Az utolsó Olafson!

- Ez a beszéd! Örülök, hogy a fiore-i népek nem olyan töketlenek, mint amilyennek mindig is hallottam őket! Gyertek barátaim, készüljünk fel a nagy vadászatra egy kis mulatozással! - ezzel elvittek minket egy kerek asztalhoz, amit pillanatokon belül roskadásig tettek mindenféle étkekkel.
Én már úgy teleettem magam, hogy már attól szabályosan rosszul voltam, hogy ránéztem erre a kajamennyiségre, hát még attól milyen szinten émelyegni kezdett a gyomrom, hogy ránéztem arra, ahogy újdonsült Ogre barátunk pusztította őket! Mit ne mondjak, nem sokon múlt egy-két ponton, hogy visszaadjak egy keveset nekik a hazai ízekből, majd amikor az asztal harmadát betermelte durván egymaga, akkor csinált egy nagyobb öblítést, majd ismét kinyitotta száját, ám most beszédre:
- No, én már bemutatkoztam és szeretem ismerni a vadásztársaimat! Mondjátok neveitek és kik vagytok pontosan!
Mindenki szépen kultúráltan bemutatkozott előttem, én meg csak figyeltem, hogy ki mit tud. "Szép kis csapatunk van mit ne mondjak! Elég változatos a felhozatalunk." - gondoltam ezt, amikor az egyik mellettemülő lány oldababökött, amit egy pillanatig nem tudtam hova tenni, majd feleszméltem.
-Jaaa, hogy most rajtam a sor, oké. Akkor én Sheiji Shouki vagyok a Quatro Cerberusból, különlegességek tekintetében pedig tudok pár kártyatrükköt. - mondtam, ám láthatóan nem tetszett ez a megfogalmazás a megbízónknak, valószínűleg nem tudta hova tenni ezt a dolgot, így folytattam mondanóm. -Azaz kártyamágus vagyok, szolgálatotokra. - majd ezt befejezvén inkábbfél fejjel néztem a tömeget, akik leginkább minket figyeltek, bár páran már ismét táncolásba kezdtek.
Miután mindenki befejezte a bemutatkozást a Pegasusos lányka feltett egy érdekes kérdést,
-Olaf! Szólíthatom Olafnak? - kezdte a lány, amire az Ogre csak bólintott. - Mesélne nekünk valamit ezekről a szörnyekről? Ha nulla információval indulunk neki, az olyan mintha fegyvertelenek lennénk. - tette fel a lány az egyik kérdést, ami megfordult nekem is a fejemben. A másik az a fizettség lett volna, de valószínűleg kinézett volna mindenki, vitázni meg nem volt hangulatom, így úgy voltam vele, hogy inkább egyenlőre csendben maradok és megvárom a fejleményeket.

-Szép díszes társaság ez barátaim! Így minden bizonnyal jó esélyünk van, hogy legyűrjük a fenevadat! És az amire vadászni fogunk nem más mint a legnemesebb zsákmány! - vezette fel szép hosszasan, majd egy koponya fele mutatott a terem túlsó végében, ami egy sárkányé volt, a koponya alatt pedig egy táblán az állt, hogy "Olaf Olafson az Észak Medvéje" valami szám kíséretében, bár nem tudtam sehova tenni azt a számot. "Talán azt jelezték vele, hogy milyen súlyban volt a vadászatkor? Mert azért körülnézve mindegyikük szép súlyban van." - merengtem el amit ismét Olafson szavai zavartak meg.
-Levadásszuk a hegység utolsó sárkányát! - mondta nagy meggyőződéssel.
"Ahham, szóval van aki még hisz abban, hogy élnek sárkányok. Remek, egy hibbant akar felfogadni minket, de egyelőre úgy hiszem jott, ha meghúzom magam, nem akarom itt a csendet megszakítani majd." - gondoltam, ám ez a gondolatmenet után szinte azonnal felszólalt a fekete hajú Tündérke. Elég érdekes gondolat menetet vezetett le, ami lényegében annyit takart, hogy ne valami vörös sárkány legyen. "Ahham, szóval van még egy hibbantunk... csalódnom kellett benned Tündérkém." - gondoltam, majd sóhajtottam is egyet csalódottságomban. Ekkor felszólalt a legújabb ember az asztalnál, hogy mennyi esélyünk van túlélni azt a kis hegyi túrát, amit tervez nekünk újdonsült "vezetőnk". "Már alakul a dolog, ő földhözragattabb azért, mint előző két beszélőnk, bár azt hiszem nem fogom megúszni, hogy ne én tegyem fel a kérdést.
-Ez mind szép és jó, hogy maga az ükapja, vagy bánom is én ki nyomába akar érni azzal, hogy megöl egy sárkányt. Szép cél, ezt becsülöm önben, bár van egy baki. Mégis honnan a magabiztosság, hogy itt a hegyen biztosan van sárkány? Hisz régesrég kihaltak, ez köztudott! Sőt, tudja mit? Tegyük fel, hogy itt van a hegyen valóban az ön által emlegetett repülő gyík, mennyi esélyt lát ön ahhoz, hogy ez a hét fős csapat képes végezni egy ilyen mítikus lénnyel?! - tettem fel a számomra egyértelmű kérdést, bár a zavart arcok alapján ez talán csak számomra lehetett az.

