Adelus Morningway

A történet előzménye


- És akkor ne feledjétek, amit még az óra elején mondtam: mindig jól gondoljátok, át melyik elemi mágiát mikor használjátok, és milyen más elem ellen. Az elemi párok ismerete alapvető. – Magyarázta az idős Lurr nevű oktató a teremben lévő 20 hallgatónak, akik közül már szinte senki se figyelt rá. Akárcsak én, mindenki más is az óra végét jelző csengőszót várta. A tanár is látta, hogy jelenleg az érdeklődés a tantárgya iránt a goblin segge alatt van. Mérgesen nézett ránk szemüvege mögül, és a vállára dobta hosszú szakállát.
- Howl Hellwatcher! El tudná mondani a díszes társaságnak mik is az elemi párok? – Kérdezte váratlanul az egyik osztálytársamtól, aki túl látványosan unatkozott a padon. A felelés azonban hirtelen nagyon éberré tette, akárcsak mindenki mást a teremben. A szerencsétlen áldozat sápadtan állt fel, látszott rajta, hogy fogalma sincs mit is kéne mondani. Örültem, hogy nem engem szúrt ki a vén Lurr, akit minden mágiát tanuló diák mélységesen utált. Ám személye kikerülhetetlen volt azoknak, akik az elemi mágiából szándékoztak diplomázni.
- Az elemi mágia Ő elemi párjai, azért fontosak, mert. Hát van a tűz és, még hát vannak az elemek és minden van ellentétes párja izé...- Howl tovább is próbálkozott volna, ám ekkor mindenki hatalmas megkönnyebbülésére megszólalt a csengő. Gyorsan összepakoltam és a többiekkel együtt kisiettem a teremből. Mind tudtuk, hogy Lurr könnyen röpdolgozattal fogja honorálni Howl kritikán aluli teljesítményét. Az egyik barátom Zaius ki is fejezte nemtetszését miközben az ebédlő felé mentünk.
- Howl, hogy a fenébe lehettél ekkora barom? Ráborultál a padra, és a fényceruzáddal szórakoztál. Mégis mit vártál? - Nem kell itt a rossz duma. Te sem figyeltél rendesen, és különben is már csak percek voltak hátra az órából – vágott vissza a szőke, szénakazal fejű Howl, akin egyszerűen mindig rosszul állt a fehér iskolai egyenruha.
- De ő legalább úgy tett mintha figyelt volna. – Szálltam be én is a vitájukba. – Ráadásul megfeledkeztél arról a tényről, hogy Zaius már tud is egy-két villám varázslatot. Szóval, ha a vén Lurr felszólította volna, akkor tudta volna, hogy a megfelelő alap elemi párok a tűz-víz, föld-levegő, és ezek különféle kombináció alkotják a paraelemeket.
- Elég lesz Adelus most jöttünk ki az óráról, nem kell, hogy itt is ezt folytassuk. – szólt rám Zaius, és én sértődötten elhallgattam. Egymást piszkálva igyekeztünk mindhárman az ebédlőbe. Végigmentük a hatalmas fehér márványfolyosókon, és a nagylépcsőn le a földszintre, ahol az ebédlő is volt.
Az Erai Akadémia régi és hatalmas épület volt. Szinte az egészet a közeli hegy fehér márványából építették fel sok száz évvel ezelőtt. Azóta felújították egyszer kétszer az óriási épületkomplexumot, és egyes részek szinte átláthatatlan labirintussá váltak, ahol bizony könnyű volt eltévedni. Pletykálkodtak olyan diákokról, és tanárokról, akik örökre eltűntek a hófehér márványfalak útvesztőjében.
De mi csak nevettünk ezeken a meséken.
Az ebédlő akárcsak a legtöbb terem túlméretezett volt. Hosszú asztalok és padok voltak elhelyezve benne a fiatalabb diákoknak, míg a tanárok és a felsőbb évesek egy kényelmes galérián ebédelhettek. Oda nekünk nemigen volt szabad felmennünk.
Mi az egyik asztal közepe tájékán találtunk helyet, és mire mi hárman leültünk a többiek is befutottak. Elsőnek Yona és Lazarus jött oda hozzánk. A göndör szőke lány, és a hozzá illő szintén szőke srác egyfolytában csókolózott miközben sétáltak. Sose értettük, hogy képesek közlekedni miközben szemmel láthatóan teljesen egymással vannak elfoglalva.
- Sziasztok – köszönt nekik Zaius, és nekilátott az ebédnek. Cuppanó hang kíséretében a párocska szétvált, és köszöntek nekünk, és ők is elkezdtek enni, és látszólag csak egymásra figyeltek.
- Nahát, itt van mindenki! Ilyen is régen volt. Sziasztok – Köszönt hangosan Lana Goldgate, aki hozzám hasonlóan nemesi ősökkel büszkélkedhet. Valamint azzal a ténnyel, hogy őt kifejezetten mágiát tanulni küldték a szülei, és nem mellesleg valami iszonyat csinos is volt.
- Képzeljétek ma egész jól ment az óra Reff tanár úrral. Most nem törtem szét semmit a teremben miközben zenéltem – Újságolta lelkesen nekünk. Mind gratuláltunk a sikeréhez. Ő is azok közé a diákok közé tartozott, aki már választottak magunkak mágiát és el is kezdték az elsajátítását. Lana, vagy, ahogy többen is emlegették a Vörös szirén tehetséges zenész volt, és a hangmágiával kívánta tökéletesíteni a képességeit. De mint minden kezdő ős se bírt a mágikus erejével és gyakran félresikerültek a varázslatai. Kis csapatunkból már csak egyvalaki hiányzott. Ám nem hittem, hogy a még nálam is nagyobb könyvmoly Oliver Harpoon ide fog jönni, hogy velünk ebédeljen. Ha én nem vinnék neki ételt a könyvtárba, dacolva a kitiltás rémével, lehet már rég éhen halt volna.
- Srácok, srácok – Jelent meg az ebédlőben Oliver, a szelíd srác hatalmas termettel büszkélkedhetett, ám csupán magas volt, erős nem. Gyakran piszkálták őt a többiek, már csak stréber viselkedése és hatalmas balszerencséje miatt.
- Srácok nem fogjátok elhinni mit wooahh.. .. – Kiáltotta mikor megcsúszott egy kiömlött gyümölcslé tócsán, és akkorát esett, hogy az asztalokon ugrottak egyet a tányérok és a poharak. Az egész ebédlő menydörgött a felhangzó nevetéstől. Még Zaius, és Howl is kinevette Olivert
- Jól vagy Oliver? – pattantam fel, és felsegítettem a padlóról. Halottam két hangos csattanás, és még pont elkaptam a pillanatot, ahogy Lana visszahúzza a kezét a két kiosztott pofon után.
- Jól persze ez semmiség volt – Nevetett kissé erőltetetten égő fejjel. Odahúztam az asztalunk mellé és ő nekilátott az elé tolt ételnek.
- Nahát, szia Oli – Köszönt Lana, álmodozó arccal nézte a társaságot mintha nem lenne egészen képben mi is történik körülötte. Ám a következő kérdése rácáfolt a gondolatomra.
- Remélem nem ütötted meg magad nagyon Oli, Laz drágám mesélte, hogy mostanában valami igen érdekes dolog után kutatsz a könyvtárban. Sikerült megtalálnod? Azért vagy ilyen lelkes? Hihetetlen, de ez a csaj mindig képes nekem meglepetést okozni. Sokáig én is csak egy buta szőke libának tartottam Yonat, de miután alaposabban megismertem rá kellett, hogy jöjjek, sokkal okosabb, mint az mutatja, és ő igenis odafigyel másokra. Úgy tűnik még akkor is, amikor teljesen össze van gabalyodva Lazarussal.
- Megtaláltad a Bölcsek rúnajelét? Ez hihetetlen – Csodálkoztam. Egészen eddig a pillanatig nem hittem, hogy sikerül rábukkannia a diákok körében legendának számító varázsjelet, ami egy időre képes a környezetében könyvekben lévő tudást beleírni a használó elméjébe, időlegesen verhetetlen géniusszá változtatva őt.
A többiek mind érdeklődve kapták fel a fejüket. Láttam Zaius, Lana, és Howl arcán, hogy most hallottak erről először.
- Most csak viccelsz ugye Oliver? – Kérdezte egy vigyor kíséretében Howl, akinek az arcán még mindig jól kivehető volt Lana tenyerének vöröslő nyoma.
- Nem, tényleg megtaláltam a jelet. Már egy ideje csak ezzel foglalkozom. Nekem persze nincsen rá nagy szükségem, de annyira örülnék, ha a barátiamnak is jól menne a tanulás. Eddig Adelussal már vagy több száz könyvet végigrágtunk, de ma megvolt a nagy áttörés. Egy régi nagy aranyszín könyvben megtaláltam a jelet. Úgy tűnik valaki elrejtette egy teljesen másik könyv szekcióba. Elvégre mit keresne egy ilyen értékes mű a filozófiával és törvényekkel foglalkozó olvasmányok között?
- Igazad van, tuti szándékosan rejtette el oda valaki. – Érett egyez Zaius – de te megtaláltad, és ezt mi most az előnyünkre fordíthatjuk. Mágusok vagyunk mind. Még ha eddig csak Lana és én tudunk varázsolni. Ne sértődj meg Oliver, de az ezüst kulcsodat most nem számítottam be. De a lényeg akkor is ugyanaz, mind rendelkezünk varázserővel, és ha aktiváljuk az a Bölcsek jelét csont nélkül át fogunk menni minden vizsgán, sőt a varázslatokkal is jobban fogtok boldogulni. Főleg te Howl, nagyon kéne neked némi extra ész.
- Hé, ez nem fair, ma csak nem voltam jó passzban ez minden. – Méltatlankodott a szénakazal fejű srác. – De tényleg meg kéne néznünk azt a valamit. Oliver mutasd az utat!Így hát kis csapatunk felkerekedett, és ebéd után egyenesen a könyvtárba vonult. Én még tettem egy rövid kitérőt a kollégium felé a rúna szótáramért, és a többiek Olivert kivéve mind vetettek rám egy rosszalló pillantást, amiért megvárattam őket.
Az Erai Nagykönyvtár méltán volt a áros és az egyetem büszkesége. Az iskolaépület komplexumának legalább a felét kitette, ami cseppet sem meglepő annak fényében, hogy idősebb volt, mint maga az akadémia. Két hatalmas épületszárny minden szintje, pincétől a padlásig tele volt könyvekkel, és olvasótermekkel. Nem egy részleg teljesen le volt zárva, és erős mágiákkal védték őket. Sőt régi mesék szerint vannak olyan szintjei az épületnek amik, nem is a normális térben léteznek, hanem egy mini dimenzióban vannak.
Nem volt olyan lény, aki teljesen kiismerte volna magát ebben a polcok és termek alkotta szövevényes labirintusban. Az épület korát jól jelzi, hogy míg az akadémia szinte összes épülete fehér márványból épült, addig a könyvtár nagy része sima kőből, amit utólag burkoltak be pár helyen márvánnyal.
Mi az északi szárny második szintjére mentünk. Eddig még egyikünk se járt itt, hiszen közülünk senki se tanult filozófiát, vagy jogot. Az itt lévő szobrok és festmények többsége is ismeretlen volt. Csupa professzor és nemes, akik a királyság hasznos tagjai voltak. Nekem is csupán a családneveik mondtak valamit: Goldgate, Redwine, Silverwing, mind csupa régi család.
- Mindjárt ott vagyunk – suttogta Oliver, miközben elhaladtunk egy lila taláros békaszerű lény mellett, akit egy cián köpönyeges zord arcú rúnalovag kísért. A könyvtár mérete és különleges hangulata mindnyájukra hatást gyakorolt. Ez a leglátványosabb Lazarus és kedvese esetében volt, ugyanis a párocska egyszer sem smárolt amióta beléptünk ide. Tőlük ez pedig több mint szokatlan volt számunkra.
Végül a magas Olivert követve letértünk a szőnyeggel fedett fő ösvényről és eltűntünk a plafonig érő polcok rengetegében. Itt csak még inkább felerősödött bennünk az érzés, hogy egy útvesztőben járunk.
Végül megálltunk két polc között. Itt szanaszét hevertek a könyvek, több ki volt nyitva és megjelölve. Pár kialudt gyertya is volt a földön. Most szerencsére nem volt rájuk szükség. A kinti nap ragyogó fénye egyenlőre még ide is eljutott, borzongató félhomályt teremtve.
- Hol van? – Kérdezte mohón Howl, és nem bírva magával elkezdett kutakodni a könyvek között. Oliver mosolygva nézte a próbálkozást, majd felnyúlt egy magasabban lévő polcra, és leemelte az aranyszínű vastag kötetet.
- Íme, a rúnagyűjtemény, mindjárt előkeresem nektek azt az oldalt, ahol megtaláltam a Bölcsek jelét.
- Azt a jelet, amiért minden diák akár egy démonnal is alkut kötne. – Kacagott félelmetesnek szánt hangon Howl. Nevettünk a tréfáján, de azét a hideg is kirázott a hangjától. Volt ebben a hanyag srácban valami, a kissé ijesztővé tette.
- Tessék, itt van – tette le a földre a könyvet, és mi szépen körülálltuk és úgy néztük kétoldalas ábrát. A jel sok kis apró aranyszínű tintával rajzol rúnából állt össze és egy csillagot formáltak.
- Ez valami gyönyörű – Sóhajtott Yona.
- Adelus, Lazarus, valamelyikkőtök bármit is fel tud ismerni ebből? – Kérdezte Zaius. Oliver átengedte a helyét Lananak, hogy ő is közelebbről nézhesse meg a csillagjelet, ő pedig mögénk állva nézte a könyvet és büszkén mosolyogott. Meg is tudtam érteni az örömét, azzal, hogy megtalálta a Bölcsek jelét egész biztos bekerül az akadémia legendás diákjai közé.
- Már keresem – válaszoltam és az új szélolvasó szemüvegemmel sebesen elkezdtem lapozni a rúnaszótárt. Lazarus, inkább magát az ábrát vette alaposabban szemügyre. Ő igazi szakértője volt jeleknek, és még az ősi nyelveket is jól ismerte. Ami nem meglepő annak ismeretében, hogy az apja rúnamágus, és nyelvész. Yona átölelte kedvesét, és ő is az ábrát tanulmányozta.
- Figyelj Adelus, mondom milyen jeleket ismertem fel: Árnyék jele, elme jele, ez utóbbi többször is ismétlődik. Rengeteg mágiát erősítő jel, pár szimbólum, ami valószínűleg érzelmekkel lehet kapcsolatos. Nem értem mit keresnek itt. – Lazarus egész közel hajolt a könyvhöz, és mutató ujjával érintette meg a felismert jeleket. - Megvan a kulcsjel is, a csillag egyik csücskében van…hm nem ezt vártam volna, ugyanis ez egy egyszerű a varázserőt jelentő rúna. Lehet, hogy csupán ennyi kell a Bölcsek jelének aktiválásához?
- Nos, megtaláltam az árnyak jelét, - Jelentettem a többieknek, fel se nézve a kis piros könyvemből - de annyi jelentése van, hogy inkább fel se sorolom őket. Ellenben azt a rúnát, ami az érzelmekkel kapcsolatos teljesen véletlenül megtaláltam. Azt jelenti, hogy kapzsiság. - Ez érdekes, egyértelmű hogy ennek a sok rúnának az együttes hatása hozza létre a Bölcsek jelének legendás erejét.
- Nekem az egész egy rakás maszlagnak tűnik – szólt közbe Howl.
- Biztos, hogy ez az a jel? – Kérdezte Lana, kissé cinikusan. Idefelé jövet is végig azt hangoztatta, hogy tuti valami átverés lesz a könyvben.
- Igen, egészen biztos, Lana nézd, meg a lap szélén ott van a jel neve. Még én is tudom, hogy az rúna a bölcsességet szimbolizálja. Ugye édes? – fordult Yona Lazarushoz, majd megcsókolta.
- Igen, Yona, ez a jel tényleg azt jelenti
- Nos, akkor talán aktiválnunk kéne – szólalt meg most először Zaius, és elővett az egyenruhája belső zsebéből egy lacrmiát. Az öklömnyi gömb kéken derengett a belsejében tárolt varázserőtől. Mind döbbenten bámultuk a varázseszközt, é végül én mondtam ki a kérdést, ami mindnyájuk fejében megfogalmazódott.
- Zaius, honnan van az a lacrmia?
- A szertárból – vigyorgott felém, és egyik kezéből a másikba dobta a gömböt. – Megérte besegíteni Poppy professzornak. Mikor a szertárba küldött akkor nyúltam le. Sejtettem, hogy még hasznát fogom venni.
- De hát ez lopás – háborodtam fel, annyira elképedtem, hogy a szemüveget is elfelejtettem levenni. – Vissza kell vinned.
- Ugyan már Morningway lazíts egy keveset. Nem nyúltam le, csak kölcsönvettem. Majd visszaviszem miután aktiváltuk a pecsétet. Nem értettem mindent amit Lazarussal beszéltetek, de annyi világos, hogy csupán varázserő kell az aktiváshoz, nem pedig rúnaismert. Jól mondom Laz? –nézett a mellette álló szőke srácra. Lazarus bizonytalan arcot vágott, és a tekintete ide-oda ugrált köztem és Zaius között.
- Igen, nincs másra szükség csak energiára. Ez egészen biztos a jel alapján.
- Nem használhatod a lacrimát. – Ellenkeztem tovább. Lehet, hogy csak egy apróság volt a gömb ellopása, de a kis törvénysértés is bűn. Ráadásul a megbánás teljes hiánya jobban felingerelt, mint a lopás ténye.
- Szavazzunk! Ki akarja most aktiválni? – Kérdezte Howl, jobb kezét a magasba lendítette a balt pedig a lacirmára helyezet, felkészülve hogy mágikus erejét hozzáadja Zaius és a gömb erejéhez. Lana mellé lépett és ő is rátette a kezét a gömbre. Arca eltökéltséget sugárzott. Most, hogy kiderült a Bölcsek jele nem átverés, már ő is használni akarta a legendás erejét. Yona és kedvese Lazarus is megérintette a gömböt. Úgy tűnt eddig, hogy a szőke srác az én oldalamon áll. Ő még nálam is jobban értett a jelekhez, ám a tudás iránti vágya legyőzte az óvatosságát.
Már csak én és Oliver maradtunk. Szegény barátom igencsak zavarban volt. Ő is a lelkiismeretével küzdött, akárcsak én. Sóhajottam egy nagyot. Ezt együtt fogjuk végigcsinálni.
Én is odanyújtottam a bal kezemet és épphogy sikerült megérintenem a gömböt. Oliver is csatlakozott hozzánk. Fölénk magasodva hajolt a lacrimahoz, és éppen csak hozzá tudott érni az ujjaival.
- Rajta – szólat meg Zaius. Mellettem Howl egyenesen a fülember röhögött, velem szemben pedig Lana csábító mosolyát láttam.
Egyszerre kezdtük el áramoltatni a varázserőnek. Éreztem, ahogy a lacrima szinte kihúzza belőlem a mágikus erőt. Kellemetlen, ugyankkor nagyszerű érzés volt. A többiek is hasonlóan éreztek. Howl teli torokból röhögött, és egyre több varázserőt adott a folyamathoz. A mágikus gömb egyre fényesebb lett. Lazarus pedig Zaius intésére jobb kezével megérintette a csillag csúcsán lévő körömnyi aranyszínű szimbólumot.
A jel felvillant, és a rúnákat alkotó vonalak szétfolytak. Újabb, eddig láthatatlan jelek jelentek meg a lapon, folyamatosan változtatva a jelentésük. Alakzatba rendeződtek és körkörösen kezdek el elhelyezkedni. Az ötágú csillagból öt, egyre kisebb körből álló szimbólum lett, amit itt-ott vonalak kötöttek össze.
Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy nagy baj van. Ám képtelen voltam megszólani, vagy megszakítani a közösen elkezdett erőfókuszáló folyamatot. Lazarus is rájött, hogy valami nem stimmel, próbált bátornak tűnni Yona miatt, ám a szemében félelem csillogott.
A jel színe is megváltozott: ragyogó aranyból baljós lilává sötétedett. Három új rúna jelent meg a legkisebb kör közepén. Ezek is folyamatosan változtak ám mindig ugyanannak a három szónak az alakját vették fel: Kapzsiság, Csapda, Tapasztalat
Ekkor a tér kifordult önmagából. Lila varázsjelek hosszú füzérei kígyóztak körénk, és lassan ránk tekeredtek. És egyenesen a könyv felé húztak minket. Yona sikítani kezdett, Oliver üvöltött, Howl pedig röhögött, mint egy féleszű. Teljsen összepréselődtem a mellettem álló Oliverrel, majd ahogy fokozódott a varázsrúnák szorítása én és Lana összefejeltünk. Most már mindenki kiabált és üvöltözött. Hallottam, hogy valaki segítségért kiált. Lehet pont én voltam az.
Aztán hirtelen megint rándult egyet a tér, és egy pillanatra minden elsötétült.
Zúgó fejjel tértem magamhoz. Nagy nehezen felültem és körülnéztem, és attól, amit láttam jeges rémület kúszott végig a mellkasomon. A hely ahová kerültünk hatalmas volt. A padlót jókora márványlapok alkották, amik vagy fekete, vagy fehér színűek voltak. Rémülten vettem észre, hogy nem volt a helynek se plafonja se fala. Pusztán sötétség kavargott mindenütt, és csak időnként villant meg valami lila színű ott ahol a padló véget ért.
- Lana – kiáltottam fel és négykézláb másztam az eszméletlen lány mellé, és megpróbáltam finoman magához téríteni – Lana térj, magadhoz kérlek.
- Adelus? Mi.. mi történt? – hangja zavartnak és gyöngének hangzott. Cseppet sem azé az énekes sziréné, aki mindenki elkápráztatott a hangjával az akadémián.
- A fejem majd szétrobban – Hallottam Zaius hangját a hátam mögött. Oda nézve pedig láttam, ahogy felül a fekete négyzetben, ahol eddig eszméletlenül feküdt. Tőle nem messze Yona és Lazarus hevertek, még eszméletlenül, egymás kezét fogva. – Mi a franc ez a hely?
- Zai, erre most nincs idő, nézd meg, hogy Yona és Lazarus jól vannak e – Szóltam át a barátomnak, Miközben talpra segítettem Lana. Úgy tűnt őt nagyon megviselte az, ami velünk történt. Zaius csak bólintott és odatántorgott a szerelmespárhoz és vad mozdulatokkal ébresztgetni kezdte őket.
- Nocsak, felébredtetek? – Kérdezte vidoran Howl, aki mosollyal az arcán bámulta a helyet ahova kerültünk. Úgy tűnt ő már egy jó ideje magához tért. A mellette lévő fehér mezőben Oliver feküdt eszméletlenül, ám ő semmit sem tett, hogy magához térítse a fiút.
- Szerintetek a pokolban vagyunk? – Kérdezte, a hangjából kicsendülő vágyakozást nem lehetett nem észrevenni. Tudtam, hogy a családjának a tagjai híres démonölő fegyver mágusok voltak. Ám Howl gyakran becsmérelte a családja tagjait és a tevékenységüket. Ezért nem is értettem a kérdését.
- Remélem nem – szólalt meg Lana végre egy kicsit erősebb hangon, miközben belém kapaszkodott. Úgy tűnt mindenki jól van többé-kevésbé. Úgy tűnt Howlt viselte meg legkevésbé az ami velünk történt. Zaius se tűnt különösebben megviselten, ellenben Lana és Lazarus pocsékul festett. Szerelme és a Zaius együtt próbáltak lelket verni belé.
- Hello Oliver, üdv a pokolban – Köszöntötte Howl az ébredő Olivert, és a karját megfogva fél kézzel rántotta talpra a langaléta könyvmolyt, aki legalább olyan zavartnak tűnt mit Lazarus.
- Mi.. miféle pokol? – Oliver hangja nagyon rémültnek tűnt és csak ide-oda forgolódott rémülten.
- Nyugalom, cseppet sem biztos, hogy valóban a pokolba kerültünk volna. Szerintem ez csak valami mágikus tér lehet, amit rúnamágiával hoztak létre. Ott az árnyak szélén mintha varázsjelek lennének. – Mutattam arra a részre, ahol véget ért a fekete fehér kockás padló.
- Valóban olyanok minta rúnák – értett egyet Zaius és otthagyta az ölelkező szerelmespárunkat és elindult a tér széle felé.
- Zai, kérlek vigyázz magadra – Aggodalmaskodott mellettem Lana. Zaius bólintott és egyenesen a hullámzó árnyakhoz ment. Mikor odaért óvatosan megpróbálta kinyújtani a kezét, ám az eddig csak halványaz parázsló varázsjelek érintésre hirtelen felvillantak. Úgy tűnt egyfajta mágikus erőteret képeznek, lekorlátozva a mozgást arra, térre ahol mindnyájan állunk.
- Nem tudunk kimenni innét. Rúnák zárják le az egészet – mondta nekünk Zaius miközben az erőteret tapogatta gyenge pontokat kutatva.
- Csapdába kerültünk? – Kérdezte pánikkal telt hangon Oliver
- Nagyon úgy tűnik – válaszolt kissé csalódottan Howl. Nagyon beleélhette már magát abba, hogy a pokolba kerültünk. – Nos, lehet ez is a Bölcsek jelének része, lehet, az a sok rúnával kell csinálni valami, amik a falak mentén vannak.
- Talán - szólaltam meg szkeptikusan. Egyre nagyobb lett bennem a meggyőződés, hogy egy jól megtervezett csapdába kerültünk ahol a csali a Bölcsek jele volt. – De szerintem ez a hely valami egész más célt szolgál.
-Hát akárki készítette, elég üres és unalmas ez a hely. – Szólt vissza Howl, majd a hevesen csókolózó Lazarus és Yona felé tekintve hozzátette – Ó kérlek, legalább itt ne faljátok egymást.
- Howl, te egy hatalmas barom vagy és fogd be. – Szólt rá hangosan Lana olyan ádáz tekintettel, hogy a szénakazal fejű barátunk valóban elhallgatott – egyébként nem tudom feltűnt e nektek, de nagyon fura ez hely.
- Ezzel most nem sok újat mondtál –szólt hátra Zaius aki elindult az árnyékszerű anomália mentén jobb kezét végighúzva a rúnák áthatolhatatlannak tűnő falán.
- Nem arra gondoltam, hanem a padlóra, és arra a helyre ahol állunk titeket nem emlékeztet ez valamire?
- Mire emlékeztetne? Még csak hasonlót sem láttam soha.
- Pedig Lananak igaza van – Úgy tűnt Oliver végre magához tért annyira, hogy értelmesen meg tudjon szólani. – Pontosan egy 8x8-as táblán állunk. Ez a hely olyan, mint egy gigantikus sakktábla.
- Ponotsan – vágta rá Lana – ez biztos nem véletlen.
Mielőtt én is kifejthettem volna, hogy mennyire valószínűtlen az elméletük, egy hang szólalt meg a semmiből:
- Nocsak, vannak itt, akik használják is a fejüket. Úgy tűnik tényleg nagy szükségetek lett volna a Bölcsek jelére. Egyikőtök se állt sorba kétszer mikor az észt osztották igaz?
