Éjszakai vadászat avagy mennyire lehet hinni egy részeg meséjének (Lea és Noah)

A kis fogadó a kikötő legforgalmasabb részén állt, éppen a sarkon. A partra lépő turisták és fáradt vándorok, matrózok rögtön tudták, hova kell betérniük, legyen az csupán baráti társaság, szórakozás, kis ivás, vagy vacsora, mindenből a legjobbat nyújtotta a kis vendéglő.
Belül az épület két szintre oszlott: a földszinten matrózok verődtek össze főként, rengeteg kör alakú asztal és szék között szlalomozott két pincérlány, tálcáikon italos korsókat egyensúlyozva törtek utat a tömegben. Tömény cigarettafüst lebegett a levegőben, mint a szellemek, ezek elűzésére az egyik leány ablakot nyitott. A pult mögött a kocsmáros álldogált, hatalmas alakja elriasztotta a rendbontástól még a legrészegebbeket is. Mindenki tudta: ha arra kerül a sor, a megtermett férfi szó nélkül kidobja azokat, akik törni - zúzni mernek a szeme fényében.
Mert a kis fogadó a szeme fénye volt, ehhez kétség sem férhetett. Vigyázott a tisztaságra, saját kezűleg gondoskodott arról, hogy betérő vendégei a legjobbat kapják. Nevezetes szakács hírében állt, bár ezt csak én tudtam róla, hisz már elég sok ideje vendégeskedtem itt.
Másik szintje egy galéria volt, melyre kis csigalépcsőn lehetett feljutni, és korlát gyanánt vastag kötél szolgált, padlóján vörös szőnyeg terült el. Szép kilátás nyílt onnan a lentebbi forgatagra, vagy az ablakokon át a tengerre. Idefent a tehetősebb vendégek számára akadt hely: jómódú kereskedők, átutazók számára adtak itt vacsorát, és időnként még zenével is szolgáltak, melyet a tulaj rőthajú, tizennyolc éves lánya szolgáltatott hárfájával.
És aki most történetesen mellém csüccsent le ebben a pillanatban. Délidő lévén, kevesebb iszogató nyüzsgött odalent, idefent pedig alig néhány ember lézengett ebédre várva, vagy épp jóllakott nyugalommal szemlélődve.
- Hova kalandoztak a gondolataid, Noah - chan? - mosolygott a nő.
Utáltam, ha becéznek, és ezt ő is tudta - azért becézett töretlen nyugalommal.
- Unatkozom - feleltem neki és az asztalra könyököltem.
Shayen - ez volt a neve - szórakozottan pendített meg hárfáján néhány húrt.
- Te sem hallottál semmi érdekeset? - kérdeztem tőle.
Shayen sokkal többet sétálgatott odalent, mint idefent, nem csoda hát, ha a betérő tengerészektől és utasoktól hall valami szépet.
- Ha munkát keresel, abban talán segíthetek! A hajósok meséltek... - nézett rám titokzatosan, majd suttogva folytatta. - Apám titokban akarja tartani, de... regélnek itt egy tengeri démonról, ami sorban elragadja az embereket! Az is lehet, hogy egy csillaglélek... elvégre a mágia útjai kiszámíthatatlanok!
- És miért akarja titokban tartani? - kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, mire néhány vendég kérdőn felém fordult. Shayen elégedetlen fintorral kupán vágott a hárfájával, mire könnybe lábadt a szemem.
- Halkabban, megmondtam! És... - itt körbenézett, majd még halkabban tette hozzá - szerinted, milyen eredménye lenne, ha mindenki megtudná? Az is lehet, hogy senki sem jönne többé ide... ezért inkább gazdasági megfontolásból apám titokban tartja az egészet. Bár... a hatás most is érződik... egyre kevesebb a vendég mostanában.
Ebben igazat adtam neki. Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettem, a tulaj kíséretében újabb vendég érkezett és már vagy öt perce hallgatózik.

(az én színem gold, Shayené mediumvioletred, és mindkettőnké félkövér pluszban, mellesleg, remélem megfelel az alapséma... a csak beszélgetés unalmas bármi egyéb ötleted van, szólj )

Szorosan markoltam Aqulia bársonyos tollait és a vörös kenőt a nyakában, ahogy közelítettünk Haergon városa felé. A magasból meseszép látvány tárult elém. A tiszta víz gyönyörűen csillogott a nap meleg sugaraiban, mintha száz meg száz apró gyémánttal lenne megszórva, ezzel a rajta úszó hajókat is fénybe öltöztetve. Odalent csak úgy nyüzsögtek az emberek, már mikor elkezdtem leereszkedni, hallani lehetett az összefolyt beszélgetések szüntelen moraját.
Sikerült magamra vonnom a figyelmet, de hát kinek nem tűnne fel, ha egy lány ereszkedne le a levegőből a földre, egy hatalmas, szinte kisebb tornádót keverő sassal? Voltak, a férfiak a kalapjukat fogták, a nők meg a szoknyájukat próbálták egyhelyben tartani. Miután leugrottam a csillagszellemem hátáról, mosolyogva fordultam felé.
- Köszönöm, Aqulia. Majd szólok, ha kell segítség. Pihend ki magam.
- Rendben. Vigyázz magadra, Lea-san – válaszolta szintén derűs arccal, majd fényes részecskék képében eltűnt a szemem elől.
- San… komolyan nem lehet erről leszoktatni, mi? – morogtam kissé csalódott fintorral a arcomon, majd végül újra felöltöttem a vidám énem. – No de ez most nem lényeg. Lássuk csak… hová is nézek be először? – gondolkodtam hangosan, mit sem törődve vele, hogy nem egy szem szegeződik rám. Szerintem a döbbenet egyik oka a sas lehetett, a másik pedig az, hogy én ilyen dögmelegben is képes voltam hosszú ujjú pulóvert viselni. Én csupán kutatni jöttem a városba, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a szimbólumomat feltüntetve a nyakamba akasszak egy sereg fiorei kutyát.
Ahogy így sétálgattam, jobbra-balra tekingetve, kiszúrtam egy kisebb épületet a legforgalmasabb utca sarkában. Elmosolyodtam, majd sietős lépetekkel megiramodtam felé. Hátha ők többet tudnak majd az itt történtekről, mint ahogy én Zancrow-tól hallottam.
Hogy miért vagyok itt? Nos, a válasz egyszerű. A céh, amiben a napjaimat tengetem, bármilyen hihetetlen is, elég erőteljes pletykavonalat képez. Ha a külvilág felé nem is, de a céh falain belül nincs olyan hír, ami három percnél később jutna mindenkinek a tudtára. Most is ez történt.
Lángmániás céhtársam kotyogta el nekem, hogy itt, Haergon partjain egyre többen mesélnek valami titokzatos szörnyetegről, ami magával ragadja az embereket. Hogy ebből mennyi igaz, és mennyi nem, azt jöttem kideríteni. Lehet, hogy Zanzy szimplán meg akart szabadulni tőlem egy kis időre – amit meg is értenék – de az is megeshet, hogy tényleg igazat beszélt. Mindjárt kiderül.
Beléptem az épületbe. Nagyobb tömegre számítottam, de így is többen voltak, mint amennyi nekem elég lett volna. Éppen azon gondolkodtam, hogy kihez forduljak először a kérdésemmel, mikor különös beszélgetés ütötte meg a fülemet, egy tőlem nem messze lévő asztal felől.
- Ha munkát keresel, abban talán segíthetek! A hajósok meséltek...
Két lány beszélgetett az asztalnál, és mivel láttam, hogy valami fontosról lehet szó, ugyanis suttogóra fogták a dolgot, személyiségemhez hűen kisangyalként közelebb somfordáltam, mint aki semmiről nem is tud, nehogy lemaradjak valami információról. - Apám titokban akarja tartani, de... regélnek itt egy tengeri démonról, ami sorban elragadja az embereket! - ~Ó, igen, bingó! Én is szeretlek, Zanzy. Ez érdekesen hangzik. - Az is lehet, hogy egy csillaglélek... elvégre a mágia útjai kiszámíthatatlanok!
- És miért akarja titokban tartani? – kérdezte a világosbarna hajú lány, aránylag hangosan, mire rajtam kívül mások is rájuk emelték a tekintetüket.
A másik lány erre fejbe vágta a kezében lévő hárfával szerencsétlent.
- Halkabban, megmondtam! És... – Ennél a pontnál a lány gondosan körbe tekintet, ezt észrevéve pedig úgy tettem, mint aki csak ülőhelyet keres – viszont, mior visszafordult, azonnal újra rájuk emeltem a szemem. - szerinted, milyen eredménye lenne, ha mindenki megtudná? Az is lehet, hogy senki sem jönne többé ide... ezért inkább gazdasági megfontolásból apám titokban tartja az egészet. Bár... a hatás most is érződik... egyre kevesebb a vendég mostanában.
Ha ez neki a kevés, akkor meg sem karom tudni, mennyi volt régen. Egy kis ideig gondolkodtam, mit kéne most tennem, de mivel konkrét információim nem voltak, jobbnak láttam, ha teszek egy próbát, és előveszem az édes oldalamat.
- Öm, ne haragudjatok! – léptem közelebb, mire rám emelték a tekintetüket. – Véletlenül meghallottam, miről beszélgettek. Igazán nem akartam hallgatózni – füllentettem, meglepően hitelesen. -, de úgy tűnik, valami gond van. Talán én is tudnék segíteni. Csillagmágus vagyok, a nevem - itt egy pár másodpercet gondolkodtam, végül úgy döntöttem, összerakom a mostani és a régi nevem. – Leanna Whiteness.

És valóban: valaki már közelebb is lépett hozzánk. Egy lány fekete hajjal, és smaragdszemekkel.
- Öm, ne haragudjatok! Véletlenül meghallottam, miről beszélgettek. Igazán nem akartam hallgatózni, de úgy tűnik, valami gond van. Talán én is tudnék segíteni. Csillagmágus vagyok, a nevem - itt néhány pillanatra elhallgatott, talán hogy kitaláljon magának egy nevet - Leanna Whiteness.
Elmosolyodtam, majd kezet nyújtottam az előttünk álldogáló leánynak.
- Noah Varens, szintén csillagmágus - mutatkoztam be, és mikor kezet fogtunk, lerántottam az asztalunkhoz, egy székre. - Ő pedig itt Shayen - egész Hargeon legnagyobb pletykása!
- Amit mondok, szóról szóra igaz, Noah - chan! - vonta össze a szemöldökét a lány.
- Tudom... de attól még terjeszted! - vigyorogtam, mire vállat vont kecsesen.
- Csak azt adom tovább, amit hallottam. És ami azt illeti - itt új társamra pillantott. - talán te is tudsz segíteni, Lea - chan. Hisz több szem többet lát, nem igaz? - kacsintott. - Az informátorom szerint minden éjjel feltűnik a rém, és elragadja a halászokat, vagy akár későn járkáló embereket is a partról. Ellenben a külsejét még senki sem látta... illetve mégis, de azok már nem tudnak mesélni! - mondta gonosz mosollyal.
- Kitől hallottad te mindezt? Remélem nem az utolsó berúgott matróztól...
- Dehogy! Részeg tengerész szavában hinni annyi, mint egy prostituált érintetlenségében bízni! - Shayen néha úgy beszélt, mint egy nemes hölgy, választékosan, ám ha elunta, olyan közönségesen fejezte ki magát, akár az előbb. - Egy gazdag kereskedő a hírforrás, aki gyakran járt ide... de egy ideje neki is se híre, se hamva!
Hagyta, hogy rágódjunk egy darabig rajta, majd, miközben szórakozottan pengetett meg egy - két húrt lágyan, megjegyezte.
- Ha van még valami kérdésetek, álljatok elő vele! Már így is túl sokáig maradtam, apám gyanút foghat!

