Tükör tükröm mond meg nékem, melyik vagyok én!? (Magán küldetés Reigen Atsui és Shou számára)

Egy idősödő hölgy nyitott nekünk ajtót. Nem tudtam volna megmondani mennyi idős lehetett, még körülbelülre sem, ébenfekete hajában ugyanis még csak elvétve csillogtak ősz szálak, elgyötört, megfáradt arca viszont arról árulkodott, hogy már látott egysmást, és igencsak benne van a korban. Alighogy ajtót nyitott, már fordult is vissza, és anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna minket, némán intett, hogy kövessük. Megvontam a vállam, és utána eredtem. Koko súgott valamit a fülembe a némaságról, vagy a vakságról, nem is tudom, de az biztos, hogy valami fogyatékosságot vélt felfedezni a néniben. Türelmetlenül leintettem, és megszólítottam a hölgy hátát..
- A gazdájához jöttünk. - erre sem szólt semmit, egyszerűen csak bólintott, és befordult balra. Már épp azon gondolkodtam, hogy igazat adok Koko gyanakvásának, de a kert amin átsétáltunk teljesen elvonta a figyelmem a konspirálásról. Csodás, virágzó fákkal, bokrokkal, tavacskával, szökőkúttal teli édenkertbe kerültünk, emlékeztetett a bácsikám japán kertjére.
- Nahát ez gyönyörű. - dünnyögtem inkább csak magamnak, miközben tátott szájjal forgattam a fejem.
- Mennyi sok finom kaja... - hüledezett Koko a karomba csimpaszkodva.
- Ilyen szép növényeket kár lenne megenni, nem gondolod?
- Nem. - mosolyogva sétáltam tovább, és amint magamhoz tértem az ámulatból, egy valami szúrt szemet. Őrök... minden egyes sarkon, minden ajtó előtt állt legalább egy, de inkább kettő, még a kertben is járőröztek páran. Nem tudtam mire vélni, hiszen kinek lenne szüksége ennyi testőrre? Még a fegyverzetük és a ruhájuk is egyforma volt, mintha csak egy magán hadsereg táborozott volna ott.
- Ez egy nagyon biztonságos hely… - mondtam cinikusan az őröket fixírozva.
- Miről beszélsz? Ez egy egész hadsereg… mi a fenének kell ezeknek ennyi őr? - öntötte szavakba gondolataimat Koko.
- Talán a hűtőt őrzik. - jó nagy hűtő lehet akkor...
- Ne reméld, nerk.

A nem kis méretekkel büszkélkedő kerten átérve, bementünk végre a házba, ami hasonlóan robosztus volt. A tulaj nem csekély mértékben lehetett megalomán, legalábbis ami a portáját illeti. Egy folyosóra vezetett minket a hölgy, amin úgy tűnt egy kilométert is megtettünk egyenesen, mire a végére értünk, és befordultunk jobbra. Újabb menetelés következett, de legalább nem olyan hosszú, aztán végre megálltunk egy ajtó előtt. Vezetőnk bekopogott, és nem is kellett sokáig várnunk válaszra. Misa nyitott ajtót vidáman, de jókedve hamar döbbenetbe fordult, ahogy meglátott minket.
- Jé a sütis lány! - ismerte fel Reigen a talmi lányt, én pedig már nyitottam a számat, hogy felelősségre vonjam, amikor fülsüketítő ordibálásba kezdett.
- Őrség, Őrség! Rablók! - a szólítottak azonnal rohamozni kezdtek minket.. Azt már nem. Én ugyan el nem mozdulok innen, amíg meg nem tudom, hogy mi a fene folyik itt.. Előhúztam a kodachit, Koko pedig bebújt a táskámba.

- Én csak vicceltem a konyha kifosztásáról! Nem gondoltam komolyan!- próbáltam magyarázkodni. Mondjuk fogalmam sem volt honnan tudta meg, hogy tényleg pályáztam rá.
- Nem is azért kiáltott őrségért, nerk...- mondta szemrehányóan Nokinerk, de ennél már végkép elvesztettem a fonalat.
- Akkor miért?- tettem fel értetlenül a kérdést. Egyszerűen elképzelni se tudtam mi oka lett volna őrségért kiáltani, hisz a vonaton még olyan jól elvoltunk. Vagy lehet túl sok sütit ettem és megharagudott az önzőségemért? Lehet tényleg kicsit túlzásba estem, de ettől még nem kéne őrökért kiáltani.
- Mi folyik itt, Misa? - fordult dühösen Atsui a lány felé, aki nem válaszolt csak vigyorgott.
- Ti tettétek azokat a nevükben igaz, nerk?- szegezte neki a kérdését szőrös kis barátom, de nem értettem mire gondol. Mit tettek és kinek a nevében? Hiába forogtak a fogaskerekek nem jutottam semmire, közben oldalról döngő léptek hallatszódtak. A folyosó mindkét irányából rohantak felénk az őrök, így már nem maradt helye elmélkedésnek, csupán a tetteknek. Slusz poénként még a lány mögül is özönlöttek ki ránk a fegyveres emberek abszolút bekerítve minket.
– Water Cannon! - tartottam ki a kezemet és lőttem egy vastag vízsugarat a folyosó felől érkezőknek. A víz eltalálta őket és letarolta mind.
– Háhá! - öklöztem diadalittasan a levegőbe.
– Ne örülj ennyire onnan is jönnek, nerk - mutatott az ajtó felé, ahonnan szintén tódultak felém. Közben a szemem sarkából észrevettem egy kövér és szőrös, kirúzsozott szájú rózsaszín ruhás alakot Atsui környékén lebzselni. Épp csak felvontam rajta a szemöldökömet, mikor szemből egy dárdát szúrtak felém. Az utolsó pillanatban elhajoltam előre és egy tűzlabdát vágtam a férfi gyomrába. Két kardos támadt rám a hátam mögül. Nokinerk meg rántotta a nadrágomat és megfordulva azonnal kőtüskéket lőttem előre és szögeltem fel őket a falra. Aztán a kezem köré apró kőrögöket gyűjtöttem melyek bevonva egy kemény kesztyűt képeztek a kezem köré. Mögöttem mozgást hallottam és azonnal fordultam ütésre emelve a kezemet, de megálltam. Shou állt előttem.
– Hát te, hogy kerülsz ide? Mégis csak visszajö… - nem bírtam befejezni a mondatot, mert ekkor Shou teljes erőből képen vágott és hanyatt estem. Nem értettem miért csinálta. Ma semmit sem értettem. Teljesen összevoltam zavarodva. Ennek már hangot is emeltem volna, de mikor vérző orral felnéztem a fiú már sehol sem volt. Nokinerk-re néztem kérdően, de ő is csak megvonta a vállát.
