Eigo Haruki

Név: Eigo Haruki
Nem: férfi
Életkor: 23
Mágia: Elemi mágia, fény
Klán: Titan Nose
Kinézet: 180 cm magas, 75 kg, rövid lilásfekete haj, kék szem, általában fehér pólót, fekete dzsekit és kék nadrágot visel. Nyakában egy nyaklánc lóg.
Jellem: Magabiztos, jó humorú, kissé szórakozott, szeret sportolni. Ha a szeretteit veszély fenyegeti gondolkodás nélkül a segítségükre siet bármilyen ellenséggel is nézzenek szembe. Szereti élni az életet, szereti a jó italokat és a nőket.
Felszerelés: Egy kés és pár tűzcsiholó eszköz.

Egy forró nyári napon érkeztem Shirotsuméba. Kerestem egy kocsmát, ahol folyadékhoz juthatok, és talán a kérdéseimre is választ találok.
Röviddel ez után megláttam egy cégtáblát amire az volt írva, hogy Asszonybosszantó. ~ Egy kocsma. Remek. Itt biztosan tudnak segíteni nekem. ~ gondoltam magamban. Besétáltam az ajtón, majd körülnéztem egy kicsit. Első ránézésre jó helynek tűnt, és az emberek is igényesek voltak, így hát beljebb léptem. Nem mintha lett volna más választásom, mivel nem minden sarkon van kocsma, és nekem segítségre volt szükségem. A beszélgetések, amiket kintről hallottam egycsapásra elcsendesedtek és mindenki engem figyelt kissé gyanakvóan, kivéve a kocsmáros. Egy pillanatig ő is gyanakodott, de arcán láttam, hogy ez hirtelen átfordul örömbe mivel eszébe juthatott, hogy új vendég vagyok, aki újabb bevételt hoz. Amint odaértem a pulthoz megszólítottam.
- Üdvözletem. Egy korsó sört kérnék, ha lehet. - mondtam.
- Üdv idegen. Máris hozom. - felelte a kocsmáros.
A kiszolgálásra sem lehetett panaszom, mivel gyorsan megkaptam az italom amit rendeltem. Rögtön bele is kortyoltam a hűs nedűbe, ami nagyon jól esett ebben a nyári forróságban. Közben ismét beszélgetések zaja hallatszott a hátam mögül. Hátat fordítottam a pultnak, kezemben a korsó sörömmel, és körbenéztem. Az egyik asztalnál egy átlagos külsejű férfi ült. Rövid fekete haja volt, fekete ujjatlan pólót viselt és egy sötétkék nadrágot. Fején pedig egy fekete napszemüveg volt. Vele szemben egy nagyon csinos hölgy ült, aki átlagosnak nem mondható külsővel rendelkezett. Hosszú zöld haját hátrakötve hordta, bakancsot és térdig érő zoknit viselt, miniszoknyája alatt egy rövid nadrágot, hosszú ujjú haspólója felett egy lazább fehér haspólót hordott. Kezein ujjatlan kesztyű, jobb csuklóján pedig egy arany karkötő volt látható. Ruhái barna színűek voltak kivéve fehér haspólóját. Ami egy kissé meglepett, az a bal vállán ülő madár volt ami éppen aludt.
Kettejükön kívül volt még a kocsmában két további személy is, akik külön ültek egy távolabbi asztalnál. Egyiküknek vállig érő rendezetlen haja volt, homlokán fejpánt és egy testhez simuló trikót és bő nadrágot hordott. Mindkét alkarja be volt fáslizva, mellette pedig egy hatalmas kard helyezkedett el, ami az asztalnak volt támasztva. Feje éppen akkor koppant az asztalon, amikor megláttam őket. Úgy tűnt, hogy elaludt, amit betudtam annak, hogy finoman fogalmazva sem volt józan. Társaságát egy másik férfi élvezte, aki vállig érő sötétbarna hajjal rendelkezett, szürke hakamát és fekete haorit viselt. Mellette egy katana helyezkedett el, és róla se mintázták volna a józanság szobrát.
Mivel társaságot kerestem, és az utóbbi két férfitől egy kissé tartottam a kinézetükből adódóan, ezért a másik asztalhoz mentem.
- Üdvözletem, remélem nem zavarom meg jelenlétemmel a társaságotokat, de szeretnék kérdezni tőletek egy-két dolgot, ha megengeditek. - szólítottam meg őket.
- Nem, nem zavarsz. Ülj csak le közénk. - felelte a hölgy kellemes hangon.
Kihúztam az egyik széket és leültem.
- Shizuko Ayumi vagyok. - mutatkozott be a lány.
- Én pedig Gonkuro Hachirobei. - mondta a férfi.
- Én pedig...őőő...sajnálom, de nem jut eszembe a nevem. - feleltem kissé zavartan.
- Hogyhogy nem tudod a neved? - kérdezte a Gonkuro csodálkozva.
- Igazából pár napja semmire sem emlékszem. - válaszoltam.
- Hogy lehet ez? - kérdezte Ayumi.
- Ezzel kapcsolatos lenne a kérdésem is. Elmesélem nektek mit történt velem, hátha tudtok nekem segíteni.
Kérdőn néztek rám, de kíváncsiságot is felfedeztem a szemeikben, így hát el is kezdtem mesélni.
- Arra emlékszem, hogy...

