Az utolsó Olafson!

Napsütéses, kellemes reggel fogadott, ahogy kiléptem az utcára lakásom ajtajából, és kedélyesen elindultam a klánházba, főleg mivel letelt a Szolid Szatén lerombolásáért kiszabott egy hónapos eltiltásom, és alig vártam, hogy elindulhassak egy újabb küldetésre. Az odavezető nagyjából tíz perces út alatt legalább ötször ellenőriztem a pár napja talált kis tojást, amit táskámba rejtettem, egy takaróba csavarva. Pörgettem-forgattam kezeim közt, aztán újra elraktam, amint beléptem a díszes főkapun. A központi hallban meglepően nagy volt a nyüzsgés, úgy látszik senkinek nem volt kedve munkába állni. ~ Na majd én példát mutatok. ~ gondoltam, miközben odatipegtem a pulthoz, ahol Liz kacarászott Firmus fárasztó viccein, de ahogy odaértem volna hozzájuk, megcsapta fülemet a nevem.
- Atsui! – morogta Rega, akinek ismét sikerült a kedvesség halvány szikráját is kiölnie hangjából. – Ide hozzám!! – azzal vissza is indult az alagsorba, a műhelyébe. Meglepődtem, de szedtem a lábam, még képes, és leordítja a fejem, amiért túl sokáig tartott, míg leértem.
- Itt vagyok, Rega. – szóltam, ahogy a lépcső aljára értem.
- Gyere ide! – odalépdeltem mellé a munkaasztalához, mire a kezembe nyomott egy pár csizmát, és néhány ruhát. – Próbáld fel!
- Igenis. – bementem a rózsaszín paraván mögé, és miután lehámoztam magamról a finom selyemruhákat, magamra vettem a testhez álló, elegáns, fekete bélelt nadrágot, a vastag, magas nyakú pulóvert, ami egészen a csípőmig ért, és belebújtam a bundás, térdig érő csizmába. Illegtem kicsit a tükör előtt, és egészen elégedett voltam a látvánnyal, amikor a paraván túloldalán, Rega ismét dörmögni kezdett.
- Kész vagy már? – kisétáltam, és körbefordultam, hogy meg tudja nézni, mindenhol passzol-e, közben már éreztem, hogy ha lassan nem veszem le, akkor meggyulladok.
- Rega, miért van szükség ilyen meleg ruhákra? Hiszen tavaszodik. – mosolyogtam házsártos szabónkra.
- Mert Bob valamilyen kiküldetést szervez nektek a hegyekbe.
- Nekünk?
- Igen. Neked és Firmus barátodnak.
- Remek. Remélem azért nem a Hakobe hegyre, mert ott nagyon zord az időjárás. – húztam fintorra számat, mire Rega csak kuncogott egy jelentőség teljeset.
- Na vedd le, aztán Firmus-szal menjetek Bob irodájába. Már vár titeket.
Újra ruhát cseréltem, az új szerzeményeket pedig betuszkoltam a táskámba a tojás mellé, és felmentem a bárhoz.
- Kakte! – böktem hátba az egyik ujjammal, mire ő lustán hátrafordult.
- He? – érdeklődött mogorván, unott képpel.
- Bob Mester hívat minket, szóval ne lazsálj. – megragadtam a karját, és felhúztam a székről, majd felmentünk a lépcsőn, és az emeleten egyenesen a Mester irodájához caplattunk. Firm bekopogott, majd Bob invitálására benyitott, és előreengedett.
- Miről van szó, Mester? – érdeklődtem, miközben levetettük magunkat a két üresen álló bordó színű bőrfotelra.
- Megkaptátok Regától az új ruháitokat? – bólintottunk. – Nagyszerű. Nos, lenne egy kis feladatom számotokra. Mint azt tudjátok, rengeteg mágus érkezik Fiore-be a környező országokból, a legkülönfélébb mágiatudással a fejükben. Ugyanakkor mi borzasztóan keveset tudunk a szomszédos királyságokról, és az ott működő céhekről, már ha egyáltalán vannak. A ti feladatotok lesz elmenni az északi Seven országba, és megtudni mindent, amit az ottani céhrendszerekről tudni lehet. Természetesen nem több hetes kiküldetésre gondolok, elég ha a határvidéken kérdezősködtök kicsit. Világos a feladat? – bólogattunk. – A ruhákat pedig azért kapjátok, mert a határon húzódó hegyvonulat nem éppen a kíméletes időjárásról híres. Most azonnal induljatok, vonattal csak az alacsonyabb területeket éritek el, a tundrán, illetve a hegyen átvezető szerpentineken valószínűleg csak szekérrel tudtok majd haladni. Érthető voltam, mazsolám? – nézett rám kérdőn, én pedig szorgosan bólogattam. – Neked is, cukipofi? – hízelgett társamnak, aki szintén biccentett fejével. – Remek. Akkor indulás. – kuncogott magában, mi pedig kimentünk az irodából, és újra a bár felé vettük az irányt.

Mivel én úgy indultam el otthonról, hogy küldetést vállalok, ezért nem is kellett hazamennem, már a táskámban volt minden szükséges holmi. Firmus is összeszedte, amire szüksége lehetett, majd kisétáltunk a vonatállomásra, és nemsokára be is futott a szerelvény, amire jegyet váltottunk. A közel négy és fél órás vonatút borzasztó unalmasan telt, Firmus ugyanis a felszállástól számított tizedik percben bealudt, én pedig nem tudtam mit kezdjek magammal. Homokállatkákat formáztam a tenyeremben, aztán elővettem a tojást, és az ölemben szorongattam. Kissé aggódtam is, nehogy a nagy hideg a hegyekben megártson neki, de aztán elhessegettem a negatív gondolatokat, gondosan visszacsavartam a takaróba, és beletuszkoltam a táskámba. Unalmamban elsétáltam a büfékocsiba is, és vettem valami ehetőt. Firmnek is, mert olyan nagy szívem van.. Mire visszaértem a kabinunkba, a hatalmas hegyláncolatok már fölénk tornyosodtak, ahogy kinéztem az ablakon, és a szállingózó apró hópelyhek jelezték, hogy ideje átöltözni. Míg Firm húzta a lóbőrt, én kipakoltam a táskámban lapuló ruhákat, és gyorsan átöltöztem. Társam előrelátóan, bár szerintem inkább puszta lustaságból, eleve a vastag, téli ruházatában jött, láttam is homlokán a verejtékcseppeket, de ez egyáltalán nem zavarta meg az alvásban. Bezzeg én…
- Te jó ég!!!! Mi ez a sok meztelen nő??! – kiáltottam, mikor már majdnem beértünk az állomásra, mire Firm kapkodva felpattant, és csilingelve lefejelte az ülés fölötti kalaptartót. Megdörgölte a „károsult” részt, és gyilkos pillantást vetett rám, amikor rájött, hogy még nem jutott fel a mennyországba, én pedig gonosz kacajjal nyugtáztam az akció sikerét.
Mikor megállt a szerelvény, felvettem bokáig érő fekete télikabátomat, és a fejemre húztam a csuklyát. Összeszedtük holminkat, és leszálltunk, majd szekéren folytattuk az utazást. Szerencsére kedves céhtársam ezúttal nem aludt el az első kanyar után, így gyorsabban telt az idő, mert volt kivel csevegni.

Kétórányi kényelmetlen zötykölődés után, végre felértünk az első faluba, ami a hegy lábánál terült el. Jéghideg szél fújt, a napsugarak is csak itt-ott döfték át a felhőzetet, a hó rendületlenül szakadt, és persze borzasztóan hideg volt. Ennek ellenére csak arcomat csípte kelletlenül a fagyos klíma, ami a fantasztikus ruházatomnak volt köszönhető. ~ Rega, örök hálám üldözzön. ~ gondoltam, miközben besétáltunk a faházak közé.
- Na, most mi legyen? Kéne valaki, aki át tud minket vinni Seven-be. – szóltam, miközben forgattuk fejünket, de az utcák elég kihaltak voltak, ami nem csoda, hisz az a kevés ember, aki itt lakhatott, valószínűleg dolgozni volt, az időjárás pedig nem volt éppen kellemes egy délutáni sétához..