Elmosolyodtam, majd kezet nyújtottam az előttünk álldogáló leánynak.
- Noah Varens, szintén csillagmágus - mutatkozott be vidáman a világos hajú, majd ahogy kezet fogtam vele, egy hirtelen mozdulattal lerántott az egyik székre. - Ő pedig itt Shayen - egész Hargeon legnagyobb pletykása!
- Amit mondok, szóról szóra igaz, Noah - chan! vonta össze sértetten a szemöldökét a másik lány.
- Tudom... de attól még terjeszted! - mosolyogta Noah, mire a hárfás vagy megvonta a vállát.
- Csak azt adom tovább, amit hallottam. És ami azt illeti - nézett rám, én pedig erősen figyeltem. - talán te is tudsz segíteni, Lea - chan. - ~ CHAN?! Na ne már! Gyűlölöm ha becéznek! - Hisz több szem többet lát, nem igaz? - kacsintotta sejtelmesen.
Ha ez a lány még egyszer becézni mer engem, akkor én itt helyben kettévágom a torkát. Ennél jobban is csak kevés dolgot utálok. Éppen elég a céhben hallgatnom...
- Az informátorom szerint minden éjjel feltűnik a rém, és elragadja a halászokat, vagy akár későn járkáló embereket is a partról. Ellenben a külsejét még senki sem látta... illetve mégis, de azok már nem tudnak mesélni! - jegyezte meg kissé ördögi vigyorral.
- Kitől hallottad te mindezt? Remélem nem az utolsó berúgott matróztól...
- Dehogy! Részeg tengerész szavában hinni annyi, mint egy prostituált érintetlenségében bízni! - Ötcsillagosan béna hasonlat. Gratulálok! Úgy tűnik, kezdi elunni a beszélgetést kicsit ez a lány. - Egy gazdag kereskedő a hírforrás, aki gyakran járt ide... de egy ideje neki is se híre, se hamva!
Biztosan finom vacsora lett belőle. Utólag is jó étvágyat annak a szörnyetegnek! Remélem, nem csapta el a gyomrát, mert elég egyszerű feladat lenne egy félhulla szörnyeteget kivégezni.
- Ha van még valami kérdésetek, álljatok elő vele! Már így is túl sokáig maradtam, apám gyanút foghat!
- Nekem van! Mit fogunk csinálni estig? - tettem fel a legelső eszembe jutó kérdést. - Nekem semmi kedvem egész nap itt dögleni. Félreértés ne essék, nem a hellyel van a bajom. Csak szimplán nem vagyok az a fajta, aki sokat tud ülni egyhuzamban az alfelén.

- Nekem van! Mit fogunk csinálni estig? Nekem semmi kedvem egész nap itt dögleni. Félreértés ne essék, nem a hellyel van a bajom. Csak szimplán nem vagyok az a fajta, aki sokat tud ülni egyhuzamban az alfelén.
Shayen behunyt szemmel mosolygott.
- Az már nem az én gondom. Nagy a város, biztosan találsz szórakozást! Most pedig au revoir! - mondta, majd kecsesen felállt, és apjához libbent a földszintre.
Shayen sosem szerette az értelmetlen kérdéseket: márpedig, hogy valaki mit csináljon magával, ezek közé tartozott az ő szemszögéből.
- Nem mondta, hogy maradjunk itt! Különben is, számtalan megoldás létezik: vitorlázás, igaz ugyan, hogy nincs hajóm, de kölcsön ladikkal szebb a móka - kacsintottam vigyorogva. - Vagy akár járhatunk is egyet, benézhetünk egy - két helyre... Hargeon kikötőváros, direkt idegeneknek, csodálnám, ha unatkoznánk!
Miközben ezt végigmondtam, felálltam, és Leától kísérve lelépdeltem a csigalépcsőn, közben zavartalanul folytattam a mondókámat.
- Estig akár el is regélhetnéd, hogy lettél csillagmágus, honnan és milyen kulcsaid vannak - már ha nem titok, hazugságra én se vagyok kíváncsi...
- Idebent nincs csillaglélek, Noah kisasszony! - szólt oda öblös hangján a kocsmáros jókedvűen, mialatt elhaladtunk mellette: valószínűleg meghallhatta utolsó szavaimat - A rókád majdnem felgyújtotta a múltkor a helyet!
- De csak majdnem! - szóltam vissza, majd kiléptünk az ajtón. - De ha van más ötleted szabadidőre, hallgatom! - mondtam zavartalanul tovább.

A Shayen nevű lány válaszul csak csukott szemmel elmosolyodott. Szóval szerinte hülyeséget kérdeztem, értem én... de hát ez van, a céhben is a hasonló kérdéseim miatt "szeretnek" annyian, élen Zanzyval.
- Az már nem az én gondom. Nagy a város, biztosan találsz szórakozást! Most pedig au revoir! - válaszolta, majd lesétált a földszintre.
- Nem mondta, hogy maradjunk itt! Különben is, számtalan megoldás létezik: vitorlázás, igaz ugyan, hogy nincs hajóm, de kölcsön ladikkal szebb a móka - kacsintotta Noah vidám mosollyal. - Vagy akár járhatunk is egyet, benézhetünk egy - két helyre... Hargeon kikötőváros, direkt idegeneknek, csodálnám, ha unatkoznánk!
Mialatt beszélt, felállt az asztaltól, én pedig lankadatlan mosollyal követtem őt. Lefelé menet a csigalépcsőn zavartalanul folytatta a megkezdett beszédet.
- Estig akár el is regélhetnéd, hogy lettél csillagmágus, honnan és milyen kulcsaid vannak - már ha nem titok, hazugságra én se vagyok kíváncsi...
Hm... ez esetben szerintem ezt a kérdést hárítani fogom. Sokan még a céhből sem tudják, hogy mi a múltam, nem fogom ezt éppen egy idegennek minősülő, bár kedves lánynak elmondani.
- Idebent nincs csillaglélek, Noah kisasszony! - szólította meg a kocsmáros Noaht, én pedig nem nagyon értettem, hogy mire céloz ezzel - de szerencsére hamar magyarázatot kaptam. - A rókád majdnem felgyújtotta a múltkor a helyet!
- De csak majdnem! - válaszolta mosolyogva, ahogy kiléptünk az ajtón. - De ha van más ötleted szabadidőre, hallgatom!
- Hát... ha nem nagy baj, a múltat inkább hagyjuk, nem egy kellemes élmény visszagondolnom rá. Legyen elég annyi, hogy a mesterem öt éven át átvágott engem, és utána a fejemet akarta. Több információt inkább nem osztanék meg veled, ha nem nagy baj - biccentettem kissé szomorkásan, majd újra felderültem. - Az előbb az a férfi rókát mondott? Csak nincs meg neked is Vulpecula? - kérdeztem egyre lelkesebben.
Ha a csillagkulcsok valamikor szóba kerültek, akkor utána engem le sem lehetett lőni. Főleg most, hogy Vulpecula-ról lehet szó, az én egyetlen kis ruhagyilkos édesemről. A szemeim enyhe kifejezéssel csillogtak a kíváncsiságtól. Ez volt az egyik olyan téma, amiről ennyire vidáman és őszintén tudtam beszélni, minden megjátszás nélkül.

- Hát... ha nem nagy baj, a múltat inkább hagyjuk, nem egy kellemes élmény visszagondolnom rá. Legyen elég annyi, hogy a mesterem öt éven át átvágott engem, és utána a fejemet akarta. Több információt inkább nem osztanék meg veled, ha nem nagy baj - mondta szomorúan, majd felderült kicsit. - Az előbb az a férfi rókát mondott? Csak nincs meg neked is Vulpecula?
Elvigyorodtam, ahogy kihallottam a hangjából a lelkesedést. Leakasztottam a karikáról a rókácska kulcsát, majd egy elegáns mozdulattal megidéztem. Az aprócska lény kis fényjáték kíséretében materializálódott előttem, és szolgálatra készen nézett körül, kitől is kell megvédenie. Ám amikor nem talált ellenséget, kérdőn nézett rám, és lecsüccsent a földre, tekintete ide - oda járt köztem és Lea között.
- Gyere, picur, mutatkozz be szépen Leannának - vigyorogtam a rókára. - De ha felgyújtod.... - a mondatot félbehagytam, tudtam, hogy figyelmeztetésem felesleges: piromániás, de nem ennyire.
Kíváncsian, és lassan közelebb merészkedett új ismerősömhöz, majd az utolsó néhány centit egy kis ugrással hidalta át, és játékosan cibálni kezdte Lea nadrágjának alját.
- Hát íme, ez a kis apróság lenne Vulpecula - feleltem a lánynak. - Ám vigyázz: kicsi a bors, de sok tüzet fúj, és szeret is pirománkodni! Többek közt egy erdő, és jópár szörny is az ő lelkén szárad... igaz - e, aranyom? - vigyorogtam, majd lehámoztam a kis rókát Lea nadrágjáról, mielőtt összetépi az alját, és a lány fejére raktam - simán elfért ott, ha összegömbölyödött, groteszk téli sapkának is nézhették.
- Ismerkedjetek szépen, lesz időtök estig! - kacsintottam. - Addig is, keressünk szórakozást, mit szólsz? Vitorlázunk egyet? Közben mesélek én, ha már te nem akarsz - mondtam lelkesen, majd a kikötő felé vettem az irányt. - Vagy más ötleted van? - néztem a kinevezett Vulpeculafuvarozóra.