Csillogó szemekkel, és kirívó vidámsággal hallgatta végig mindenki bemutatkozását, miközben tovább pusztította a látszólag kifogyhatatlan ételözönt. Mikor a társaság elhallgatott, és a medvefickó lenyelte az utolsó szájában forgó falatot, újra megszólalt.
- Szép díszes társaság ez barátaim! Így minden bizonnyal jó esélyünk van, hogy legyűrjük a fenevadat! – mindenki érdeklődve fordult felé, és miután konstatálta, hogy elérte a kellő hatást, folytatta. - És az amire vadászni fogunk nem más mint a legnemesebb zsákmány! – karját előre nyújtotta, én pedig tekintetemmel követtem az ujját, amivel a szemben lévő falra mutatott. Azon egymást követték a különböző trófeák. Gyakori, és számomra ismeretlen állatok levágott, és kitömött fejei, vagy épp csak koponyái sorakoztak, alattuk pedig névtáblák mutatták a szükséges információkat. Az egész olyan hátborzongató volt, végig is szaladt a hideg testemen, ahogy a szerencsétlen tetemdarabokat néztem. Végül tekintetem megtalálta azt a koponyát, amire Olaf mutatott, és megdermedtem. Sosem láttam életemben sárkányt, csak képeken, de a koponyáját a falon azonnal felismertem. Alatta Olaf neve díszelgett, egy számomra ismeretlen dátummal. Vagy lehet nem is dátumot jelölnek a számok? Ki tudja. Az egész annyira irracionális volt. Mintha valaki egy asztal rejtekében figyelne minket, és a döbbent, feltehetőleg teljes mértékben idióta arckifejezéseinken röhögne. Ezen méláztam, és a „tettest” kerestem, mikor újra megszólalt.
- Levadásszuk a hegység utolsó sárkányát! – ha lett volna valami üdítő a számban, most biztos elegánsan az asztalra terítettem volna, de mivel nem volt, csak a szám maradt tátva, és szemeim dülledtek ki, miközben a büszke Olafot néztem, ahogy elégedetten hátradől székén, és kaján mosollyal arcán bort kortyolgat. Gondolataim őrült kavargásba kezdtek elmémben, megszólalni sem tudtam, olyan káosz keveredett a fejemben.
- Hogy micsoda?! – csattant fel a Cass nevű lány. – Egy… egy sárkányt? Na, ne! Hiszen azok évek óta eltűntek! – mondta ki hangosan kósza gondolataim egyikét. Remek eggyel kevesebbel kell foglalkoznom.
- De ez a sárkány ugye nem vörös? Vagyis… akarom mondani… - he? Most meg már az a legnagyobb problémája, hogy ne vörös legyen? Újabb kétségek szőttek gondolathalmokat az amúgy is zűrzavaros agyamban.
- Engem csak az érdekelne, – most régi, korántsem jó ismerősöm szólalt fel. - hogy azt hogyan akarja elérni, hogy eleve a hegyek közt ne haljunk meg. Jártam már itt, és ha jól sejtem mi most nem azokra a könnyen járható helyekre készülünk, ahol még az út jelenléte mellett is könnyű fagyhalált halni, vagy halálra zúznia magát az ember fiának, hanem a hegység legmagasabb, legjárhatatlanabb, leginkább hóval-jéggel vert részeire... – okos okos…újabb probléma, bár legalább a ruházatom eddig megfelelőnek tűnt, de ki tudja a feljebb lévő, zordabb sziklafalakon mennyire állná a sarat… vagy inkább a havat. A zsugás fiú is fészkelődni kezdett, majd ő is hangot adott aggályainak.
- Ez mind szép és jó, hogy maga az ükapja, vagy bánom is én ki nyomába akar érni azzal, hogy megöl egy sárkányt. Szép cél, ezt becsülöm önben, bár van egy baki. Mégis honnan a magabiztosság, hogy itt a hegyen biztosan van sárkány? Hisz réges rég kihaltak, ez köztudott! Sőt, tudja mit? Tegyük fel, hogy itt van a hegyen valóban az ön által emlegetett repülő gyík, mennyi esélyt lát ön ahhoz, hogy ez a hét fős csapat képes végezni egy ilyen mítikus lénnyel?! – igen, azt hiszem ez volt kavargó gondolataim leg lényegre törőbb összefoglalása. Kérdőn néztem a medvefickóra, és úgy döntöttem megerősítem a zsugás kétkedését, némi ésszerű érveléssel.
- Shou jól beszél. Sok éve már, hogy a sárkányok eltűntek a föld színéről, de ha mégis találkoznánk eggyel, nem valószínű, hogy egy igazi sárkányölő nélkül le tudnánk győzni. Illetve miért is akarnánk elpusztítani? Ha létezne egy itt a hegyek közt, az maga lenne a csoda. Nem találja helytelennek felelőtlenül elpusztítani talán az utolsó egyedet ebből a csodás fajból? – kusza gondolataim végre hadrendbe álltak, és átengedték a kíváncsiság apró magvainak a teret, amik zsibongva várták a férfi válaszát a záporozó kérdésekre.

- Szép díszes társaság ez barátaim! Így minden bizonnyal jó esélyünk van, hogy legyűrjük a fenevadat! – kezdett bele mondandójába Olaf, amitől még én is abbahagytam a lakmározást.
- Vajon miféle fenevadra gondolhat? – gondolkodtam el.
A helyi állatokból nem voltam felkészülve, ezért csak találgatni tudtam, hogy miféle veszélyes szerzetet kéne levadászni. A vérteknőst, noha személyes kedvencem, rögtön kihúztam a sorból. Túl hideg neki ez a klíma. Maradt a havasi kardfogú nyúl és a tundrabivaly. Mindkettőről félelmetes sztorikat hallottam eddig, így kicsit kétkedve tekintetem a jövőbe.