3 nappal korábban...

Arra ébredtem, hogy lábaim hullámok csiklandozták, testem pedig melegítették a felkelő nap sugarai. Lassan kinyitottam a szemeimet, és egy tengert láttam magam előtt, én pedig a homokban feküdtem a parton. Lassan próbáltam felülni.
- Iszonyatosan fáj a fejem. - jegyeztem meg magamnak. - Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
Nagy nehezen felálltam, és körülnéztem hátha látok valamit amiről tudok tájékozódni, hogy hol lehetek. Gyorsan kiderült, hogy nem találok ilyen pontot, viszont az látszott, hogy valószínűleg egy szigeten lehetek. Leporoltam magam, mivel a parton sok homok ragadt rám és a ruhámra. Egy háromnegyedes fekete és fehér színű szakadt rövidnadrág volt rajtam, egy szintén szakadt olívazöld póló és egy fehér fejpánt, ami véres volt a homlokomnál. Rögtön elindultam a sziget belseje felé, hátha találkozok emberekkel akik el tudják mondani, hogy hol vagyok. Nehezen haladtam előre, mivel a növényzet itt nagyon sűrűre nőtt, és dombok is nehezítették az előrehaladásom. Fél nap sétálás után már úgy éreztem, hogy lassan szomjan halok, mivel a hőség és a magas páratartalom miatt már rengeteget izzadtam, és egyetlen folyót sem találtam út közben amiből ihattam volna, hogy pótoljam a folyadékveszteséget. Nem sokkal később, mintha imáim meghallgatásra találtak volna, csobogást hallottam a távolból. Minden erőmet összeszedve rohantam a hang irányába, és reméltem, hogy végre találok már egy folyót. Ahogy haladtam előre egyre ritkább lett az erdő, és megpillantottam egy vízesést, ami alatt egy kristálytiszta tó volt, de nem ez volt az egyetlen dolog ami miatt örülhettem. A tó túloldalán egy kis falut is megpillantottam. Először odarohantam a vízhez, mertem belőle a tenyeremmel és megkóstoltam. Az íze fenséges volt, ráadásul hideg is volt. Miután ittam, bele is ugrottam gyorsan a tóba, hogy kicsit lehűtsem magam, és közben átúsztam a másik oldalra a faluhoz. Mielőtt bementem volna a településre, megszárítottam magam a napon, és a víz tükrében kicsit rendbe szedtem magam. Tapasztalataim szerint, a falusiak így is gyanakvóan néznek az idegenekre, főleg ha még csapzottan is néznek ki. Ahogy sétáltam az utcán rögtön feltűnt, hogy valami nincs rendben itt. Szinte harapni lehetett volna a feszültséget, és egy lélek sem volt az utcán. Arról megbizonyosodhattam, hogy nincs kihalva a hely mivel láttam, hogy valaki becsukta gyorsan az egyik ház ablakát. Közben elértem egy nagyobb épülethez, amire ki volt írva, hogy kocsma. Úgy határoztam, hogy betérek, mivel ott fordul meg a legtöbb ember, és hátha tudnak nekem segíteni. Meglepetésemre senki nem volt bent a csaposon kívül, aki éppen egy poharat törölgetett. Amikor meglátott, egy pillanatra abbahagyta, majd kissé jobbra fordította a fejét mintha nézne valamit, és gyorsan folytatta a munkáját, de most már idegesebben.
- Jó napot, tudna nekem segíteni? - kérdeztem, miközben odasétáltam a pulthoz.
Rám nézett, majd a poharat vizsgálgatta, hogy elég tiszta-e. Gondolom úgy ítélte meg, hogy nem az, mivel folytatta a törölgetést, mintha ott se lettem volna. Nem számítottam ünnepélyes fogadtatásra, de azért ez már gyanús, mivel a kocsmárosok általában örülni szoktak a fizető vendégeknek.
- Kaphatnék egy pohár vizet? - kérdeztem.