Majd fodrozódni kezdett a levegő és egy fura alak jelent meg az egyik oldal közepén. Egy apró pöttöm lilabőrű manószerű figura fekete-fehér kockás katonaruhában egy sakktáblával a kezében. A kis lény gúnyosan vigyorgott le ránk egy négy méter magas szobor nyakából, ami egy elhízott embert ábrázolt. Ha a fehér szobor ruházata nem lett volna előkelő, és nem viselt volna a fején aranykoronát meg nem mondtam volna, hogy királyt akar ábrázolni.
- Te meg ki a fene vagy? – szegezte neki a kérdést Howl. Lazarus és Yona abbahagyta az ölelkezést és gyorsan odarohantak hozzánk, akárcsak Zaius. Mind összetömörültünk és úgy néztünk fel a királyszobor nyakában ülő pöttöm alakra.
- A nevem Centurio – Mutatkozott, immár a király feje búbjáról beszélve hozzánk. Ugrálós táncba kezdett, fekete katonasipkáját lengetve. – azért vagyok itt, hogy megbüntesselek titeket, mert csalni akartatok. Mert tanulás helyett a rövidebb utat választottátok. Mert ostobán használni akartátok azt, ami erősebb nálatok. A büntetésetek pedig a következő. Itt maradtok a birodalmamban örökre – azzal vad nevetésbe kezdett a kis átokfajzat.
- Azt majd meglátjuk. – Kiáltott fel Zaius, és a lény felé nyújtotta a jobb kezét, teste több helyen elektromos szikrákat kezdett el kibocsátani és felragyogott előtte a kör alakú sárga villám jel. – Lighting Bolt
Csattanó hang kíséretében sárgán ragyogó mágikus villám csapódott ki, egyenesen a kis lény felé tartva. Ám támadás egy négy méteres fehér toronyba csapódott bele az eredeti célpont helyett, aki a tábla legszélső mezőjén tűnt fel újra.
- Ez nem jött össze, itt szabályok vannak öcsi – a pöttöm manó alig bírt beszélni a vihogástól, és közben a könnyeit törölgette. - A mágiád itt nem sokat ért.
Zaius újabb villámot lőtt ki, ám ezúttal egy hószín harcos figura jelent meg a király előtt és felfogta a neki szánt támadást.
- Zai, ez így nem fog menni. – Kiáltott fel Lana
- Nem, hát – érettem vele egyet – az a sok varázsképlet a sötétség szélén együttesen szabályokat hoznak létre, amik megszabják a cselekedeteinket.
- Bizony ez a helyzet – röhögött tovább a lilabőrű manó – Innen csak egy kiút van, ha legyőztök engem.
- És mégis, hogy győzzünk le, ha itt te írod a szabályokat?
- Nem ő írja a szabályokat Zaius –válaszoltam én a lény helyett. – csupán a saját javára fordítja őket. Ha úgy harcolunk ellene, ahogy ő ellenünk akkor még lehet esélyünk.
- Igen? És mégis hogy? Ha nem tűnt volna fel eddig Morningway, akkor itt csak Lana és ismer pár egyszerű varázslatot. Azt hiszed az elég ide?
- Igen, ugyanis nem azokat kell ellene használni.
- Arra gondolsz, hogy sakkban kell legyőznünk őt? – Kérdezte Lana, mire én csak bólintottam.
- Na, végre használjátok a kis fejeteket. Valóban sakkban kell legyőznötök engem, a legnagyobb stratégát. Össze is dolgozhattok, nekem nem számít. – Intett a kezével és a hozzánk közelebb eső oldalon egy sor fekte négyméteres sakkfigura tűnt fel a fodrozódó levegő alól, a saját oldalán pedig fehér sakkbábúk jelentek meg. – Válasszatok mind egy bábút, és valamelyikkőtök legyen a király – nevetett a manó, miközben a saját fehér királya oldalazva csúszott az eredeti helyére, helyet cserélve a fehér bástyával.
Barátaimmal egymásra néztük. Az arcukon látta, hogy eldöntötték részt vesznek ebben az örült sakkjátékban.
- Stipp-stop enyém az egyik bástya – emelte fel a kezét Howl. Most hogy megvolt az esély a harcra, ő máris készen ált rá. Lana csak a fejét csóválta. Yona és Lazarus pedig egymás közt vitatta, milyen figurát is válasszanak. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben közös bábút választottak volna.
- Én megelégszem az egyik futóval. – Szólalt meg tétován Oliver, mintha nem lenne biztos a döntésében.
- Akkor enyém a másik futó, Yonaé a másik bátya – jelentette ki Lazarus – jó lesz így kedvesem? Szerelme csak bólintott egyet. Zaius értetlenül meredt ránk. Úgy tűnt ő még mindig a villámaival szeretette volna lerendezni a dolgot. Ám lassan győzött rajta is a józanész, és előjött ösztönös vezető énje.
- Rendben, azt javaslom, hogy olyan legyen közülük a király, és a királynő, akik jó tudnak sakkozni. Adelus, Lana vállaljátok? Meglepetten néztem Zaiusra, majd Lanára. Ő is épp olyan meglepett volt, mint én.
- Miért mi? – Vágta rá azonnal.
- Azért, mert ti előkelőbb körökből származtok. Titeket megtanítottak sakkozni, ami igazi sznob játék, én csak pókerezni tudok jól, és tudom, hogy Howl itt a kék hol a kék játékkal szedi el az alsósok pénzét.
- Tehetek én róla, hogy nem képesek követni a varázslatos sebességű kezeimet? Aúh – jajdúlt fel az ütés miatt, amit Lanatól kapott. – Ezt most miért kaptam? – nézett fel könnyes szemmel
- Azért mert egy hatalmas bunkó vagy. – a lány mérgesen fújt egyet. - Jól van, elvállalom a királynőt. Adelus te leszel a király, te sokkal jobban játszol, mint én.
- Micsoda? – Hőrdültem fel, pedig sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni. Amióta mágiát kezdtem el tanulni sokat ültem a könyvtárban varázslatokat olvasva, hogy kiválasszam, milyen mágiát is tanuljak az órákon. Ám a kezdeti lelkesedésem hamar elszállt és unalmamban sakkzni kezdtem a könyvtárban, szinte akárkivel, aki hajlandó volt ellenem kiállni. Sajnos ez nem azt jelentette, hogy jól is játszom.
- Rendben Lana, de kérlek, segíts nekem.- Ne aggódj, nyerni fogunk.
- Nos, megvan a király és a királynő, én pedig bevállalom az egyik huszárt. – Mosolyodott el Zaius – most, hogy mindenki választott bábút menjen oda hozzá, és rúgjuk szét ennek a szilvának a seggét.
- Hé, ne sértegess, különben megjárod fiú - fenyegetőzött a fehér királyon ücsörgő kicsi manó, ám mi már nem is figyeltünk rá. Kiabálásánál sokkal érdekesebbek voltak a fekete sakkfiguráink.
Az én bábúm a király volt. Magas fekete alak, a ruházata és a kezében tartott jogar szépen ki volt dolgozva, akárcsak az ezüst koronája. Ellenben arca mintha szándékosan elnagyolt lett volna. Nagy nehezen felkapaszkodtam a hátára, és kissé ügyetlenül a nyakába ültem. A másik oldalamon Lana is kényelmetlenül egyensúlyozott a fekete királynő nyakában, amíg végül sikerült elhelyezkednie. Úgy tűnt Howl, és Yona egészen kényelmesen ücsörögnek a fekte bástyák tetején, és Zaiusnak se okozott kényelmetlenséget a lovon lévő huszár figura mögött történő elhelyezkedés.
- Ej de bénán ültök azokon a figurákon. – Csóválta a fejét a manó, majd elővett egy öklömnyi aranyszín kristálygömböt - Használjátok a larcimákat a gólemek irányításra és átformálásra, valahogy így
Azzal magasra emelte a saját varázseszközét, számtalan varázserő szálat eresztve a saját sakkbábúi felé. Lila fény villant a fehér szobrokon és azok szemmel látható sebességgel átalakultak. A gyalogjai mind olyan hegyes fülű manókatonák lettek, mint az irányítójuk és a kezükben pedig lándzsát tartottak. A bástyái csak kisseb részben alakultak át. Megtartották a toronyszerű alakjukat, nyílt rajtuk négy ablak, amiből gonosz mosolyú manó íjászok néztek ki. A tetején pedig a vezetőjük ácsorgott egy mágikus ágyú mögött. A fehér huszárjai esetében csak a lovasok alakultak át kardot markoló délceg manóharcosokká. A futói köpönyeges manó mágusok lettek, ostoba vigyoruktól pedig kirázott a hideg. A vezére pedig egy női manószobor lett. Jobb karját a magasra tartotta és benne valami fáklyát markolt.
- Hehe, én kész vagyok. És ti? Csak koncentráljátok a varázserőtöket a bigyókba. Nem lényeges, hogy nem értetek a gólemanciához. Ezen a helyen mások a játékszabályok, köszönhetően a Mester varázsképleteinek. Bőven elég, ha csak gondolkodtok, a többit elvégzik helyettetek a varázsjelek. Válogassatok a fegyverzet lehetőségek közül
Újabb varázs fény villant, ám ezúttal a mi oldalunkon. Howl volt a legelső. Az ő fekete bástyája is megtartotta a torony jelleget, ám elől egy kényelemes mélyedés alakult ki, ahova a barátom le tudott ülni kezében az iránytó lacrimával. A tetején jókora szárnyas démon alak jelent meg, szájában zölden izzó lángokkal. A bástya oldalából kiálló félméternyi tüskék pedig csak fokozták a félelmetes hatást.
Zaius sem tétlenkedett, az ő huszárja is átalakult. A lovas darabokra hullott, tagjai ellaposodtak és páncél darabok alakjait vettek fel. A kőpáncél pedig rárakódott a barátomra, aki ettől maga is mintha gólemmé vált volna. Vértje sárgán ragyogott a folyamat végén. Kezében villám alakú lándzsát szorongatott, és ahogy mozdult látni lehetett a páncélt összetartó varázsfonalakat.
- Huh, ez bizony nem olyan könnyű, mint amilyennek hittem – szólalt meg az ifjú villámmágus miközben a lován egyensúlyozott.
Mellettem Lana is átformálta a fekete királynőt. Elmosolyodtam, mikor megláttam a kész figuráját. A szobor egy ülő női alakot formázott, hosszú ruhája redőkben omlott alá, azt az érzést keltve, hogy valódi szövet és nem csak kő. A nő egy hárfát tartott maga előtt. Lana angyali mosollyal az arcán pedig a vezér ölébe ült, úgy hogy ne zavarja a húrokat pengető sakkfigurát.
- Lana, ez valami csodaszép – dicsérte Yona barátnője alkotását, majd legnagyobb meglepetésünkre leugrott a bástyáról, és a huszárra szállt fel inkább.
- Szerelmem?
- Jó lesz így, ne aggódj Laz édes – mosolygott Yona és egy csókot dobott Lazarus felé. Hallottam, hogy Howl látványosan úgy tesz, mint aki hány egyet. Fény villant és a másik huszár is átalakult. A ló szárnyakat növesztett, a lovas pedig Yona alakját vette fel, páncélját pompás vésetek díszítették, kezében könnyű ében lándzsát markolt. A lány egyenruháját igazgatva a szobra elé ült, mindkét lábát egy oldalon tartva. – Így sokkal jobb.
Sóhajtottam egyet, de nem szóltam semmit, helyette Oliverrel és Lazarussal együtt átkezdtem én is átformálni a saját sakkfigurámat. Éreztem, ahogy a gömb elszívja a varázserőmet, bár nem olyan erőszakosan, mint az, amelyik ide jutatott minket. Akárki is alkotta meg ezt a helyet, és állította fel az itt működő, talán több száz varázslatot rendkívüli mágus lehetett. Tényleg nem volt szükség az irányításhoz semmire csak kimondani vagy elgondolni a szavakat. Jóllehet ez eléggé megerőltető volt mindnyájunknak.
Az én királyom nem sokat változott. Ruházata lett sokkal királyibb, ezüstdíszítésekkel. Az arca pedig a jelenlegi királyunk arcát másolta le. A jogarát is átalakítottam, hogy a koronázási ékszere hasonlítson.
Oliver és Lazarus mindketten varázsló alakot adtak a futóiknak. Úgy tűnt Oliveré egy tűzmágus lett, erre utalt a lángoló bot a kezében és a vörös köpönyeg. Lazarusé lila színben pompázott, és több száz rúna díszítette a ruháját. Elmosolyodtam mikor észrevettem azokat a varázsjeleket, amiknek az elsajátításával immár majd egy éve próbálkozott, eddig kevés eredménnyel.
- Mi is készen vagyunk – szóltam át ellenfelünknek, aki bólintva nyugtázta a dolgot. Én még egyszer végignéztem a sakkseregünkön, és barátaimon, akik magukra vállalták a tisztek szerepét. Ez nem lesz így jó. A sakk a stratégiáról, taktikáról szól és áldozatról.
- Legyen más a király – szólaltam meg gyorsan. Barátaim úgy néztek rám mintha elment volna az eszem. Lehet így is volt. – Én nem leszek képes megnyerni a játékot. A sakkot nem olyan könnyű játszani.
Láttam barátaim arcán, hogy nem igazán értik a dolgot. Egyedül Lananak és Olivernek derengett valami.
- Adelus ez most nem számít. Nyugodtan áldoz fel minket, ha az kell a győzelemhez – szólt rám Lana ellentmondást nem tűrő hangon. Szinte biztos voltam benne, hogy hangmágiájával érte el ezt a hatást.
- Hé, én nem akarom, hogy feláldozzanak! – kiáltott Howl a démonja alól.
- Pedig, nincs más választásunk. – Válaszolt Lana – a sakk lényege az ellenséges király legyőzése, a töbi figura nem számít sokat. Fel kell őket áldozni, ha az kell a győzelmez, vagy a védekezéshez.
- Bizony, a kislány jól beszél. De nem kell aggódni, ha nyertek mind megmenekültök, ha nem örökre itt ragadtok. – Vihogta a manó.
- Mííí? Hé Zai! Biztos, hogy Adelus lesz a király?
- Bízom a sakktudásában – Válaszolt a villámtanonc Howlnak, aki mérgesen összefőztek a kezeit és csak morgott valamit.
- Nos ha megbeszéltétek, amit kellett, akkor én kezdenék is. – A kis lény megköszörülte a torkát, és az egyik gyalogjára mutatott. – Te ott a B2-es mezőn irány előre a B4-re
Parancsára a manókatona menetelve előre ment két mezőt. Tapasztalatból tudtam, hogy az első pár lépés nem rejthet stratégiát, de sokat elárul az ellenfél stílusáról és a hozzáállásáról. Egy percig csak gondolkodtam, és igyekeztem nem meghallani Howl kérdéseit. Szerencsére Lana válaszolt helyettem neki, és megpróbálta tömören összefoglalni az alapszabályokat.
- Fekete huszár a B7-ról ugrás a B5-re. – éreztem a varázserő áramlását, majd a figura megmozdult. Könnyedén átugrotta az előtte lévő gyalogot és elfoglalta az új helyét. A többiek kérdőn néztek rám Főleg Zaius aki a lovon ült, ám én csak megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy inkább nem magyarázkodok hangosan.
Úgy döntöttem, hogy védekező játékot folytatok eleinte. Mivel több tisztemet a barátaim irányították, igyekeztem távol tartani őket a veszélyes helyzetektől. Több gyalogot is előre léptettem, és megontott a bal oldalt, hogy legyen helyem sáncolni. Így Zaius a lován, és a fekete kockákon közlekedő Oliver hamar kint találta magát, kulcsszerepet játszva a gyalogok védelmezésben.
- Ejnye, fiatal barátom, védekezel? Tudod, hogy ezzel csak nekem kedvezel? Nézd csak! Fehér huszár, üsd le azt a fekete gyalogot! – parancsolta a harcosának. A fehér ló nekilendült és L alakban átugrotta az őrt álló egyik fekete parasztomat és egy társa mezőjére lépett, akit a következő lépésnél szerettem volna jobb pozícióba küldeni.
A két figura megelevenedett. A ló körbetáncolta a harcost, és a manó lovas kacagva csapkodta a kardjával. Tudtam, hogy a csata kimenetele már rég eldőlt, figurám mégis elszántan védekezett. Végül a lovas egyszerűen átgázolta rajta darabokra törve a fekete gólemet.
Társaim eléggé megszeppentek a látványtól akárcsak én. Ám hamar fellángolt bennem a vágy hogy megbosszuljam az első figurám elvesztését. Már épp szóltam volna Zaiusnak, hogy üsse le azt a szemtelen fehér mént és a lovasát, amikor elkaptam Lana figyelmeztető pillantását. Sokáig csak értetlenül néztem rá, mire végül leesett mire próbált figyelmeztetni: a fehér királynő védelmezte azt az alávaló huszárt.
Innentől kezdve óvatosabbá váltam. Ennek eredményeként a kis lila manó vihogva számolta fel a gyalogokból álló védelmemet. Saját gyalogjait küldte olyan helyekre, hogy kénytelen legyek leütni a lándzsás manóharcosokat. Közben ő rohamra küldte a tisztjeit: a két manómágus futóját, és a királynőjét a magasba tartott fáklyájával.
Végül eljött az a pont mikor taktikát kellett váltanom.
[color=blue]- Howl, törj előre és zúzd szét azt a lovat, itt az ideje, hogy meglegyen Centurio második tisztáldozata az egyik futója mellé. orange]]- Már azt hittem már meg se kérsz rá – vigyorgott Howl, és előre irányította. A húszár kardjával támadt a fekete tüskés toronyra, ám csak annyit ért el hogy a tüskék több helyen megkarcolták. Végül a manókatona magát Howlt készült megtámadni. Magasra emelte a kardját, hogy lesújtson, ám barátom úgy látszik pont erre számított
- Hamvaszd el démon! – szavaira a torony tetején ücsörgő szobor megmozdult és zöld lángokkal fújta tele a fehér lovast. A gólem ló kétségbeesetten nyerített, lovasa pedig hangos robajjal zuhant le hátasáról. Howl szemmel láthatóan élvezte, ahogy az ellensége porrá hamvad, ám én láttam Lana, és Yona arcán az iszonyatot.
- Nos, erre mit lépsz Centurió? – Kérdeztem, és örömmel láttam, hogy már nem olyan magabiztos kis ellenfelem. A játék haladt tovább. Előretörtem Lazarussal és Lanaval. Lana ment elől, figurája hárfájával zúdított pusztító hanghullámot áldozataira, és közben mindig Lazarus, vagy egy másik figura fedezte.
- Sakk kölyök! – vihogott Centuro. Mi? Az meg hogy lehetséges? Gyorsan átfutottam az állást, és meghűlt az ereimben a vér. A kis lila szörny teljesen szétzilálta a figuráimat. És beférkőzött közéjük, ügyesen utakat nyitva. Megmaradt futójával adott nekem sakkot. Az átlón végigtekintve jól láttam a tébolyult manómágust, amit rám emeli villámló mágusbotját. Nem tudtam sehova ellépni. A sáncról már lekéstem, és az egyetlen hely ahova léphetnék, az ő királynője őrzi. Ahogy egyre jobban megértettem a helyzetet, csak rájöttem, hogy egy megoldás létezik. Be kell lépnem Yona huszárjával a futó elé.
Idegesen támaszkodtam az irányító lacrimára, és tisztán hallottam a szívem dübörgését. Ez nem lehet, hogy lehettem ennyire ostoba? Végigtekintettem a figurákon, de semmi más lehetőségem nem volt.
Lana látta rajtam, hogy ideges vagyok, ám nem tudott segíteni. Egészen közel volt az ellenséges fehér figurákhoz.
- Na, mi van kölyök csak nem félsz? – Kérdezte a manószerű csillaglélek. Láttam rajta, hogy rendkívül elégedett, amiért be tudott húzni a csőbe.
- Yona, Lazarus, sajnálom. – Szóltam meg rekedt elfúló hangon. – Yona lépj, kérlek arra mezőre, egyenesen a futója elé.
- Micsoda? – Üvöltött Lazarus, miközben döbbenten nézte, ahogy szerelme szárnyas lova berepül az ellenség elé, csak, hogy engem megvédjen. – Ezt nem teheted, te rohadék. Mégis mit képzelsz? Bárkit csak ne őt! Küldj inkább engem te idióta! Ám hiába káromkodott és dühöngött semmit sem tudott tenni. Az ellenségem jött, és begyűjtötte munkájának édes gyümölcsét. A fehér futó a saját mezőjén magasra emelte a botját, és vakító sárga villámnyalábbal robbantotta darabokra, Yona fekete pegazusát, és a rajta ülő lovast. Szegény lány eszméletlenül zuhant le a bábujáról és hangos csattanással ért földet.
- Neee – üvöltötte Lazarus, és már készült leugrani a bábujáról, hogy kedveséhez rohanjon.
- Megállj te idióta, ha megnyerjük a játékot semmi baja nem lesz – Kiáltott rá mély, erős hangon Lana. Kezdetleges hangmágiáját használva a vörös hajú szirén megakadályozta, hogy szerelmes barátunk valami nagy ostobaságot csináljon, és elveszítsük az a játékot, és vele együtt az estélyt a szabadulásra.
A játék folytatódott tovább, és Lazarus folyton követelte, hogy őt küldjem az ellenség figurái ellen, és mindenféle átkot szórt rám, amikor helyette Lanat, és Zaiust küldtem előre. Ő és Howl végig fedező szerepet kapott.
- Ez is megvan – Röhögött Howl a démonja alól és kedvtelve nézegette a füstölgő gyalog romjait. Túlságosan is élvezte ezt a harcot, és a többiekkel ellentétben kifejezetten örömét lelte a fehér figurák t. Még Yona elvesztése miatt se sajnálkozott.
Hosszadalmas lépések, és az összes gyalogom elvesztése után Lana, Zauis és Howl sikeresen bekerítette a fehér király fején ücsörgő Centuriót. Igaz ugyan, hogy az ő egyik bástyája, és megmarad futója pár gyaloggal kiegészítve egész közel volt hozzám, de nem aggódtam különösebben. Lazarus, és Oliver jól védte a terepet a másik bástyámmal együtt.
- Lana, kérlek, üsd le a másik bástyáját és adj neki sakkot! – kiáltottam előre. A lány csak bólintott, és átlósan előrement a figurájával egyenesen az ellenséges bástya mezőjére. A szép fekete királynő megpendítette hárfája húrjait. Lágy dallamot játszott, aminek ritmusa fokozatosan vált egyre gyorsabbá és vadabbá, míg végül a hanghullámok darabokra robbantották a fehér bástyát. – Sakk - Hát igen nagyon úgy fest a dolog. Drága királynőd eléggé kellemetlen helyzetbe hozott. – Felelte könnyedén a manó és egyszerűen odébb csoszogott nehézkes királyával. Válaszul megpróbáltam szorosabbra vonni a kört és közelebb léptettem Zaiust.
Mire észrevettem a hibámat már késő volt, hiába kiáltott rám Oliver és Lana is.
- Ejnye, egy újabb hiba. Nincs már több feláldozható gyalogod, és hiába védik egymást a barátaid. Ráadásul szegény Oliver barátod védelem nélkül marad, azzal, hogy a páncélos lovagod előre lépett. Milyen szomorú. – Könnyedén intett a saját sakktáblájával, mire megmozdult a fehér bástya egyenesen a félelemtől sápadt Oliver felé fordult. Nyílzápor zúdult rá, teletűzdelve a fekete mágus figurát. Barátom leugrott a szoborról, ám nem elég gyorsan. Eldörrent a mágikus ágyú a torony tetején és a lövedék szétrobbantotta a fekete futót, és elröpítette Olivert, aki szintén elveszítette az eszméletét.
Képtelen voltam megszólani. Először Yona, most pedig ő. Már csak Lazarus, Lana, Zaius, és Howl marad meg. Illetve még egy fekete bástyám. Gyalogjaim mind darabokban hevertek szerteszét. Ellenfelem is már csak három gyaloggal büszkélkedhetett. Megvolt a másik bástyája, a királynője, a másik futója, és az egyik lova.
Kezdtem ideges lenni., hisz már két barátomat elveszítettem, nem volt több feláldozható figurám, ő pedig még mindig beérhetett a gyalogjaival, hogy új figurákká alakítsa őket. Ráadásul a bástyája itt állt a közelemben. Ha összefog a királynőjével, akkor könnyen mattot adhat, hisz nem volt már más figura, ami mögé elbújhattam volna.
Gyorsan kellett cselekednem mielőtt sarokba leszek szorítva. Merészen előre léptem hát elhagyva a leghátsó vonalat, és az előttem ácsorgó fehér manó harcos fölé tornyosultam a király hátán kapaszkodva. A bábúm utasításomra felemelte jogarát és azzal támadt az ellenséges gyalogra. A fekte figura derekasan védekezett, ám végül egy jól irányzott csapás összezúzta a fejét. A király ezután feldöntötte az állva maradt sakkfigurát és a helyére lépett.
Ezután a játék kezdett egyre inkább elnyúlni. Centurio figurái, és az én barátaim halálos fogócskát vívtak a sakktáblán. Igyekeztem őket ellenségem kulcsfontosságú tisztjeire ráküldeni, ugyanakkor, ha tehettem és is lépegettem apránként. Saját csigalassú mozgásom végül elérte a célját és sikeresen leszedni a második fekete gyalogot.
- Hm, ezzel így nem jutunk sehova – tanulmányozta hümmögve az állást a manó. Végül felvihogott és vidáman nézett rám. Figyelmem azonnal a játékra terelődött, és megnyugodva vettem észre, hogy a barátaim nagyszerűen fedezték egymást. Gyakorlatilag bárkit is próbált volna leütni, az neki is egy figurájába került volna.
- Te ott! – bökött a fehér lovára. – Üsd le az a csúf hárfás királynőt.
- Neeee – kiáltottam fel, ám teljesen tehetetlen voltam. Társaim is kiabáltak, Lana pedig felsikoltott. A ló jellegzetes L alakban odaügetett Lana mellé, és kardjával először a hárfát, majd az egész szobrot zúzta szét. Végül pedig torz kacajjal magán a szoborcsonkon gázolt át, kis híján eltaposva szegény Lanat is, aki alig tudott kitérni a márványként villogó paták elől. A tábla szélre futott és ott zihálva megállt nekitámaszkodva a láthatatlan erőtérnek, ami távol tartotta a kavargó sötétséget.
- Elveszítettem a királynőmet – suttogtam magam elé reményveszetten. Társaim szünet nélkül szórták az átkaikat a nevető manóra, és nekem is kiabáltak mindenféle dolgot: hol tanácsot, hol pedig szitkot.
Maradt egy húszárom, két bástyám, és egy futóm
A gondolatok csak úgy pörögtek a fejemben, de csak egy értelmes dolog jutott az eszembe.
- Zai! Zúzd szét az a fehér lovát! – Kiáltottam sokkal magabiztosabb hangon, mint ahogy éreztem magam. Barátom azonnal engedelmeskedett. Fekete ménje felágaskodott, ő pedig villám alakú lándzsáit előreszegezve rohamra indult. Sárga villámok csaptak ki a kőpáncéljából, és a lándzsájából, és könnyedén letarolta fehér ellenfelét, úgy hogy annak védekezni se volt esélye.