- Hogy a fene essen az összes fába, meg abba is, aki kitalálta ezt az egészet! – káromkodtam immár hangosan, mikor legurítottak még pár rönköt a mágikus platósról.
Már tegnap délután óta folyamatos favágásban voltam. Mivel már kezdett hajnalodni, ezért módfelett bosszús voltam. És mindezt miért? Mert egy lány kedvesen rám mosolygott és megkérdezte, hogy lenne a kedvem feldarabolni pár rönköt gyújtósnak. Én persze voltam olyan barom, hogy elvállaltam. Azóta, bár hihetetlen mennyiséget aprítottam, mégsem akar elfogyni a forrásanyag.
- Kész! Elegem van, inkább megyek kéményseprőnek, de én nem vacakolok itt tovább! – állítottam bele a fejszét a legközelebbi fába.
- De hát olyan ügyesen csinálod, te izmos isten! – nézett rám kismacskaként a lány, de már nem hatott rám.
- Ó, tényleg? Furcsa, hogy már egy egész erdőt feldaraboltam, mégsem értem a végére. Az egész város velem dolgoztat?
- Egy mágusnak kötelessége segíteni az embereken! Ha nem teszed, bepanaszolunk a tanácsnál! – váltott át arisztokratába a csajszi.
- Igen, akkor ezt el ne felejtsd megemlíteni nekik! – rágtam be, majd aktiváltam fénykardomat.
Mágikus erőm azonnal életre keltette a pengét, amivel jó nagyot suhintottam a mellettem álló asztalra, mire az recsegve kettétört. Egy gyors intéssel szabadjára engedtem szélmágiámat, amivel szétszórtam a már takarosan elrendezett tűzifát. Ez már túlzás lehetett, mert elégedetlen emberkék tűntek fel vasvillával és fáklyával a kezükben. Látszólag zokon vették, hogy félnapos ingyenmunkámat így hálálom meg kizsákmányoló fajtájuknak.
- Most azonnal szedd össze mágus, vagy baj lesz! – morgott az egyik harcsabajszú fickó, majd átkarolta szikrázó szemű nőjét, aki miatt ebbe a csapdába estem.
- Elmentek ti a * cenzúra*! – nevettem el magamat, majd a kardomat az övemre csatoltam.
A szél erejét felhasználva lassan megemeltem testemet, ami nem volt túl bölcs dolog, mert máris vasvillák repültek felém. Gyorsan irányt váltottam, majd belehúzva elrepültem a veszélyes légtérből.

Félúton persze elfogyott a varázserőm nagyrésze, így kénytelen voltam gyalog hazabandukolni a céhbe. Mire a városba értem, már bőven hajnalodott, és én nem vágytam másra, mint az én kedves kis ágyikómra. Persze ebből nem lett semmi.
Amint beléptem a kapun, rögtön leintett Rega, hogy most azonnal húzzak lefelé a műhelyébe. A kezembe nyomott egy adag ruhát, de én már az álmosságtól alig láttam.
- Mi a fene ez? – kérdeztem a ruhakupacra fókuszálva.
- A vadiúj téli göncök, amiket a Mester kért. Próbáld fel, aztán ha jó, akkor tűnés!
Húztam a számat, de végül magamra húztam a meglepően kényelmes göncöt. Fehér- fekete árnyalatával kifejezetten passzolt hozzám. Nem volt hivalkodó, mégis elegáns volt.
- Jó lesz, de mire kell ez a cucc? – kérdeztem.
- Majd a Mester eligazít Okoska! – húzódott gonosz vigyorra Rega szája.
Felkaptam a ruhákat, majd tipliztem is a dinka ember közeléből
- Tehát ez volt eddig a mai nap termése! – fejeztem be a sztorit a nevetgélő Liznek, aki az ágy felé menet intett le engem.
- Nálad aztán zajlik az élet. Még egy bort? – kérdezte mosolyogva.
- Kakte! – bökött valaki hátba, mielőtt rendelhettem volna.
- He?
- Bob Mester hívat minket, szóval ne lazsálj! – vonszolt maga után Atsui, akit alig ismertem meg.
Én nem vágytam másra, csak egy utolsó finom borocskára, majd egy kiadós alvásra. A Mester irodájához érve félig elbóbiskoltam, ezért nekiestem az ajtónak. Ezt kopogásnak vehette, mert behívott minket.
- Megkaptátok Regától az új ruháitokat? – bólintottunk, bár én inkább bóbiskoltam.
- Nagyszerű. Nos, lenne egy kis feladatom számotokra. Mint azt tudjátok, rengeteg mágus érkezik Fiore-be a környező országokból, a legkülönfélébb mágiatudással a fejükben. Ugyanakkor mi borzasztóan keveset tudunk a szomszédos királyságokról, és az ott működő céhekről, már ha egyáltalán vannak. A ti feladatotok lesz elmenni az északi Seven országba, és megtudni mindent, amit az ottani céhrendszerekről tudni lehet. Természetesen nem több hetes kiküldetésre gondolok, elég ha a határvidéken kérdezősködtök kicsit. Világos a feladat? – bólogattunk, de már aludtam. – A ruhákat pedig azért kapjátok, mert a határon húzódó hegyvonulat nem éppen a kíméletes időjárásról híres. Most azonnal induljatok, vonattal csak az alacsonyabb területeket éritek el, a tundrán, illetve a hegyen átvezető szerpentineken valószínűleg csak szekérrel tudtok majd haladni. Érthető voltam, mazsolám? – kérdezte Atsu-t. – Neked is, cukipofi? – fordult felém, de nekem lehanyatlott a fejem, miközben folyt a nyálam. – Remek. Akkor indulás. – kuncogott magában, én pedig magamhoz tértem a zárószóra.

Atsu felküldött a cuccomért a szobámba, és ez jó dolognak bizonyult, mert lefejeltem a bejárati ajtót. Ettől újra feléledtem, majd komótosan csomagolni kezdtem, bár az új ruházaton kívül nem sok mindent raktam be.
- A fene fog cipekedni! – határoztam el magam, majd rögtön a tundraruházatot vettem fel.
Levonultam, Liz integetett, mi pedig elrobogtunk az állomásra. A jegyeladó feje elég elmosódott volt, ezért társamra bíztam a jegyvásárlás bonyolult folyamatát. Valahogy feltotyogtam a vagonba, aztán már aludtam is.
- Te jó ég!!!! Mi ez a sok meztelen nő??!
- Hol? – tértem magamhoz és felpattanva lefejeltem a kalaptartót.
Ezt már sokan eljátszották velem. Ez a kiskapu a mélyalvásomban, amit a szakavatottak mindig berúgnak.
A vonat megállt, mi pedig lekászálódtunk és nekiindultunk fuvart keresni a szitáló hóesésben. Nincs mese, a meleg ruha életmentő volt. Gyorsan kerítettem a kocsmában egy fuvart, aki azt mondta, hogy a határ felé megy a szekerével, bár csak egy pár faluval arrébb van az úticélja. Az öreg még gyorsan betöltötte magába a maradék fagyállót, majd nekivágtunk a hegyeknek.

Pár óra kényelmetlen utazás után megérkeztünk egy csendes kis faluba. Fuvarosunk lerakott minket, majd nagyot húzva a laposüvegéből, továbbhajtott. Két dolog szúrt szemet. A fa méretű emberek és az eszeveszett hideg.

Egyik reggel úgy döntöttem, hogy benézek a klánházba és megérdeklődöm, hogy mi van a többiekkel, ha már nem voltam bent pár napja, mert féltem, hogy rám akarnak sózni valami küldetést, és per pillanat sok kedvem nincs dolgozni. Bent a szokásos emberek nyüzsögtek, jópáran az ebédlőben ettek, ittak és beszélgettek, voltak akik a küldetésekkel szemeztek, és voltak akik ki tudja milyen okból mászkáltak fel s alá. Mivel társalogni jöttem ide, ezért csatlakoztam az ebédlőben sorakozókhoz, ám ez a nyugalom sajna nem tartott sokáig.
-Sheiji! Épp akit kerestem! - jött egy ismerős hang mögülem. - Feladatom lenne számodra, mit szólsz hozzá?
Megfordultam és Goldmine mestert láttam magam mögött.
-Jó reggelt! Őszintén szólva nem munkáért jöttem be, hanem a társaság miatt. - válaszoltam szinte azonnal.
-Nem olyan nehéz munka ez, nyugodj meg! - tette vállamra a kezét.
-Akármit mondok, addig nem lesz nyugtom, amíg azt nem mondom, hogy elvállalom, igaz? Egy feltétellel elvállalom: egy hónapig nem leszek semmivel nyaggatva, csak azokra a munkákra megyek, amiket én választok. Áll az alku? - tettem fel az ajánlatot, amitől a Mester először meglepődött picit, majd elmosolyodott.
-Rendben. - biccentett a fejével. - Akkor a feladatod pedig az lenne, hogy menj el északra, és a vasút végállomástól nem túl messze van egy varázsbolt ahonnan el kellene hoznod nekem pár apróságot. - ezzel átnyújtott egy cetlit amin fel volt legalább egy tucat dolog sorolva.
-Nem lenne egyszerűbb egy közeli varázsboltban megvenni ezeket? - tettem fel a kérdést, amire a mellettem lévők bólogatni kezdtek.
-Sajnos nem. - jött a könyörtelen válasz. - Ezeket itt nem lehet megkapni, csak északon, ennek a boltnak a tulajdonosát pedig ismerem, így szinte azonnal kapod is majd a dolgokat, ha mondod majd neki, hogy én küldtelek.
-Őszintén nincs túl sok kedvem felmenni abba a hideg régióba, de ha ez után valóban békén leszek hagyva egy hónapig, akkor egye fene, megteszem. - dünnyögtem félhangosan.
-Tudtam, hogy számíthatok rád! - mosolyodott el a Mester, majd otthagyott minket.
-Hát akkor én elmentem, majd jelentkezem, ha visszaértem. - ezzel felkeltem az asztaltól és haza mentem összeszedni pár melegebb ruhát, hogy ne fagyjak meg északon.

