaltam, hogy kötés díszeleg rajta.
- Mi történt? -kérdeztem kényszeredetten, bár már sejtettem a választ.
- Mi történt volna? Természetesen vesztettél, és komolyan megsérültél. - Válaszolta a nő - Örülhetsz, hogy még élsz!
Elfintorogtam a hírek hallatán, természetesen jobban örültem volna annak, ha a győzelmemet közli, és nem a kudarcomat.
- Addig nem fog elérni a halál, amíg le nem győzöm azt a dögöt. Erre megesküszöm! - mondtam meggyötörten, de büszkén.
Drakile ezen csak nevetett, és közölte, hogy ne is álmodjak róla.
... néhány évvel később...
Szemeim résnyire nyitódtak, ahogy a reggeli nap sugarai buzgón támadták azokat. Hunyorogva néztem körbe, átkozva magam azon meggondolatlan cselekedetemért, hogy a fa rossz oldalánál hajtottam le a fejem éjszakára. Nem szerettem korán kelni, és ez a korai ébresztő, nem tett túl jót testem-lelkem kényes egyensúlyának. Még mindig sajgott mindenem a tegnapi kimerítő harctól, de a szabadnap, amit mára kaptam, tökéletes alkalom lett volna a pihenésre, ha az az átkozott világító sárga égitest nem szól közbe. Sajgó tagjaimat kinyújtóztatva, egy hangos ásítással adtam a világ tudtára ébredésemet. Lustán keltem fel, és haladtam végig a kis gyomos belső udvaron, szemeim heves dörzsölgetése közepette. Az ősi város megviselt épületei nagyszerű menedéket biztosítottak a forró nap égető sugaraitól, így haladtam házról házra Drakilt, és a nővéremet kutatva. Végül megtaláltam azt az épületet, amit kerestem. Az itt töltött évek alatt, bejártam már a város minden zegét-zugát, így egyáltalán nem voltam elveszve, és így tudtam meg azt is, hogy a valaha itt élt ősök labirintus szerű építkezése a város védelmét szolgálta, ha esetleg ellenséges csapatok tették volna be a lábukat. Ahogy beléptem a nővérem választotta szálláshelyre, lassan körbejárattam tekintetem az impozáns épület belsején, és nyugtázva változatlanságát, valami élelmet keresve sétáltam oda Rose cuccaihoz, illetve sétáltam volna, ha megtaláltam volna. Szokatlan volt, hogy nem találtam a helyén a rojtos öreg utazózsákját, így úgy döntöttem, kénytelen leszek ténylegesen felkutatni a lányt, bárminemű kaja reményében. Ahogy elsétáltam a gyakorló térre, ahol a nagy fekete általában tartózkodott, dühösen eszméltem rá, hogy ez a kettő csak úgy fitty-fütty eltűnt. Ritka dolog volt az olyan eset, hogy nem értesítettek távozásukról, így kicsit fortyogtam mérgemben. Nagyon reméltem, hogy valami étellel térnek vissza, mert gyomrom immár sokadszorra adta tudtomra elégedetlenségét a jelenlegi helyzetével kapcsolatban.
Órák teltek el, már nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért folyamatos szitkozódások közepette indultam el a dzsungel veszélyes övezetébe valami élelemért. Jól tudtam merre találhatom meg azt, amit keresek, így nem volt gond a reggelivel, viszont egyáltalán nem tartottam szórakoztatónak, hogy magamnak kell előteremteni a belapátolni valót. A nap már igencsak magasan járt, mikor vissza értem a város ismerős környezetébe, de az a kettő még mindig nem volt sehol. Kezdtem azt hinni, hogy szánt szándékkal itt hagytak....
Napok, hetek teltek el, unalmas semmittevéssel, várakozással. A feketének és a lánynak jó ideje nyoma sem volt már, tényleg kezdtem elhinni, hogy magamra hagytak, elárultak engem. Nem voltam benne teljesen bizonyos, de nem tudtam kiverni a fejemből ezt az eshetőséget, elvégre nem nyelhette el őket a föld. Végül türelmetlenül, haragtól fűtve keltem útra, hogy felkutassam őket, és a saját kezemmel fojtsam meg mindkettőt, hacsak nem adnak elő valami meggyőző mesét. Őszintén szólva a külvilágról nem sok tudomásom volt, de mindez nem érdekelt, csak az lebegett előttem, hogy rájuk leljek. A kétségbe esés, a hiányuk okozta űr már-már az őrület határára sodort, a tudat, hogy elhagytak mély sebet égetett belém. A hiányérzet, a keserű vágyakozás utánuk kezdett átvedleni valami mássá, tiszta haraggá, majdan gyűlöletté...
