Az utolsó Olafson!

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Szomb. Május 21, 2011 4:56 pm

A legelső érkező is láthatta, hogy a találkozó helyen ott várt Olaf, valószínűleg már jó ideje. Egy kivágott farönkön ült, egyik lábát felhúzva és egyik kezét azon pihentetve nyugodtan és ráérősen. Mikor végre mindannyian odaértek feláll. Ismét csak egy szál nadrág és a tetoválások vannak nála, most még csak zsákot sem hozott.
- Örülök, hogy mind eljöttetek! Nem csalódtam a fiore-i mágusokban, éreztem, hogy nem futamodtok meg! - kurjantja ugyan azzal a lendületességgel ahogy az este is beszélt - ha mindannyian készek vagytok, ne is vesztegessük az időnket induljunk hát! - megvárta míg mindannyian jelt adtok a készen állásotokról, majd elindult egyenesen észak felé, a hegy felé aminek a lába pár mérföldre látszott onnan.
Erősen sütötte a nap a tundrát ahogyan haladtatok előre. A tegnap esti zord viharnak szinte nyoma sem volt, a friss levegő kellemesen hatott mindannyitokra. Olaf nem nézett egyszer sem hátra, céltudatosan haladt előre, de valahogy mindig amikor valami miatt nehézségetek támadt akkor úgy lelassult, hogy sosem kellett nagyon futnotok utána. A táj gyönyörű volt, meglepetésetekre rengeteg állatot láttatok, itt északon úgy tűnik nem félnek annyira az emberektől mint az ország belsőbb részeiben. Pár óra múlva eléritek a tundra szélét, amit egy erdő vált fel, mellette a távolban egy másik északi falut pillantotok meg. Az erdőben meneteltek tovább, igaz nincsen rendes ösvény, de Olaf erdőjárási képességeinek és hatalmas méreteinek hála nektek nem kell különösebben küzdenetek a növényzet nyújtotta nehézségek ellen. Az erdőben elkezdtek egyre nagyobb lejtésű utakon járni, de szerencsére még nem túl vészes a helyzet. Estig meneteltek megállás nélkül, mire kijuttok az erdőből és a havas, sziklás hegyoldalra nem értek. Olaf egy kőplatóra vezet fel titeket, ami egy barlang szájában van. Ott megáll és felétek fordul.
- Itt megállunk éjszakára, holnap a barlangon átvágva érhetjük el a célunkat. Már nincs túl messze, szükségetek lesz ez erőtökre. - majd azzal letelepedik a földre és hanyatt fekszik. Pár óra múlva el is alszik.

Postotokban írjatok az útról, hogy mit csináltatok közbe (nem fogadom el azt, hogy "kussban sétáltunk Olaf után végig", a karakter személyiségek többőtök esetében nem ilyen!) majd a táborverést (szükség lesz rá, kemény az északi éjszaka hidege) végül a reggeli felkelést.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Szomb. Május 28, 2011 8:19 pm

Vajon miért mentem bele ebbe az őrültségbe? Tegnap még olyan jó ötletnek tűnt, szinte meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak egy ilyen kalandra. Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg találkozhatunk egy igazi sárkánnyal, ráadásul ez a fickó nem kevesebbre vágyik, mint hogy megölje. Fél szemmel rásandítottam Olafra, aki mérhetetlen nyugalommal ült egy farönkön, és várakozott. Egy szál nadrág volt rajta, akárcsak tegnap este, de most még zsákja sem hevert mellette. Jól megnéztem, hátha elkerülte valami a figyelmem, de nem. A világon semmi nem volt nála. Se fegyverek, se ruházat, se egyéb eszközök, még étel sem. Hogy akar fegyverek nélkül bármit is legyőzni? Várjunk csak… hiszen egy szóval sem mondta, hogy nincs varázsereje. Emlékeimben a tegnap este elhangzottak után kutattam. Csupán annyit mondott, hogy valamiféle mágikus akadály állja útját, és ehhez van szüksége ránk. Tán csak nem csalinak akar használni minket? Nem, nem hinném. Ha rossz ember lenne, a kedves falusiak biztosan nem istenítenék. Bár ki tudja… Talán jobb lenne, ha mégsem mennék.
Gyanakvásom elkeseredett harcot vívott zsigeri kíváncsiságommal, és vesztésre állt.. mint mindig. Baljós gondolataimból, lassan megérkező társaim zökkentettek ki. A Nap már a delelőjéhez közelített, mire végre mindenki befutott. Azzal a tetovált óriás felállt, és hozzánk fordult.
- Örülök, hogy mind eljöttetek! Nem csalódtam a fiore-i mágusokban, éreztem, hogy nem futamodtok meg! Ha mindannyian készek vagytok, ne is vesztegessük az időnket induljunk hát! – szólt ugyanazzal a lelkesedéssel, amihez tegnap már volt szerencsénk. Bólintással jeleztük, hogy készen állunk, Olaf pedig nyomban megindult a hófedte hegyek felé.

Az éjjel lezúdult hó vastag, fehér leplet borított a vidékre, és vígan ropogott lábaink alatt, ahogy szedtük a mérföldeket. Hálásan az ég felé fordítottam arcom, hogy a Nap, aminek még az itteni zord hideg ellenére is volt ereje, kellemesen átmelegítse kipirult bőrömet. A csillogó hó, a napsütés és a táj megfoghatatlan szépsége egészen jó kedvre derített. Reggeli morcos hangulatom már elillant, s inkább csak gyönyörködtem a természetben. Rengeteg állatot láttam, amik egészen közel merészkedtek hozzánk. Szokatlan látvány volt ez egy magamfajta városinak. Rágcsálók, szarvasok, farkas falkák, és megannyi számomra ismeretlen állattal találkoztunk. Már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor a kietlen, fehérbe burkolózott tundrát, óriásfenyők erdeje váltotta fel. Sophy és céhtársa közelebbi ismeretséget kötött egy medvével is, de szerencséjükre gyakorlott menekülők módjára, szinte fénysebességgel iszkoltak vissza hozzánk. Jót nevettem rajtuk, majd gondoltam egyet, és a csendes, szinte unottan lépdelő Shou-hoz topogtam.
- Szóval kártyamágus vagy? – kérdeztem érdeklődő arccal.
- Még nem szólt senki, hogy leváltották a mágiám, így igen. – válaszolta kissé mogorván.
- Értem.. Mutatsz valami trükköt? – egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább hagyom magába merülni, de ha harcra kerül majd sor, nem árt, ha szót értünk.. valamennyire.
- Ám legyen. – vonta meg flegmán a vállát, majd a nyakamnál kezdett bogarászni, hogy aztán előhúzzon onnan egy királynőt ábrázoló kártyalapot. – E szerint egész jó sorsod lesz itt a népeknél.
- Azta! – kivettem a kezéből a lapot, hogy jobban megnézzem. – Na és ezt honnan tudod? Minden lapnak van valami jelentése? – érdeklődtem tovább, miközben az imént szerzett lapot egészen közelről vizsgálgattam.
- Jó kezekben van, ez a tarot kártyák szépsége. – közölte egy hatalmas ásítással kísérve. Nem igazán értettem, hogy ezt miért mondta, de a trükk belelkesített, így tovább faggatóztam.
- Honnan hívod elő a lapokat? Egy másik dimenzióból, mint a fegyvermágusok a fegyvereiket? – visszanyújtottam neki a királynőt.
- Nem, ennyire nem bonyolult. Innen szedem őket elő... – kinyitotta a derekára csatolt táskát, ami a pakli többi részét rejtette, majd visszacsúsztatta a hiányzó lapot. - Ezzel a mágiával jár, hogy el tudok játszani szinte bármily módon a kártyákkal, bár a bűvész trükkök közül egyedül ez tetszett.
Elmosolyodtam, majd az égre emeltem tekintetem, kezemmel eltakarva a lenyugvó Nap szúrós, narancssárga sugarait.
- Szerinted tényleg találkozunk egy sárkánnyal?
- Hát, ha az anyósához visz minket ez az ogre, akkor lehet, amúgy kétlem.
~ Kételyek… azokból van nekem is bőven. Talán legbelül egyikünk sem hiszi el, hogy valóban egy sárkánnyal kerülhetünk szembe. Ha biztosan tudnánk, azt hiszem Olaf most egyedül menetelne a hegyre. ~ gondoltam, majd visszafordultam Shouhoz.
- Miért pont kártyamágus lettél?
- Ez érdekelt csak, amikor lehetőségem volt arra, hogy mágiát tanuljak. – újabb ásítás, ezúttal azt hittem, menten kifordul a feje. – És amúgy, te pontosan milyen mágiát is használsz? Bocsi, ha már mondtad valamikor, de örülök, hogy kilátok a fejemből.
- Azt látom. – mosolyogtam. – Én a homokot bűvölöm, illetve egy kicsit konyítok a kristálymágiához is.
- Nem lett volna többismeretű, ha homok mellé pirománkodsz? Homokból lesz üveg egy bizonyos hőmérséklet után... – újabb gigászi levegővétel. - De nem beleszólni akarok, vagy okoskodni, szimplán érdeklődöm.
- A tűz sosem vonzott. A homok a kedvenc elemem. – tenyerem arcom elé tartottam, és aranyló homokszemeket táncoltattam rajta. - Egyszer még legendás homokmágus leszek. – mondtam mosolyogva, majd ökölbe szorítottam kezem, és megszüntettem a varázslatot.
- Hát, sok sikert hozzá! Én félig bűvészjellem vagyok, hiába nem vagyok oda a kártyatrükkökért... de, hogy mi lesz a jövőm, azt még nem tudom... a saját jövőm soha nem néztem meg a kártyáknál.
- Jövő… senki sem tudhatja biztosan, mit rejt a jövő… talán jobb is így. Ha mindig tudnánk mi fog történni, az élet megszűnne izgalmas lenni. Nem?
- Engem nem hajt semmiféle izgalom vagy buli, csak azt szeretném, hogy akkor és ott pihenhessem ki magam, amikor és ahol akarom… - újra ásított egy nagyot, majd álmosan megdörzsölte a szemét, én pedig halkan felnevettem.
- Végül is ez is egy életcél. És mindjárt meg is teheted, ugyanis nemsokára sötét lesz, és nem hinném, hogy ez az Olaf éjszaka is menetelni kíván.
- Hát remélem, hogy nem... Különben vagy itt fagyok meg, vagy valakinek cipelnie kell, így is alig állok a lábamon. Kivételesen leálltam bulizni, és eléggé lefárasztottak a helybéliek.
- Hát az biztos, hogy ezek a hegyi népek valahogy másképp működnek. Vajon mitől nőnek ilyen nagyra? – méregettem gyanúsan a nem sokkal előttünk gyalogló medvefickót.
- Tuti a hegyi levegő teszi... Láthattad azt a 2 óriási csirkefejet is...
- Azok csirkefejek voltak? Én nem is tudtam, mit gondoljak, amikor Olaf az asztalra csapta őket. Egyáltalán miért dicsekedett velük? Vagy lehet nem csak nagyok az itteni csirkék, hanem veszélyesek is? – pislogtam értetlenül, aztán elmosolyodtam. Utóbbi okfejtésem valahogy komikusnak tűnt abban a pillanatban... és azóta is..
- Vagy csak bemutatta, hogy ez a maradéka annak a kajának, amit elénk raktak, szóval úgy együk...
- Na ezért nem eszek én húst. – bólintottam elégedetten.
- Vegetáriánus vagy? Abba belegondoltál, hogy milyen sikítozást adhatna ki magából a saláta, miközben eszed? Már ha lenne szája, de így a halálsikolyait sem hallhatja senki szerencsétlennek...
- Ugyan ez butaság. A növények nem gondolkodó lények, ezt mindenki tudja. – kapcsoltam tudálékos üzemmódba.
- De ugyanúgy fejlődnek... Őket miért nem sajnálod meg, ha az állatokat igen?
- Mert a növényeknek nem fáj. Nem éreznek, nem gondolkodnak, nincs lelkük.
- A sültcsirkének sem fáj semmi már...
- Na és mire sültcsirke lett belőle?
- Addigra neked teljesen mindegy, mert így is úgy is el lett már készítve, ha eszel belőle, ha nem. Maximum más eszi meg.
- Ha senki nem enné meg, akkor nem kellene megölni.
- És akkor a ragadozó állatok ölik meg a növényevőket... vagy akár az embereket magukat. És nem véletlenül olyan a fogazata az embernek amilyen.
- Persze minden álláspontot meg lehet magyarázni, ez csak nézőpont kérdése. Ne is vitatkozzunk erről tovább, mert különben sosem hagyjuk abba.. – legyintettem.
- Ahogy érzed... Bár én is szívesebben aludnék eszmecsere helyett, és nem a társaságoddal van bajom.
- Ezt örömmel hallom..

Kielégíthetetlen kíváncsiságommal sikerült még pár kártyás mutatványt kisajtolnom Shou-ból, aminek köszönhetően szinte észre sem vettem, hogy jó ideje hegynek felfelé túráztunk. Meg sem álltunk addig, míg a Hold át nem vette csillagunk helyét a besötétedett égbolton. A fák egyre ritkásabban állták utunkat, mígnem beléptünk az örök hó birodalmába, és némi óvatosan béna sziklamászás után, Olaf egy kőplatformra vezetett fel minket, ahol egy jókora nyílás tátongott a sziklafalban.
- Itt megállunk éjszakára, holnap a barlangon átvágva érhetjük el a célunkat. Már nincs túl messze, szükségetek lesz ez erőtökre. – azzal mélységes nyugalommal elnyúlt a hideg sziklapadlón, és nemsokára álomba is szenderült.
A barlang bejáratánál sűrű toporzékolás lett úrrá kis csapatunkon, mégpedig a tehetetlen fajtából. Úgy tűnt senki nem akarja magára húzni a vezetői szerepet, főleg, hogy tulajdonképpen volt vezetőnk Olaf személyében, ő azonban cseppet sem problémázott a szállás kérdésén. Végül Sophy bizonyult a legrátermettebbnek – legalábbis az én szememben - , ugyanis megidézte Pictor nevű csillagszellemét, majd némi érthetetlen nyelven történő szóváltás után, a pökhendi festő egy meggyőző falat pingálva, elzárt minket a természet éjszakai szeszélyeitől.
- Sand Magic. – mormoltam a varázsigét, miután kinéztem magamnak egy „kényelmes” kis zugot a sziklafal tövében. Vastag réteg homok jelent meg előttem a padlón, én pedig levettem a hátamról a táskámat, majd ráheveredtem alkalmi fekhelyemre. A táskából előhúztam egy szendvicset, amit rövidtávon elmajszoltam, aztán kényelembe helyeztem magam, amennyire ez az adott körülmények között lehetséges volt, és elaludtam, mint akit fejbe vágtak egy asztallappal.

Reggel korán keltem, csak egyvalaki előzött meg, mégpedig maga Olaf. Éjszaka igen hideg lehetett, mert múmiaszerűen be voltam ágyazva a homokba. Úgy tűnik az ösztöneim is ügyesen rendelkeznek a mágiámmal… szerencsére. Felültem, és a ruhámról eltűntettem a homokszemcséket, majd megreggeliztem, és a puha elemen üldögélve vártam, hogy a többiek is magukhoz térjenek.

/Remélem így megfelel mindenkinek. ^^" /

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Kedd Május 31, 2011 5:20 pm

Miután teljessé válni látszott a létszám, sikeresen megpillantottam az egyik farönkön ücsörgő Olafot, aki komoly képpel bámulta az érkezőket. Furcsa volt, hogy eddig nem sikerült észrevennem, pedig olyan hatalmas a termete, hogy ilyesmi ritka eset kellene, hogy legyen… azonban nekem mégis sikerült figyelmen kívül hagynom, megeshet még fáradt vagyok. Egyébként másokon is látszottak ám a tegnapi buli fáradalmai, nem csak rajtam.
Nos, jelenlegi megbízónk, urunk és parancsolónk, illetve idegenvezetőnk végre feltápászkodott, kiegyenesedett, arcán pedig ugyan az a komoly tekintet, azonban egy széles mosolyt már elengedett. Ebben a testtartásban már látszott, hogy nem valami felkészülten érkezett ma, ugyanis tényleg csak egy nadrág volt rajta, plusz egy nagycsomó tetoválás díszítette szerteszét, fegyvert pedig, akármilyen is legyen az, nem lehetett nála látni. Nem tudom, ő így akarja e a sárkányt legyűrni, vagy megállunk útközben fegyvert venni esetleg fegyvermágiára is képes – bár ezt kétlem, mert akkor mi minek vagyunk? -, de akkor is, mi mindannyian a legeslegmelegebb öltözékeinkben vagyunk, és bár most éppen nem fázok, de később még fogunk, ő pedig így jégkockává fog fagyni.
- Örülök, hogy mind eljöttetek! Nem csalódtam a fiore-i mágusokban, éreztem, hogy nem futamodtok meg! – Kifakadása egy kissé megijesztett, ugyanis túlzottan elmerültem az elemzésében. - ha mindannyian készek vagytok, ne is vesztegessük az időnket, induljunk hát! – Én csak bólintottam, s bár nagy volt a kísértés, hogy rákérdezzek „Nem fog így fázni, Olaf bácsi?” mégse tettem, hogy miért? Az egyszerű, mert mindenki magáért felelős, és bár segítenénk rajta, ha emiatt gondjai támadnának, de meg kell bíznunk benne, hogy jól ítélte meg a helyzetet.
Mihelyst mindenki jelezte, hogy már indulhatnánk is akár, megfordult, és egyenest lépdelni kezdett egy úton, ami mögött a fák fölött, még látszott egy hegy alja talán, bár meg nem mondom, ha magamnak kell kitalálni, mi lehetett az a folt ott. Egész nagy hegy lesz ez… és még Mira mondta, hogy itt éljünk túl, azon sokkalta nehezebb lesz szerintem.
- Olaaaaf bácsiiii…. – Nyújtottam el a megszólítást. – Hány napi járásra van az úti cél? – Éreztem, mintha egy pár tekintet máris szúrna mögülem, hogy alig indultunk el, máris ott akarok lenni, nyafizok, meg hogy nem bírnám.
- Nem kell aggódni, nincs messze, holnap délire el is érjük a kapukat. – szinte hallani lehetett, hogy nem csak én sóhajtottam fel, bár ismét kétségeim támadtak, hogy akkor mégis milyen tempóban kívánunk haladni, de nem akarok nyűg lenni senki nyakán, inkább arra kérdezek rá, ami csak szükséges információ lehet később.
- Kapuk? … Minek a kapui? – Bámultam a hatalmas hátat, meg az azon lévő mintákat, figurákat, mikor annak tulajdonosa hátrafordult.
- Az legyen meglepetés. – És kacsintott egyet, aztán előre fordult és haladt tovább.
Kiérve a faluból az első, ami feltűnt, hogy igencsak sok mókus figyel minket. Hogy egy kicsit szemezzek az egyikkel sikeresen le is maradtam a csoporttól. Azonban elég bénán sikerült felszednem egy másik mókust, ami csak úgy, farkasszemnézés közben a képembe repült a fáról, és képes volt összekarmolászni az én kis pofimat, a kis dögszli… de majd visszakapja még ő ezt.
Valamiért igen szimpatikusnak talált, így a kabátom, eddig szükségtelennek vélt csuklyájába költözött, és onnan kukucskált előre, a többiekre. Egy kis idő elteltével azonban túl kényelmesnek találta az úri helyet, és távozott. Nem sokáig foglalkoztam vele, ugyanis hatalmas sötét szemek bámultak meg, nem is egy hanem több…, nagyonnagyon sok. Miután velük szemezve beértem a többieket, megböködtem Cassy vállát.
- Cassyyyy … Azok mik? – Mutató ujjamat a szemek tulajai felé emeltem.
- Azok...? Hú, azok szarvasok! – Mosolygott… Hogy én mekkora egy fogyatékos vagyok, de komolyan, némelyik rendelkezett is szarvval, hogy nem tudtam kitalálni.
- Áhh… köszi. – Ekkor pedig intettem, a következő pillanatban pedig már rohantam is árkon-bokron át, meg ijesztve az úgynevezett Szarvasokat.
Hamar észrevettem, hogy Cassy is csatlakozott hozzám az üldözésben, a többiekre meg hátrapillantva csodálkozó, illetve ledöbbent pofikra találtam. Visszafordultam, és pontosan akkor kapott arcon egy ág, még csak reagálni se tudtam rá, nade üsse kavics… még el se kezdődött a harc, én máris tele lettem sebekkel. Na meg persze, valahogy sikerült pont úgy esnem, hogy egy bozót kellős közepébe, így hát elég volt kikászálódnom.
- Ajjajjajjajj… - Fájlaltam a popsimat, amibe időközben egy raklapnyi tüske állt bele. Feltekintettem, addigra már előttem állt Cassy, úgy látszott egyedül megunta a játékot. Viszont… ami mögötte volt az igenis megrémített, egy medve bámult ránk, egyenesen velem szemben, és nem úgy nézett ki, mint aki lépes mézzel akar megkínálni bennünket.
- Ca-Cassy fordulj meg!
- Miért mi van ott? – Fordult meg, ám mikor válaszolhattam volna, már tisztában volt vele ő is. Ott egy medve. Gyorsan visszarohantunk a kis csapathoz, és kettőt-hármat lihegve az ők tempójukban haladtunk tovább.
Jó pár unalmas óra elteltével, észrevettem, hogy mennyire süt a nap, mindannak ellenére, hogy tegnap fújt a szél, és estefelé szakadt a hó is. A gyomrom korgása jelezte, nagyjából az emelkedő szakasz közepén, hogy vacsiidő lehet, de próbáltam nem mutatni magamon, erőteljesen követtem mindenkit, mert szeretek utolsó lenni. Végül sötétedés tájt, amikor már tényleg ne bírtam volna tovább, már nem is kellett, mert Olaf egy kisebb kőterasz szerűségre vezényelt mindenkit, ami amúgy egy barlang bejárata előtt terült el.
- Itt megállunk éjszakára, holnap a barlangon átvágva érhetjük el a célunkat. Már nincs túl messze, szükségetek lesz ez erőtökre.
Csendes tehetetlenségében az egész banda bámult maga elé, amit úgy éreztem, ne csak én unok lassan. Talán Olaftól várta volna mindenki a megoldást, de ekkorra a hatalmas Medve már húzta a lóbőrt nem messze tőlünk, és horkolt hatalmasakat. Őt már senkise fogja felkelteni, legyen az ember, vagy akár maga a sárkány.
Még mindig a földet, meg egymást bámultuk, aminek köbö az lett a vége, hogy Shoji leült, Cassytől erőteljes gondolkodó hangokat hallottam, én meg előhúztam Pictort.
- Festő kapuja, tárulj! – Hívtam elő a Művész urat.
- Mademoiselle Sophiaa… itt nagyon hideg van, nem éjszakázhatna melegebb helyen, S'il vous plaît (Kérem)?
- Monsieur, ha kérhetném, most emiatt ne aggódjon, elsősorban szeretném, ha ide valami fal szerűséget festene, és akkor már melegebb éjszakánk lenne.
- De itt minden olyan nyirkos, és havas… Hálózsákot is festek!
- Az nem kell, Merci, hoztam magammal. – Önfejű festőm pingálása nekem nem csekély varázserőbe fájt, de az éjszaka arra való, hogy kipihenjem mindezt, szóval pánikra semmi ok. A barlang bejáratánál már állt a fal, mindenki elvégezte a dolgát még odakinn, mielőtt elkészült volna, idebentre pedig valami tűzifaféleséget festett nekünk, ami már javában égett, mire én észbe kaphattam volna.
Hamarosan az egész bagázs aludt, mindenki a maga által szortírozott ágyikójában, és a barlangban csak Olaf horkolása visszhangzott.

