Lucifer Purgatory /Befejezett

( Negatív karakter )

Név: Lucifer Purgatory
Nem: Férfi
Kor: 20
Szint: 8. szint ( B. )
Mágia: Hang mágia:

• Sound Magic / Hangmágia /
• Scream / Sikoly /
• Howling /Ordítás/
• Psychedelic / Hallucinatív /
• Hymn / Himnusz /
• Disturbed /Összezavarás/
• Rumbling /Morajlás/
• Requiem / Gyászmise /
• Hearing Aid / Hangerősítés /
• Lullaby / Altatódal /
• Resonance / Rezonancia


Céh: -


Jellem: Lucyfer nagyon büszke természetű, gyakran túlzásba is esik, s a büszkesége átcsap pökhendiségbe és nagyképűségbe. Szeret másokat becsmérelni, sértegetni, és előszeretettel káromkodik. Mindezen tulajdonsága ellenére nagyon hűséges, nem tűri az árulást, ennél fogva ő sem árulja el azokat, akik fontosak neki (a testvéreit).Elég hangos személyiség, azonnal kimondja amit gondol.
Felszerelés:

Előtörténet:


Az esemény Az Alice Tükörcsapdában élmény után történik:

A színhely

Gyors léptekkel vonultam át a hatalmas termen, felrohantam a lépcsőn. Mint mindig, most is sötét volt, csak a falra felszerelt tompa fényű lámpák világítottak, a narancsszínű márványpadló visszaverte a fényeket, ettől kicsit világosabbnak hatott, de még így is a sarkokban a sötétség uralkodott. A kastély hatalmas ablakain sem törtek be a nap sugarai, hála a vastag, vörös bársony függönynek.
A folyosón is ugyan ez volt a helyzet, s olyan mély volt a csend, hogy szinte hallani lehetett. Fájt tőle a fülem.
~Ezek meg hol a fr*ncban vannak?~ Gondoltam dühösen. ~Nem mintha számítana, jobb dolgom is van, mint őket keresgélni. ~Dühös voltam. Annyira más volt, mint amilyennek az emlékeimben megőriztem. Vagyis annyira mégsem, pont olyan gyenge volt, de teljesen megváltozott. Dühített, hogy egy ilyen személy Brian terveinek a az utolsó kulcsembere.
Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobámba. Tovább mentem a következő, majd a következő emeletre. A falak közt halk kopogás törte meg a csendet, ahogy felsiettem a lépcsőkön.
A lépcsőről nyíló folyosó falán megfakult festmények lógtak. Idefent is a sötét az úr, bár valamivel jobb volt, mert a szűk helyen a lámpák könnyen bevilágítottak mindenhova. Hirtelen megtorpantam az egyik festmény előtt. A kastélyt ábrázolta kívülről, s még nagyon régen, úgy öt- hatéves koromban készülhetett, emlékeztem is rá, amikor Brian festette. Akkor még minden nagyon szép volt, a falak között csak úgy zajlott az élet, nagy volt a nyüzsgés, és az egész helyet elárasztotta az égen ragyogó sárga korong szikrázó fénye. A festményen nem látszott, mert szándékosan olyan szögből lett festve, de azon a napon születésnapi ünnepséget tartottak amin, mint házi alkalmazott nem vehettem részt, egyrészt mert túl fiatal voltam, másrészt pedig a beosztásom miatt a háziasszony nem látott volna szívesen. Így mivel nem tartoztam a felszolgálok közé, nem volt semmi dolgom sem. Irigyeltem a másik hat fivéremet, akik bezzeg elég idősek voltak már. Brian meg, akit szívesen láttak volna kerülte a tömeget, és inkább valami kényelmesebb csöndes elfoglaltsággal ütötte el az idejét. Biztos voltam benne, hogy a nagyságos asszony ezt majd csúnyán meg fogja bosszulni. Rossz volt a természete, senkiben sem bízott, gyermekeit a naptól is védte volna, ha az nem lenne pozitív hatású, főleg a két legfiatalabb lányára nézve. Őket nagyon kedveltem. Az idősebbik feketehajú volt a fiatalabb pedig tejföl szőke, de ezeket leszámítva teljesen egyformák voltak. Mindketten egészsége szélsőséges volt, egyik percben jól voltak, a másikban pedig rohamot kaptak. Ez főleg Charlotte-ra vonatkozott, Alice mostanra már szinte teljesen rendbejött.
Dühösen rácsaptam a festményre, majd tovább mentem.
Miért pont ő? Miért nem Charlotte? Akkor most minden normális lenne, és nem kellene így élnünk. Akkor még mindig ugyanolyan napsugaras lenne minden.
Bementem a szobámba és ledőltem az ágyra.
- Mégis hova tűntek ezek el? – Morogtam, és lecsuktam a szememet.