...Era, egy évvel később...
A hatalmas város nyüzsgő élete kifejezetten jót tett nekem. Szerettem a tömegeket, tetszett, hogy nem az az unalmas, csendes környezet vesz körül, ami régen. A szüntelen kutatás, az eredménytelen hajsza alatt sok mindent megtudtam, megtanultam a világon kialakult rendről, így könnyedén el tudtam vegyülni a pornép között. Egy apró információ morzsát követve jutottam el a fővárosba, miszerint itt van egy klán, a Dragon Fang, akik talán tudnak némi információt szolgáltatni számomra a nővéremről, hisz a megadott személy leírásom alapján állítólag látták itt felbukkanni. Hamar megtanultam, hogy ügyeljek rá, hogy senki ne tudja meg miféle szerzet vagyok, úgy nagyobb biztonságban tudhatom magam, mivel nem nagyon tolerálják ezek a férgek, ha olykor egy-egy mágust ejtek meg vacsora gyanánt. Jobb titokban tartani az ilyesmit. A vadászat valami olyan dolog volt számomra, mint másnak levegőt venni, annyi különbséggel, hogy a levegő nem élő, nem érez fájdalmat, rettegést. Szórakozottan sétáltam a sötét éjszakában, ismeretlen utcákat róva, dohos kocsmákat járva Rose nővérem személyleírásával. Nem sokra jutottam eddig, így arra jutottam, megpróbálok keríteni magamnak egy helyi mágust, akit kivallathatok. Nem is sejtettem, hogy az este folyamán rám ragyog Fortuna csodás mosolyának fénye. Ahogy befordultam az ismeretlen nevű utca sarkán, szemem egy nagyobb bejárati ajtón akadt meg, aminek korhadt résein füst, és fény egyvelege szállingózott kifelé. Jobb híján, gondoltam benézek, hátha látta valaki Rose-t. Az ajtón belépve alaposan körülnézve semmi említésre méltó dolgot nem tapasztaltam, leszámítva az irreális sok embert. A kocsma dohos bűzénél, csak igénytelen dekorálása volt undorítóbb, a lakberendező semmi szépérzékkel nem volt megáldva, és nagy valószínűséggel erős ízlés ficammal rendelkezett. A szanaszét, részegen fetrengő, esetleg asztalon fekvő embereket leszámítva elég sok férfi megfordult itt, nyilván a csehó alacsony árai miatt. Ahogy átverekedve magam a részeg tömegen elértem a pulthoz, azon nyomban leintettem a csapost. Legalább negyed órát vártam, míg eljutott hozzám.
- Látta ezt a nőt? -nyújtottam át neki a zsebemből előhalászott papírfecnit, amin a nő kinézetének leírása, és egy elég groteszken vigyorgó nőszerű skicc kapott helyet.
A csapos alaposan végigmért, majd egy egyszerű fejcsóválással rázott le.
- Kiskorúakat nem szolgálunk ki, kölyök, jobb lenne ha elhúznád a csíkot. - harsogta túl a tömeget.
Ezért a megjegyzésért kedvem lett volna kitépni a szívét, megmutatni neki, hogy ő csak egy csótány, akit kedvem szerint bármikor eltaposhatok, de ilyen zsúfolt helyen nem volt tanácsos bajt keverni, pláne úgy, hogy a legális klánt még fel sem kerestem az ügyben. Haragomat visszafojtva fordítottam hátat neki, és indultam kifelé. Hangos szitkozódásaimmal elfoglalva, a kijáratnál egy kövér, nálamnál két fejjel magasabb férfinak ütköztem. Az illető nem vette túlságosan jó néven a dolgot, amolyan részeg kötekedő fajtának tűnt.