Csak ekkor vettem észre, hogy Olaf mutogat valamerre. Sőt, nem is össze-vissza, mert egy díszes trófeafalat reklámozott be, amin a legkülönfélébb ragadozók fejei vicsorogtak. Volt ott minden, mitől egy ártatlan kempingező összefosná a gatyáját éjnek évadján. A leg szemrevalóbb, a fehér vérnyúl vicsorító fejét leszámítva, a sárkánykoponya volt. Hallottam már a sárkányokról és rejtélyes eltűnésükről, így bár nem akartam goromba lenni, mégis elkönyveltem magamban, hogy bizonyára díszletről van szó. A sárkányok már rég tipliztek, márha léteztek egyáltalán. Ráadásul a koponya alatt díszelgő szám is kamura utalt. Nem is létezett ennyi sárkány, amennyi oda volt vésve.
- Levadásszuk a hegység utolsó sárkányát! – adta hírül a haspók fővadász.
No, ez tényleg meglepő kaland lesz. A nem létező sárkányok levadászása. Persze a többiek rögtön aggodalmaskodni kezdtek a sárkány miatt. A Cassidy lány, bizonyára állatvédő lehetett, mert neki szóba sem jöhetett piros sárkány levadászása.
Társam, és a hallgatag srác szintén a „létezés” dolgot kritizálták. A másik fickó meg bizonyára tapasztalt kempingező, mert rögtön a körülmények miatt aggodalmaskodott.

És mindez engem nem érdekelt. Ha létezik a sárkány, akkor elkapjuk és miénk a dicsőség, nomeg egy Heti Mágus címlap, ha nem akkor visszajövünk, bepiálunk, aztán nyomunk egy fogatversenyt Ingével és Ilsével.
- És hogy sikerült pengeélre kapni ezt a különleges albínó havasi kardfogú nyulat? – böktem a tábla felé vigyorogva.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire problémásak ezek a fiore-iek. Azt hittem több bennetek a kurázsi. A válaszaim után sem kötelezek senkit sem, hogy velem tartson, csak az aki vállalja az utat. – nevetett fel.

A kaland maga érdekesnek tűnt, mégha lehetséges is, hogy potyakört megyünk. A fickó szavahihetőségét én meg aztán biztos nem fogom megkérdőjelezni, mert a helyiek bizonyára rögtön felkoncolnának. Így maradt a jó öreg bölcsen bólogatós figurám, ami eddig mindig kimentett. Így simán értelmes, érdeklődő képet tudtam vágni, mikor az asztal óriása megválaszolta a körben ülő mágustársak kérdésáradatát. Furcsamód az én albínós kérdésemet lesziszegte, de hát mit mondjak, ilyen az élet. Két kád pia után ne várjanak tőlem értelmes válaszokat, főleg ha előtte bukom a két szemrevaló teremtést.
- Hoppá! – világosodtam meg.
Ha tényleg van sárkány, és mi neadjisten tényleg levadásszuk, akkor miénk a baba. Ezt a dicsőséget nem arathatja le egyedül Olaf, mert akármekkora bicepszkapitány, mégis mágusok segítségére van szüksége. Tehát, ha nyerünk, akkor ide nekem Inge, Ingrid, Ilse, Ilsa, meg az egész fagypontos falu!
- de egy mágikus akadály állja az utamat, ezért kérek segítséget, remélem a fiore-i mágusok elég erővel rendelkeznek egy ilyen blokád eltüntetéséhez. – magyarázott tovább, miközben én terveimet szövögettem.
- He? Miféle mágikus akadály? – tértem magamhoz.
Nem hangzott túl jól, hogy mi leszünk a faltörők, aki döngetnek, miközben a fényes páncélzatú lovag begaloppozik a hathengeres gőzlován és kardélre hányja a sárkányt, aztán ráadásképp elviszi Ilsét, meg a Heti Mágus címlapját is. A Mester kettétépne, hogy hagyjak elveszni egy ilyen címlaplehetőséget, még egy ilyen csipp-csupp hírrel is, mint a sárkányvadászat. Ez egyszerűen nem férne bele a céh jóhírébe.
- Várjunk csak! - gondoltam.
Akár bele is dögölhetünk. A sárkány nem tréfadolog. A fene tudja mikor láttak utoljára ilyen teremtményt, ráadásul a történetek szerint kilóra zabálták az életükre törő botor marhákat. Én pedig nem tartom magam ekkora marhának, hogy csak úgy odadobjam magam nasinak egy kis harapósnak.

Komoly erkölcsi kérdés. Menni és meghalni, vagy menni és sztárnak lenni!
- Akkor legyünk sztárok, aztán csapassuk! – jutottam döntésre hangosan, amire látszólag senki sem számított.
Erre Olaf az asztalra hányt két darab izéfejet, amik elég angolosan voltak tálalva.
- Köszönöm, de már ettem, különben is a sülteket szeretem!