Reggel, egy kicsit megkésve, utolsóként ébredtem fel, addigra már a kinti hajnali fény szűrődött be, a többiek pedig össze is szedelőzködtek, mire nekem sikerült felfognom hol is vagyok. Csak néhány percbe telt ugyan, de végül csak sikerült nekem is összeráznom magam, és gyorsan lépdelve mindenki mögött, folytattuk ezt az érdekes kirándulást a „Kapuhoz”.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Vas. Jún. 12, 2011 10:36 pm

- Szóval újabb gyalogtúra vár ránk. – gondoltam, miközben a találkozási pont felé baktattam.
No, nem mintha sok bajom lenne a sétafikával, csak ez az ismeretlen vidék néha a frászt hozza rám. Eddig minden rendben volt, de most, hogy belegondoltam a ránk váró kalandra, már nem voltam olyan biztos magamban. Mondjuk, elkezdhettem volna aggódni már a Bob Mester által kiadott feladat céljait nézve is, de anno nem jutottam ilyen messzire a jövőbetervezéssel.
Most pedig itt állunk, a hidegben, hogy nekivágjunk valami erdőfélének. Az egyetlen szerencse, hogy a tegnapi viharos időjárásnak hűlt helye. A nap derűsen sütött, csak a friss hó ropogott a lábam alatt.
A brigád már összegyűlt, mire odaértem.
- Örülök, hogy mind eljöttetek! Nem csalódtam a fiore-i mágusokban, éreztem, hogy nem futamodtok meg! – dobott egy adag párát a légkörbe szája segítségével. - ha mindannyian készek vagytok, ne is vesztegessük az időnket, induljunk hát!
Türelmesen megvárta, míg kiscsordánk minden tagja jelzi, hogy készenléti szintje zöld zónába került, majd nekiindultunk a vadonnak. Hozzáteszem, én a biccentés technikát alkalmaztam, ami teljesen elfogadott jelzés a nemzetközi porondon.

- És a többiek hogy jeleztek, nagypapa? – kérdezte a kis Ichika.
- Ez jó kérdés kisunokám! – töprengtem el a hintaszékben. – Az rémlik, hogy a Shou nevű srác a fenekével adott jeleket.
- Fingott? – kérdezte Haruna, a legkisebb lány kuncogva.
- Mondjuk úgy, hogy szelelt, mint a beteg kisgőzmozdony. – simogattam meg okos buciját.
- És a többiek? – kapcsolt követelőzőbe Yuuki, a legnagyobb fiúcska.
- Az egyik lány csapkodott a karjaival, a másik meg hápogott. Sajnos már csak ennyire emlékszem! – lendítettem be újra a székemet. – És most vissza az erdőbe!

Tehát elindultunk a vadonba, szépen lassan magunk mögött hagyva a település legkülsőbb épületeit. A pár korán felébredt helyi bőszen integetett utánunk. Egyszer visszaintegettem, de közben jól bevertem a karomat egy karnyi vastagságú faágba, ezért gyorsan felhagytam az efféle tevékenységekkel.

Az út első fele viszonylag csendben telt, de aztán, ahogy ránk borult a fák koronájának sötétje, megindult a diszkurzus az emberek között. Én, szófukar ember révén, nem csatlakoztam a szájtépéshez, inkább igyekeztem megfigyelni társaimat. Atsui-t, mint klántársamat, már ismertem úgy-ahogy, nomeg Sophy-t is, akivel már volt részem egy emlékezetes kalandban. Most mindketten elmélyülten csevegtek egy-egy ismeretlen tagunkkal. Én közben a tájat is figyeltem, ami teljesen különbözött az eddig megszokottaktól. Voltam már hegyen, sőt hideghegyen is, de ez túlment minden határon. A fák háromszor akkorák voltak, mint az általam eddig látott legmagasabb fenyők. A hangok is furcsák voltak. Volt cirip, meg bőgés is, de egyik állatot sem tudtam százszázalékosan beazonosítani.

A monoton menetelésnek egy barlang szája vetett véget.
- Itt megállunk éjszakára, holnap a barlangon átvágva érhetjük el a célunkat. Már nincs túl messze, szükségetek lesz ez erőtökre. – mondta Olaf.
Ezzel leheveredett a földre, aztán átkapcsolt szunyafokozatba. Nem mondom, elég lazán megoldotta a kérdést. A horkolását még a dereka alatt lévő kövek sem törték meg. Mi pedig csak álltunk, aztán néztük ezt a jelenséget.

A magamfajta „puhány” városi patkánynak nem nagyon akaródzik a földön aludni, főleg ilyen körülmények között. Ez a tétel pedig szemlátomást élt a csapatunk nagytöbbségére. Páran rögtön aktív munkába kezdtek, hogy alkalmi táborhelyünket lakhatóvá tegyék. Az én mágiám sajnos efféle mutatványokra nem nagyon volt képes, de a Rega által biztosított felszerelés igen. Amíg én a magam cuccával bajlódtam, addig Sophy festője igencsak kitett magáért. Akár szállodát is festhetett volna az erdő közepére, de ennek a mutatványnak bizonyára voltak korlátai. Én részemről megelégedtem egy kisebb hálózsákszerű ruhadarabbal, amit vastag kabátomből lehetett kialakítani. Hiába na, a mogorva szabó egy lángész. Az álom pedig az előző este káros hatásainak, továbbá a mai gyalogtúrának hála gyorsan elnyomott.

Másnap kipihenten ébredtem, majd nagyot nyújtózva lefejeltem a sziklafalat.
- Affene!

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Hétf. Jún. 13, 2011 12:49 am

Az éjszaka hosszú volt. Emlékekkel és újabb gondolatokkal telt, ahogyan minden üres másik, amikor nem voltam a Farkasok Házában, vagy a saját szobám mélyén, hogy új technikákat, fegyverhasználati és mágiahasználati módokon ügyködjek. Ezért sem volt annyira az ínyemre a munkavégzés, ahol mindent fednem kell magamból és sokszor még akár idiótát és férget is kell játszanom, csak, hogy sose áruljam el magamat. Ezzel nem voltam kibékülve sohasem, és emiatt nem találkoztam igazán őszinte baráttal. Azok, akikkel őszinte tudtam lenni és akikkel egy nyelvet tudtam beszélni mind egytől-egyig jóval idősebbek voltak mint én...
A gondolatok cikázásába aludtam bele valahol a hold zenitjén túl, majd a szemem a szomszédos helyiségben felzörejlő zajokra nyílt ki. Egy pillanat, és tisztában voltam mindennel megint, a hely, a holmim, ami után a szemem és a kezeim végigkutatták a környéket mind a helyükön voltak, majd elernyedtem kissé, mielőtt egy lendülettel keltem fel, és mozgattam meg a tagjaimat. Sokat nem kellett szedelőzködnöm, lévén sosem pakolok szét semmit, nem is lenne miért, így a kelés utáni percben már rendbe is tettem az ágyat, és úgy léptem ki az ajtón, hogy a szemem végigpásztázta a szobát - nem hagytam nyomot ami elárulja milyen vagyok. A zár kattant.
Egy másik utazó lépett el mellettem, azaz több is. A lány, Atsui, akivel korábban már volt szerencsém, és a céhtársa. Szerencsére, legalábbis úgy tűnt, a lány már megbékélt velem avagy a társa és a többiek előtt nem akart velem újra megütközni, így ha észre is vett az induláskor szimplán csak elsétáltak mellettem. Nekem ez tökéletesen elég is volt, halk léptekkel indultam el, majd amint az épületből kiértünk és tegnapi helyszín felé vettük a irányt, az első közénk kerülő sarkon hangtalanul felsuhantam az épület tetejére. Megpróbáltam a legmagasabb helyet kiszúrni a környéken, hogy megfigyelhessem a falut, és egy gyors térképet jegyezzek fel róla magamban, míg a többieket figyelhettem amint befutnak.
- Örülök, hogy mind eljöttetek! Nem csalódtam a fiore-i mágusokban, éreztem, hogy nem futamodtok meg! - kurjantott fel Olaf ugyan azzal a lendületességgel ahogy az este is beszélt. A hangja erős volt, tisztán hallottam, és volt egy olyan érzésem, hogy ő is tisztában volt azzal, hogy a tetőről figyyelek. - Ha mindannyian készek vagytok, ne is vesztegessük az időnket induljunk hát! - A többiek, i-ki a maga tempójában feltápászkodtak vagy csak követőre vették a figurát, én pedig addig vártam, amíg a sor már jókora előnnyel megindult. A tetőkön követtem őket, majd amint kiértek a faluból egyszerűen leugrottam tucatnyi méterre mögöttük, és az esést a rajtam levő kristályok lebegtetésével megállítottam, és mintha csak egy lépés lenne a többi közül, folytattam a csoport követését a földön.

A menet nem volt megerőltető és a napfény segített nekünk, így minden a lehető legcsendesebben telt. Az emberek jobbára szinte élvezték az utat, én pedig felzárkóztam, hogy jobban megfigyelhessem őket, szinte hiába, mivel senki sem tűnt annyira koncentráltnak, hogy észrevegyem rajta a figyelem és a hozzám hasonló felmérő tekintetek jeleit - ami lehet az én amatőritásom vagy túlzó óvatosságom ehhez a csoporthoz. Ahogy tűnt a lányok mind beszédesebbek voltak, persze nem is csoda, a férfiak pedig jóval kevésbé nyitottak egymás felé, így a társaság jószerével a női hangok alapzajában utazott.
A szinte hangulat nélkül telő utat csupán egy társalgás színezte ki jobban, a kártyamágus és a kis ismerősöm között. Természetesen a női kíváncsiság volt a kezdeményező erő, a társaság többi része pedig jobbára más nem révén oda-odafigyelt a társalgásra, aminek köszönhetően el is felejtkeztek odafigyelni az állatokra amik lépten nyomon bukkantak fel körülöttünk, legtöbben még csak le se reagálták a medve felbukkanását, amit a Fairy Tailes lányok sikongatása jelzett, így a nagy darab állat békésen továbbdöcögött ismeretlen célja felé, míg mi tovább caplathattunk a hegyomlás méretű hát mögött sorolva.
Ekkor gondoltam bele, hogy annak idején vajon miért volt annyira számomra az utazás itt, de el is vesztettem a gondolat fonalát, eszembe jutott a kis tojás, ami most is a nyakamban hordott láncon lógott, viszont nem adott életjelet magáról, holott mindig mocorgott valamennyit, akár csak egyszer-egyszer egy órában. A némaságnak persze egyszerű oka volt, a kis tojásvalószínűleg egész nap fázósan mocorgott, azonban két vastag ruhadarab közé keveredve én ezt meg se éreztem, így azonnal a mellkasomra fektettem, és amint beburkoltam magamat sállal és az összes ruhámat gondosan magamra hajtva, hamarosan ő is lecsendesedett.
Talán pont ezért nem is vettem észre, hogy a nap eltűnt a sziklássá váló hegyoldalak mellett, mi pedig szinte kinn voltunk a fák közül, Olaf pedig mintha csak lépcsőket mászna tapos a hegyoldalon felfelé egy kitüremkedő szirt irányában.

- Itt megállunk éjszakára, holnap a barlangon átvágva érhetjük el a célunkat. Már nincs túl messze, szükségetek lesz ez erőtökre - mondta, amikor még a többség mászott a szirt felé, majd eltűnt egy barlang bejáratában. Amint fenn voltunk láthattuk, ahogyan nyugodalmasan fekszik egy - kényelmesnek nem tűnő - egyenletes kőpadlón. Az egyik kislány még kérdezősködött, de a hegyi medve elhessegette és kikerülte a választ, amivel többeknek, akik felkapták a fejüket velem együtt, tovább rontotta a kedvét.
Szinte már csalódott voltam, hogy mire lezártam volna a barlang bejáratát a fiatal szépség már ezt is megoldotta egy csillagszelleme segítségével, de végül egy vállvonással én is egy kényelmesnek mondható hely keresésére indultam - és habár ilyet nem találtam, egy megfelelő kis fülkeszerű bemélyedésbe befeküdtem, és a kristályérintéssel kristályosítottam el magam alatt a sziklát, amit aztán el is tüntettem, hogy egy tökéletesen a testemhez illő fekhelyet nyerjek.
Másnap reggel ennek megfelelően igen frissen ébredtem, a többséget megelőzve, így időztem az "ágyamban" és a kis Kuudot a markomban tartva, az ő lüktetését érezve néztem végig, ahogy mindenki felébred.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Hétf. Jún. 13, 2011 9:45 pm

Olaf rezzenéstelenül, komoly képpel bámulta az érkezőket, egy nagy farönkön ülve. Alaposan végigmértem.
~ Oké, hogy valami böhömnagyra nőtt a fazon, de nem hiszem, hogy a magassága megvédené a hidegtől…- gondolkodtam el, ahogy szemre vettem a ruházatát.
Felső teste csak a tetoválásokkal volt borított, valamint egy nadrág is volt rajta. És ennyi, semmi több, még felszerelést sem hozott magával. Normális ez? Puszta kézzel akarja legyőzni a sárkányt, vagy mi a franc? Vagy piszokerős ez az ürge, vagy szimplán nincs helyén az agya… Alapból nem fáztam, de ha ránéztem, és eszembe jutott, hogy a hideg hegyekbe megyünk, rám tört a fagyoskodás, ezért szorosabbra fogtam magam előtt a pulóverem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Hope sem fog megfázni. A táskámat teletömtem ruhadarabokkal, hogy jól körbeöleljék őt. Elég veszélyes magammal vinni a hegyekbe, de mégsem akarom itt hagyni a semmi közepén egyedül… nem, mintha nem bíznék a falusiakban, de nem szeretem egyedül hagyni őt.
- Örülök, hogy mind eljöttetek! Nem csalódtam a fiore-i mágusokban, éreztem, hogy nem futamodtok meg! – Kurjantotta a megszokott lelkesedéssel. - Ha mindannyian készek vagytok, ne is vesztegessük az időnket, induljunk hát!
Erre csak bólintottam, ahogy Sophy is. Mikor mindenki jelezte, hogy mehet a menet, útnak indultunk a sárkány levadászásának cseppet sem egyszerű útjára.
Olaf határozottan vezette a csapatot, hátra sem nézve.
- Olaaaaf bácsiiii… – nyújtotta el a megszólítást Sophy, és szinte előre sejtettem a kérdését. – Hány napi járásra van az úti cél?
Itt kapott néhány szúrósabb pillantást, hogy már az út legelején úgy tesz, mint aki nem fogja bírni. engem viszont nem zavart, mert tudtam, hogy Sophy nem cukorból van. Bírni fogja ő.
- Nem kell aggódni, nincs messze, holnap délire el is érjük a kapukat.
Halkan felsóhajtottam. Ezért egy kisebb energiával tölti fel az embert, ha közlik vele, hogy nem kell több napot sétafikálni, mire elérjük az célt.
- Kapuk? … Minek a kapui?
Erre a kérdésre Olaf végre hátrapillantott ránk.
- Az legyen meglepetés. – Kacsintotta, majd visszafordult, és haladt tovább.
Na, ilyenkor utálom a meglepetéseket. Most már komolyan kíváncsi vagyok, hogy mi mindennel akadunk össze az út során, és mihez kell a mágikus erőnk.
Meglepődtem, hogy mennyi állattal akadtunk össze. Mikor hátranéztem, feltűnt az is, hogy Sophy kapott egy potyautast a kapucnijába egy édes kis mókus személyében. Pár percig elidőzött benne, de aztán –ki tudja, miért – mégiscsak úgy döntött, hogy keres valami másik helyet.
Ahogy céhtársam beért minket, váratlanul megböködte a vállam. Érdeklődve pillantottam felé.
- Cassyyyy … Azok mik? –vitte a mutató ujját a nagy, barna szemű négylábúak felé.
- Azok...? Hú, azok szarvasok! – mosolyodtam el.
Hát, ő se sok ilyet láthatott még ezek szerint. Pedig igencsak szép állatok… szépen meg lehet őket kergetni!
- Áhh… köszi. –intett egyet, majd pillanatokkal később megiramodott az állatok felé, enyhén a frászt hozva rájuk.
Tudtam én, hogy Sophy az én tökéletes csapattársam!
Vigyázva a tojásomra én is utána vettem magam, egyenesen a lombok közé. Ügyesen szlalomoztam az ágak és bokrok között, de Sophy közel sem volt ennyire szerencsés. Durván megfejelt egy ágat, és hogy jobb legyen a helyzet, még egy tüskés bokorba is beleesett. Kicsit aggódtam érte, meg hát egyedül úgysem olyan jó az üldözés, ezért, miután kikászálódott, megálltam előtte.
Éppen me akartam kérdezni, minden rendben van-e, mikor a lány enyhén sokkolt tekintete belém fojtotta a szót.
- Ca-Cassy fordulj meg!
- Miért mi van ott? – pillantottam hátra értetlenül, és nyeltem egy nagyot. -C… c…. cuki maci… Futás! – sikítottam fel, ahogy elkapva Sophy karját visszarohantunk a tábor másik feléhez. Ez meleg helyzet volt… nagyon meleg!
Ezután sok unalmas óra telt el. Az idő egyre melegebbnek bizonyult, a nap fényesen tündökölt az égbolton, mintha a hegnapi hóvihar meg sem történt volna. Elég éhes voltam már, de mivel senki nem hisztizett, hogy hasonló állapotban lenne, ezért nem akartam kitűnni a tömegből – bár volt egy olyan érzésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki vacsorázni szeretne már.
Lassan de biztosan sötétedni kezdett. A nap ráérősen haladt lefelé az égbolton, rajtam pedig lassan, de biztos úrrá lett az álmosság. Szerencsére nem volt szükség arra, hogy állva bealudjak, ugyanis Olaf is beláthatta már, hogy közeleg az este, ugyanis egy barlanghoz vezényelte a csapatot.
- Itt megállunk éjszakára, holnap a barlangon átvágva érhetjük el a célunkat. Már nincs túl messze, szükségetek lesz ez erőtökre.
Olaf nem sokáig vacakolt: elfeküdt a földön, és pár perc múlva hangos horkolása betöltötte a barlangot. Még jó, hogy megszoktam már az ilyen hangzavart, különben most tuti nehéz lenne az elalvás.
Sophy a mágiájához folyamodott, én viszont az elsők között voltam, aki előkapta a hálózsákját, és be is vágta a szunyát. Szorosan magamhoz öleltem Hope-ot is, szerencsére megmaradt a kis tojáskám. Ma még nem volt olyan hideg, de éjszaka könnyen lehet, hogy fázni fogunk.

Másnap reggel kissé nehezen keltem fel. Öt percig azon voltam, hogy egyáltalán megmozduljak, de mikor sikerült, már sokkal éberebbnek éreztem magam. ~Ma végre eljutunk azokhoz a „kapukhoz” – gondoltam magamban, ahogy Hope-ot ismét a táskába csomagoltam. ~ Remélem, hogy minden rendben lesz.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Csüt. Jún. 16, 2011 12:55 pm

Végigmérve az Ogrét megállapíthattam, hogy a gyíkvadászatra kevesebb dologgal készült, mint a tegnap esti evés-ivásra.
~Ennek tuti elment a józan esze.. Bár erre rájöhettem volna már az alapján is, hogy repülő gyíkokat akar hajszolni.~
Beesett az utolsó emberünk is, amire felpattant a túravezetőnk és felénk fordult.
-Örülök, hogy mind eljöttetek! Nem csalódtam a fiore-i mágusokban, éreztem, hogy nem futamodtok meg! Ha mindannyian készek vagytok, ne is vesztegessük az időnket induljunk hát! - mondta lelkesen, majd indulhatott is a kalandtúra.