A vonat út ugyan olyan volt számomra, mint eddig szinte mindig, szinte alig indult el a vonat én már elaludtam, és csak az állomáson keltem fel. "Még szerencse, hogy a végállomásig kellett jönnöm, mert az Isten se keltett volna fel a jó állomásnál, olyan jót aludtam." - motyogtam halkan egy ásítás közepette miközben szálltam le a vonatról.
Megnéztem a címet, amit a Mester a bevásárlólistára írt, majd egyeztettem a vasútállomáson lévő térképpel.
-A vasútállomástól nem túl messze van a varázsbolt?! Egy frászt! Ez a város túlsó végében van!! Kellett olyan marhának lennem, hogy belementem. Egy hónap ide vagy oda, ebben a hidegben ennyit mászkálni emberkínzásnak minősül! - szitkozódtam halkan, ám feltehetőleg a körülöttem lévők meghallották, mert vagy furán néztek rám, vagy elfolytva kacagott mindenki. "Remek, még vásári bolondot is csinálok ez az egész miatt magamból." - gondoltam magamban, majd mérgelődve elindultam a megadott cím felé.
Sétám közben egyre erőteljesebb széllökéseket éreztem, majd elkezdett havazni is. "Jobb lesz, ha megsürgetem kicsit a lábaim, nincs kedvem a kellőnél több időt eltölteni itt." - gondoltam magamban, majd felgyorsítottam a sétatempóm. Egy kis gyalogtúra után odaértem a megadott címre, ám nem hogy varázsbolt, lakóépületeken kívül semmi nem volt a környéken! Ez persze kicsit fokozott az amúgy sem alacsony ingerültségi szintemen, így úgy döntöttem, hogy az első járókelőtől megkérdezem, hogy merre van ez a hülye varázsbolt, ha a Mester már jó címet sem volt képes nekem adni.
-Elnézést a zavarásért, tudna nekem segíteni? - fordultam egy öregebb bácsihoz akit az utcán megláttam épp a házából kijövet. - Merre található itt a városban varázsbolt?
-Varázsbolt? Az itt nincs. Ami volt az már lassan egy éve bezárt a forgalomhiányra hivatkozva. - válaszolt a bácsika, ám látszott rajta, hogy hülyének néz, hogy ilyesmit kérdezek.
"Remek, ezekszerint feleslegesen jöttem ide?! Most már tényleg egy teljesértékű vásári bolond vagyok!" - fortyogtam magamban, ami valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert a bácsi visszalépett pár lépést.
-Értem, köszönöm a segítségét! Viszlát! - ezzel elindultam vissza a vasút fele.

Amikor visszaértem nem láttam egy árva lelket sem a vasútállomáson, ami azért lássuk be, nem éppen megszokott, így hát elkezdtem egy itt dolgozó embert keresni, ám tíz perc keresés után sem találtam egyet sem. "Most komolyan bújócskázni akarnak velem?! Csoda, ha nem fogok ez az egész hülye északi bevásárlótúra alatt agyvérzést kapni." - mérgelődtem magamban, amikor megláttam egy hölgyet akin a vasúti dolgozók egyenruhája volt. "Végre Fortuna Istennő is mellém szegült!" - dünnyögtem egy sóhajtás kíséretében, majd odaléptem hozzá.
-Elnézést, zavarhatnám egy pillanatra?
-Jó napot! Tessék, miben segíthetek? - kérdezett a hölgy, az arcára pedig kiült a kíváncsiság, mintha furcsállaná, hogy valaki van az állomáson.
-Mikor megy az első vonat Magnolia irányába?
-Hogy mikor megy? Ezekszerint akkor maga nem tudja, hogy a hóvihar miatt, aminek az előszeleit maga is érezheti most, határozatlan ideig zárva lesz az állomás. Azt ajánlom, hogy keressen valami szállást, mert idekint biztos, hogy meg fog fagyni! - mondta egy aggódó tekintet kíséretében.
-Miii?! Ezekszerint azt akarja mondani, hogy lehet, hogy napokig nem jutok haza?! Ez remélem csak valami hülyére sikeredett vicc akar lenni! - fakadtam ki magamból, ám a hölgy ábrázata alapján nem viccelt. - Remek, most itt vergődhetek egy hülye hóvihar miatt. Most már valóban bánom, hogy eljöttem otthonról ma reggel. Minden esetre köszönöm a segítségét! - ezzel sarkon fordultam és ott hagytam.

A szállás utáni keresés eléggé sikertelennek bizonyodott, mindenhonnan elküldtek, hogy már nincs szabad szobájuk, vagy akár szabad ágyuk egy szobában ahova beférhetnék.
-Ilyen nem létezik egyszerűen!! Nem elég, hogy az a rohadt bolt megszűnt, meg hogy hóvihar miatt napokig itt rostokolhatok, még szállásom sincs!! Istenem, add, hogy ez csak egy nagyon rosszra sikeredett tréfád, vagy, hogy ez az egész csak egy álom legyen! - mondtam térdreroskadva amint kijöttem a város utolsó szállójáról is. ahonnan természetesen szintén elküldtek.
-Ejj fiam, látom eléggé pórul járhattál. Ha nem nagy probléma, hogy egy innen kicsit északabbra fekvő faluban lakom, akkor szívesen vendégül látlak a hóvihar idejére. Azt azért nem szeretném, hogy megfagyj itt nekem az utca közepén. - szólt hozzám egy erősen az éveiben járó bácsi egy mosoly kíséretében.
-Valóban segítene?! - néztem fel rá derült arccal. - De hisz nem is tudja, hogy milyen ember vagyok!
-Óóó, jó fiú vagy, az biztos, ha nem az lennél, akkor nem hagytad volna ott balhé nélkül az összes helyet. - nevetett fel a bácsi. - Na gyere, ülj a szekeremre és menjünk, mert a végén a hótól én sem jutok haza.
Az bácsi utasításait követve felültem mellé, majd elindultunk északnak, a faluja felé. Már vagy két órája mehettünk, ám még sehol nem volt látótávolságban egy falu sem. "Először a Mester, most pedig ez a bácsi. Komolyan, az én szótáramban van hülyén megfogalmazva a 'nem messze' fogalma?! Na sebaj, ez itt nem az elégedetlenkedés ideje, hisz segít nekem, inkább hálásnak kell lennem, hogy egy ismeretlenen segít." - gondoltam magamban, amikor felszólalt a bácsi is hosszabb némasága után.
-Na, most már láthatod a falut! - ezzel előre bökött az ujjával.