Noah elmosolyodott, majd leakasztotta a karikáról a Kis Róka kulcsát. Eltátottam a szám. Tényleg neki is megvan Vulpecula!
Egy elegáns mozdulattal és némi mágikus kör felvillanásával már meg is nyitotta a kaput. Ez a Vulpecula azonban kicsit más volt, mint az enyém. Ez először meglepett, de aztán meg kellett jegyeznem, hogy ő is elképesztően édes. A csillagszellem értetlenül nézett körbe, majd leült a földre, s köztem és gazdája között ingatva a fejét várta a parancsot.
- Gyere, picur, mutatkozz be szépen Leannának -vigyorogta Noah szeretetteljesen a csillagszellemére. - De ha felgyújtod....
A mondatot nem fejezte be, nem tudom, hogy miért. Én biztosan végigmondtam volna, hisz az én Vulpecula-m sajátos üdvözlési módszere a másik pofájának lángra lobbantása... vagy éppen a ruhájának megritkítása.
A róka kíváncsian indult meg felém, majd az utolsó néhány centit pár ugrálással tette meg. Csak hogy ne hazudtolja meg, hogy igenis Vulpecula, elkezdte cibálni a nadrágszáramat. miért olyan ismerős ez nekem...?
- Hát íme, ez a kis apróság lenne Vulpecula - felelete, hiszen még nem tudhatta, hogy nem is olyan ismeretlen nekem ezt a szellem, mint hiszi. - Ám vigyázz: kicsi a bors, de sok tüzet fúj, és szeret is pirománkodni! Többek közt egy erdő, és jó pár szörny is az ő lelkén szárad... igaz - e, aranyom?
Elmosolyodott, majd leszedte a virgonc állatot a nadrágomról, és tovább paterolta a fejemre.
- Ismerkedjetek szépen, lesz időtök estig! - kacsintotta. - Addig is, keressünk szórakozást, mit szólsz? Vitorlázunk egyet? Közben mesélek én, ha már te nem akarsz - beszélt tovább lankadatlan lelkesedéssel, ahogy a kikötő felé indult - Vagy más ötleted van?
- Nem, de előtte még jár neked egy ajándék - vigyorodtam el én is. - Te is megérdemelsz egy olyan szép sapkát, mint az enyém - azzal a szintén leakasztottam egyik kulcsomat a helyéről, és hatalmas mosollyal nyújtottam ki előre a kezem. - Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula!
A kis csillagszellem pár másodperc alatt alakot öltött előttem, és rögtön fel is ugrott az ölembe, amitől elnevettem magam. Megsimogattam a fejét, és Noah felé fordítottam.
- Ő lenne az én kicsi Vulpecula-m, becenevén Vul. Tudom, nagyon kreatív, nem kell mondani - Vul tűzokádásra nyitotta volna a száját, de gyorsan becsaptam. - Szó sem lehet róla, őt nem pörkölöd meg. Noah barát, tessék szépen viselkedni vele. - azzal derűsen biccentve egyet fogtam a kis jószágot, és feltettem a lány fejére. - Tessék, majdnem ikersapkáink vannak- vigyorogtam, ahogy a két róka egymásra meredt, láthatóan elég meglepett képpel. - Soha nem hittem volna, hogy egyszer összefutom "Vul-kettő"-vel. De örülök, hogy nem másnál kell látnom. A testi épségedért és a ruhádért felelősséget nem vállalok, előszeretettel pörköli meg az emberek képét, ha üdvözölni akar valamit. A hajadat,... nos, csak remélni merem, hogy nem szedi szét - biccentettem. - Akkor irány a part, ugye?

- Nem, de előtte még jár neked egy ajándék. Te is megérdemelsz egy olyan szép sapkát, mint az enyém - értetlenkedve húztam fel egyik szemöldökömet, mire ő hatalmas mosollyal elővett egy kis ezüst kulcsot, melyen a jelet ezer közül is felismertem. - Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula!
"Csak nincs meg neked is Vulpecula?"
A megjelenő kis jószág némileg különbözött állatkámtól, hiába egy kulcs nyitja a kapujukat - úgy tűnik, talán több van egy fajtából. Elvégre, ha csak egy lenne belőle, akkor az én rókám egyszerűen eltűnt volna Lea fejéről, hogy az ölében landoljon, mint ez a szellem is.
- Ő lenne az én kicsi Vulpecula-m, becenevén Vul. Tudom, nagyon kreatív, nem kell mondani - mondta a lány, majd baleseteket megelőzendő, befogta "Vul" száját. - Szó sem lehet róla, őt nem pörkölöd meg. Noah barát, tessék szépen viselkedni vele! - utasította rendre, majd a fejemre rakta az apróságot. - Tessék, majdnem ikersapkáink vannak! Soha nem hittem volna, hogy egyszer összefutom "Vul-kettő"-vel. De örülök, hogy nem másnál kell látnom. A testi épségedért és a ruhádért felelősséget nem vállalok, előszeretettel pörköli meg az emberek képét, ha üdvözölni akar valamit. A hajadat,... nos, csak remélni merem, hogy nem szedi szét. Akkor irány a part, ugye?
- Pontosan - vigyorom terebélyesedett, ahogy aprócska jószágom meglepett, majd lelkes kis pofáját láttam Vulpecula csóválni kezdte a farkát és végig a fejemen lévőt bámulta. Bár a fejemen terpeszkedő kis lény arcát nem vehettem szemügyre, biztos voltam benne, hogy lelkesedése tükre az én kis jószágoménak.
- Gyere! - mondtam, majd elindultam a kikötő felé.
A kikötőben rengeteg hajó horgonyzott, kisebb halászhajóktól kezdve, viharvert bárkákon át egészen a luxusjachtokig. Vitorláshajók ringatóztak a vízen, kisebbek és nagyok egyaránt - a legkisebb csupán egy - két személyes volt, a legnagyobb pedig egy hatalmas utasszállító, melyről éppen lezúdultak az emberek. Aprócska ladikok bújtak közel a parthoz szégyenlősen, és egy nagyobb hajó horgonyzott távolabb is.
Tanácstalanul sétáltam a stégen, amikor megláttam egy gyönyörű vitorlást. Hófehér volt a hajó, és kékkel ráfestve a "Georgiana" név.
- Tudod, ismerek egy mondást... "lopás és betörés közben viselkedj úgy, mintha minden a tiéd volna és senki sem fog gyanút" - meséltem Leának. - Ezt a mesteremtől tanultam, aki egyszer úgy tört be egy házba, hogy mikor a tulaj nyaralt, hívott egy lakatost fényes nappal, nyissa ki neki az ajtót, mert "véletlenül kizárta magát" - elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak az emlékek. - Így szerzett ő csillagkulcsot... na de, ezt a tudást fogjuk most mi is hasznosítani egy kis kalandtúrához! - kacsintottam, majd felsétáltam a pallón a "Georgiana" fedélzetére.
- Érzel idegent, kicsikém? - néztem a rókára. Igaz, szaglás tekintetében inkább Lupusra bíztam volna magam, de nem óhajtottam magamra felhívni a figyelmet egy vérfarkassal.
A kicsiny róka megnyugodva ücsörgött Lea fején, csupán párszor a levegőbe szimatolt, és ásítással jelezte: a tulaj nincs a hajón.
A kötelekhez léptem, és eloldoztam őket. Néhány dokkmunkás, látva, hogy min ügyködök, szolgálatkészen segített kioldozni a köteleket és kifeszíteni a vitorlákat, majd kedvesen integettek utánunk, miután sietősen leugrottak a hajóról. Felszabadult, kárörvendő kacajom talán az egész város hallotta.
Pár perc múlva Leához fordultam vigyorogva és a fejemre húztam egy kapitányi sapkát.
- Kedves utasom, itt a kapitány beszél! Remélem élvezi a kalandtúrát. Balról Hargeon egészét láthatja, a városét, melynek kikötőjében összefut Észak és Dél, Kelet és Nyugat. Legalábbis a mesterem ezt állította... fura egy fickó volt. Elvileg a jó oldalhoz tartozott, viszont bebizonyította számomra, hogy nem minden fekete és fehér. Ard ugyanis, hogy megszerezzen valamit, nem riadt vissza a mocskos trükköktől sem. Ő tanított mindenre, amit tudok - és tőle kaptam életem két első kulcsát is... ami azért fura, mert míg el nem tűnt, sohasem engedte, hogy hozzájuk nyúljak! A sóher disznója... de nagyon jó mesterem volt, és ezt nem a mágiatanítás miatt mondom. Nem csak egyszerűen mágiát tanított.. hanem azt is, hogyan éljek vele. Sokan vannak olyanok, akikben van erő és tehetség, mégis kihasználatlanul hagyják... ő viszont még egy lerágott almacsutkát is felhasznál... ha másra nem is, de hozzávágja egy olyan emberhez, akit utál! - nagyot nevettem. - Amúgy nem zavar, hogy ilyen sokat beszélek? - miközben ezt kérdeztem, elfordítottam a kormánykereket, hogy megkerüljük a távolabb álló hajót is.

- Pontosan - vigyorogta, ahogy a két kis róka összenézett, és vigyorogva csóválták a farkukat. Szemmel láthatóan angy élmény volt nekik, hogy "saját magukkal" találkoznak.
- Gyere! - mondta, amint elindultunk a kikötő felé.
Mikor odaértünk, rengeteg hajót pillantottunk meg. Voltak egészen aprók, amolyan kis vitorlások, de még nagy luxusjachtokkal is szembe találtuk magunkat.
Varens tanácstalanul sétálgatott a stégen, én pedig rá bíztam magam, hogy ő majd úgyis talál egy megfelelő hajót. Végül megállt egy hófehér vitorlás előtt, melyre kék betűkkel volt felírva a neve: "Georgiana".
- Tudod, ismerek egy mondást... "lopás és betörés közben viselkedj úgy, mintha minden a tiéd volna és senki sem fog gyanút" - ~Hm, ez egy hasznos mondás, bár még nem hallottam. - - Ezt a mesteremtől tanultam, aki egyszer úgy tört be egy házba, hogy mikor a tulaj nyaralt, hívott egy lakatost fényes nappal, nyissa ki neki az ajtót, mert "véletlenül kizárta magát" – itt elmosolyodott, gondolom eszébe jutott pár emléke. - Így szerzett ő csillagkulcsot... na de, ezt a tudást fogjuk most mi is hasznosítani egy kis kalandtúrához! – kacsintotta, majd kisebb meglepetésemre egyszerűen felsétált a pallón a hajóra.
- Érzel idegent, kicsikém? – nézett a fejem tetején nyugvó rókára.
Hallottam, hogy a levegőbe szimatol, majd egy ásításhoz hasonló hangot hallatott. Ezek szerint nincs senki a hajón.
Noah eloldozta a köteleket, és annyira otthonosan mozgott a hajón, hogy pár dokkmunkás mit sem sejtve a segítségére is sietett. Nem mondom, ez a lány aztán profi színész! Szinte mindent elvégeztek helyettünk, mikor pedig a hajó útra kelt, még integettek is nekünk. Én csak kuncogtam egy kicsit, Varens viszont nem félt hangosan és kárörvendően felnevetni. Ez aztán szép volt, el kell ismernem, pedig az ilyesmi ritka nálam.
Pár perc múlva vigyorogva felém fordult, és a fejébe nyomott egy kapitányi sapkát –rá a kis rókámra is.
- Kedves utasom, itt a kapitány beszél! Remélem élvezi a kalandtúrát. Balról Hargeon egészét láthatja, a városét, melynek kikötőjében összefut Észak és Dél, Kelet és Nyugat. Legalábbis a mesterem ezt állította... fura egy fickó volt. Elvileg a jó oldalhoz tartozott, viszont bebizonyította számomra, hogy nem minden fekete és fehér. Ard ugyanis, hogy megszerezzen valamit, nem riadt vissza a mocskos trükköktől sem. Ő tanított mindenre, amit tudok - és tőle kaptam életem két első kulcsát is... ami azért fura, mert míg el nem tűnt, sohasem engedte, hogy hozzájuk nyúljak! A sóher disznója... de nagyon jó mesterem volt, és ezt nem a mágiatanítás miatt mondom. Nem csak egyszerűen mágiát tanított.. hanem azt is, hogyan éljek vele. Sokan vannak olyanok, akikben van erő és tehetség, mégis kihasználatlanul hagyják... ő viszont még egy lerágott almacsutkát is felhasznál... ha másra nem is, de hozzávágja egy olyan emberhez, akit utál! – itt hangosan felnevetett. - Amúgy nem zavar, hogy ilyen sokat beszélek? – kérdezte, miközben ügyesen elforgatta a kormányt, hogy kikerüljünk egy távolabb álló hajót.
- Nem, egyáltalán nem baj, hogy ilyen sokat beszélsz – mosolyodtam el, ahogy leültem a földre, és vágyakozva bámultam a csillogó tengert. – Szeretem, ha valaki sokat beszél… bár ha nem baj, én a múltamat nem szívesen fedném fel. Jobban szeretném az egészet elfelejteni úgy, ahogy van, hazugságokra meg nem vagy kíváncsi – mosolyodtam el, s kicsit elméláztam a táj szépségén, majd folytattam. – Gyönyörű ez a kikötő, kár, hogy nincs időm többször lejönni ide. Elég nehéz elhinnem, hogy valami nagy szörnyeteg vacsorázgat errefelé az emberekből. Túl békésnek tűnik hozzá ez az egész táj. Te elhiszed ezt a mesét? Nekem eléggé nehezemre esik – simítottam meg Vulkettőt, aki nem bánta a dolgot.
- Valamilyen szinten biztosan igaz - felelte, ahogy elgondolkodva meredt maga elé egy kis ideig. - Shayen nagy pletykás, de tényleg csak azt adja tovább, ami igaz. Ergo, lehetséges, hogy eltűnnek emberek éjszakánként, ám mivel a pontos okot nem tudják, hozzáköltöttek valamit... vagy csak valaki jót szórakozik az emberek babonaságán, és szörnynek öltözik éjszakánként... - mosolyodott el. - Valami igazság alapja biztosan van.
Meg kell hagyni ő is nagyon édes. De a saját csillagszellemem azért jobban szeretem.
Alig, hogy erre gondoltam, Vulpecula máris adni kezdte a nagy színésznőt. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Vul két lábra állt, mit sem törődve vele, hogy szinte elveszik a kapitányi sapkában Noah fején, és próbált úgy tenni, mintha valami erős tengerész lenne, aki a hullámokat kémleli. Felemelte a fejéhez a mancsát és bevágott egy gonosz vigyort. Azonban a Kincsem nem számolt azzal, hogy nem olyan könnyű valakinek a fején egyensúlyozni, így lebucskázott előre. Az utolsó pillanatban sikerült megragadnia a lán pólóját, és felhúzta magát rajta a vállára – kis segítséggel persze -, majd ott elfeküdt. Hangosan felnevettem.
- Én kapitány - bökött magára, miközben le nem vette a szemét a kis csillagszellemről - te meg matróz! - fordított az ujját Vul felé. - Nehogy már szellem irányítsa a csillagmágust! - vetett egy csúfolódós vigyort a rókára, aki ezt hallva eléggé durcásan pillantott vissza rá.
- Na, majdnem megjártad, te kis kalandor, Noah-t nem olyan könnyű letaszítani a kapitányi posztról – vigyorogtam rá. – Neked pedig lett egy szép új sálad. A sapka mondjuk oda, de szerintem ez is jól áll – kuncogtam, amint a fejemen csücsülő róka lenyújtotta a lábát, és az orromat kezdte pofozni vele – Hékás! – kaptam el mosolyogta a mancsát, mire gyorsan visszarántotta azt és eltűnt a sapka alatt.