A két kissebb kiadású lányka rohangált az út során össze-vissza, néhol le is maradtak, látszott rajtuk, hogy élvezik az utat, na meg a rengeteg állatot, ami azért a városok fele nem volt mindennapi dolog. Ezek ellenére nekem valahogy a járás is nehezemre esett, óriásikat ásítottam, fájt a fejem, röviden és tömören kegyetlenül másnapos, és még annál is fáradtabb voltam. Párszor megfordultam a fejemben, hogy feltegyem közkérdésnek, hogy nincs-e valakinek kedve egy félhullát vonszolni, mert ez a hó igen kényelmesnek tűnik, de inkább megtartottam ezt magamnak. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a Pegasusos lány lassítgat a léptein, egészen addig, amíg mellé nem értem.
-Szóval kártyamágus vagy? – kérdezte szabályszerűen csillogó szemekkel, ám ezek annyira nem tudtak levenni a lábamról, vagy érdeklődést erőltetni az arcomra, így csak unottan válaszoltam.
-Még nem szólt senki, hogy leváltották a mágiám, így igen.
-Értem.. Mutatsz valami trükköt? – kérdezett ismét, ám most már hiányzott az az óriási kíváncsiskodás a szeméből, lehet letörte az iménti mogorva válaszom.
-Ám legyen. – vontam meg a vállam, majd elkezdtem a gallérjánál kissé matatni, és előszedtem onnan egy tarot kártyát, amelyen egy királynó szerepelt –E szerint egész jó sorsod lesz itt a népeknél.
-Azta! – egyből ki is kapta a lány a kezemből a lapot, és elkezdte nézegetni. –Na és ezt honnan tudod? Minden lapnak van valami jelentése? – tette fel a laikus kérdést a lap nézegetése közepette.
-Jó kezekben van, ez a tarot kártyák szépsége. – mondtam kurtán, majd ásítottam egyet.
-Honnan hívod elő a lapokat? Egy másik dimenzióból, mint a fegyvermágusok a fegyvereiket? – kérdezte, miközben visszanyújtotta a lapot, jelezvén, hogy eleget tanulmányozta.
~Fegyver mágiához hasonlítani? Ilyet se hallottam még.~
-Nem, ennyire nem bonyolult. Innen szedem őket elő... – mutattam meg a többi lapot az övtáskámban, miközben ezt a lapot is visszatettem a helyére. - Ezzel a mágiával jár, hogy el tudok játszani szinte bármily módon a kártyákkal, bár a bűvész trükkök közül egyedül ez tetszett.
-Szerinted tényleg találkozunk egy sárkánnyal?
- Hát, ha az anyósához visz minket ez az ogre, akkor lehet, amúgy kétlem. - válaszoltam, jelezvén, hogy esélytelen az a tény, hogy sárkánnyal találkozzunk.
-Miért pont kártyamágus lettél? - folytatta kérdéseit, ám most már nem a mágia irányába, hanem inkább felém irányult a kérdés.
~Kész vallatás...~
-Ez érdekelt csak, amikor lehetőségem volt arra, hogy mágiát tanuljak. – ismét egy hatalmas ásítás szakította félbe a mondandóm. –És amúgy, te pontosan milyen mágiát is használsz? Bocsi, ha már mondtad valamikor, de örülök, hogy kilátok a fejemből.
-Azt látom. – mosolyodott el kissé. –Én a homokot bűvölöm, illetve egy kicsit konyítok a kristálymágiához is.
-Nem lett volna többismeretű, ha homok mellé pirománkodsz? Homokból lesz üveg egy bizonyos hőmérséklet után... – és már sokadjára is az agyam keveselte az oxigént, ami hozzá jut, mert ásítottam egyet. -De nem beleszólni akarok, vagy okoskodni, szimplán érdeklődöm.
-A tűz sosem vonzott. A homok a kedvenc elemem. – mutatta be a mágiáját a tenyerén pár aprócska kis homokfigurával. -Egyszer még legendás homokmágus leszek. – majd ezzel meg is szűntette a varázslatot.
~Kegyetlenül nem erre gondoltam, de mindegy, valahogy annyira nincs kedvem ezen a csonton rágódni...~
-Hát, sok sikert hozzá! Én félig bűvészjellem vagyok, hiába nem vagyok oda a kártyatrükkökért... de, hogy mi lesz a jövőm, azt még nem tudom... a saját jövőm soha nem néztem meg a kártyáknál.
-Jövő… senki sem tudhatja biztosan, mit rejt a jövő… talán jobb is így. Ha mindig tudnánk mi fog történni, az élet megszűnne izgalmas lenni. Nem?
-Engem nem hajt semmiféle izgalom vagy buli, csak azt szeretném, hogy akkor és ott pihenhessem ki magam, amikor és ahol akarom… - ásítottam ismételten, ám most még be is könnyeztem tőle kissé, így kénytelen voltam a szemem is megdörzsölni.
-Végül is ez is egy életcél. És mindjárt meg is teheted, ugyanis nemsokára sötét lesz, és nem hinném, hogy ez az Olaf éjszaka is menetelni kíván.
-Hát remélem, hogy nem... Különben vagy itt fagyok meg, vagy valakinek cipelnie kell, így is alig állok a lábamon. Kivételesen leálltam bulizni, és eléggé lefárasztottak a helybéliek.
-Hát az biztos, hogy ezek a hegyi népek valahogy másképp működnek. Vajon mitől nőnek ilyen nagyra? – bökött egy picit fejjel a mi kis túravezetőnk irányába
-Tuti a hegyi levegő teszi... Láthattad azt a 2 óriási csirkefejet is...
-Azok csirkefejek voltak? Én nem is tudtam, mit gondoljak, amikor Olaf az asztalra csapta őket. Egyáltalán miért dicsekedett velük? Vagy lehet nem csak nagyok az itteni csirkék, hanem veszélyesek is? – nézett kissé értetlenül.
-Vagy csak bemutatta, hogy ez a maradéka annak a kajának, amit elénk raktak, szóval úgy együk...
-Na ezért nem eszek én húst. – örült meg magának, ám ez olyasmi kijelentés volt, amit nem hagyhattam szó nélkül.
-Vegetáriánus vagy? Abba belegondoltál, hogy milyen sikítozást adhatna ki magából a saláta, miközben eszed? Már ha lenne szája, de így a halálsikolyait sem hallhatja senki szerencsétlennek...
- Ugyan ez butaság. A növények nem gondolkodó lények, ezt mindenki tudja. – próbált meg okoskodni, de ettől nem sikerült még eltántorítania a vérének szívásától.
-De ugyanúgy fejlődnek... Őket miért nem sajnálod meg, ha az állatokat igen?
-Mert a növényeknek nem fáj. Nem éreznek, nem gondolkodnak, nincs lelkük.
-A sültcsirkének sem fáj semmi már...
-Na és mire sültcsirke lett belőle?
-Addigra neked teljesen mindegy, mert így is úgy is el lett már készítve, ha eszel belőle, ha nem. Maximum más eszi meg.
-Ha senki nem enné meg, akkor nem kellene megölni.
-És akkor a ragadozó állatok ölik meg a növényevőket... vagy akár az embereket magukat. És nem véletlenül olyan a fogazata az embernek amilyen.
-Persze minden álláspontot meg lehet magyarázni, ez csak nézőpont kérdése. Ne is vitatkozzunk erről tovább, mert különben sosem hagyjuk abba.. – fejezte be a mi kis "vitánk" egy legyintéssel, ám ez nálam inkább annak a jele volt, hogy feladta a velem való vitázást, tehát én nyertem.
-Ahogy érzed... Bár én is szívesebben aludnék eszmecsere helyett, és nem a társaságoddal van bajom.
-Ezt örömmel hallom.. - mondta kissé mogorván, lehet besértődött az iménti kijelentésemen...
Sajna ettől még nem adta fel a dolgot, és addig nyüstölt, amíg nem mutattam be neki jónéhány trükköt.
[oclor=limegreen]~Ezek a nők... Az őrületbe fognak egyszer még kergetni.~[/color]

Nagy lassan elértünk egy barlanghoz, ahol megtorpant a mi kis ogrénk.
-Itt megállunk éjszakára, holnap a barlangon átvágva érhetjük el a célunkat. Már nincs túl messze, szükségetek lesz ez erőtökre. - mondta, majd ezzel elterült a barlang bejáratánál és húzta is a lóbőrt.
~Végre egy jó ötlet is jött tőle!~
Ekkor elkezdtem a faluban kapott dolgok között matatni, hogy egyáltalán mit hoztam magammal. MEgállapíthattam, hogy vagy három napi hidegélelmet, és egy gigászi takarót kaptam.
~A takaróba beletekerőzve meg is van a hálózsákszerűségem, szóval idekötni nem fogok, ám mindenekelőtt: KAJAAAA!~ - majd ezzel neki is láttam az evésnek.
Miután betömtem a fejembe az aznapi adagot felfigyelhettem arra, hogy az egyik kis tündérke csillagmágus, és az egyik szellemével csináltatott nekünk egy falat, hogy azért mégse lepjen el bennünket a hó. Innen számomra már csak annyi volt vissza, hogy bebugyoláltam magam a gigászi takaróba, majd húzzam végre a lóbőrt, mint ahogy azt szerettem volna egész nap.

Az ébredés igen kellemetlen volt, mivel konkrétan arra ébredtem, hogy egy adag havat kaptam az arcomba. Amikor körülnéztem az emberek vagy aludtak még, vagy pakolásztak már, így sok esély nem votl arra, hogy túl sokat aludhattam volna már, szóval nekiláttam pakolni. Megtömtem a fejem egy fél óriásoknak szánt szendviccsel reggeli gyanánt, majd vártam, hogy mindenki felébredjen végre.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Kedd Jún. 21, 2011 10:11 pm

Sikeresen túléltétek az éjszakát és habár a csapat nagy része annyira nincs ehhez hozzászokva, mégis kellemes meglepetés számotokra, hogy mindenkinek sikerült viszonylag épp fizikai állapotban maradnia. Olaf-ról nem is beszélve aki ugyan olyan üde és fitt mint eddig volt. Miután mindenki elkészült, összeszedte magát és felkészült az indulásra, Olaf ismét nekivágott az útnak. Egyenesen a barlangba vezetett titeket. Mikor őt már teljesen elnyelte a sötétség kikiáltott nektek.
- Ez a barlang, egy ősi szent hely, az itteni szokások tiltják, hogy fényt gyújtsunk, olyan dolgok vannak a falain amit halandó ember fia nem láthat. Így megkérlek titeket ne is próbálkozzatok semmi ilyesmivel. Nem kell félnetek, a barlang egyenes, így ha nem álltok meg és csak mentek előre töretlenül, gond nélkül átjuttok! Gyertek!
A barlangban furcsa érzés fog el titeket. Nem csak, hogy sötét van a szemnek, de szinte sötét van minden más érzékszerveteknek is. Ahogy haladtok előre nem éreztek semmit, csak szimpla sima talajt a lábatok alatt, se meleget se hideget, valamint hangokat sem hallotok. Egymás lépteinek, lélegzetének hangját, szavának hangját, de még saját beszédetekét sem! Egyedül a gondolataitok mik megmaradnak nektek és ha nem álltok meg, át is juthattok. Egy teljes órán át vagytok a sötét barlangban, ha folyamatos menettempót tartotok. Egy óra múlva láttok meg egy halvány fénycsóvát és értek végül ki az alagútból. Mindannyitok aki követte Olaf tanácsait épségben kikeveredik. A túloldalon körülnézve, egy hatalmas krátert pillantotok meg, valószínűleg ez a hegy az ősidőkben egy gigantikus vulkán lehetett. A szemközti hegyfal körülbelül száz mérföldre terülhet el, míg a mélységét nem tudjátok megállapítani, mivel az alját fagyos köd borítja. Olaf ott vár titeket, megbizonyosodik róla, hogy mindannyian megvagytok, majd el kezd vezetni titeket a hegyoldalon lefelé a kráter mélyébe egy kanyargós hegyi utacskán, amit valószínűleg emberi kéz vájt a kő oldalába, lépcsős ereszkedőként. Újabb óra alatt értek le a köd alá. Szorosan kell folytatnotok az utatokat, mivel eléggé rosszak a látásviszonyok, a kráter aljában erdőség nőtt, még erősebb és hatalmasabb fákkal mint amiket eddig láttatok. Ellenben sokkal barátságtalanabb is a környezetetek. Idegenvezetőtök el is indul határozottan egy irányba, amikor hirtelen a ködből rátok ront valami...

Harc következik. Mindenképpen az első csapása az ellenfeleknek meglepetésszerűen sikeres, így mindannyian szorult helyzetből és sérüléssel kezdetek. Csak miután kicsit összekaptátok magatokat látjátok, hogy hatalmas farkasokkal álltok szemben amik akkorák mint egy póni. Hófehér bundájuk és vérvörös szemeik vannak. Öt farkas van, mindegyiknek 2000 a Varázsereje. Olaf az egyiknek puszta kézzel nekiesik és viaskodva eltűnnek a látószögetekből, nektek néggyel kell megbirkóznotok, csakis összehangolt és együttes erővel értek ellenük bármit is.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Vas. Jún. 26, 2011 11:20 pm

A kelés nem ment túl energetikusan, nem mindenki volt a legjobb helyzetben, tekintve, hogy az alvást mondhatni felkészületlenül kellett megoldania a társaságnak. Amíg a többség a maga ütemében készülődött, én felkeltem a magam alá mélyesztett sziklavájatból és annak felszínét elkristályosítva, majd eltüntetve a kristályt, újra természetesnek tetsző felszínt hoztam létre rajta. A helyem eltüntetése után egy gyors reggelit nyomtam magamba a szokásos útra elrakott száraz-ételekből, majd körülnézni indultam.
Először a varázsolt kaput nyitottam ki, ezzel egy erősebb szélfúvást beengedve a barlangba, majd miután konstatáltam, hogy nincs kívül senki -nem túl meglepő módon- bezártam azt, és a barlang belseje felé lépdeltem. A sötétség mély volt. Túl mély ahhoz, amin nem mágikus módon bármilyen szem átlát, így nem is mentem tovább. Ebben a pillanatban lépett mellém az óriás, majd egy biccentéssel jelezte, hogy ebbe az irányba megyünk és megindult -a többiek várható nemtetszésére.
- Ez a barlang, egy ősi szent hely, az itteni szokások tiltják, hogy fényt gyújtsunk, olyan dolgok vannak a falain amit halandó ember fia nem láthat. Így megkérlek titeket ne is próbálkozzatok semmi ilyesmivel. Nem kell félnetek, a barlang egyenes, így ha nem álltok meg és csak mentek előre töretlenül, gond nélkül átjuttok! Gyertek!
Kissé kétkedve tettem meg az első lépéseket, de Olafra nézve tudtam, hogy kétségre nincs ok. Az érvei és értékei talán nem a mi civilizációnkéhoz vagy kultúrájához mértek, de mindenképpen tényszerűek, számunkra akármennyire is eszeveszettnek vagy irracionálisnak tűnnek.

Nem is tőle féltem, sem attól, hogy amit mondott nem igaz. Tudtam, ha még én magam nem is állok meg, akkor sem biztos, hogy képes leszek egyenesen menni. Az emberi test egyik legnagyobb jellemzője, hogy nem képes neutrálisan motorikus mozgásra, mindig lesznek olyan befolyásoló tényezők, amik megállítják, eltérítik, lelassítják, akár anélkül, hogy észrevenné, ez a helyzet pedig tele van ezekkel a lehetőségekkel. Ha beáll a teljes sötétség, akkor mindannyian elkezdünk majd különböző irányokba menni. Van akit a felkelésekor letett lába, van akit az aktívabb oldala, van akit pedig a szuperszenzorai fognak eltéríteni. Mágusok vagyunk, tehát nem kizárt, hogy valaki, testét irányító mágiákkal a szülőhelye irányában fog kitérni, valaki más pedig a mágiáit befolyásoló helyek irányába. Például a kis mitugrászom, minden valószínűség szerint délnyugatnak, Fiore legnagyobb sivatagai irányába...
Habár én magam is kíváncsi lettem, engem vajon merre húzna el a kristály elemi affinitásom, nem tudtam tovább gondolni rá. A sötétségben és némaságban teljesen egyedül maradtam, és mégsem. Valami húzott a jó irányba, azaz csak sejtettem, hogy abba, mivel tudtam, hogy az utat ezúttal nem én képzelem, már nem a magam egyenes érzéke felé megyek, hanem egy erő után. Nem tudom mennyi idő lehetett, de egy ötlet vett erőt rajtam, és a kabátom alá nyúltam. Furcsa volt rájönni, hogy alig érzem, amint a vastag anyag érzése szinte elveszett az érintésem alól, majd furcsa volt megfogni a láncot és a kristályba zárt tojást -tudtam, hogy fogom, mégsem éreztem, csak azt, hogy az apróság az ujjaim között mocorog, mindig egy irányba, amerre már egy ideje én is tartottam.
Az agyamban tolakodtak a gondolatok, egyszerű megállíthatatlansággal és feltartóztathatatlansággal, majd amikor még csak ki se tudtam szortírozni őket, egyszerre a folyam megszűnt. Egy fénypont jelent meg előttünk, s benne pillanatokon belül az éppen csak ismerős alak, Olaf, amint szippant egyet az arcunkba vágó hűvös légből. Kiértünk végre. A mellkasomra néztem, de akármit is vártam volna, semmi sem történt, a titok még mindig titok volt.

Örültem, tudtam, hogy hol fejlődhetek tovább, és hogy hová kell legközelebb jönnöm, ha újat akarok tanulni. Erre a helyre még szükségem lesz... De a gondolat nem ment tovább, ezúttal a kilátás miatt, ami olyan erővel hatott, hogy még a megfigyelő énemen is áttört egy kíváncsi és lelkes körbepillantás, félig-meddig nyitott szájjal. A terület méreteit egyszerűen nem lehetett egyik pillanatról a másikra megszokni, de ez a pillanat is elmúlt, és vissza is tért a helyére a sok információ, amit a körbepillantás adott.
- Ooo... Ez sokmindent megmagyaráz - szólaltam meg a szirt szélére érve, majd leguggoltam, és kémlelni kezdtem az alattunk levő ködöt.
- Mi mit magyaráz meg - lépett mellém a kis mitugrászom, mire észbe kaptam, hogy kissé veszélyes helyen vagyok a közelségéhez képest, de ezúttal már kissé változott a viselkedése, éppen ő is a tájat kémlelte megállás nélkül. Nem akartam elveszteni a megfigyelésem vonalát, így félhangosan elkezdtem sorolni, amit elsőre sikerült megértenem.
- A kráter egyértelmű, egy inaktív vulkáné, vagy más hasonló képződésé. Nem nagyon ismerünk ekkora kráterű vulkánt, márpedig ha ez valamikor aktív volt, kontinensformáló ereje lehetett, talán ez maga teremtette meg Fiorét. Ez persze sok mindent megmagyarázna, például azt is, hogy miért ennyire kihalt a hely környéke. A vulkáni kőzet egyébként sem túl növénytűrő és a kúphoz közeledve szinte mászhatatlanná válik, a klíma kifejezetten nehéz, és ezekben a méretekben valószínűleg a magassága is áthatolhatatlan.
Ami alattunk van, pedig pont ugyanezek miatt megmagyarázható. A köd jelenléte két dolgot jelent. Víz van odalenn, mégpedig nagy kiterjedésű, egy tengerszem, ami a kráter méreteihez fogható, mondhatni beltenger, és ahol ennyi víz van, ott élet is van. Széljárás pedig nincs, mivel a hegyek túl magasak, és nem engedik be a légmozgást, ami pedig a magaslati levegőből betör ide, az lehűti a teljes krátert és nagy nyomást gyakorol a kráter mélyére, így a felhőzet leszorul. Valószínűleg a létrejött élettér ehhez képest módosult, és mivel Olaf valamiféle mágikus mezőt említett, amin nem tud átkelni, lehetséges, hogy az egész élettérnek mágikus aktivitása van - Elgondolkodtam a továbbiakon, de már nem volt túl sok kimondani való, sőt ami még hiányzott a szavaimból csak az egyértelmű kimondása volt. Ha valahol van sárkány, az pontosan ez a hely, egy talán évszázadok óta titokban leledző teljesen külön mágikus energiával telített élettér...