- Kellj már fel kölyök! – Valaki pofonvágott, ami azonnal fel kelltet. Reflexből orrba nyomtam az illetőt és csak utána nyitottam ki a szemem.
Leviathan az ágyam mellett guggolt, kezeivel az orrát markolászta.
- Ember, ezt minek kellett? – Kérdezte, majd felállt. – Pedig csak jót akartam. Beelzebub megtalálta a kastély privát könyvtárának a kulcsát. Úgy irigylem, bár én találtam volna meg előbb.
Mintha egy tűvel böktek volna meg, azonnal felpattantam az ágyról.
- Kezdhetted volna ezzel is! – Morogtam és kisiettem a szobám, már amúgy is nyitott ajtaján.
- Héééé! Ez elég bunkó húzás volt, tudod? Még nem voltam én se bent, erre te akarsz előbb bemenni, mikor én szóltam neked is?
Idegesen forgattam a szemem, közben lesiettünk a lépcsőn a földszintre. A legnagyobb festmény itt függött a falon.
A képen egy idősebb asszony ült körülötte öt lányával és a férjével. Ezt a képet is Brian festette, de jelenleg a képen már csak két ember arcát nem kaszabolták össze egy éles pengével. A vászon cafatjai pont úgy lógtak le, mint eddig is.
Leviathan megfogta az egyik falilámpát és lefelé húzta, ami az engedelmesen lehajlott neki, mire a padló előttünk felnyílt. Alatta elnagyolt, kőből faragott lépcsősor vezetett lefelé. Lesétáltunk a lépcsőn, de még utoljára felnéztem a festményre, ami alatt elhaladtunk, majd a csapóajtó bezáródott.
Pont olyan hideg volt idelent, mint mindig, már nem egyszer voltam ezen a folyosón, de még sose tudtunk bemenni a levéltárba. Most a szemben lévő nagyobb, kétszárnyú résnyire nyitott faajtón erős fény szűrődött ki, ami megvilágította az egész folyosót.
Az ajtóhoz siettünk, de mielőtt még beléphettem volna, Leviathan megpróbált előttem bemenni. Büszke ember lévén ezt nem tűrhettem, mégis mit képzel ez magáról? Erősen oldalba vágtam, hogy arrébb álljon, de ő belém rúgott, mire én még egyszer jó erősen oldalba vágtam.
- Gyertek már be, istenit, mit birkóztok? Azon az ajtón ketten egyszerre is beférnétek. – Szólt ki Brian. Tudtam, hogy ő volt az, amikor először találkoztunk akkor is a hangját hallottam meg először.
Testvéremmel távolabb húzódtunk egymástól, és szélesre tártuk az ajtót.
Odabent egész nagy, az előcsarnokhoz hasonló méretű helyiség volt, körben könyvespolcok helyezkedtek el, meg hosszúban is négy sorban. A plafon nem volt túl magasan, de még bőven befért két nagyobb csillár, amik bevilágították az egész helyet. A terem ezen felében még volt egy íróasztal és egy szék, és pár kényelmes fotel.
- Na, végre! Leviathan, nem kapkodtad el. – Mondta Brian, fel se nézve a lapról, amit éppen olvasott. Másik kezében egy nagyobb köteg papírt tartott.
- Azok meg mik? – Kérdeztem a lapok felé bökve Belphegor-tól.
- A nagyságos asszony naplót vezetett vagy mi. Mindent feljegyzett… már ameddig élt. – Vigyorodott el.
- Ó, érdekesen hangzik, had olvassak én is bele. – Kértem Brian-t, aki nem szólt semmit sem, csak tovább olvasott.
- A terem másik végében még találsz ilyen iratokat, egy rakással van belőle. Levelek meg mindenfélék is vannak ott. – Szólt közbe Asmodeus miközben ő is több papírlappal maga körül ült egy fotelben.
Szó nélkül mentem a megadott irányba, és hamar rá is leltem a papírokat. Találomra elvettem a kupacból valamennyit, és ott helyben, a földön ülve kezdtem el olvasgatni. Kerestem egy lapot, amin dátum is volt, s amikor megtaláltam a lélegzetem is elállt. A dátum pont azt a napot jelölte meg, amikor először kezdtem el a hangmágiával foglalkozni. Persze ezt az asszonyság nem tudhatta, én legalábbis nem kötöttem az orrára. A lapra sem ez volt eseménynek írva, hanem, hogy Alice végre meg tanult mágiát használni, vagyis csak gyenge kis próbálkozások voltak a kis lángok, amiket produkált, de ezzel a családban minden elemből van már mágus, hisz nővérei már megtanulták a maradék három elemet. Charlotte-ról csak annyi szó esett, hogy az állapota nagyon rossz volt, és még semmilyen mágikus dolgot sem produkált. Ezen nem csodálkoztam, most már tudtam, nem is bírta volna. A papírra leírtak alapján Alice igen csak megszenvedett azért, hogy tűzmágusnak mondhassa magát. Büszkén, s egyben gonoszul mosolyodtam el, hogy nekem bezzeg könnyen ment a tanulás, hamar tanultam.