- Há' te kölök, hogy van arcod nekem gyünni? - a beszéd már elég nehézkesen ment számára - Minnyá móresre tanítalak, várjá csak - dünnyögte, bár nem tulajdonítottam neki túl sok figyelmet. Általában az ilyen alkoholmámorban úszó férfiaknak rendszerint csak a szája járt. Nem is kerítettem a dolognak nagyobb feneket, jobbnak láttam gyorsan távozni, és keríteni valami alvóhelyet végre. Megkerülve a férfit, nyugodtan elsétáltam mellette, ki a csillagos égbolt alá.
- Ha' te szemtelen ficsúr, kérjé' má' bocsánatot, de izibe - jött utánam a melák.
Nem nagyon toleráltam a zaklatást, de már túl álmos voltam hozzá, hogy eltegyem láb alól a férget.
-Húzzál haza tata, nincs hangulatom hozzád - vágtam vissza neki egykedvűen.
- Tudodé te kölök, hogy kive' beszész így? Én a Dragon fang mágusa vónék, több tiszteletet!
Erre már az én hozzá állásom is megváltozott, és érdeklődve figyeltem a férfit.
- Ismersz egy Rose Nightroad nevű nőt? -kérdeztem határozottan.
A részeg mágus szemeit forgatta, látszólag elég megerőltető volt számára az emlékezés. Fejét vakargatta, és hangosan gondolkozott.
- Kérjé' bocsánatot, oszt talán felelök. - válaszolta akadozott hangsúllyal.
Ezzel sikerült felbosszantania. Jobb öklöm lángba borult, halovány fényt nyújtva a sötét éjszakában. Közelebb léptem hozzá, és olyan erővel ütöttem mellkasba, hogy amaz jó négy lépést hátra tántorodott, majd ziháltan esett térdre.
- Kérdeztem valamit, dagadék! - halálos vágyat éreztem rá, hogy elpusztítsam ezt az alantas emberi lényt, és haragos hanghordozásommal szerintem eléggé bizonyítottam neki, hogy komoly vagyok.
- Mit képzősz te? - dühödött fel.
- Válaszolj, és megkíméllek - feleltem könyörtelenül.
- Te kis taknyos! Lightning Ball! - harácsolta, aztán bal kezéből kicsapott a villám, sebesen haladva felém.
Nem estem kétségbe, magamba szívtam számon keresztül az ellenfelem csapását. Egy kiadós büfögés mellett köszöntem meg az ételt, majd elképedt fejét látva, nem tudtam türtőztetni magam. Elé kerültem, és minden erőmmel amit edzett testem ki tudott fejteni magából, rámarkoltam a mágus torkára. Amaz újabb támadásra készült, de a vérébe került rengeteg alkohol igen csak lelassította reakció idejét. Nem volt esélye újra támadni. Ahogy két kezemmel rámarkoltam torkára, fekete tűz csapott fel rajtuk, de ezt a tüzet nem a saját mágiám táplálta, hanem ellenfelem varázserején élősködött. Láttam a szemében a meglepettséget, a fájdalmat, a rettegést. Hiába kapálózott, nem tudott tenni ellenem semmit. Kellemes érzéssel töltött el, ahogy a varázsereje átáramlik a testembe, táplálva ezzel engem. A velőt rázó sikolya, ahogy kiszipolyoztam az életerejét, és folyamatosan emésztettem lelkét, hamarosan elhalt, a szemek üvegessé váltak, ahogy a lángok csendben elaludtak. Elengedtem a torkát, és hagytam, hogy a hátával kezdve nekicsapódjon a hideg kövezetnek. Már nem élt. Nem tudtam vissza fogni az arcomra kiült örömöt, a mágus szenvedésének látványa feltüzelt. Tudtam, hogy gyorsan el kell tűnnöm, mielőtt valaki meglát, ezért gyorsan körülkémleltem terepet, és megnyugodva tapasztaltam, hogy az utca kihalt. Az egyetlen élet a szemközti mulatóban volt, és szerencsére senkinek nem tűnt fel a férfi sikolya, ordítása. Sietős léptekkel hagytam el a helyszínt, elégedetten teljesítményemmel. Már jó pár sarokra voltam szörnyű bűntettem helyszínétől, így nyugodtan, lazán sétába kezdhettem a továbbiakban. Zsebre dugtam kezeim, és a holnapra koncentrálva keresgéltem valami megfelelő szálláshelyet, mikor egy erős, érdes hang csendült fel mellettem, a sötét sikátorban.