Egy őr ekkor mellém ért és egy hatalmas kétkezes kalapácsot idézett a kezébe, majd felemelve lesújtott. Társamat megragadva oldalra vetődtem, aztán megtörölve a fájó orromat felpattantam. Egy tűzlabdát vágtam a kalapácsoshoz, majd egy másiknak behúztam a kővel burkolt kezemmel. Időközben a korábban felszögelt őrök leoperálták magukat a falról és támadtak. Felváltva csapkodtak a kardjaikkal, amiket a kezemmel hárítottam. Szerencsére elég kemény volt a kőréteg és nem ártottak nekem. Az egyik pengét végül elkaptam és hasba rúgtam a gazdáját. Eldobtam a fegyvert, majd egy jobb horgot vittem be a maradéknak, de olyat, hogy a fal adta a másikat.
– Reigen! - hallatszódott egy kettőzött Nokinerk hang mögülem, amit furának találtam, tekintve, hogy nem voltunk olyan helyen, ahol visszhangnak kellett volna lenni. Megfordulva leesett az állam, mivel kettő szőrös kis shugo állt egymás mellett pontosan ugyanúgy kinézve.
- Reigen ez egy imposztor, nerk!
– Nem is igaz, ő az imposztor, nerk!
– Ne hallgass rá!
– Én vagyok az igazi, nerk!
– Nem! Én vagyok az igazi, nerk!
Ezek után már végképp összezavarodtam, a szemeim keresztbeálltak és lövésem se volt melyik az igazi. Az egyik őr zökkentet ki, mikor a dárdája botjával oldalról hasba vágott. Ráfogtam a botra és megpörgetve behajította a tömegbe a dárdát pedig oldalra dobtam. Visszafordultam, de már csak egy Nokinerk volt jelen.
– Hova lett a másik?
– Nem tudom, nerk. Én se figyeltem. Egyszer csak eltűnt, nerk. De ez egy alakváltó, ne dőlj be neki többször!
– Igyekezni fogok - mondtam és leszereltem egy újabb őrt. Hiába ütöttem ki őket és feküdtek egyre többen eszméletlenül a fal tövében vagy csak úgy a földön még mindig sokan voltak és jöttek újabbak. Kiütöttem egy buzogánnyal hadonászót, mikor mögöttem Atsui szólalt meg.
- Reigen menj arrébb! Még eltalállak! – kiáltott fel nekem, amit nem értettem, mert mögötte álltam és úgy még véletlenül se tudott volna eltalálni. Mivel pont a közelében voltam odaléptem és megkocogtattam a vállát.
- De én itt vagyok..
Ekkor vettem észre az előtte álló Reigen-t. Várjunk csak? Mi? A hasonmásom ekkor vigyorogva előreszökkent és hasba rúgta Atsui-t leterítve. Rúgás közben visszaváltozott a lánnyá, aztán elveszett a tömegben.
Leszereltem még három kardos és négy lándzsás őrt, mikor egyszer csak előbukkant Leena.
–Háh! Ezt már nem veszem be! Kétszer becsaphattál, de harmadszorra már engem sem tudsz! - kiáltottam büszkén, mire Leena csak elvigyorodott.
– Biztos? – szólt széles vigyorral az arcán és lassan lenyúlt a pólójához, megragadta az alját és felhúzta. Egy pár formás és fedetlen kebel nézett vissza rám, mire sérült orromból az előző mennyiséget is túlszárnyaló vér omlott ki rajta.
A következő pillanatban pedig oldalról egy husánggal képen töröltek. A levegőben levágtam egy dupla csavart, aztán a földön elterültem.
– Ezt így nem lehet folytatni, nerk! Menekülnünk kell! - kiáltott fel Nokinerk mindenkinek. Összeszedtem én is magamat és leütöttem az előző támadómat. Természetesen a Leena hasonmás addigra eltűnt.
– Akkor futás! - kiáltottam és találomra elindultam az egyik irányba. Atsu és Koko is utánunk eredtek. Végig szaladtunk az üres folyosón.
– Miért pont dél felé futunk, nerk?
– Nem tudom, ez volt szimpatikus és közelebb. Erre! - váltottam hirtelen irányt és fordultam be balra valószínűleg az utolsó lehetőségnél, mert ha jól láttam velünk szemben már zsákutca lett volna. Tehát balra fordulva folytattuk tovább utunkat és szaladtunk előre egyenesen nem törődve a megannyi kereszteződéssel és elágazással. Útközben felbukkant egy-két őr, de egyetlen mágiával leszereltük őket. Végül mikor már elfogyott az egyenes és kanyarodni kellett. Ismét egy balost választottam, aztán néhány tíz méter egyenes után ismét nem maradt más választás, csak a kanyar. Ezúttal jobbra fordultam, mivel fő a változatosság. Egy körülbelül ugyanilyen hosszú szakasz után hasonlóképpen elágazáshoz értünk, majd gondolkodás nélkül balra kanyarodtam és szaladtam tovább előre.
–Elmondaná valaki, hogy miért Reigen vezet, nerk?
– Mert én vagyok elől! Hú itt megint balra!- szóltam közbe és újabb fordulás után szaladtam tovább egyenesen. Ezután úgy gondoltam mégis csak a rendszer a legjobb és ráálltam a csupa balkanyarra. Egymást váltakozták a hosszú ér rövidebb folyosók. Egy jó öt-hat ilyen váltakozás után Nokinerk-ből tört ki először.
– Nem veszed észre, hogy már mióta körbe-körbe megyünk, nerk?
– Tényleg? Pedig szerintem már közel a kijárat - mondtam tovább futva, aztán hirtelen a folyosó közepén Atsui lefordult. Lefékeztünk és visszaszaladva követtük, az immáron már sétáló csapatot.

- Én csak vicceltem a konyha kifosztásáról! Nem gondoltam komolyan! – mentegetőzött Reigen kétségbeesve, amint a padló dübörögni kezdett a magánhadsereg lába alatt.
- Nem is azért kiáltott őrségért, nerk... – intette le Nokinerk.
- Akkor miért?
- Mi folyik itt, Misa? - fordultam dühösen a lány felé. Rászorítottam a kodachi markolatára, és igyekeztem minél fenyegetőbbnek tűnik, hátha észreveszi, hogy elfogyott a türelmem.