Az utunk pedig folytatódott, lefelé, a túloldalihoz hasonló hatalmas lépcsőfokokban, amiken jókora idő volt számunkra a lejutás. Ez csak mutatta mekkora méretekkel állunk szemben, és hogy mennyi idő lehet itt megtalálni azt a helyet, amit keresünk. Olaf valószínűleg ismeri már az utat, ezért leszünk mi az elsők akik eljutnak a sárkányhoz -vagy éppen a sokadikak, csak éppen aligha tért vissza bárki is. Amikor eljutottam idáig, éppen beértünk a ködös rétegekbe, és megpillantottuk a fenyők tetejét, így úgy hittem, pillanatok múlva megérkezünk, azonban várnom kellett még. A mászás az átláthatatlan ködben lelassult, és amit normális fenyőnek hittem inkább toronyméretű mamutfenyőnek tűnt lentről, és a tejfehér talajmenti látképben csupán komor fekete oszlopokként meredezett előttünk sok sok társával együtt, így úgy érzett, egy hatalmas ókorú csarnokban járunk, és csupán Olaf ismerte az utat a végeláthatatlan tárnákon át.
Jómagam egy többemeletes ugrással oldottam meg a leérkezést, míg a többség befejezte a mászást, és valamivel később ért le mint én, így talán az első voltam, aki észrevette amint Olaf egy mély roppanó dübbenéssel eltűnik, a ködben, és pillanatokkal később már pár hatalmas árny suhan felénk. Az óriás legutóbbi tartózkodása felől érkezett még egy utolsó vonyítás, de már nem tudtam rá figyelni. Szerencsének véltem -még egy utolsó pillanatig- hogy a szirtről való leugráshoz magamra teremtettem a repüléshez használt kristályvértemet, mert a még ki se hűlt helyemre becsapódott egy farkas, vagy ahhoz hasonló hatalmas bestia. Éppen sikerült elkerülnöm és az ugrásomra rásegítenem egy jókora mágikus lökettel, majd megfordultam, hogy láthassam a támadómat...
- Sand Magic! - A határozott kiáltással együtt egy jókora árny száguldott el fölöttem, és a hátam mögött felém száguldó másik dögöt állította meg, azonban annak akkora ereje volt, hogy egy másodpercnyi megtorpanás után már újra felém vetette magát. Lefékeztem a repülésemet, de a ló méretű farkas mancsa utolért, és habár a karomat kitettem magam elé, az ütése ereje így is a földhöz vágott, ezzel a vállamat egy mély roppanással megadásra késztetve.
A farkas újra felém vetette magát, de újra csak megmentettek, és újra csak a kis cserfes állt az útjába, ezúttal egy szál karddal. A lány belevetődött a harcba, de a vágása a hatalmas ragadozó lendületével szemben csak annyira volt elég, hogy az ne vethesse rám magát, ő pedig hátrarepült az ütközés után, egyenesen annak a farkasnak a támadásába, aki elsőként támadott rám. Egy dolgot tehettem csupán, megragadtam a lányt egy kristállyal, és elrántottam a támadó útjából, és csak remélhettem, nem túl későn.
- Sand Magic! – a lány szinte azonnal mágiázott, ahogy a becsapódó farkas alól kirobbanó talaj felhőjéból kiért, és a másik farkas felé vágta a megjelenő homoktömböt, mire az meghátrált. A hatalmas méretű mágia talán megijesztette, én pedig ezt észben tartva kezdtem ötlet után kapkodni, vajon hogyan bánhatunk el velük.
- Szét kell őket választanunk! – ugyanarra gondoltunk, én pedig tudtam, hogyan fogom elejteni a prédámat. A leszálló porból előtörő fakras lábain csattantak a kristályaim, majd a bestia a pofájára landolva vágódott el mellettünk, én pedig már azzal törődtem, hogy a lábait körülnövő kristályomminél hamarabb teljesen lehetetlenné tegyék a mozgását. Ha nincs helye megmozdulni, nem vehet lendületet, akkor csak az izmai erejável kell megküzdenem, gondoltam én, azonban ez is túl erős feladatnak bizonyult. Amíg a hátam mögött a lány hangja felrivallt, és a másik farkas bundájába csapódó lövedékek tompa puffanásai elevegyültek a vad ordításába én azzal küszködtem, hogy a dögöm körül ne törjön darabokra a kristály. A hangok nem segítettek. Elárulták, hogy amíg én nem tehetek semmit, addig a kis fruska már előnyben van, és a utolsó vad ösztönével küzdő farkas már csupán magának ellenfele.

Puffanás, és csend - még egy pillanatig, amikor a többiek felől újabb farkasok üvöltése száguldott felénk, ami megbabonázott. Nem nyertem erőt, de abban biztos voltam, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot és nekem is az utolsó tartalékokhoz kell nyúlnom. Egy pillanatnyi szünet állt e a kristálybörtönöm építésében, mire a farkas egy ordítására hatalmas repedés jelent meg a kristályfalon.
A tőreim kirepültek a rejtekeikből és beleszáguldottak a kristályba, én pedig újult erővel koncentráltam a csapda felépítésére, de már nem csupán csapdát, szarkofágot építettem: a kések, mint tüskék hatoltak át a kristályörtön falán, majd a hat ponton ahol a tőrök áttörtek a farkas testéhez, dárdaként lőttek ki, bele a farkas bundájába és tovább.
A kristályon átzúduló homoktól már nem láttam az eredményt, az összezúzott, kificamodott vállamon pedig olyan fájdalom hasított át, hogy már csak egy kezet láttam magam előtt mielőtt elájultam, a gondolataimban pedig megjelent a kép. Az egyik oldalon a vesztétol megvadult farkas omlik össze az utolsó, vegső csöndben, a masik oldalon pedig én vagyok, kiurulve, elcsendesulve, földre rogyva.

A kezet pedig egy fogsor zárta közre. A férfi, kihunyt szemekkel, de talán eszmélettel is, ráharapott az arcát érő tagba, azonban ereje már nem volt, talán csak éppen kicsordult egy csepp vér a szemfoga nyomán, amint ő az eszméleten is túl küzdött az ellenségével...

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Kedd Júl. 12, 2011 11:00 pm

Ahogy azt az evolúció során egyszer már megtettük, azon a csípős reggelen is sikerült lassan mindenkinek két lábra állnia, és útrakész állapotba vágnia tagjait. A reggeli jótékony hatásának köszönhetően teljesen feltöltődtem, és szinte alig vártam, hogy továbbinduljunk. Nem kellett sokat várnom, ugyanis ahogy mindenki összekészült, Olaf meg is indult a tátongó sötétségbe. Ahogy eltűnt a barlangban, visszakiáltott nekünk.
- Ez a barlang, egy ősi szent hely, az itteni szokások tiltják, hogy fényt gyújtsunk, olyan dolgok vannak a falain, amit halandó ember fia nem láthat. Így megkérlek titeket ne is próbálkozzatok semmi ilyesmivel. Nem kell félnetek, a barlang egyenes, így ha nem álltok meg és csak mentek előre töretlenül, gond nélkül átjuttok! Gyertek!
Szó nélkül indultam utána. Sosem volt gondom a sötéttel, már gyerekként sem féltem tőle. Most mégis valami borzongás lett rajtam úrrá, ahogy egyre beljebb jutottam a barlangban. Egyedül voltam, nem éreztem a többiek jelenlétét, nem hallottam a lépteik hangját.. tulajdonképpen semmit sem éreztem. Még a ruháim puha érintését sem a bőrömön. Nem hallottam a lélegzetvételeimet. Nem mertem megszólalni, mert féltem, a hangomat sem hallanám. Elvesztettem a látásom, a hallásom, és minden érzékszervem szögre akasztotta a munkát. Gyorsuló lélegzésem megpróbáltam visszafogni, mert nem akartam pánikba esni. Behunytam a szemem, hogy ne lássam, hogy nem látok semmit, és az ösztöneimre hallgatva, nyugodt, de határozott léptekkel haladtam előre… legalábbis reméltem, hogy nem szédülök bele, és tényleg sikerül tartanom az irányt. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett így el, de egyszer csak valami halvány fény hatolt át szemhéjaimon. Lassan nyitottam ki, hogy szememnek legyen ideje megszokni a fényt, majd látásomat visszanyerve, gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy minél előbb kiérjek arról a furcsa helyről.

Ahogy kisétáltam a természetes sziklateraszra, mélyen magamba szívtam a friss levegőt, ami a vártnál is jobban esett.
- Ez sokmindent megmagyaráz. – ez a hang rögvest készenléti üzemmódba kapcsolta testemet, azonnal irányába is fordultam. Egykori ellenfelem, most talán társam, a szikla peremén guggolt, és a tájat kémlelte.
- Mi mit magyaráz meg? – kérdeztem miközben melléléptem. Én is körbeforgattam fejemet, és a látvány letaglózott. Egy hatalmas kráter peremén gyülekeztünk, ami egykor – vagy tán még most is – egy óriás vulkán nagyra tátott szája lehetett. A méretek már meg sem leptek az elmúlt napok tapasztalatai alapján, de még így is lenyűgöző volt. Lenéztem az alattunk tátongó szakadékba, de csak komótosan gomolygó ködöt láttam, ami azt jelentette, hogy meglehetősen magasan vagyunk, bármilyen alacsonyan legyenek is a felhők. Egy világtól elzárt paradicsom lehet a mélyben, minden bizonnyal egyedülálló faunával, ahol ki tudja… tán tényleg egy sárkányra lelünk.
Gondolataimból a többiek mozgolódása, és a mellettem nézelődő fiú elemezgetésének vége zökkentett ki. Olaf intett ugyanis, hogy kövessük, majd egy szűk, kacskaringós utacskán elindult lefelé. A lélekvesztő, amin a vulkán gyomrába másztunk, mesterségesnek tűnt, bár elképzelni sem tudtam, hogy ki építhetett ide utat, illetve mikor, és hogyan csinálta. Nem is értem rá gondolkodni rajta, mivel kénytelen voltam a haladásra koncentrálni. Elég egy rossz lépés, vagy egy pillanatnyi kiesés, és már szárnyalok is. Lassan haladtunk, libasorban, mint az összebilincselt fegyencek, akik a bitófához menetelnek, épp csak a köpködő, halál látványára kiéhezett közönség hiányzott az út széléről.
Minél lejjebb ereszkedtünk, a levegő páratartalma annál elviselhetetlenebb lett. Elhagytuk az óriási fák koronáját, és beértünk a felhők alá, ahol valóságos dzsungel tárult a szemem elé. Már messziről megállapítottam, hogy az itt élő növények nagy részét még soha, sehol nem láttam, és ez nyilván a többi élőlényre is igaz volt. Ahogy közeledtünk a földhöz, egyre magabiztosabban ugráltam a sziklákon, csak egyszer vesztettem el egyensúlyom, amikor Sorono elsüvített mellettem.
Már csak pár lépés, és én is talajt értem volna, amikor is furcsa hangok csapták meg fülem. Megtorpantam egy pillanatra, és lenéztem a többiekre, akik éppen sorra leugráltak a sziklákról, aztán tekintetem megtalálta Olafot. Egy árnyék magával ragadta az átláthatatlan ködbe, aztán már csak vonyítást lehetett hallani, és a sziklafal előtti tisztáson, egy csapat óriásira nőtt, hófehér bundájú farkas robbant be közénk. Cass és Sophy kiszorultak balra két szörnnyel, Shou és Firmus pedig habozás nélkül a segítségükre siettek. Tekintetemmel gyorsan megkerestem Soronot, aki a levegőben repkedve, éppen szembefordult az egyik bestiával, így nem láthatta, hogy a háta mögött már felé tart egy másik.
- Sand Magic! – kiáltottam immár futás közben, és már nyúltam is kardomért. A varázslat telibe találta a fiú hátát támadó dögöt, de nem sokáig tartotta fel. Összpontosítottam mágiámat a kard markolatába, és egy pillanattal később kirobbant az aranyló homok a pengéből. Egy jókora ugrással rávetettem magam az izzó tekintetű farkasra, ami ezzel egy időben felém csapott a mancsával. Mindketten hátrarepültünk, ahogy fegyverem összecsapott a szívós végtaggal, de szerencsétlenségemre pont a másik farkas előtt értem földet. A behemót test vészjóslóan repült felém, én pedig magatehetetlenül feküdtem a földöm, ráadásul igencsak sajgott a jobb bokám, mivel az kibicsaklott érkezésnél. Az utolsó pillanatban hideg kristály érintését éreztem derekamon, aztán egy erőteljes rántás elragadta testem a veszélyzónából. Figyelmen kívül hagyva sajgó porcikáimat, feltápászkodtam, és visszarohantam a csatatérre, hogy megtámogassam ellenségből lett társamat.
- Sand Magic! – harsogtam, egy jól megtermett homokgömbbel eltérítve az egyik farkast, így Sorononak nyertem egy kis teret.
- Szét kell őket választanunk! – kiabáltam a fiúnak, de felesleges volt, ugyanis ugyanarra gondoltunk. Mire szavaim elérhették a fülét, már csapdába ejtette az egyiket. Nekem sem kellett több, megcéloztam a másikat, és újabb homokgömbbel, magamra vontam a figyelmét. A várt hatás nem maradt el, vicsorogva megiramodott felém a dög, én pedig követtem a példáját. Egy harci kiáltással, felemelt karddal rohantam vele szembe, majd az utolsó pillanatban előrenyújtottam karomat, és méretes kristályfalat idéztem kettőnk közé. Egyenesen nekirohant a türkizes tömbnek, amin jókora repedés keletkezett, én azonban megkerültem, és átgurultam alatta. Két lábán is sikerült vágást ejtenem, amire vonyítással reagált, de sajnos a mozgásban nem korlátozta eléggé. Fél térdre érkeztem a gurulásból, és ismét varázsigét mormoltam.
- Sand Bullet! – homokgolyók tépázták véresre a bundáját, amit újabb keserves vonyítás követett, aztán sebzett vadként, dühöngve rám rontott. Óriási mancsával csapkodott a levegőben, miközben vicsorgott, morgott, és csattogtatta a fogait. Nem törődve fájó bokámmal, sorra elugráltam támadásai elől, és igyekeztem eltalálni a kardommal. Egy ugrás, egy csapás, aztán egy harapás. Ezt a mozdulatsort ismételgette, én pedig úgy döntöttem eleget táncoltunk.
- Sand Magic! – pofájába csaptam egy dinnye méretű homoklabdát, amitől megzavarodott, és hátrébb ugrott, de már nem tehetett semmit. Néhány lépéssel elé kerültem, és kegyetlenül belé mártottam a kodachi pengéjét. Kihúztam, és újra beledöftem, amitől teste elernyedt, vörös szeméből elszökött a fény, majd tompa puffanással a földre hullott élettelen földi maradványa. Kihúztam a pengét, amin egy csepp vér sem maradt meg. A kavargó homok ugyanolyan aranyszínű volt, mint amikor megidéztem.
Fújtam egyet a döglött állat teteme felett, aztán megfordultam, és gondolkodás nélkül Sorono felé vettem az irányt, akinek sikerült csapdába zárnia a másik dögöt, de látszott rajta, hogy már fogytán az ereje. Tőrei a kristálybörtönbe fúródtak, majd fájdalmas vonyítás jelezte, hogy át is hatoltak rajta, és elérték az állat testét. A fiú teljesen kimerült, kristályán milliónyi hajszálrepedés futkározott, egy pillanat választotta csak el a darabokra hullástól. Kezemet előrelendítettem, és jókora homokkupacot küldtem a réseken át a kristályba szorult farkas köré, hogy mikor végleg eltűnik a varázslat, előnyben legyek.
Számításaim csakhamar bejöttek, Sorono ájultan esett össze, mágiája pedig csillagporként távozott a világból, ahova nem sokkal előtte megidézték. A portól néhány pillanatra megvakult állatnak már nem volt esélye. Testéből minden tőr pengéjénél vér szivárgott, én pedig zavarodottságát kihasználva, amint mellé értem, egy mozdulattal lecsaptam a fejét fegyveremmel. Teste két darabban hullott a földre, és többé nem mozdult. Kioltottam a pengébe áramló mágiát, így az újra tompa fémmé változott, majd a derekamon lévő hüvelyébe csúsztattam.

Tekintetemmel megkerestem a többieket, akik szintén elbántak közben a többi két vadállattal, aztán a földön fekvő Soronohoz bicegtem. Leguggoltam mellé, és megnéztem a pulzusát. Felélte minden tartalékát, de még volt benne élet. A vállán csúnya zúzódás éktelenkedett, de semmi olyan sérülést nem találtam rajta, amit egy kiadós alvás ne hozna rendbe. Jobb tenyerem az arcára tapasztottam, hogy megpaskoljam, amikor hirtelen beleharapott. Szemfoga kényelmetlenül átszúrta bőrömet, amiből azonnal megindult a vér.
- KYAA! – elkaptam sajgó végtagom, és a lendülettől meg sem álltam addig, míg fenekem földet nem ért. Nem is tudtam melyik a súlyosabb, a kezemen keletkezett lyuk, vagy a szívroham és az azzal járó sokk, amit az ijedség idézett elő. Valószínűleg ugyanezen okból kifolyólag tört elő belőlem a korábban is tapasztalt indulat a földön szundikáló fiú iránt. Nem tudom mi célból, de ösztönösen lekevertem neki egyet vérző kezemmel, amitől megint jobban sajgott a seb. Erre még bosszúsabb lettem, így duzzogva, a kezemet szorongatva, törökülésben vártam, hogy mi fog történni.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Vas. Aug. 28, 2011 11:58 am

A kis társaság egész kipihentnek tűnt, pedig sajgó hátam arról tanúskodott, hogy alkalmi fekhelyünk nem merítette ki az egycsillagos szálloda fogalmát sem. Nagy nehezen feltápászkodtam, elfintorodott pofával gondolva a céhbeli kényelmes ágyikómra.
- Óh Bob, hogy a fene vigyen el, amiért ide küldtél minket! – futott át az agyamon, miközben lopva egy fél sütit varázsoltam elő ágyazásnak tettetve.
Apró rágásokkal majszoltam, a társak csomagolását figyelve. Ahhoz képest, hogy milyen hirtelen készült el, egész dögös kis tábort vertünk. Kedélyes ábrándozásomat egy felém tornyosuló árnyék szakította szerteszét. Jellegzetes szagáról azonnal felismertem vezetőnket, a Hegyek Urát, a Griffek Pörölyét, Olafot!

Csak egyet int, mi pedig máris követjük befelé a barlang száján át, amiről eddig csakis félelmetes regéket zengett. Kicsit beremeg a lábam, de milyen férfi lennék, ha pár kislány be merne menni, én pedig nem? Bob Mester tuti agyonütne. Tehát marad az előrenyomulás.
- Ez a barlang, egy ősi szent hely, az itteni szokások tiltják, hogy fényt gyújtsunk, olyan dolgok vannak a falain, amit halandó ember fia nem láthat. Így megkérlek titeket, ne is próbálkozzatok semmi ilyesmivel. Nem kell félnetek, a barlang egyenes, így ha nem álltok meg és csak mentek előre töretlenül, gond nélkül átjuttok! Gyertek! – vette át megint a vezetést.
- Fény nélkül? – ez volt az első gondolatom.
A falon lévő dolgok izék, jobb szót nem tudtam rá, rögtön felkeltették érdeklődésemet. Ujjaim már mozdultak is, a már rutinszerű igére, de végül csak nem következett be a szentségtörés. Hálistennek nekimentem az előttem gyalogolónak, aki nem tudom ki lehetett, így elhárult a fénymágia előtörésének a réme. Gondoltam bocsánatot kérek, de hang nem jött ki torkomból.
Az egész barlangra csönd borult. Jobban „körülnézve” megállapítottam az ütközés okát. Semmiféle érzékszervi reakciót nem tapasztaltam. Az előttem járó léptei némák voltak, ahogy teste sem látszódott a vaksötétben. Szagok, tudatalatti érzékelések. Semmi sem maradt. Csak a monoton séta, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Hátamon felállt a szőr, ha csak a megállásra vagy a visszafordulásra gondoltam. A percek meg csak teltek.
A hirtelen felbukkanó fény ostorcsapásként érte szememet. De mégis jóérzés töltött el. A nyomasztó barlang végre magunk mögött volt, így szemdörgölő társaságunk újra a szabad levegőn lehetett.
- Nyomasztó barlang után nyomasztó kráter. Gyönyörű! – konstatáltam magamban a táj változatosságát.
Valahogy nyomasztóan hatott rám a hely, pedig gyönyörűnek tűnt. A vad természet, ahova még nem tette ember a lábát. Legalábbis eddig.
Olaf intett, aztán már folytattuk is a menetelést. A párkány, amely láttán majd összecsokiztam magamat, elég szűk volt. Nem természetes alkotás, de nem is mertem emberkézhez kötni. Valahogy elképzelni sem tudtam, hogy lehetett ezt az ösvényt kivitelezni egy ilyen vad helyen.
Újabb végtelennek tűnő bandukolás után kiértünk a ködből, ami a kráter alsó légrétegét fedte. A előttünk elterülő buja őserdő meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit találunk a fenéken. No nem mintha, nem lett volna egy átkozott meglepetéstúra eddig ez az út!
- Hallod e! Itt nyitnánk egy fűrészmalmot, tuti meggazdagodnánk! – fordultam a mellettem bandukoló sráchoz.
Válasz már nem jött tőle, mert valami hatalmas valami csapódott a testének, aminek egy kinyúló nyúlványa még engem is jól pofánvágott.
- Mi a fene?! – kapaszkodtam fejembe, ami éppen szét akart robbanni a hirtelen jött fájdalomtól.
Nem fene volt, hanem farkas. Sok farkas. Sok és nagy farkas! És harapósak!

A többieket is váratlanul érte az orvtámadás, bezzeg a ravasz ordasok nem voltak megszeppenve. Azonnal folytatták támadásukat. Olaf volt az első, aki kapcsolt, majd puszta kézzel nekiállt agyonverni az egyik fenevadat. Sajnos sajátos művészetét nem volt időm tovább szemlélni, mert az imént elszálló ravaszdi máris jött befejezni a munkát. Vicsorogva rám vetette magát, amire csak annyit tudtam válaszolni, hogy magam elé kaptam kezeimet. Szerencsére előző „beszélgetőpartnerem” szemfüles volt és valamiféle villám izével eltérítette a farkast a röppályájáról.
- Köszönöm! – hálálkodtam. – Amúgy mi a neved? Nem rémlik, hogy bemutatkoztál volna!
- Nyisd ki a füled legközelebb, ne a melleket stíröld csak. Amúgy hívj csak Shounak.
- Mellek? Hol? – lestem gyorsan körbe, de aztán rájöttem a srác sajátos humorára. – Amúgy Kakte vagyok. Kakte, a szűzies! – kacsintottam.
- Üdvözlet a móka közepén, te vasszűz! Akkor ideje, hogy megtáncoltassuk ezt az ordast!

Mintha megérezte volna, hogy ez a végszó, a farkas újra támadásba lendült. Ezúttal már én is készen álltam. Fénykardom vibrálva életre kelt, majd vártam a támadást.

A jószág azonban nem volt hülye. A vágtatása ügetéssé lassult, majd meredten a búgó fénypengére nézett. Mintha megértette volna, hogy mivel áll szemben, ezért megállva jól megnézett minket Shou-val. Szeméből semmit sem lehetett kiolvasni, de végül csak elhatározásra jutott. Újra lendületet, majd egyenesen nekem rontott. A pillanat törtrésze alatt magam elé kaptam pengémet, de a farkas ismét gyorsabbnak bizonyult. Hirtelen kitért jobbra, majd társamra rontott. Szegény srácot a súlyos test a földre döntötte, de egyelőre sikerült elkerülnie a tűhegyes fogak csattogását. Próbáltam a teste felé tornyosuló fenevadat megvágni, de amilyen hatalmas, olyan fürge is volt. Pengém csak néhány szőrszálat tudott levágni bozontos hátáról, de a végeredmény továbbra is kétesélyes maradt. De pillanatnyi előnyöm nem sokáig tartott. Karmos mancsával karomra vágott, a hirtelen fájdalomtól elernyedt ujjaim közül pedig kihullott a kard markolata.
- Blinding Flash! – próbálkoztam egy félkezes vakítással,de már csak az ordas hátának produkáltam fényjátékot.