- Nem, egyáltalán nem baj, hogy ilyen sokat beszélsz - elmosolyodott, majd leült a földre, és vágyakozva nézte a tengert. – Szeretem, ha valaki sokat beszél… bár ha nem baj, én a múltamat nem szívesen fedném fel. Jobban szeretném az egészet elfelejteni úgy, ahogy van, hazugságokra meg nem vagy kíváncsi – kicsit elmélázva folytatta. – Gyönyörű ez a kikötő, kár, hogy nincs időm többször lejönni ide. Elég nehéz elhinnem, hogy valami nagy szörnyeteg vacsorázgat errefelé az emberekből. Túl békésnek tűnik hozzá ez az egész táj. Te elhiszed ezt a mesét? Nekem eléggé nehezemre esik
- Valamilyen szinten biztosan igaz - feleltem elgondolkodva. - Shayen nagy pletykás, de tényleg csak azt adja tovább, ami igaz. Ergo, lehetséges, hogy eltűnnek emberek éjszakánként, ám mivel a pontos okot nem tudják, hozzáköltöttek valamit... vagy csak valaki jót szórakozik az emberek babonaságán, és szörnynek öltözik éjszakánként... - vigyorogtam. - Valami igazság alapja biztosan van.
Hirtelen megéreztem mocorogni a fejemen a kis apróságot - aki hirtelen akkorát bucskázott előre, hogy majdnem lepottyant. Még utolsó pillanatban megkapaszkodott a pólómban, és hathatós segítségemmel feltornászta magát a vállamra. A kapitányi sapkát kis nyelvöltéssel elkoboztam a kis csalafintától.
- Én kapitány - mutattam magamra - te meg matróz! - és rá mutattam - Nehogy már szellem irányítsa a csillagmágust! - vigyorogtam a kis állatra csúfolódva, mire durcásan nézett rám.
- Na, majdnem megjártad, te kis kalandor, Noah-t nem olyan könnyű letaszítani a kapitányi posztról – vigyorgott a vállamon ülőre Lea. – Neked pedig lett egy szép új sálad. A sapka mondjuk oda, de szerintem ez is jól áll – kuncogott... én pedig zord vigyorral figyeltem, ahogy egy orv lábacska hirtelen lenyúlik a sapkagombolyagból, és pofozni kezdi az orrát – Hékás!
Vulpecula visszahúzta a lábacskáját, és ártatlanul pislogott.
- Szemtelenségért nem megy a szomszédba... gazdája rókája - vigyorogtam. - És nem azért mesélek a múltamról, hogy téged is megnyílásra biztassalak, hanem mert te úgysem vagy hajlandó beszélni róla, nekem meg folyton jár a szám.
Hirtelen elfordultam a kormánytól, és egy nyugágyat hoztam a lánynak, hogy arra üljön inkább, ne a padlóra.
- Nem tudom, te hogy vagy vele... de én éhes vagyok! - vigyorogtam. - Ne keressük meg a konyhát?

- Szemtelenségért nem megy a szomszédba… gazdája rókája – vigyorgott, mire megint felnevettem. - És nem azért mesélek a múltamról, hogy téged is megnyílásra biztassalak, hanem mert te úgysem vagy hajlandó beszélni róla, nekem meg folyton jár a szám.
Váratlanul elfordult a kormánytól, és előhalászott nekem egy nyugágyat. Megköszöntem a kedvességét, miközben feltápászkodtam a földről. Kevés emberre mondhatom azt, hogy kedvelem, de ő erősen halad abba az irányba, hogy kivívja nálam a szimpátiát. Kíváncsi lennék, melyik céhbe tartozik.
- Nem tudom, te hogy vagy vele… de én éhes vagyok! - pillantott rám vidáman. - Ne keressük meg a konyhát?
- De, az én gyomrom is jelezte már, hogy ideje lenne az ebédnek – biccentettem, amint elrugaszkodtam, és felpattanva az ülőhelyről, amit fél perce foglaltam el, elindultam utána a konyha irányába.
Egy hajón vagyunk, amire ki tudja, hányszor jár ki a tulaj, vagy, hogy egyáltalán ki ő. Igazából nem számítottam valami nagy készletre – éppen ezért tátottam el a számat a hűtő láttán, ami a kicsi konyha egyik sarkába volt bepréselve. Elég szűkösen fértünk el ketten, de ha pár ütközés is társult hozzá, meg tudtuk oldani, hogy mindenki felkutassa magának a terepet. A hűtőszekrényben döbbenetesen sok kaja volt, ahogy pedig kinyitottam a fagyasztó részét, rengeteg jégkocka hullott ki belőle. Ezt látva Vul leugrott Noah nyakából, és kíváncsiságához hűen azonnal pofozgatni kezdte a pici kockákat. Mikor megérezte, mennyire hidegek is azok, hátratáncolt pár lépést, és prüszkölve egyet tudtunkra adta, hogy ezzel nem szeretne játszani.
- Találtam szörpöt, nem kérsz valami jeges üdítőt? – kérdeztem vidám mosollyal, amint levettem a polcról az üveget, és felé fordultam.
Vulkettő próbált előre hajolni, hogy megszimatolja, mi is van a kezemben. Úgy nézem, tényleg nem a véletlen műve, hogy ennyire hasonlítanak. Mindegyiket a kíváncsisága fogja bajba sodorni.
Igazam is lett - a fejemen csücsülő csillagszellem annyira előre akart hajolni, hogy mélyrepülésre indult a fejem tetejéről, nagyot puffanva a padlón, aztán szétcsúszva azon. Varens-szel elnevettük magunkat a jelenetet, és miközben válaszolt korábbi kérdésemre kicsit elgondolkodtam. Ha kiderülne, hogy a Grimmoire Heart tagja vagyok, ő pedig egy legális céhhez tartozik, lehet, már nem lenne ennyire kedves velem.

- De, az én gyomrom is jelezte már, hogy ideje lenne az ebédnek - mondta vidáman, majd felpattant alkalmi ülőhelyéről.
Nagy nehezen eltaláltunk a konyhába, mely aprócska méretei ellenére óriási hűtővel rendelkezett, dugig zsúfolva ennivalóval és üdítővel. Lea kinyitotta a fagyasztót, mire abból temérdek jégkocka borult ki, csúszóssá változtatva a talajt.
Az aprócska róka megmozdult a vállamon, majd leugrott és a jégkockákat kezdte pofozni a földön - ám megérezve, mennyire hidegek, kissé elanyátlanodott.
- Találtam szörpöt, nem kérsz valami jeges üdítőt? - kérdezte hirtelen Lea, aki közben felderítette a hűtő egyéb tájait is.
- Ne málnás, ne epres... bármi más jöhet! - vigyorogva figyeltem, ahogy Vulpecula, saját csillagszellemem kíváncsian hajol előre, hogy közelebbről is megszaglászhassa a Lea által szorongatott üveget. Sikeresen előre is bukfencezett és elterült a padlón.
- Kell neked hirtelenkedni... - vigyorogtam a kis állatkára, aki hiábavalóan próbálta talpra küzdeni magát a csúszós padlón. Újra és újra elterült, és sírósan nézett rám, mire megsajnáltam, és feltettem őt a saját vállamra.
- Most már csihadj! - fűztem hozzá.
Eközben elkészült a jeges üdítő, amelyet fel is kaptam az asztalról, majd egy kedves "köszi" felkiáltással le is nyeltem. A jeges folyadék végigsiklott a torkomon, és jólesően lehűtött belülről.
- Na de... most valami kaja is kéne! - csaptam össze a kezem. - Remélem, értesz a főzéshez... mert én nem! - röhintettem. - Közben elmesélhetnéd, csatlakoztál - e egy céhhez, és ha igen, melyikhez! Az nem a múlthoz tartozik, hanem a jelenhez! - kacsintottam rá. - Én szerencsére egyikbe sem mentem... hah, szép is lenne! Néha olyanokat csinálok, hogy egy jó oldali céhmester haját tépné, ámde ha rám jön, szelídebb vagyok, mint egy ma született angyal! Mikor milyen kedvem van... így kényelmesebb, ha egyben sem vagyok.
Közben egy hűtőből előhalászott káposztafejjel szemezgettem, ámde kecskekajával nem sokat tudtam kezdeni. Vulpecula csak megszagolgatta, majd elfintorodott, ezzel saját véleményemet közvetítve. Ledobtam a padlóra a zöldséget, mire Lea szelleme rögtön rávetette magát, hogy cafatokra tépje.