Társaim ordítva ünnepelték ezt a csekély elégtételt. Innentől a játék megint vett egy fordulatot. Folytatódott a figurák közti kergetőzés, ám most már egyre több sakkot adtam Centuronak, és bizony ő is rákényszeríttet, hogy ellépjek a fenyegetései elől. Ám sikerült a gyorsan mozgó Lazarussal levadásztatnom az utolsó gyalogját, mielőtt más figurává léphetett volna elő. Immár eléggé egyenlők voltak az esélyek, és hiába próbálkoztunk egyikünk se tudott újabb tisztáldozatot kikényszeríteni, a folyamatosan változó táblán.
Lana időközben kihúzta oldalra a még mindig eszméletlen Yonat és Olivert, és próbálta őket magukhoz téríteni.
Gyorsan be kellett fejeznem a játékot, ám mindeddig semmi esély nem mutatkozott erre. Lassan lépegetem előre, ahogy Centurio terelgetett a sakk helyzeteivel. Próbáltam én is terelgetni, őt ám nagyon jó volt a védelme és az egyik figurája mindig fedezte őt.
Aztán eljött a pont, mikor a fáklyát markoló manókirálynőjével sikeresen kiszorított a tábla szélére. Mostantól csak annyi dolga volt, hogy a bástyáját is lehozza, és a két figura együttműködve már könnyedén mattot adhatott nekem. Megint felgyorsult s szívrésem, és közben hallgattam, ahogy a barátaim hangosan próbálják meg véleményezni a helyzetet. Már ők is látták, hogy a vereség elkerülhetetlen.
Fáradtan tekintettem ki oldalra, hogy megnézzem, mi van Lanaval. Addig se kellet ellenfelem vigyorgó arcát néznem. A vörös hajú lány, amint észrevette, hogy figyelem fejével finoman a manó felé fordult, majd óvatosan Zaius felé biccentett. Szerencsére Centuro vitatkozó társaimra figyelt, és nem vette észre a köztünk lezajló néma kommunikációt.
Mégsem veszett el minden remény.
- Zai, lépj a D4 mezőre és adj sakkot a rohadéknak. – Kiáltottam új reménnyel. Ellenfelem érdeklődve kapta fel a fejét, de a vigyor egyelőre az arcán maradt, miközben a fekete mén, rajta kőpáncélos barátommal szépen az új helyére ügetett.
- Ej, megelőztél. Én akartam neked sakkot adni. Kár, hogy megfeledkeztél a futómról. Te! Sújtsd agyon villámaiddal D4-en ácsorgó kis fekete piszkot.
- Míííí? – Üvöltött fel Zai, ám már késő volt. A manómágus felemelte a botját és villámcsapást küldött a barátomra, akit telibe talált a mágikus támadás. Az elsőt újabb villám követte, és Zaius csupán saját varázserejének köszönhette, hogy nem végezte eszméletlenül. Leugrott a széthulló lóról, miközben nagy darabokban hullott róla a kővértezet. Engem átkozva rohant Lanaék mellé.
- Ennyit a sakkodról, észrevehetted volna, hogy ott a futóm. Újabb tévedésed egy máik barátod vesztét jelentette. – nevetett Centurio, miközben győztes sakkfigurája elfoglalta új mezejét.
- Igen, de van még más is. Howl menj az F5 mezőre, eggyel feljebb, mint ahol a futója állt – a bástyát irányító barátom harci kiáltást hallatva foglalta el új helyét, közben sakkot is adva az F3 mezőn ácsorgó Centuriónak. A manó csak morgott valamit, és ellépett a sakkból a 4 sorba. Ezúttal a másik bástyámmal léptem, az 5 sorba, elzárva ezzel az utját lefelé. Azzal, hogy a futója elmozdult megnyílt ennek a lépésnek a lehetősége.
Ez volt a tervem kritikus szakasza, ha leveszi bármelyik bástyámat, illetve elkezd sakkhelyzetekkel terelgetni akkor onnantól már könnyű dolga lesz. Ellenfelem a fogait csikorgatta és már nem nevetett. Végül kiagyalta a következő lépést és a királynőjével sakkot adott nekem, és én Lazarust futóját hívtam magam elé pajzsnak.
- Ezt még megbánod csak Adelus, csak kerülj a kezeim közé. Esküszöm, megtanulom az Abys Break-et és rajtad fogom kipróbálni – fenyegetőzőt, miközben becsúszott a fehér manókirálynő elé. Ám ahogy innentől már nyert ügyem volt.
A királynőjével nem tudott új sakk helyzetbe lépni. És a bástyája sem volt olyan helyzetben, hogy könnyen megtámadhasson. Lazarus, új helyén hirtelen nagyon zavaróvá vált. Ha leüti, akkor én a másik bástyámmal sakkot adok a királynak a G oszlopon, ő abból az utolsó H oszlopba lép, és akkor Howl mattod ad neki.
Ha nem üti le a királynő Lazarust, akkor is ugyanez a helyzet. Egyszerűen nem volt sem a futója, sem a bástyája olyan helyen hogy legyen esélye a mattom megakadályozására.
- Végezz a futójával – Sóhajtott fel lemondóan Centurió.
- Lazarus, tűnj el onnan – kiáltottam, ám addigra ő már ugrott is le a mágusáról. A fehér vezér odament a magár marad fekete figurához, és magasra tartott lángoló fáklyájával pár csapásból teljesen szétverte.
- Most te jössz. – Mosolyogott szelíden Centurió. Megérintettem az irányító lacrimát és a helyére léptettem a gazdátlan bástyát. Ellenfelem szó nélkül, kötelességtudóan lépett a H oszlopba.
- Howl! Fejezd be. Tiéd az utolsó lépés. Sakk Matt Centurio. – Szóltam át neki, miközben diadalittas vigyorral az arcán Howl átment a megfelelő oszlopa. A torony tetején lévő démon közben pedig megállás nélkül fújta a zöld lángokat.
- Veszettem – Centuro felkacagott, és a király aranykoronáját a földre dobta. – Ügyes voltál Adelus Morningway. Mind ügyesek voltatok, hogy nem veszítettétek el a fejeteket. Nagyon. A lány és a fiú miatt ne aggódjatok, nemsokára magukhoz térnek.
- Mond Centurio mi értelme volt ennek az egésznek? – Kérdezte Lana, átengedve Yona ápolást Lazarusnak.
- Kapzsiság, Csapda, Tapasztalat. Mesterem és társai megalkották ezt a zsebdimenziót hozzá több bejárattal, sok-sok évvel ezelőtt. Engem helyeztek ide, hogy megleckéztessem azokat, akik kapzsi módon belesétálnak a Bölcsek jele jelentette csapdába. Meg kellett tanulnotok, hogy komoly következményei vannak, ha felelőtlenül a rövidebb utat választjátok.
- Mi? Ez az egész csak egy hülye lecke? – Kérdezte dühösen Howl.
- Igen, de ha veszíttettetek volna, akkor bizony könnyen itt ragadtatok volna jóó hosszú időre. Így viszont remélhetőleg ráébredtetek, hogy súlyos következményekkel járhat, ha olyan dolgok után kutakodtok, amit képtelenek vagytok megérteni. Nektek még szerencsétek is volt, nem egy olyan ragadt itt hosszú időre, aki sokkal idősebb volt nálatok. Nos, ideje mennetek – Vigyorodott el a manó. Intésére a rúnák újra felragyogtak, és a tér megint elkezdett hullámzani, és éreztem, ahogy egy láthatatlan erő magához ránt. Képtelen voltam védekezni, akárcsak a többiek. Az egész csupán egy szemvillanásnyi ideig tartott, és mi újra az iskola könyvtárában találtuk magunkat. Yona és Oliver is magához tért, és értetlenül meredtek ránk.
A könyv ott hevert előttünk, rajta a minket csapdába ejtő rúnajelekkel. Titokzatos módon a középen lévő három jel eltűnt.
- Tuti senki nem fogja elhinni, ami velünk történt – Törte meg a csendet Howl
- És ez így van jól – szólalt meg Zaius és becsukta a könyvet.

/remélem, hogy kellően szinvonalas lett ez a kis történet, és sajnálom ha túl hosszú a szöveg. /

Idegesen álldogáltam az Erai Akadémia díszes nagykapujában. Az egyik hófehér torony órája szerint mindjárt 1 óra lesz, és a bácsikám akkora ígérte magát, ám még nyomást sem láttam a széles, márványkövekkel burkolt utcában.
- Mindjárt itt lesz – bizonygattam a kapuban ácsorgó portásnak, aki csak hitetlenkedve hümmögött egyet. Én voltam az utolsó végzős, aki még nem hagyta el az akadémia területét. A többiek már egy héttel korábban elmentek, hogy új mesternél vagy egy céhnél tanulják tovább a mágia titkait.
Én a Quatro Cerberushoz szerettem volna csatlakozni, és a bácsikám meg is ígérte, hogy elvisz a városba, ahol a céh székel. Ám sajnos csak két héttel az évzáró után tudott csak Eraba jönni rengeteg elfoglaltsága miatt.
Végül Edric bácsi negyed óra késéssel jelenet meg, hogy széles vigyorával üdvözöljön. Amint megláttam és sem bírtam ki vigyorgás nélkül, és már rohantam is hozzá hogy megöleljem, régen látott nagybátyámat.
- Elég Adelus, tudom, hogy rég láttál, de akkor se kéne kiszorítanod belőlem az ebédemet. – Nevetett a bácsikám és eltolt magától, hogy szemügyre vegyen. – Nagyon megváltoztál öcsém. Most már nem az a kis taknyos, vagy akire emlékszem, hanem kész férfi. És milyen fess, biztos imádnak a lányok az egyetemen
- Bácsikám, ezt ne itt az utcán – rémüldöztem. Az én szememben ő semmit sem változott. Apa testvére nagydarab pocakos férfi volt. Az ő haja és szeme is barna volt akárcsak nekem. Ám az ő arca sokkal kerekebb volt, és könnyen mosolyogott, nevetett ellentétben apával. Elegáns drága ruhákat viselet. Fekete nadrágot. Sárga inget, és hozzá egy lila kabátot, amit aranyminta díszített. A fején egy fekete kalapot viselt, benn egy hőtől vibráló főnixtollal. Övébe egy díszes pisztolyt viselt.
- Azt hittem hozol magaddal még valakit – mondtam csalódottan, és a ládámra mutattam. – Meglehetősen sok holmim van, és hiába van az erőnövelő varázsgyűrűd, ez még talán így is sok lenne.
- Egy fenét, többet tud az a gyűrű, mint te gondolod. De ezt figyeld mit hoztam neked ajándékba – azzal titokzatos mosoly kíséretében elővett egy szép, nagyobbacska pénzes zsákot piros kis zsákocskát, amin arany hímzés volt. – ebbe minden holmid bel fog férni.
- Kizárt. Ez túl kicsit. – Ellenkeztem.
- Miféle varázsló vagy Adelus, ha nem hiszel a zsákocskában? Olyan mágia működik benne, ami lehetővé teszi, hogy a ládád teljes tartalma beleférjen. Olyan mágia, amit te is használsz.
- Térmágia? – Vágtam rá elképedve, és belenyúltam a zsákba, amit bácsikám-felém nyújtott. Legnagyobb döbbenetemre nem éreztem az alját, hiába dugtam bele könyékig a jobb karomat. – Ez lenyűgöző
- Ugye? Na, nyisd ki a ládádat, és pakolunk át ebbe bele – rázta meg a zsákocskát.
Pár perc alatt készen voltunk, és közben a bácsikám elmagyarázta a zsák működését. Ahogy sejtettem egy zsebdimenzió a működésének az alapja. Ebben tárolja a szájában eltűnt tárgyakat. A tárkapacitása pedig picivel nagyobb volt, mint az én jókora utazóládámé. Ha valami kell a zsákból elég csak belenyúlnom, rágondolni és már kis is tudom húzni, nagyon praktikus.
Mikor végeztük elindultunk a fogadó felé ahol a bácsikám a barátaival megszállt. Az út közben a vizsgáimról meséltem neki, és hogy hogyan teltek az utolsó napjaim az akadémián.
- És Agustino gratulált neked, amiért lediplomáztál? – Kérdezte kissé csöndesebben Edric bácsi.
- Nem, csak anya és Sagon küldött levelet mindketten gratuláltak nekem. Apa nem írt, és nem üzent semmit. Még három év után is haragszik rám, amiért mágiát kezdtem el tanulni. Bezzeg Enika-ra nem volt dühös, amiért rúnalovagnak állt.
- Na, igen. Sajnos apád nem nagyon bízik a céhekben, pedig többször mentették meg a királyságot, mint a rúnalovagok. Ne aggódj fiam, apád idővel meg fog enyhülni. Engem is kitagadtak a Morningwayek, és aztán meg visszafogadtak, csak mert kezdtem gazdagabb lenni, mint ők – Nevetett Edric bácsi. – hopp meg is jöttünk itt szállunk meg estére, és holnap reggel indulunk is a többiekkel.
A fogadó kellemes hangulatú épület volt, kívül belül egyaránt. Bent pedig hatalmas hangzavar fogadott. Úgy tűnt hirtelen, mintha az összes vendég a bácsikám kereskedő céhjéhez tartozott volna. Hangosan üdvözöltek minket és azon kaptam magam, hogy sorban kezet rázok mindenkivel, miközben bácsikám medvehangon mutatja be útitársait.
- Ő itt a helyettesem és az intézőm, Webber – mutatott be egy, a bácsikámmal nagyjából egyidős férfinak Edric bácsi. Aki meglehetősen vékony fickó volt, és bő ruházata, és vastag szemüvege csak még jobban kihangsúlyozta ezt. Ám tudtam, hogy Edric bácsi egyik legrégebbi társa, és bizalmasa, még ha úgy is néz ki mint egy vaksi bagoly.
- Mi már találkoztunk. Egyszer eljött hozzánk – Mondtam miközben kezet ráztam Webberrel.
- Igen, én is emlékszem rád. De az jó régen volt, még mielőtt az akadémiára kerültél. – Mosolygott a vékony fickó. Utána a bácsikám állandó testőre, Jusuf Oakwale következett. Izmos 30 körüli férfi volt fekete hajjal, és rövid kecskeszakállal, arca alapján inkább néztem betörőnek, mint harcosnak, ám bácsikám történetei alapján, hűséges és kiváló testőr volt. Egyszerű fekete bőr ruhát viselt, övére pedig rikító citromszín kendőt kötött. És számos tőrt tűzött bele.
- Szóval te lennél Adelus a bácsikád sokat mesélt rólad. Aggódott, hogy te is úgy végzed, mint ő egykor. Hogy réged is kitagad édes jó atyád.
- Hé, miket beszélsz. Apám visszafogadott a családba – hördült fel Edric bácsi, nagy hangon, mire kitört körülöttünk a nevetés.
- Igen, de csak miután a te kereskedőcéhed lett az egyik legnagyobb és legjövedelmezőbb. – szólat meg egy díszes szürke köntös ruhát viselő szakállas fickó.
-Na és akkor mi van? Kibékültem apámmal még a halála előtt szóval minden renden, és bár az öcsém nagyon mérges volt a fiára mégse tagadta ki Adelust, nem igaz fiam? – kérdezte és úgy hátba vágott hogy csak nyögni tudtam.
- Gyere, bemutatlak a többieknek – Mondta és odavezetett a szürke ruhás férfi asztalához. Mint kiderül, ő és még két társa szintén kereskedők, akik bár más céhbe tartoznak, holnap ugyanúgy velünk hagyják majd el a várost. Elvégre így kisebb a költség és nagyobb a biztonság. A kereskedők után a bácsikám céhéhez tartozó segítőkkel, kísérő harcosokkal ismerkedtem meg. Sokuk nem először vállalt munkát Edric bácsinál, nagyon összeszokott, vidám társaságot alkottak, és egy részük már most részeg volt, kihasználva hogy csak holnap kell útnak indulniuk Era-ból.
Legvégre a karavánt kísérő varázslók mutatkoztak be. Csupán hárman voltak. Livi, és Gaius Axell a Blue Pegasustól. Első látásra lehetett látni, hogy ők ketten rokonok. Mindketten magasak, karcsúak voltak. Hajuk szőke, a szemük pedig kék. Gaius nagyon jóképű volt, testvére Livi pedig egyenesen gyönyörű. Lehet, hogy azért tűnnek ilyen ismerősnek, mert már láttam őket a Heti varázslóban?
Mindketten hasonló stílusú elegáns öltözéket viseltek, a lány ruhája lila színű volt tele érdekes mintákkal, kezében egy hárfát fogott. Gaius öltözéke zöld volt, és több helyen levelek borították. Nem hittem a szememnek mikor láttam, hogy a bal karja köré egy növény inda van csavarodva. Ő a kezében egy rövid göcsörtös botot tartott, amit szintén körbefont egy inda.
- Szia Adelus – köszönt Gaius miközben kezet ráztam vele. –a bácsikád mesélte, hogy a Quatro Cerberushoz kívánsz csatlakozni. Jó céhet választottál, bár nem a legjobbat. Hozzák kellett volna jönnöd.
- Bizony Ade –erősítette meg testvére szavait Livi – elég helyes fiú vagy, szóval ügyes mágus is vagy, ha el tudtad végezni azt a pokoli akadémiát. Szóval Bob biztos felvenne.
- Ő.. köszönöm – motyogtam vörös fejjel.
- Jobb is hogy a kutyákat választotta. Nekem nem tűnik nagyon erősnek az unokaöcséd Morningway, túl sokáig nevelkedett városban. Fogalma sincs róla milyen is az igazi világ – Szólt közbe Merwin Grimmwood a Lamia Scale-től. Ő volt a kíséret harmadik mágusa. A kopsz 50 körüli férfi, mint később megtudtam csak erre az egy alkalomra szerződött le kísérőnek, mivel a karaván végső úti célja ott volt, ahova neki is mennie kellett egy munka miatt. Egyértelmű volt, hogy ő jégmágus, ugyanis egy jégcsapból készített botot szorongatott, ami még a rekkenő melegben sem kezdett el olvadozni, és dermesztő hideget varázsolt gazdája köré.
- Lehet, de meg fogja tanulni ebben biztos, vagyok. Adelus inkább hasonlít rám mint az apjára szóval, meg fogja állni a helyét.
- Ade, én a helyedben félni kezdenék, ha tényleg Edricre hasonlítasz te is ilyen kövér leszel ennyi idősen. – Kiabált be az egyik kísérő harcos egy asztaltól mire zengett az egész fogadó a felharsanó nevetéstől.
- Kit nevezel körvérnek? Na, várjál csak, ellátom én a bajodat! – Kiáltott fel Edric bácsi és már rohant is az asztalhoz, hogy egy szkander versenyben bizonyítsa erejét. Az este fergeteges hangulatban telt el. Egyik bort ittam meg a másik után, és én is beszálltam minden örültségbe, amibe a többiek. Hamarosan már szédültem, de nagyon jól éreztem magam. Vicces volt a tánc, a célba dobó versen ugyanis a cél helyett rendszerint mást találtunk el.
Ahogy egyre többet ittam, egyre jobban elmosódtak a dolgok, és az este egyre álomszerűbbé vált, míg végül az egész egyetlen színes örvényé olvadt össze, míg végül már arra se voltam képes tovább fókuszálni és magához ragadott a sötétség.
Másnap pokoli fejfájással ébredtem a fogadó egyik szobájában, a tegnapi ruhámban. Úgy éreztem mintha egy rakás bogár éjszakázott volna a számban, és valami borzasztóan éreztem magam. A reggeli fény, a padló recsegése, mind csak fokozta kínjaimat.
- Áh, Látom már felébredtél Adelus, hogy érzed magad?
- Mint akit megrágott és kiköpött egy sárkány, kérlek, had aludjak még egy kicsit bácsikám – nyöszörögtem szánalmas hangon a takaró alól.
- Nem, nem fel kell kelned, fél óra ott kell lennünk a raktárnál ahol a szekerek és a többiek várnak. Sokan ugyanolyan másnaposak, mint te, mégis korában felkeltek és már készek az indulásra.
- Miért nem szóltál, hogy ne igyak annyit?
- Azért Adelus fiam, mert az ember legjobban a saját kárából tanul, és így legalább tudod, mennyit bírsz inni. A mérték fontos erény.
- Te is úgy ittál, mint bárki más. Sőt még jobban.
- Lehet, de én edzett vagyok. Végig ittam Fiore összes italát, mint minden tisztességes kereskedő. Ám neked ezt nem ajánlom. Ma valami fontosat tanultál meg, amit aligha fogsz hamar elfelejteni. Fél óra múlva legyél a fogadó előtt. Ha nem jössz, itt hagylak – zárta le rövid beszélgetésünket egy alattomos fenyegetéssel. Válaszul csak felnyögtem és visszavonultam a takaró alá.
Végül a megbeszélt időben ott álltam a fogadó előtt. Bácsikám vigyorogva fogadott, én viszont csak morogtam rá, bosszúsan. Mire a raktárhoz értünk, addigra a haragom is elmúl. Végre elindulunk. Itt hagyhatom Era-t és csatlakozhatok az egyik legjelentősebb varázslócéhhez.
Ám az indulás sem ment könnyen. 13 jókora, kocsija volt a karavánnak, ezek közül csak kettő volt a bácsikámé, ám az egyik alkalmazottja megsúgta, hogy az ő áruja értéke összesen annyi, mint a másik három kereskedőé együtt. Cseppet sem lepett meg a dolog, Edric bácsi ugyanis évek óta varázstárgyakkal, és azok alapanyagaival kereskedik, és számos mágus bolt beszállítója. Egy órába is beletelt, mire a kocsikat húzó lovak, a helyükre kerültek, és a bácsikám megegyezett a többi kereskedővel, a váltás, és kísérők helyéről.
Végül, sok vita és veszekedés után 1 órakor hagytuk el Era-t, amíg a hófehér város tornyai egyre kisebbek lettek, ahogy távolodtunk, óhatatlanul felmerült bennem a gondolat, hogy vajon mikor fogok legközelebb visszajönni ide.

Az út első szakasza vidáman telt le. A felbérelt harcosok eleinte még lelkesen figyeltek ám később már inkább beszélgettek és nevettek, megbontva az alakzatot. Senki sem szólt rájuk. Bácsikám megsúgta, hogy hagyják, had csináljanak, amit akarnak. Az út e szakasza nagyon biztonságos, és amikor kell a veteránok, majd ráncba szedik őket.
Az öregebb karavánozókat leszámítva mindenki élvezte az Axell testvérek jelenlétét. Különösen Livi-ét. Bármerre is járt a férfiak komor arca felderült és szájtátva bámulták a Blue Pegasus szépségét, és csodálták hárfajátékát.
Utunk falvak, és kisebb városok mellett vezetett el, és sokszor sikerült fogadót találnunk éjszakára, ahol a kereskedők kényelmesen alhattak. Edric bácsi nem tartott velük, mint mondta úton, jobban szeret a szabadban, vagy szekér háton pihenni. Ahogy egyre jobban megközelítettük a Hakobe hegyet egyre kevesebb település került az utunkba, ám egyre többször hallottuk a vadállatok és különféle erdei szörnyek neszezését az éjszakában. A tervek szerint a hegyet északról kerüljük meg, a térdén haladva, legnagyobb bánatomra így Magnoliát is elkerüljük. Az egyik alkalommal egy csodaszép tengerszem partján vertünk tábort, amit az út felöli oldalt leszámítva erdő határolt minden irányból. Az állatokat már megetették, és most a karavánkísérők nagy része a vízben keresett pihenést a mai fárasztó menetelés után. Közben a szakácsok vacsorát készítettek, és voltak, akik inkább a kocsik között lézengtek.
Én a nagybátyám áruval megrakott szekerén olvasgattam Terminus mester könyvét, míg ő az útvonalról beszélt a máik három kereskedővel a tábor túlsó végében. Bár már lassan több mint két éve a birtokomban volt a térmágia régi kódexe, még csak kevés titkát sikerült megfejtenem eddig, régi nyelvezete és Terminus különös írásmódja miatt. Ha sikerülne valahogy megfejtenem ezeknek a jeleknek a titkát, akkor biztosan képes lennék egy új térvarázslat megtanulására.
- Hé, kölyök, hát te meg mit olvasol? – Szólalt meg hirtelen mögöttem bácsikám testőre Jusuf.
- Egy varázskönyvet – mutattam felé a vastag térmágia kódexet. Láttam rajta, hogy az érdeklődése a varázskönyv szó hallatán jócskán lecsökkent, de azért mellém telepedett és belekukkantott az ábrákkal és jelekkel teli könyvembe.
- Nekem ez az egész egy rakás értelmetlen vonalnak tűnik. Ilyen varázskönyvet még én is tudnék firkálni.
- Azt nem hiszem. Szerintem több mágia van ebben a könyvben, mint egy erősebb mágusban. és csak azért nem tudod elolvasni mert régi nyelven, rúnákkal írtak bele.
- Aha, na és mit csinálsz, ha valamiért nem fogsz tudni varázsolni. Fejbecsapód őket a könyveddel? Elég vastag hozzá.
- Még, mint nem, - méltatlankodtam Jusuf képtelen kijelentése hallatán. – Ez a könyv egyedülálló a maga nemében, és meg sem merem becsülni mennyit, érhet. És mégis hogy kerülnék olyan helyzetbe, hogy nem varázsolhatok?
- Elég könnyen. – Felelte komolyan a bácsikám testőre, miközben mellém telepedett a szekéren. – Úgy tudom, vannak olyan varázslatok, amik elnyomnak más mágiákat. És meglehetősen sok varázsló tehetséges a közelharcban. Újabban nagyon divatos lett a fiatal elementalista mágusok körében a különféle kardok használta. Na és a fegyvermesterek. Azok pedig igazán veszélyesek. Hidd el Adelus, ha egy olyannal kerülsz szembe, akik mágia ellen is védő páncélt képesek magukra ölteni, akkor jó, ha te is értesz egy keveset a sima küzdelemhez.
- Fegyvermesterek? – Értetlenkedtem. – nem inkább fegyvermágust akartál mondani? Én megértem, ha inkább így hívod őket. Ők valóban nem igazi mágusok. Csupán egy két leegyszerűsített térvarázslatot ismernek. De ettől még nem igazi varázslók – Fejtettem ki Jusufnak a véleményemet.
- Nem, valóban nem mágusok, hanem rendkívül sokoldalú és erős fegyverforgatók. Tehetségesebbek, mint a legtöbb hivatásos harcos, és katona. És hidd el nekem, nem azért mert képesek megidézni a fegyvereiket.
- Na, hát itt kuksoltok – kiáltott ránk a Bácsikám, és a kezében tartott sárga színű, villám faragásokkal, és ékövekkel díszített bottal integetni kezdett felénk. – Már mindenütt kerestelek Ade, szeretnék neked adni valami, hogy ne csak arra a kevés varázserődre támaszkodhass. Tapasztalatból tudom milyen haszon is egy erős varázstárgy. Ezt nézd. – Mutatta felém a botot. – Villám bot. Igazi ritkaság. Aki eladta nekem azt mondta, hogy maga Luxus készítette. Nagyobb hazugságot már rég halottam, esélye sem volt hogy átverjen, de ez a bot akkor is figyelemre méltó. Ezt figyeld. – Azzal oldalra lendítette a fegyvert és vakító villámsugarat küldött az ég felé. A villám fényére, és azt követő dörgésre az egész tárbor egy emberként rezzent össze.