Újra, az immár talpra állt Shou volt a célpont. Nem féltettem a srácot, mert nem tűnt ügyetlennek, de azért reménykedtem, hogy pár kártyatrükknél többet dob be a farkas ellen. De a fő probléma továbbra is a fürgeség volt. Támadásai elkerülték a veszettül ugráló ordast, aki boxolóként szúrogatott oda nekünk, miközben sértetlenül vihoghatott a markába, akarom mondani mancsába.
Mikor már másodszor küldött be egy fa tövébe egy erőteljes csapásnak köszönhetően, felragyogottaz isteni szikra.
- Wind Magic! – adtam bele minden erőmet a varázslatba a földön fetrengve.
A farkas mozgása lelassult, majd meglepődve nézegette, ahogy súlyos teste szépen lassan a levegőbe emelkedik. Persze próbált rúgkapálni, de ez már nem segített rajta.
- Adj neki Kártyás! – üvöltöttem. – Már a fene sem tudja meddig bírom tartani!
Nem kellett kétszer kérnem. Shou varázslata kétszer is telibekapta a farkast, aki zsákként terült el, miután erőm végéhez érve elengedtem varázslatommal.
- Utálom a farkasokat! – engedtem le fejemet a hűvös mohába.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Vas. Szept. 25, 2011 11:16 am

A barlang, mint valami átjáró akart volna szolgálni számunkra, Olaf is azt mutatta, hogy itt egyenesen átvágunk, azonban amint elnyelte a sötétség, elég szokatlan kéréssel állt elő.
- Ez a barlang, egy ősi szent hely, az itteni szokások tiltják, hogy fényt gyújtsunk, olyan dolgok vannak a falain, amit halandó ember fia nem láthat. Így megkérlek titeket, ne is próbálkozzatok semmi ilyesmivel. Nem kell félnetek, a barlang egyenes, így ha nem álltok meg és csak mentek előre töretlenül, gond nélkül átjuttok! Gyertek!
~ Nem is hoztam zseblámpát… ~ Mormoltam az orrom alá, majd láttam, ahogy a csapat többi tagja bátortalanul, de megindul előre. ~ Ezeknek elment az eszük? Sötét van >.< ~ Egyesével nyelte be őket a sötétség, még csak színes foltokat, árnyakat, de még csak a körvonalukat se láttam. Az én lábaim akaratom ellenére indultak meg, félelemből, mert nem szeretek egyedül lenni, s ez a sötétség, mintha lúdbőrzene tőle a hátam. Azonban itt még sincs hideg, de nem mondhatni, hogy meleg volna. Sőt… most hogy így komolyabban megfigyelem, nem érzem a hőmérsékletet, a bőrömet, az ujjaimat.
- Cassyy!! – Nincs visszhang, se válasz, semmi. – Atsuu. – Tudom, hogy kimondtam, de nem hallottam magam, az orromnál nem éreztem, hogy lélegeztem volna.
- Félek… - tudom, hogy agyam leadta az utasítást, hogy szipogjak, de nem érzem, talán elakadt. A lábaimat sem érzem, pedig tisztában vagyok vele, hogy megyek. ~ Ez mind csak gondolat lenne? ~ A képzeletemet sem látom, az emlékeket se, pedig gondolok, magam elé próbálnám képzelni a kis csapatot, de semmi, csak sötétség. ~ Illatokat se érzek… pedig olyan erős a parfümöm, hogy azon kívül mást nem szoktam megérezni. A kulcsaim! Lokii >.< ~ De ő se jelenik meg, pedig kétségbeesetten próbálnám magam elé idézni… lehet az a gond, hogy a képzeletem nem enged neki utat, hogy a mágikus köröm kitáruljon, de fénnyel is járna, nem is lenne jó, hisz tilos. ~ Mi az a fény, s mégis milyen? ~ Tényleg nagyon összekavart ez a hely, de még mielőtt elemésztettem volna saját magamat az önfeledt marhaságomban, előttem megjelent a kijárat fénye, éreztem azt a hűvös, mégis meleg érzést, s ahogy a kinti fényekbe beleborzongok, igen, végre kinn vagyok én is. Már megint utolsóként, de kinn. Eleinte erős volt a kontraszt, fájt is először csak a szemem, de szinte azonnal bele hasított a fájdalom a fejembe is. Mire én kiértem, addigra Sorono már javában földrajz órát tartott mindenkinek a kráterekről és a gyöngyszemekről vagy mikről, de sajnos az én agyam még mindig azzal volt tele, ami odabenn belement, és nem igazán akarta fogadni az új információkat, csak a fontosabb kulcsszavakat, mint például víz, élőlények = nagy kaja, piknik odalenn*-*.
Cassy rám pillantott, eleinte csak nagyot nézett aztán rémült arcot vágott.
- So… Soooph-phy… - Most hogy mondja, valami meleg folyik le az arcomon… meg… valami hideg mászik le a nyakam környékén. Elsőnek a meleggel foglalkoztam, az vér volt, s most, hogy jobban megnézem egy zsebtükörben, a forrása máris kék-sárga színekben pompázik. ~ Talán lefejeltem valamit, amíg az érzékszerveim teljesen ki voltak kapcsolva. ~
- Lehet ezért fájt a fejem az előbb… - Viszont Cassy még most sem nyugodott meg, remegett a szája.
- Mivanmég? – Kezd engem is megijeszteni a viselkedésével, de a „hideg” megelőzött. Rátelepedett orromra a pók, mely nagyjából tojásnagyságú volt, odaerősítette hálóját, majd szabadugrással egészen a szoknyámig vetődött. ~ Áhá… szóval neki is mentem egy pókhálónak… ZSÍÍR ~
- Wáááááá~~ Szedjétek le róllaaaaaam!!! >.< - Visítoztam, de Cassyre nem számíthattam, sajnos ő már jó ideje ájulás szélén volt. Végül, hála az égnek, a pók egy bokorra telepedett át, mikor azt hitte, összefonhat vele, de igenis nagyon nagyot tévedett, mert én ugráltam, s rúgkapáltam, legkevésbé maradtam nyugton.
Azonban… mindenki megindult, s mert most egyáltalán nem akartam lemaradni, s még izgága voltam a pók miatt, elkezdtem rohanni a lejtőn lefele. Bár csak addig, amíg a lejtő szöge nem ment 40-50 fok közé, akkor is egy gyökérben megbotlottam, s előreesve fékeztem meg magamat a tovább csúszásban. A további út már attól is meredekebb volt, szinte mászni kellett volna lefelé, ha valaki nem olyan okos előttünk, hogy lépcsőzetes lejárót vájjon a kráter oldalába. Már úgy döntöttem, a saját, és társaim érdekében is, hogy a pörgésemet visszafogom, s csendes gyerek maradok, mikor elértük a köd peremét. Nos, igen… egy bő óra volt, mire elszántam magam, de sebaj, annál jobb, minél jobban megemésztem a gondolataimat. Lemaradtam, csak épp hogy céhtársam mögé kerüljek, s mögötte mentem szorosan, mert az orromnál nem láttam tovább, és a fejfájásom még most se múlt el teljesen.
Ezután a ködön keresztül folytattuk, nagyjából ilyen távolságokban, mígnem egy meglepetésszerű támadás érte a piciny csapatot. Elsőként Olafot rángatta be a ködburokba egy sötét árny, mely valószínűleg ugyanaz a jószág, mint a kettő, mely minket kerített be. Ha nem jött volna Firmus és a másik srác, valószínű otthagyjuk a fogunk. De nem így történt. Jöttek, és egyet lefoglaltak közülük, ami igazából önként vetette rá magát az egyikükre. Cassy és számomra pedig maradt egy.
- Bundát csináljunk belőle vagy faldíszt? – Kérdezem Cassytől vigyorogva. Cseppet elszántam magam, és nagyon kár volt. Egy röpke pillanatra, ha félrefordítottam a fejem, de az ordas már a lábamba mélyesztette a fogait, én pedig felüvöltöttem.
- Any*daaat!!! Szállj le a lábamról!!!! – Tenni akartam volna valamit, azonban mikor megemeltem volna a karomat, megéreztem odalenn a belém nyilalló fájdalmat, ahogy egyre csak új fogást keres a vastag falaton. Cassy hamar reagált, és bár nem a legjobb helyen, de a kristály karddal szinte levágta a farkas farkának végét.
Az állat felvonyít, és felé kapna, de mielőtt Cassyre vetődhetne, a félig használhatatlan lábamat lendítettem, és belerúgtam a dögbe, ami egy kicsit megbódult. De nekem se tett jót ez, épphogy a földre rogytam ettől, így a párosunknak egy gyengepontot adva.
- Festő kapuja! Megnyitálak!! – Hívom Artistet, aki készségesen meg is jelenik, de állapotomat látva elszörnyülködik egyből, és fáslit akar rá festeni.
- Mosieur, ne pocsékolja az erőmet!!! Kérek egy szigonyt, és egy hálóvetőt! – Más se jut az eszembe. De a vége az lett, hogy megkaptam, amit kértem és amikor Cassyt megunta a farkas, és engem vett célba, jó védelmem volt. Ugrott, de elkapta egy, sőt egymás után két háló is… nem sokkal előttem landolt, így pedig a vállát tudtam megsebezni a szigonnyal. De szívem már nem volt a kegyelemdöféshez, s az ellenállása azt mutatta, hogy még nincs is itt az ideje. Társnőmmel szinte egymás mellett álltunk, így mikor elrugaszkodott a földtől hálókba tekeredve, mind a kettőnket borított. A szigony messzire esett, de ahhoz nem elég messzire, hogy nyújtózva ne érjem el saját magam is, de Cassy ismételten gyorsabb volt. A kardjával már próbálta ellökni az állatot, míg a farkas lába alatt csúszós kristályréteg nem fejlődött, s hanyatt nem vágódott. Közben nekem már Pictor készített is elő egy kétélű baltát, mintha én olyan erős lennék, hogy fel is bírjam emelni. Nyöszörögve próbálkoztam vele, mígnem a földtől kezdett felemelkedni, majd lendületgyűjtésképpen hintáztatni kezdtem. Mikor elértem a kívánt lendületet nála, megindultam a jószág felé, aki akkor már ereje végén járhatott. Cassyvel pedig szinte egyszerre csaptunk le rá a fegyvereinkkel. Három darabba hullott az utolsó nyüszítést követően, én a földre rogytam, fájlalva a lábamat, Cassy pedig lihegett a fáradtságtól.
- Ez… soha többet ilyet… És még nem is találkoztunk a sárkánnyal. – Terültem szét a földön, majd mikor a fejemet annyira nehéznek éreztem, hogy oldalra essen magától, sikerült szemügyre vennem a többieket is. Atsuéknál még folyt a küzdelem, de már nagyon a végén tartottak, amott pedig szintúgy, akár csak mi, ki voltak dőlve.
- Már csak Olaf hiányzik… - jegyeztem meg halkan.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Vas. Szept. 25, 2011 11:45 am

A kényelmetlen és nem éppen kielégítő mennyiségű alvás és a nem éppen vendégszeretetről árulkodó ébresztésnek köszönhetően nem voltam teljesen elememben. Félkómásan az immáron már többnyire pakoló társaság példáját követtem, és próbáltam a plédet betuszkolni a táskámban, miközben egy fél szendvicset kivarázsoltam onnan. Lassan nyámnyogva reggelimen lépett elő idegenvezetőnk. Egy szót sem szólt, csak intett, a bagázs pedig már megy is utána. Valahogy most sem fűlött a fogam ehhez, akárcsak előző nap, de kénytelen voltam követni. Fény egyre kevesebb szűrődött be, ahogy haladtunk előre a barlangban, amire végre méltóztatott megszólalni ő ogresága.
-Ez a barlang, egy ősi szent hely, az itteni szokások tiltják, hogy fényt gyújtsunk, olyan dolgok vannak a falain, amit halandó ember fia nem láthat. Így megkérlek titeket, ne is próbálkozzatok semmi ilyesmivel. Nem kell félnetek, a barlang egyenes, így ha nem álltok meg és csak mentek előre töretlenül, gond nélkül átjuttok! Gyertek! - közölte fapofával, majd intett, és ismét felkapta a tempót.
~Remek, és ha bealszom és pofára esek véletlenül, akkor itt pusztulok meg...? Ez így nagyon nem vicces!~ jutottam a gyors következtetésre fejben, és inkább kivertem a fejemből minden gondolatot az alvásról.
Lassan monotonan haladtunk, és végül minden fényforrás kihalt. Valahogy nem fűllött a fogam az ilyesmihez így kora reggel, mert féltem, hogy mégis sikerül bealudnom, így hát megpróbáltam némi kapcsolatot létesíteni a tegnapi beszélgetőpartneremmel.
Vagyis próbáltam volna, ám csak tátogás sikeredett, mert hiába éreztem a hangszálaim rezgését, nem adtam ki hangot magamból.
~Mi a szösz?!~
Megpróbáltam újra, ám ismét csak ez fogadott.
~Na jó, ideje bevetni a nehéztüzérséget! Ha ezt nem hallja senki, akkor az már durva, mivel köztudottan igen gyenge énekhangom van.~
Ezzel mély levegőt vettem, és megpróbáltam jódlizni, de megint az fogadott, hogy tátogtam csak végeredményben, mint egy sülthal. Ezzel inkább úgy döntöttem, hogy felesleges próbálkoznom, és kénytelen leszek a gondolataim társaságában előre menetelni, és imádkozni, nehogy bealudjak és itthagyjanak.
így teltek a hosszabbnál hosszabb percek ébrenmaradási kísérletemmel. A végén addig fajultam, hogy magammal barkóbáztam, és sajnos el kellett fogadnom a tényt, hogy veszítettem, mert tíz másodperc után elfelejtettem már, hogy mire gondoltam. Ám félig megmentő, félig pedig kárhozó volt a hirtelen fény, amely díszes társaságunkat ékesítette. Engem megmentett például az elalvás elől, de egyben kárhozó is volt, mert vakságom alatt megfejeltem a barlang sarkát. De legalább nem aludtam be a vaksötétben, hogy ott pusztuljak meg, ez is valami.
Sajgó fejem dörzsölve, ahol beütöttem, mértem fel a területet. Érdekes volt, mert ha a havat leszámítjuk, akkor egy dzsungelban kötöttünk ki, már legalábbis az alapján, amit látni lehetett, mert olyan köd volt, hogy azt vágni lehetett volna. Na meg az erős napfénnyel megvilágított köd igen szembizseregtető látvány amúgy is.
Ismét vártunk egy picit, hogy összeszedje magát a nép, majd intett ogrénk, és indultunk tovább. Egy igen ééééérdekes lépcsőn haladtunk lefelé, amely megint arra késztetett, hogy ideiglenesen töröljem ki az álmot a szememből, mert nem biztos, hogy egyben megúsznám, ha alváshiányomnak hála rövidítenék az utamon.
Közel egy órás sétát követően éreztem ismét normális talajt, nem oldalba vájt sziklalépcsőt a talpam alatt, és ismét hálát adtam mindennek, amiben hinni lehetett, hogy ezt is egyben megúsztam, és nem rövidítette meg az életem az álmosság. Miután fohászkodtam meg hálát adtam mindennek, pedig nem is vagyok hívő lélek, végre vettem a fáradtságot, hogy körül nézzek idelent is, mert a lépcsőről lenézni nem volt kedvem, nehogy leszédüljek. Idelent már tényleg egy dzsungel szerű látvány fogadott, így ha fentre nem is, csak a köd tréfált meg, akkor itt már annál inkább igaz az, amit mondtam. Míg fent a nagy köd volt hátrány, itt a nagy aljnövényzet és a sőrő és igen nagy fák.
~Remek, mindenhol útunk állja valami... Miért nem fordulunk vissza egyszerűen azzal, hogy nem volt ott, de hősien megharcoltunk valami furcsa lénnyel...? Lusta vagyok én az ilyesfajta túrákhoz!~ futott át az agyamon a kósza gondolat, amire a tegnap esti "szépfiú" lépett mellém.
-Hallod e! Itt nyitnánk egy fűrészmalmot, tuti meggazdagodnánk! - mondta magának, de mégis nekem célozva.
Ám mielőtt bármit is mondhattam volna hirtelen fájdalmat éreztem az oldalamban, és elvitt az erdő széli gyorsvonat!
~Na várjunk csak... dzsungel közepén érdő széli gyors'?! Ennek itt nincs helye!~ konstatáltam magamban a dolgot, majd amiután a hátamban is egy erős fájdalmat éreztem kinyitottam a szemem.
Hófehér bundájú, vörösen, vérre és húsra éhező szemekkel minket mérő farkast láttam magam előtt. Feltehetőleg ez támasztotta ki a lassan fájó hátam, bár tehette volna udvariasabban is! Kissé szemeztem az előttem lévő ordassal, majd az hátatot fordított nekem, és a "szépfiúra" rontott. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy a hátát fordító farkasra támadjak, és megindítottam egyetlen valamit is érő varázslatom az állat felé. Háromból egy villám talált igaz csak célba, de ez is elég volt ahhoz, hogy ideiglenes társam helyett egy fába csapódjon, és a nyitott pofájával a fakérget rágcsálja.
-Köszönöm! Amúgy mi a neved? Nem rémlik, hogy bemutatkoztál volna! - váltott hirtelen hálálkodásból faggatásba.
~Ezt is itt kell megbeszélni...? Na meg pont ilyenkor?! Ez hülye! De legalább van stílusa...~
-Nyisd ki a füled legközelebb, ne a melleket stíröld csak. Amúgy hívj csak Shounak. - mondtam kissé gorombán, de hát na, ilyen a stílusom.
-Mellek? Hol? - nézett körbe a srác, aminek hála kisé el is mosolyodtam. -Amúgy Kakte vagyok. Kakte, a szűzies! - majd ezt az "igen egyedi" bemutatkozást megspékelte még egy kacsintással is.
Ettől valahogy nekem a hátamon is felállt a szőr, annyira rémisztő volt. Lehet, hogy a nőknél ez bejön neki, de az én hátsó fertájamból nem lesz torta, hogy falatozzon! Így inkább igyekeztem rémületemben a harcra terelni, mert az sem volt sokkal tetszetősebb ötlet, hogy a farkas falatozzon belőlem.
-Üdvözlet a móka közepén, te vasszűz! Akkor ideje, hogy megtáncoltassuk ezt az ordast!
A srác vette is a lapot, majd valami markolat szerűt kapott elő, amiből egy fénynyaláb jött ki, és azzal várta ellenfelünk.
~Remélem nem zseblámpával hadonászik, mert akkor nekünk reszeltek! Kis bogyókban végezzük, mint a gabonapelyhes nyuszi! Csak minket egy farkas fog kiadni magából...~
A farkas egy pillanatig meredten nézett ránk, majd meglódult. Ám a kezdeti lendülete hamar odaveszett, majd kis vártatva meg is állt, miközben meredten nézett minket. Valószínűleg rossz megérzése lehetett a zseblámpával kapcsolatban. A harc ezen fázisa csak pár másodpercig tartott, majd az ordas ismét nekiiramodott, egyenesen a nőcsábász irányába. A srác felkapta zseblámpáját, ám a kutyafajzat egy pillanat alatt irányt változtatott, az új célpontja pedig én voltam. Időm nem volt már mit tenni, így a földre terített egy nagyobb test test elleni ütközetet követően, és a fejem volt fogai célpontja. Azt még időben el tudtam húzni, de a harapás a vállamnál okozott egy kis hiányosságot, bár szerencsémre nem leharapta, hanem csak harapás közben a borotvaéles fogak kissé felszántották. Ekkor lépett közbe a Barna Herceg, és egy igaz célttévesztett vágással, de leijesztette az ordast rólam, így arrébb mászva már felkelhettem. Amint odanéztem azt láttam, hogy a farkas odakap a srác kezéhez, abból kiesik a zseblámpa, majd az állat új célpontja én leszek. Ezt megspékelte valami fura fényjáték mögüle, ami igen drámai hatást keltett az egészhez, mintha mi lennénk a rosszak, pedig ő néz minket ebédnek!
Ugrálgatás közepette többször is próbáltam villámaimmal sebet ejteni a dögön, de fürgeségének hála messze könnyebben kerülte ki támadásaim, mint én az övéit.
Nagy nehezen megérkezett a kis herceg is, hogy besegítsen a farkas steak elkészítésében, de nem jártunk túl nagy sikerrel. Mindezt megnehezítette, hogy a bal karom kicsit húztam a seb miatt, így fokozatosan, de lassult a reakcióidőm is. Többször földre vagy éppen fába ragasztott minket a vadállat, ám az egyiknél szerencsére jól jött ki az egész. Egy fa tövéből kezdett varázsolni ideiglenes társam. Az ordas értetlenül pislákolt és rúgkapált, amikor elkezdett lassan, fokozatosan, de annál biztosabban elemelkedni a földtől mind a négy mancsa.
-Adj neki kártyás! Már a fene sem tudja meddig bírom tartani! - üvöltött a srác, ennél több pedig nem kellett már nekem.
Kétszer is használtam támadó varázslatom, bár valamiért szinte összefönódott mindkétszer a három villám, eddig soha nem volt még ilyen. Szerencsére lebegés közben nem tudott elugrálni a farkas, így egyik találat fejbe, a másik nyakon kapta, az pedig megpusztult. A srác ekkor fáradtságában fáradtan lenyomta fejét a puha aljnövényzetbe.
-Utálom a farkasokat! - adott hangot az iménti harc nehézségének.
Ekkor ám valami hirtelen felötlés volt nálam, amire komótosan odasétáltam hozzá.
-Igen, tudom hülye kérdés lesz, de nem te voltál Szvetával, amikor a szépségversenyes nőstényeket kellett mentegetnünk? Így fáradtan megnézve ismerősnek tűnsz... - hajtottam oldalra a fejem, jelezve, hogy közel sem vagyok biztos eme felismerésemben.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Szer. Szept. 28, 2011 8:15 pm