- Ti tettétek azokat a nevükben igaz, nerk? – próbált segíteni Nokinerk, de sajnos semmire nem mentünk, Misa csak egy gonosz vigyort intézett irányunkba, az őrség pedig megérkezett. Egy dühös morgással fordultam balra. Nem tudtam eldönteni, hogy hányan támadnak, a szűk folyosón ugyanis csak 5-6 embert láthattam, de a hangzavarból ítélve ennél sokkal többen voltak. Egy gyors hátrapillantásból konstatáltam, hogy a másik irányból is legalább annyian rohannak, de őket meghagytam Reigennek. Az őrök mindegyikénél egy fegyver volt csak, de láttam néhányat, akik épp csak megidézték azt, tehát mágusokkal álltam szemben. Szerencsére a szűk hely nekünk kedvezett. Koncentráltam a varázserőmet, és aktiváltam a kodachi pengéjét, amiből azonnal kirobbant az aranyszínű homok, bal kezemet pedig előrelendítettem, amint elég közel ért az ellenség, és egy nagyobb kupac homokot zúdítottam az élvonalra. Fájdalmas nyöszörgés közepette fékeztek le, akik telibe kapták a támadást, az utánuk érkezők pedig átestek rajtuk. Egy pillanat alatt káosz kerekedett soraikban. Ezt kihasználva felemeltem a kodachit, és közéjük rontottam. Áttapostam a fetrengőkön, és kristálydarabkákat szórtam a mögöttük állók alá, akik egyensúlyukat vesztve csapkodtak felém fegyvereikkel. Két kardot, egy bárdot, és egy szúrófegyvert kiütöttem a kezekből, aztán lendületből leguggoltam, megérintettem szabad kezemmel a padlót, és a még vergődőket futóhomokba zártam, aztán újra homokot idéztem, hogy a soron következőkkel is hasonlóképp bánjak el, amikor a tömegben megpillantottam Bob Mestert.
- Mi a.. ?– álltam meg hirtelen. – Mester? Az nem lehet.
- Szia Cucormackóm! Reggeliztél már? – kérdezte a tőle megszokott kedves, bár kissé fura stílusban.
- Reggeli? – vakartam a fejem. – Hát én… nem is tudom. Miért kérd.. PUFF! – és akkor Bob Mester hirtelen lefejelt.
- Áúú… ezt meg miért kap… Misa? – jött a felismerés, és persze az említett elmaradhatatlan, gyilkos vigyora. – Ó te kis…. Csak kerülj a kezeim közé! – ugrottam felé elszántan, de egy sor katona felfogta testem. Lefogták bal kezem, hogy ne tudjam használni, de jobb kezemet még időben elrántottam. Kioltottam a fegyverbe áramló mágiát, és meglendítettem a kodachi tompa élét. Négyet sikerült csúnyán fejbe találnom, a szorítás enyhült kezemen, de még nem engedett. Sarkammal teljes erőből rátapostam a mögöttem álló lábfejére, aki erre azonnal elengedett, és ugrott egy nagyot hátra, miközben a lábát fogta. Újra aktiváltam a mágiát, és egy tucat homokpengét zúdítottam a katonákra, akik úgy tűnt sosem fogynak el. Nem esett nagyobb bántódásuk, de repültek egy szép íveset, egyenesen mögöttük álló társaiknak.
- Koko vigyázz! – kiáltottam két katona közt előbújó kis koalámnak. – Gyere vissza a táskámba! – várjunk csak.. hogy a fenébe került oda Koko? Késő bánat, eb gondolat. Az álKoko máris ugrott felém, és belekarmolt az arcomba. – MISAAAAA!!! – kiáltottam magamon kívül, de mire arcomhoz kaptam, ő már sehol sem volt. Dühömet a katonákon töltöttem ki. Egy nagyobb felhőnyi homokgolyót idéztem, és azt is rájuk zúdítottam, de volt még annyi önuralmam, hogy nem lyuggassák a szerencsétleneket rongyosra, megúszták csúnya zúzódásokkal, végül is senki nem akar vérfürdőt. Vagy ezt csak én gondolom így?
- Szóltál az előbb? – kérdezte az igazi Koko a vállam mögül, még mindig a táskában lapulva félig.
- Nem, mássz vissza gyorsan. – adtam parancsba kissé ingerülten.
- Okéé.. – vonta meg a vállát, aztán visszafurakodott a biztonságos hátizsákba, én pedig kardpárbajba keveredtem az egyik kardforgatóval. Természetesen esélyem sem volt egy vérbeli fegyvermágus ellen, úgyhogy megelőzvén, hogy felülkerekedjen, az arcába szórtam egy marék homokot. Nem volt túl tisztességes húzás, de hát százan támadni kettőre sem volt épp becsületes, úgyhogy nem izgattam magam. Elugrottam egy óriási kalapács elől, tulajdonosát pedig nemes egyszerűséggel hátsón rúgtam, így az előre bucskázott fekvő társaira, aztán indítottam a következő támadást, amikor Reigen ugrott ki a tömegből nem sokkal előttem.
- Reigen menj arrébb! Még eltalállak! – kiáltottam neki, miközben összpontosítottam mágiámat, amikor valaki megbökdöste hátulról a vállamat.
- De én itt vagyok.. – mondta a fiú, ahogy értetlenül hátrafordultam. Azonnal visszafordultam, de megint késő volt. Az álReigen már előrenyújtott lábbal repült felém, de mire elérte a gyomromat, már az az álnok Misa vigyorgott ismét a képembe. Jó két métert repültem hátra, és a fenekemre érkeztem. A padló mondhatni nagyon kemény volt, és még levegőt is alig kaptam, kellett egy pillanat, amíg magamhoz tértem, de ekkor már újabb adag katona rohant felém üvöltve bárdokkal, kardokkal, és egy… fűrésszel?
– Ezt így nem lehet folytatni, nerk! Menekülnünk kell! – kiáltotta Nokinerk mögülem, és egyet kellett vele értenem.
- Akkor futás! – pattant fel Reigen, miközben még leütött egy utolsó őrt, aztán nekiiramodott az egyik irányba. Én is kapcsoltam, még teremtettem néhány futóhomokot, hogy kicsit lelassítsam támadóinkat, aztán talpra ugrottam, és hasamat fájlalva Reigen után eredtem.
– Miért pont dél felé futunk, nerk? – kérdezte Nokinerk, ahogy céltalanul rohantunk az üres folyosón, mögöttünk fokozatosan elhaltak a csatazajok.
– Nem tudom, ez volt szimpatikus és közelebb. Erre! – hirtelen irányt váltott, szerencsére, mert előttünk már zsákutca volt. Más lehetőség nem lévén, balra fordultunk hát, és teljes erőből futottunk. Szívem szerint kicsit lassítottam volna, de Reigen olyan odaadással kapkodta a lábait, mintha egy egész csorda Byzon kergetett volna minket. Utunkba akadt egy-két őr is, de őket könnyedén leszereltük, meg sem kellett állnunk a futásban. Mikor ismét elfogyott az út, az utolsó lehetőségnél ismét balra vettük az irányt, a következő lehetőségnél jobbra fordultunk, aztán egy rövidebb szakasz után, a folyosó végén ismét balra, aztán jobbra, aztán megint balra, aztán…
–Elmondaná valaki, hogy miért Reigen vezet, nerk? – mérgelődött Nokinerk teljesen jogosan.