- Ez mire volt jó Morningway? – szólt ránk az egyik kereskedő – most már az összes bandita tudja, hogy itt vagyunk.
- Na és? Majd a zsoldosok megvédenek minket. Meg közel vagyunk Magnoliához is.
A másik kereskedő nem szólt semmit, hanem gyorsan tovább állt. Lerítt róla, hogy nem győzte meg a bácsikám érve, se a hozzáállása a dologhoz.
- Ne is törődj vele – Szólalt meg Edric bácsi aggodalmaskodó arckifejezésem láttán. – gyere és próbáld ki inkább te is. - Sajnálom bácsikám, de nem fog menni.
- Miért nem? Csak nem dőlét be a annak a károgásnak? – ráncolta a homlokát értetlenkedve.
- Dehogy, a mágiám miatt nem fog menni. – bácsikám és a testőre értetlenkedő arca láttán, úgy döntöttem kicsit részletesebben elmagyarázom a helyzetet. – Tudjátok, régebben, mielőtt elköteleztem volna magamat a térmágia mellett, egy sor varázserő fejlesztő gyakorlatot végeztettek el velünk. Például képes voltam lehűteni egy italt, vagy meggyújtani egy gyertyát, holott nem ismertem egy jég, vagy tűz varázslatot sem. Ám miután megtanultam hogyan érzékeljem magam körül a teret, többé nem tudtam megcsinálni ezeket az apró trükköket. Sőt képtelen vagyok használni egy sor varázstárgyat is, mint például a varázsgyűrűk vagy az ilyen mágikus botok mint amit a kezedben tartasz bácsikám. A
két felnőtt elhűlve hallgatta a magyarázatomat. Végül Edric bácsi tért magához hamarabb
- Azt a szemüveget sem tudod használni, amit pár éve küldtem neked?
- Szerencsére azt továbbra is normálisan tudom használni – nyugtattam meg. – Vannak tárgyak, amikkel nincs bajom, míg másokkal igen. Ilyen egyszerű. Ja és a kódex szerint más mágiaágat se leszek képes megtanulni.
- Hát Adelus akkor még fontosabbnak tartom, hogy valamilyen fegyverrel is meg tanulj küzdeni. Nem támaszkodhatsz harcban csak a mágiára. – Szólalt meg Jusuf, és kotorászni kezdett a kocsi zsákjai és csomagjai között.
- És milyen fegyvert kéne használnom? Kardot – Kérdeztem bizonytalanul azokra a régi vívás órákra gondolva, amiket még az erai éveim előtt vettem apám utasítására.
- Dehogy, az csak harcos és fegyvermester kezébe való. Lehet, hogy sok bolond körében divatos lett a kard, ez a ti fegyveretek, - azzal egy hosszú barna fabotot dobott felém, amit sikerült éppen, hogy elkapnom mielőtt arcon talált volna. Mikor végigfutattam rajta a tekintetemet, láttam, hogy rengeteg apró rúna van belefaragva. – Bot?
- Igen bot. Régebben sok varázslónak volt valamilyen varázsbotja. Lehet a tiéd nem lesz mágikus, de veszélyesebb is leszel vele, mint ha csak villámokat szórnál belőle.
- Az a villám bot igenis hasznos Jusuf, ha nem hagyod abba a folyamatos kritizálást rajtad tartok újabb bemutatót. Bácsikám testőre csak hangosan kacagott a megjegyzésen, miközben saját botját magához véve ravasz képpel elterelt engem a kocsiktól egy olyan részre, ahol nem volt semmi akadály.
- Nos, kész vagy tanulni Adelus? – kérdezte. Bevallom felcsigázott a gondolat, hogy meg tanuljak normálisan harcolni. Eddig csupán addig terjedt minden harci tudásom, hogy nyomás bombákat varázsolgassak, és eltérítsem a rám irányuló támadásokat. Ám ez a harcmodor félelmetesen hamar kiismerhető volt. Ha mesterévé válnék legalább egy fegyvernek, sokkal színesebb lenne a harcmodorom és kevésbé kiszámítható.
És mi lenne jobb fegyver, mint a mágusok hagyományos eszköze a varázsbot? Még sose hallottam olyat, hogy egy mágus a botjával harcolt volna úgy, mintha az valami lándzsa lett volna.
- Benne vagyok – feleltem neki.
- Helyes, akkor kezdjük is el. Nos, kezdjük az alapokkal. – kezd bele a magyarázatba Jusuf, miközben saját ébenszínű botját össze-vissza pörgeti. - A bot hosszú fegyver, és mivel tompa, így csak viszonylag könnyű zúzott sebeket lehet vele okozni. Ám hosszúsága és az a tény, hogy mindkét végével lehet támadni veszélyessé, teszi – majd egy villámgyors mozdulattal fejem felé ütött. Esélyem sem volt hárítani, mire pedig megmozdultam volna már a földön találtam magam.
- Ez meg… mi a …fene volt? – hörögtem, miközben a bácsikám vidáman kacagott rajtam, a szekéren ülve. Láttam, hogy az intézője is előkerült valahonnan, pár munkás kíséretében, és ők is megálltak nézelődni. Viszont Jusuf nem nevet ki, hanem inkább érdeklődve figyel engem.
- Mostantól elkezdjük javítani a reakcióidődet, és a gyorsaságodat – közli velem. – nem érsz fel ugyan a fegyvermesterekhez, de a talán életben maradsz legközelebb. A kérdésedre válaszolva, pedig amivel kiütöttelek az a bot másik vége volt. A fejre mért támadással eltereltem a figyelmedet, míg a másik végével elgáncsoltalak. Na, szedd, össze megad és próbáljuk meg újra!A gyakorlásunk pedig folytatódott, mindössze egy vacsora szünetet iktatva be. Jusuf elmagyarázta, milyen módón lehet fogni a botot, és melyik milyen helyzetben hasznos:
- Ha mindkét végével akarsz harcolni középen, kell fognod, így – Mutatta meg a helyes kéztartást. – érdemes gyakorolni a bot pörgetését, mert így könnyen tudod majd egyensúlyba hozni, és védekezni. Ha úgy fogod a botot, mint egy kardot akkor a végére koncentrálod az erőt. Ám vigyázz, lehet, hogy támadásaid erősebbek lesznek, ám a bot ilyenkor könnyen eltörhet. Ha szúrni akar, fogd úgy, mint egy lándzsát. Egészen takarodóig gyakoroltatta velem ezután a különféle fogási és támadási fortélyokat, míg végül kimerülten másztam be a hálózsákomba.
Másnap folytattuk a gyakorlást valahányszor megálltunk pihenni. Utunk során szép lassan leereszkedünk a Hakobe hegyről és folytattuk az utunkat nyugatnak, immár széles mezőkkel és legelőkkel borított tájakon. Miközben gyakoroltatta velem a harcot, sok tanácsot is adott. Például, hogy hogyan érdemes harcolni karddal, baltával felszerelt ellenfél ellen, és mi a teendő páncélozott ellenfél esetén:
- A balta és a buzogány erős, de lassú fegyver. Öngyilkosság bottal hárítani az ilyen csapásokat. Inkább fürgén térjél ki oldalra, úgy se tud utánad csapni, amilyen lassú. A fegyvereddel pedig tartsd távol, és igyekezz a kezére, karjára támadni, vagy gáncsold el. – Okított egy alkalommal miközben botokkal vívtunk az út szélén, egy pihenő alkalmával. – Karddal vigyázz különösen az egykezesekkel. Gyorsak és veszélyesek. Az ilyen támadásokat jobb, ha mágiával véded, vagy távolságot tartasz a bottal. Igyekezz nyakra, fejre támadni. A fej karddal nehezen védhető. Páncélos ellenfelet pedig ne is püföld. Fölösleges. Inkább fáraszd ki, szédítsed el és gáncsold ki.
- És ha mágikus páncélt visel? – Kérdeztem, miközben megtámadtam a botommal. Támadásomat könnyedén hárította ében fegyverével és úgy válaszolt.
- Akkor megszívtad. Védekezz olyankor a mágiáddal, és fáraszd ki.
- Na, kösz a tanácsot – háborogtam, amire ő csak vigyorgott.
Jusuf még arra is rávett, hogy út közben gyakoroljak. A kocsikon állva gyakorol kellett különféle ütéseket, és a bot pörgetését. Ebben elég ügyetlen voltam és jó párszor leejtettem a botot, és rosszabb esetben az egyensúlyomat is elveszítettem. És volt rá példa, hogy mutatványosnak néztek minket miattam a falvak lakói. Ám bármennyire is nevetségesnek éreztem magam Jusuf szerint egész jól haladtam. Utunk végső szakasza egy mély kiszáradt folyómederben vezetett keresztül. A kereskedők szerint a szint egy idő után emelkedni kezd, egykor onnan dübörgött lefelé a víz, és elérjük azt az erdősávot, ami mögött ott van a város, ami az én utam végcélja. Egy alkalommal sikerült kihallgatnom őt, amikor a bácsikámnak ecsetelte a haladásomat egy flaska bor mellett:
- A kölyök egész ügyes, tök fura, hogy nem olyan nyiszlett a fizikuma, ahhoz képest, hogy annyi idően át abba a fehér városban gubbasztott hikk – magyarázta részegen bácsikámnak a véleményét velem kapcsolat van - Persze nem még évek és sok gyakoralás kell, hogy elviselhetően tudjon harcolni a bottal, de…de nagyon fiatal, és szorgalmas. Nem lesz vele gond szetem és biztos vagyok benne, hogy éles helyzetben hasznát fogja venni ennek a pár hét ki.. kiképs,..tanulásnak, és nem fogja elpocsékoltnak tekinteni ezt az időszakot.Karavánunk végül sikeresen leküzdötten a meredek kaptatót, és kijutott a folyómederből, hogy az erdőn át folytassa tovább az útját. A folyómeder szárazsága és forrósága után nagyon kellemes volt az egyre hűvösebb erdőben tovább haladni, egyedül sok bogár zavart nagyon.

Egyik este, a fárasztó edzés után kiáltozásra és sikolyokra ébredtem. Felültem a hálózsákomban, és azonnal éberré váltam. A táborunkat megtámadták.
Gyorsan feltápászkodtam és körbenéztem ám a sötétben nem nagyon tudtam kivenni mi történik. Ám jól hallottam a fegyverek csörgését és a kiáltozást, ahogy a mi zsoldosaink és támadók összecsaptak.
Megkerültem az egyik kocsinkat, és láttam, ahogy a bácsikám pisztolyával lövöldöz a támadóira, tökéletesen célozva. Jusuf mellette harcolt, mindkét kezében egy kést szorongatva. Szinte követhetetlen sebességgel csapott le ellenfeleire, súlyos sebeket okozva nekik.
A fák közül dermesztő hideg köd gomolygott elő, fájdalmas kiáltások kíséretében. Néha pedig mintha pedig mintha még Mervin nevetést is hallottam volna. Őszintén reméltem, hogy csak a képzeletem tréfált meg, és valójában nem élvezi ennyire a harcot a Laima Scale jégmágusa.
A kocsi elé fogott lovak egyre idegesebbek lettek. Próbáltam megnyugtatni őket. Hírtelen hangos sivító hang hasított bele az éjszakába, és a lovak még jobban megvadultak és inkább otthagytam őket, remélve hogy nem fognak kiszabadulni.
Az éles hang után viszont zeneszót hallottam. Ki zenélne egy csata közepén? Hát persze Livi hangmágus! Örültem, hogy ő is itt van velünk, a testvérével.
- Kölyök vigyázz mögötted! – Kiáltott rám a bácsikám egyik zsoldosa. Én reflexszerűen megpördültem és láttam amint egyenesen rám céloz az egyik bandita a nyílpuskájával. Magam elé tartottam a tenyeremet és éreztem, amint a mágia végigpezseg bennem és alakot ölt egy varázslat formájában.
- Diversion – Kiáltottam, és felvillant előttem a térmágia ciánszínű pecsétje, pont a lövés pillanatában. A tér elkezdett hullámokat vetni és akaratomnak megfelelően elhajlott. A kilőtt nyílpuska lövedék helyettem a kocsiba csapódott bele.
A bandita ámulva meredt rám, hogy még életben vagyok. Újra célzásra emelte a fegyverét és megint lőtt, amit szintén eltérítettem. Ellenfelem káromkodva hajította el a nyílpuskát és körbe szabályt rántva nekem rontott.
A bot, amivel már annyit gyakoroltam csak egy karnyújtásnyira hevert a kocsi tetején. Gyorsan hátranyúltam és lerántottam, még mielőtt ellenfelem odaért volna hozzám.
- Most nem hibázom, le ne félj – röhögött az ellenfelem, és egyenesen felém döfött a kardjával. Eszembe se jutott a botot használni védekezésre, ahogy Jusuf tanította, inkább megint varázslathoz folyamodtam és eltérítettem a szúrását.
- Mi a fene! – csak ennyit volt ideje mondani a banditának, ugyanis amint elsuhant mellettem a támadása utána fordultam és teljes erőből hátba vágtam a botommal. A fa akkorát reccsent, hogy azt hittem mindjárt kettétörik, a fickó pedig felüvöltött kínjában.
- Te féreg – Kiáltotta és könnybe lábadt szemmel fordult felém és már támadott is.
,, Ha ellenfeled karddal támadnak, rád térjél ki, tereld el a figyelmét a bot egyik végével és támadj a másikkal” villant be Jusuf egyik tanácsa. Így is cselekedtem. Hátraugorva elkerültem a csapást, és az oldalasan tartott bot felső végével a csúf szakaállas férfi arca felé ütöttem. Kardját maga elé kapta és ki is védte a támadást, ám arra már nem számított, hogy a bot alól lévő végével térden vágom.
Ellenfelem felordított a fájdalomtól, így én adrenalintól fűtve újabb és újabb ütéseket mértem rá, egészen addig, amíg a bandita vérző fejjel rogyott össze a kocsi mellett.
Lihegve, dübörgő szívvel álltam felette. Te jó ég. Csak nem öltem meg?
A gondolat egyre jobban felzaklatott és elejtettem a fegyveremet. Megöltem egy embert. Lehet, hogy rabló volt, aki az életemre tört, de ehhez akkor sem volt jogom. A gyilkosság a legszörnyűbb bűnök egyike.
A körülöttem folyó harc hirtelen már nem is volt olyan fontos, valahogy tompán érzékeltem még a körülöttem folyó eseményeket, ám alig figyeltem rájuk. Egyedül a fickó vérző feje kötött el minden figyelmemet.
Majd szép lassan egy dallam talált utat hozzám, ami tele volt energiával, bátorsággal, és vakmerőséggel.
Felkaptam a fejemet és láttam amint Livi hosszú haját kiengedve az egyik kocsi tetején átszellemült arccal pengeti a lantját, miközben a hold ezüstös fénye rávetült.
Mágikus dala felbátorította a karaván zsoldosait és félelmet hozott a támadóinkra. Livi testvére, a jóképű Gaius magokat szórt a szélbe, amikből az ellenfelet megtámadó indák sarjadtak.
A két varázsló együttes akciója végkép megadta a végső lükést az ellenfélnek és a banditák közül, aki csak tudott menekülőre fogta a dolgot. Pár perc után csak a sebesültek és a széthajigált fegyverek emlékeztettek az imént lezajlott rajtaütésre.
- Adelus jól vagy – szólított meg a bácsikám, még mindig kezében tartva a pisztolyát. A háta mögött kirajzolódott Jusuf alakja is aki pattogó hangon a többi kísérőnek osztott gyors parancsokat.
- Bácsikám én..én – Képtelen voltam tovább folytatni, inkább a bandita testére néztem. Bácsikám követte a pillantásomat és lehajolt a fickó mellé. Majd legnagyobb megdöbbenésemre felnevetett.
- Látom nem hiába vesződött veled Jusuf az elmúlt hetekben. Te aztán alaposan kiütötted a fickót. Szólok majd Mattnek, hogy kaparja fel innen és rakja a többi fogoly mellé.
- Ne..nem halt meg?
- Dehogy, mondom, hogy csak elájult. – Bácsikám most vette csak észre meglehetősen zaklatott kedélyállapotomat. – Adelus tudom, hogy még sosem volt részed ilyesmiben, sose volt még az életed a tét. Ám hidd el nekem az élet ilyen. Különösen a varázslóké. Te választottad ezt az utat. Apád meg akart óvni ezektől a dolgoktól. De te Jelentkeztél varázslónak, levizsgáztál és most készülsz csatlakozni az egyik legnagyabb törvényes céhhez. Ott még szörnyűbb dolgokat fogsz látni, épp elég pletykát hallok a sötét céhekről és a mágia borzalmasabbnál borzalmasabb eredményeiről a kocsmákban, és a céhmesterektől. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Bácsikám szavai, ha lehet még jobban felzaklattak, mint a korábbi tévedésem a banditával. Igaza volt. Egész eddig békés helyen éltem, és csak egy izgalmas kaland volt a mágia tanulása az akadémián. Ha belépek egy céhbe, akkor viszont sok rossz dolog is fog velem történni. Még több harc, és küzdelem. Biztos voltam benne, hogy a sötét céhekkel vívott harcokat össze sem lehet hasonlítani ezzel a kis útszéli csetepatéval.
Megéri ez nekem?
Hát persze, hogy meg! Ott vannak az elveszett mágiák titkai. Terminus kódexe, a térmágia tanulása. Kárba vesznének az akadémián töltött évek. És bár apám nyíltan ellenezte, hogy varázsló legyek, biztos voltam benne, hogy még jobban megvetne, ha meghátrálnék.
- Igen bácsikám. Sajnálom a viselkedésemet.
- Ugyan, ne mentegetőzz kölyök – veregette meg barátságosan a vállamat. – Csupán először szembesültél valamivel az életben. Nem csoda, ha ideges vagy. Ez is olyan érzés, mint teszem azt, amit az első vizsgádon éreztél, vagy amit majd az esküvőd előtt fogsz – vigyorgott rám. Utolsó megjegyzésével sikerült elérnie, hogy szégyenlősen elmosolyodjak. Már épp készültem neki visszavágni, amikor hideg söpör végig a környéken és a Lamia Scale jégmágusa jött elő az erdőből, egy sárga köpönyeges fickót húzva maga után.
- Tegyétek ezt is a többi közé, de a jutalom érte az enyém lesz – jelentette ki fagyosan és otthagyta a szinte kékké fagyott banditát, a többi rab mellett. - Az egykori Esienwald egyik szökött tagja. Egy középszerű villámmágus. – A jégmágus áthatóan nézett bácsikámra, aki állta a pillantását. – Ugye nem akarunk itt éjszakázni Morningway?
- Nem, dehogy. Hé, mindenki! – Emelte fel a hangját Edric bácsi. - Kapjátok össze magatokat, a sebesültekkel és a foglyokkal fel a szekerekre és menjünk tovább. Két nap múlva a következő városban kell lennünk.A karaván pár perc alatt elkészült és mi folytattuk az utunkat. Az elkövetkező napok során kiértünk az erdőből és újra megművelt földek mellett, jó minőségű úton haladtunk tovább, egészen addig, amíg fel nem tűnt előttünk az a város, ami otthont adott a Quatro Ceberus máguscéhnek.
Bácsikám elkísért egészen a céh elé.
- Nos Adelus te megérkeztél utat céljához. Mi még a fiúkkal tovább megyünk nyugatra elpasszolni az árut, de ha megint erre járok, biztosan meglátogatlak – Mosolygott rám Edric bácsi.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide Edric bácsi.
- Ugyan semmiség fiam. Jusuf üzeni, hogy továbbra is gyakorlod szorgalmasan, amit tanított neked. Azt a botozást, ha tudsz, keress egy fegyvermágust, aki segít neked edzésben maradni.
- Értem, bácsikám. Semmiképpen sem fogom abbahagyni a gyakorlást. Már az ide úton kiderült mennyire haszon, ha meg tudom védeni magam.
- Még valami Adelus, szeretném, ha írnál egy levelet haza. Édesanyád biztos örülne egy levélnek tőled, amiben leírod, hogy jól vagy és nincs semmi bajod. Tudom, hogy Tino is örülne neki.
- Rendben írni fogok, bár nem hiszem, hogy apát különösebben érdekelné, hogy mi van velem.
- Ebben nagyon tévedsz Adelus. Az öcsém igenis a szívén viseli a sorsodat, még ha most bosszankodik is azon, hogy varázslónak álltál. Na minden jót kölyök, és sok sikert a továbbiakhoz. – köszönt el tőlem a bácsikám és kezet ráztunk. Majd minden tiltakozásom ellenére megölelgetett.
- Köszönöm Edric bácsi, te is vigyázz magadra.
- Ó! Hisz ismersz – vigyorgott felém. Majd még intett egy utolsót és elindult az utcán vissza a karavánjához.
Egy ideig még néztem utána, majd lámpalázasan a Quatro Cerberus épülete felé fordultam.
Hát itt lennék végre, ahol minden elkezdődik.

// Strago Rhelm beleegyezett, hogy az élménymben szerepeljen a Behemot nevű lény, illetve megbeszéltem vele a térképes dolgot is. //




Az eső fáradhatatlanul dobolt a sátor ponyváján. Reginald, az öreg földmágus hangosan hortyogott a priccsén. A bölcs, tisztességben megőszült mágus öregkorára szertett arra a különleges képességre, hogy bárhol bármikor képes volt elaludni. Akár egy veszélyes helyzet közepén is. És sajnos olyan hangosan horkolt, hogy még a kövek is megrepedtek tőle. Így történt, hogy alvás helyett inkább elővettem az ásatásról rajzolt térképemet, és miközben a tekintetemmel a kissé kusza vonalakat figyeltem elmém visszaidézte az elmúlt napok eseményeit, hogyan is kerültem a Web Valleytól északra elterülő földeken zajló ásatásra.
Alig egy héttel korábban régi tanárom, Dr. Milo Konrad, az Erai Egyetem történelem szakos professzora, és az archeológusok társaságának a tagja küldött nekem egy levelet, miszerint szívesen látna egy régi temető feltárásánál, ami a hírhedt Web Valley közelében található. Mint a levélből kiderült az előzetesen megtalált tárgyak némelyike kivételesen jó állapotban fennmaradt. Olyannyira hogy csak mágia útján lehetséges a dolog.
És mivel a templom több mint ezer éves, könnyen lehet, hogy nem hagyományos mágia munkál azon a helyszínen.
Ezek után, persze azonnal elküldtem a válasz levelet, hogy szívesen csatlakozok a feltáráshoz, és pár nappal később már itt találtam magam, ezen a kietlen vidéken.
Csupán két napja dolgoztam itt, ám máris kimerültnek éreztem magam, igaz rengeteg új tapasztalatot szereztem ezalatt a kis idő alatt.
Mire én megérkeztem, addigra a két földmágus, Reginald, és a jóval fiatalabb Dave már le is szedte a felső talajréteget, ami alatt az archeológusokat érdeklő régi leletekben gazdag réteg volt található. Én először csak fekete foltokat láttam a barna talajrétegben, míg az alacsony termetű szemüveges Felix, Dr. Konrad asszisztense fel nem világosított, hogy azok megbolygatott talajrétegek, ahol régen volt valami, ami mostanra betemetődött. Az ilyen részeken sírok, régi épületek, rejtőzhettek. És hamar kiderült, hogy valóban ez a helyzet. A szabályosan elhelyezkedő foltok valóban sírokat rejtettek mindenfele. Ráadásul Dr. Konrad szerint egy nagyobb épületnek is kell lennie kell a közelben. Mint később kiderült ebben is igaza volt.
Ám még nem kezdhette meg a brigád a feltárását. Az eső ugyanis lehetetlenné tette az ásást, és a leleteket is veszélyeztette.
Azért nem mondhatni, hogy unatkoztam volna a mai nap során. A munkások közelében mindig jó hangulat volt, és Konrad rám bízott egy csomó leletet, azzal az utasítással hogy rajzoljam le őket a katalógushoz.
Mire lement a nap, már sajgott a kezem, és örömmel mentem be Reginalddal közös sátrunkba.
Ásítva tettem le a tájról készült rajzokat. Azt terveztem, hogy holnap bejárom a környéket, bár nem hittem, hogy a Space Magic felfedhetne bármit, amit a földmágusok még nem találtak meg. Levetettem magam a priccsemre, és reménykedtem benne, hogy holnapra eláll az eső. Jó ideig hallgattam még Reginald horkolását, míg végül lassan legyűrt a fáradtság és elaludtam.
Másnap hideg, de végre napos időre ébredt az egész tábor. A reggeli a nagy sátor alatt történt, ahol az egész feltáró csapat elfért. A harminc munkás, a két földmágus, a három archeológus: Dr Konrád, Felix, és Blessi, illetve a három asszisztens, beleértve engem, ültünk asztalhoz, hogy megreggelizzünk és meghallgassuk Dr. Konrád ásatási tervét.
A magas középkorú, régész egy ládára állt fel, hogy mindenki jól láthassa és halhassa. Fekete szakállát simogatta, miközben várt, hogy rá terelődjön a figyelem. Két kollégája, a fiatal Felix, és a veterán régész a kissé kövérkés Blessi a két oldalán álltak, és onnan figyeltek minket. A zsivaj csak nem akart alábbhagyni, és bár Dr. Konrád türelmes ember volt, kolléganőjéről, Blessiről ezt már nem lehetett elmondani. Lekapta az övéről a mágiával működő hangosbeszélőjét és beleüvöltött.
- Csendet naplopók. Volt egy esőnapotok, elég a henyélésből és figyeljetek Milora!
Mindenki azonnal a füléhez kapott és összerándult ültében, ahogy a süvöltő rendreutasítás elhangzott. A munkások riadtan elhallgattak, és tisztelettel néztek a hangosbeszélőt tartó nőre.
- Köszönöm Blessi – szólalt meg Dr. Konrad, és a csapatára függesztette átható szürke szemeit. - Örömmel jelenthetem, hogy elvonultak az esőfelhők és folytatódhat a feltárás. Mindenik a korábban beosztott brigádban dolgozik. Khm...Így az egyes és kettes folytatja az ásást a síroknál. Blessi fog rátok felügyelni. - az érintettek mind egyszerre nyögtek fel. A kissé körvérkés régész hölgy hírhedt hajcsár volt, és vele nemigen lehetett vitatkozni. - A hármas folytatja a ,,foltok” kiásását nyugaton – mutatott arra a területre, amit pár nappal korábban tisztítottak meg a mágusok, felfedve azokat az elszíneződéseket a földben, amik arra utaltak, hogy ott a talaj régen megbolygatták. - Ha találtok valamit szóljatok Felixnek, vagy Blessinek. - Az érintett munkások mind bólogatni kezdtek, és titkon eléggé örültek, hisz rájuk ma egy régész sem fog felügyelni, és csak negyed gözzel kell így majd dolgozniuk.
- Még hátra van a negyedik csapat. Nos ők ma ketté lesznek bontva. Osszátok be magatok között hogy lesztek. A csapat fele a Templomhoz jön, míg a másik fele a táborban marad és segít a leletek mosásában, és rendszerezésében Felixnek. Tíz perc után mindenkit a helyén akarok látni. Nos ennyi lett volna.