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire problémásak ezek a fiore-iek. Azt hittem több bennetek a kurázsi. A válaszaim után sem kötelezek senkit sem, hogy velem tartson, csak az, aki vállalja az utat. – leöntött egy méretes kortyot a literes söröskupájából, aztán folytatta.
- Először is, nem, nem vörös, pont ellenkezőleg egy kék sárkány, egy eléggé érett, kicsit öregedő, de ereje teljében lévő kék. Másodszor – itt Sornoro…mit is mondott, hogy hívják? Na mindegy.. a fejvadász „barátomra” nézett. - nem kell nagyon félnetek, nem a hegycsúcsokra foglak titeket felvezetni. Igaz bevetjük magunkat a hegyekbe, de ahova megyünk oda elég lesz számotokra az itt megtalálható öltözékek. Engem pedig nem kell félteni, kifejezetten kedvelem a hideget.. – sokat sejtető mosoly kúszott arcára, én pedig gyanakvóan figyeltem. A túlzott határozottság és az önbizalom harcban veszélyes lehet. Egyébként is elég veszélyes embernek tűnt ez az Olaf, és akkor még mindig ott van a sárkány téma. Talán hihetetlen volt, amit mondott, a karizmája mégis annyira lehengerlően hatott, hogy végül úgy döntöttem, elhiszem a sárkány históriát.
- Nos – kihúzta magát, és felém, meg a mellettem ülő zsugásfiúhoz fordult. - először is Olaf Olafson az Észak Medvéje az apám, másodszor biztos forrásból tudom, hogy itt van. Hallottam a hét évvel ezelőtti eltűnésekről, de az én információm kevesebb, mint fél éves, hogy ez a sárkány idejött, valamint én TUDOM, hogy ott lesz, ahova megyünk. Az, hogy ennek a hatalmas ragadozónak halnia kell általam, elrendeltetett. Nem állíthat meg senki. Végezetül valójában nem lenne szükségem másra, egyedül is végeznék vele, de egy mágikus akadály állja az utamat, ezért kérek segítséget, remélem a fiore-i mágusok elég erővel rendelkeznek egy ilyen blokád eltüntetéséhez.
- Akkor legyünk sztárok, aztán csapassuk! – vágta rá lelkesen Firm, és a sztár szóra én is felkaptam a fejem. Hmmmm… ha levadásszuk azt a dögöt – bármi is legyen az – még híresek is lehetünk. Bob Mester nagyon büszke lenne ránk. Talán mi is kivételezettek lehetnénk, mint Hibiki, Ren, meg Eve. Heti Mágus címlap, ingyen ruhák, fotózások…. Ez nem is hangzik rosszul. A nagy okfejtés közben egyre határozottabb bólogatásba kezdtem.
- Had bizonyítsam be nektek. – dörmögte a hitetlenkedő tekintetek kereszttüzében, majd a zsákjából előhúzott két levágott fejet, amiket egyenesen az asztalra vágott. Kissé elhűltem. Fogalmam sem volt milyen élőlény feje (vagy fejei?) lehettek ezek, de hogy marha gusztustalan volt az egyszer biztos. Firmus kollégámra sandítottam, hátha ő felismerte a hulladarabokat.
- Köszönöm, de már ettem, különben is a sülteket szeretem! ~ Nem, nem ismerte fel… Na foglaljuk össze: Ha elmegyünk a medvefickóval, és segítünk neki legyűrni az állítólagos sárkányt, bizony nem viheti el egyedül a dicsőséget. Híresek leszünk. Hősök leszünk. Kivételezettek leszünk. Kell ennél több?~
- Engem is meggyőzött, ember! Mikor indulunk? – csattantam fel határozottan.