– Mert én vagyok elől! Hú itt megint balra! – lihegte Reigen, de cseppet sem lassított. [color=purple]~ Te jó ég, csak innen keveredjünk ki egyszer… ~ rimánkodtam magamban. Fogalmam sem volt hol vagyunk, és honnan indultunk, de legalább fél órája baktattunk, amikor feltűnt, hogy jó ideje csak balra fordultunk, ráadásul már vagy ötször elszaladtunk egy takarítókocsi mellett. Kész, nem bírtam tovább. Megálltam, nekidőltem háttal a falnak, és lihegve a térdeimre támaszkodtam. Jó öt perc múlva Reigen és Nokinerk újra felbukkantak a folyosó végén, én pedig a fejemet csóválva integettem neki, hátha észrevesz, de nem jártam sikerrel.
- Nem veszed észre, hogy már mióta körbe-körbe megyünk, nerk? – na végre…
– Tényleg? Pedig szerintem már közel a kijárat. – rohant tovább, én pedig újra csatlakoztam hozzá, majd átvettem a kezdeményezést, és lefordultam egy olyan folyosóra, ahol eddig még nem jártunk, aztán megálltam, és sétatempóban mentem tovább egyenesen.

Mögöttünk felhangoztak a közeledő őrök hangjai. Mellettünk pedig pont észrevettünk egy félig nyitott ajtót, amin gyorsan be is surrantunk mindannyian és becsuktuk magunk után. A szobában meglehetősen sötét volt, azonban előttünk pár méterre egy csigalépcső alakját még éppen ki bírtuk venni, már csak a fölülről leszűrődő fény miatt is. Azonban nem csak fény, hanem hangok is leszűrődtek hozzánk. Közelebb lépve a lépcsőhöz, pedig már teljesen ki tudtuk venni a szavakat.
- A lány a Blue Pegasus tagja, a két fiú pedig Quatro Cerberusé. – mondta egy ismerős hang, amit tudtam, hogy már hallottam valahol. Talán nem is olyan régen. Elgondolkoztam vajon hol hallhattam.
- Quatro? Ez nagyon jó! És az hogy a Blue Pegasusba is lesz egy emberünk, csak még tovább növeli az esélyeinket. Tökéletes, mit tudtatok meg róluk?
- A mágiájukkal tisztában vagyunk. – felelte újra az ismerős hang. Biztos voltam benne, hogy ismertem valahonnan és majd megevett a fene, amiért egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy hol.
- Pompás, akkor a megbeszéltek szerint szivárogjatok be. A három most hol van?
- Nem tudjuk. – mondta meghunyászkodó hangsúllyal egy másik ismerős hang, aztán ezzel együtt beugrott. Mindkettő a vonaton voltak. Ők utaztak velünk szembe.
- Emlékeiket töröltétek?
- Nem, de nemsokára meg tesszük.
- Ajánlom is, nem akarok nyomokat hagyni. A zsákmányt megszereztétek? - kérdi.
- Igen, a szokásos módon, az ő alakjukat vettük fel.
- Rendben de ahogy a mágusokat őket is hallgattassátok el, ezek a törvényes céhek nem tűrik az ilyesmit.
- Vettük.
A beszélgetésből és az előző eseményekből hirtelen minden tiszta lett előttem, aztán jobban belegondolva elöntött a lila gőz. Ők csaltak tőrbe álnok módon minket sütivel a vonaton. Megjátszották magukat előttünk, aztán elaltatva minket felvették az alakunkat és a nevünkben követtek el bűntényeket. A mi nevünket és a céhünk becsületét mocskolták be. Ráadásul még ennyi sem volt nekik elég, tovább akarják szítani a tüzet. Itt telt be a pohár. Intésemre a narancsosan lángoló felhőm megjelent a lábam alatt és egy szempillantás alatt felreppentem a felső szobába.
A hatalmas terembe vörös bársony párnákon ültek kényelmesen öten. Ketten közülük valóban a vonaton látott fickók voltak. Előttük pedig egy széken egy idősebb férfi ült és nézett rám elkerekedett szemekkel, mikor megjelentem. Többen hátra fordultak, a két vonatos ürgének meg, majd leesett az álla a meglepetéstől.
- Senki sem szórakozhat Fiore legvadabb céhével! – ordítottam rájuk és felemelve a kezemet mágiához nyúltam, méghozzá a legerősebbhez, amivel jelenleg rendelkeztem.
- Water Cannon!
Az óriási sugár előre tört és egyenesen a halomyni embert céloztam vele.

Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy mégsem sikerült leráznunk a hadseregnyi őrt, akiknek újra meghallottuk a hangját, és persze lábaik dübörgését, amint felénk közeledtek. Feltéptük hát az első ajtót, amit megláttunk, és beugrottunk, mielőtt még ránk találhattak volna. Egy sötét szobába érkeztünk, aminek a közepén egy csigalépcső vezetett felfelé, ahonnan némi fény is leszűrődött, de sokkal érdekesebb volt a beszélgetést, ami szintén fentről jött.
- A lány a Blue Pegasus tagja, a két fiú pedig Quatro Cerberusé. – ezt a hangot már hallottam valahol.
- Quatro? Ez nagyon jó! És az hogy a Blue Pegasusba is lesz egy emberünk, csak még tovább növeli az esélyeinket. Tökéletes, mit tudtatok meg róluk?
- A mágiájukkal tisztában vagyunk. – felelte újra az ismerős hang.
- Pompás, akkor a megbeszéltek szerint szivárogjatok be. A három most hol van?
- Nem tudjuk. – mondta egy másik. Hát persze! Ledöbbenve fordultam Reigen felé, akinek az arcán hasonló felismerést véltem felfedezni. Ez a két disznó volt a vonaton Misa-val. Itt van az összes csaló. Visszafordultam a lépcső felé, és tovább hallgatóztam.
- Emlékeiket töröltétek?
- Nem, de nemsokára megtesszük.
- Ajánlom is, nem akarok nyomokat hagyni. A zsákmányt megszereztétek?
- Igen, a szokásos módon, az ő alakjukat vettük fel.
- Rendben de ahogy a mágusokat őket is hallgattassátok el, ezek a törvényes céhek nem tűrik az ilyesmit.
- Vettük.