A munkások összesúgtak, és elkezdték eléggé zajosan, vitázva beosztani a csoportokat. A többi munkás meg elindult a raktársátor felé, ahol a különféle ásók, csákányok, és néhány mágikus szerszám várta őket.
A két földmágus a régészekhez lépett. Megszokták, hogy ők mindig a munkások után kapnak feladatot. Olyat, ami legalább 100 munkás megfeszített erejét követelte volna több napon keresztül. Reginald és Dave, mágikus erejüket felhasználva hatalmas földrétegeket mozgattak meg minden alkalommal, hogy eltüntessék a felső, érdektelen talajréteget, és a felszínre hozzák a leleteket rejtő érdekes rétegeket. Többet már nemigen tehettek, hisz akkor a leletek megsérülhettek volna, a megmozduló földben. Ám még így is mérhetetlenül nagy segítséget jelentettek a feltáráson.
- Reginald te velem, meg Adelussal jössz, a Templomhoz, Dave, te járd körbe az ásatási területet, és ahol csak tudod tüntesd el az eső nyomait, és szilárdítsd meg a földet. De óvatosan!
A mágus csak bólintott, és megigazította narancsszín köpönyegét. - Viszek magammal két föld lacrimát is, hátha kelleni fognak.
- Jó ötlet fiam. De ha lehet spórolj velük. Sokat elhasználtunk amikor kiástuk ezt a nagy gödröt – mondta az öreg Reginald, majd Konradra nézett. - Ezek szerint Milo én leszek ott veled, a Templomnál.
- Igen, öreg barátom. Nem tudhatom mi lesz ott, és örülnék ha nem csak Adelus lenne ott velem. Ő még csak nemrég végzett Eraban.
A beszélgetés további részét már nem hallottam. Konrad, és Reginald szép lassan ugyanis elindultak az ásatási terület felé.
- Mázlista vagy Adelus, hogy az Öreggel dolgozhatsz -vágott barátságosan hátba Ox, a borzasztóan pattanásos képű asszisztens fiú, aki Blessi mellé volt beosztva. A munkások Sprinterként emlegették, mert ő volt az aki lélekszakadva rohant egyik brigádtól a másikhoz Blessi, vagy a másik két régész üzeneteivel. Karoline csak sértődötten nézett ránk a sátrából. A lány szintén Eraból jött, akárcsak Ox. Mindketten történelem, és archeológus szakra jártak. Nagy álmuk pedig a múlt titkainak feltárása volt. Ám ez nem ment anélkül, hogy ne húzzanak le több évet asszintesként valamelyik professzor vagy régész beosztottjaként. Karoline nagyon fanatikus volt ha a múltról, és annak titkairól volt szó. Személyes sértésnek vette, hogy nem ő lett Dr. Konrád asszisztense, és be kellett érnie a kollégájával, Felixel.
- Azt hiszem igazad van Ox. Bár biztos megint le fog törni estére a kezem, annyit fog velem rajzoltatni Dr. Konrad.
- Hát igen. Az Öreg már csak ilyen, szereti az alapos dokumentációt. Igyekszem hamar végezni majd a melóval, hátha be tudok nektek segíteni. - Kacsintott rám, azzal ő is elindult az ásatási terület felé, hogy beérje a korábban induló munkásokat. Én még visszamentem a felszerelésemért és csak utána követtem. Bent a sátorban, miközben a cuccomat pakolgattam, az egyik ruhadarabot félredobva egy jókora kristály skorpió meredt rám fenyegetően. Ijedtemben hátrahőköltem, és majdnem kiszakítottam a sátor oldalfalát. Ez meg mégis mi a fenét kereshet itt?
Az esőnap alatt sok hasonló ,,csíny” történt a munkások jóvoltából. Mikor úgy ahogy megnyugodtam, sikeresen összekapartam egy kis bátorságot, hogy megpróbáljam valahogy kitessékelni a sátorból a kis csillogó jószágot. Rádobtam az egyik viseletes pólómat, és óvatosan belecsomagoltam, vigyázva nehogy megszúrjon. A csípése szerencsére nem halálos, de a mérge képes elkristályosítani azt amibe belekerül. Nekem csak komoly kellemetlenséget okozott volna, ám a kisebb állatok számára ez végzetes volt. Kimentem a sátorból és jó messze tőle kiráztam a skorpiót, ami dühösen azonnal eliszkolt a fűben.
- Mi a baj Adelus? Ha nem igyekszel el fogsz késni Dr. Konrad mellől, és megkérdőjelezi elhivatottságod a múlt kutatása iránt. - szólalt meg mögöttem Karoline, szinte vallásos áhítattal ejtve ki a kutatás és múlt szavakat.
- Semmi gond Karoline, már indulok is, de nagyon köszönöm, hogy figyelmeztettél. - válaszoltam neki egy moly kíséretben, és én is elindultam, hogy csatlakozzak a régészekhez. Ezentúl jobban kell odafigyelnem, arra ami körülöttem történik. Ironikus, hogy annyi fekete mágus, szörnyetegé és veszély után egy ambiciózus tudóspalánta miatt aggódók. Ha az a dög megszúrta volna a kezem. Az teljesen elkristályosodott volna, és képtelen lennék elvégezni a munkámat, vagyis Karoline kerülne a helyemre. A lány körmönfontsága, és sikertelen ,,merénylete” eléggé felbosszantott. Ám mikor letekintettem az ásatás helyszínére egykettőre elpárolgott a haragom. A széles füves fennsík közepén egy kis mesterséges völgy törte meg a szélben lengedező smaragdzöld világot.
A két földmágus egy jókora területen három méter mélyen egyszerűen elmozgatta a földet, és a távolban takaros kis dombokat emeltek belőlük. Sajnos nem voltam itt a munka ezen szakaszában, pedig biztos látványos volt, ahogy a föld átkúszik egy másik helyre felfedve a több száz évvel ezelőtti feltöltődött réteget. Innentől kezdődött meg az aprólékosabb munka. A megbolygatott földterületek megtalálása és kiásása. A temető telitalálat volt, hisz rengeteg sírt találtunk már eddig is, ám a Templom csak nem rég került elő. Észak felé tekintve kiásott sírok, feltárt romos falak fölött nézhettem el egészen a Templomig. Az épület jelenleg még a föld alatt volt, és csupán azért sikerült felfedeznünk, mert hatalmas szerencsével belebotlottunk az oda vezető kövezett útba. Pontosabban az egykor az utat alkotó kövekre. Ezeket követve jutottunk el a kiásott völgy északi falához, ahol a földmágusok szerint az épület rejtőzött. Eleinte mágiával akarták innen is elmozgatni a földet, ám egy alaposabb vizsgálat kiderítette: az épület még áll, csupán teljesen betemette a föld.
Ez a tény szó szerint sokkolta a régészeket. Ilyennel még soha sem találkoztak ilyen terepen. Mindenki egyetértett abban, hogy ez csakis mágia segítségével lehetséges. Már a sírokban talált tárgyak is erre utaltak azóta, hogy az első nyughelyet feltárták. Mind tökéletes épségben volt, holott csak alaktalan vasdarabokat és más hasolnó rossz állapotban lévő leletnek lett volna szabad előkerülnie.
Mikor leértem a rámpán a mélyedés aljára, mindenütt szorgoskodó embereket láttam. Természetesen Blessi csapata dolgozott a legbuzgóbban, félve a régésznő haragjától. Ezen a területen a sírok mindenféle feltárási fázisban megtalálhatóak voltak. Néhány csupán üres gödör volt. Ezekből maradványoktól kezdve, a talált tárgyakon át mindent elvittek már a korábbi napok során. A legtöbb gödörben most is lázas munka folyt. Ox az egyik sír mellett ücsörgött és a benne talált csontvázat, és tárgyakat rajzolgatta. Mellette Blessi hason feküdt, és egy kis ecsettel tisztogatott egy koponyát. Ezen a viselkedésen jó pár munkás kiakadt. De egy se volt olyan bátor hogy szóvá tegye ezt a régésznőnek.
Nem volt egyszerű meggyőzni őket, hogy itt nem kell tartaniuk kísértetek megjelenésétől.
Óvatosan átvágtam a temetőn, és végül megérkeztem a mágusok által kivájt nagy gödör északi falához. Itt rejtőzött az az épület, amit már jó ideje Templomként emlegetett mindenki. A három méter magas földfal egy szakasza gerendákkal volt megtámasztva, és ponyva védte az időjárástól, sátorszerűen kifeszítve.
Dr. Konrád, és Reginald ott álldogált a védett helyen és a falat tanulmányozták. Aprólékos munkával itt már eltávolították a földrétegeket, felfedve az épület egyik homokszín kőfalát.
- Hm Ilyen kő nincs ezen a területen. Ha nem tévedek, akkor ezeket a tömböket a Web Valley-tól hozták ide. - Jelentette ki az ásatás vezetője a követ vizsgálgatva. Reginald puszta érintésére egy kis darabka vált le, amit a szájába vett és elkezdett rágcsálni. - Jól mondod Milo. Méghozzá a Pók-bányából való jó minőségű szikla ez. Lehet akkoriban az a rész még nem volt tele azokkal az óriási ízeltlábúakkal.
- Nem lehetett könnyű munka elhozni idáig az építőanyagot. Kiváncsi vagyok hogyna csinálták.
- Megtehették mágiával is. - szóltam közbe, miközben elővettem a rajzfüzetemet, illetve a saját kis ásómat, és ecsetemet.
- Adelus jól mondja. Ha képesek voltak a sírokban talált tárgyakra ilyen erős védőmágiát olvasni, ami ellenáll az időnek, és a földnek, akkor komoly mágikus erővel rendelkezhettek egykoron – Erősítette meg szavaimat Reginalad.
- Reméljük elég volt ahhoz is, hogy az épületet is megvédje. Alig várom, hogy feltárjuk a Templomot. Tudtátok, hogy ebből a rétegből, sose találtak többet épületek alapjainál? - Nézett ránk csillogó szemekkel a főrégész, miközben kis vésőjével a követ kopogtatta. Távolabb a munkások a fal többi részét próbálták meg kiásni, óvatos mozdulattal fejtve le a kőrétegeket. Páran további dúcoszlopok felállításával voltak elfoglalva, hogy megakadályozzák a fal leomlását.
Egy ideig csak csendben rajzolgattam, miközben körülöttem folyt a falszakasz feltárása. Gyors és precíz mozdulatokkal örökítettem meg a föld alól előkerülő ember alkotta sziklafalat. Ott ahol én ültem kint a tűző napon az egészet beláttam, és ahogy egyre több részről került le a föld, úgy lett egyre részletesebb a rajzom is.
- Adelus, ide tudnál jönni egy pillanatra? - hallottam Reginlad rekedtes hangját. Felpillantottam a munkámból és láttam, hogy felém integet egy már kiásott szakasz előtt. Az öreg földmágus, és Dr. Konrád is igen izgatottnak tűnt. Leraktam a füzetemet és odamentem hozzájuk.
- Adelus szeretném ha a mágiáddal megerősítenél valamit – szólalt meg Dr. Konrád. Én engedelmesen odaléptem a fal elé.
- Nézd meg hogy mi van a fal mögött! A te mágiád pntosabb mint Reginalddé.
- Space Magic – suttogtam, aktiválva a térérzékelő mágiámat. - Egy üreg van a szikla mögött. - jelentettem, majd hirtelen izgatottá vált a hangom, ugyanis valami egézen különleges dologra jöttem rá a fal mögötti teret érzékelve.. - Te jó ég, csak nem lehet, hogy az egész épület ép?
- De bizony nagyon arra mutat minden jel – Mosolygott büszkén a főrégész. - Még kibontunk annyit a falból, hogy biztonságosan ki lehessen támasztani, de utána a fő feladatunk az lesz, hogy bejussunk az eltemetett épület belsejébe.
- Mindenképpen meg kell próbálnunk uram. Érzem, hogy szinte teljesen épek bent a falak. Oszlopok vannak benn. Csak négy oszlopot érzek, de az elhelyezkedésük alapján, úgy vélem körben vannak elhelyezve.
- Helyes, Adelus, menj és beszélj Blesszivel, meg Felixszel! Mondd meg nekik, hogy ebéd után feltárjuk a Templom belsejét.
- Máris megyek uram – rohantam el. A másik két régész legalább olyan izgatott lett mint Dr. Konrád. Különösen Blessi. Mindketten azonnal odajöttek hozzánk, és egészen délig folyt a fal megbontásának megtervezése. Szívesen ott maradtam volna, ám elküldtek, hogy rajzoljam le azokat a sírmellékleteket, amiket délelőtt kiástak a munkások.
Az ebédnél mindenki csak a Templom feltárásáról beszélt, és szinte mindenkinek megvolt a maga véleménye arról, hogy vajon mit is rejthet a földalatti épület titokzatos belseje. Sajnos én már tudtam, hogy az rész ahol bemegyünk semmi érdekeset. Csupán oszlopok lesznek a közelben. Ellenben nagyon reménykedtem benne, hogy azok a részek, amik kilógtak a mágiám hatósugarából tele lesznek érdekes leletekkel, és megválaszolják a fő kérdésünket: milyen mágiával voltak képesek megvédeni az épületet és a tárgyakat?
Az ebéd után mindenki összegyűlt a Templom falánál. A régészek megengedték a munkásoknak, hogy tanúi legyenek amikor Reginald, és Dave földmágiával óvatosan meg fogják nyitni a kőfalat, hogy bejuthassunk az épületbe. Természetesen a régészeket illette meg az a privilégium, hogy elsőként lépjenek be majd a feltáruló kamrába, ám tudtam, hogy utána majd én is sorra kerülök az asszisztensekkel együtt.
A fal előtt szinte tapintani lehetett a feszültséget, még a munkások többségét is elragadta a felfedezés izgalma.
Reginald, még utoljára megigazította, hosszú fehér szakállát, és egy földmágiát katalizáló lakrimát akasztott varázsbotja végére, és kérdőn fiatalabb kollégájára nézett. Dave, bólintott. Őneki nem volt botja, helyette a kezében tartotta a katalizáló lacrimát.
- Rendben Dave fiam, ha kész vagy kezdheted. - Biztatta Reginald Davet. A narancsszín köpönyeget viselő varázsló elvigyorodott. És hozzákezdett a művelethez. Magas szintű földmágiát használ,amit nem ismertem fel. Ahhoz nekem is ezt az elemi ösvényt kellett volna járnom, de úgy sejtettem, hogy valami földformázó varázslatot használhat. A szépen faragott egyforma kövek elkezdtek finoman remegni, miközben ropogó hangot hallattak. A katalizátor finom barnás fényben sziporkázott Dave kezében. A munkásokkal együtt hördültem fel, amikor a kövek egy része elkezdett egybeolvadni. Nem hittem a szememnek. A földmágus a kőtömbök egy részét egyetlen sziklatéglává egyesítette. Dave ezután óvatosan hátrálni kezdett, üres kezével a sziklára mutatva. Mindenki egy lépést hátrál önkéntelenül, amikor a nagy egybefüggő falrészlet elkezdett kicsúszni a helyéről, mintha három-négy hegyi balkan tolta volna hátulról. Persze nem kellett volna ezen meglepődnöm. A földmágusok ettől sokkal nagyobb, és súlyosabb sziklákat is képesek voltak mágiájukkal mozgásra bírni.
A nagyjából ajtó méretű faldarab közben szép lassan kicsúszott a helyéről. A több évszázados levegő sziszegve tört ki a külvilágba, száraz porszaggal árasztva el mindnyájunkat. Amint a kő biztonságosan kijött a helyéről, erejét fitogtatva Dave gyorsan a levegőbe röptette ,és pörgetni kezdte. Nem egy munkás idegesen bámult fel a jelenségre. Láttam rajtuk hogy egyikük sem akarja azalatt végezni, ha a mágus véletlenül leejtené.
- Jól van Dave, tedd le most már azt a követ. - szólam rá. Válaszul csak egy lenéző pillantást kaptam. Reginald köhögni kezdett, és szúrósan nézett Davre. A fiatalabb mágus értette a figyelmeztetést, és óvatosan letette a lebegtetett sziklát jó messzire tőlünk.
- Reginald! Most már biztonságos? – kérdezte Blessi a bejárat mellől.
- Úgy vélem igen. A föld nem suttog semmi veszélyt nekem.
- Ezt akartam hallani. Akkor gyerünk Konrad
- Igen, itt az idő. Figyelem mágikus lámpásokat fogunk használni. Én megyek be elsőnek, mögöttem Blessi, és utána Felix. Ha jelzek bejön Adelus, és Karoline, illetve azok a munkások akiket még ebédnél kiválasztottunk. A többiek pedig térjenek vissza a többi helyszínre. A Templom most az elsődleges, de nem szabad lemaradunk az ütemtervtől.
Mindenki egyetértően bólintott, illetve elszórt igen kiáltásokat lehetett innen onnan hallani. Pár munkás már indult is vissza a helyére dolgozni. Én ott álltam az izgatott Karoline mellett, aki a körmeit rágcsálta idegességében, miközben a régészek óvatosan behatoltak a földmágus által kivájt ajtó.
A régészek hangjait eltorzította a visszhangzó épület, ám így is ki lehetett érezni, hogy mennyire örülnek ennek a szenzációs leletnek. Reginald felém és Karoline felé intett a varázsbotjával, és belépett a lyukon. Nem kellett nekünk több biztatás, lelkesen követtük a földmágust.
Hideg levegő és porszag áradt felénk. Mellettem az asszisztens lány jó mélyet lélegzett, és áhítatosan így szólt.
-Mhhh, ez hihetetlen. Most azt a levegőt lélegzem be, amit ennek a helynek az építői, több száz évvel ezelőtt. Lenyűgöző.
- Hölgyeké az elsőbbség – intettem Karolinenak. Ő csak egy undok pillantásra méltatott, és bement a Templomba. Én egyből követtem. - Örülök, hogy jól érzed magad Karoline. Megbocsájtom a kis reggeli cseledet, de remélem a jövőben több ilyen nem lesz.
- És ha igen akkor mi van? - kérdezte harciasan, ám mikor meglátta a termet ahova beléptünk elállt a lélegzete, akárcsak nekem. A Templom belseje fantasztikusan nézett ki. A régészek lámpákat helyeztek el a fontosabb pontokon, felfedve a lenyűgöző lelet szépségét. A terem téglalap alakú volt, középen kör alakú süllyesztett rész, ami körül rengeteg faragott oszlop helyezkedett el. Mindegyik oszlop valamilyen mágikus lényt ábrázolt. A padlót és a falakat mindenütt csodás mozaikok borították, amik embereket, állatokat, falvakat, a régi letűnt nép hétköznapjait ábrázolták. Minden kőből készült, ám itt-ott a színes mozaikdarabok között, kristályok, drágakövek, csillantak meg.
- Ez lenyűgöző, ez fantasztikus – ugrált Blessi és kislányosan sikongatott. - Az az elmúlt évek legjobb felfedezése.
- Megcsináltad Milo – örvendezett Felix is, és kezet rázott kollégájával. - ma pezsgőt bontunk, hogy megünnepeljük a felfedezésedet. Nem tudom honnan szedted, hogy itt ássunk a pusztában, de bejött, a fenébe is bejött. Ettől lesz hangos Kutatók minden céhe..
Reginald a régészek örvendezése közben szép lassan a süllyesztetett padlórészhez ment, és csöndben figyelte az ottani mozaikot. - Adelus, te mit látsz ezeken a képeken? – mutatott az öreg botjával a terem közepére. Sokáig szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. A központi mozaik sokkal szebb, és részletgazdagabb volt, mint a többi padló, vagy faldísz. Az alkotók ezerféle színes követ felhasználtak, de ami igazán fantasztikus volt, az az amit ábrázoltak. A kör 21 cikkre volt felosztva, és mind egy-egy mitikus lényt ábrázolt, művészi részletességgel kidolgozva. Karmazsin és narancsszínekben pompázó főnix tárta szárnyait az egyik képen. Szemei rubint fénnyel ragyogtak. Mellette Jégóriás lehelt fagyot maga körül. A fehér kavicsok alkotta kép sziporkázva verte vissza a lápmák fényét. Elég volt csak ránéznem, hogy kirázzon a hideg. Vele ellentétes oldalon a Csillaglelkek Királyát véltem felfedezni az egyik mozaikképen. Fekete kőből rakták össze hátteret, míg maga a király fehér és kék kövekből állt. Feje felett aranyból voltak kiöntve a 12 zodiákus csillagjegyei. Mellette vörös démon acsargott, körülötte apró démonok tolongtak. A csupa vörös, fekete színű kő csak úgy árasztotta magából a romlottságot. Gyorsan el is kaptam róla a tekintetemet, és a felismerés döbbenetétől kábán Reginaldhoz fordultam.
- Sárkány, Elementál óriások, Főnix, Unikornis Démon, - soroltam a lényeket, majd megakadt a szemem egy másik ismerős lényen. Hatalmas medveszerű szörnynek tűnt csak épp ez két lábon járt, és hatalmas karmokkal büszkélkedhetett. Színe barna volt, és csak úgy csillogtak a lényt körbehálózó ezüstvonalak. Szóval ez is itt van. Valamiért nem lepett meg a dolog. Sok olyan lény volt itt amit soha nem hoztam volna magamtól kapcsolatba a régi elmélettel.
- Lehetséges, hogy ez lenne a bizonyíték a mágia régi nagy rejtélyére? - néztem kérdőn az idős földmágusra.
- Lehetséges. - felelte semleges hangon.
- Ti meg miféle elméletről beszéltek?- Fordult felénk Dr. Konrad, miután eligazította a bejövő munkásokat, és két régész társát, akik azonnal nekiláttak a Templom belsejének alapos felderítéséhez.
- A régi legendáról, ami a Mágia Eredetéről szól – Válaszoltam.
- És melyik legendáról? Ugyanis avan egypár. - Kérdezte Dr Konrád, majd ő is a képekre nézett, és láttam rajta, hogy már érti a dolgot.
- A Tanítók története, hát persze. A történet szerint a mágia kezdetben nem állt az emberek rendelkezésére, ám sikerült eltanulniuk a világban élő misztikus lényektől, akik felismerve az új kor eljövetelét átadták misztikus erejüket az embereknek. Mennyire fogadja el a legendát a Tanács?
- Jelenleg alaptalannak vélik hivatalosan. - válaszolt Reginlad. - Nincs rá bizonyíték, hogy a ma élő misztikus lények őseitől tanultok volna meg az Elveszett Mágiákat.
- Várj Reginald! Ezt hogy értetted? - Kérdezte a főrégész.
- Mi mágusok a történet egy másik változatát szoktuk emlegetni. A hagyományunk úgy tartja, hogy nem közönséges varázslatokat lestek el az ősi mesterek a mágia lényeitől, hanem a mára Elveszett Mágiák néven emlegetett rendkívül erős mágikus tradíciókat.
Ha lehet még jobban kezdtem odafigyelni a beszélgetésre. Végre sikerült közel kerülnöm az Elveszett Mágiákhoz. Sőt lehet egyenesen az eredetükhöz. A mozaikkör ékesen bizonyítja a régi legendát. Azok akik ide temetkeztek, elég régen éltek, ahhoz hogy ismerhessék az Elveszett Mágiákat és az eredetüket. Pillantásom a sárkányokat ábrázoló képre esett, és önkéntelenül belekapcsolódtam a beszélgetésbe.
- Mint amilyen a sárkányölő mágia. Azt csak sárkányoktól lehet megtanulni, és az elveszett mágiák közé sorolják.
- Tényleg fiam? - nézett meglepetten Reginald. - Akkor megint megváltozott a Tanács álláspontja ez ügyben. Te még fiatal vagy, de az a ritka mágiaág, annyira különleges....A sárkányölőkre sokszor egészen másképpen hatnak a mágia szabályai mint más varázslókra. Ráadásul rendkívül ritkák, túl sok a rejtélyes részlet körülöttük, ezért a Tanács hol Elveszett Mágiák közé sorolja az ő képességeiket, hol pedig valami egészen más kategóriába. Már évek óta nem olvasom a szaklapokat, úgyhogy ezen a téren nem vagyok túl tájékozott. Valamikor fiatalkoromban, az volt a divatos elképzelés, hogy a sárkányölők valójában emberalakot öltött sárkányok. Most meg állítólag már vannak ál sárkányölők, akármit is jelent ez.
- De a valdói sárkányölők a sárkányoktól tanulták meg a varázslataikat, pont úgy, ahogy a Tanítók legendája elmeséli. Ez nem bizonyíték a legenda igazságára?
- Sajnos Adelus nem – szólalt meg ezúttal sajnálkozva Dr. Konrad. - A múlt titkai kutatása során egy bizonyíték még nem elég hiteles, egy legenda, vagy egy elmélet igazolásához. - A régész mögött az öreg földmágus helyeslően biccentett.
- Ez így van Milo, ha tudnánk bizonyítani, hogy más Elveszett Mágiákat is misztikus lények tanították az ősmágusoknak, akkor a Tanítók legendája már nem legenda, hanem elfogadott tény lenne. De sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Sokan kutatják a mágia eredetét, és te is tudod, hogy sok elmélet létezik ezzel kapcsolatban, bár meg nem mondom neked, hogy a Tanács épp melyiket fogadja el.
- Úgy tudom az Ősmágus elmélet jelenleg a legfogadottabb.
- Miszerint, az első varázslók sokkal hatalmasabbak voltak a ma élőknél. A régi időkben több mágia volt a világban, ezért voltak a képesek a művészet születésének a kezdetén megalkotni azokat a mágikus módszereket, amik mai szemmel nézve rendkívüli hatalommal bírnak – Simogatta a szakállát Reginald, tökéletesen mondva el az elmélet lényegét.
- Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom a beszélgetéseteket, de de tengernyi a munka. Adelus, kezd el rajzolni a körcikkeket!
- Máris hozzálátok uram – azzal rajzkészletemet magamhoz véve leültem, az egyik cikke elé, és nekiláttam annak a szörnynek a rajzolásához, aminek a szobrát a Shirotsumei barlangtemplomban már megcsodálhattam. Most tűnt csak fel, hogy a lény vállán egy tenyeret ábrázolt az alkotó, benne három drágakővel, amik kék, zöld és piros színben ragyogtak. Lenyűgöző alkotás volt akárcsak a többi kép. Miközben én vázlatvonalakat rajzolgattam, a régészek is munkához láttak: mintákat vettek a kövekből, illetve hamar hoztak egy mágiával működő fényképezőgépet is, hogy fotókat készítsenek a Templom belsejéről.
Én magam nem kedveltem ezt a szerkezetet. Szerintem egy művészien elkészített rajz vagy festmény sokkal jobban visszaadja a valóságot, mint egy élettelen, fagyott pillanatot megörökítő kép. Lepillantottam a körcikkre és újabb vonalakat kezdtem behúzni. Úgy döntöttem először körvonalazom az alakot, és megrajzolom az ezüst mintát is. Nagyon furák voltak azok a vonalak. Keresztül kasul behálózták az egész mozaikot. Alig látszottak a sok színes mozaikkő között, de a rajzom jelenlegi állapotában nagyon is feltűnőek, és nem odaillőek voltak.