Jobban körbenézve máris nem tűnt olyan kihaltnak a település, ahogy a kertekből és a környező utcákból előszállingózó helyiek körénk gyűltek, hogy köszöntsenek. Szinte zavarba ejtő kedvességüket hirtelen nem tudtam hova tenni, ahogy természetellenes méreteiket sem. Mosolygós óriásnak láttam őket, még Firmus-nál is vagy két fejjel magasabb volt az átlag, pedig ő nem kicsi. Hat éves kislánynak éreztem magam, akit körüláll egy csoport felnőtt.
- Jó napot!
- Üdv!
- Helló!
Záporoztak a köszöntések mindenfelől, és közben intettek, hogy kövessük őket, mi pedig nem ellenkeztünk. A szokatlanul tiszta utcát, szép, rendezett faházak szegélyezték mindkét oldalról. A kertekben munkálkodók is mind sűrű integetések közepette követtek minket tekintetükkel, a körülöttünk lévő óriások pedig bekísértek egy nagyobb faházba. Amolyan közösségi háznak tűnt, tele tömör fából készült asztalokkal és székekkel. Lézengett már bent néhány helyi, de hamar kiszúrtunk köztük két abszolút nem odaillő lányt. Egy ismeretlen feketehajú, és egy nagyon is ismerős kékhajú.
- Nahát ez Sophy! – böktem oldalba Firmus-t, aki meglepetésemre szintén felismerte a Fairy Tail-es máguslányt, így gyorsan oda is mentünk hozzájuk.
- Szia Sophy! Rég láttalak. Hogy vagy? – érdeklődtem, majd hagytam, hogy Sophy bemutasson társának, aki mint kiderült szintén a Fairy Tail mágusa.
- Örvendek Cassidy. – mosolyogtam, majd néhány óriás leültetett minket egy asztalhoz, amit utána rogyásig telepakolták ételekkel. Végül is egész éhes voltam, úgyhogy rögtön neki is kezdtem a kajapusztításnak. Nagyban majszoltam valami ismeretlen eredetű zöldségféleséget, amikor egy fekete hajú fiút ültettek le a velem szemben lévő székre. Kissé unott arca csak néha váltott át fintorra, amikor tekintete megakadt némelyik igencsak furcsa élelmiszeren, én pedig gondoltam egyet, és kezemet felé nyújtva bemutatkoztam.
- Szia! A nevem Atsui Orestes, a társam pedig Firmus Kakte. – biccentettem fejemmel Firm felé. – A Blue Pegasus mágusai vagyunk.
Megfogta kezem, és ő is bemutatkozott, mint kiderült a Quatro Cerberus céhből jött, amiről már elég sokat hallottam Bob Mestertől, kiváltképp Goldmine-ról a céhmesterről. Bob leírása alapján nagyon vonzó ember lehet, bár a Mesternél sosem lehet tudni, de azért elég jó ízlése van az öregnek. Ezen gondolkodtam, miközben falatoztam, mikor feltűnően gyűlni kezdett a helyi nép is. Nemsokára egész kis tömeg kerekedett a házban, és mindenki odajött, hogy köszöntsön minket, illetve még több étel elfogyasztására ösztönözzön. Beszédbe nem tudtam elegyedni egyikükkel sem, mert annyira sürögtek-forogtak, hogy mire megszólalhattam volna, máris továbbálltak. Ennek ellenére igen kellemes hangulat alakult ki, úgy tűnt mindenki nagyon jól érzi magát. Ezzel én is így voltam, amíg nem érkezett egy újabb idegen. Legalábbis a helyiek közt idegen volt, de nekem korántsem. A balomon állt meg az asztalunk mellett, én pedig lelkesen felé fordultam, hogy köszöntsem, de ahogy megláttam az arcát, megfagytam.
- Teee? – néztem rá elkerekedett szemekkel. - Te meg mit keresel itt? – kérdeztem indulatosan, de diszkréten, nehogy a többiek, vagy a kedves helyiek meghallják, hogy elégedetlenkedek. Hangomra apró, de annál hevesebb mocorgásra lettem figyelmes a mellkasa táján. Egy nyakláncon lógó kis tojás mozgolódása vonzotta magára tekintetem. Furcsa jelenség volt, de rögtön saját kis tojásomat juttatta eszembe, ami az ölemben nyugvó táskámban lapult. Reflexből magamhoz öleltem a táskámat, majd behunytam szemem, vettem egy mély levegőt, és lenyeltem a feltörekvő dühömet, hiszen itt és most nem volt helye a balhénak. Régi ismerősöm is hasonlóképpen gondolkodhatott, mert mire kinyitottam szemem, már eltűnt mellőlem. Körbenéztem, hogy hova ment, aztán visszafordultam a többiekhez. Ezúttal sem tudtam meg a nevét..

Ahogy egyre beljebb mentünk a faluban, egyre több mosolygós arcot láttunk. Magából az emberekből, sőt a faluból áradó béke rendkívül tetszett. Kérdezgettek az egyre gyűlő helyiek, én meg nem győztem válaszolni, pedig Atsui is segített, de hát a bőség. Furcsa öltözékük szintén szemet szúrt. Efféle göncökkel nem nagyon találkozni az ország szívében, sőt az is mázli, hogy egyáltalán láthatsz ilyet, mert ezek a belhasználatú ruhadarabok, még a gyűjtők számára is nehezen beszerezhetőek.
- A bácsinak van fejszéje? – kérdezte egy egyik csöppség, aki majdnem a vállamig ért.
- Van ám kislegény! – veregettem meg fénykardom markolatát.
- Tessék megmutatni, kérem! – csatlakozott hozzá egy lányka is.
- Majd kicsit később. – veregettem meg buksijukat, miközben betereltek minket egy nagyobb épületbe.
Minden bizonnyal ez volt a falu központja. A tágas térben jól megfért együtt egy kocsma és egy kultúrház keveréke. Már indultam is volna a pult felé, mikor oldalba böktek.
- Nahát, ez Sophy! – lelkendezett társam.
Kicsit elmélázhattam, mert kellett egy kis idő, amíg beugrott bájos társnőm a táblás küldetésről. Azóta mintha komolyabbnak tűnne, de majd meglátjuk.
- Szia Sophy, örülök, hogy újra találkoztunk! – köszöntöttem a lányt, majd a Cassidy néven bemutatkozó hölgy felé fordultam. – Firmus Kakte szolgálatára széphölgy! Na, mi a helyzet? –kezdtem a BP formanyomtatvány alapján az ismerkedést.

Végül csak eljutottam a pulthoz, ahol a kedves pultos ember örömmel kínált meg a helyi specialitásból. Nem mondom sokfélét ittam már, de ez a helyi vörös majdnem leküldött a székről. A mellém telepedő helyiek jót röhögtek rajtam, aztán ittak egyet az egészségemre. Aztán én is az övékre. Végül a Cerberusos srácra is ittunk, akit fél szemmel láttam a tömegben.
- Ti városiak aztán nem bírjátok a piát, mi? - kérdezte az egyik torony, miközben el akartam vánszorogni az asztalokig.
- Tévedés, nagytölgy! Bírjuk, de ha nincs mellé zene, akkor hamar a fejünkbe száll! – javítottam ki a helyi versenyzőt.
- Ezen ne múljék, zenét! – vezényel a csapos.
Pár helyi nekifekszik a hangszereknek, amiknek a feléről azt sem tudom, hogy micsoda, majd vidám dallamokat kezdenek játszani. Így máris jobban megy az italozás, amibe többen becsatlakoznak.
- Szabad egy táncra? – támolyogtam el a Fairy Tail-es hölgyek asztalához.