Aránylag hamar összeszedtem magam, és megnéztem, Hope-al is minden rendben van-e? Szerencsére nem próbálta senki megenni az éjszaka alatt. Mikor nyugtáztam, hogy vele minden oké, a többiek felé fordultam, és céhtársnőmhöz sétáltam.
Olaf most is ugyanolyan fitt és üde volt, mint eddig, szemmel láthatóan Majd kicsattant az erőtől.
Miután mindenki összeszedte magát, ismét nekivágtunk az útnak. Egyenesen egy hatalmas barlang elé vezetett bennünket. Miután elnyelte a sötétség, kikiáltott nekünk.
- Ez a barlang, egy ősi szent hely, az itteni szokások tiltják, hogy fényt gyújtsunk, olyan dolgok vannak a falain, amit halandó ember fia nem láthat. Így megkérlek titeket, ne is próbálkozzatok semmi ilyesmivel. Nem kell félnetek, a barlang egyenes, így ha nem álltok meg és csak mentek előre töretlenül, gond nélkül átjuttok! Gyertek!
Szépen, egymás után lépdeltünk befelé a barlangba. Magam elég vettem Hope-ot, hogy minél közelebb legyen hozzám, és engem is elnyelt a sötétség. Hirtelen olyan érzés lett úrrá rajtam, mint amilyen még soha. Nem hallottam, nem láttam, és nem éreztem semmit. Tudtam, hogy ébren vagyok, hogy megyek, lélegzek, és hogy Hope a kezemben van, de nem éreztem. Semmit. Kimondtam Sophy nevét, de se a saját hangom, se a választ nem hallottam. Egy pillanatig még azon is elgondolkodtam, ébren vagyok-e egyáltalán? Aztán eszembe jutottak Olaf szavai, hogy csak menjünk előre, és semmiképpen ne álljunk meg. Nem tudtam, tényleg haladok-e, de igyekeztem mozgatni a lábaim. Nem tudtam, mozognak-e, de bíztam benne, hogy igen, ahogy abban is, hogy Hope szintén biztonságban van.
Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el. Csak egyben voltam biztos: sok. Már komolyan kezdtem aggódni, mikor végre megláttam a fényt az alagút végén, szó szerint. Igyekeztem begyorsítani a lépteimet, és végre megcsapta a szemem az erős napfény. Már sokan kint voltak a friss levegőn, én pedig melléjük siettem, Rettentően ijesztő volt odabent, nagyon örültem neki, hogy újra látok.
Annyira sok időm nem volt szemügyre venni a helyet, de egyet elkönyveltem magamban: Gyönyörű!
Bámészkodtam volna tovább is, ha mögöttem nem leszek figyelmes léptek hangjára. Hátrafordulva Sophy-val találtam szembe magam, aki nem volt épp a legjobb állapotban. Először kikerekedtek a szemeim, majd fokozatosan rémültté változott az arckifejezésem.
- So… Soooph-phy… – hebegtem, ahogy rám mutattam.
Ő először nem nagyon fogta a dolgot, és inkább a vérrel foglalkozott, ami a fején folyt végig, mintsem a számomra ennél jóval nagyobb problémával.
- Lehet ezért fájt a fejem az előbb… – jegyezte meg, én azonban továbbra sem adtam jelét annak, hogy megnyugodtam volna.
- Mivanmég? – pillantott rám kissé már rémülten, de nem kellett válaszolnom: Az illető megtette helyettem.
Az általam legeslegutáltabb lény, egy pók mászott szerencsétlen lány orrára, nagyjából tojás nagyságú. Igazéból nem tudom, ki volt a sápadtabb: Sophy, vagy én?
- Wáááááá~~ Szedjétek le róllaaaaaam! – visította, de barátság ide vagy oda, rám sajnos nem számíthatott.
A pók volt az egyetlen állat, amitől annyira féltem, hogy ha megláttam, akkor vagy gyökeret eresztettem – mint most – vagy pedig sikítva elfutottam.
Sophy jobbra-balra ugrált és hadonászott, végül pedig, mivel a többiek is elindultak, más híján utánuk rohant, hogy lerázza a lényt. Mozdulata engem is visszarángatott a valóságba, s utána futottam.
A peremen megelőztem őt, nekem nem kellett annyira sok motiváció, hogy elinduljak. Szorosan követett engem, én pedig ezt észben tartva igyekeztem nem félre lépni, nehogy belé akarjak kapaszkodni és magammal rántsam. Ahogy azonban egy ködösebb részhez értünk, a dolgok hirtelen megélénkültek. Egyik pillanatról a másikra támadtak ránk, és egy percig azt sem tudtam felfogni, hol vagyok.
Farkasok voltak. Amúgy imádtam őket, és ah nem úgy tekintettek volna ránk, mintha a reggelit látnák maguk előtt, még meg is ölelgettem volna őket. Most viszont ehhez nem sok kedvem volt… azok a vigyorgó fogak mindenek voltak, csak bíztatóak nem.
Olaf tűnt el elsőként, de volt egy olyan érzésem, őt nem kell félteni szinte semmitől.
Igazéból annyira nem fogtam fel, mi is történt, csak azt tudom, hogy úgy fordultam a farkas elől, hogy a tojásomat védjem. Nehéz volt úgy harcolni, hogy rá is ügyelni kellett.
- Bundát csináljunk belőle vagy faldíszt? – kérdezte tőlem Sophy, ahogy az állatra vigyorgott.
Ő ezt szemmel láthatóan kihívásnak vette, ugyanis a következő pillanatban elrugaszkodott, és erőteljesen szegény lábába harapott.
- Any*daaat! Szállj le a lábamról!
Szerencsére gyorsan reagáltam, és nem hagytam, hogy az állat sokáig kóstolgassa a céhtársam. Gyorsan egy kristálykardot készítettem, és felé suhintva a farkának a felét levágtam. Ezt egy fájdalmas nyüszítéssel díjazta, majd már lendült is felém.
Ezúttal viszont Sophy sem hagyta magát, belerúgott egy nagyot a dögbe, legalábbis ami a sérült lábából telt, így az egy kicsit megszédült. Azonban szegény lány amúgy is fájós lába miatt most pláne összecsuklott, a harcot viszont nem adta fel.
- Festő kapuja! Megnyitálak! – a csillagszellem azonnal meg is mutatkozott, viszont előbb gazdáját vette szemügyre.
Elszörnyülködve tapasztalta, milyen állapotban van, és egy fáslit akart rá festeni, amit viszont a mágus nem díjazott.
- Mosieur, ne pocsékolja az erőmet! Kérek egy szigonyt, és egy hálóvetőt!
A farkas nem sokkal az után ugrott felé, hogy megkapta a kívánt eszközöket. Itt nagy hasznát vette a hálóknak, így beléjük gabalyodva elterült a földön, pont a lány előtt, aki nagy lendülettel szúrta a vállába a szigonyt.
Azonban ennyitől még nem feküdt ki: ránk vetette magát, és ledöntött minket a földre. Sophy-nak szerencsére sikerült visszaszereznie a fegyverét, én pedig a kardommal, és egy kevés megkristályosított földdel lelöktem magunkról az állatot. Sophy csillagszelleme ekkora már elkészült egy kétélű, hatalmas baltával. Úgy tűnik, azzal nem számolt, hogy a mestere nem épp egy izomember. Szegény össze-vissza szédelgett a fegyverrel, majd végül összeszedte minden erejét, a megfelelő lendülettel megindult a farkas felé, akárcsak én.
Nem sok kedvem volt megölni őt, de tudtam, nem nagyon van más választásunk. Szinte egyszerre csaptunk le rá a fegyvereinkkel, amitől a harcnak pillanatokon belül vége is szakadt.
Amint Sophy-ban tudatosult, hogy nyerünk, leroskadt a földre. Sietősen szedte a levegőt, a lába pedig elég csúnya állapotban volt.
- Ez… soha többet ilyet… És még nem is találkoztunk a sárkánnyal. – dőlt hátra, majd elterült a földön.
Egyszerre pillantottunk a többiek irányába, és megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy mindenki rendben van, s megnyerte a maga csatáját.
- Már csak Olaf hiányzik… - jegyezte meg halkan,én viszont megfüleltem.
- Őt aztán nem kell félteni – mosolyogtam, ahogy elővettem Hope-ot, és sokadjára is megvizsgáltam, jól van-e?
Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt magammal hozni. Szerencsére bélelt táskának köszönhetően semmi baja nem esett.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Hétf. Okt. 03, 2011 4:52 pm

A négy farkas, amivel ti küzdöttetek kilehelte a lelkét, nem volt könnyű, de végül győzedelmeskedtek. Elkezdhetitek kicsit összeszedni magatokat, hogy folytathassátok az utatok. Miután kicsit rendbe kapta magát a társaság Olaf-ot még mindig nem látjátok, a támadás eleje óta eltűnt. Nem is hallotok semmi csatazajt, még akkor a vonyítást felőlük, de most már csak az erdő természetes zajai vesznek titeket körbe. Mielőtt bármit is tehetnétek, vagy esetleg a keresésére indulnátok, mindannyitokat furcsa érzés kerít hatalmába. Velemi nincs rendben. A fák közül hirtelen újabb farkasok bukkannak elő, körbe vesznek titeket, teljesen zárt, menekülés esélyét kizáró formációban. Nem ugranak nektek, mint az előző hullám, inkább lassan, kimérten zárják szépen lassan egyre kisebbre és kisebbre a kört. Lehetnek vagy húszan, harmincan, egyik sem néz ki gyengébbnek, mint azok, amikkel elbántatok. Tőletek körülbelül három méterre állnak meg és várnak, a legnagyobb, legdúsabb bundájúra figyelnek, aki alaposan körbemér titeket. Leereszti testének súlypontját egy kicsit, vicsorog rátok és elrugaszkodik. Hatalmas agyarakkal teli pofája vészesen közelít titeket, de az utolsó pillanatban a szemetek sarkából láthatjátok amint valaki kiront bokrok közül és hangosan mély lélegzetet vesz:
– ICE DRAGON’S ROAR! – a lát térbe berobbanó Olaf szájából hatalmas örvénylő deres lehelet szabadul fel, ami oldalról elkapva a vezérfarkast megfagyasztja szinte egy tizedmásodperc alatt, majd tovább is löki oldalra az ereje. Hangos csattanással egy fához vágódik és millió apró szilánkra törik szét. Olaf előttetek fékez le és hatalmas hátával véd titeket. Harcállásba vágja magát és igaz ti nem látjátok, de szeme halálos elszántságot tükröz.
– Gyertek, csak ha mertek… – köpi oda a farkasoknak, akik még mindig kicsit sokkos állapotban vannak az alfahím hirtelen halála miatt. Olaf nem kezdeményez, bölcsen kivárja, amíg a farkasok közül előlép a rangsor második helyezettje, elbitorolva elődjétől a vezér szerepét. Majd ismét szervezetten állnak fel, most inkább Olafra figyelnek, titeket a nagyvad utána lakomának tekintenek csupán.
Az óriás eközben csak lassan leereszti, kinyújtja az alkarjait, amin azt látjátok, hogy szépen lassan elkezd egy egyre vastagodó jégréteg alakulni az alkarja és az ökle köré, ujjait hosszú karmokká alakítva, megnövelve kezei méretét.
– Ice Dragon’s Claws – mondja halkan, szinte suttogva, de hangjában számotokra szokatlan hidegséggel és kegyetlenséggel csengve.
A farkasok most már többen rontanak neki egyszerre, összesen hárman, míg a bandavezér a háttérben hatalmas, hosszú, elnyújtott ordítást hallat, amibe belezeng az egész krátererdő. Emberünk nem izgul túlságosan, szépen megvárja, míg elég közel érnek a farkasok, majd a nyugalmi állapotához képest hihetetlen gyorsasággal mozdul. Az előrébb lévő ordas fejét elkapja, marka akkora, hogy az állat feje szinte elveszik benne, majd számára szinte semmi erőfeszítéssel nyomja a földbe az állatot, hogy annak feje szinte egy pillanat alatt szétloccsan, de ez nem igazán látható a robbanásként szétrepülő hótól és földrögöktől. De nem állt meg, még abban a másodpercben ott is hagyta az első áldozatát és ugyan úgy jobb kezét balra lendítve jégkarmaival egy csapásra négybe szelte a farkast hosszában. Már csak véres szalag-cafatjai hullottak mellétek halálos támadása helyett.
Az előző lendületével azonban fordult tovább, jobb lábát átcsúsztatva maga előtt balra, megfordult tengelye körül, szembe veletek és elkapta nyakánál a levegőben azt az ordast, aki mellette akart elszáguldani, hogy titeket marcangoljon mégis csak szét. Most láthattátok eddig mindig vidám arca helyett azt a komor és merev maszkot, amin ott ültek azok a szemek, amik szinte csak a leghidegvérűbb gyilkosoknak van. Egyetlen laza mozdulattal hátranyomta az állatot állkapcsánál tolva, eltörve ezzel a nyakát.
A halott teste még le sem puffant a földre, de láttátok Olaf háta mögött amint az összes maradék farkas egyszerre veti rá magát. akár szólhattok is neki egy utolsó pillanatban, hogy vigyázzon, de addigra ő már kapcsolt, előrehajolva kidomborította a hátát.
– Ice Dragon’s Razorback! – hátát jéggé alakítva, az utolsó pillanatban több száz jégtüske emelkedik ki belőle minden irányba, esélyt sem hagyva egy levegőben lévő farkasnak sem. Mindegyiket felnyársalta egyetlen szempillantás alatt, majd felegyenesedett majd megrázta magát, mint aki csak vizes lenne, ezzel letörtek hátáról a tüskék velük együtt a farkas tetemek.
Halljátok, hogy azért nem minden farkas támadhatott Olafra, de akik véletlen életben maradtak nyüszítve futnak el. Az óriás ekkor visszatér a kedves arcához, leguggol elétek és aggódva kérdezi.
- Mindenki épségben van? – visszajelzéseitek után, elkezdhetitek kicsit ti is rendezni a soraitokat, Olaf a sebesüléseitekre nézve ad egy jó tanácsot: – Van itt az erdőben egy piros, tüskés levelű növény, aminek ha a széléről letöritek a kis tüskéket, akkor a közepével bedörzsölve segíti a sebek gyógyulását és fájdalmat is csökkent. Ha körbenéztek, akkor biztosan találtok sokat, de ne menjetek messzire! Még van, egy kis dolgom mielőtt tovább indulunk.
Postotok végén döntsétek el, hogy ki vagy kik keresnek ilyen növényeket, röpke negyed óra alatt eleget tud egy ember is a negyven méteres körzetetekből gyűjteni az egész csapatnak, majd ha összenyaltátok magatokat folytathatjátok utatokat. Eközben Olaf összegyűjti a farkasok tetemeit, a vezér jégmaradványai fölé hordja a testeket, egy kupacba, majd számotokra ismeretlen nyelven szaval, mintha imádkozna. Amint végzett, megvár titeket és vezet tovább…

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Csüt. Okt. 13, 2011 2:39 pm

Nem kellett sokáig Kao mellett üldögélnem, a többiek hamar elkezdtek visszaszállingózni a tisztásra. Úgy tűnt mindenki megúszta ép bőrrel, én is feltápászkodtam hát a földről, és tanulva az előbbi esetből, most inkább lábbal lökdöstem meg az eszméletlen Kaot, aki lassan kezdett is magához térni. Már csak egy valaki hiányzott…Olaf.
- Nem látta valaki Olafot? – kérdeztem, de a válasz mindenkitől csak fejforgatás, és vállvonogatás volt. Abban biztos voltam, hogy ő is harcba keveredett egy farkassal, bár nem láthattuk a köd és a növényzet miatt, de a vonyítás egyértelműen arra utalt, hogy őt is megtámadták. Egy percnyi nézelődés után a társaság inkább magával kezdett foglalkozni. Szinte mindenki összeszedett valami sérülést, amit most volt ideje leápolni… legalábbis elsőre így gondoltuk. Aztán valami furcsa, megmagyarázhatatlan rossz érzés öntötte el elmém, és egész testemben megborzongtam. Nem csak én… társaim is egyszerre néztek fel, és ismét mindenki a fejét forgatta. Valami nem stimmelt, ezt mindannyian éreztük, és egy pillanattal később az is kiderült, mi a baj.
Tucatnyi óriás farkas mászott elő a környező bokrok közül fogcsikorgatva, és szabályos köralakba rendeződtek körülöttünk, így esélyünk sem volt a menekülésre. Persze a támadásra se, hiszen mindannyian sérültek voltunk, és azzal a néggyel is alig bírtunk el. Kényelmetlenül közel álltak meg hozzánk, ráadásul olyan szorosan, hogy alig láttam át közöttük. Mindannyian egy farkasra sandítottak, méghozzá arra, amelyik pontosan szemben állt meg velünk, és vicsorogva méregetett minket. Aztán eljött az idő. Ugráshoz készült, majd elrugaszkodott a földről, hogy ránk vesse magát, és cafatokra szedje kis csapatunkat. Már majdnem behunytam a szemem, hogy úgy várjam a halált, amikor valami furcsa hangot hallottam meg a bokrok közül. Mintha valaki természetellenesen mély levegőt vett volna.
– ICE DRAGON’S ROAR! – ordította Olaf. Szájából jeges lehelet tört elő iszonyatos erővel, és oldalról a felénk repülő farkas testébe csapódott. Az azonnal megfagyott, és a lendülettől a fák közé repült, ahol az egyik fatörzsbe vágódva, apró szilánkokra törött. A szám tátva maradt, egy pillanatig fogalmam sem volt mi történik. Még sosem láttam ilyen mágiát azelőtt. Akira is jégmágus volt, de tőle sosem láttam ilyen technikát. Az óriás elénk lépett, intett az időközben rákoncentráló farkasoknak.
- Gyertek csak, ha mertek! – magabiztossága félelmetes volt, de úgy látszik a bundás szörnyetegek cseppet sem ijedtek be. Előrelépett egy másik, a többiek pedig rendezték soraikat. Olaf eközben leeresztette karjait, majd újabb varázsigét mormolt.
- Ice Dragon’s Claws. – alkarját, és ökleit vastag jégpáncélba burkolta, aminek a végén méretes jégkarmok nőttek. Lehetséges, hogy ez lenne a sárkányölők mágiája? Még sosem találkoztam egy ilyen mágussal sem, és eszembe sem jutott volna, hogy Olaf is egy sárkányölő lehet. Ha igaz, amit beszélnek, egy sárkány kellett, hogy felnevelje, de akkor mégis miért akarna elpusztítani pont egy sárkányt? Furcsa volt ezen morfondírozni, miközben Olaf a szemem láttára ontotta a rá támadó farkasok vérét. Szétloccsantotta az agyukat, feldarabolta őket, vagy épp nyakukat törte. Lefagytam, nem tudtam volna segíteni neki, de úgy láttam nincs is rá szüksége. Egy pillanatra láthattuk arcát, amint felénk fordult a harc hevében, és szinte rá sem lehetett ismerni. Vidám ábrázata eltűnt, és valami más vette át a helyét vonásain. Kegyetlen, megfontolt és hidegvérű volt, semmilyen érzelem nem tükröződött tekintetén. Ekkor már a farkasok is érezhették vesztüket, ugyanis pánikszerűen, egyszerre támadtak rá mindannyian.
– Ice Dragon’s Razorback! – csendben figyeltem a kegyelemdöfést. Olaf hátából tucatnyi jégtüske tört ki, kegyetlenül felnyársalva a rá rontó dögöket, aztán lazán megrázta magát, mintha csak a port akarná magáról eltüntetni, és a tüskék, a rájuk szúródott tetemekkel együtt, a földre hullottak. Az a néhány farkas, akiknek nem jutott tüske, nyüszítve kereket oldottak, nyilvánvalóan nem volt esélyük.

Olaf felénk fordult, arcára visszatért a korábbi jókedvű mosoly, és leguggolt elénk.
- Mindenki épségben van? – szó nem jött ki a számon, csak bólogatni tudtam, még mindig a látottak hatása alatt voltam. Ha ilyen erős, mégis mi a francnak volt szüksége hozzánk hasonló mágusokra?
– Van itt az erdőben egy piros, tüskés levelű növény, aminek ha a széléről letöritek a kis tüskéket, akkor a közepével bedörzsölve segíti a sebek gyógyulását és fájdalmat is csökkent. Ha körbenéztek, akkor biztosan találtok sokat, de ne menjetek messzire! Még van, egy kis dolgom mielőtt tovább indulunk. Nekem nem volt nyílt sérülésem, csak a kibicsaklott bokám sajgott, így hát magamra vállaltam a növényszedés terhét, és besétáltam a környező fák közé. Nem volt nehéz megtalálni őket, élénkpiros színük miatt, már messziről ki lehetett szúrni. Cassy is segített a keresésben, így néhány perccel később, kétmaroknyi virággal tértünk vissza a többiekhez. Gyorsan elláttuk mindenki sérülését, majd mikor újra útra kész állapotba hoztuk magunkat, Olafhoz fordultunk, aki közben egy halomba gyűjtötte a tetemeket. Kitárta felettük hatalmas karjait, és mormolt valamit, talán egy imát a halott lelkekért. Magam elé húztam a táskámat, és megtapogattam benne a kis tojást. Határozottan épnek tűnt, szerencsére. Mire ezt megállapítottam, Olaf végzett a szertartással, és miután meggyőződött róla, hogy követjük, továbbindult a rengetegben.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Vas. Okt. 23, 2011 6:06 pm

- Igen, tudom hülye kérdés lesz, de nem te voltál Szvetával, amikor a szépségversenyes nőstényeket kellett mentegetnünk? Így fáradtan megnézve ismerősnek tűnsz...
Akkor ezért volt olyan ismerős a Paklis. No nem mintha abban a jeges hóviharban olyan sok arcot láttam volna, nomeg az élethalálharc is eléggé lekötött. De semmi kétség, tényleg ő az.
- Jah, most hogy így megnézlek ébren, tényleg ismerős vagy!