Miután mindenki szépen elmondta a gondolatait a mi kis ogrénk csak vidáman felnevetett.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire problémásak ezek a fiore-iek. Azt hittem több bennetek a kurázsi. - jegyeztem meg a nevetése után.
"Szóval azt várta el, hogy vakon megbízunk majd benne, amikor vagy a semmibe vezet minket feleslegesen, vagy egy sárkánynak akar feltálalni minket vacsorára? Ez tényleg teljesen meghibbant... hőgutát itt nem kaphatott, tehát marad az, hogy az agya megfázott, és kitüsszentett belőle minden értelmet." - húztam kicsit a szám, ám az ogre folytatta mondandóját.
- A válaszaim után sem kötelezek senkit sem, hogy velem tartson, csak az aki vállalja az utat. - jelentette ki most már kicsit ridegebben, majd miután meghúzta a kancsóját folytatta. - Először is, nem, nem vörös, pont ellenkezőleg egy kék sárkány, egy eléggé érett, kicsit öregedő de ereje teljében lévő kék. - jelentette ki.
"Ne már, ő komolyan vette a mi kis Tündérkénk sírását? Édes Istenem, hova kerültem?! - sóhajtottam, miközben Olaf, vagy milyen nevű, ogre alfajú vezetőnk folytatta mondandóját.
- Másodszor nem kell nagyon félnetek, nem a hegycsúcsokra foglak titeket felvezetni. Igaz bevetjük magunkat a hegyekbe, de ahova megyünk oda elég lesz számotokra az itt megtalálható öltözékek. Engem pedig nem kell félteni, kifejezetten kedvelem a hideget. - majd ezen mondandója után elmosolyodott.
"Hát ennyi szőr mellett, mint ami rajtad van komám, nem csodálom, hogy szereted a hideget, mert ott legalább nem sülsz meg~" futott át az agyamon a számomra szinte egyértelmű gondolat, miközben önkényes vezetőnk felém, és Atsuhoz, vagy hogy hívták a Pegasusos csajt, fordult.
- Nos, először is Olaf Olafson az Észak Medvéje az apám, másodszor biztos forrásból tudom, hogy itt van. Hallottam a hét évvel ezelőtti eltűnésekről, de az én információm kevesebb mint fél éves, hogy ez a sárkány idejött, valamint én TUDOM, hogy ott lesz ahova megyünk. - mondta miközben kihúzta magát, valószínüleg büszkélkedésként, hogy ő ezt tudja.
"Ilyen nincs... még azon is fennakad, ha egy felmenőjének rosszul határozom meg, hogy kije volt... nem értette a célzást, hogy részemről a kutyája is lehetne, nem hatnak meg a mesék?! Meg milyen látnoki képessége van, hogy tudja, hogy hol lehet egy mítikus lény, amikor évek óta nem hallani róluk semmit? Valami szuper detektívnek képzeli magát egy regényből, hogy ha ő így gondolja, akkor így is van?" - akadtam le az információkon sorra, amiket közöltem velünk, ám ő csak nem állt le.
- Az, hogy ennek a hatalmas ragadozónak halnia kell általam, elrendeltetett. Nem állíthat meg senki. Végezetül valójában nem lenne szükségem másra, egyedül is végeznék vele, de egy mágikus akadály állja az utamat, ezért kérek segítséget, remélem a fiore-i mágusok elég erővel rendelkeznek egy ilyen blokád eltüntetéséhez. - mondta félig büszkén, félig lehangolódva, hogy másokra is szüksége van egy sárkány leüléséhez.
"Hát ez kész, ennek tényleg befagyott az agya, vagy valami, mert az egyszerűen nem létezik, hogy valaki is egyedül elbírjon egy sárkánnyal... Még a Mesterből, vagy akármelyik másik céh Mesteréből sem nézem ki, nem hogy egy ilyen alakból! - mormogtam magamban, majd ismét elengedtem egy sóhajtást, és lemondóan néztem az emberünkre, hogy ezt már semmilyen orvos nem mentheti meg a teljes elhülyüléstől, mert már megtörtént.
- Akkor legyünk sztárok, aztán csapassuk! - mondta vigyorogva a Blue Pegasusos srác.
"Na jó, ezek szerint van olyan marha mégis, akinek nem sandít a dolog." - gondoltam, miközben lemondóan a srác irányába néztem.
Körbenézve nem én voltam az egyetlen, aki nem csillogó szemekkel nézett rá ez a kis egofitoktatása után, ám ő ezt látván inkább csak elmosolyodott.
- Had bizonyítsam be nektek! - majd elkezdett valamit matatni a táskájában, és kitett két fejet az asztalra.
"Szép nagyra nőtt csirkefejek, azt meg kell hagyni! Itt ezek szerint akkor a csirkék is nagyobbra nőnek, nem csak az emberek!" - futott át agyamon a gondolat, amitől én is elvigyorodtam.
Gondolatmenetem a Blue Pegasusos srác szakította félbe.
- Köszönöm, de már ettem, különben is a sülteket szeretem! - jelentette ki miután jobban megnézte a fejeket.
"Hát, valaki legalább tudja az ízléshatárt, ami ebben az őrült bandában valami, bár azért nem mondom, hogy ez a srác nem az, miután jelentkezett, hogy őt érdekli a sárkányölős téma." - gondoltam, ám ezt a gondolatmenetemet is félbeszakították, most a srác céhtársa.
- Engem is meggyőzött, ember! Mikor indulunk? - nézett szőrös ogrenkra csillogó szemekkel.
"Nagy az Isten állatkertje, csak alacsony a kerítés? Vagy ez maga az állatkárt? Ezt nem tudom már csak eldönteni, mert kivételesen sok hülyével vagyok most körbevéve. Megvárom még inkább, hogy hogy alakul ez a csapatkeresős dolog, és majd haladok a tömeggel, az lesz a legjobb. Abban az esetben pedig, ha mégsincs sárkány és még is megyek, mert a tömeg így akarja, akkor magam nyomom le a falon csüngő trófeagyűjteményt a torkán!" - jutottam magamban döntésre, majd körbenéztem, hogy akkor most mi lesz.

Elégedett fintorra húzta száját a nagyfőnök, körbenézett az asztaltársaságon, majd látványosan megtörölte a száját egy ronggyal, és a tányérja mellé hajította, jelezve ezzel, hogy a Nagy Vacsorának vége. Csendben figyeltem, ahogy felállt a székéről, az összefagyott állatfejeket visszatömködte a zsákjába, majd a vállára kanyarította annak pántját.
- Nos, gondoljátok végig az ajánlatomat. Nem kötelező velem jönnötök, nem kényszerítek senkire semmit, ez egy lehetőség. Biztonságot sem tudok garantálni, ellenben dicsőséget és jutalmat igen. Most későre jár, ki kell pihennünk magunkat. Itt a fogadóban adnak nektek szállást ahol felfrissülhettek, szólok a falubelieknek, hogy holnap lássanak el titeket ruhával, élelemmel és bármilyen tárgyi felszereléssel ami módukban áll és szükségetek lehet az út során. Holnap reggel mikor a nap az ég tetején pontosan középütt van, találkozzunk a falu északi határában. Aki velem tart legyen ott, aki nem attól pedig búcsúzok. – azzal hátat fordított, és eltűnt az egyik ajtó mögött.
Magabiztossága, és erőteljes karizmája még mindig lehengerelt, de továbbra is tele voltam kételyekkel. Abban biztos voltam, hogy vele tartok, de nem mertem még csak feltételezésekbe sem bocsátkozni arról, hogy vajon mi vár ránk a hegyek közt. Vajon tényleg rálelhetünk egy sárkányra? És ez az ember egymaga végezhet vele? Miért tenné? És egyáltalán hogy? Hiszen nem is mágus. Egy sárkánnyal elbánik, de egy „kis” mágikus akadály megállítja? Kérdések tömkelege támadta elmémet, amiket úgy döntöttem egyelőre a válaszok kutatása nélkül, lógva hagyok a levegőben. Bizonyára mindent megtudok, amikor eljön az ideje.