Beértünk a faluba, ahol munkálkodó falusiak mindenhonnan köszöntek nekünk, és ekkor tűnt fel igazán, hogy legalább kettő, ha nem három fejjel magasabbak szinte mind hozzám képest. "Ez a jetik faluja, vagy mi? Várj, az nem lehet, anynira nem szőrösek, akkor ez a friss hegyi levegő hatása? Szerencse, hogy azért kissebb termetű vagyok, különben szenvednék eleget, ha nem itt lennék." - gondolkodtam el magamban, amikor hirtelen megállt a szekér.
-Na gyere fiacskám, együnk-igyunk egyet, aztán majd lesz valahogy az este! - nevetett a bácsika, majd beinvitált egy nem éppen kicsinek nevezhető épületbe. "Hülyét fogok kapni itt az óriások földjén, ha sokáig kell itt maradnom. Rendesnek tűnnek, de ezek a méretek nekem túl furák." - jegyeztem meg magamban miközben bementünk az épületbe.
Épp, hogy beértünk szinte az épületbe a bácsika mondta, hogy dolga akadt, és elindult a pult felé. "Hát, ilyen dolgom nekem is akadhat." - ezt gondolván épp el akartam indulni én is a pult felé, amikor pár helybéli körémgyűlt és kérdezgettek mindenfélét, mint hogy honnan jöttem, mit keresek itt, és hasonlókat. Mivel nem rosszindulatúan kérdezték gondoltam akár meg is válaszolhatom a kérdéseiket, amikor pedig megtudták, hogy mit keresek ott, a csapat háromnegyede erőteljesen röhögni kezdett, egy-két ember pedig sajnálta, hogy ilyen szerencsétlenül sikerült csak hozzájuk jutnom, de mit ne mondjak, egyik reakció sem esett épp kellemesen, bár hiába, valóban nevetséges a dolog, így nem is hibáztathatom őket, azt pedig alapvetően utálom, ha sajnálgatni kezdenek. Elég hamar észrevették, hogy nyűgös hangulatomban vagyok, így elég hamar elvezettek egy asztalhoz, ahol majdnem hangot adtam a csodálkozásomnak, hogy hozzám hasonlóan "déliek" ülnek ott, ám inkább visszafogtam magam és nekiálltam a rogyásig telerakott asztalon lévő ételek pusztításának, nehogy már kárba vesszen ez a sokminden finomság. Evés közben nézelődtem, és párszor szemet szúrt a mellettem elvitt ételeknél, hogy azok valahogy nem voltak éppen túl étvágygerjesztőek, így azokat látván mindig megálltam pár pillanatra falatozás közben, mert elundorodtam, de akkor mindig realizáltam, hogy szerencsére nem ilyen kajákat rágcsálok, így nyugodtan folytathatom az evést ahol abbahagytam.
- Szia! A nevem Atsui Orestes, a társam pedig Firmus Kakte. – biccentetta mellette lévő srác felé. – A Blue Pegasus mágusai vagyunk. - mutatkozott be a hölgy.
-Örvendek, Shouki Sheiji, szolgálatotokra. A Quatro Cerberus tagja vagyok. - mutatkoztam be én is nemes egyszerűséggel.
Ezután bemutatkozott az Atsui mellett lévő másik két hölgy is, és mint kiderült ők a legnagyobb bajkeverők közé tartoztak, azaz a Fairy Tail tagjai közül valók. "Remélem azért addig nem csinálnak semmi hülyeséget, amíg a közelükben vagyok, nincs kedvem balhézni miattuk." - futotta át az agyam a gondolat, majd amikor körbenéztem, akkor tűnt fel, hogy Firmus, vagy hogy hívták a srácot, már a helybéliekkel iszogat a pultnál, ekkor pedig átfutotta az agyam a gondolat, hogy én is oda indultam alapvetően, csak ide tereltek, szóval megindultam a pult fele, ahol igazából Firmussal váltottuk egymást, mert ahogy én oda mentem, ő úgy jött el. "Ennyire ellenszenves lennék neki? Mondjuk nem mintha meghatna, csak fura ez így minden szóváltás nélkül." - gondoltam magamban, majd kértem egy sört, és azt iszogatván megfordultam, hogy megnézzem mit tesznek a hölgyek épp az asztalnál, amikor olyan látvány tárult elém, hogy még én sem tudtam visszafolytani egy röhögést. Firmus és az a fekete hajú Fairy Tailes csaj egymást rángatva botorkáltak, de becsülendő, hogy a zenéhez a ritmust aránylag még tartották!
Iszogattam picit, majd amikor már azért éreztem a hatását, a nem éppen gyenge, italoknak, mert rámbeszélték, hogy kóstoljam meg a helyi specialitásokat, akkor visszaültem a többiekhez az asztalhoz, nem volt hangulatom nagyon lerészegedni, és ugrálni vkivel a terem közepén Firmus példáját követve. Épp, hogy leültem a másik Fairy Tailes leányzó is észrevette a két egyed szerencsétlenkedését, és röhögés közben sikeresen le is öntötte magát, szóval tőlem kért egy rongyot, amit először fogalmam sem volt honnan szedjek, majd az egyik kiürült tálca aljáról elszedtem gyorsan a rongyot, majd odaadtam neki. "Azért remélem ezért csak nem fognak megkövezni, hogy tisztogatásra van a kajástálcán lévő rongy használva."

Mire visszafordultam az asztalhoz, Firmus barátom már nagyban ropta a Cassy nevű, alig tíz perce megismert Fairy Tail-es lánnyal. Nem mondom a srác nagyban játszik. Már értem miért ő Bob Mester kedvence. Vajon mi lehet a titka? Talán a szövegében rejlik a megoldás? Mit mondhat a csajoknak, hogy úgy döglenek utána? Ezen morfondíroztam, aztán megoldás híján csak megvontam a vállam, és úgy döntöttem engedek a kedves vendéglátóink noszogatásának, és belevetem magam a szórakozásba. A hangulat igencsak felfokozódott, ahogy a helyiség megtelt a sudár tölgy emberekkel, szinte lépni sem lehetett, előkerültek a boros- és söröshordók, amitől még jobban kisiklottak az érzelmek. A helyiek akkora korsókból nyakalták a magas hőfokú nedűket, amiben talán meg is tudtam volna fürdeni, de úgy tűnt ez semmiféle koordinációs, vagy egyéb elmére ható zavarokat nem okozott náluk, ezért szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán nem is lehet olyan erős, amit isznak. Ezen következtetésemen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy én is teszek egy próbát, főleg ha már ennyire kérlelnek a körülöttem állók. ~ Nahát ezekből az emberekből három már úgy körbe tud állni engem, hogy nem tudok köztük eliszkolni.. ~ ehhez hasonló furcsa gondolataim közepette furakodtam oda Firmus kollégám mellé a pulthoz, majd kikértem a tanácsát, hogy melyik borból igyak, Firm ugyanis nagy borszakértő hírében áll a klánon belül. Kissé bohókásan és nevetgélve, de rábökött az egyik folyékony, vörös kincset köpő hordóra, aztán arrébb tolakodott a pult kavalkádjában. Miután eltűnt a szemem elől, visszafordultam, és intettem a pult mögött álló monstrumnak, aki lelkesen várta, hogy vajon miből fogok kérni.
- Abból kérek, de a lehető legkisebb pohárba. – mutattam a társam által javasolt hordóra, és pár pillanattal később már elém is csapta a poharat.– Ez volt a legkisebb? – kérdeztem a félliteres korsót méregetve.
- Ennél kisebb kupa nem is létezik kisasszony. – nézett rám őszinte meglepettséggel a torony.
- Ha maga mondja.. – hagytam rá, aztán megpróbáltam megemelni, de annyira teletöltötte az ember, hogy máris majdnem kilöttyentettem. A körülöttem állók riadt tekintetére, inkább visszaegyensúlyoztam a fapultra, és számat a „pohár” peremére tapasztva leszürcsöltem a borból egy igen bő kortyot. Finom, mézédes íze felpezsdítette belső érzékszerveimet, egy percig még ellenálltam a kísértésnek, és nem nyeltem le, csak ízlelgettem. Mennyei harmónia áradt szét testemben, aztán lassan, nagyon lassan útjára engedtem a kortyot lefelé. Lágyan melegítette fel bensőmet az ital, de mire leért a gyomromba, a torkom már lángolt. Kinyitottam a szám, és elkerekedett szemekkel lihegni kezdtem, amit a kedves helyiek egy öblös nevetéssel nyugtáztak. ~ Firmus ezért még lakolni fog! ~ gondoltam bosszúéhesen, és kértem egy pohár vizet, hogy lehűtsem a lassan a lángok martalékává váló torkomat. Nagyjából tíz perc múlva sikerült lenyugodnom, erre a fejembe szállt az alkohol. Felálltam a székről, de a ház velem együtt mozdult, így jobbnak láttam visszaülni. A toronynépség még mindig csak nevetgélt, bár abban nem voltam biztos, hogy rajtam, de a szédülés lassan üde jókedvre váltott, így otthagyva a maradék italt, inkább belevetettem magam a dajdajozó tömegbe. Táncot nem kockáztattam, mert országos szintű égés lett volna a vége, inkább szóba elegyedtem a vendéglátókkal, bár némelyiknek igen különös tájszólása volt, amit nem mindig sikerült dekódolnom, de azért velük együtt nevetgéltem, bármit is mondtak.
- No és hová tart a kisasszon? – kérdezte egy szőke, egyébként meglehetősen jóképű férfi a magasból.
- Seven országba tartok a társammal. – feleltem szórakozottan, még mindig a korty pia hatása alatt. – Maga járt már ott?
- Áááá neem. Mi nem igazán hagyjuk el a fálut. Nem biztonságos. Jobb, ha a kisasszon is vigyáz magára. – magyarázta őszinte aggodalommal.
- Nem biztonságos? Nos bármi fenyegető is legyen odakint, én majd ellátom a baját! – öklömmel a levegőbe csaptam, és elszánt tekintettel meredtem az egyik szék lábára. Eszembe jutott, hogy demonstrálom az említett „bajellátást” a szerencsétlen ülő alkalmatosságon, de a fa amiből készült elég masszívnak tűnt, ezért elvetettem a bemutató ötletét.