Tehát erről van szó. Az egész játék arra ment ki, hogy átvegyék a helyünket, és beszivárogjanak a céheinkbe. Micsoda alávaló trükk. Mégis hogy képzelhették, hogy ezt megússzák? Elöntött a düh, a feszültség, ami a vonaton történtek óta gyűlt bennem hirtelen haraggá változott. Előkaptam a kodachit, és a hasonló lelki állapotban lévő Reigen után eredtem a lépcsőn. Kényelmes párnákon lebzseltek öten, kettőben azonnal felismertem a két, vonatos csalót. Elkerekedett szemekkel bámultak ránk, Reigen pedig azonnal a tudtukra adta, hogy nem beszélgetni jött.
- Senki sem szórakozhat Fiore legvadabb céhével! – ordította tele torokból. Lehet nem kellett volna ennyire felhúzni… - Water Cannon! – kivártam, hogy mit reagálnak, mindenesetre én is előkészítettem a mágiámat, hogy bármelyik pillanatban beszállhassak a mókába.

A vízsugár végig száguldott az egész termen ám mielőtt még célt érhetett volna a tömegben, az egyik srác előre ugrott. Fölemelte a sétapálcáját és a levegőbe egy furcsa jelekből álló szót írt fel pontosan a sugár útjába. Aztán pedig ahogy a víz elérte, egyszerűen lepattant róla és mellettem nem sokkal ért célba áttörve a falat.
A széken ülő öreg férfi rezzenéstelen arccal nézte végig a jelenetet. Mögötte lévő festmények kitáródtak, akár az ajtók és két vöröses-fekete csuklyás alak tűnt fel. Az öreg felállt és elindult a nyitott rejtekajtó felé. A két csuklyás követni kezdte, mintha őrök lettek volna. Még az is lehet, hogy tényleg azok voltak.
– Hé! Ne menekülj! Gyere vissza!- ordítottam előre és megindultam. A három ismeretlen férfi is felpattant a helyéről és fegyvereket rántottak elő, majd rohamozásba kezdtek.
– Mintha hagynánk! - kiáltotta az egyikük.
– Félre az utamból! - ordítottam, majd egy keresztező csapással mindkettőt ököllel arcon nyomtam és oldalra elvágódtak a földön, a harmadikat pedig Atsu intézte el. Gyorsan magam elő idéztem egy rakat kő tüskét és kilőttem, de már csak a fickó utáni elzáródott falba sikerült bele állniuk. Futottam volna utána, de ekkor Yosua termett előttem.
– Én leszek az ellenfeled! - azzal a teste átalakuláson ment keresztül. Egy mágikus pecsét jelent meg alatta a bőre pedig sötéten ragyogni kezdett és változni. Végül pedig egy narancsos barnás bőrű, zömök testű agancsos démonná változott. Rá lőttem egy tűzlabdát, de egyetlen kézcsapással félre ütötte és a plafonba csapódott. A következő pillanatban már mozdult is és előttem termet, majd megragadta az arcomat. A szorítása majd szétfeszítette a koponyámat. Oda kaptam és próbáltam lefeszíteni magamról, de vastag csuklóját még átfogni is képtelen voltam. Fölemelte a földről és oldalra elhajított én pedig átszakítottam a falat és a szomszédos szobában végig szántottam a padlót, majd egy jókora szekrény állított meg, ami ripityára tört és darabjai pedig betemettek.
Nyekeregve másztam ki alóla. Megropogtattam a derekamat és a nyakamat.
A falon tátongó lyukon megjelent egy hatalmas kéz és nagyobb átjárót bontott magának, hogy átférjen rajta. Amint azzal megvolt lendületet vett és nekem rontott. Félrevetődtem előle és ugrás közben kitartottam előre a kezemet.
– Prominance Typhoon! - A lángcsóva előretört és telibe kapta ellenfelemet. Visszatért eredeti alakjába, ami valósággal füstölt az előző mágiámtól. Köhögött párát és sziszegett az égéstől, de aztán hirtelen kirántotta a kardját és előreszúrva felírt valamit a levegőbe.
- Dark Écriture: Pain!
Abban a pillanatban pokoli fájdalom járta át a testem minden létező porcikáját. Nem bírtam visszafogni magamat, valósággal ordítottam, noha csak egy pillanatig tartott. Térdre rogytam és lihegtem. Borzalmas érzés volt. A fickó pedig újra lendítette a kardját.
- Dark Écriture: Suffering!
Nem vártam meg míg elér. Ösztönösen félrevetődtem és szerencsésen elkerültem az újabb fájdalom adagot, ami nagy valószínűséggel még borzasztóbb lett volna.
Végig gurultam a földön, aztán elrugaszkodva előre szökkentem. Közben sziklarögök jelentek meg a jobb karom körül és borították be a kezemet egészen a könyökömig, mintha valami kesztyű volna. Előre ütöttem, de kivédte a kardjával. Az elkövetkezendő percekben ütöttem ahogy csak bírtam, ő pedig kénytelen volt védekezni. Néha lehetősége nyílt a támadásra is és ilyenkor egy-két helyen felsértette a bőrömet, de cserébe én is odasóztam neki párat. Az adok-kapok után megelégeltem és nem őt támadtam, hanem a lába alatt a padlót. Az átszakadt és kibillent az egyensúlyából. Ez volt a nagy lehetőségem. Fölrántottam a kezemet és alulról állon ütöttem. a magasba repült és felé tartva a kezemet egy vastag vízsugarat lőttem rá. A víz eltalálta és átszakítva a plafont, meg a következő szintet is a tetőn hallatszódott egy koppanás.
Magam alá idéztem a vörös felhőmet és felrepültem a lyukon. A tetőn épp akkor kaparta össze magát Yosua mikor a magasba értem. Felnézett rám és maga felé fordítva a kardját, valamit felírt a bal karjára, aztán lila rúnaszerű szárnyak jelentek meg a hátán és ő is a szintemre emelkedett. Kő tüskéket idézve magam elé rálőttem, de könnyed mozdulattal elkerülte őket. A szárnyaival legalább olyan ügyesen repült, mint én és a sebessége is jelentősen megnőtt. Tudtam, hogy ilyen egyszerűen nem fogja eltalálni. Legalábbis távolról nem. A távolsági mágiák többsége nem elég gyors, hogy ne tudjon rájuk reagálni. Viszont ez fordítva is igaz volt ő sem tudott eltalálni a rúnáival. Néhánnyal próbálkozott, de válaszol sajátos repülő figurákkal kikerültem, mint például a „lendületes dugóhúzó” vagy a „kifordított csirkés szendvics”, ami egy elég nehéz mutatvány, de elkerül bármilyen támadást, feltéve, ha nem rontom el.