- Én segíthetek neked. - mondta hívogatóan.
Alaposan végiglestem a sötét utcán, de nem láttam senkit, még a szagát sem éreztem.
- Ki vagy te?
- Fogalmazzunk úgy, hogy egy jó barát. Régóta figyellek már, és úgy gondolom kölcsönösen segíthetnénk egymást céljaink elérésében.
- Még egyszer megkérdezem, ki vagy te? - türelmetlenkedtem, próbálva kiéreztetni a hangomban lévő fenyegető hangsúlyt.
- Egy barát, egy jó barát. -felelte a hang.
- Ne szórakozz velem, mutasd magad. - ripakodtam rá dühösen.
Egy közép magas termetű idősebb férfi lépett ki az árnyak menedéke közül, és sétált közelebb hozzám.
- Segíthetek neked, a célod elérésében, fiú. Csatlakozz hozzám, kövess, és megtalálod azt amire a legjobban vágysz.
- Miért követnék valakit, akit még csak nem is ismerek? - kezdtem már fogytán lenni türelmemnek.
- Mert hasonlítunk, Raven.
Meghökkentem a nevem hallatán, és látszólag a férfi pont ezt a reakciót várta, ahogy a rejtélyes mosolyából ki tudtam venni.
- Ho-honnan tudod a nevemet? - kérdeztem immár kíváncsian. Tudtam, hogy ez a férfi veszélyes lehet rám nézve, el kell távolítanom őt.
- Sok mindent tudok rólad, ifjú sárkányölő. Tégy kedvemre, és csatlakozz hozzám, a céhemben nagyszerű családra lelnél.
Nem tudtam mit reagáljak a dologra,és azonnal kitört belőlem a kérdés áradat.
- Honnan ismersz? Tudod hol van Drakile? A nővérem, Rose? Mond el, most rögtön!
- Fogalmam sincs, hol van a sárkányod, viszont van némi információm, de azokat nem osztogatom csak úgy ingyen - tért át határozott hangsúlyra.
- Akkor majd kiverem belőled!
Mind két kezem ökölbe szorítottam, és beléjük áramoltattam mágiámat, begyújtva azokat, most nem óhajtottam finomkodni, mint a korábbi fickónál. támadó állást vettem fel, de ekkor amaz dühös arckifejezéssel bámult rám, és szabadon engedte a benne rejlő hatalmat. Az erő súlyától négykézlábra süllyedtem, a légzésem nehéz volt, elfogott valamiféle félelem.
- Ellenem semmi esélyed, Raven. Azt hiszem jobb, ha most tisztázzuk ezt, mielőtt még valami ostobaságot csinálnál. Baráti szándékkal jöttem, de még egy ilyen kísérlet, és ez megváltozik. -közölte velem nyersen. A hatalmát érezve tudtam, hogy ostobaság lenne rátámadni. Tisztában voltam vele, hogy a tüzem őt is elemésztené, de nem mertem próbálkozni. Lenyűgözött a férfi.
- Ki vagy te? -lihegtem, ahogy hirtelen abba maradt a mágikus nyomás.
- Ivan Dreyer! Rajtad áll, hogy csatlakozol-e a Raven Tailhez, avagy tovább kóborolsz kiéhezett farkasként. Gondold át. A céhemben nagy jövő állna előtted. - mondta, majd kezét nyújtotta felém.
Nyilván tisztában volt vele, hogy ha kezet rázok vele, akár meg is gyújthatom, de valami oknál fogva nem volt kétség benne, mintha tudta volna, hogy nem próbálkozom meg vele. Úgy éreztem, előbb ölne meg, mintsem hogy az erőmhöz tudnék nyúlni. Végül elfogadtam a jobbot, és kölcsönös megegyezésre jutva, elfogadtam ajánlatát. Így kerültem a Raven Tail kötelékébe.
Kedd Feb. 15, 2011 9:07 pm