Ehhez hasonló emelkedett beszélgetésekkel mulattam az időt, fene se tudja meddig, amikor a hangzavar, és az alkohol reakcióba lépett egymással, olyan fejfájást küldve rám, amin már csak a friss levegő segíthetett. Megcéloztam hát a bejárati ajtót, s bizonytalan léptekkel, lassan elindultam felé az áhított oxigéndús, fejtisztító hegyi levegő reményében. Laza mozdulattal megfogtam a kilincset, és megkíséreltem kitárni, de ez az ajtó akkora volt, mint a lakásom alapterülete, így két kézzel kellett nekigyürkőznöm, hogy legalább résnyire kinyissam. Az időközben kerekedett hóvihar szinte rögtön megtöltötte arcomat a fehér csodával, és a jéghideg szél is meggyőzött, hogy nem ez az a levegő, amire vágyom. „Gyorsan” visszatuszkoltam az ajtót, amíg kattant a zár, és visszakaptattam a tömegbe, hogy leolvasszam az arcomat befagyasztó hókupacot. Persze rögtön vagy három segítőm is akadt a műveletben, így hamar megszabadultam a kellemetlen elemtől, és kissé pirospozsgás arccal, de ismét jókedvűen folytattam az ismerkedést a helyi kultúrával, amikor valami hangos zaj vágta el a mulatozást. Mindenki elhallgatott, a táncolók megálltak, még a zene is elhalt egy pillanat alatt, és a tömeg egyszerre fordult a bejárat felé. A kitárt ajtón betüremkedő viharban egy férfi alakját láttam kirajzolódni. Valamivel alacsonyabb volt a helyieknél, de hozzánk képest még így is vagy két fejjel magasabbra nőtt, és testének felépítése is átlagember feletti erőről árulkodott. A ruházata is megfelelt az ittenieknek, azzal a különbséggel, hogy felsőtestét nem fedte semmi. Elképzelni nem tudtam, hogyan élheti valaki túl ezt a hideget ilyen hiányos öltözékben. Izmos felsőtestét szinte teljesen beborították a különböző, számomra értelmezhetetlen tetoválások, hátán pedig egy akkora zsákot szorongatott, amit nagy valószínűséggel én meg sem tudtam volna mozdítani. Misztikus alaknak tűnt, kíváncsian vártam hogyan reagálnak rá a falusiak. Egy perc némaság után a zsákját a földre hajította, és végre megszólalt.
- Megjöttem! – a falu népe elképesztő ujjongás közepette, egy emberként rohanta le a titokzatos férfit, hogy elhalmozzák kérdésekkel, és válogatott gratulációkkal. Érdeklődve néztem az eseményt, és visszatipegtem délről érkezett társaim mellé, akik hasonló meglepettséggel figyelték a történéseket, amikor is a férfi felemelte itt-ott kötésekkel tarkított kezét, és a nép újra elhallgatott.
- Merre vannak az idegenek, akik hozzánk érkeztek? – kérdezte kissé mogorván, a tömeg pedig szétnyílt, hogy a férfi ránk lásson. Fél kézzel felkapta a zsákját, és odajött hozzánk, hogy aztán újra a földre dobhassa. Zsebéből elővett egy cigarettát, rágyújtott, majd miután kifújta a füstfelhőt, újra megszólalt.
- Üdvözlet nektek idegenek! A falu nevében köszöntelek titeket Mjanlar hegyei között! A nevem Olaf Olafson, Hetedik Fia Olaf Olafson-nak, az Észak Medvéjének! Nemzettségem utolsó tagja, a hegyek legjobb szörnyvadásza! Ahogy elnézlek titeket varázsló félék lehettek. Esetleg a hír után jöttetek, hogy varázslókat toborzok egy vadászatra? – mindenkin sorra végignézett, és várta, hogy ki mit válaszol.
- Nos, mi Seven-be tartunk, nem hallottunk semmiféle szörnyekről. – mondtam mikor tekintete megtalálta az enyémet, majd mint kiderült, mindenki más célból érkezett erre a vidékre.
- Ejnye, pedig reménykedtem benne, hogy eljutott az országba a kérésem. De sebaj azért megkérdelek titeket, velem tartotok-é egy jó kis vadászatra? Veszélyes és nehéz út, de a jutalom minden álmotokat felülmúlja majd!
Firmus felé fordultam, hogy mi a véleménye a dologról.
- Ha tényleg ilyen veszélyes szörnyek ólálkodnak erre, és szívesen segítek a fickónak elintézni őket. Te mit gondolsz? – néztem rá kérdőn.
- He? Hozzám beszélsz? – kérdezte részegen, majd elvonult két lánnyal. ~ Arghh.. Baka!! ~ mérgelődtem magamban, aztán visszafordultam a medvefickóhoz.
- Megyünk!

Jól megpörgettem a Cassy nevű lányt. Vagy ő pörgetett engem? A lényegre már nem emlékszem, csak arra, hogy majdnem felborultam valami kiálló lábban, ami vagy az enyém lehetett, vagy a lányé.
Végül úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, ezért egy kis pihenő mellett döntöttem.
- Köszönöm a táncot, ifjú hölgy! – csókoltam kezet táncpartneremnek, majd visszamentem a stabilnak tűnő bárpulthoz.
- Nesze egy kis öblítőszer, nagylegény! – lökött felém egy korsót a csajos vigyorogva.
Pislogtam két köszönömöt, majd igyekeztem ezt is betolni. Közben végre alkalmam nyílt részletesen szemügyre venni a helységet. Egyre több szálfatermetű helyi lakos tűnt fel, akik jókedvűen vetették magukat a kialakult össznépi nyüzsibe. A zenekar, bár lehet, hogy alkalmi, mégis remek dalokat játszott, amire egyre több táncra kiéhezett ember forgolódott a parketten. Ez főleg a helybéli lányok tömeges megjelenésének volt köszönhető, akik szintén ezidőtájt végezhettek a munkával. Több szőke leányzó is a bárpult közelében telepedett le, így végre alkalmam nyílt jobban szemrevételezni őket.
Bár magasságuk nem ütötte meg a férfiakét, mégis elég keménykötésűnek látszottak. Bevallom őszintén, ha valamelyik központi városban találkozom velük, bizonyára az első reakcióm a sokk lett volna. Itt viszont teljesen szimpatikusnak tűntek. Ahogy együtt táncoltak a tölgyekkel, ahogy kipirult arccal nevetgéltek, ahogy itták a különféle tudattorzító keverékeket, módfelett jó benyomást tett rám.
- Hé Inge! Láttátok már az új középföldi barátunkat? – integetett két szőke lánynak Tulok nevű új barátom.
Bár lehet nem Tulok volt a neve, de valami hasonló rémlett. Vagy csak Tulok volt a kutyája neve? Persze ezek a kérdések min értelmüket vesztették, mikor a két lány odafurakodott mellénk.
- Firmus Kakte szolgálatukra, középföldéről! – adtam le adataimat.
- Szia, én Inge vagyok a barátnőm pedig Ilse. Örülünk, hogy megismerhetünk! - mosolyogtak.
Kicsit ledermedtem, de szerencsére egy lökés magamhoz térített. Atsui most is jókor jött.
- Te Firm! Milyen bort ajánlasz a helyi kínálatból?
- Mittomén! A vörös mindig beválik! – bocsájtottam el gyorsan, hogy újra a hölgyekre koncentrálhassak.
- Tehát te mágus vagy, igaz? – kérdezte Inge.
- Hát, most éppen csak félig a pia miatt, de örömmel tartok nektek egy bemutatót, ha száraz leszek. – vigyorogtam félkegyelmű módra.
- Ez jól hangzik! – bújt hozzám Ilse.

Mire észbe kaphattam volna, már nem volt eszem. Hiába a pia sok volt és nem készültem ilyen vendégszeretetre. Rémlik, hogy táncoltam mindkét lánnyal egyet, aztán közösen is velük, meg hogy bejött valami helyi hatalmasság, de részemről ennek a napnak vége volt.
- Te mit gondolsz? – kérdezte valaki.
- He? Hozzám beszélsz? – kerestem az illetőt, de nem találtam a felhőkben, amik elhomályosították látásomat.
Innen már csak egy rövid séta/vánszorgás volt az ágy,ahol végre megpihenhettem a két lánnyal az oldalamon.