- Ne málnás, ne epres... bármi más jöhet! – válaszolta, amint vigyorogva figyelte az ő csillagszellemének szerencsétlenkedését.
- Kell neked hirtelenkedni... – mosolygott rá, amint a róka szerencsétlenkedve próbálta talpra küzdeni magát, de minduntalan visszazuhant. Végül végső elkeseredésében sírós szemekkel próbálta rávenni a gazdáját, hogy tegyen valamit az érdekében – sikerrel. Noah megszánta szegényt, és véget vetve az ügyetlen próbálkozásoknak feltette a vállára.
- Most már csihadj! – fűzte hozzá.
Közben én elkészültem az üdítőkkel, végül a citromos mellett döntöttem. Varens habozás nélkül felkapta az egyiket az asztalról egy vidám „köszi” társaságában, és fél perc alatt benyakalta. Nem semmi!
- Na de... most valami kaja is kéne! - csapta össze lelkesen a kezeit. - Remélem, értesz a főzéshez... mert én nem! - nevetette el magát. - Közben elmesélhetnéd, csatlakoztál - e egy céhhez, és ha igen, melyikhez! Az nem a múlthoz tartozik, hanem a jelenhez! - kacsintotta rám, mire átfutott bennem egy cifra káromkodás.
Most aztán jól kifogott rajtam. A franc egye meg…
- Én szerencsére egyikbe sem mentem... hah, szép is lenne! Néha olyanokat csinálok, hogy egy jó oldali céhmester haját tépné, ámde ha rám jön, szelídebb vagyok, mint egy ma született angyal! Mikor milyen kedvem van... így kényelmesebb, ha egyben sem vagyok.
Közben kritikus szemmel méregetett egy a hűtőből előkotort salátafejet. Utálom a zöldséget, de szerencsére nem kellett külön kihangsúlyoznom – Vulpecula megtette helyettem. Megszimatolta az undormányt, majd elfintorodott, mindenkinek a tudtára adva ezzel nem épp jó véleményét a növényről. Noah egy laza mozdulattal ledobta a padlóra a zöldséget, csillagszellemem pedig pillanatok alatt utána vetette magát, hogy apró darabokra cincálja.
- Persze, én tudok főzni – mosolyogtam. – Ha nem tudnék, rég éhen haltam volna a céhemben a sok idiótával a nyakamban – biccentettem, és reméltem, hogy megelégszik ennyivel.
Naná, hogy nem így lett. Igazából nagy reményeket sem fűztem hozzá. Csendben maradt, és csupán a tekintetével sikerül kifejeznie, hogy azt várja, nyögjem ki végre, melyik céhben vagyok. Én mégis sokáig agyaltam rajta, mit mondjak, legalább egy percig. A céhemet nem akarom letagadni, mert szégyellni nem szégyellem. Csupán attól tartok, hogy ha elmondom neki, többet nem lesz ilyen barátságos velem. Kevés embert nevezhetek, meg akikről jó a kezdeti benyomásom, de ő közéjük tartozik. Na, mindegy… azt mondta, nem kíváncsi a hazugságokra – sóhajtottam fel. – Akkor lássuk, mi sül ki belőle.
- Én… körülbelül egy éve vagyok egy sötét céh tagja – biccentettem kissé idióta mosollyal. – Azt mondtad… nem érdekelnek a hazugságok, szóval inkább nem füllettetek semmilyen legális céhet – vakartam meg a tarkóm. – Sok… pofont kaptam az élettől, mondhatni. Igazából… áh… - nem mertem abbahagyni a beszédet, mert féltem, mi lesz a válasza. – Utcakölyökként nevelkedtem, mióta csak az eszemet tudom. A családomra egyáltalán nem emlékszem. Mikor még kicsi voltam, találkoztam egy lánnyal, Serra-nak hívták. Valójában kicsit emlékeztetsz rá. Nem külsőre, inkább amiatt, hogy ennyire eleven és életvidám vagy. Nagyon… szerettem azt a lányt, az első ember volt az életemben, akit a barátomnak mertem mondani. Olyan volt, mintha a húgom lenne. Egy elég csúnya betegségben halt meg, nagyon fiatalon – hirtelen elkezdtek tódulni belőlem a szavak, magam sem tudtam, miért. – Tudta, hogy nagyon szeretem a csillagokat, és a legnagyobb esőben ment Mestert keresni nekem az éjszaka kellős közepén. Alapból gyenge volt a szervezete, és nagyon megfázott… szerintem más baja is volt, de soha nem beszélt róla. Lényeg a lényeg, nem sokra rá meghalt. Ez után kerekedtem fel mestert keresni, s csakhamar találtam is valakit. Serra emlékére akartam csillagmágussá válni. Azonban a férfi, aki befogadott, nem volt tiszta lelkű. Eszközként bánt a szellemeivel… és… hiába volt kedves velem, tudtam, hogy valami nincs rendben. Soha nem tudtam igazán szeretni vagy megbízni benne. De nem is volt baj. Egyik éjjel nem tudtam aludni, és hallottam, hogy egy férfivel beszélget… aki arról kérdezősködött, mikor öl már meg végre. Mint az 5 év alatt végig csak a fejemre pályázott. Scorpio-val akart megöletni engem – érintettem meg az egyetlen aranykulcsom. – De ő nem volt képes végezni velem. Annyira féltem, annyira életben akartam maradni, hogy a kést, amivel engem próbált a mesterem megölni, hirtelen lendületből hozzávágtam. Ő mondta azt, hogy belőlem soha nem lehet jó legális mágus, főleg egy ilyen gyilkosság után, és hogy keressek magamnak egy jó sötét céhet. Ezek voltak az utolsó szavai. Meg valami olyasmi, hogy tényleg szeretett engem… de ezt azon után, ami történt, nehezen tudom elhinni neki. Ez után… egy évvel csatlakoztam… a Grimmoire Heart-hez – sóhajtottam fel, és utána vettem még egy nagy levegőt -rég beszéltem ennyire sokat egyhuzamban. - Te vagy az első, akinek ezt elmondtam… igazából gőzöm sincs, hogy neked is miért. Még a céhemből sem tudja senki, hogy és miért kerültem oda.
Beszédem végeztével érdeklődve tartottam rajta a szemem, és vártam, mi lesz erre a reakciója.

Nem nyögte ki rögtön: előbb csak vigyorogva biztosított róla, hogy tud főzni. Erre megnyugodtam, ám a kérdésemre még mindig nem kaptam választ, úgyhogy még mindig kérdőn néztem rá. Nagyon nehezen jöttek a szavak belőle... de végül jöttek. Legnagyobb csodálkozásomra:
- Én… körülbelül egy éve vagyok egy sötét céh tagja. Azt mondtad… nem érdekelnek a hazugságok, szóval inkább nem füllettetek semmilyen legális céhet. Sok… pofont kaptam az élettől, mondhatni. Igazából… áh… Utcakölyökként nevelkedtem, mióta csak az eszemet tudom. A családomra egyáltalán nem emlékszem. Mikor még kicsi voltam, találkoztam egy lánnyal, Serra-nak hívták. Valójában kicsit emlékeztetsz rá. Nem külsőre, inkább amiatt, hogy ennyire eleven és életvidám vagy. Nagyon… szerettem azt a lányt, az első ember volt az életemben, akit a barátomnak mertem mondani. Olyan volt, mintha a húgom lenne. Egy elég csúnya betegségben halt meg, nagyon fiatalon. Tudta, hogy nagyon szeretem a csillagokat, és a legnagyobb esőben ment Mestert keresni nekem az éjszaka kellős közepén. Alapból gyenge volt a szervezete, és nagyon megfázott… szerintem más baja is volt, de soha nem beszélt róla. Lényeg a lényeg, nem sokra rá meghalt. Ez után kerekedtem fel mestert keresni, s csakhamar találtam is valakit. Serra emlékére akartam csillagmágussá válni. Azonban a férfi, aki befogadott, nem volt tiszta lelkű. Eszközként bánt a szellemeivel… és… hiába volt kedves velem, tudtam, hogy valami nincs rendben. Soha nem tudtam igazán szeretni vagy megbízni benne. De nem is volt baj. Egyik éjjel nem tudtam aludni, és hallottam, hogy egy férfivel beszélget… aki arról kérdezősködött, mikor öl már meg végre. Mint az 5 év alatt végig csak a fejemre pályázott. Scorpio-val akart megöletni engem. De ő nem volt képes végezni velem. Annyira féltem, annyira életben akartam maradni, hogy a kést, amivel engem próbált a mesterem megölni, hirtelen lendületből hozzávágtam. Ő mondta azt, hogy belőlem soha nem lehet jó legális mágus, főleg egy ilyen gyilkosság után, és hogy keressek magamnak egy jó sötét céhet. Ezek voltak az utolsó szavai. Meg valami olyasmi, hogy tényleg szeretett engem… de ezt azon után, ami történt, nehezen tudom elhinni neki. Ez után… egy évvel csatlakoztam… a Grimmoire Heart-hez. Te vagy az első, akinek ezt elmondtam… igazából gőzöm sincs, hogy neked is miért. Még a céhemből sem tudja senki, hogy és miért kerültem oda.
Nem szakítottam félbe, csak tovább pakoltam a hűtőben. Amikor végzett. ránéztem.
- A sötét titkok olyanok, akár a szörnyek: ha rájuk vágod az ajtót a lelkedben, addig fognak dörömbölni, míg ki nem ereszted őket. És minél inkább benntartod őket, annál nagyobb lesz a feszültség. Jobban jártál, hogy elmondtad. Tudod... az a baj, hogy ha az ember rávágja az ajtót a fájdalomra, bezárja a szép emlékeket is vele együtt... ám ha kiengeded ami fáj, talán meglátod a sok szépet, ami mögötte rejtőzik... szép emlékek, egyebek - mondtam, majd kikaptam egy almát a hűtőből, és beleharaptam elgondolkodva. - Vagy csak megint hülyeségeket beszélek... sajnálom a húgodat, viszont megtisztel egy kicsit, hogy hozzá hasonlítasz - mosolyogtam Leára. - Ami a céhedet illeti.... nem szokásom pálcát törni mások felett. Nem vagyok se pap, se a mágus tanács pribékje- kacsintottam rá. - Kérsz egy almát?
Mialatt rágtam az almát, elkalandoztam. A mesterem mesélt nekem a klánokról... és a Grimoire Heart különösen tetszett. Léghajón éltek azt hiszem...
- A Grimoire Heart... az amelyik léghajós, igaz? Milyen a világ odafentről? - kérdeztem.
Szánt szándékkal nem kérdeztem sem a klán tagjairól, sem belső ügyeiről... elvégre ezeket nem köteles elárulni nekem, és ha megtenné, lehet, nem hagyhatna életben.