Miután lepacsiztunk, lassan visszaporoszkáltunk a tisztásra, ahol az egész elkezdődött. A harc hevében észre sem vettem mennyire eltávolodtunk. Persze ez volt a legkisebb gondunk, mert még mindig megnyugvással töltött el, hogy sikerült lenyomnunk Ordas komát. Mondjuk ehhez még a gatyámból is ki kellett facsarnom minden csepp varázserőt, de végül is sikerrel jártunk.
- Nem látta valaki Olafot? – kérdezte Atsui, mikor egy bokron átgázolva visszatértünk.
- Jelentem nem! – döglöttem le egy nagyobbacska kőre, hogy letörölgessem csizmámat. – Te sem, Paklis? – néztem fel szótlan farkasölő társamra.
- Egyébként látnotok kellett volna a srácot! Már majdnem kétségbeestem, mert csak egy alacsony párom volt, erre ráadásul kiderült, hogy a farkas profi az ilyen játékokban. De emez – böktem meg Shou-t. – nagyobb blöffös, mint gondolnátok. Unott fejjel elővadászott egy Royal Flush-t, aztán a farkasnak sanyi volt!

Amíg kikacagtam magam saját idióta szófordulataimon, addig megnyugodva konstatáltam, hogy Cassy és Soph is egyben van. Sőt, még a ruhájuk is! Doh!

Aztán újabb hangok csatlakoztak, de nem emberei hangok. Pár farkasok jelent meg. Nem is kevés. Sok!
Azt hittem besokkolok, mert ennyi ordashoz legalább két utánfutó kártyalap kellene. Secc-perc alatt
be is szorultunk egy viszonylag kis átmérőjű körbe, amiből nem sok kiutat láttam. Már majdnem elővettem a jelenleg a Biblia szerepét betöltő Fiore-i Nagy Dudák magazint egy gyors fohászra, de ekkor berobbant Olaf!

Egy fagyos lehelettel szétcsapta a legnagyobb farkast az egyik szilaj fán, amitől nem csak mi, hanem a farkasok szövetsége is ledöbbent. Persze ilyen apróság csak fél pillanatra zavarhatta meg a szürke dögöket, mert vezetőnk jégbe burkolta karjait és módszeresen nekiállt szétcsapni a felbátorodott példányokat. ez a cselekedet, ha lehet még jobban feltüzelte a farkasokat, akik egyszerre vetették magukat a törpeóriásra.
– Ice Dragon’s Razorback!
Húbazze, ez aztán csapatott! Ilyen technika kéne nekem is! Esküszöm, tanítványul megyek ehhez a csávóhoz, csak tanítson ki az ilyen überállat cuccokra.
Persze egy ilyen „bemutató” után érthető okokból a megmaradt farkasok stratégiai visszavonulásba kezdtek.
- Mindenki épségben van? – kérdezte Olaf, miután visszatért a szuperaprító üzemmódból.
- Húúúú,ööö, már igen! – kerestem még mindig az államat.

Olaf tartott egy gyors növénytan órát, hogy gyorsabban talpra állhassunk, amire a lányok szerencsére vevők voltak, így ők mentek el piros bogyóra vadászni.
Mivel én egész jó állapotban voltam, ezért passzoltam az érdekes szagú növény kenegetését.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Hétf. Nov. 14, 2011 7:18 am

Amikor Kao kinyitotta a szemét a csapat már körülötte volt. Valamiért mindenki háttal állt neki, és egy szoros kis kört álltak körbe. A következő pillanatokban, amikor Kao fejében a hangok és a képek is kitisztultak, kezdett tisztában lenni a helyzettel. A társak lábai között meglátta a közeledő farkasokat, és a többiek reakciójából, de a saját tapasztalataiból is csak annyit tudott kikövetkeztetni, hogy vége a játéknak. Olaf nem volt sehol, így ha túl is élte, vagy ha számára egy ilyen küzdelem nem is volt sok, az itteni mágusok számára a küzdelem igen véges volt. Ahogy felült, érezte a fejét sajogni, de több szerencsére nem történt. Az erőtlensége nem sokat jabult az elájulása óta, így nem is reménykedett. Hősi csatákban. Arra gondolt, van-e elég ereje, hogy elkristályosítással teremtsen elég mély lyukat, ahol kihúzhatja elég ideig, hogy az energiája visszatérjen, legalább a meneküléséhez, a saját szárított ételei pedig mindig kéznél voltak...

A keze már a földben volt, amikor végül az ordítás elérte a csapatot, és a hirtelen belépő széttörte az egyik farkast. Olaf megérkezett, és bemutatta az erejét, ami valóban hasonlított arra, amit az önbizalma sugallt. Sárkányölő, gondolta Kao, márpedig ha az erő ténylegesen akkora, amekkorának a név sugallja, akkor még egy igazi sárkány ellen is lenne esélye.
"Lehetetlen pedig nincs, Kao, csak olyanok vannak, akik nem keresik a lehetőséget amivel élhetnek!"
Ahogy a mondat visszhangzott Kao fejében a vigyor is szétterült a száján és felállt, méregetve, van-e elég energiája mozgatni magát.
Olaf bemutatta a repertoárját, Kao pedig úgy figyelt, mintha az élete múlna azon, amit megtanulhat, miközben az élete tényleg függött azon, hogy az hogy végződik. Az esze az egyértelmű helyett megint csak a sokadlagos lényeget kezdte el elemezni, és Kao maga a csatát magát nem is vette tudomásul. Jegyezte magában mindazt, amit láthatott.
De a csata - túl gyorsan - véget is ért. Kao még mindig csak feldolgozta, és próbálta logikusan levezetni mindazt amit láthatott, hogy legyen információja a sárkányölők mágiájáról. Később, amikor Olaf leguggolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a csapatot. Kao leült a földre, és csak pihent tovább.
- Mindenki épségben van?
- Húúúú,ööö, már igen! - mondta a férfi a Pegasusból, míg a lány bőszen bólogatott, a többiek is alig tudtak válaszolni, ki a meglepetéstől, ki pedig a maga bajától. Kaot személy szerint nem érdekelte a beszélgetés, lehunyta a szemét.
– Van itt az erdőben egy piros, tüskés levelű növény, aminek ha a széléről letöritek a kis tüskéket, akkor a közepével bedörzsölve segíti a sebek gyógyulását és fájdalmat is csökkent. Ha körbenéztek, akkor biztosan találtok sokat, de ne menjetek messzire! Még van, egy kis dolgom mielőtt tovább indulunk - mondta az óriás. Kao körülnézett, és látta amint a lányok elindulnak, így nem kelt fel, csak remélte, hogy lesz annyi eszük, hogy hozzanak bőven, elrakható mennyiséget is.
Elbóbiskolt. Hideg is volt, reszketett is, de arra ébredt, hogy a fájdalma kelti fel. A válla, ami megzúzódott a küzdelem során, habár nem fájt annyira, mintha ténylegesen eltört volna, nem volt kellemes megmozdítani, és minden egyes érintésre túl érzékenyen reagált. Valaki volt mellette, és keltegette. A csapat indulásra készen volt. Kao feltápászkodott, és egy kis ételt előhalászva csámcsogni kezdett, és a sor végén ténfergett pihenőtempóban.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Szomb. Dec. 03, 2011 1:09 am

Mintha meg se hallott volna Atsui, szinte utánam ismételte, csak hangosabban és határozottabban a mondani valómat, mert még Olaf mindig nem került elő. Nem mondom, nem gondoltam, hogy olyan gyenge legyen, hogy kinyírja egy ilyen fenevadnak se nevezhető pulikutya, de… akkor mi volt az az állati hang, ha Olafnak is annyi lett? Annyira nem vagyok képben, kába is vagyok, és fel kéne állnom. A földön ülve olyan kisebbségi komplexus fogott el, akárhogy a tudatomba véstem, hogy egyébként is legkisebbje vagyok a csapatnak, ez a több mint egy méteres különbség lelkiekben nagyon megviselt. Nagyon úgy tűnt, hogy nem vagyok képes önállóan ráállni a lábamra, mintha meghúzódott volna, így gyors rögtönzésképp egy masszívabb ágba kapaszkodva egyenesedtem a többiek mellé. Hűvös szellő, süvítő fák, és a libabőr a hátamon, majd a szörnyű, lelkemig hatoló borzongás. Valami nagyon megzavart mindenkit, mert mind a hatunk tekintete egyszerre találkozott a fentebbieknek hála, de hogy mitől volt ez a szorongás, csak utána derült ki. körbezárt minket talán az előbbi falka többi tagja, menekülési útvonalainkat elzárva előlünk, esélyt se adva, még csak a próbálkozásra se. Bugyután pislákoltam, és megállapítottam, hogy ehhez én gyenge vagyok, nincs még egy ezüst kulcs megidézéséhez se erőm, nem hogy azt még normálisan csatarendbe állítsam, ráadásul a visszaverésben is kivegyem a részemet.
Volt egy nagyobb, csapzottabb bundás a gyűrűben, az tűnt a vezetőnek, és ahogy a többi figyelt rá, meg is győződtem az állításról: sok hülye követ egy még hülyébbet.
A körforma lassan zárult körülöttünk, leheletük szinte elért hozzánk a hidegben. El kellett gondolkoznom, hogy mit tettem, mit tennék a későbbiekben, de végig az járt a fejemben, hogy ezek most kinyírnak és kaput, még csak a céhem nem is fog róla egyből értesülni, csak amikor már sok ideje nem jövök vissza hozzájuk, megfordul a fejükben, egy halványkék gondolat: Hova lett Sophy?
Nem, még ez se fog megtörténni, annyira szervetlen része vagyok annak az egésznek. Nem tartozom közéjük, és ezt tudom, unalmas is a hely számomra, az állandó bunyó se dob már fel…
Egy fura zaj ütötte fel a fülemet, és mindenki másét is a gondolkodásból, az alacsony lombok-bokrok közül jött, majd ugyanakkor csörtetett elő Olaf, és zúdult ki a száján a jeges fuvallat, ami nem tűnt akkorának, mégis elsodorta a vezér jószágot, mindeközben egy egész jégtömbbé fagyasztotta, végül egy fán talált nyugvóhelyet magának: ott hullott ezernyi apró jégdarabra, meg jégporra. A többi pedig csak megszeppenve állt, míg feldolgozza a főnök elvesztését.
~ ÉS ÉN, MÉG AZT HITTEM MEGHALT!?!?! ~ Akadtam ki magamban, amiből más nem nagyon látszódhatott, mintsem, hogy tágra nyílt szemekkel követtem mindent, amit tudtam.
- Gyertek csak, ha mertek! – Rezzenés nélkül hergelte a rémeket, bár nem reagáltak még, pár pillanatba beletelt, míg egy másik, valószínűleg erősebb jószág előrelépett, majd lassan csatarendbe rendeződve, nekünk háttal mindkét fél kivár. Hideg aura lepte be Olaf karját, és jégrétegek rakódtak rá, ujjainál pedig karomvégződésük lett; az így is medvééhez hasonlatos mancsok, most majd duplájára változtak. Aztán elkezdődött a mészárlás. Egyszerre három esik neki, de amint közelebb érnek, hullani kezdenek, mint a legyek, bár én magam, minthogy nem tudtam követni az egészet, csak a hirtelen vérfröcsenés megijesztett, eltakartam a szemeimet, és csak apró lyukacskákon kukucskáltam kifelé. Volt, hogy így se bírtam a látványt, akkor a szemeimet amennyire csak tudtam, összeszorítottam, és csak a fülemmel érzékeltem, hogy nem messze tőlünk landolhatott az egyik… maradványa.
Nagyon szívesen mondtam volna Cassynek, hogy ha vége szóljon, hogy odanézhetek, de nem tudom hogy a társaim mennyire vannak ledöbbenve, megrettenve, és azt se nagyon, hogy perpillanat mekkora távolság van köztünk. De tudtam, hogy nincs most annyira erős hangom, hogy a csatazajokat túlszárnyaljam velük, így feladtam ezt a lehetőséget, és csak takartam tovább a szemeimet. Hatalmas nyüszítéskánon követte Olaf egyik varázsigéjét, amire még eltakart arcomat, és behunyt szemeimet még oldalra is rántottam. Örültem, hogy az oldalunkon, s nem ellenünk van, mert ha ellenünk lenne, nagyon félnék tőle, bár… remegésem azt mutatja, hogy így se ismeretlen a tőle való félelem. Fel se tűnt, hogy megint a földön ülök, valószínűleg így se bírta a lábam, de az adrenalinnak hála, kiestek az ilyen apróságok.
Mikor néhány nyüszítő hang távolodását hallottam, visszaerőltettem magam az eredeti pozíciómba, és a kezeimet is kezdtem lehámozni rémült arcomról. Addigra Olaf testéve már felénk fordult, lábai körül sok-sok farkas tetem, illetve szétszórva minden irányban. Körülötte még most a légkör is teljesen más volt.
- Mindenki épségben van? – Ja, ugyanaz volt mint korábban, csak még majd’ egy tucat hullát jóváírhatunk a számláján, és az adósai lettünk, asszem, de … lehet ez a fizetség azért, hogy segítünk neki. Ó, bonyolult! A lényeg, hogy hirtelen semmit se tudok sehova se tenni, és a szavakat se találtam, de figyelni se sikerült a természetismereti gyorstalpalóra, így Atsu és Cassy válalták magukra a dudvaszedést. Meglepő volt, de igen hamar vissza is tértek közénk, kezükben majd egész bokrokkal, ezután pedig mindenki kenegetésbe kezdett. Ami még ezektől is meglepőbb volt, hogy a növény pár pillanat alatt megmutatta az erős hatását: alig fájt valamim, és fel tudtam állni a saját erőmből is.
Mielőtt indultunk volna, feltűnt az elszundikált társunk, s féltem is kicsit tőle, így egy botot előhorgászva bökdöstem meg, hogy kelnie kéne, ha nem akarja, hogy a farkincások visszajöjjenek és megzabálják, de neki mindössze annyi juthatott el a tudatáig, hogy kelés van.
Majd megindult a csipet-csapat…

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Pént. Jan. 13, 2012 2:22 pm

Miután összeszedtétek magatokat és elkészültetek az óriás vezetésével tovább indulhattok. A csata után Olaf még pár percig csöndben és kicsit mogorván halad egyhangúan előttetek, de aztán egy idő után ismét lenyugszik és derűsebben lépked. Az erdő körülöttetek az első támadás óta különösen nyugodt és barátságosnak tűnt, a madarak békés csiripelése, a hó vidám ropogása a talpatok alatt. Mintha nem is ugyanaz a közeg lett volna ami nemrégiben a véreteket akarta venni. A kráter széleit jelentő kőtömegeket már nem is látjátok a lombok sűrűsége és a megtett távolság miatt. Érdekes módon itt nincs annyira hideg mint kijjebb volt, bár lehet, hogy csak a harc heve dobog még bennetek. Körülbelül húsz percnyi séta után végre valahára elkezd ritkulni az erdő. Olaf végül megáll és felétek fordul. Széttárja a karját és most már vidáman kurjant.
- Íme, megérkeztünk!
Előttetek egy hatalmas hegyoldal magasodik, olyan meredek mint az előző és a hegybe vájva, építve egy legalább tizenöt méter magas és húsz méter széles kétszárnyú vaskapu. A kapun különböző misztikus rúnák, szimbólumok és motívumok vannak domborművel megmunkálva. Szinte látjátok a falra feszülő hihetetlen varázsenergiát, a levegő is már-már forrónak mondható. Erős védelem amit egyetlen támadásotokkal sem tudnátok áttörni. Miután hagyta, hogy megszemléljétek Olaf a kapu mellé mutatott, ahol egy hasonló díszítésű emelvényt láthattok, tetején egy lakrimával.
- Annak kell elméletben a kapu nyitó szerkezetének lennie. Mágikus szerkezet ezért is hoztalak titeket magammal, hogy segítsetek kinyitni, hisz én nem tudom hogyan kell. Remélem nektek sikerül, hisz a sárkány odabent szunnyad csak arra várva, hogy levágjuk!

Nos bátor kalandorok? Mihez Kezdtek?

Cassidy Angel-t és Shouki Sheiji-t kizárom a küldetésből a játékostársak kérésére, inaktivitás vádjával.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Csüt. Jan. 19, 2012 7:44 pm

A menetben Kao egyre jobban lett, és az ereje is lassacskán visszaáramlott, habár sejtése sem volt róla, hogyan. A sebe már nem fájt, és érezte a növény erejét, de a kimerültségére elvileg nem lett volna orvosság. A tűnődéséből az óriás vezetőjük kiáltotta ki.
- Íme, megérkeztünk!
A társaság előtt magasodó falból egy dombormű meredt ki, először észrevehetetlenül, majd ahogy a tekintetek végigvizsgálták azokat, kiderült, hogy egy hatalmas kapuval állnak szemben. Akkorával, amin jószereével házakat lehetne átdobálni gond nélkül...
- Annak kell elméletben a kapu nyitó szerkezetének lennie. Mágikus szerkezet ezért is hoztalak titeket magammal, hogy segítsetek kinyitni, hisz én nem tudom hogyan kell. Remélem nektek sikerül, hisz a sárkány odabent szunnyad csak arra várva, hogy levágjuk! - Olaf biztató mosolya visszatért, és az óriás is energetikusan csapott a saját markába, mint aki mindenre kész. Egy sárkányölő, gondolta Kao. Nincs oka félelemre, és ha csak ennyi problémája van, akkor a társaságnak bizony tényleg jó esélye lehet - látni, megölni egy sárkányt, talán elnyerni az erejét, valamely testrészét. Kao gondolkodni kezdett. Az ajtó körüli rúnákat még az ősnyelvek ismeretével sem értette meg, így csak a lacryma maradt számára, mint az elsődleges lehetőség.
Mire odafordult a jókora gömbhöz, már érteni kezdte a frissülése okát. A testük körül zajló mágikus energia olyan erős volt, hogy szinte csak a belégzéskor is érezni vélhették amint az utolsó hajszálakig beléjük áramolna az energia. A töménytelen erő azonban, ami átitta a környéket, árulkodott arról is, hogy miféle védelemmel állnak szemben. Ha Olafnak nem ment az áttörése ők hatan sem tehettek semmit... Erővel legalábbis biztosan nem.
- Szerintem törjük szét - jelentette ki Atsui, aki már a lacryma alatt állt, és valószínűleg hasonló eredményre juttott mint Kao. Ha van gyenge pont a védelemben, akkor valóban az a pont volt az, ahol hozzá lehetett férni és irányítani...
- Kopogni próbált már valaki? - vetette fel a szokásos hanglejtésével a magas pegasusos fickó. - Vagy esetleg, mivel ez egy lacrima, ami mint tudjuk mágia tároló, nem lehet, hogy csak bele kell tölteni egy adag mágikus energiát? Teszem azt csoportos kézrátétellel? - Kao elgondolkozott az ötleten, de pár hibát így is látott benne.
- Azzal, hogy mágiát töltünk bele, csak erősítenénk a védelmet - kezdett bele Kao, azonban valami az eszébe is jutott. Felemelte magát a rajta levő kristályokkal, és megérintette a lacrymát - Lehet hogy inkább irányítani kellene a védelmet valahogyan, vagy legalábbis a beletöltött mágiánkkal irányítani... Már ha ezt el lehet érni ilyen egyszerűen...
- Hogy akarod irányítani? Egy ajtót csak nyitni, meg csukni lehet, szóval, ha ezért van itt, akkor valami irtózatosan egyszerű dolog kell, hogy legyen a kulcs. Valami, amire álmunkba se gondolnánk… Nincs valami minta körülötte az emelvényen? - A fiatal lány is közelebb lép az emelvényhez, és folyamatosan vizsgálta a falat, a rúnákat, és a lacrymát is. - Mit gondoltok, a szimbólumok lehetnek olyanok, mint egy használati utasítás? Én nem nagyon értek máshogy a mágiám használatához, csak a csillagkulcsokkal...
- Az irányítást az egyik mágiámmal oldanám meg. Ha a lacryma működése engedi, akkor csupán alkalmaznom kell, és vagy mozgatni tudom majd amit a lacryma irányít, vagy legalább a lacryma által irányított energia irányát változtatnám meg. Ennyi is lehet elég lenne az átjutáshoz. Ez az én ötletem - nézett körbe Kao, várva a többiek hozzászólásait is.
- Meglehetősen bonyolult, magas szintű varázslatnak tűnik ez. Ha megpróbáljuk megpiszkálni a mágiánkkal, jobb, ha óvatosan tesszük, nehogy valami balul süljön el, és visszaüssön. – Atsui sem döntött lényegében, és ezek után t céhtársa sem, de Sophie sem szólalt meg újra, így Kao nem várt tovább a kezdeményezésre.
- Megpróbálok valamit, és ha nem jön össze, megtámadhatjuk a lacrymát. - és éppen csak kimondta a szavakat, amikor a varázsereje már áramlott is a lacrymába. Arra koncentrált, hogy a mellettük levő kapu megmozduljon, a védelmeket végző mágikus energiát akarta kisugározni a kapuból, ahogy azt a kristályai mozgatásával tenné. Ha minden sikerült a kapu maga mozdult volna meg, ha mégsem tudott, akkor is legalább a védelem energiáját képes lehetett talán eltávolítani vagy gyengíteni a kapun...
- OLAF!

[Mindenki, tessék véglegesíteni!]