Mindenképpen valahogy a közelébe kellett kerülnöm, persze ez veszélyes is lehetett, hisz onnan ő is könnyebben talál el a fájdalmat okozó rúnáival. Felöltöttem a kőborítást a jobb karommal és rátámadva ismét kezdetét vette egy adok-kapok akció, csak ezúttal a tér mind három dimenzióját kihasználtuk. Ütöttem vertem, ahol csak értem és tudtam, ő pedig szúrt meg vágott, ahol tudott és ért.
Az egyik lendítésénél sikerült megragadnom a kardja pengéjét és nem eresztettem. Szabad kezemet hátrahúzva előreütöttem és egy széllökést lőttem előre. A szürke ököl formájú szél egyenesen képen törölte és megszédült tőle, de a kardját továbbra sem eresztette. Újra és újra széllökést küldtem rá és körülbelül a hetedik meg is hozta az eredményét. Sikerült kicsavarnom a kezéből és elhajítani messzire. Gyorsan mögé repültem és felemelve a kezemet hátba csaptam, majd becsapódott a házba. A lyukat megcélozva előretartva a kezemet megeresztettem egy lángcsóvát, ami a környékét meg is gyújtotta és az épületből is sűrű fekete füst tört elő. Gyorsan egy óriási vízsugarat is belőttem, ami eloltotta a tüzet és még talán az ellenfelem is eltalálta.
Senki nem húzhat újat a legvadabb céhvel.
A lyukból aztán sötét mágikus erő tört elő fekete fény formájában, majd eltűnt. A következő pillanatban pedig egy démon külsejű alak röppent ki.
- Dark Écriture: Darkness - csendült egy mély hang és ekkor tudatosul bennem, hogy ez Yosua, csak felvett valami újabb démon alakot. Nem volt időm ezen a kérdésen tovább rágódni, mert hirtelen eltűnt és mögöttem jelent meg.
– A fra…- nem bírtam befejezni, mert egy rúgás érkezett az oldalamba. Hallottam a két alsó bordám reccsenését, ahogy megadja magát én pedig oldalra elvágódtam a levegőbe. Néhány tíz méter után lefékeztem a felhőmmel és stabilizáltam a magasságomat. A fájó oldalamra szorítottam a kezemet, de nem volt időm a sebeim nyalogatáséra. Ellenfelem megint eltűnt, aztán megjelent ezúttal közvetlenül előttem. Megragadta a nyakamat és rászorított. Megpróbáltam lefeszíteni a kezeit, de mivel nem jártam sikerrel inkább mással próbálkoztam. Kitartottam a kezemet és egyenesen a képébe lőttem egy hatalmas lángcsóvát. Eleresztette a nyakamat és a füstölő fejéhez kapott. Kaptam az alkalmon és kőbe burkolt jobb kezemmel egy óriásit öklöztem a gyomorszájába. Ezután következett az állra történő felütés, majd a folyamatos jobb egyenesek. Az ötödik után pedig fölé reppentem és könyökkel tarkón szúrtam.
Ismét becsapódott a házba. Lihegve ereszkedtem le lassan a nyíláshoz és kezdtem körözni körülötte, aztán elkerekedett a szemem, mikor egy óriás sötétszínű tornádó csapódott ki belőle és egyenesen felém tartott. Megpróbáltam elrepülni előle, de már késő volt. Elkapott és összevissza vagdosva és sebezve jó alaposan megpörgetve elhajított és berobbantam én is a házba. Mintha a sötét tornádó megrágott és kiköpött volna.
Épp port és deszkát köhögve fel másztam ki a padlózatból, mikor észrevettem, hogy a magasból egy sötétség gömb száll felém. Nem szerettem volna, ha ez is eltalál. hiába cukor mentes, akkor is árt az egészségnek. Felpattantam és vetődtem egy hatalmasat. A korábbi helyemre csapódott be, aminek rendkívül megörültem, hogy nem talált el, ám nem számoltam a detonációval. Amint az általam robbantott kráterbe bevágódott hatalmas robbanás indult el és repített ki füstölve a házból végig szántva a frissen nyírt pázsitot. A ruháim füstölögtek, nekem meg minden tagom sajgott, ám ellenfelem sem volt túlságosan jobb bőrben, főleg hogy megpörköltem a fejét. Négykézlábra, majd utána két lábra álltam nagy nehezen. Felnéztem és ott repkedett lihegve démonalakban. Összehúzta a szemeit, majd ordítva felém reppent egyre gyorsulva. Kitámasztottam a lábammal és próbáltam stabilizálni az állásomat és nem szédelegni. Nem lett volna értelme elugranom és kivédeni se tudtam volna mivel. Ha meg támadok azt elkerüli. A saját erejét akartam ellene fordítani. Kivártam a megfelelő alkalmat, majd mikor már csak három méterre volt, oldalra léptem és egy vízkígyót idéztem a kezemre. Előre csaptam vele, ami ráfonódott a nyakára és tovább lendítve megtartva a saját erejét és hozzáadva az enyémet, megváltoztatva a pályáját tovább lendítettem egyenesen a ház felé. elengedtem és két kézzel utána lőttem egy lángcsóvát. Magam alá idéztem a felhőmet és felgyorsulva utána eredtem. Követtem egészen addig, míg át nem szakította teljesen a házat, fölé repültem és egy vízágyúval a földbe építettem. Nem kockáztatva rávetettem magam és a grabancánál fogva felemeltem.
– Ezt amiért elloptátok a külsőnket - húztam be neki egy jobb horgot - Ezt amiért rossz célra használtátok - érkezett egy ütés a jobb arccsontjára- Ezt pedig, amiért ujjat húztatok a Quatro Cerberus-szal! - ordítottam és minden erőmet beleadva hatalmasat ütöttem az állára, mire vissza repült az épületbe és kettétört egy támasztó gerendát. A ház keleti szárnya megadta magát és a sok sérülés után végérvényesen összedőlt. Kiterültem a saras földön és kapkodtam a levegő után. Nem maradt gyakorlatilag semmi erőm. Minden porcikán fájdalomtól üvöltött és a mágikus erőm is a végét járta. Bíztam benne, hogy Atsui is megnyeri a saját csatáját és megtorolja a céhét ért sérelmeket, addig is én egy kicsit szusszantam.

Reigen vízsugara dühödt fenevadként vágtázott át a szobán, úgy tűnt, már csak egy pillanat választja el attól, hogy célbaérjen, amikor is az egyik fiatalabb férfi talpra ugrott, és sétapálcájának segítségével ismeretlen jeleket rajzolt a levegőbe. A varázslat amint elérte a mágikus falat, lepattant arról, és nem sokkal Reigen, és köztem csapódott be, még éreztem hajamon a hűs vízpermetet.