- Pont olyan gyenge, mint régen. Szánalmas… - Morogtam, és a földre raktam a lapot. Tovább olvasgattam, s némi szánalmat kezdtem érezni, mert az asszonynak nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy testvéreimmel milyen gyakran lógtunk be Charlotte szobájába, hogy felvidítsuk szegényt, s néha még Brian is csatlakozott hozzánk, aki Alice-nek tanított tűz mágiát, miatta hívták ide, de közben idő mágiában is jártas volt.
Mi mind, szinte már túl sokat voltunk Charlotte-al, csodáltam, hogy nem vette észre az anyja, hogy egy idő után mennyivel boldogabb lett.
Már csak a gondolattól is hánynom kellett, hogy neki köze volt ahhoz a gyenge emberhez, akivel nemrég találkoztam. Az meg egyszerűen elborzasztott, hogy régen olyan kis félénk volt, és magába forduló, alig tudtam kiszedni belőle pár dolgot, most meg akkora szája lett. Régen még jóban is voltunk, mert egyszer, amikor mi is Charlotte-nál voltunk bejött, majd még fedezett is minket az anyja előtt, s utána egyre többet jött be húgához, bár eddig is sokat volt vele, többet, mint a többi családtagja, de még mindig jobban ismertük mi a testvérét, mint ő. Bezzeg én mindent tudtam a saját testvéreimről, pedig ők hatan voltak. Még Brian-t is úgy ismertem, mint a tenyeremet, szinte már a család tagja volt, bár amióta csak megjelent folyton a közelében voltam, mert felnéztem rá, azt akartam, hogy engem is tanítson, de valamiért nem ment bele. Emiatt nehezteltem is rá rendesen, még most is, de már nem számított.
- Tényleg, Lucifer, milyen volt Alice? Kíváncsi vagyok. Igazságtalanság, hogy te láthattad előbb! - Hallottam a terem túloldaláról Leviathan nyüszítését.
- Szánalmas, unalmas, külsőre alig változott, de amúgy teljesen más lett. Nagy lett a szája.
- Nocsak… mégis mire fel? Azok után, amit ő és a családja tett, én inkább igyekeznék minél mélyebbre ásni magamat a föld alá.
- Úgy néz ki, semmire sem emlékszik. – Morogtam, és félredobtam egy haszontalan lapot.
- Hát, ahogy el lett látva a baja… én meg mondom őszintén, csoda, hogy életben maradt. De nem baj, kapóra jön nekünk, végre lesz valami haszna is.
- Azt hittem itt találok valami fontosat, aminek hasznát vehetem. Azt hiszem a levelekkel kellett volna kezdenem. – Hallottam Brian mély hangját. Majd papírürgés kíséretében odajött hozzám, összeszedte az általam széthajigált lapokat, és egy kupacba rendezte őket, majd a levelekért nyúlt. Semmit sem változott az évek során, pont olyan volt, mint amikor először találkoztam vele. Éppen a kerek tükrös kertben találkozott a jövendőbeli tanítványaival, ugyanis akkor még úgy volt, Charlotte is mágiát fog tanulni. Nekem csak teát kellett bevinnem, és várnom, hogy ha esetleg van valami, amit szeretnének, még akkor hozhassam. A Brian a lányok anyjával beszélgetett éppen, komoly volt az arca, az asszony pedig nem is tudtam eldönteni, hogy undorodik e vagy fél. Nem is értettem akkor, hogy miért viselkedik így, amikor ő hívta ide, később megmagyarázta nekem valaki, hogy fél mindenkitől, aki nem a családjának része. Ettől kicsit jobban éreztem magam, mert a nő mindig is borzasztóan utálatos volt velem, de ezzel világossá vált, hogy azért, mert még tőlem is félt. Mellettük a két lány megszeppenten ült, nem szóltak egy szót sem. A beszélgetésüket hallva jött rám, hogy mágiát szeretnék tanulni, s pár találkozás után elő is hozakodtam az ötletemmel, de visszautasított. Akkor nagyon elszomorodtam, de az semmivé vált, amikor Brian bemutatott nekem egy embert, aki később a hang mágiát tanította nekem. Mostanra már nem is tudtam, hogy a fickó él e még egyáltalán.
- Én visszamegyek a szobámba. – Mondtam, majd visszasétáltam az ajtóhoz. Onnan még utoljára visszanéztem. A többiek a könyveket bújták. Megrántottam a vállamat, majd kiléptem az ajtón és becsuktam magam után.