Beszédem végeztével Varens rám emelte a tekintetét.
- A sötét titkok olyanok, akár a szörnyek: ha rájuk vágod az ajtót a lelkedben, addig fognak dörömbölni, míg ki nem ereszted őket. És minél inkább benntartod őket, annál nagyobb lesz a feszültség. Jobban jártál, hogy elmondtad. Tudod... az a baj, hogy ha az ember rávágja az ajtót a fájdalomra, bezárja a szép emlékeket is vele együtt... ám ha kiengeded ami fáj, talán meglátod a sok szépet, ami mögötte rejtőzik... szép emlékek, egyebek – mondta, majd előhalászott a hűtőből egy almát, és elgondolkodva beleharapott.
Egy pillanatig magamba mélyedtem. ~ Én… még soha nem gondoltam ezt így át… hogy ebben mennyire igaza lehet.
- Vagy csak megint hülyeségeket beszélek... sajnálom a húgodat, viszont megtisztel egy kicsit, hogy hozzá hasonlítasz – mosolygott rám, és ez a mosoly is, akárcsak az előzőek, őszinte volt, semmi harag. - Ami a céhedet illeti.... nem szokásom pálcát törni mások felett. Nem vagyok se pap, se a mágus tanács pribékje- kacsintott rám, én pedig úgy éreztem, egy hatalmas kő esett le a szívemről. - Kérsz egy almát?
Kellett egy kis idő, mire úgy éreztem, szóhoz jutok, de egy újabb kérdéssel előzte meg a válaszom.
- A Grimoire Heart... az amelyik léghajós, igaz? Milyen a világ odafentről? - kérdezte.
- Hallod, te lány… nagyon megleptél – mosolyodtam el, ahogy én is elvettem egy gyümölcsöt. – Mondhatni minden reakcióra számítottam, csak erre nem – nevettem el maga. – De örülök, hogy így gondolod. Kevés ember van, akit a barátomnak mondhatok, de te lassan kezdesz közéjük tartozni – biccentettem, majd kezdtem az alma elpusztítását. – Hogy milyen a világ odafentről? Fantasztikus. Nincs is jobb annál, mint mikor éjszaka a léghajó tetőterén órákig bámulhatom a csillagokat. Bár az biztos, hogy tériszonyosoknak nem ajánlanám. Persze ennek a repülésnek megvannak az árnyoldalai is. Ez ugyan engem nem érint, hiszen oda-vissza tudok közlekedni Aqulia-val – mutattam meg neki a sas szellem kulcsát. – De a többieknek, akiknek nincs szállításra alkalmas mágiájuk, kicsit neccesebb a dolog. A másik a céh megtalálása, de ezt inkább nem részletezném. Nem hiányzik, hogy valaki amiatt, hogy elmondtam neked, a fejedre pályázzon, ha esetleg kiderülne – biccentettem, majd nekifogtam az alma pusztításának, de közben sem fogtam be a számat. – A társaság kicsit neccesebb… bizonyos szempontból az is egy árnyoldal tudd lenni. Képzeld, van egy hegyomlás méretű disznó is, állandóan csak zabál, miatta kell naponta frissíteni az élelmiszer raktárt – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. – Bár én személy szerint, ha vezet egy olyan listát, hogy „Akiket ki akarok nyírni”, akkor én azon benne vagyok a top 5-ben. De hát istenem… megesik, hogy ha elhalad mellettem valaki – pláne ha ő – véletlenül kicsúzik elé a lábam, mikor a lépcsőn szeretne lejönni… - vigyorogtam gonoszan. – Van egy elmebeteg lángmániás is, tőle kicsit tartok. Állandóan ordibál velem, és ha meglát, kilencven százalékban rám sóz valami feladatot. Utálom. Igazából el szoktam gondolkodni, mennyire vagyok én normális, ha az erőfölény és a lobbanékony természete ellenére képes vagyok még vele is kekeckedni… remélem azért nem járom meg. Volt már, hogy pont a miatt a kis ördögfióka miatt – böktem Vul-ra. – a céh legerősebb mágusai akartak kinyírni engem. Veszélyes helyzet volt, de megúsztam - húztam ki magam nagy büszkén. – Egy szó, mint száz, egy léghajón sem unalmas soha az élet, talán éppen ezért is szeretem. Na és most, mit szeretnél, mit süssek/főzzek? – kérdeztem, ahogy észrevettem némi normális ételt is a hűtő eldugott sarkában.
Neveket szándékosan nem mondtam egyszer sem. Az ilyesmi nem tartozik olyanokra, akik nem a céh tagjai, mert abból nagy gubanc lehetne. Nem arról van szó, hogy nem bízok Varens-ben, pont ellenkezőleg. Csak nem szeretném, hogy esetleg bajba keveredjen miattam.

- Hallod, te lány… nagyon megleptél – megkönnyebbülten mosolygott és elfogadta az almát. – Mondhatni minden reakcióra számítottam, csak erre nem. De örülök, hogy így gondolod. Kevés ember van, akit a barátomnak mondhatok, de te lassan kezdesz közéjük tartozni. Hogy milyen a világ odafentről? Fantasztikus. Nincs is jobb annál, mint mikor éjszaka a léghajó tetőterén órákig bámulhatom a csillagokat. Bár az biztos, hogy tériszonyosoknak nem ajánlanám. Persze ennek a repülésnek megvannak az árnyoldalai is. Ez ugyan engem nem érint, hiszen oda-vissza tudok közlekedni Aqulia-val. De a többieknek, akiknek nincs szállításra alkalmas mágiájuk, kicsit neccesebb a dolog. A másik a céh megtalálása, de ezt inkább nem részletezném. Nem hiányzik, hogy valaki amiatt, hogy elmondtam neked, a fejedre pályázzon, ha esetleg kiderülne. A társaság kicsit neccesebb… bizonyos szempontból az is egy árnyoldal tudd lenni. Képzeld, van egy hegyomlás méretű disznó is, állandóan csak zabál, miatta kell naponta frissíteni az élelmiszer raktárt. Bár én személy szerint, ha vezet egy olyan listát, hogy „Akiket ki akarok nyírni”, akkor én azon benne vagyok a top 5-ben. De hát istenem… megesik, hogy ha elhalad mellettem valaki – pláne ha ő – véletlenül kicsúzik elé a lábam, mikor a lépcsőn szeretne lejönni… Van egy elmebeteg lángmániás is, tőle kicsit tartok. Állandóan ordibál velem, és ha meglát, kilencven százalékban rám sóz valami feladatot. Utálom. Igazából el szoktam gondolkodni, mennyire vagyok én normális, ha az erőfölény és a lobbanékony természete ellenére képes vagyok még vele is kekeckedni… remélem azért nem járom meg. Volt már, hogy pont a miatt a kis ördögfióka miatt a céh legerősebb mágusai akartak kinyírni engem. Veszélyes helyzet volt, de megúsztam. Egy szó, mint száz, egy léghajón sem unalmas soha az élet, talán éppen ezért is szeretem. Na és most, mit szeretnél, mit süssek/főzzek?
A nagy szóáradat után fura volt a hirtelen váltás, ámde kivágtam egy választ: még ha nem is azt, amit várt.
- Főtt gangladanglát kirántott asztalfiókkal - vigyorogtam.
Szolgálatkészen ment volna a hozzávalókért, mikor is leesett neki, mekkora marhaságot mondtam.
- Bocsi... de muszáj volt. Rád bízom a menüt... mindegy, mi lesz, csak a káposztát kerüld, mert azt a tengerbe hajítom - adtam meg az információt, majd vártam, mit hoz ki belőle.

Egy kis ideig habozott a válasszal, majd mosolyogva felelt.
- Főtt gangladanglát kirántott asztalfiókkal
Azonnal indultam volna a hozzávalókért, de két lépés után leesett, mit mondott, s hangosan felnevettem.
- Bocsi... de muszáj volt. Rád bízom a menüt... mindegy, mi lesz, csak a káposztát kerüld, mert azt a tengerbe hajítom - jegyezte meg, majd kíváncsian várta, ebből mit hozok ki.
- Kirántott asztalfiók? Az finom. Melyiket kéred? - kuncogtam, majd kiragadtam a hűtőből egy kis adag húst, ami a legalján volt, káposzták közé rejtve.
Meggyújtottam a tüzet, majd jó szakácshoz méltón belefogtam a sütögetésbe. Még jó, hogy már Tony mellett megtanultam, hogyan kell. Bajban is lettem volna a léghajón, ha nem tudnék magamra főzni. Kain eleszi előlem az összes kaját...
- Egyébként - kezdtem bele vidáman, ahogy egy dobással, mintha csak palacsinta lenne, megfordítottam a húsokat. -, szabad kérdeznem, milyen kulcsaid vannak? Nem akarom elvenni őket, és nem fogok senkit rád uszítani, szimplán kíváncsi vagyok - fűztem hozzá, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg semmi hátsó szándékom nincs ezzel a kérdéssel. - Meg, hogy milyen a kapcsolatod velük. Érdekel, hogy csak én vagyok-e olyan fanatikus rajongó, amilyen. Közben ez is mindjárt kész. Van nálam egy kis csoki, nem tudom, szereted-e?

//Bocsi, hogy ennyit késtem ^^" Mostantól gyors válaszok lesznek, csak géphibám volt //

- Kirántott asztalfiók? Az finom. Melyiket kéred? - kuncogott, majd kivett egy kis húst a hűtőből és profi módjára sütni kezdte, úgy dobálva a húsdarabokat, akár a palacsintát.
- Egyébként, szabad kérdeznem, milyen kulcsaid vannak? Nem akarom elvenni őket, és nem fogok senkit rád uszítani, szimplán kíváncsi vagyok. Meg, hogy milyen a kapcsolatod velük. Érdekel, hogy csak én vagyok-e olyan fanatikus rajongó, amilyen. Közben ez is mindjárt kész. Van nálam egy kis csoki, nem tudom, szereted-e?
- Akkor menjünk sorban - somolyogtam. - A kulcsaim... Taurus, és mivel csillagmágus vagy, biztosan tudod, mivel megy az agyamra.... Serpens, Sagitta, Vulpecula, Lupus és Caelum. Egyelőre ők a csapat - mosolyogtam. - És jól elvagyok velük, annak ellenére, hogy Sagitta rigorózus becsületérzetét nehezen tudom a szolgálatomba állítani. Hogy fanatikus rajongó vagyok - e... nem. Társaimként kezelem őket, akikhez bármikor fordulhatok segítségért és támogatásért, ennyi. Ha kell, megidézem őket és velük együtt harcolok. A csoki viszont jöhet, ugyanis imádom - kis mosolyom a mondat végére hatalmas vigyorrá változott.