Gondolataimból felocsúdva körbenéztem. Úgy tűnt a helyiek minden gond nélkül folytatják a mulatozást, én azonban már éreztem zsigereimben a lassú méreggel ható fáradtságot, ezért úgy döntöttem, hogy inkább lepihenek.
- Elnézést. Megmutatná, hogy hol tudok aludni? – kérdeztem az egyik pultostól, aki kedvesen bólintott, aztán intett a hátam mögé, mire egy nő lépett mellém.
- Jöjj, a szobát megmutató, tud aludni. – rebegte, én pedig elővettem kódfejtő tudásomat, és megkíséreltem dekódolni mit is mondhatott. Gyors fejszámolás után rájöttem, hogy köze lehet a fekhelyemhez. A tiszta ártatlanság a szemében még mindig furcsának hatott, főleg hogy a fejem búbja a vállát sem érte el, mindenesetre mosolyogva követtem arra, amerre nem sokkal korábban a medvefickó is indult. A harmadik ajtónál meg is álltunk, a nő kinyitotta, és kitárta kezét, hogy menjek be.
- Köszönöm szépen. – biccentettem fejemmel finoman, amit vendéglátóm viszonzott, aztán ahogy bementem, becsukta mögöttem az ajtót. Kellemes kis szoba volt, két egyszemélyes ággyal, egyszerű, masszív fabútorokkal, és egy kis kandallóval, amiben ráérősen ropogott a tűz. Táskámat az egyik ágy mellé támasztottam, majd elmentem lefürödni. A forró fürdő kifejezetten üdítően hatott tagjaimra, egészen ellazított, még a gondterhelt gondolatok is elillantak egy kis időre. Mikor végeztem, visszamentem a szobába, és bebújtam a hatalmas dunyha alá, és ekkor vettem csak észre, hogy az ágy mérete majdnem vetekedett a saját hálószobám alapterületével. Kinyújtóztattam végtagjaim és utoljára átgondoltam a nap eseményeit. Mit is mondott a medvefickó, mikor kell találkoznunk? A falu északi határa az tiszta, de a Nap tudtommal délben jár az ég tetején. Mindegy, jobb, ha már reggel kimegyek a megbeszélt helyre. Tettem pontot a gondolatok végére, és hamarosan álomba is szenderültem.

Másnap reggel korán keltem, ahogy mindig szoktam. Friss, és üde voltam, sikerült teljesen kipihennem az előző nap fáradalmait, aminek nagyon örültem. Gyorsan felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat, az ágyneműt pedig szépen kisimítottam, aztán kimentem az aulába, ahol már nyoma sem volt a tegnapi mulatozásnak. Szorgosak voltak, ha így kitakarítottak még az éjjel. Eszembe villant a szobámban a másik ágy is. Mintha valaki feküdt volna rajta… de az is lehet hogy nem. Csak a szemem sarkából láttam, nem is figyeltem, hogy kaptam-e szobatársat. Végül is nincs jelentősége. Megvontam a vállam és a pulthoz battyogtam, hogy kérjek valami reggelire valót. Mire kettőt pislogtam, máris elém tolta a tányéron gőzölgő nemtommit, amit kissé vonakodva, de végül megkóstoltam. Az íz ismét kellemes csalódás volt, így gyorsan a tányér aljára néztem, és kértem még némi útravalót is.
A pultos gyorsan elém terített egy halom szendvicset, aminek persze a felét sem tudtam belepréselni a táskámba, bár legalább még jobban kipárnáztam velük a kis tojást. Miután végeztem az elképesztő precizitást igénylő művelettel, megköszöntem mindent a vendéglátóknak, majd a megbeszéltek szerint, a falu északi határa felé vettem az irányt. A csípős hideg most is próbára tette az öltözékem, de legalább a tegnapi vihar után kitisztult az ég, s a Nap első sugarai kellemesen melegítették arcomat. Pár perc múlva ki is értem a találka helyére, de persze még senkit nem találtam ott. Arcomat a Nap felé fordítottam, és élveztem a melegét, de hamar azon kaptam magam, hogy egyik lábamról a másikra állok, ami nem sokkal később ide-oda sétálásba fulladt, hogy ne fagyjak át teljesen. Nem tudom mennyit ácsoroghattam ott magamban, de az idő már a delet szorongathatta, amikor elkezdtek szállingózni a tegnap megismert mágusok, akik úgy tűnik egy időre a társaim lesznek.