A csapos még most se válaszolt, de legalább kiszolgált. Leültem az egyik asztalhoz, hogy kitaláljam mitévő legyek. Ahogy leültem, valami koppant a széken. Ekkor eszembe jutott, hogy egész úton éreztem, hogy van valami a zsebeimben, de nem volt erőm ezzel foglalkozni. Kiürítettem és megnéztem mi van benne. Egy toll, papír, egy kés, egy kis zsák és egy kép. Először megnéztem a kis zsák tartalmát, pénz volt benne. Ez után megtekintettem a képet, amin egy csarnok volt, ahol sok ember ült, és felszabadultan mulatoznak. Egyetlen érdekes dolog volt rajta, hogy több emberen látszik ugyanaz a tetoválás, csak mindenkinél más-más helyen van. Ettől függetlenül nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Visszaraktam mindent a zsebembe, megittam a vizet, felálltam és elindultam a pohárral a kezemben a pulthoz. Ekkor láttam, hogy a kocsmáros megint jobbra nézett, mintha valami lenne ott, amitől nagyon ideges.
- Mennyi lesz? - kérdeztem.
- A ház ajándéka, csak menjen innen. - mondta halkan.
- Valami gond van? - tettem fel a kérdést.
Közben én is arra néztem amerre a pultos tekintett folyamatosan, de semmit se láttam.
- Nincs, csak kérem menjen innen. - felelte rémült hangon.
Nem tudtam mi folyik itt, de hallgattam rá, és kisétáltam a helyről. Az utca ugyanolyan üres volt, mint legutóbb. Mivel nagyon kíváncsi voltam, ezért belestem a kocsma ablakán, hátha meglátom mi a rémület oka. Így is lett.
- Szerencséd van... - Hallottam egy ismeretlen hangot bentről.
Közben egy félszemű, köpcös, szakállas figura jött elő a helyről, amit a kocsmáros nézett.
- Kérem ne bántsanak minket. - mondta elcsukló hangon a pultos.
- Amint megkaptuk az összes pénzt, ami itt van ebben a porfészekben, már itt sem vagyunk. Harr...
Ekkor a férfi az ablak felé nézett, de szerencsére időben elhúztam a fejem, és így nem vett észre. Elindultam tovább a faluban és közben gondolkodtam, hogy hogyan segíthetnék az itteni embereknek. Mivel ez egy sziget, így eljutni innen nem tudok egyedü,l és nem is tudom hol vagyok és, hogy merre induljak. Ekkor hirtelen támadt egy ötletem.
- EZ AZ! - kiáltottam fel.
Mivel ez egy sziget, ezért a betolakodók is csak hajóval jöhettek. Valószínűleg többen vannak, mivel egy ember nem tudna egy egész falut rettegésben tartani. Egyértelmű volt, hogy a hajójuk a kikötőben lehet, ezért arrafelé vettem az irányt. A falu a tengerparthoz közel volt, így gyorsan oda is értem a kikötőbe. Először csak a bokrok mögül figyeltem a helyet, hátha van ott valaki, de meglepő módon sehol senki nem volt, és a betolakodók hajóját is észrevettem, mivel az sokkal nagyobb volt mint egy halászhajó, és egy fekete zászló volt az árbocon. A zászlón egy koponya volt, amit két csont keresztezett.
- Kalózok... - jegyeztem meg magamnak.
Mivel sehol nem láttam senkit, ezért csendben odalopóztam és felmentem a hajóra. Őrizetlenül hagyták, ezért lementem a rakodótérbe és kerestem valamit amivel fel tudnám gyújtani. Találtam is pár hordó rumot. Szétlocsoltam a hajón mindenütt, majd meggyújtottam. Visszaindultam a faluba, de nem az úton haladtam, mivel sejtettem, hogy észreveszik a füstöt és odamennek a hajóhoz. Igazam is lett, mivel épphogy csak beértem a bokrok közé, már rohant is tíz ember az úton a kikötő felé. Folytattam utam a faluba, és a kocsma felé vettem az irányt. Mielőtt beléptem az ajtón, elővettem a kést a zsebemből. Arra számítottam, hogy mivel annyian mentek a hajójukhoz, ezért itt nem lehetnek sokan. Mint kiderült kissé elszámoltam magam. Úgy fél tucat lehetett bent ezekből a férgekből. Jobbnak láttam eltűnni gyorsan, mivel ennyi embert úgysem tudnék legyőzni. Mivel már megláttak, ezért nem tudtam észrevétlenül kiosonni, úgyhogy rohanni kezdtem, ők pedig utánam jöttek. Nem jutottam messzire, mivel a nagy rohanásban megbotlottam és elestem, így hamar utolértek és körbevettek. Az esés következtében bevertem a fejem, és ismét elkezdett iszonyatosan fájni. A földön összegörnyedtem, és a homlokomhoz kaptam a kezem. Képek villantak be a szemeim előtt, azután amilyen gyorsan jött a fájdalom, olyan gyorsan el is múlt. Hirtelen azt éreztem, hogy iszonyatos erőt kaptam. A testem átjárta a mágia. Felpattantam és...