- Akkor menjünk sorban - somolygott, én pedig érdeklődve hallgattam. - A kulcsaim... Taurus, és mivel csillagmágus vagy, biztosan tudod, mivel megy az agyamra.... Serpens, Sagitta, Vulpecula, Lupus és Caelum. Egyelőre ők a csapat - mosolyogta kedvesen. - És jól elvagyok velük, annak ellenére, hogy Sagitta rigorózus becsületérzetét nehezen tudom a szolgálatomba állítani. Hogy fanatikus rajongó vagyok - e... nem. Társaimként kezelem őket, akikhez bármikor fordulhatok segítségért és támogatásért, ennyi. Ha kell, megidézem őket és velük együtt harcolok. A csoki viszont jöhet, ugyanis imádom - a kezdeti kis mosoly a beszélgetés végeztével nagy vigyorra változott.
- Hűha, jó sok kulcsod van! Biztos sok idő volt, amíg összeszedted őket. Nekem még csak négy kulcsom van, Vulpecula, Leo Minor, Aqulia és Scorpion. Én kissé elvetemültebb vagyok nálad. Mivel a céhben nem sok mindenkivel van jó viszonyom, ezért néha kissé magányosnak érzem magam. Ilyenkor szeretem csak úgy megidézni egy kis időre Vul-t vagy Lem-et, hogy ne legyek annyira egyedül. Vul mindig bajba sodor, akárcsak lem, Aqulia atyáskodik fölöttem, Scorpion-hoz pedig még nem vagyok elég erős. De már nem kell sok! Nagyon szeretem őket, mivel eddig az évek alatt, nos hát... mondhatni ők voltak az egyetlenek, akik soha nem csaptak be. Korábban a mesterem Scorpion-nal akart megöletni engem, de ő nem akart eleget tenni ennek a parancsnak, mivel már akkor barátok voltunk. Az óta úgy érzem, sokkal jövök neki. Én is társként tekintek rájuk, bár néha már túlságosan is felzaklat, ha valami bajuk esik. Sajnos kezdő vagyok még - mosolyogtam kissé zavartan. – Még meg kell tanulnom, mikor kell hagynom őket harcolni, és mikor kell tényleg féltenem a barátaim. Na, már megint túl sokat jár a szám – fejeztem be, ahogy előhalásztam két tányért meg evőeszközt. – Tessék, jó étvágyat. Nem sok, de egyelőre talán elég. Ja, és – nyúltam a zsebembe, majd elővettem egy tábla csokit, kicsomagoltam, és félbe törtem. – Tessék. Nasinak megteszi. Igazán kíváncsi vagyok már, mi lehet ez a titokzatos lény – huppantam le a kis asztalhoz.

- Hűha, jó sok kulcsod van! Biztos sok idő volt, amíg összeszedted őket. Nekem még csak négy kulcsom van, Vulpecula, Leo Minor, Aqulia és Scorpion. Én kissé elvetemültebb vagyok nálad. Mivel a céhben nem sok mindenkivel van jó viszonyom, ezért néha kissé magányosnak érzem magam. Ilyenkor szeretem csak úgy megidézni egy kis időre Vul-t vagy Lem-et, hogy ne legyek annyira egyedül. Vul mindig bajba sodor, akárcsak lem, Aqulia atyáskodik fölöttem, Scorpion-hoz pedig még nem vagyok elég erős. De már nem kell sok! Nagyon szeretem őket, mivel eddig az évek alatt, nos hát... mondhatni ők voltak az egyetlenek, akik soha nem csaptak be. Korábban a mesterem Scorpion-nal akart megöletni engem, de ő nem akart eleget tenni ennek a parancsnak, mivel már akkor barátok voltunk. Az óta úgy érzem, sokkal jövök neki. Én is társként tekintek rájuk, bár néha már túlságosan is felzaklat, ha valami bajuk esik. Sajnos kezdő vagyok még. Még meg kell tanulnom, mikor kell hagynom őket harcolni, és mikor kell tényleg féltenem a barátaim. Na, már megint túl sokat jár a szám – mondta, majd tányérokat és evőeszközöket varázsolt elő az egyik kis komódból. – Tessék, jó étvágyat. Nem sok, de egyelőre talán elég. Ja, és – a zsebébe nyúlt, majd egy tábla csokoládét vett elő. Nagy papírzörgéssel bontotta ki és osztotta ketté.. – Tessék. Nasinak megteszi. Igazán kíváncsi vagyok már, mi lehet ez a titokzatos lény – mondta, majd ő is lehuppant a kis asztalhoz.
- Neked is jó étvágyat. És kösz a csokit - mondtam, majd óvatosan megkóstoltam a húst. El kellett ismernem, szószátyár kollégám tényleg tud sütni - főzni.
- Ügyes szakács vagy - dicsértem meg. - Amúgy visszatérve a kulcstémára... én is részben a magány miatt örülök, hogy mellettem vannak. Tekintve, hogy nem vagyok céhtag, egyetlen állandó társam sincs, ezért örülök, hogy mellettem vannak. Még akkor is ha némelyikük néha az agyamra megy... mint egyes perverz bikák teszik... Vulpecula mindig felvidít, na meg olykor balhéba kever, Lupus nem beszél, de hű társ, Serpens csak szimplán szadista.... khm... nem kellene olyannak lennie, de hát az előző gazdája nem kímélte.... Sagitta előző tulaja meg egy magát szuperhősnek képzelő kisfiú volt, és hát a balgasága ragadósnak bizonyult... - vigyorogtam.
Hirtelen Vulpecula a vállamról az asztalra ugrott, és érdeklődve szaglászta az ételt. Tetszhetett neki, mert az egyik mancsával kipiszkálta a tányéromból az egyik húst, és kíváncsian beleharapott. Felvont szemöldökkel figyeltem.
- Vulpi... - a kisróka rám figyelt. - A szeretetemnek van határa, a te szemtelenségednek meg nincs... ebből az következik, hogy ha még egyszer lenyúlod a kajám, bajba kerülsz.
A kis szellem ártatlanul pislogott rám, majd tovább falta a kaját, amit becsületesen ellopott.
Hát igen, kis mosolyom nemigen tette hihetővé a szidást... de hát, sosem voltam szigorú fajta.

Éppen végeztünk az evéssel, amikor hatalmasat rándult a hajó, és megbillent. Valami nekünk ütközött, ugyanis a hajó hangos recsegéssel tiltakozott. Kifutottunk a fedélzetre.
Egy másik hajót pillantottunk meg, amelynek orrdísze szörnyet formázott. Kormányosa részeg lehetett, ugyanis nem látta meg a hajónkat, és sikeresen belénk ütközött.
A fedélzeten hangos röhögés kelt, ahogy megláttak minket. A hajó kapitánya - szakállas, borzas, alaposan lesérült fickó, maga is ápolatlan - közelebb jött, majd öblös hangon átkiabált.
- Ejj, ejj... hát mit keres erre két ilyen csinos kislány? Ez már a mi területünk, hölgyeim!
- Nincs ráírva a nevetek! - flegmáztam. - És még ha rá lenne, se érdekelne... nyomorékok! - mondtam halkabban.
A kapitány azonban csak röhögött.
- Ezt mindenki tudja Hargeonban... aki a Tenger Fenevadjainak a területére merészkedik, az megüti a bokáját! Nem ti lesztek az elsők, akik így járnak!
- Szóval ti vittétek el az embereket...?
A kapitány még hangosabban nevetett.
- Ki más? - kacsintott rám a vizibriganti, mire Vulpecula, aki még mindig a vállamon ücsörgött, rámorgott. Teljesítménye inkább aranyos volt, mint fenyegető, a kapitány ki is nevette.
- Cuki kiskutyáitok vannak, kicsikéim, de nem fognak megvédeni!
Majdnem elröhögtem magam, amikor végignéztem a fa alkalmatosságon, amelyen jöttek, és belegondoltam a szellemeink erejébe....
- Mit szól, kollegina... mutassunk nekik pár trükköt a "kutyáinkkal"? - kérdeztem Leát, bár a válaszában biztos voltam.

- Neked is jó étvágyat. És kösz a csokit – mondta, majd megkóstolta a húst, én pedig kíváncsian vártam a véleményét.
Ritkán főztem másra is magamon kívül… na jó, igazából soha. Ő az első, akivel megosztom a kaját, amit csinálok. A léghajón bizony élnie kell a birtoklási vágynak, különben még a kaját is elveszik előled. Erre az első héten is rájöttem, éppen ezért szerettem bevonulni a szobámba a kajámmal minden egyes étkezés alkalmával.
- Ügyes szakács vagy - dicsértem meg, amitől hálásan elmosolyodtam. - Amúgy visszatérve a kulcstémára... én is részben a magány miatt örülök, hogy mellettem vannak. Tekintve, hogy nem vagyok céhtag, egyetlen állandó társam sincs, ezért örülök, hogy mellettem vannak. Még akkor is ha némelyikük néha az agyamra megy... mint egyes perverz bikák teszik... Vulpecula mindig felvidít, na meg olykor balhéba kever, Lupus nem beszél, de hű társ, Serpens csak szimplán szadista.... khm... nem kellene olyannak lennie, de hát az előző gazdája nem kímélte.... Sagitta előző tulaja meg egy magát szuperhősnek képzelő kisfiú volt, és hát a balgasága ragadósnak bizonyult... - vigyorogta.
Váratlanul Vulpecula leugrott a válláról az asztalra, és kíváncsian megszaglászta a húst.
Örömmel nyugtáztam, hogy neki is tetszik, ha mást nem kinézetre, ugyanis egyik mancsával kipiszkálta a tányérról az egyik sültet, és beleharapott. A mutatványt Noah felvont szemöldökkel figyelte, én pedig csak nevettem rajta.
- Vulpi... - kezdte, mire a róka rá emelte a tekintetét. - A szeretetemnek van határa, a te szemtelenségednek meg nincs... ebből az következik, hogy ha még egyszer lenyúlod a kajám, bajba kerülsz.
Erre csak ár édes, teljes mértékben ártatlan pillantást kapott válaszul, mint aki nem is tudja, mit vétett. Ezt csak bizonyította, hogy mintha a falnak beszéltek volna, folytatta tovább az étkezést.
- Le se tagadhatnák egymást Vul-lal – kuncogtam. – Ha nem a társaim elől menekülök a céhben a kajával, akkor vele kell vigyáznom. Igazából én is sokat gondolkodtam rajta, hogy szabadúszó legyek-e? Sokak szerint nem vagyok egy sötét céhbe való, mert túl kedvesen tudok viselkedni. Mindenestre, egyelőre a Grimmoire Heart-hoz tartozom, és amennyire lehet, szeretem is. Amíg itt vannak nekem a kulcsaim, addig mindenhol jól érzem magam – biccentettem.