- Nos, gondoljátok végig az ajánlatomat. Nem kötelező velem jönnötök, nem kényszerítek senkire semmit, ez egy lehetőség. Biztonságot sem tudok garantálni, ellenben dicsőséget és jutalmat igen. Most későre jár, ki kell pihennünk magunkat. – ásított egy egetverőt, amíg az én agyam a veszély szó feldolgozásán munkálkodott. - Itt a fogadóban adnak nektek szállást ahol felfrissülhettek, szólok a falubelieknek, hogy holnap lássanak el titeket ruhával, élelemmel és bármilyen tárgyi felszereléssel ami módukban áll és szükségetek lehet az út során. Holnap reggel mikor a nap az ég tetején pontosan középütt van, találkozzunk a falu északi határában. Aki velem tart legyen ott, aki nem attól pedig búcsúzok! – fejezte be, majd elpályázott a neki utat engedő helybéliektől körülölelve.
- Tehát holnap délig van még időm! – törtem a fejemet, majd körbenéztem a környezetemben.
A társaim még a távozó Olafot nézték, én pedig máris a két lányt kerestem szemeimmel, akik bizonyára tudnak majd segíteni az esetleges beszerzésekben és egyéb ügyekben.
- És most, ha megbocsájtanak, hölgyek urak! – álltam fel az asztaltól, majd még gyorsan rádobtam pár húsgöngyöleget a tányéromra.
Nekivágtam a táncoló tömegnek, hogy utat törve átverekedhessem magam a részeg tömegen. Több lelkes hátbaveregetést is kaptam útközben, amikhez összecsavarodott nyelvű bíztatások is tartoztak. Mondjuk ezekből megértettem, hogy miért nem ellenfelek a helybéli fák az óriásoknak, mert párszor majdnem megrogytam a rám nehezedő karok alatt. Szerencsémre a tányérkámat sikerült egyensúlyban tartanom, így a hús is megúszta az esetleges szabadesést.
- Hahó hölgyek! – integettem szabad kezemmel Ilsééknek, akik a bárpultnál serénykedtek.
- Gyere, te hős! Hallottunk milyen bátor voltál! A helybéliek közül nem sokan vállalták volna be ezt a kalandot! – lelkendezett az egyik, mert már nem tudtam, melyiknek mi a neve.
Viszont, ha ez ilyen küldetés lesz, hogy még ezek a szemmel láthatóan kemény férfiak sem merik elvállalni, akkor mire számítsak én? A lányok legalább elszántnak tűntek, tehát én sem futamodhatok meg.
- Hát, nem mondom, volt bennem egy kis félsz, de szerintem minden rendben lesz! – váltottam át a „határozottan bizonytalan” formulára.
- Ó, ha akarod szólunk Olaf-nak, hogy vigyázzon rád! – szánt meg a másik, aki Inga-nak rémlett.
- Nem szükséges hölgyek! Asszem ura leszek a helyzetnek! – húztam ki magamat. – Most viszont kicsit elfáradtam. Tudnátok mutatni nekem egy szobát? – intettem fejemmel a lépcső felé.
- Hát persze! – válaszolták egyszerre, majd egy egymásra pillantottak.
Én meg csak magamban nevettem. Jól indul az éjszaka!

Másnap reggel kicsit kómásan ébredtem. A napfény erősen sütött, áttörve a hegyvidéki tiszta levegőn, és a fényesre pucolt ablaküvegen, így kipattanva az ágyból azonnal kitártam, hogy egy mélyet szippantsak a friss reggeli oxigénből. Bár ne tettem volna.
A kezem fagyott le először, majd a többi részem is. Végső erőmmel belöktem az ablakszárnyat, így 5 perc után végre kiolvadtam.

Gyorsan összegeztem a történteket, mert sajnos nem sokra emlékeztem a tegnap estéből. A két lány szuszog a takaró alatt. Ok. Ruhák a sarokban. Ok. Üres tányér. Nem ok, de hát ez van. Majdnem dél van? Egyértelműen nem ok!
Felráncigáltam magamra a ruháimat, majd leszáguldottam a lépcsőn. A lenti embereket, akik, bár tudtam, hogy segíteni akarnak, gyorsan magam mögött hagytam. Ruha nem kellett, mert Rega jól felszerelt minket, furcsamód pedig jóllakottnak éreztem magamat. Odavágtattam az Olaf körül csoportosuló népekhez, majd vártam az igehirdetést.

Miután befejezte az evést végignézett még egyszer rajtunk, majd ismét kinyitotta a száját, bár szerencsére nem az étvágya jött meg ismét.
- Nos, gondoljátok végig az ajánlatomat. Nem kötelező velem jönnötök, nem kényszerítek senkire semmit, ez egy lehetőség. Biztonságot sem tudok garantálni, ellenben dicsőséget és jutalmat igen. Most későre jár, ki kell pihennünk magunkat. Itt a fogadóban adnak nektek szállást ahol felfrissülhettek, szólok a falubelieknek, hogy holnap lássanak el titeket ruhával, élelemmel és bármilyen tárgyi felszereléssel ami módukban áll és szükségetek lehet az út során. Holnap reggel mikor a nap az ég tetején pontosan középütt van, találkozzunk a falu északi határában. Aki velem tart legyen ott, aki nem attól pedig búcsúzok. - fejezte be mondandóját, majd ott hagyott minket az asztalnál.
Miután a háziogrenk elment, a Pegasusos srác egyből megindult a tömegbe, bár tippem nem volt, hogy minek. Vagy hulla lehetett, vagy talált két óriáscsajt, akik neki bejöttek, passzolom. Nem sokkal utána elment a céhtársa is. "Ez náluk valami céhen belüli szokás? Korán lövik a pizsit, vagy mi?" - gondolkodtam el picit a dolgon, bár rájöttem, hogy ez teljesen felesleges, így inkább bevetődtem a jegesmedvékhez beszélgetni, bár nem túl sokat értettem meg a beszédükből, túlzottan is össze volt tekeredve a nyelvük a sok piától, így ez az ötlet egyelőre tárgytalan volt, ám nem tétováztam, mentem inkább megszállni a pultot, hogy csatlakozzak ebben a társaságukhoz. A pultos csak egy vigyor kíséretében töltött valami helyi bort első körben, aminek meg volt az ereje, mit ne mondjak, de ennek ellenére még így is csak úgy gurult le a torkomon, és szinte alig, hogy letettem a pultra az üres fél literes kancsót, már töltötte is újra. Fogalmam sincs, hogy hányszor csinálhatta ezt meg, de én már nagyon jó kedvemben voltam, már pár emberrel táncolgattam is, ami igazán egy ritkaság tőlem, mert nem tartom magam éppen táncos lábúnak. Közben láttam, hogy a társaság nagyrésze a lépcsők irányába ment, ezt még sikeresen meg is jegyeztem, sőt dekódolni is képes voltam még, hogy nagy valószínűséggel arra lesznek a szobáink.