Újra lenéztem a mozaikra, és az alsó sarokban megláttam egy kisebb drágakőcsoportot és bejelöltem őket a rajzon. Nagyon fura, olyanok mintha égtájjelzők lennének, gondoltam.
A ceruzám koppanva hullott a padló kövére, én pedig a felismeréstől kábán meredtem az eddig elkészült vázlatra. Azok az ezüstvonalak. Ez hihetetlen, végigkövettem őket a tekintetemmel, és egyértelműen úgy kanyarogtak, mint a partvonal Fiore Akane részén. A kisebb ezüsterek, pókhálóan terültek szét kirajzolva a vidék hegyeit, és főbb folyóit.
Egy titkos térképet rejtett a padlón kirakott szörnymozaik.
Gyorsan leraktam a füzetemet, és körbejártam az egész süllyesztett mozaikot, de sehol másutt nem láttam elrejtett térkép nyomát, vagy ha volt is úgy rejtették el, hogy még egy térképész se vette volna észre.
Ha nem bámultam volna éveken át a királyság különféle térképeit, a fenébe is, észre se vettem volna, mint rejt az a mozaikkép.
Nem tudtam, hogy most mit csináljak. Bizonyára valami fontos dolgot jelölt az a térkép. Mondjuk egy olyasmi templomot, mint amit a fejemre omlasztott az az idióta földmágus Strago Rhelm.
A felfedezés izgalma bizonytalanná tett, ám végül győzött az igazságérzetem. Elindultam megkeresni a főrégészt, hogy beszámoljak a titkos térképről. A hangok alapján könnyedén megtaláltam őt és az idős földmágust. Mindketten a templom legnagyobb termében ácsorogtak egy durván kifaragott nőalakot ábrázoló szobor előtt. A nő hosszúkás, sárgásan sziporkázó kristályt tartott a kezében. A mágikus fényben pedig könnyedén ki tudtam venni a terem falainál álló jó tucatnyi kőszarkofágot, amiben e nép kivételes személyiségei nyugodtak. Akárcsak a többi teremben itt is minden kiváló állapotban volt. Semmi nyomot nem hagyott rajtuk az idő vasfoga.
Megborzongtam a teremben áramló finom varázsenergiától, és megfeledkezve arról, miért is jöttem a kristályra mutattam és és így szóltam:
- Az meg micsoda?
- Áh Adelus fiam, sejtettem, hogy ide fogsz tévedni. Ez kérlek szépen az ok amiért az épület és a talált tárgyak épen maradtak. Ez a régi lacrima tárolta a varázslatot, ami lehetővé teszi, hogy a templomnak, hogy dacoljon az idővel.
- A lacrimák gömb alakúak. Ez miért nem az?
- A régi mesterek sokféle alakúra csiszolták ezeket a kristályokat. - válaszolt Dr. Konrád Reginald helyett. - én már láttam kocka, gúla, sőt érem alakú lacrimát is.
- Adelus, felismered azt a jelet, ami a gömbben lebeg? - Kérdezte az öreg varázsló. Belenéztem a az aranyszínben ragyogó kristályba és halványan sikerült kivennem egy jelet benne, e nem hasonlított a semmilyen mágikus pecsétre, vagy rúnára amit én ismertem. Mikor bevallottam ezt Reginaldnak, ő csak bólintott. Láthatóan erre a válaszra számított tőlem.
- Ez a jel nem más mint az egyik elfeledett mágia jele. A Time Ark-ké.
- Az ősi időmágia? – kapkodtam levegő után. Erre Dr. Konrád is érdeklődve felkapta a fejét.
- Igen. Egyszer még fiatal koromban láttam ezt a jelet, Egy idős máguson, aki időmágiát használt. Amulettként viselte a nyakában, és mikor kíváncsian rákérdeztem ő megmondta. Nem tudom ki volt, de még így, közel száz évesen is emlékszem a fekete ruhájára, a széles szalmakalapjára és a díszes puskára, amit a vállán hordozott. - Reginald rám nézett szomorúan mosolyogva – Ugye tudod, hogy a Tanítók legendája szerint ki tanította meg a Time Arkot az embereknek?
- A Halál – feleltem megilletődve, és ahogy az öreg szemébe néztem, láttam rajta, hogy ő már nagyon várja azt aki egykor talán az idő feletti hatalommal ajándékozta meg a varázslókat. Hiszen Ő az aki mindenütt ott van, akárcsak az idő.
Dr. Konrád diszkréten köhintett egyet.
- Sajnálom, hogy megzavarlak titeket Reginlad, de mit tudunk kezdeni a kristállyal? Ha tényleg a Time Ark egyik mágiája munkál benne, feltétlenül tanulmányoznunk kell. Azt mondtad, hogy ennek köszönhető, hogy a templom és a tárgyak dacolni ilyen épek maradtak. Mert időmágia óvja őket.
- Sajnálom Milo, de attól tartok a lacrima már nem sokági fogja fenntartani a varázslatot. Sok repedés van rajta., és a mágia is gyenge. Talán ha még egy napig ha bírja. - felelte szomorúan az öreg földmágus.
- Az meg hogy lehet? Több mint ezer évig bírta, miért pont most romlott el?
- Ennyi idő még a Time Arknak is sok. Meg úgy vélem, azzal is sokat ártottunk, hogy behatoltunk a templomba.
A főrégész csak tátogni tudott.
- Ez azt jelenti, hogy össze fog dőlni ez a hely? – nézett ránk olyan arccal, mintha a legrosszabb rémálma válna valóra.
- Dehogy! Azt nem fogjuk hagyni Daveval. A fiú kitűnő építész. Bizonyára kitalál valamit, hogy a mágiánkkal épen tarthassuk az épületet. Meg tudjuk erősíteni a köveket, és el tudjuk tüntetni a súlyt, ami most is ránehezedik.
- Ha ez a helyzet akkor dologra. Nem akarom, hogy a mozaik képek, vagy a szarkofágok kárba vesszenek. Kettőzött erővel kell folytatunk a feltárást. Jobb ha te is visszamész a helyedre Adelus. Amúgy miért is jötté ide?
- Megéreztem a mágikus energiát uram, az vonzott ide. – feleltem, miközben próbáltam úrrá lenni a lelkiismeret furdalásomon.
Visszasiettem a rajzomhoz, és miközben a vonalakat rajzolgattam a hazugságom okain töprengtem. Ez a hely több volt mint egy egyszerű temetkezési hely. A mozaik kör ezt épp eléggé bizonyította a szememben. E hely építő ismerték és alkalmazták a Time Arkot. Bal oldalra néztem, ahol jó hat körcikkel arrébb a halált ábrázoló mozaik feketéllett. A Halál adta az ősi időmágiát. Az elementálok az elemi mágiát, a sárkányok a sárkányölő mágiát. Én az a nagy szörny, aminek a szobrát Strago annyira őrizgeti? A barlangban állatok jelentek meg a semmiből. Bizonyára azt is valami elveszett mágia idézte elő. Olyan ami ahhoz a szörnyhöz tartozik. És arról az izéről csak egyvalaki tudhat néhány hiteles dolgot: Strago Rhelm.
Ha be tudnám bizonyítani, hogy az a lény mágiát tanított az embereknek... Ám nem lenne jó ha nayon sokan zudnának erről az elméletemről. Elég csak egy két ember. És bár megbíztam Milo Konradban, úgyvéltem, ez az ügy rám tartozik. Ez az én kutatási területem. Ezért csatlakozam egy varázsló céhbe. Nem fogom kihagyni az eddigi legjobb esélyemet, hogy egy picit fellibbenthessek az Elveszett mágiákat fedő rejtélyek fátylából.
Ám sajnos csak egy lehetséges módot tudtam kitalálni arra, hogy ezt megvalósíthassam. Segítenem kell a Szerencsevadásznak.
Mikor este fáradtan kijöttem a templomból, már nálam volt a térkép, ami a szörny egyik kegyhelyét jelölte. Most már cseppet sem hasonlított arra a csodás képre amit a mozaikkövek alkottak.
Az ezüst vonalak, a drágakövek, és az a kéz szimbólum benne a három kővel. Nos ez fogja majd megmutatni az utat, a mágia és a múlt egyik titkához.
Még két teljes hétig dolgoztam az ásatáson, mikor az egyik este bekopogtam Dr Konrád sátrába.
- Ah Adelus, minek köszönhetem ezt a kései látogatást? - kérdezte a főrégész, az irónasztalnál ülve. Előtte kávé gőzölgött a bögréjében, körülötte a mozaikképekről készült rajzok és fényképek hevertek szanaszét. Tudod, hogy holnap korán kell kelnünk. Fel kell nyitnunk a templom egyik oldalsó termének szarkofágjait.
- Sajnálom uram, de holnap el kell hagynom az ásatást. Van valami amit el kell intéznem.
- Áhh, ez biztos? - kérdezte öszintén sajnálkozva - Már csak három hét van hátra az idényből. Biztos nem tudsz még várni?
- Sajnos nem. A Qatro Cerberus számít rám, és van egy magánjellegű ügyem is.
- Nagy kár, nagy kár. Ugye a holnap hajnali karavánnal akarsz elmenni, ami az ellátmányt hozza?
- Igen uram. Csak szerettem volna elköszönni, és megköszönni ezt a fantasztikus lehetőséget, hogy itt lehettem.
- Szívesen Adelus. Nagyon jó munkát végeztél itt. Remélem máskor is számíthatok rád, neked tehetséged van az archeológia tudománya iránt.
- Köszönöm uram, legközelebb mindenképpen végig fogom csinálni az idényt. Köszönök mindent, és további jó munkát kívánok.
- Nincs mit Adelus. Majd ha Eraban jársz, néz be hozzánk.
- Feltétlenül úgy lesz - ígértem miközben kezet ráztam a mosolygó főrégésszel. Majd csendesen kijöttem a sátorból és összepakoltam a holmijaimat. A kincset érő térképet, a szörnyet ábrázoló mozaik másolatával együtt gondosan eltettem, és mikor minden előkészülettel kész voltam, kiültem a csillagok alá, hogy a szabad ég alatt várjam meg a karaván érkezését.

//Közös élmény Strago Rhelmmel//


Gondolataimba merülve baktattam felfelé a Shirotsume határában lévő domb tetejére, ahol először találkoztam Strago Rhelmel. A Titan Nose földmágusával úton útféle összeakadtunk, és ezen alkalmak szinte mindig tele voltak kisebb nagyobb súrlódásokkal. Ám mindezek ellenére megtanultuk elviselni a másikat. Sőt merem állítani, ha más körülmények között találkoztunk volna először akár még barátok is lehettünk volna.
Vagy nem, mivel elégg elétrő a személyiségünk ahhoz, hogy ki ne állhassuk a másikat. Ám most mégis azért sétáltam felfelé a dombra, mert a segítségét akartam kérni.
Legutóbb, mikor Nocturnenak, az élőhalott mágusnak tettünk egy szívességet, a küldetés vége felé elbeszélgettem Stragoval, ugyanis egy ásatáson olyan kincset találtam mi biztos érdekleni fogja. Sajnos akkor nem volt nálam az a térkép amit meg akartam mutatni neki, így megegyeztünk, hogy találkozzunk ott ahol egymásnak estünk egy heves varázspárbajban: a Monostor domb tetején Shirotsume mellett.
Nem kis út volt ez nekem, ám mégis szívesen vállalkoztam rá, hisz Szerencsevadász korábban már utalt rá, hogy tud egy két dolgot a mozaikképen szereplő ősi lényről, ami talán a kulcs lehet a Tanítók legendájának igazolásához, valamit az elveszett mágiákhoz.
Fáradtan álltam meg a domb fákkal és sziklákkal borított tetején. A nap izzó érmeként ragyogott a tiszta égen. Hunyorítva tekintettem fel rá. Ő a király a nappali égbolton gondoltam, majd tovább kerestem Szerencsevadászt.
Egy nyílt térségen találtam rá. A földmágus a fűben heverészett. Kissé bosszús voltam, amiért ide szervezte a találkozót. Eszembe jutott a sok kellemetlen élmény, ami az első találkozásunkkor történt. Odasétáltam hozzá elállva a napfényt.
- Nahát, nahát, Szerencsevadász. -szólítottam meg, felzavarva kellemes szendergéséből. - Csak nem visszajöttél értékeket menteni? Könnyebb dolgod lenne, ha nem omlasztottad volna be a barlangot. - tettem hozzá kissé gúnyosan. Még mindig elfogott a düh, ha eszembe jutott a beomlasztott barlang. Sohasem sikerült rendesen újra lerajzolnom a barlangban látott képeket és írást.
- És én kis híján elkezdtem volna panaszkodni, hogy egyes emberek milyen bunkók tudnak lenni. -szólalt meg Strago a földön fekve. - Hisz ez csak a kedves reggeli utazó lehet. Sajnálom, de szeretem a nyugodalmas, csendes helyeket. Csendesen sóhajtottam egyest. Az alig leplezett szemrehányása teljesen jogos volt. Túl sok időt töltöttem a céhben. Nagyon megkopott az udvariasságom, amióta otthagytam Erat.
- Igazad van szerencsevadász, tényleg udvariatlan voltam veled. -kértem tőle elnézést. - Ami nem szép, tekintve, hogy párszor már kihúztuk egymást a bajból, még ha nem is kedveljük egymást igazán.
Strago végre felkelt a földről. Könnyedén leporolta magát, és jólesően nyújtózkodott egyet, élvezve a napfényt.
- Nos, akartál nekem valamit mondani, vagy mutatni. Mi lenne az? – kérdezte egyből a tárgyra téve. Arra számítottam, hogy szokásához híven visszavág valami szellemes megjegyzéssel. De nem így tett. Van még remény számunkra arra, hogy egy nap normálisan ki fogunk jönni egymással.
- Egy ásatáson jártam a Web Valley közelében. És ott valami igen érdekeset láttam. -kezdtem felvezetni azt amiért ide jöttem. Láttam rajta hogy eddig még tudja követni, bár már az ásatás szó nem sokat mondott neki, ezért nekiszegeztem egy kérdést. - Mond neked valamit a Tanítók legendája?
Strago kissé elsápadt először, majd fokozatosan bosszús lett az arca. Mikor megszólalt hangja kissé keserűen és gúnyosan hangzott.
- Nem igazán. Nem voltam a mágiában taníttatva. Szüleim eléggé ellene voltak mindenféle mágiatanításnak.
Elég volt a saját apámra gondolnom, és máris kezdtem jobban megérteni Stragot. Vajon ő is nemes körökből származna? Rendszerint a kékvérűek azok akik a leghatározottabban ellene vannak annak, hogy a gyermekeik mágiát tanuljanak. Ám ennek nem most volt az ideje, helyette röviden össze foglaltam azt amit tudni érdemes a mágia egyik eredetelméletéről.
- Értem, nos, lényegében arról szól a Tanítók legendája, hogy a mágia ősi természetfeletti lényektől származik. Sőt nem is akármilyen varázslatok, hanem az elfeledett mágiák. Az időmágiát a Halál tanította, a sárkányölő mágiát a sárkányok, az ősi elemi mágiát az őselementálok. Persze minderre nincs semmi bizonyíték. A legött mágus is mesének hiszi, ám talán van valami ami esetleg adhat némi hitelt, és valóságalapot ennek a mesének.
- Ahamm. Értem. - Felelte, és láttam rajta, hogy erről most hallott először. Furcsa, azt hittem sokan ismerik ezt a mesét fiore szerte. Hát úgy látszik ő eddig nem hallot róla. Félretettem ezt a gondolatot, és folytattam ittlétem okának elmesélését.
- Láttam egy mozaikképet ezekről a lényekről, és köztük volt az is, aminek a szobra miatt a fejünkre omlasztottad a fél hegyet. Úgy vélem az lény egy elfeledett mágiát tanított a korai embereknek. Mint a sárkányok. Ha sikerül bizonyítékot szereznem, akkor talán igazolhatok egy legendát. Ugye te is emlékszel azokra az állatokra, amik a semmiből jelentek meg?
- Hogy is felejthetném el. - morogta kedvetlenül, mellkasát masszírozva.- Nem tudom miféle idéző mágia volt az, de úgy vélem kapcsolatban kell állnia azzal a lénnyel. –jelentette ki határozottan. Vajon miért ilyen biztos benne. Csak nem az egyik lény mondta el neki? Gondoltam gúnyosan. Egyre jobban perzselt minket a nap. Levettem a kalapomat és megtöröltem izzadó homlokomat és intettem, neki hogy sétáljunk egyet, lehetőleg oda, ahol árnyék is van.
- Sajnos a vereséged és elhamarkodottságod miatt tönkre vágtad azt a templomot, ami itt volt. Ezért kértelek meg erre a találkozóra. Kíváncsi vagyok, te mit tudsz erről a lényről. Már ha egyáltalán tudsz róla valamit. - Adtam hangot a bennem megfogalmazódó kétségeknek.
- Hmmm, nos, jó ideje már annak a párbajnak, és nem kell az orrom alá dörgölni, hogy forrófejű vagyok, de senki sem tökéletes. Igen, tudok egyet, s mást szőrös barátunkról. - ismerte el, majd még hozzáfűzte - De most nem vagyok beszédes hangulatomban. Mit szólnál egy parti sakkhoz? – kérdezte, némi gondolkodás után.
- Sakkhoz? - Néztem rá meglepetten - Benne vagyok. Bár már rég nem játszottam. Volt némi kellemetlenségem korábban a játékkal. –vallottam be kissé feszengve, és felderengett bennem az a kellemetlen élmény, ami miatt évek óta felhagytam a játékkal.
Míg én a múlton merengtem Strago látványosan bemutatta menyit is fejlődtek földformázó képességei.
- Earth Pillar. - mondta, és varázsigéjére egy asztal méretű szikla jött elő a föld alól. Intésére vonalak jelentek meg rajta, amiket más vonalak kereszteztek. Kissé szabálytalan kockákat alkotva. - Ez jó lesz asztalnak. És íme, a bábuk. - Mondta és szépen mindet megalkotta földből megformázva. Egésze ügyes volt. Minden figura felismerhető volt, sőt itt-ott mintha egyszerűbb minták is lettek volna rajtuk. Határozottan fejlődik Szerencsevadász mágiája.
- Remélem nem bánod, ha most a világosbarna, sötétbarna felállást használjuk.
- Cseppet sem. Melyik sereggel leszel? - kérdeztem.
- A világossal. De, csak azért mert én gyártottam őket.
- Tét? – szólaltam meg ismét, miközben hadrendbe állítottam a sötétbarna seregemet. A kérdés szinte automatikusan bukott ki a számon. Mielőtt az az incidens megtörtént volna az óriás sakkfigurákkal, mindig valami apró tétbe játszottam az évfolyamtársaimmal Eraban.
- Semmi. Illetve valami: információ. Miközben játszunk, én elmondom, mit tudok. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudsz egyszerre kétfelé figyelni. Ha megversz, vidd a tudásod, és végezd be, amit be kell. Ha én nyerek, elmondod, amiért eljöttél hozzám. Nincs veszítenivalód. Könnyedén rábólintottam a feltételekre. Akárki is fogja megnyerni ezt a játszmát, mind a ketten nyerni fogunk a dolgon, valamilyen szinten.
A szabályoknak megfelelően Strago lépett először és kitolta a király előtt álló figuráját. Egyesek szerint az első lépések nagyon fontosak a későbbi játék szempontjából. Én nem adtam nekik igazat, hiába létezik több tucat nyitás forma. Én szinte mindig ötletszerűen léptem akárcsak most is és kitoltam a saját sötét bábum
- Kezdjük azzal, hogy háromféle behemóttípussal találkoztam. -kezdte újra a társalgást Strago, miközben a tekintete hol rám, hol a táblára szegeződött. - Legkönnyebben szemeik színe alapján lehet őket megkülönböztetni. Kék, piros, zöld. Ha beleszámítjuk a helyi barlangot, akkor néggyel találkoztam. A mágiájuk meghatározott szabályon alapul. Ez az egyenlőség elve. Valamit valamiért. Majd merészen kihozta a vezérét, megfenyegetve a gyalogomat. Ezt nem hagyhattam annyiban és bevettem a lovasságot, megfenyegetve a fehér vezért, és a túl messzire kilép gyalogját.
- Az itteni milyen színű volt?
- Zöld, bár ez jelenesetben nem meghatározó.
Strago nem habozott, és visszavonulás helyett leszedte a gyalogomat, mire én válaszként egy másik gyaloggal léptem előre megtámadva a túlbuzgó vezért.
- És miért nem meghatározó?
- Miért lenne meghatározó? Miért fontos nekünk, hogy milyen volt a szeme színe? Mitől változik meg a helyzet?Kérdezte, mintha valami nyilvánvaló dolgot magyarázna és a vezérét odébb csúsztatta egy mezővel, sakkot adva. Én erre a lépésre könnyedén odatoltam a vezéremet a király elé. Tudtam, hogy nem fogja leütni, hisz akkor a saját figuráját is elvesztené.
- Azt mondtad a mágiájuk, szabályon alapul. Nem elképzelhető, hogy a szemeik színe alapján eltérő?Próbáltam valami értelmeset kérdezni a lényekről.
- Dehogynem. De jelenesetben így is oly mindegy, hogy párbajunk tárgya melyik mágiát használta, mert egyik sem idéző mágia. A behemótok nem használtak idézést. Azok a lények, minden bizonnyal, a lakók által voltak kirendelve. - Jelentette ki Strago, miközben végre visszavonult a fenyegetett figurájával a király elé. Magamban elmosolyodtam a lépése láttán. Majd mikor átgondoltam Strago szavait rá kellett döbbentem, hogy az elméletem máris hibásnak bizonyult egy ponton: A Behemót nem használt idézést. Szerencsevadász már négyszer találkozott a lény nyomaival, és szavai alapján világossá vált, hogy csak itt jelentek meg megidézett szörnyek. Vagyis az egykori lakosok bírtak ilyen mágiával.
Tekintetemmel visszatértem a táblához, kiléptem egy újabb gyaloggal, hogy egy új tisztet, az F8 as mezőn posztoló futó útját szabaddá tegyem. Válaszul Szerencsevadász egy D3ra lépő gyaloggal lépett, jelentősen megnehezítve a futó kijutásának esélyét.
- Feltételezem a többi szörnnyel történt találkozás alapján gondolod, hogy az állatokat nem a Behemót mágiája hozta elénk. - Mondtam ki ellenfelem lépése után azt, amit már megfogalmaztam magamban, Szerettem volna ha megerősíti a következtetésem. [colorlight=blue]- A többi helyen is csak egy nagy szobor állt? [/color]
- Igen. Szerencsére igen változatos helyeken voltak, így nem unatkoztam. - rázkódott meg Strago, bizonyára valami emlék miatt. Majd felém fordult ismét - Gondolom kíváncsi vagy, hogy mégis milyen mágiát használtak. Mindhárom típusban volt egy közös: az ember volt a célpont, főként. – Újabb bizonyíték, hogy a megjelenő állatoknak semmi közük a mitikus szörnyhöz.
Míg beszélt kiszabadítottam a másik futómat, még ha ennek az is volt az ára, hogy a bástyám védtelenné válik. Sebaj. Nem lesz esélye leütni a későbbiekben, ugyanis azt tervezgettem, hogy sáncolni fogok. Majd eltöprengtem Strago szavain, és ki is szaladt belőlem a döbbent kérdés:
- Ember? Ezt fejtsd ki egy kicsit bővebben, ha lehet.
- A kék mágiája a fizikumot, az ember felépítését változtatta, alapjába véve. Bár, ha jól sejtem, ezt bármilyen más, testtel rendelkező, értelmesen gondolkodó lényre is igaz, egészen addig, ameddig a célpont a behemót tudatára tudja adni, hogy mit akar változtatni, minek cserébe. Érthető eddig? - kérdezte és kitolta a futóját az F4re, mire én a frissen mozgásképessé vált futómmal léptem kettő a vezére felé. Nagy haditett lenne, ha sikerülne levadásznom, azt az erős figurát.
Míg Strago a következő lépésen gondolkodott, én azon merengtem el amit mondott. Szóval a kék a fizikumot változtatja meg. Erő ügyesség helyett, szépség rútságért cserébe. Nagyon erős mágiának hangzott az alapján amit elmondott. Lehet, hogy ezen alapult a Titán mágia és az alakváltás? Ha a kék az erő akkor a többi szín az elmére kell, hogy hasson állapítottam meg.
- És a többi szín? Érzelem és értelem? - kérdeztem rá a feltételezésemre.
- Nem vagyok meglepve professzor úr, ráhibázott. De csak félig. A piros, a lélekre hat. Amibe persze beletartozik az érzelem is, de a személyiség itt az, amin a legnagyobb hangsúly van. Ennek a mágiának a szabálya kissé másabb, mint a többi kettőé, de ezt majd később mondom el. - jelentette ki és a tábla felé fordult. Kissé bosszús voltam amiért most akart lépni, és nem folytatta a mágiák ismertetését.
Ő is azt csinálta amit én: kiszabadította a másik futóját is. Válaszul az E5-re lépem előre támadásba lendülve, és nyomát gyakorolva a frissen játékba hozott bábújára. Eddig elég óvatosan lépegettünk, ám valamikor el kell kezdeni a háborút. Úgy döntöttem megteszem az első lépéseket ez irányban. A sakk kegyetlen törvény,e hogy a feketék és a világosak egymás vérét ontsák.
Lépésem után Strago felé fordultam, és érdektelenséget színlelve megvontam avállam.
- Ahogy gondolod Szerencsevadász. Eraban sok legendás lényről hallottam már. A dadám az összes népszerű gyerekmesét elmondta, amikben misztikus lények szerepeltek. De erről a Behemót nevű lényről még soha nem hallottam. Bár igaz a mozaikképen volt még pár lény, amit nem ismertem fel. - vallottam be.
- Oda is majd eljutok. -fogadkozott - Nem véletlen, hogy senki sem hallott felőlük. Visszatérve a színekre: a zöld az agyat manipulálja, jobban mondva azt, ami benne van. Tudást. Ennyit a jó dolgokról. Viszont mindhárom mágiaágnak megvan a maga negatív hatása is. - mondta és fellépet egyet a megtámadott figurájával, és ezzel a húzással egyúttal megtámadta a huszáromat is. Azt már nem. Gondoltam és elmozdultam a lóval lecsapva az ő világos színű gyalogját.
- Mint például? - Kérdeztem rá azokra a negatív hatásokra amikre a lépésváltásunk előtt utalt. Valami nagyon nem stimmelt itt, és reménykedtem benne, hogy majd Strago helyre rakja a dolgokat. - Már itt fura a dolog. Az, amit Az Ark Magic-ekről tudunk, semmilyen hátrányokat nem említ. -ráncoltam a homlokom.
Strago bosszús arcot vágott, mikor megint előjött belőlem az Erai szorgos diák. Elhamarkodottan kitolta az alapsoron lévő futóját, hogy megfenyegesse a gyilkos huszáromat. Hah, nem úgy van az! Ha le akarod szedni azt a figurát, akkor dolgozz meg érte Szerencsevadász, gondoltam, és az F5-re kirohanó gyalog máris védelmébe vette a fekete lovamat, megnövelve a csalétek kívánatosságát.