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Szomb. Jan. 21, 2012 4:44 pm

Kellőképp felkészültünk arra, hogy még órákat kell sétálni, de a hangulat merőben más volt, miután két társunknak csak úgy pikk pakk nyoma veszett. Valahogy mindenki egyre erősebbé vált… illetve rosszul fejeztem ki magam, a helyes szó a regenerálódott lenne valószínűleg, már azok akik a növényt használták, szóval mindenki. Habár én még mindig túl lassúnak minősülök a többiekhez képest, így nem meg lepő, hogy a csapat végében kullogok utánuk.
Egy idő múlva, csak feltűnik azért majd mindenkinek, hogy a környezet is merőben nyugodtabb, mint korábban volt, és hallani a madarakat is… közülük meg az egyik csak úgy kiröppent abból a bokorból, hogy áthasíthasson előttem, amelyik mellet tépp haladtam volna elfelé, és így sikeresen halálra rémisztett, hogy valami még mindig vadászik ránk. De aztán erről meg is feledkeztem, szinte egyből, hogy a kevesebb fa, és irtózatosan tiszta levegő is feltűnik. Egy hegy felé közelítettünk – ami igencsak furcsának hatott, mert a vízszintes talajból, majd merőlegesen domborodott ki az egész -, előtte pedig Olaf viszonylag vidáman fordult hátra, s jelentette ki:
- Íme, megérkeztünk! – Nem kellett még csak ki se hajolnom az előttem állók mögül, hogy fel ne tűnjön a hegyben éktelenkedő óriási kétszárnyú vaskapu, melynek egésze valószínűleg valami furcsa nyelven íródott szöveggel, vagy ősi mintázattal díszített, esetleg a kettőt egyszerre ötvözték rajta, azonban a precíz szemek észrevehették, hogy nincs rajta kilincs.
Olaf mihelyst látta, hogy mindenki alaposan megvizsgálta az ajtót, karjával egy emelvény felé terelte figyelmünket, melynek tetején egy lakrima díszelgett, de valószínűleg nem csak, mint dísz funkcionált, hanem kulcsfontosságú szerepet tölthetett be a bejutásban. Kár, hogy nem igazán értek hozzájuk. Olvastam már róluk könyvet, még miután Vizimából hazatértem, de az annyira régen volt már, hogy örülök ha emlékszem arra, hogyan néz ki egy lakrima. Viszont bennem van – hallgatva a többieket is-, hogy mi van, ha ez is csak a védelem érdekében van itt, esetleg olyasmi, mint a vizimai, hogy szörnyeket teremt… de ez alapján a széttörés nagyon jól hangzik.
- Hogy akarod irányítani? Egy ajtót csak nyitni, meg csukni lehet, szóval, ha ezért van itt, akkor valami irtózatosan egyszerű dolog kell, hogy legyen a kulcs. Valami, amire álmunkba se gondolnánk… Nincs valami minta körülötte az emelvényen? – Lépdelek közelebb hozzá, és ekkor feltűnik, hogy egyre melegebb van, és a levegő is mintha forrna, annyi energia veszi körül, de még éppen tűrhető. – Mit gondoltok, a szimbólumok lehetnek olyanok, mint egy használati utasítás? – Nézek a többiekre, közben még az előbbihez eszembe jut, hogy Sorononak elmondjam, szóval hozzáteszem halkan. - Én nem nagyon értek máshogy a mágiám használatához, csak a csillagkulcsokkal......
- Az irányítást az egyik mágiámmal oldanám meg. Ha a lacryma működése engedi, akkor csupán alkalmaznom kell, és vagy mozgatni tudom majd, amit a lacryma irányít, vagy legalább a lacryma által irányított energia irányát változtatnám meg. Ennyi is lehet elég lenne az átjutáshoz. Ez az én ötletem. – Tette hozzá Sorono, én meg elfogadtam, hogy van nálam okosabb is perpillanat, és jobb rájuk bízni ezt az ügyet.
- Meglehetősen bonyolult, magas szintű varázslatnak tűnik ez. Ha megpróbáljuk megpiszkálni a mágiánkkal, jobb, ha óvatosan tesszük, nehogy valami balul süljön el, és visszaüssön. - Aggodalmaskodott Atsu, de a srác határozottságát eltekintve, nagyon nagy probléma nem történhet.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Hétf. Jan. 23, 2012 9:58 pm

Kellemes tempóban szeltük át az immár csendes rengeteget, bár nyugodtnak egyáltalán nem neveztem volna magamat. A vérengző óriásfarkasok után már bármit el tudtam képzelni, amint ránk veti magát. Persze Olaf ereje meggyőző volt, de én, az örök gyanakvó jobbnak láttam minden eshetőségre felkészülni. A kelleténél többet forgatva fejemet, minden ágreccsenésre a kardom markolatához kapva gyalogoltam Olaf árnyékában, ami elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian elférjünk benne. A tisztást és a sziklafalat, ahol leereszkedtünk, már rég elnyelte a dzsungel. Egy rövidke túra után az erdő ritkulni kezdett, míg végül vége szakadt egy hegyoldal tövében.
- Íme, megérkeztünk! – kurjantotta a megszokott vidámsággal hangjában a medveember, amint felénk fordult a sziklafalnak hátat fordítva. Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy tulajdonképpen egy óriási vaskapu előtt állunk, ami tele van kidomborodó jelekkel, talán rúnákkal, de én egyet sem ismerte fel közülük persze. Közelebb léptem. Meg akartam érinteni, mint ahogy minden ismeretlen dolgot szoktam, de ahogy a kapu közelébe értem, megcsapott a forrón izzó mágia. A levegő szinte reszketett, a bőröm libabőrös lett. Jobbnak láttam távolabbról szemügyre venni.
- Annak kell elméletben a kapunyitó szerkezetének lennie. Mágikus szerkezet ezért is hoztalak titeket magammal, hogy segítsetek kinyitni, hisz én nem tudom hogyan kell. Remélem nektek sikerül, hisz a sárkány odabent szunnyad csak arra várva, hogy levágjuk!
Olaf a kapu mellett álló, szintén bonyolult rúnákkal díszített emelvényen fénylő lakrimára mutatott. Ehhez már közelebb tudtam lépni anélkül, hogy a mágia perzselő ereje fenyegette volna bőrömet. Valóban a lakrima lehetett a kapu zárja, már csak a kulcsra volt szükségünk, ez azonban korántsem tűnt egyszerű feladványnak. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem az volt, hogy vajon hogy a fenébe került oda a sárkány, már amennyiben valóban ott van. Ki zárta be? Miért? Hogyan? Egyáltalán bezárta valaki? Megráztam a fejem. Ezek a kérdések még nem voltak aktuálisak. Hogyan működhet a lakrima? Tapasztalataim szerint ezek a szerkezetek meglehetősen sérülékenyek, így könnyedén deaktiválni lehet őket. Persze talán azt sem ártana tudni milyen mágia van benne… ennek ellenére számomra egyértelmű, hogy mi a legbiztosabb megoldás:
- Szerintem törjük szét. – jelentettem ki egyszerűen az emelvény tövében ácsorogva, alulról vizsgálgatva a tetején izzó gömböt.
- Kopogni próbált már valaki? – kérdezte szórakozottan Firm, tőle nem is vártam mást. - Vagy esetleg, mivel ez egy lacrima, ami mint tudjuk mágiatároló, nem lehet, hogy csak bele kell tölteni egy adag mágikus energiát? Teszem azt csoportos kézrátétellel? – hmmm… ez mondjuk nem hülyeség, egy próbát megérne mielőtt ripityára törjük.
- Azzal, hogy mágiát töltünk bele, csak erősítenénk a védelmet. – gondolkodott hangosan Sorono, majd felemelkedett a lakrimához. - Lehet hogy inkább irányítani kellene a védelmet valahogyan, vagy legalábbis a beletöltött mágiánkkal irányítani... Már ha ezt el lehet érni ilyen egyszerűen... – érvek és ellenérvek, amiket úgyis csak a tapasztalat fog tudni igazolni, vagy épp megcáfolni.
- Hogy akarod irányítani? – lépett be a beszélgetésbe Sophy. - Egy ajtót csak nyitni, meg csukni lehet, szóval, ha ezért van itt, akkor valami irtózatosan egyszerű dolog kell, hogy legyen a kulcs. Valami, amire álmunkba se gondolnánk… Nincs valami minta körülötte az emelvényen? – csatlakozott hozzánk, így már teljesen körülálltuk a kőfaragványt. - Mit gondoltok, a szimbólumok lehetnek olyanok, mint egy használati utasítás? – nyilván, csak hát egyikünk sem érti… - Én nem nagyon értek máshogy a mágiám használatához, csak a csillagkulcsokkal...
- Az irányítást az egyik mágiámmal oldanám meg. Ha a lacryma működése engedi, akkor csupán alkalmaznom kell, és vagy mozgatni tudom majd amit a lacryma irányít, vagy legalább a lacryma által irányított energia irányát változtatnám meg. Ennyi is lehet elég lenne az átjutáshoz. Ez az én ötletem. – ebből nem sok mindent értettem, de egy próbát ez is megér, aztán ha semmi sem működik, akkor marad az általam javasolt barbár módszer..
- Meglehetősen bonyolult, magas szintű varázslatnak tűnik ez. Ha megpróbáljuk megpiszkálni a mágiánkkal, jobb, ha óvatosan tesszük, nehogy valami balul süljön el, és visszaüssön. – osztottam meg aggályaimat a többiekkel. Vajon Olaf mit gondolhat?
- Megpróbálok valamit, és ha nem jön össze, megtámadhatjuk a lacrymát. - lépett Sorono a tettek mezejére, és kezét a gömbre helyezve, mintha energiát kezdett volna beleáramoltatni. Na lássuk, történik-e valami...

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Kedd Jan. 31, 2012 2:53 pm

A csapat rekordgyorsasággal magához tért, bizonyosan a kenceficének köszönhetően. Már bántam is, hogy kimaradtam belőle! Node ne búsuljunk, hiszen eme farkasokkal megbolondított közjáték után máris folytathattuk utunkat a Fagyos Sárkány nyomában lépkedve.

Olaf fagyos bemutatója után Cassy és Shou kereket oldottak, amit szerény személyem csak azzal tudott magyarázni, hogy meghúzódtak egy bokorban felmelegíteni egymást. Kicsit durva megoldó képlet, de még mindig a történtek hatása alatt vagyok, ezért jobb nem jutott eszembe.

Folytattuk utunkat a havas erdőben, a komor óriás mögött, aki szépen lassan kezdett kiengedni. Bizonyosan a felszabaduló természet volt rá ilyen jó hatással. A csiripelő madarak, a lágyan susogó ágak engem is ellazítottak. Legszívesebben ledobtam volna magamról pár kabátot, de az egyik jégfolton való majdnem seggre ülés hatására másképp döntöttem. Viszont legalább nem dideregtem.

Gyorsan faltuk az erdei kilométereket, mert a kráter fala mögöttünk már csak keserű emlékek voltak. Nem maradt más, csak az erdő. A végtelen erdő. Nem! Mégsem! Kezd ritkulni, s Olaf is mintha megszaporázta volna lépteit.
- Közelednénk a célhoz? – morfondíroztam magamban, miközben pár jeges ágat térítettem el fejmagasságomból.
- Íme, megérkeztünk! – tárta szét Olaf a kezét egy hirtelen megtorpanással kötve össze a mozdulatsort.

Valamiféle hegylábhoz érkezhettünk, melyből hatalmas vaskapu nyílt. Azaz hogy nyílt volna, de nem nyílt. Nem kellett nagy észlénynek lenni, hogy rájöjjek, hogy bizonyosan ez az az átjáró, melynek kinyitására Olaf felkért minket. Maga a kapu, de talán az egész hegy is varázserőtől „bűzlött”. lesett az állam. Pusztán a kapu fizikai dimenziói is hihetetlenek voltak, főleg, hogy bár személyesen még egyel sem találkoztam, mégis simán mögéjük tudtam képzelni egy sárkányt. Jéghideg verejtékcsepp indult el gerincemen lefelé.
- Annak kell elméletben a kapu nyitó szerkezetének lennie. Mágikus szerkezet ezért is hoztalak titeket magammal, hogy segítsetek kinyitni, hisz én nem tudom hogyan kell. Remélem nektek sikerül, hisz a sárkány odabent szunnyad csak arra várva, hogy levágjuk! – mutatott Olaf az egy emelvényen tündöklő lacrimára.

Hmm. Nem mondom, jó kis feladvány. Eddig nem is gondolkodtam el a dolgon, holott Olaf előre megmondta, hogy ez lesz a kihívás. Most mégis itt állok, mint egy tök, de értelmes gondolat nem jutott eszembe.

- Szerintem törjük szét! – jelentette kis céhtársam a lacrimát bűvölve szemével.
- Nem rossz gondolat! – töprengtem el rajta csak úgy magamban, bár túl sok értelmét nem láttam.
Bizonyosan az óriás is megpróbálta már kettéütni, s pusztán ránézésre is több erőt láttam benne, mint szerény kompániánkban 10 évnyi gyúrás után. De aztán beugrott egy dolog! A lacrima végül is energia tároló. Lehet, hogy csak túl kell tölteni, aztán a kapu kitárul. Persze ez elég blőd megoldás, de a kristálynak valamit reagálni kell a koncentrált energiabevitelre. Vagy nem?

- Kopogni próbált már valaki? – dobtam be a köztudatbe gondolataimat. - Vagy esetleg, mivel ez egy lacrima, ami mint tudjuk mágia tároló, nem lehet, hogy csak bele kell tölteni egy adag mágikus energiát? Teszem azt csoportos kézrátétellel?
- Azzal, hogy mágiát töltünk bele, csak erősítenénk a védelmet. – fejtette ki véleményét Kao, miközben felemelkedett a „pulthoz”. - Lehet hogy inkább irányítani kellene a védelmet valahogyan, vagy legalábbis a beletöltött mágiánkkal irányítani... Már ha ezt el lehet érni ilyen egyszerűen...
- Hogy akarod irányítani? Egy ajtót csak nyitni, meg csukni lehet, szóval, ha ezért van itt, akkor valami irtózatosan egyszerű dolog kell, hogy legyen a kulcs. Valami, amire álmunkba se gondolnánk… Nincs valami minta körülötte az emelvényen? – szólt közbe Sophy. - Mit gondoltok, a szimbólumok lehetnek olyanok, mint egy használati utasítás? Én nem nagyon értek máshogy a mágiám használatához, csak a csillagkulcsokkal...

Olyan okos ez a lány, egyszer remek feleség lesz belőle! Komolyan! És van igazság abban, amit mond, kár hogy én személy szerint nem értek ókapuul, így nem tudom elolvasni a szimbólumokat.

- Az irányítást az egyik mágiámmal oldanám meg. Ha a lacryma működése engedi, akkor csupán alkalmaznom kell, és vagy mozgatni tudom majd amit a lacryma irányít, vagy legalább a lacryma által irányított energia irányát változtatnám meg. Ennyi is lehet elég lenne az átjutáshoz. Ez az én ötletem. – sodorta tovább elméletét Kao.
- Meglehetősen bonyolult, magas szintű varázslatnak tűnik ez. Ha megpróbáljuk megpiszkálni a mágiánkkal, jobb, ha óvatosan tesszük, nehogy valami balul süljön el, és visszaüssön. – óvatoskodott Atsui.

Én meg nem szóltam többet, mert itt látszólag mindenki okosabb nálam.

Tárgy: Re: Az utolsó Olafson! Kedd Feb. 07, 2012 4:39 pm

Mikorra döntésre jutottatok az óriás már egy kisgyermek izgatott türelmetlenségével fészkelődött. Kao, odalépsz a kristályhoz és ráteszed a kezed (ha távolról próbálod, meg a mágiádat belevezetni nem történik semmi). Összpontosítod a testedben áramló varázserőt és a tenyereden át elkezded a kristályba áramoltatni, hogy a mozgatást elérd. Amint a mágiád első cseppjei érintkeznek a kristállyal, még mielőtt varázslatod hatását kifejtené, remegni kezd a föld. A kristály kék színben felizzik, a levegőben mágikus kisülések csattannak el erre-arra. A kapu előtt szemetek láttára kezd egy hatalmas láthatatlan mágikus fal szépen lassan láthatóvá válni. A levegőben izzó varázsenergiától hirtelen még hat-hét fokkal melegebb lesz, és szinte fojtogat titeket ez az erő. Ha bármit is megpróbáltok tenni a saját varázserőtökkel nem sikerül, csak még nagyobb kisüléseket okoz. A kristály egyre jobban és jobban izzik, a kékből lassan átvált fehér színbe, majd mikor már elvakítja, a fény a szemetek világát hirtelen halkan pukkan egyet, a fény azonnal megszűnik, megáll a földrengés, a levegőből elszáll a varázsenergia és a mágikus fal csillogó darabkákra porlik. Pár másodperc csönd után megint remegni kezd a föld, de most a gigászi kapuk elmozdulása miatt. Lassan, hangosan dörögve nyílnak befelé, feltárva előttetek a hegy mélyét. Nem nyílnak ki teljesen, de éppen eléggé, hogy akár egymás mellett is beférjetek. Olaf mikor az ajtó megállt a mozgásban széles mosollyal felkurjant.
- Tudtam én, hogy sikerülni fog! Hálás köszönet! Most már csak a sárkán van hátra és miénk a dicsőség! Gyertek! – mondja, majd nagy lendülettel elindult befelé. Ezen a ponton dönthettek akár úgy is, hogy nem követitek, ez esetben könnyűszerrel kijuthattok a kráterből. Ellenben akit izgat a kaland és, hogy mi van, a kapuk mögött követheti az óriást.
Belül féktelen sötétség fogad titeket, csupán idegenvezetőtök széles hátát tudja bevilágítani a kintről érkező kevéske fényt. Kevéske, ami meglepő a szemfüleseknek, hisz a belülről jövő sötétség mintha jóval ellenállóbban hatna az őt eltüntetni hivatott világossággal szemben, kevesebbet enged magába, mint azt a természet törvényei megkövetelnék. Továbbá akármennyire is erőltetnétek a szemeteket, hogy hozzászokjon ehhez a furcsa feketeséghez. Mire feleszméltek csak annyit láttok, hogy az óriás kezében egy fáklya van – hogy honnan az talány számotokra, hisz eddig nem volt nála efféle – és vidáman meglóbálja a feje felett.
– Kedves varázsló barátaim! Neves ez a mai nap! Örökre fenn fog maradni a történelem és legendák egén! Figyeljetek, hisz ma olyat teszünk, mint előttünk kevesen mertek és bírtak! Had mutassam be nektek, a hatalmas, félelmetes sárkányt! – miközben beszélt egy, a másik kezében lévő és úgy szint ismeretlen eredetű, primitív tűzszerszámmal meggyújtotta a fáklyát, ami igaz nem adott nagy fényt, de mikor kimondta a „sárkány” szót, egy határozott mozdulattal a mellette karnyújtásnyira lévő sötétségbe lendítette a fényforrást. Az eltalált valamit és a földre pattant, de a tűz a fáklya végéről a levegőben maradt, majd hirtelen fellobbant. Egy hatalmas, fekete oszlop, amit mindkét irányba szürreális gyorsasággal kezdte el emészteni a tűz. Mint valami élőlény fel és lefutott az oszlopon, majd a földön és plafonon lévő, mindent behálózó fekete anyagot követve, így alig telt bele egy percbe, míg teljesen be nem világította a legalább hatszáz méter sugarú kör alakú termet. Az átlagember által felfoghatatlan méretek tárulnak a szemetek elé. Robosztus boltív, számotokra ismeretlen, de masszív és csodaszép kőzetből készült oszlopok, amik a terem közepén alkottak kört. Két dolog kelti fel a belépő figyelmét a lélegzet elállító látvány első megdöbbenései után, az egyik, hogy a terem teljes méretében tele van mindenféle kinccsel. A kincs relatív fogalom, hisz ez se nem arany, se nem drágakő, hanem az emberiség vagy bármely más értelmes létforma legnagyobb kincse, a tudás. Könyvek, kódexek, tekercsek, történetekkel díszített edények, festmények, szőnyegek, ikonok, szobrok, műtárgyak és minden, amit csak el tudtok képzelni. Több száz vagy több ezer év minden kulturális és tudományos értéke hever itt a lábatok előtt. De nem egyedül.
A másik dolog, ami feltűnik, ami igazán szemet szúr, az Olaf sokat emlegetett sárkánya. Valóban sokkoló látványt nyújtott, az óriás feltartott diadalmas keze is erőtlenül hullott maga mellé. A hatalmas sárkány, a szinte legyőzhetetlen fenevad, halott volt. Gigászi csontváza ott feküdt a szemetek előtt az oszlopok által kialakított körben, elterülve, némán és mozdulatlanul. Olaf szóra nyitotta volna a száját, de nem tudta. Arca a meglepődöttség mellett mintha valami más érzelmet is rejtene szakállas arca. Egész testében megremegett, még mindig szótlanul előre nyújtotta kezét, és lassú, bizonytalan léptekkel megindult a csontváz felé. Odament a koponyához, rátette hatalmas öblös tenyerét mintha csak az orrát simogatná és úgy tűnt mintha egy könnycsepp csordult volna végig az arcán – habár ezt nem látjátok pontosan…
Mihez kezdtek most kalandorok? Itt az újabb döntés. A sárkány halott, az út értelmetlennek tűnik. De itt egy csomó érdekes relikvia, meg lehetne őket vizsgálni, vagy párat esetleg elvinni? Vagy csak simán haza is mehettek ezek után. Esetleg átkutathatjátok az egész termet. Ha esetleg így tennétek a sárkány egyik előre nyújtott mancsánál a földbe karmolt furcsa írást is találhattok…

» Az utolsó Olafson!
» Magánküldetés - Az utolsó varázsgőzös!
» Az utolsó gumibogyószörp legendája
» Az utolsó csoki! (Adelus Morningway vs Cassidy Angel)