Miután visszaültem folytattam a falatozást, meg olykor-olykor elmásztam egy-egy jó kupa sörért, mert még nem ittam olyan jó sört, mint amilyet itt adtak, biztos valami helyi specialitás. Eközben hallgattam a zenét és néztem az egyre nagyobb tömeget, ahogy ropta a táncot, röviden passzívan élveztem a mulatságot. Eközben szemtanuja lehettem annak, hogy Atsui, vagy hogy hívták azt a Pegasusos csajt letámadta a bárpultot, majd utána elmulatozott a helybéliekkel, míg társa miután otthagyta a fekete hajú Fairy Tailes lánykát összeszedett két helybélit. "Mit ne mondjak, szép teljesítmény! Bár a méreteket tekintve inkább szavaztam volna a Fairy Tailesre, bár ízlések és pofonok, és ezek szerint jó nagy pofont kaphatott ezért az ízlésért." - gondoltam magamban a jelenetet látván. Nézelődtem a tömegben, amikor hirtelen rámköszöntek oldalról.
-Szia! Látom egyedül üldögélsz itt, nincs kedved velem táncolni egyet? - kérdezte bájos mosollyal, aminek nem tudtam volna ellent mondani, ha legalább két fejjel alacsonyabb.
-Szia! Sajnálattal közlöm, de egy rendkívül ritka betegségem van, ami táncolásor újul ki. A tünetei az erős kiütések, elgyengülés, de már olyan szinten, hogy nem tudok megállni a lábamon, erőteljes hajhullás, és még a bőröm színe is lila lesz. Antitáncszőnyegusz a betegség neve... vagy valami hasonló. - mondtam reflexből egy ormótlan hülyeséget, amiről virít, hogy hazugság, csak gondoltam, ha ezt tudja akkor csak békénhagy, nincs kedvem még véletlenül sem egy ogre bébihez. Igen, tudom, az ogre jelző nem éppen kedves tőlem főleg, hogy ilyen rendesek egy idegennel szemben, de azért mégis jobb, mint a jeti!
-Hihi, vicces fiúval van dolgom! - mondja egy széles mosoly kíséretében, majd leült mellém.
Elég sok dologról eldiskuráltunk, többek között arról, hogy ő a faluban kosárfonóként dolgozik. "Ez ám az élet! Nap mint nap kosarakat fonni szüntelenül! Ennél izgalmasabb életre senki sem vágyhat!" - gondoltam magamban. Ez mellett az is kiderült, hogy a falu nagyrészét hat család teszi ki. "Na, ezek is aztán adtak a vérfertőzésnek egy pofont!" - járta át az agyam a gondolat amikor ezt az infot mondta. Már kezdtem volna a nyájas kis szövegének beadni magam, mert sikeresen elterelte a témát hevesebb vizekre, amikor becsapódott az ajtó, és egy nagydarab agyontetovált ember belépett rajta. Elhallgatott hirtelen minden a nagydarab ember belépésétől, bár jobban megnézve, azért kissebb volt, mint a helybéliek, a "déliekhez" képest viszont még mindig nagy, szóval valami keverék lehetett. Amikor elért a terem közepére akkor ledobta a holmiját és éles hangon megszólalt:
-Megjöttem! - amire minden falubeli szinte köré gyűlt nagy éljenzés és füttykoncertek közepette, még az a lányka is, aki az előbb még engem próbált befűzni magának éjszakai tápláléknak."Ez most vagy az apja unokatestvérének unokájának a harmadik unokatestvérének a keresztapja, vagy valami helyi fejes lesz szerintem." -járta át a fejem a gondolat. - Merre vannak az idegenek akik hozzánk érkeztek? - kérdezte szinte egyből, amire egy folyosót nyitottak a helybéliek pont hozzánk. "Remek, ha most valami balhé lesz itt és csak álszentség volt az eddigi vendégszeretetük, én egytől egyig megnyúzom ezeket, nincs kedvem itt harcolgatni." - mormogtam magamban, amiközben odajött elénk és rágyújtott.
-Üdvözlet nektek idegenek! A falu nevében köszöntelek titeket Mjanlar hegyei között! A nevem Olaf Olafson, Hetedik Fia Olaf Olafson-nak, az Észak Medvéjének! Nemzettségem utolsó tagja, a hegyek legjobb szörnyvadásza! Ahogy elnézlek titeket varázsló félék lehettek. Esetleg a hír után jöttetek, hogy varázslókat toborzok egy vadászatra? - tette fel a számára egyértelmű kérdést, bár közülünk, az arcokról ítélve, senki nem tudott erről a vadászatról.
-Nos, mi Seven-be tartunk, nem hallottunk semmiféle szörnyekről. - kezdte a sort a Pegasusos lány, amit én folytattam.
-Nekem igazából dolgom nincs errefele, pár véletlen egybeesésének folytán kerültem ide.
-Ejnye, pedig reménykedtem benne, hogy eljutott az országba a kérésem. De sebaj azért megkérdelek titeket, velem tartotok-é egy jó kis vadászatra? Veszélyes és nehéz út, de a jutalom minden álmotokat felülmúlja majd! - tette fel az ajánlatát a férfi, a két Pegasusos között egy kissebb vitaszerű valami alakult ki, majd hirtelen a lány visszafordult az agyontetovált, magát Olafsonnak hívó, férfi fele.
-Megyünk! - mondta ki ingerülten, amire egyet biccentett a férfi jelezvén, hogy tudomásul vette a dolgot, majd rám nézett.
-Nem akarok ünneprontó lenni, de vissza kell utasítanom az ajánla-. - hagytam félbe a mondatot, amikor eszembe jutott egy ötlet, "Goldmine tuti agyvérzést kapna, ha én most elmennék vadászgatni, ami miatt még meg is szedném magam kicsit, ami elégtétel is lehetne akár azért, hogy ide küldött. ez nem is tűnik olyan rossznak!" - morfondíroztam magamban, majd folytattam mondandóm. - Tudja mit? Egy fővel nőtt a csapata, csatlakozom!