A földmágus bevette a cselt, és a D3-on lévő gyalogjával könnyedén leszedte az értékesebb huszár. Nem bírtam megállni egy diadalmas mosolyt. Most hogy a gyalog eltűnt a vezér elől, szabad útja volt a régóta készenlétbe helyezett futómnak, ami csak erre az alkalomra várt és azonnal leszedtem a védelem nélkül maradt vezért.
Mikor válaszolt a kérdésemre hangja meglehetősen idegesen csengett.
- Tegyük fel, hogy értem, mi az az Ark Magic. A testi és az agyi változtatásoknál egyértelmű a hátrány, amit az ekvivalens csere fogalom ki is belez: ha izmosodni akarunk, fel kell például adnunk szép arcunkat, és a többi. Ha meg akarunk tanulni valami, akkor el kell felejteni hozzá valamit. A negatívnak ki kell egyenlítenie a pozitívat. A lelki változás kissé furcsább, én sem értem igazán. Ott is megvan a csere, de ott ki lehet kerülni az egészet azzal, hogy pozitív személyiséget kérünk, negatív személyiség feladásával. Legalább is a logikus ember ezt csinálná. Ha jól sejtem, akkor a túl sok lelki beavatkozás instabillá teheti a lelket, érzelmi hullámokat okoz, míg végül teljes őrületet eredményez. Nem vagyok benne teljesen biztos, de nekem ez szűrődött le.
- Ez utóbbi elég zavarosan hangzik. - állapítottam meg, mikor Strago megnevezte azokat a hátrányokat amivel a lények mágiájának használata jár. - Az Ark Magic kifejezés összefoglaló név az Elfeledett mágiákra. - majd kissé hitetlenkedve hozzáfűztem: - Csak azt nem mond, hogy azokról sem hallották még semmit.
Szerencsevadász csak hallgatott és inkább a tábla felé fordult. Úgy tűnt mintha a vezérének elvesztése jobban aggasztotta volna, mint az, hogy varázsló létére nem járatos a mágia hagyományaiban.
Huszárjával levette a vezérgyilkos futót, mire én is kihoztam a másik gyors mozgású huszáromat a C6os mezőre.
- Nem kell mindig önmagadból kiindulni. -szólalt meg végül Strago bosszús hangon. - Nekem eléggé felületes mágiaoktatásom volt. Nem ment bele mesterem a bonyolult dolgokba. Volt nekem akkoriban épp elég bajom.
- Értem. Sajnos ez a mesterek nagy hibája. Csak azt tudják megtanítani, amit ők is
amit ők is tudnak. Több tanító pedig jobb. - Idéztem az egyik varázslást oktató professzorom kedvelt bölcsességét. Volt benne igazság az kétségtelen, ám az éremnek itt is s két oldala van, és megpróbáltam ezt is megvilágítani Strago előtt. - Persze én meg élettapasztalat terén maradok el az átlagtól. - Azt már csak magamban tettem, hozzá, hogy emiatt még ma is sok hátrány ér, nem is beszélve arról, hogy lelkem mélyén valahol irigykedek azokra a mágusokra, akik közel állnak a mentorukhoz. Nekem meg csak egy poros kódex jutott.
Hogy feledjem keserű gondolataimat visszatereltem a beszélgetést az eredeti medrébe.
- Meghallgatsz egy rövid magyarázatot az Elfeledett mágiákról?
Strago a válasza előtt megint a sakktábla felé fordult. Egyik gyalogja az F5re ütött, folytatva az elkeseredett harcot és a bosszút vezére pusztulásáért. Válaszul, hogy még jobban összezavarjam Szerencsevadász terveit tovább léptem a saját gyalogommal, de nem ütöttem le az övét.
- Időnk, mint a tenger. – jelentette ki, filozofikusan továbbra is a táblát fürkészve. Reméltem hogy a játék ellenére figyelni fog rám.
- Nos, legyen. A régi időkben, még a királyságok előtt egészen mások voltak az emberek. Mások voltak a városok, a kultúra, és más volt a mágia is. Elég volt csak megnézned pár régi tárgyat vagy várost. Régen, több ezer évvel ezelőtt a mágusok az Elfeledett mágiákat használták. Idő, Tér Elemek, Sárkányölés, Fekete mágia, Gyógyítás. Csak hogy párat említsek. Nehéz pontosan meghatározni mik is lehettek az eredeti Ark mágiák. Amiket felsoroltam az inkább az én véleménym mint a hivatalos álláspontja a tanácsnak. Ezeknek a mmágiaformáknak az ereje messze meghaladja azt, amire ma képesek vagyunk. Space Arkkal lehetséges kapukat nyitni más világokra. Time Ark megállíthatja az idő folyását, hosszú évszázadokra. Régen nem volt nekromancia, árnyékmágia és a többi. Minden sötét tudomány egy ösvényhez tartozott. Sajnos nem véletlenül hívják ezeket elfeledett mágiáknak. Mára nagyon kevés tudás marad fenn ezekről, és mint említettem még a pontos eredetükkel sem vagyunk tisztában. Eraban, a mágusok egész sora kutatja ezeket a mágiákat. És Fiore szerte sokan vannak, akik az országot járják nyomok után kutatva. Eddig tudod követni? - Kérdeztem mert láttam, hogy Strago megragadja a futóját és máris lép vele, így kénytelen voltam én is újra a játék felé figyelni.
A kereszteződésben lévő futóját ragadta meg és leszedte a megindult gyalogomat. Én viszont az F5 mezőn ácsorgó világos bábút csaptam le. Ezzel a lépéssel védelem alá került a gyalogom és a vezérem is. Fontos volt, hogy minél tovább megőrizzem a legerősebb figurámat, miközben igyekszem minél jobban megritkítani az ő világos bábuit.
- Voltak régen igen kellemetlen vagy kellemes mágiák, amik szerencsére nincsenek manapság. Értem.
- Tömören összefoglaltad a dolgot, de mégsem értetted meg a lényeget. Az a formája a mágiának, ami mi most gyakorlunk csupán gyengébb változata annak, ami régen volt. Ezek Voltak az Ark Mágiák, amik után rengeteg varázsló kutat. Strago elmerülten gondolkodott. Hogy a következő lépésen vagy azon amit mondtam nem tudtam volna megmondani.
- Ez megnyugtató. Tehát a sok gyenge mágiaág kombinációjából lesz egy Ark Mágia? - kérdezte és közben a világos futóját, amit fenyegetés alá vontam szépen odébb menekített egy mezővel.
- Inkább egy Ark mágiából lesz a sok gyenge mágia. - pontosítottam, és kiléptem a jobb oldalon ácsorgó bástyám előtti gyaloggal az oldalazó futója elé, ami folytatta a visszavonulást, pimasz módon ismét csak egy mezőt lépve balra. - Legaábbis az én elképzelésem szerint. De minden esetre a felvetésed érdekes. Eddig még egy mágust sem hallottam hasonló gondolatot. ham egint Eraban járok feltétlenül megérdekez az elméletedről valakit. De jelenleg a legtöbb varázsló úgy véli, hogy az Ark Mágiákból alakultak ki a mai mágiák egy része. A mágia titkainak egyik fő kérdése pedig, az hogy honnan származnak az ősi mágikus módszerek. Neves mágusmesterek számtalan elméletet kidolgoztak, de csak keveset fogadtak el igazán. Biztosat senki se tud. Az egyik elképzelés szerit, amire már korábban is utaltam, ősi mitikus lények, mint például a sárkányok, vagy a Behemót tanították meg az Ark mágiákat az embereknek. -fejeztem be a magyarázatot és megmozdultam a futómmal. A bástyái nagyon veszélyt jelentettek, pláne, hogy a gyalogok fogytával idővel mindketten be fogjuk venti a nehéztüzérséget. Jobbra toltam egyet a figurámat megfenyegetve a robusztus toronyszerű bástyát. Szerencsevadász persze látta mire készülök és a C3-ra húzta át az egyik gyalogját, hogy védelem alá helyezze a jóval értékesebb figuráját. Ezután elértekeztek láttam az időt a régóta előkészítgetett sáncra. Ezzel a lépéssel egyrészt nagyobb védelem alatt szerettem volna tudni a királyomat, másrészt meg a bástyákat kívántam aktívabban használni. Meglepő módon ellenfelem szintén sáncolt. Értetlenkedve figyeltem a táblát. Észre se vettem, hogy neki is megvolt ez a lehetősége. Az én nagy sáncomra ő egy kicsivel válaszolt.
Elégedetten nézett rám Szerencsevadász mikor folytatta a beszélgetést.
- A Behemót mágiáját nem lehet tanítani, legalábbis nem láttam eddig, hogy használta volna.
- Épp ezért elfeledett mágia. Meg honnan tudod, hogy biztosan hogy a múltban nem tanította meg az embereknek? A romok alattunk azt bizonyítják, hogy a lény kapcsolatban volt az emberekkel. Nem csak itt, hanem egész Fiore szerte. És benne volt abba a lénygyűjteménybe amit... - zavartan elhallgattam. Hirtelen nem tudtam, hogyan mondhatnám el az ásatáson talált lelet jelentőségét Stragonak.
- Hm? Miféle lénygyűjteményben? Kérdezte.
Én nem válaszoltam azonnal, és hogy időt nyerjek inkább léptem a sötét huszárommal, méghozzá az E7-re tovább fenyegetve a világos sereget. Idő kérdése, hogy ezek a fenyegetések vége szakadjanak és ismét meginduljon a figurák közötti gyilkolászás, gondoltam. Ellenfelem közben hátralépett ismét kimenekítve a figuráját a veszélyzónából. Tovább folytattam az előrenyomulást és az egyik gyalogomat küldtem előre, egyenesen a D5 mezőre, csalinak, és zavaró elemnek.
Végül úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha a teljes történetet elmondom Stragonak. Reméltem, hogy megérti a leletnek a jelentőségét, még akkor is ha az nem volt kézzelfogható.
- Nemrég voltam egy ásatáson. Ott feltártunk egy ősi templomot, amit Time Ark védelmezett az idő ellen. Azon az épületen és az ott talált tárgyakon szó szerint nem fogott az idő. Volt ott egy gyönyörű mozaik kép, ami mindenféle misztikus lényt ábrázol. Köztük a Behemótot. Hm, biztos van valami normális neve is. Gondolom sejted immár az összefüggéseket.
- Gondolom szőrös barátunk mágiája beletartozott az Ark Magic-ek listájába.
Remek megértette, nem hiába beszéltem neki idáig.
- A mozaik képek szerint igen.
Strago csak bólintott és megtörve a beszélgetést ismét lépett. Futójával egy kis résen felvágtatott az A6-ra sakkot adva a királyomnak.
Szeme ide oda villant keresve a kiutat, de sajnos csak egy lehetőségem maradt a matt elkerülésére. Vezéremmel be kellett lépnem a játék legfontosabb figurája elé.
Elveszítettem a vezéremet és az előnyömet is. Strago lehet, hogy csak visszavonult eddig, olyan lehetőségeket látott meg a figurák állásában, ami elkerülte a figyelmemet.
Elhatároztam, hogy mostantól megpróbálok jobban odafigyelni a játékra. Ha most kikapok azt sokáig hallgathatom majd Szerencsevadásztól.
Ellenfelem is megérezte a csata menetében beállt változást, és huszárjával az A7-re lépett át. Előreléptem egy friss gyaloggal, méghozzá két mezőt kihasználva az első lépés nyújtotta lehetőséget.
- Nagyszerű. Megtárgyaltuk a mágiának a legmélyebb múltját, előkerült szerencsétlen Behemót is, de még mindig nem tudom, hova akarsz kilyukadni.
- Nos, azt majd a játékunk kimenetele határozza meg. Elvégre megállapodtunk a tétben nem? - nem akartam folytatni a beszélgetést, amíg a tábla dolga el nem rendeződik. Ha nyerek akkor is át akartam adni a térképet Stragonak, ahogy terveztem. De a játékot nem szívesen veszítettem volna el.
Szerencsevadász előrehozta a nehéztüzérséget, bevetve a korábban fenyegetett bástyáját a harcba. Egészen a C1-ig elhúzta.
Kénytelen voltam fenyegetése elől behátrálni két gyalogom közé az A6-ra. Miközben lázasan gondolkodtam valami terven, ellenfelem visszahúzta az E7-re a futóját, veszélybe hozva a gyalogomat. Inkább elléptem a figurával, nem vállalva leütésének kockázatát.
Strago bevetette a másik bástyáját is, és behúzta az előző mellé. A földmágus egyértelműen vonalmattra készült. Be akarta szorítani a királyomat a sarokba, és két szomszédos vonalra állított a bástyával mattot adni.
Tervem nem nagyon volt a megakadályozására. Jobb ötlet nem lévén a gyalogokkal, és a királlyal akartam felfelé araszolni, elkerülve a sarokba szorítást. Ismét a gyaloggal léptem elő, fenyegetés alá vonva az egyik gyalogját és huszárját. Abban reménykedtem, hogy visszavonul a lóval, és a gyalogot hátrahagyja. Sajnos a stratégiám nem jött be. Leütötte az én hű katonámat, amit a társa azonnal meg is bosszult.
Nos ennyit a hármas előrelépegetésről, gondoltam szomorúan. Most már el kell lépine azzal az átkozott huszárral, gondoltam.
Ám rosszul.
Strago a ló helyett behúzta a bástyáját a C7-re. Úgy véltem az én huszáromat akarja levadászni Strago, és mivel úgy véltem van egy kis lélegzetnyi szünetem behúztam a saját bástyámat az E8-ra, hogy minél nagyobb területen fenyegesse az útjába akadó világos figurákat. Ellenfelem szó nélkül behúzta az előző bástyáját az E7-re
- Matt. – jelentette, ki visszafogott büszkeséggel.
- Nafene,- kétségbe esetten figyeltem a táblát. A vereség villámcsapásként ért. Nem is láttam, hogy hogy erre készül.
- Végig ez volt a terved igaz? Miután leszedtem a vezéredet, elkezdtél kérdezgetni az Ark mágiákról és elterelted a figyelmemet. - állapítottam meg, pedig tudtam jól, hogy én szúrtam el a játékot, a saját figyelmetlenségemmel. Az csak apróság, hogy évekk óta nem játszottam sakkot. Hát lehet a jövőben gyakrabban előveszem majd a kockás táblát a céhben.
- Én nem kérdezgettem semmit, te kezdtél el beszélni. És tudd meg, nem olyan egyszerű egyszerre rád is, meg a táblára is figyelni.
- Nos, tisztességes játékban vertél meg - mondtam sajnálkozó hangon. - De egy visszavágóra később még számíthatsz. –jelentettem ki, és elővettem a kis táskámból a mozaikképről készült másolatot, ami a Behemót nevű lényt ábrázolata, és a rejtett térképet.
- Hogy tetszik?
- Hmmmmmm, értem, illetve nem értem. Itt van a beszélgetés alanya, a három kő világos, de minek kell az a három kő? Valamit kinyit, vagy felébreszt?
- Ügyes, nagyon ügyes. Miből gondolod, hogy ez a helyzet? –kérdeztem tőle. Egyből észrevette e tenyeret a három kővel, ami a kép legkevésbé odaillő része volt.
- Csak tipp. Miért? Te tudod, hogy mi ez az egész? Ez valaminek a része? Mert kétlem, hogy azért jöttél volna annyit, hogy ezt megmutassad.
- Jól gondolod. -erősítettem meg a feltételezését. - Látsz valami különöset ezen a rajzon? Szeretném felhívni a figyelmedet erre a körkörös mintára itt a lap alján. Ilyen nem volt a többi képen csak ezen.
- Mit tudom én, vonalak, mozaikszélek, nem tudom, mit szeretne ez nekem mondani.
Akárcsak a régészeknek, neki se tűnt fel az égtájjelző.
- Akkor nézd meg ezt a képet. - raktam elé elém az a tekercset, ahonnan lehagytam a lényt, és csak a szeszélyesen kanyargó ezüst vonalak voltak rajta, illetve a tenyér jel, meg a térkép alján lévő égtájjelző.
- Ez így már mond valamit? – kérdeztem.
- Ehh, barlang?
- Most megint találgatsz igaz? Ez egy térkép Szerencsevadász. Lehet többet kéne kalózokkal és tengerészekkel együtt lenned, és akkor talán felismernéd Fiore déli partvonalát -húztam végig az ujjaimat a az ezüst vonalakon. - ezek itt a környező hegyek, ugye így már ismerősebb azért nem? -terítettem ki elé egy mai térképet.
- Áh, most már mintha ismerős lenne. Magamtól ugyan rá nem jöttem volna. Tehát azon a partvonalon ott van még egy barlang. Remélem, itt nem egy szoborral fogok találkozni.
- Azt én nem tudhatom. De a térkép egyértelműen valami újabb behemót kegyhelyhez visz el. Minden esetre a három szín együtt biztos jelent valamit. A mozaik képet és ezt a térképet is neked adom. Kutasd fel ezt a helyet, ha gondolod. Csupán annyit kérek, hogy oszd meg majd velem a tapasztalataidat. Igazolni szeretném, hogy a behemótok mágiája tényleg Ark Mágia e és vajon tovább adták a tudásukat a régi embereknek.
- Ezt jelenti az a három kő. Ha meg igazolni szeretnéd, akkor a legegyszerűbb módja az lesz, ha velem jössz.
- Remélni sem mertem, hogy fel fogod ajánlani nekem ezt a lehetőséget, főleg, hisz alig bírjuk elviselni egymást. – Most valamiért mégis sikerült egy normális délutánt eltölteni anélkül, hogy egymás torkának estünk. Talán van még remény, hogy egy nap normálisan kijövünk egymással.
- Te szolgáltattad a térképet a kincshez, így neked is jár egy rész a zsákmányból. Legalábbis egy kalóz így mondaná. Örülök, hogy el tudnék vegyülni köztük, és csak érdes hangom hiánya lenne furcsa. Meg.....illat.
- Csak egy estét kéne eltöltened egy kikötői lebujban és megoldódna minden gondod. Köszönöm a lehetőséget Szerencsevadász. Segítek neked megtalálni azt a helyet, amire a térkép mutat.
- Helyes, legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy eltévedek. Ez a három kő meg megoldja a problémát, amit majd a barlang fog jelenteni.
- Kulcsok lennének? Hát végül is erre minden esély megvan, különben nem lennének rajta a térképen.
Szerencsevadász ,felállt a szikla asztal mellől és nyújtózkodott egyet, miközben a sakk készlet szétporladt - És, merre van ez a barlang? Mert én nem ismerek a térképet kívülről, és ennyire részletesen meg végképp nem.
- Mikor akarsz neki vágni? - kérdezem Adelus a távolságokat méricskélve. - El kell mennünk oda ahol az a kedvelt tengerparti nyaraló van és onnan még elég messze a hegyek közé. Úgy saccolom az út kb. két hét lesz. Ennek a nagy része a vadonban. El tudjuk mi egymást viselni annyi ideig?
- Rendben. Akkor megvan a hely is. Adok neked két hetet. Ha addig nem látlak viszont, akkor elindulok egyedül. Te is eljöhetsz külön a barlanghoz, de kicsi a valószínűsége, hogy össze fogunk futni. Ennyire jól még te sem tudod kiszámítani a történéseket, mert még én sem vagyok biztos benn, mikor menjek. De két hét a maximum. Találkozhatunk Akane beachen az ottani izé, nem tudom, hol. Térmágus vagy, te tudod, hol leszek, nem?
- Még nem tudlak a fél világon át nyomon követni Strago. találkozzunk az ottani kaszinóban. Azt a helyet nem lehet eltéveszteni. – javasoltam.
- Rendben, Adelus. – Fogadta el Szerencsevadász. - De igyekezz nem elkésni, mert nem foglak megvárni.
Biztos voltam benne, hogy így fog tenni. A térképeket átadtam neki, szóval semmi sem akadályozta meg abban, hogy egyedül is nekivághasson a vadonnak megkeresve azt a helyez, amit a térkép jelöl.
Strago elindult Shirotsume felé, én egy darabig vele mentem, ám út közben már nem beszélgettünk.
Sokat megtudtam erről a misztikus lényről, de még nem eleget ahhoz hogy igazolhassam a feltételezéseimet. Vártam már a megbeszélt időpontot. A városba érve elköszöntem Stragotól és az állomás felé indultam. Át kell majd szerveznem a dolgaimat, hogy időben ott lehessek azon a találkozón. Semmi pénzért nem hagytam volna ki, ha egyszer elhívott a Szerencsevadász.

Reggel mikor felkeltem a céhházbeli szobámban tudtam, hogy sok szempontból különleges nap vár rám. Egy percig még nem keltem ki az ágyból, hanem élveztem a szobám ablakán besütő fényt és kedvtelve nézegettem a falra kirakott rajzaimat. Rengeteg fiorie tájkép mellett voltak ott portrék is, olyan emberekről, akikkel utazásaim során találkoztam. Mosolyogva néztem a képeket, ám mikor tekintetem a naptárra tévedt elkomorodtam. A mai napot már egy héttel korábban teljesen feketére satíroztam.
Sóhajtva keltem ki az ágyból és a reggeli tisztálkodás után immár felöltözve álltam az íróasztalom mellett.
Egy fekete kendő hevert rajta, jó vastag szövetből készült, és meglehetősen erős is volt.
A mai napon nem lesz szükség a látásomra, erősítettem meg magamban korábbi elhatározásomat és a kendővel bekötöttem a szemeimet.
A kendő tökéletesen bevált, semmit semmit láttam. Ám éreztem a nap hőjét, hallottam a szobám apró neszeit, és a kinti madárcsicsergést. Sőt mintha a szomszéd szobában lakó céhtársam horkolása is áthallatszott volna.
Ijesztő volt ez a fények nélküli világ. Nagyon kiszolgáltatott az aki nem tud látni, és hosszú időbe telik míg megtanul vakon boldogulni. Elég volt 10 percet álldogálnom a szobámban bekötött szemmel, hogy sokkal jobban sajnáljam azokat az embereket, akik elveszítették a szemük világát. És nekik nem áll rendelkezésre a mágia hatalma, hogy azzal lássanak.
- Space Magic – suttogtam
Mágikus aurám pillanat alatt szétterült körülöttem és bár továbbra sem láttam semmit, immár képes voltam érzékelni a környezetemet. Sőt kis koncentrálás után nem csak az egyes tárgyak pontos méretét, hanem az anyagát is képes lettem volna megmondani. Fura érzés volt, mert ahogy a fa ajtó felé fordítottam a figyelmemet, a szoba többi része mintha elhalványult volna, ám ugyanakkor tudatában voltam a míves kilincs mintázatának, és hogy hideg vasból készítették.
Megráztam a fejem és kimentem a szobámból. Bár semmit sem láttam a térérzékelő mágia miatt mégis pontosan tisztában voltam a környezetemmel. Sőt sokkal több mindent észleltem mintha csak a látásomra hagyatkoztam volna.
- Helló Adelus, hát te meg mi a fenét csinálsz? – szólított meg egy lépcsőn felfelé igyekvő mágustársam. Mély hangja és döngő léptei alapján nem tudtam hirtelen megmondani, hogy ki is akadt az utamba. - mi van a szemeddel megsérültek? - kérdezte és egy árnyalatnyi aggodalmat véltem felfedezni a hangjában.
- Ohh dehogy, köszönöm az aggodalmad. Csupán egy kíséreltet végzek a mágiám határainak kiterjesztéséhez. A szem elfedése – igazítottam meg a kendőmet. - segít, hogy a mágikus érzékemre hagyatkozzak.
- Áhh így már értem, nos jó gyakorlást – biccentette a másik mágus, apró hullámokat kavarva a térben és felment a lépcsőn.
Leérve az ebédlőbe a szokásos tömeg fogadott. Érzékelő képességem nélkül esélyem sem lett volna átvágni a termen, ám a mágiám segítségével ez nem volt nagy kihívás a számomra.
-Jó reggel Richard – köszöntem a pultosunknak. Bár már lassan fél éve voltam a Quatro Cerberus tagja még mindig nem sikerült megtudnom, hogy pontosan milyen mágiát is használ Richard. - Mit ajánlasz ma reggelire?
- Ott a tábla olvasd..Oh mi történ a szemeddel Adelus? - fordult felém Richard.
- Nyugalom Richard semmi baja, én kötöttem be, hogy ne zavarjon a mágiám gyakorlásában.
- Te most varázslást gyakorolsz? - hallottam a döbbenetet a csapos hangjában. - Eh ez valami érzékelő mágia ugye? Gondolom köze van ahhoz hogy térmágus vagy igaz?
- Igen. Ezt a fajta gyakorlásmódot a könyvemben olvastam. Régen sok térmágus tényleg vak volt, vagy úgy tett mintha az lenne. Így érték el, hogy a mágiánk alapját képező térérzékelő képességük a lehető legjobb legyen. - foglaltam össze Richardnak röviden a lényeget. - Sajnos viszont bekötött szemmel nem tudok olvasni. Szóval, ha nem haragszol újfent megkérdezem mi a mai ajánlatod?Richard öblösen felnevetett mielőtt válaszolt volna.
- Ha rám hallgatsz a híres omlettemmel kezded a napodat. Kiváló tea és pirítós jár hozzá.
- Köszönöm, az jó lesz, Richard.
Reggeli után kocogni indultam a városba. Amikor csak időm engedte igyekeztem javítani a kondíciómat. Tudtam persze hogy nem érek fel a harcosokhoz és fegyvermágusokhoz, de nagyon sokat számít egy kis edzettség a munkák során.
Persze vakon ez is egészen új élmény volt. Futás közben mindig nézelődni szoktam, figyelve a körülöttem lévő tájra és emberekre. Ám most természetesen ezt nem tehettem meg. Sőt a mágiám korlátai miatt, csak az előttem lévő egy-két tíz métert érzékeltem, Eléggé ijesztő,volt úgy futni, hogy tulajdonképpen nem is látom merre haladok.
Nézelődés híján pedig a többi érzékszervem látott el információval. Éreztem az utca szagait. Pontosan tudtam, mikor járok a piac közelében. Az ottani szagegyveleg összetéveszthetetlen volt. Átvágva a parkon pedig a nyíló virágok illatát éreztem.
Még úgy sem tévedtem el, hogy nem láttam semmit. Fejemben volt a város térképe, és az irányokat érzékelve tudtam mikor erre járok. Egy alkalommal, mikor a várost átszelő egyik kőhídon vágtam át a híd végén végén lévő kölykök közül az egyik hirtelen egy seprőnyelet rakott az utamba.
Sajnos nem láthattam a képüket, mikor határtalan döbbenetükre könnyedén átugrottam a csapdájuk felett.
- Ez nem jött be – kiáltottam feléjük, és már ott se voltam. Kocogásom utolsó szakasza a céhnek otthont adó régi kastély mellett vezetett el. Miközben futottam végig érzetem magam mellett a sok száz éves gránitfalakat.
Kifulladva érkeztem meg, és első utam a gyakorló térre vezetett, ahol némi nyújtással vezettem le a futást. Kissé távolabb tőlem mások is gyakoroltak, ám abban amit ők csináltak kevés volt a fizikai megerőltetés. Annál több a szellemi. Tűzvarázslatok, léglöketek, és sok más varázslatot éreztem a levegőben. Hol dermesztő hideg, hol perzselő forróság csapott le rám.