Egyszer csak azon kaptam magam, amikor elmentem ismét egy jó kancsó borért, hogy igazán kevesen vannak már a parketten, így két verzió lehetett, vagy nagyon késő volt, vagy nagyon korán... bár ez lényegében teljesen mindegy is volt, mert nem túl sok idő van a kettő meghatározás között. Úgy döntöttem, hogy nekem is jobb lenne egyet most már pihennem, mert nem igazán éreztem a lábam, hiába, nem voltam én a táncoláshoz hozzászokva. Ránéztem a kocsmárosra, úgy igazán mélyen a szemébe, amit ő nem igazán értett elsőre, de nagy nehezen sikerült kinyitnom a számat.
-Mö-erre vannak a sza-szobáink? - próbáltam magamból kifacsarni az értelmes szavakat, de úgy néztem, hogy érette, mert elvigyorodott, majd a lépcső fele mutatott.
-A harmadik szoba emlékeim szerint még szabad... vagy nem, de csak nem szégyenlős fajta! - kacagott, majd vállonveregetett, én pedig bizonytalan lábakon igaz, de megindultam a szobák irányába. Szerintem lehetett vagy tíz perc, mire eljutottam a harmadik szobáig, már ha nem számoltam magam félre, ami könnyen lehetett, bár megpróbáltam benyitni és nyitva volt az ajtó, szóval nagy baj nem lehetett innen már. Ahogy beléptem láttam is az egyik ágyat, amire már majdnem rávetődtem volna, ám hirtelen mintha mocorgást láttam volna a takaró alól.
-Hoppá-hoppá, már ma-majdnem rávetődtem valakire... Akkor nézzük a másik ágyat... - ezzel vonszoltam magam arrébb a másik ágyhoz, ami még a szobában volt.
Némi vizsgálódás után megállapíthattam, hogy ez az ágy még üres, így nyugodtan vetültem rá, és utána szinte egyből sötétség is borította nekem az estét.

Egyszer felébredtem kissé valami pakolásra, amikor pedig kinyitottam ez miatt a szemem valami fehér hajzuhatagot láttam. "Elég korán takarítják a szobát, én még aludni akarok... Na mindegy inkább nem foglalkozok vele, akkor még sikerülhet visszaaludnom." - mormogtam magamban, majd behunytam a szemem, és egyből vissza is aludtam.

Következő ébresztőm pedig a nap volt, ami már igencsak a magasban lehetett, mert pontosan az arcomba sütött, így már kénytelen voltam felkelni. Kissebb nyújtózkodás után erős fájdalmat éreztem a halántékomnál.
-Engem most fejbevágtak itt, aaa - ekkor ismét egy erősebb fájdalmat éreztem ott - halántékomnál, vaaagy szimplán kegyetlenül másnapos vagyok... - morfondíroztam el a dolgon, majd végigsimítottam a nyelvemmel az összes fogam, és megállapíthattam, hogy mind megvan, és nem is sebes sehol a fejem. - Ezek alapján marad a másnaposság. - majd végignéztem az ágyam körül, és mindenhol csak ruhadarabokat láttam.
Nagy nehezen felöltöztem, majd lementem vissza, és leültem a pulthoz, az arcom láttán pedig a pultos láthatóan nagyot nevetett.
-Egész jó bőrben van a tegnap estéhez képest!
-Mi volt ennyire, hogy ezt a bókot kelljen kapnom? Vagyis, biztos, hogy én azt tudni szeretném? Na meg ha igen, akkor kérnék valami kaját, ami enyhíti a másnaposságot, mert mindjárt szétrobban a fejem! - mondtam egy fájdalmas arc kíséretében, mert ahogy kicsit próbáltam belegondolni a tegnap estébe egyből egy erős szúró fájdalmat éreztem a fejemben.
-Áááá, arra már nincs idő, a végén még elkésik! Itt van egy halom kaja, kis délieknek ez akár több napra is elég lehet, most pedig siessen a falu északi határába, nehogy itthagyják! - ezzel a kezembe nyomott egy kajával telenyomott zsákot, és elkezdett noszogatni ki a helyről.
"Észak fele? Arra mi is volt?" - kezdtem el agyalni, ám szinte azonnal a fejembe hasított a már ismert fájdalom, így inkább feladtam a gondolkodást és csak mentem. Némoi séta utána hidegben azért segített, de a fejfájás csak nem akart megszűnni, így a gondolkodást egyelőre későbbre raktam. Ahogy elértem a falu északi határához megpillantottam a tegnapi ogret egy színes kis táraság gyűrűjében. "Ja, hogy ezért kellett annyit noszogatnia, na mos tmár mindegy, csak nem mondhatom, hogy elbúcsúszni jöttem, marad a túrázás." - zártam le magamban a dolgot, majd vártam újdonsült "vezetőnk" papolását.