színt váltottam limegreen-re. >.<

Szédülve rogytam le az egyik asztalra, szabályosan táncot jártak a fejem felett a csillagok. Firm aztán rendesen megpörgetett, még jó, hogy nem ettem semmi nehéz kaját. Szerencsére ő sem bírta tovább, így mind a ketten némi pihenő mellett döntöttünk.
~A kajáról jut eszembe, kéne egy kis csoki.
Azzal, abban a reményben, hogy visszanyerem a koncentrációm előkaptam, egy nagy tábla csokit, és az ölembe vettem Hope táskáját. Még jó, hogy utóbbit nem vittem magammal táncolni, rántotta lett volna szerencsétlenből.
A hangulat egyre csak fokozódott, és az idő múlásával a népesség is növekedésnek indult. Mindenki befejezte a munkáját, és csakhamar kezdetét vette az igazi mulatság. Kérdezgette tőlem pár égimeszelő, nem-e megyek velük táncolni, de Firm után valahogy sok lett volna még egy. Szerencsére nem vették magukra a dolgot, de azért hozzátették azt is, hogy később mindenképpen visszajönnek még megkérdezni engem. Hurrá.
A táska felől nem érdeklődtek, de nem is bántam. Nem akartam, hogy rántottát csináljanak belőle. Nem biztos, hogy ilyenek, de az óvatosság nem árt.
Egyszer láttam Atsut, hogy szeretne kimenni az ajtón, de pillanatokon belül egy nem épp kis hó-adag zúdult a képébe.
~ Hóvihar van? – Azzal odafordultam az ablakhoz, és láttam, hogy nem is akármekkoráról beszélünk. ~ Nos, azt hiszem, ma estére mindenképpen itt ragadtunk.
Annak ellenére, hogy látszott mekkora a vihar, az épület annyira szilárdan volt felépítve, hogy semmit nem érzékeltem belőle.
Nem sokkal később a mulatozás egyik pillanatról a másikra megszakadt, mintha elvágták volna. Ugyanis a nagy, kétszárnyú ajtó szabályosan kivágódott, és egy ismeretlen alak lépett be rajta.
A férfit heves hóvihar kísérte, ami miatt számomra kissé ijesztő látványt nyújtott. Valamivel alacsonyabb volt a helyi népségnél, de persze nálunk még így is jóval magasabb. Nem tűnt éppen átlagos testfelépítésűnek. Öltözködése az itteni hagyományokról árulkodott, viszont a felső teste fedetlen volt. Ezen alapból eltátottam a számat. Hogy nem fagyott jéggé ilyen viharban?!
Mellkasát majdnem mindenhol változatos tetoválások borították, amik – legalábbis gondolom – biztos szimbolizáltak valamit. Valamiért tiszteletet sugárzott pusztán a megjelenése. Nálam pedig nagy sz, ha valakit már az előtt tisztelek, hogy egyáltalán megismerjem.
Egy perc néma csend után hatalmas, szerintem mázsás zsákját a földre hajította, és elkiáltotta magát.
- Megjöttem!
A falu népe fülsiketítő ujjongás közepette, egy emberként rohanta le a titokzatos férfit. Kérdésekkel és gratulációkkal halmozták el, egyértelmű volt, hogy valami nagyon fontos személy jött haza. Mi, külföldiek, érdeklődve szemléltük az eseményeket, és örömmel láttam, hogy nem csupán én vagyok olyan sötét, hogy nem tudom, miről van szó. Aztán a férfi felemelte néhol bekötött kezét, és a társaság elhallgatott.
- Merre vannak az idegenek, akik hozzánk érkeztek? – kérdezte némileg mogorván, a tömeg pedig szétszéledt kicsit, hogy a férfi ránk lásson.
Fél kézzel felkapta a zsákját, és odajött hozzánk, hogy aztán újra a földre dobhassa, ami majdnem beleremegett ebbe. Elővett egy cigarettát és rágyújtott, majd miután ráérősen kifújta a füstöt megszólalt.
- Üdvözlet nektek idegenek! A falu nevében köszöntelek titeket Mjanlar hegyei között! A nevem Olaf Olafson, Hetedik Fia Olaf Olafson-nak, az Észak Medvéjének! – Hetedik?! Te jó Isten. - Nemzettségem utolsó tagja, a hegyek legjobb szörnyvadásza! Ahogy elnézlek titeket varázsló félék lehettek. Esetleg a hír után jöttetek, hogy varázslókat toborzok egy vadászatra?
Nos, mi Sophyval biztosan nem – pillantottam fél szemmel a társamra.
Kiderült, hogy senki nem emiatt jött, és a legkülönbözőbb indokokat sorolták fel, hogy mit keresnek itt.
- Én egy amolyan túlélőtúrára jöttem, mert fogadtam az egyik céhtársammal – válaszoltam neki. – Sophy pedig a társam.
- Ejnye, pedig reménykedtem benne, hogy eljutott az országba a kérésem. De sebaj azért megkérdelek titeket, velem tartotok-é egy jó kis vadászatra? Veszélyes és nehéz út, de a jutalom minden álmotokat felülmúlja majd!
~ Vadászat?
Ez felkeltette a kíváncsiságomat. Meg sem várva Sophy válaszát, megszólaltam.
- Én mindenképpen megyek, de nem a jutalom miatt! – vigyorogtam, de azért reméltem, hogy a tojáskám túléli az utat és nem lesz annyira veszélyes.
- Te mit gondolsz? – kérdezte Atsu Firmet a helyzetről, aki viszont szerintem azzal sem volt lassan tisztában, hogy mit beszélt a férfi egyáltalán.
- He? Hozzám beszélsz? – kérdezte részegen az emlegetett, aki szerintem azt sem tudta, ki szólította meg.
Atsu sóhajt egyet, és átveette az irányítást.
- Megyünk!


//később színezem!//

- Én mindenképpen megyek, de nem a jutalom miatt! – lelkesedett Cass.
- Van más választásom? – így Sophy.
- Tudja mit? Egy fővel nőtt a csapata, csatlakozom! – szólt a Shou nevű.
- Ez a beszéd! Örülök, hogy a fiore-i népek nem olyan töketlenek, mint amilyennek mindig is hallottam őket! Gyertek barátaim, készüljünk fel a nagy vadászatra egy kis mulatozással! – nyugtázta lelkesen a pozitív reakciókat, és máris egy, a helyi méreteknek megfelelő, kerek asztalhoz invitálta kis csapatunkat. Az asztalt hamarosan megfelelő mennyiségű szék ölelte körbe, mi pedig elhelyezkedtünk, és részemről döbbenettel tekintetemben figyeltem, ahogy szempillantás alatt megtelik a fatábla ételekkel, no meg persze itallal. Honnan ez a rengeteg kaja? Ezen a teljes Blue Pegasus elélne egy hétig. Mivel én már korábban jól laktam, csak egy szelet kívánatos sütit vettem kezembe, és mint kiderült jól tettem, ugyanis életemben nem ettem még ilyen finomat. Elkérném a receptjét, de biztos hülyének néznének. Na majd ha nem figyel senki. Terveim szövögettem, és közben a medvefickót néztem, ahogy szabályosan pusztította az asztalunk tartalmát. Mire én lenyeltem az utolsó falatot a sütimből, ő már pontot tett egy sült vaddisznó végére, nagyjából két liter borral leöblítette, méghozzá abból a borból, amiből engem egy korty is kizökkentett normál valómból, aztán máris nekikezdett egy fél ökörnek. Jókedvűen falta a döglött állatot, és csak úgy öntötte magába a sört, meg a bort. Mikor ennek is a végére ért, hátra dőlt a székében, fújt egyet, bár volt egy olyan érzésem, hogy még korántsem végzett a vacsorával, majd újra hozzánk szólt.
- No, én már bemutatkoztam és szeretem ismerni a vadásztársaimat! Mondjátok neveitek és kik vagytok pontosan! – mondta határozott mosollyal arcán. Mivel én ültem a jobbján, kezdtem a sort.
- Az én nevem Atsui Orestes, és a Blue Pegasus mágusa vagyok. – úgy éreztem még várna valamit, de nem jutott eszembe semmi, amit még elárulhatnék magamról, és lenne jelentősége is. Mivel tekintetét nem vette le rólam, összeszedtem piától zilált gondolataimat, és mégis folytattam a bemutatkozást. – Öhm.. elsősorban homokmágus vagyok, de konyítok a kristály manipulálásához is. Remélem hasznomat veszi. – szóltam mosolyogva, és úgy tűnt kielégítettem kíváncsiságát. Gondoltam szeretne tisztában lenni vele, milyen „fegyverekkel” tudják támogatni „vadásztársai”. Részemről elégedetten hátradőltem a széken – ezen is túl vagyok – a medvefickó pedig továbbemelte tekintetét a mellettem ülőre.
Mikor mindenki elmondta magáról, amit akart, ismét falatozni kezdett, én pedig a beálló csendet kihasználva megszólaltam, hogy valami információhoz jussak az előttünk álló feladatról.
- Olaf! Szólíthatom Olafnak? – a medvefickót mégse mondhatom ki hangosan.. Gondoltam, a férfi pedig bólintott két tűzdelt őzgerincfalat között. – Mesélne nekünk valamit ezekről a szörnyekről? Ha nulla információval indulunk neki, az olyan mintha fegyvertelenek lennénk. – érdeklődve néztem a majszoló medvét.

- Te, nagylegény! Nem hozzád beszél Olaf? – bökött oldalba Ilse.
- Öööööö…. nemtudom. Szerinted igen? – próbáltam előszedni a jobbik eszem az elázott külső réteg alól.
- Én úgy láttam, hogy a lány, akivel érkeztél téged is beajánlott! – erősítette meg Inge.
- És mire jelentkeztünk? – kérdeztem a halántékomat dörzsölve.
- Hát a nagy vadászatra! Az ám igazi megtiszteltetés! – válaszolták egyszerre. – Most pedig menj szépen az asztalhoz, és beszélj Olaf-fal! – lökdöstek előre.
- Nem lehetne inkább…?
Hiába próbáltam kifogásokat keresni. Rögtön lenyomtak egy székre, ami egy hatalmas asztal mellett álldogált. Körös-körül a már látott mágusok ültek, nomeg egy láthatóan farkaséhes helybeli. A hirtelen az asztalon termett ínycsiklandozó élelmiszerhegyek iszonyat gyorsan kijózanítottak.
Hiába, van valami tudatalatti enzimem, ami „x” hatásra kitép az alkohol képezte tudatvesztési kényszerből. Látszólag a lányok elnyomják ezt, míg például az ilyen ételek elősegítik kijózanodásomat.

Nade ezen ráérünk töprengeni máskor is. Mohón vetettem magam a sült húsok osztályára, hogy a sok italozástól porzó gyomromat végre telepakolhassam. Adagoltam, adagoltam, miközben figyeltem, ahogy a környező emberek áhítattal nézik az Olaf nevű egyént, ahogy két istállót és három gabonaföldet eltüntet a szájában. Persze erre ivott egy fél patakot is, hogy teljes legyen az élmény. Az asztal körül ülők, meg szépen bemutatkoztak, tehát, hogy ne én legyek a bunkó, én is így tettem.
- Firmus Kakte a Blue Pegasus mágusa. Erősségem a sötétben világítás és széllel való hessegetés.

Elégedetten dőltem hátra két csirkeszárnyat tolva az arcomba.