Ezután a vén pali szinte gúnyos nyugalommal állt fel, és a mögötte kitáruló festmények felé indult, ahonnan két csuklyás személyében kíséretet is kapott.
– Hé! Ne menekülj! Gyere vissza!- ordított utána Reigen magából kikelve, és meg is iramodott az öreg után, erre azonban már a három ismeretlen is felugrott, és fegyvert rántottak.
– Mintha hagynánk! - kiáltotta az egyik.
– Félre az utamból! – sűvítette Reigen, majd egy elegáns keresztütéssel egyszerre kettőt is a padlóra küldött. Hogy ne kelljen megállnia a futásban, a harmadikat megajándékoztam egy kisebb homokbombával. Hálásan pihent le a földre, miközben próbálta kinyögdécselni a szájában összegyűlt homokot. Társam még eleresztett néhány kőtüskét, de azok már csak a bezáródó rejtekajtóval kerültek összetűzésbe.
– Én leszek az ellenfeled! – lépett előre Yousa, majd felvillant egy mágikus pecsét alatta, és szemkápráztató változás vette kezdetét. Bőre felfénylett, tagjai változni kezdtek, tátott szájjal figyeltem, ahogy a fiatal fiúból megszületik egy démon. Reigen azonnal ráhajított egy tűzlabdát, de azt egy laza kézmozdulattal csak félreütötte, majd támadásba lendült. Kezembe homokot idéztem, hogy besegíthessek társamnak, de amint előre léptem egyet, valami a hasamba csapódott, és nekivágott a mögöttem lévő falnak. Fulladozva kászálódtam ki a törmelékek közül, aztán felnéztem, hogy megkeressem támadóm. Gakuro volt, aki nevetgélve figyelte a Reigennel harcoló démoni fiút.
- Zenész mi..? – nyögtem haragosan, majd gyorsan lefejtettem magamról Kokot rejtő táskámat, és becsúsztattam egy asztal alá. Épp végeztem a művelettel, amikor Gakuro visszafordult felém. Megpróbáltam visszafojtani a köhögést, és felálltam. Úgy tűnt, nem akar csevegni, mert azonnal megidézett egy tucat bogyót a levegőbe, és rám lőtte azokat. Egy gyors mozdulattal kitértem a támadás elől, és homokpengéket idéztem a levegőbe.
- Sand Blades! –
- Lollipop Shield! – kiáltotta, és egy hatalmas, színpompás nyalóka termett előtte, amit bár felszabdaltak a pengéim, Gakurot éppen megvédték a támadástól.
- Mi a...? Egy nyalóka?- ráztam a fejem értetlenül. Soha nem láttam még ilyen mágiát, és valahogy nem is tudtam elképzelni egy ilyen eszelős palinak, hogy pralinével akarjon kicsinálni.
- River of Milk with Caramell!
- ÁÁ ez ragaad!! – kapálózva csúsztam hátrafelé, és éreztem, hogy nem tudom megmozdítani a lábamat. Kiléptem hát gyorsan a cipőmből, és egy nagyobb homokfelhőt idéztem a folyamra, ami így ismét járhatóvá vált, majd azonnal támadásba lendültem. - Sand Bullet! Sand Fist! - öklöztem a levegőbe, majd kiugrottam oldalra, hogy nehezebben találjon el, ha visszatámad.
- Big Chocolatebirds! – hatalmas csokiból készült madarak száguldottak felém, miközben ellenfelem felkászálódott a földről, ahová előző támadásom nyomán került. Az egyiket sikerült kikerülnöm, a másik az oldalamba csapódott, egészen pontosan a karomba, amivel védeni próbáltam testem. Repültem egy kicsit, aztán ahogy padlót fogtam, a ragacsot összefogó, homokos földre tapasztottam a kezem.
- Quick Sand.. – motyogtam, és a vérszomjasan felém tartó Gakuro már süllyedt is a mágikus futóhomokban. Dühösen vizsgálta a lábait elnyelő masszát, aztán ismét rátelepedett arcára az a sötét, démoni vigyor. Nem értettem a jókedvét, de amikor feje felett felizzott ragyogó, bordó színű mágikus pecsétje, testét pedig fénylepel takarta be, hirtelen megértettem a magabiztosságát. Bőrét szempillantás alatt aranyló szőr borította be, haja nőni kezdett, amíg már a derekát verdeste, kezei mancsokká alakultak, hátából pedig csodás szárnyak fejlődtek ki. A látvány egyszerre volt lenyűgöző, és rémisztő. Miután az átváltozás végbement, mancsai végén hatalmas karmok csúsztak ki, amiket belevájt a kőpadlóba, mint a forró kést a vajba, és lassan kimászott a futóhomokomból.
- Ügyes - vetettem oda laza elismeréssel, hátha sikerül elrejtenem zavarom, de úgy tűnt továbbra sem hajlandó szóba állni velem. Kitárta tollas szárnyait, és azonnal rám vetette magát. Kristályfalat idéztem magam elé, és hátraugrottam két lépést, ami okos döntés volt, ugyanis erős karmai az én kristályomat is úgy vitték át, mint a márványpadlót.
- Sand Fist! – újabb homokököl csapódott a gyomra tájékába, de ezúttal nem terítette le, csak megtántorította. Mintha megerősödött volna, de elképzelésem sem volt, hogy ez hogyan lehetséges.
- Sand Fist!
- Mi..??! – kristálybevonatot idéztem karjaimra, és keresztbe magam elé tartottam, hogy kivédjem az ütést, de csak tompítani sikerült. Hátraestem, a védelmem pedig szilánkosra törött, majd csillogva elpárolgott. Gakuro felröppent a levegőbe, kitárta karjait, és behunyta szemeit. A levegő megtelt kavargó homokszemcsékkel, amik egyre gyorsabban futottak körbe a szobában. Felpattantam, és támadni készültem, de mire megemeltem a kezem, már tehetetlenül keringtem a levegőben a homokkal együtt.