Épp egy nyújtó gyakorlat közepén voltam, amikor egy váratlan robbanás ledöntött a lábamról.
- Hé óvatosabban – kiáltottam oda ahol a robbantgatókat sejtettem. A fenébe mégis miféle mágia volt ez? Nem is éreztem csak amikor már késő volt.
- Mégis mi a fenét csinálsz itt? - kiáltott vissza egy érces hang. - A lehető legrosszabb helyen vagy a lehető legrosszabbkor. Szóltunk Richardnak, hogy ma mi gyakorlunk itt.
- Nyújtok, a testedzés sem árt néha, - keltem fel a földről és bizonytalanul elindultam a hangok irányába. Amíg nem éreztem őket az aurámban eléggé kiszolgáltatottnak éreztem magam, úgy hogy csak a hangjukat hallottam.
- A nevem Adelus – mutatkoztam be mikor végre már tudtam hol is áll hozzám képest a három céhtársam.
- Az én nevem Marcus, ők itt mellettem Fisk, és Anna – mutatta be társait a középen álló mágus. - te vak vagy? - szegezte nekem a kérdést.
- Csak ma. Ez a gyakorlásom része. - Feleltem az igazságnak megfelelően.
- Nagy ostobaság volt bekötött szemmel idejönnöd a gyakorló térre. Itt mindig történhetnek balesetek. - fedett meg a hármas csapat lánytagja. - Pláne ha mi, a Lánglovagok gyakorlunk.
Lánglovagok. Szerencsére már elég ideje a céh tagja voltam, így tudtam, hogy ez a mágus trió egyike a céh összekovácsolódott csapatainak. Tovább rémlett, hogy a tagjai mind erőteljes pusztító mágiákat használnak.
Csak olyan munkákat vállaltak el, ahol kifejezetten az ő különleges adottságaikra volt szükség.
- Értem. Akkor bocsássatok meg. Nem voltam itt mikor beszéltetek Richarddal. Nem tudtam hogy a gyakorló tér most tiltott hely.
- Miért nem olvastad el azt a táblát amit kiakasztottunk? - kérdezte mérgesen a középen ácsorgó mágus vékony alkatú mágus.
Nem szóltam egy szót sem csak jelentőségteljesen rá néztem. Kínos csönd csapott le ránk, amit végül Anna tört meg.
- Talán jobb lenne ha inkább a másik gyakorló terembe mennél.
- Igen azt hiszem valóban az lenne a legjobb. Merre is találom azt? - Kérdeztem mivel, eddig még soha nem jártam arra.
- Az épület túl felén a földszinten. Azon a részen a legnagyobb terem az. Ott szoktak gyakorolni a fegyvermágusok, szóval el sem tudod téveszteni.
- Remélem nem fogsz besétálni a puskások elé – szólalt meg vihogva az eddig némán ácsorgó varázsló.
- Köszönöm a figyelmeztetést és az útbaigazítást. - biccentettem nekik, majd még hozzátettem. - nektek meg további jó robbantgatást.
Távozásom közben hallottam, hogy összesúgnak mögöttem de különösebben nem érdekelt a dolog.
Az útmutatásnak megfelelően átmentem a ma másik gyakorló térre, ahol valóban sokan gyakorlatoztak.
A terem végében páran lőfegyverekkel gyakoroltak, míg mások inkább egymást tették próbára. Ha volt is valaki akit ismertem nem tudtam neki köszönni. Így kénytelen voltam udvariatlanul tovább sétálni és keresni egy helyet ahol befejezhetem az edzésemet.
Befejeztem a nyújtó és erősítő gyakorlatokat, majd elővettem a rúnafaragásokkal teli botomat és elkezdtem pörgetni úgy, ahogy a bácsikám testőre tanította.
,, Alakíts ki magad körül egy gömböt, aminek a határait a bottal jelölöd ki. Légy olyan gyors amilyen csak tudsz. Ha alig látják a fegyvered elbizonytalanodnak, ha pedig valaki mégis átlépi a vonalat, csapj oda neki.”
Hallottam újra a testőr szavait. Engedelmeskedve a régi tanácsnak egyre gyorsabban és gyorsabban pörgettem a botot, miközben én magam is forogtam a tengelyem körül. Nem láttam magam körül semmit, ám ez nem számított. Éles harcban nem támadhatott volna bárhonnan, eséllyel szállhattam vele szembe. Akár láttam honnan jön akár nem.
Már sajogtak a kezeim mikor elraktam a fegyveremet és teljesen kifulladva a felmentem a szobámba. Úgy terveztem, hogy a délután nagy részét az ebédlőben fogom tölteni, miközben csak és kizárólag a körülöttem lévők re figyelek a Space Magick-el.
Kései ebéd után kényelmesen elhelyezkedtem az egyik asztalnál, és onnantól kezdve csak a többiekre figyeltem.
Próbáltam a hangjuk, mozdultaik alapján felismerni a céhtársaimat, és szinte mindenki mozgását egyszerre nyomon követni. Eleinte könnyen ment, de időről időre megragadta valami a figyelmemet és egy idő után azon kaptam magam, hogy például terem túlsó végén ülő idős céhtag gyapjúköpönyegének rezdülései kötik le a figyelmemet vagy más hasonló részlet megfigyelésére koncentráltam a terem egésze helyett. Végül kénytelen voltam abbahagyni, mert kezdett belesajdulni a fejem.
- Hé Ade figyelsz te rám? - szólított meg Olive
- Hogy mi..mi? - tértem magamhoz a révületből. Már megint a bárpult mögött lévő üvegek alakja és mérete kötötte le a figyelmemet. - Neharagudj, igen figyelek, csak nem vettelek észre – próbáltam mentegetőzni, ám esélyem sem volt a haragos lánnyal szemben.
– Mert ez a vacak ott van a szemed előtt. - Éreztem, hogy le akarja szedni az arcomról a kendőt és elhátráltam előle.
- Kérlek ne szedd le, kell a mágiám gyakorlásához.
- Mihez??- hallottam felháborodott hangját. - Nekem úgy tűnt mintha kényelmesen szunyókáltál volna itt, miközben megígérted nekem, hogy segítesz a munkámban.
A fene, Olive-nek tett ígéretemről teljesen megfeledkeztem. Mondta ugyan, hogy mikor kell beugranom segíteni neki, de nem gondoltam volna, hogy pont ma lesz az a nap. Idegesen nyeltem egyet, felkészülve, hogy az épségem múlhat azon mit is felelek neki.
- Még mindig áll az ígéretem, csak annyira lekötött a gyakorlás, hogy kiment a fejemből – dörzsöltem meg sajgó fejemet, és felálltam a székről. - De itt vagyok rendelkezz velem.
Az ütés olyan gyorsan jött hogy esélyem sem volt kivédeni. Csak egy villanás és már a padlón hevertem fájó állkapoccsal. Ez biztos a híres jobb horga volt, gondoltam az arcomat fogva.
- Semmi baja csak megcsúszott – hallottam Olive kiáltását, mire a páran felnevettek. Jól ismerték a hirtelen haragú, heves vérű lányt és kifogásait. Jó páran ,,elcsúsztak” már a közelében.
- Hát nem tudom, lehet valaki mást kéne keresnem ha ennyire megbízhatatlan vagy Adelus.
- Kérlek ne, sajnálom, hogy egy elfelejtettem, hadd segítsek neked. - keltem fel a földről, miközben könyörgő hangon a bocsánatát kértem.
- Hát nem bánom – jelentette ki nagylelkűen - de akkor vedd le azt a nevetséges kendődet. .
- Nem, a kendő marad – ellenkeztem – Elhatároztam, hogy egész nap rajtam lesz és ezen semmi sem változtat.
- Még az én kedvemért sem? - Kérdezte Olive negédesen.
- Sajnálom Olive.
- Hát te fogod megbánni. Gyere menjünk mielőtt elkésnénk.
Mit volt mit tenni, alázatosan követtem Olive-ot, miközben tudtam, hogy mindenki rajtam mosolyog a céhben. Pedig sokan voltak, akik épp úgy képtelenek voltak vitázni a temperamentumos lánnyal, mint most én.
- Hova megyünk? - kockáztattam meg egy kérdést.
- A város egyik éttermébe. Felszolgálók leszünk. A tulaj kifejezetten mágusokat kért. És mivel Anna nem tudott eljönni ezért vagy itt te. Nehogy elszúrd.
- Nem fogom – ígértem.
- Amúgy mire jó ez a baromság azzal a kendővel? - kérdezte egy idő után.
- A tér érzékelő mágiámhoz van köze – válaszoltam, és röviden összefoglaltam neki a gyakorlat lényegét. Tudtam, hogy Olive nem szereti a sok mágiaelmélettel kapcsolatos szöveget. Meg úgy bármiféle tudományos dolgot. Ő az ékszereket műalkotásokat kedvelte, mindig komoly kritikákat kaptam tőle a műveimről.
Miközben tovább sétáltunk a városban, szép lassan másra tereltem a beszélgetés fonalát, és közben még a fejfájásomról is sikerült megfeledkeznem.
- Megérkeztünk! - Jelentette be jóval vidámabb hangon, mint ahogy a beszélgetést elkezdtük.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, mire Olvie csengő hangon elkezdett kacagni
- Nem hittem volna, hogy ilyen kérdést hallok Tőled Ade. - Nevetett tovább Olive, és én szépen kezdtem egyre kínosabban érezni magam. Sok embert éreztem körülöttünk az utcában, és úgy véltem mind minket figyel. - Ha ezt a céhben elmesélem – kuncogott tovább. Türelmesen megvártam míg jókedve kissé alábbhagy, és csak aztán szólaltam meg újra.
- Rendben, nem figyeltem oda - ismertem el – végig csak a hangodat követtem, nem koncentráltam és most ötletem sincs hol vagyunk. Bár azt hiszem haza tudnék találni.Olive még vagy fél percig tovább nevetett, és különféle megfogalmazásokban olyan jelzőkkel illetett, mint térképeszű, bolond iránytű, és vak távcső.
- Ebből oltári sztori lesz este a céhben. - ismételte magát, majd sóhajtott egy nagyot, hogy lenyugodjon. - A város sétálóutcájában vagyunk, a Celestial Crescendo nevű étterem előtt. Itt fogunk dolgozni, mint felszolgálók.
- Hogy mi? - Kérdeztem ijedten, mert egyből megjelent lelki szemeim előtt saját magam, amit ,, isten hozta náluk” mondattal meghajlok egy vendég előtt, valami rémes pincérruhában.
- Ez az étterem rohamos népszerűségnek örvend – fojtotta a beszámolót lelkesen Olive – van benne Karakoke színpad, és sok énekes és zenész is fellép a vendégek előtt. A pincérek és pincérlányok közé újabban, pedig mágusokat is felvesznek, hogy mágiájukkal, még tovább növeljék a vendégek élményét.
Újabb ijesztő kép derengett fel előttem. Oive, amint a céhben épp bemos valakinek, hangosan kiabálva, illetve amint kihívó pincérlányruhában mosolyogva szolgálja ki a vendégeket. A kettő haalmas ellentében volt egymással.
- Mi a baj Ade?
- Semmi, csak nem emlékszem, hogy igent mondta erre. Igen, megígértem, hogy segítek neked és beugrok a társad helyére, szívességből, de egy szóval sem említetted, hogy ilyen munkáról van szó!
- Fölösleges felemelned a hangod Ade – emelte fel a hangját Olive – te vagy a hibás, amiért azonnal igent mondtál és nem kérdeztél semmit, mert lekötött az, hogy engem bámulj.
- Rendben elismerem -feleltem vöröslő arccal – én vagyok a hibás, amiért nem kérdezősködtem tőled, de most már itt vagyok és nem vonom vissza az ígéretemet. Lépjünk kérlek tovább, és mond el mint fogunk itt csinálni.
- Már mondtam, felszolgálni fogunk, méghozzá a helyhez illő öltözékben – ennél a mondatnál hangosan nyeltem egyet, és nem tudtam örülnöm kéne e a szememet takaró kendőnek, vagy inkább átkozni. - És megcsillogtatjuk mágikus képességeinket is. Sajnálhatod, hogy viseled azt a hülye kendőt Ade, mert bizony lenne mint nézned – incselkedett velem Olive, miközben a hátsóbejárathoz értünk.
Mágikus érzékelésem nagy épületet jelzet akkora volt, hogy egy jó részét nem is fedte le a mágiám. A sok kitüremkedésből, úgy véltem tele lehet mindenféle díszítésekkel. Bent érzékeltem az emberek mozgását, de nem nagyon tudtam megmondani mit is csinálnak. Talán a konyhában dolgoznak.
Olive bekopogott egy ajtón, ami szinte azonnal kitárult.
- Szia, mi a Quatro Cerberustól jöttünk a felkérésre. Mi fogunk besegíteni a délutáni- kora esti műszakba. Én Olive vagyok, ő pedig Adelus.
- Sziasztok, az én nevem Cecilia – üdvözölt minket egy kellemes lányhang. - Már vártunk titeket. Szükségünk is lesz rátok, nagyon zsúfolt délutánnak nézünk elébe. Gyertek beljebb – invitált minket vidám és közvetlen hangon a a lány. - Valami baja van a szemednek Adelus?
- Semmi komoly – feleltem. - Ma egész nap rajtam van mert..
- Mert hatalmas idióta vagy -szórta közbe Olive
- Mert így fejlesztem a varázserőmet. Akármilyen feladatunk is lesz, látszólagos vakságom nem fog hátráltatni. Ma a mágia a szemem – tettem hozzá misztikusnak szánt hangon, majd vetettem egy barátságtalan pillantás Olivera. Nem láthattam a lány reakcióját, de biztos voltam benne hogy önelégülten mosolyog.
Cecilia bevezetett minket az étterem hátsó részébe. Nézelődés híján be kellett érnem a körülöttem lévő szobák, és tárgyak letapogatásával.
- Az ott a női öltöző, az meg ott a férfi. – mutatott a két ajtóra Cecilia. Ha nem teszi meg nem tudtam volna mondani hova is kell bemennem. - a ruháitok ki vannak készítve.
Szorongásomat leküzdve léptem be a lányokénál jóval kisebb férfi öltözőbe. A szekrények, és székek miatt alig lehetett mozdulni. A legegyszerűbb megoldás a szemkendő levétele lett volna, ám tartottam magam a gyakorlat elveihez, és a büszkeségemhez. Segítség nélkül is menni fog az öltözés. Egyesével ,,letapogattam” a közelemben lévő tárgyakat. Második próbálkozásra sikerült felismernem a ruha szövetét, az egyik széken. Teljesen belesimult a térbe, és alig vettem észre. Átkoztam magam az ostobaságom miatt. Simán körbe is tapogatózhattam volna a kezeimmel, mint egy..mint egy tényleg vak ember.
Sikerült elkülönítenem a ruhadarabokat, és némi szerencsétlenkedés után átöltöztem, és percekkel később, a pincérruhámban léptem ki a folyosóra.
Olive amint rám nézett felnevetett, és hamarosan csatlakozott hozzá két másik, lány is. Azt hiszem ők is felszolgálók lehettek.
- Kifordítva vetted fel az inged Ade – nevetett.
- A fenébe – morogtam. Egy pillanatra megálltam a lányok előtt, aztán, hogy javítsak valamit a megítélésemen előttük vettem fel a rendesen az inget. Lehet csak a hiúságom miatt, de úgy halottam, mintha az Olive mögött ácsorgó két lány elismerően kuncogott volna. Kezdtem tényleg sajnálni, hogy a kendő miatt nem láthatom a hölgyeket beöltözve.
Egyik pincér felemelte a kezeit, és valami tárgyat szorongatott benne. Valami hangosan kattant.
- Mi volt ez?
- Készítettem egy fényképet – nevetett az egyik lány. - Most te jössz Olive. Mindenkiről készül kép, aki egyszer is itt dolgozott – közölte vidoran.
Céhtársam azonnal pózba vágta magát, a fényképezéshez. A mágikus fényképező csak úgy csattogott, amikor váratlanul hangosan ránk szólt
- Elég a fényképeszkedésből! Mindenki munkára! – csattan az erélyes parancsszó a folyosón, és egy idősebb asszonyosság sietett be az aurámba. Olyan vékony volt, hogy ha nem mozgott volna akár seprűnyélnek is nézhettem volna.
- Maga meg mit visel a fején? – jött a kötelező kérdés a nagyhangú nőtől.
- Kendőt. De nem fog gondot okozni, - igazítottam meg a szememet takaró szövetdarabot – Mágiával látok
- Áh értem. Kérem siessenek a készülődéssel és vegyék fel a munkát.
- Rendben Miss Charlotte – felelete a fényképezőgépet tartó lány.
Kis csapatunk ezután átment a konyha előtti kis helyiségbe, ami egyből az étterembe vezetett. Itt rövid eligazítást kaptunk, arról, hogyan is kell kiszolgálni a vendégeket, felvenni a rendelést, és megoldani egy két olyan balesetet, mint például, ha valaki elbotlik tányérokkal a kezében.
Aztán bedobtak minket a mély vízbe.
A hangzavar alapján tele volt az étterem. Az egyik sarokban vidáman játszottak a zenészek, kellemes hangulatot adva a vendégeknek, akik nyugodtan fogyasztották a finomabbnál finomabb ételeket. Rajtam kívül még két pincérsrác volt alkalmazva. A mi feladataink közé tartozott többek között a borok kinyitása és kiöntése. Mi vittük ki a nehezebb ételeket is, és persze mi foglalkoztunk a hölgytársaságokkal is.
Szerencsére a bekötött szem semmi gondot nem okozott nekem, mivel tökéletesen érzékeltem minden asztalt, és vendéget a teremben. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Olive és én a vendégek kedvenceivé váljunk.
Céhtársam bizonyára néhány trükkös ékszerével kápráztatta el a vendégsereget. Az én esetemben inkább azt találgatták, hogy vajon tényleg vak vagyok e, és hogyan kerülöm el az hogy nekimenjek bárminek.
A hallásom is sokat segített. Egyre több benyomásom támadt a vendégekről, a hangjuk alapján, rájöttem, hogy a beszéd módja legalább olyan fontos a társalgásban, mint a testbeszéd, és az arckifejezések.
Minden teljesen zökkenőmentesen ment, bár ahogy telt múlt az idő egyre fáradtabbak éreztem magam, és a fejem is elkezdett fájni.
- Hé pincér én nem ezt rendeltem. Világosan megmondtam, hogy magnóliai árnysültet kérek. Nem pedig azt ami kihozott. - szólt utánam az egyik mély hangú férfivendég elterelve a gondom a fejfájásról. - Ez valami tészta szósszal.
- Bocsánat uram, azonnal kihozom a rendelését.
- Pincér összecserélte a rendelésünket – panaszkodott egy másik vendég a szomszédos asztaltól, miközben a másik oldalról felém intett, csak épp onnan, ahol nem kellett volna lennie senkinek.
- Oh, nagyon sajnálom. Összekevertem az asztalukat. - mondtam alázatosan, és gyorsan kicseréltem az ételeket.
- Úgy látszik a mágikus szem nem helyettesítheti az igazit. - próbáltam egy tréfával csökkenteni a helyzet kellemetlenségét. Az asztal ahova a véletlenül a bárányt vittem ki felnevetett. Az ottani társaság vette a poént, ám úgy sejtettem a mély hangú úr nem.
Megfordultam és odamentem egy asztalhoz, ahonnan az intést észleltem.
- Üdvözlöm önöket a Celestical Crescendo-ban. Mit hozhatok? - kérdeztem, ám senki sem válaszolt.
- Ade ott nincs senki – szólalt meg mellettem váratlanul Olive, kezében két tálat tartva. Észre se vettem, hogy közeledik felém. Ellenben azt tudtam, hogy az egyenruhája valamilyen szövetből készült, a köténye selyemből van, akárcsak a...gyorsan leálltam, mielőtt eldurvult volna a helyzet. Szó nélkül átvágtam a termen és nagy lendülettel nekimentem a magasított színpadnak, és ügyetlenül ráestem a színpadra.
A közelemben azonnal felharsant a nevetés, mire én égő arccal azonnal talpra ugrottam, és zavaromban meghajoltam az asztalok felé, aztán már iszkoltam is hátra a konyha előtti szobába.
A fejem továbbra is hasogatott. Egy kis hideg víz jól esne, gondoltam, és elindultam a mosdók felé. Olyan érzés kezdett el gyötörni, mintha az épület falai mozognának. Sőt közelednének felém.
Mi a fene folyik itt? Megálltam hallgatózni, de minden teljesen normálisnak tűnt. Akkor meg miért érzem úgy, mintha össze akarna dőlni az épület? Kinyújtott kezekkel, tapogatózva megindultam előre, arra amerre valahol a mosdót sejtettem.
- Áhhhh – sikoltott valaki, amikor a sarkon befordulva teljes lendülettel nekimentem az egyik pincérlánynak. Mind a ketten a padlóra zuhantunk, és egy pillanatra megfordult körülöttem a világ. Mikor kezdett kitisztulni a fejem azon kaptam magam, hogy valami kellemes puha dolog került a tenyerembe.
A lány aki aki alattam feküdt felvisított:
- Perverz disznó! - Csatt, a pofontól, amit kaptam megint csillagokat láttam. - szállj le rólam! – visította és elkezdett püfölni apró ökleivel. Ajtók csapódtak ki a közelemben, és úgy éreztem az egész világ indul el egyenesen felém. Valaki megragadott hátulról és talpra rángatott, ám nem volt könnyű dolga, mert a lábaim nem igazán akartak megtartani engem. Hatalmas hangzavar kerekedett a folyosón, de csak egy-egy szót sikerült megértenem belőle.
- Engedjetek oda! Menj már onnan! – hallottam Olive ingerült hangját. A céhtársam odaállt elém és megpróbálta levenni a kendőt a fejemről.
- Ne. – tiltakoztam.
- Elég ebből az ostobaságból Ade! - azzal sikeresen megkaparinotta a szemet takaró szövetdarabot. Szorosan behunytam a szemem, hogy még véletlenül se lássak semmit a külvilágból. - Mégis mi történt veled?
Megint sokan kezdtek el egyszerre beszélni körülöttem, miközben mindenféle cseppet sem hízelgő jelzővel illettek engem.
- Ti idióták. Ade biztos nem direkt csinálta. Nézzetek már szerencsétlenre. Fal fehér, nem látjátok, hogy rosszul van? - hallottam Olive hangját. Alig hittem a fülemnek. A nagyhangú, harcias, Olive kiált mellettem. - Mond Ade mi történt? Rosszul érzed magad? - Kérdezte.
- A falak,... a tér.... összepréselődik, minden...minden mozog. Túl sok – nyögtem ki nagy nehezen, miközben majd szétrobbant a fejem.
- Szüntesd meg a mágiádat most azonnal, hallod? Elég ebből az ostobaságból, nem veszed észre, hogy az készített ki?
Volt értelme Olive szavainak, ám nem nagyon tudtam, mit is csináljak. Hányinger kerülgetett, és össze vissza éreztem mindent magam körül.
- Nem tudom. Nem megy – suttogtam halkan.
- Akkor majd megszüntetem én.
Kéken villant valami és hatalmas hiányérzet csapott le rám, majd lassan elveszítettem az eszméletemet.
Mikor magamhoz valami hideg nyirkos dolog volt az arcomon. Pokoli jó érzés volt.
- Jobban vagy Adelus? - Kérdezte egy ismeretlen lányhang.
- Igen, köszönöm – feleltem, de nem siettem felülni.
- Sajnálom amit a folyosón mondtam. Nem tudtam hogy Rosszul vagy. Megyek szólok Olivenak.
Azzal a pincérlány kiment a szobából, és nemsokára a céhtársammal tért vissza.
- Hogy te emekkora egy hülye vagy Ade – jelentette ki köszönés helyett.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam Olive. Neked volt igazad.
- De még mennyire. Mindig nekem van, de ezt senki se veszi észre a céhben, csak amikor már késő. Most már jobban érzed magad? – kérdezte kissé megenyhült hangon.
- Igen, most már alig zúg a fejem.
- Neked aztán sikerült jó nagy zűrt kavarod. Legalább kint csináltad volna a vendégek szem előtt.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten.
Az lett volna nagy szenzáció. Biztos fellendítette volna a forgalmat.
Nem szóltam semmit, és örültem, hogy nem a vendégek előtt kerültem ilyen kínos helyzetbe.
Még egy kicsit pihenhetsz, de aztán készülj mert lejárt a munkaidő. A munka sikeres volt, még ha te ki is dőltél.
Olive már indult volna kifelé, amikor eszembe jutott valami. Levettem az arcomról a vizes kendőt, ám mikor megláttam Oliveot már nem is nagyon tudtam mit akartam kérdezni.
A lány fekete ruhát viselt, csipkés fehér köténnyel. Olyasmit mint a cselédek, ám ez a ruha sokkal, de sokkal merészebb és kihívóbb volt azoknál. A ruha szabadon hagyta kecses vállait, és tökéletesen követte Olive alakját, megmutatva szinte minden részletet. A szoknyája nagy volt, csupa fodor és csipke. Formás lábaira pedig combig érő fehér harisnyát húzott.
Amit észrevette, hogy bámulom, gonoszul elmosolyodott és hátra dobta a haját.
- Mi az Ade? Elvitte a cica a nyelved? Még a végén elhamarkodottan védtelek meg a lányok előtt, még a végén kiderül rólad, hogy tényleg egy perverz vagy.
- Dehogyis Olive – tiltakoztam. - Csak, csak nagyon jól nézel ki ebben a ruhában. Sőt eszméletlenül jól. Már bánom, hogy nem hallgattam rád a korábban.
Láttam rajta, hogy jólesnek neki a hízelgő szavaim.
- Mit szerettél volna kérdezni, még a nyálcsorgatásod előtt?
- Ahogyan kapcsoltad ki a Space Magciet? - kérdeztem vöröslő fejjel. Olive felmutatta az egyik gyűrűjét, amiben egy apró opálos kő foglalt helyet.
- Varázslat semlegesítő lacrima, most hogy elhasználtam rád, mehetek a varázsboltba feltöltetni.
- Ohh értem, - feleltem csendesen. - Köszönöm.
Fél órával később már a céh felé mentünk a városon át. Mint megtudtam a főnök elégedett volt Olive munkájával, és bár én kidőltem az este vége felé, ez még belefért, és rendesen kifizette a társamat.
Természetesen mivel én csak szívességet tettem Olivenak nem kértem semmiféle részesedést a munka díjából. A mai élmények többet értek minden gyémántnál.
Éjfél is elmúlt mire visszaértünk a céh otthonául szolgáló kastélyba. Fáradtan elköszöntem Olivetól és ólmos fáradtsággal küszködve felmentem az emeletre ahol a szobám volt. Nem gyújtottam gyertyát, inkább félhomályban készültem lefeküdni. Már kényelmesen elvackoltam magam, amikor valami az eszembe jutott. Odamentem a falon lévő naptáramhoz.
Sokat megtudtam a Space Magcik előnyeiről és korlátairól. Messze nem volt haszontalan a gyakorlás. Még az a roham a végén. Az ilyen hibákból is csak tanulni lehet, gondoltam magamban. Felvettem az asztalomról az egyik tollat, majd némi gondolkodás után feketére színeztem a következő hét egyik napját.