Alig, hogy végeztünk az evéssel, mikor a hajó egy hatalmasat rándult, s kibillent oldalra. Meglepetten kaptam az asztal sarkához, nehogy elvágódjak. A hajó hangosat reccsent, egyértelmű volt, hogy valaki vagy valami belénk jött. Azonnal kifutottunk a fedélzetre, és ahogy ellöktem magam az asztalról, csillagszellemem a fejemre ugrott. Egy másik hajúval találtuk szembe magunkat, melynek orrdísze egy undorító szörnyet formázott. Nem kellett zseninek lenni, hogy rájöjjünk: ezek nem haverkodni érkeztek.
A kapitány, egy elég érdekes fazon, közelebb jött, majd átrdított nekünk.
- Ejj, ejj... hát mit keres erre két ilyen csinos kislány? Ez már a mi területünk, hölgyeim!
- Nincs ráírva a nevetek! – flegmázott Varens, és szemmel láthatóan neki sem volt szimpatikus új tásaságunk. - És még ha rá lenne, se érdekelne... nyomorékok! – morogta halkabban.
Erre a ronda ember csak hangosan felröhögött. De betömném a száját egy vasmacskával…
- Ezt mindenki tudja Hargeonban... aki a Tenger Fenevadjainak a területére merészkedik, az megüti a bokáját! Nem ti lesztek az elsők, akik így járnak!
- Szóval ti vittétek el az embereket...?
Erre, ha lehet, még hangosabban felnevetett.
- Ki más? – kacsintott rá a társamra, mire Vulpecula, aki még mindig a vállát nyomta, határozottan rámorgott.
Sajnos vagy sem, ez a jelenet inkább aranyos volt, mint rémisztő. Nem csoda, hogy a férfi is egyszerűen kinevette.
- Cuki kiskutyáitok vannak, kicsikéim, de nem fognak megvédeni!
Először úgy éreztem, most mondok valami olyat, ami egy meglehetősen szép szitok lesz, de aztán a faszerkezetre nézve elvigyorodtam. Láthatóan Naoh-nak is ugyanaz járt az fejében, mint nekem.
- Mit szól, kollegina... mutassunk nekik pár trükköt a "kutyáinkkal"? – kérdezte, de szerintem előre tudta, mit fogok válaszolni.
- Ez csak természetes – vigyorogtam, amint kis rókám mind a négy lábára felállt a fejemen. – Vul, ugye tudod a dolgod? – pillantottam fel rá, mire vakkantott egy rövidet, majd nekikészült a tűzokádásnak.
Varens csillagszellemével egyszerre fújták ki a lángokat, egyenesen a hajóra. A fedélzeten tartózkodó emberek láthatóan nagyon ledöbbentek ettől. A száraz fa hamar lángra kapott, s a vörös lángnyelvek döbbenetes gyorsasággal árasztották el a hajót. Megragadtam a horgonyt, és bár rohadt nehéz volt, annyit sikerült elérnem a kevés erőmmel, hogy a másik hajóhoz csapva hátrébb kényszerítsem, nehogy minket is elérjen a tűz. Sajnos ennyivel nem úsztuk meg. A feldühödött emberek egymást követve ugráltak át a mi hajónkra, összesen négyen jutottak át. Egyértelmű volt, hogy meg kell küzdenünk velük.

- Ez csak természetes – vigyorgott, miközben az aprócska jószág négy lábra állt a fején. – Vul, ugye tudod a dolgod?
Nem csak a saját szelleme tudta a dolgát, hanem az enyém is. Kettejük áldásos tűzfújása nyomán a fából készült hajó lángra kapott és a tűz éhesen vetette rá magát előbb a hajó testére, majd az árbocokra, a vitorlákra...
A kalózok fejvesztve ugrálta a vízbe, hogy aztán a mi hajónkra kapaszkodjanak fel, mások azonban megpróbálkoztak a lehetetlennel: eloltani a lángokat szeretett hajójukon. Ők előbb vagy utóbb a hullámsíré lesznek...
Ám a figyelmemet a fedélzetre mászó négy legény kötötte le inkább. Azok vérszomjasan vigyorogtak ránk.
- A hajó a miénk, hölgyeim! - a férfi egy nunchakuval adott nyomatékot szavainak.
- Majd ha fagy, uraim! - vágtam vissza. - Vulpecula... pacsit!
Nemrégen szoktattam rá kicsiny szellememet a parancsszavakra. Ám az alapból ártalmatlan parancsok egy tűzokádó róka esetében igencsak veszélyesekké válnak...
Vulpecula villám gyorsaságával kezdett az egyik rám rohanó fickó felé futni, majd lendületből az arcába ugrott - korábban felvett iramával sikerült ledöntenie a férfit a lábáról, majd ügyesen átugrott a feje felett. Ergo, a férfi a pacsit az arcába kapta, és nem éppen fájdalommentesen...
Míg a másik férfi a földön fetrengett édes kábulatban, a másik eldöntötte, hogy inkább engem iktat ki, mint a kis állat megidézőjét. Reménykedett benne, hogy ha engem kiüt, eltűnik az apróság is. Időközben felébredt imént kiütött társa is, és ő is felém indult rogyadozó léptekkel.
Hát azt lesheti!
- Vulpi... fekszik!
Ez az aprócska, szemtelen szellem szemszögéből a következőt jelentette: nekifutásból magasra ugrott, majd széttárt lábacskákkal, érkezett nem sokkal a férfiak mögé... a padlóra, amit közben meggyújtott maga alatt, majd arra érkezve lazán betörte néhány méter sugarú körben maga alatt. A két kretén arra eszmélt, hogy lábuk alól eltűnik a talaj, majd elnyelte őket az elszenesedett padló.
Csak egyikük maradt eszméletén, ám ennek a fején landoltam, alaposan beleverve a padlóba, majd felnyaláboltam hős kis rókámat és a vállamra tettem. Kötelet kerestem, megkötöztem a két ájultat, majd a fedélzetre másztam, hogy megnézzem, Lea végzett - e már. Reménykedtem benne, hogy nem dobja ki a két idiótát, aki neki jutott... ám ha mégis, az se gond. Fejemben egy terv kezdett kovácsolódni, miként is úszhatnám meg a hajólopást nyereségesen...

- A hajó a miénk, hölgyeim! – mondta az egyik férfi, ahogy fegyvert rántott.
A lovagiasság mintaképe, mondhatom… megtámadni egy nőt? Na, mindegy, ez most részletkérdés.
Hátranyúltam a vállam fölött, majd egy határozott mozdulattal kirántottam a katanámat, és előre szegeztem, jelezvén, hogy mi sem fogjuk harc nélkül megadni magunkat. Csillagszellemem nagy lendülettel ugrott le elém, és vicsorogva felcsapta a farkát.
- Majd ha fagy, uraim! - vágtam vissza. - Vulpecula... pacsit!
Először meglepetten néztem rá, mert fogalmam sem volt, mit akar ebből kihozni. Viszont mikor a kis róka szélsebesen futni kezdett az egyik ember felé, majd lendületből a fejére ugrott, ezzel ledöntve a földre, muszáj volt elmosolyodnom. Igen, ez bizony pacsi volt, bele az arcába!
- Ránk figyelj, Aranyom! – szólított meg egy férfi, és ahogy hátrafordultam, reflexből húztam magam elé a kardom, ezzel az övét hárítva.
- A kis plüssállatoddal ellenünk semmire nem mész! – mondta egy másik, ahogy, míg a támadóm lefogott, elindult felém.
Az a bizonyos „plüssállat” egyrészt a megnevezést nem fogadta tárt karokkal, másrészt pedig azt, hogy valaki éppen ki szeretné iktatni szeretett gazdáját, tehát engem. Pillanatok alatt beugrott a férfi elé, majd erősen a bokájába harapott. Az lendületből oldalra csapta a végtagot, amiről viszont a pici nem akart leszakadni. Erőteljesen rázni kezdte a lábát, miközben én sarokkal keményen az engem karddal lefogó férfi gyomrába rúgtam. Az ettől hátratántorodott, a kardom kiszabadult, és felvágtam a mellkasát egy erőteljes suhintással. Igyekeztem nem túl komoly sebet okozni, de azért ahhoz eleget, hogy elveszítse a lelkesedését.
Idő közben Vul is feltalálta magát. Mikor a férfi már huszadjára próbálta lerázni, és egyébe jutott a kezével felé nyúlni, elugrott, gurult egyet a földön, majd mikor ismét talpra állt, egyenesen lángra gyújtotta az alak mellkasát. Nem vitte túlzásba, de ahhoz elég volt, hogy a férfi ordítva igyekezzen elszedni magáról a lángoló ruhákat. Mikor a tengerbe dobta a felsőjét, mögé ugrottam, és kihasználva figyelmetlenségét a nyakára csaptam. Azonnal elájult tőle, és a földre zuhant.
A másik, aki a sebet kapta, káromkodott valamit, amire különösebben nem figyeltem, majd szédelegve elindult felém. Egy laza mozdulattal kiléptem oldalra, majd a hátába rúgtam, amitől előre szállt. Kardom nyelét használva pedig hamar őt is ájulásba küldtem.
Megnyugodtam, hogy egyikük sem halt meg. Így talán még jól is kijöhetünk az egészből. Igazából, ha őszinte akarok lenni, nekem semmi ötletem nem volt, mihez kezdjünk egy után, de bíztam benne, hogy Varens majd kitalál valamit.
Az emlegetett éppen akkor bukkant fel ismét a fedélzeten, én pedig egy széles mosolyt küldtem felé.
- Így szórakozzanak velünk! - kacsintottam, ahogy Vulpecula elrugaszkodott, és felugrott a fejemre. – Királyok voltunk, nem? – simogattam meg a róka fejét, aki ugatásszerű hangot hallatott válaszul. – Látom, te is szépen helyben hagytad őket. Meg is lepődtem volna, ha egy ilyen töltelék banda bármi kárt tesz benned. ÉS most, mihez kezdjünk velük? Van ötleted?

- Így szórakozzanak velünk! - hallottam meg magam mögött Lea hangját. – Királyok voltunk, nem? Látom, te is szépen helyben hagytad őket. Meg is lepődtem volna, ha egy ilyen töltelék banda bármi kárt tesz benned. És most, mihez kezdjünk velük? Van ötleted?
Gonosz vigyor kúszott a számra.
- Csak elgondolkodtam rajta, hogyan úszhatnánk meg az egészet. Elvégre, lássuk be, könnyen lehet, hogy várni fognak ránk a kikötőben - vigyorogtam sejtelmesen, és a hajót a kikötő felé irányítottam.
A parton két férfi vitatkozott: az egyik, díszes ruházatából ítélve, Hargeon első embere lehetett, a másik pedig a hajó igazi gazdája. Nagy hangon szóltam ki a partra, majd kikötöttünk és lazán a férfi elé sétáltam, aki vörös fejjel, mérgesen meredt ránk.
- Mégis...
- Uram! A hajóját kalózok rabolták el! Ugyanazok, akik az embereket vitték el késő éjszakánként! De nekünk sikerült megállítanunk őket, szerencsére. Fellopakodtunk a hajóra és kint a vizen megállítottuk őket.
A két férfi megütközve néztek ránk, miközben eléjük vittük a foglyokat. Eztán a hajó tulajdonosa szemügyre vette a hajóját, és olyan hisztirohamot kapott a dúlás láttán, amit a kis rókám a fedélzeten csinált, hogy hisztis picsa se tudna különbet produkálni.
- A...hajóm! Az én gyönyörű Georgiana-m! Tönkretették!
Hát igen, ezt nem tudtam letagadni...
- Viszont mindenképpen tartozunk a két hős hölgynek, nem gondolja? - köszörülte meg a torkát a polgármester.
- Na de...
- Csak semmi de! A két hölgy megmentette a kikötőnket a kalózbandától, és visszahozta a maga hajóját is! Jutalmat érdemelnek ezért!
Magamban nagyot nevettem, de kívülről sikerült ártatlanul csodálkozó kifejezést vágnom.
A polgármester végül nagy erszényben adta át a jutalmunkat, majd hátat fordítottunk neki és hisztiző társának, és magunk mögött hagytuk a kikötőt.
Elégedetten dobálgattam a súlyos erszényt, majd Leára vigyorogtam.
- Na, így lesz valakiből tökéletes balek! Nem igaz, kicsikém? - mondtam, és megsimogattam Vulpecula buksiját, aki morogva dörgölte a fejét a kezemhez. - És most merre tovább? - néztem kérdőleg Leannára.