- Sand Storm – szólt ezúttal halk, sejtelmes hangon ellenfelem, én pedig felgyorsultam a mozgásban. A szemcsék több helyen felsértették a bőröm, a levegő szinte visított a fülembe, becsuktam a szemem, hogy legalább az ne menjen tele a porral, és vártam, hogy vége legyen. Testem köré kristályréteget idéztem, s csak reménykedni tudtam, hogy az megvéd a sérülésektől.. vagy éppen a haláltól. Gondolataimban már a legrosszabbra készültem, ami nem is váratott magára. Óriási robbanás taszított néma csendbe, majd éreztem, ahogy elér a lökéshullám, és nekicsapódok valami masszívnak, aztán zuhanok és zuhanok. A földet érés pont olyan kellemetlen és fájdalmas volt, mint amire számítottam. Csontjaim recsegtek-ropogtak, a kristály ismét darabokra tört, én pedig gurultam még néhány métert, amíg meg nem állított egy fa törzse. Köhécselve küzdöttem fel magam ülő pózba, hátamat a fának vetve. Mindenem sajgott, még az is fájt, amiről nem is tudtam, hogy létezik, és fájhat. Több sebből véreztem, de gyors diagnosztika után megállapítottam, hogy megúsztam súlyosabb sérülések nélkül a támadást, ami kisebb fajta csoda volt. Pihegtem amíg csak tudtam, de Gakuro máris kilibbent a falon tátongó lyukon, és felém repült. Nem mozdultam, csak hátradőlve szuszogtam, és vártam, hogy közelebb érjen. Erősebb volt nálam, ez már nem volt kérdés, valószínűleg a mágiája erősítette meg ennyire, bár ebben nem voltam biztos. Talán az elején csak el akarta rejteni előlem az igazi erejét, hogy meglephessen. Nos sikerrel járt, mozogni is alig tudtam, még a lélegzés is nagy erőfeszítésembe került, de nem adhattam fel. Ez a rohadék, meg a bandája tönkre akart tenni, nem csak engem, hanem a Blue Pegasust is. Tudtam, hogy meg kell akadályoznom ebben, és azt is tudtam, hogy senkinek a segítségére nem várhatok. Reigent teljesen lekötötte a saját harca, más szövetségesem pedig nem maradt. Ekkor jutott eszembe a még mindig a táskámban kuporgó Koko. Összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy az a vihar felfordította az egész helyiséget. Még megúszhatta volna, de ha Kokonak baja esik, biztos megölöm. – a bosszú gondolata szokatlanul édes volt, hogy miért, arra nem tudtam volna felelni. Talán ennyit változtam ez alatt a pár év alatt, talán csak a felgyülemlett sérelmek táplálták, mindenesetre igyekeztem a javamra fordítani.

Végre elég közel ért hozzám. Újra kitárta karjait, és számomra ismeretlen varázslattal akart pontot tenni a kellemetlenség végére. Kihasználtam azt a néhány másodpercet, amit a koncentrációval töltött, és a fájdalmat kisöpörve elmémből, felemeltem jobb karom.
- Sand Blade! – a pengék szinte kettéhasították a levegőt, és elérték céljukat; Gakuro több vágást is szerzett, és kizökkenve a koncentrálásból, a földre huppant. Eközben én feltápászkodtam, és sántikálva bár, de futva közeledtem felé, majd mikor elég közel értem, elrugaszkodtam a földtől.
- Sand Soul! – mágikus pecsétem felizzott Gakuro alatt, és ahogy a puha fűbe érkeztem féltérdre rogyva, jobb kezemmel kitámasztva magam, óriási homokfelhő robbant ki a talajból. Gakuro egyensúlyát vesztve hátra esett, újabb sebekkel gazdagítva megtépázott bőrét. Úgy tűnt, egy pillanatra nem volt magánál, teste visszaváltozott eredeti formájába, és mozdulatlanul feküdt. Felálltam, és fölé hajoltam, hogy megvizsgáljam, amikor valami robajra lettem figyelmes a palota keleti szárnya felől. Reigent láttam egy pillanatra felbukkanni a hatalmas porfelhőből, de ugyanazzal a lendülettel el is tűnt a szemem elől. Visszafordultam alattam fekvő ellenfelemhez, de már nem Gakurot láttam. Az arcát felismertem, ami nagyrészt a gonosz mosolynak volt köszönhető, amit sokadjára villantott rám, de teste ismét megváltozott. Arccsontjai megerősödtek, koponyája két oldalán pedig csavart formájú szarvak díszelegtek, dús szőrrel borított lábai pedig patákban végződtek, amiket nem habozott a gyomromba mélyeszteni egy erős rúgás keretein belül. Hátra tántorodtam, és fulladozva a hasamra szorítottam kezeim. Gakuro talpra ugrott, bár már közel sem olyan fitten, mint csatánk elején, és újra támadásba lendült.
- Disturbed – hangja úgy csengett, mintha suttogva próbált volna énekelni. Kellemes volt, mégis kirázott tőle a hideg. Valami mágikus kör jelent meg lábaim alatt, aztán egy borzasztó, visító hang tépázta meg ismét hallójárataim. Sajgó hasamat nyugtató kezeimet, most felrobbanni készülő füleimre tapasztottam. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, lábaim össze akartak csuklani, de nem tudtam megmozdulni. Pár perc lehetett, mégis örökkévalóságnak tűnt, mire vége lett. Lihegtem, és szédelegtem a sokktól, nehezemre esett talpon maradni, amikor újabb érdes sikítás csapta meg fülem, és ezúttal testem is. Éreztem a levegőben vibráló hangorkánt, amint belém csap, és hátra vet. Ismét a fa állított meg, lerogytam már ismerős tövébe, és a földet bámultam megsemmisülten.
Gakuro elégedetten vihogva sétált felém, de ő sem volt sokkal jobb bőrben. Visszanyerte eredeti alakját, és úgy tűnt, elhasználta utolsó csepp varázserejét is. Lihegett, húzta az egyik lábát, ami fogalmam se volt, mikor sérült meg, de nem sajnáltam. Egy tőrt húzott elő valahonnan, és rendületlenül döcögött felém, hogy megadja a kegyelemdöfést, amikor ismét süllyedni kezdett, ezúttal azonban az őszinte meglepettség, és értetlen düh látszott a szemében. Magabiztossága eltűnt, mint az utolsó hópelyhek a tavaszi napsütésben. Tehetetlen volt, már nem volt elég varázsereje, hogy kimásszon. Lassan felé fordultam, és felemeltem a földre tapasztott tenyerem, ami alatt szertefoszlott türkiz színű mágikus pecsétem. Előhúztam a kodachit, és térdeimen csúszva, Gakuro mellé küzdöttem magam. Kezeit védekezőn a feje fölé emelte, többet már nem tudott tenni. Egy mozdulattal félreütöttem karjait, és lecsaptam rá. Nem maradt varázserőm, amivel megtölthettem volna a pengét, így csak a tompa fém küldte a férfit csilingelve álomországba. Visszakúsztam a fatörzsemhez, és nekidőltem háttal. Úgy éreztem, kell legalább fél óra, hogy újra meg tudjak mozdulni. Pihegve, kissé bambán bámészkodtam, amikor a hatalmas épület teljes keleti szárnya összedőlt. Csak néztem a porfelhőt, és reméltem, hogy Reigen is sikerrel járt.


//köszönöm a türelmet ^^//