Eközben Shirotsuméban...
- Elnézést, kicsit kiszáradt a torkom. - mondtam, majd belekortyoltam a sörömbe.
- És mi történt? Mondd már. - kérdezte izgatottan Ayumi.
- Nyugalom, már folytatom is. - feleltem mosolyogva.


2 nappal korábban...

- Light Beam! - kiáltottam.
Egy sárga mágikus pecsét rajzolódott ki alattam, és egy fénysugár hagyta el a kezem, ami eltalált egy kalózt, aki a földre került. A többiek úgy meglepődtek, hogy lassan elkezdtek hátrálni.
Ezen felbátorodva megszólítottam a kapitányukat.
- Ha most azonnal nem tűntök el innen, ti is úgy jártok ahogy a társatok!
Ekkor elkezdtek rohanni a part felé, ahogy csak bírtak.
- Ezt itt ne hagyjátok. - mutattam rá a földön fekvő betolakodóra.
Futás közben ketten felkapták, és egy szemvillanás alatt el is tűnt mindenki.
Lassan elkezdtek nyílni a házak ajtajai, és amint megbizonyosodtak a falu lakosai arról, hogy elmentek a betolakodók, már bátran kijöttek az utcára. Körém gyűltek és megköszönték, hogy elűztem a kalózokat. Reméltem, hogy nem térnek vissza a másik tíz társukkal együtt, mert akkor lehet, hogy én húztam volna a rövidebbet, mivel még nem voltam teljesen tisztában a mágikus erőmmel. Azt nem tudom, hogy miért, de szerencsére nem jöttek vissza.
Ekkor odalépett hozzám a kocsmáros.
- Láttuk ahogy legyőzted őket és azt is, hogy felgyújtottad a hajójukat. - kezdte a kocsmáros, most már vidámabb hangon. - Bár a meneküléshez valószínűleg elkötöttek két halászhajót, azért hálásak vagyunk neked.
- Még mindig segítségre szorulsz? - kérdezte.
- Igen. - feleltem.
- Akkor mesélj, miben tudunk segíteni?
- Először is azt szeretném tudni, hogy hol vagyunk? - kérdeztem.
- Galuna Island-en.
- Igazából nem tudom honnan jöttem és azt se, hogy hová mehetnék. Nem emlékszem a nevemre, és semmi másra sem a múltamból. Az, hogy varázsolni tudok, arra is csak az előbb döbbentem rá. - meséltem.
- Lássuk csak... - kezdte. - Mivel mágus vagy lehet, hogy tartozol egy céhhez. Ezt egy tetoválás jelöli valahol a testeden.
Nem emlékeztem, hogy lenne tetoválásom, de amikor levetettem a pólóm észrevettem, hogy a jobb felkaromon van egy jel.
- Igen, az lesz az. - mondta lelkesen a kocsmáros. - Ha jól emlékszem, akkor ez a Titan Nose klánszimbóluma. Shirotsuméban van a klánházuk.
- És hogyan tudok eljutni oda? - kérdeztem.
- El tudunk juttatni egy halászhajóval Hargeonba, onnan pedig vonattal tudsz továbbmenni Shirotsuméig. - mondta.
- Azt nagyon megköszönném. Remélem ott tudnak segíteni rajtam. Mikor indulhatunk? - kérdeztem izgatottan.
- Akár most is. Ő majd elvisz téged. - mutatott rá egy idősebb férfira.
- Remek és köszönöm a segítséget.
Rögtön elindultam az öreg halásszal a kikötőbe.
Amikor kifutott a hajó, még elköszöntem a lakosoktól, akik egytől egyik ott voltak, hogy így mutassák ki hálájukat.
A tenger nyugodt volt, a nap sütött és egy felhő sem volt az égen. Egy napi hajóút után már ott is voltunk Hargeon kikötőjében. Elköszöntem a halásztól, és elindultam megkeresni a vonatállomást. Megkérdeztem az első szembejövőt, aki szerencsére tudta merre találom, és el is magyarázta, hogy hogyan tudok eljutni oda.
Sajnos aznap már nem indult vonat, így egy szobát kellett bérelnem, ahol végre kialudhattam magam. Másnap korán keltem, és a vonathoz siettem. A vonat gyorsan haladt, de így is fél napig tartott mire elértem a célomhoz. Mivel még délután volt, gyorsan elindultam, hogy megkeressem a Titan Nose klánházát.

Shirotsuméban...

- És így jutottam el ide, de sajnos még mindig semmire nem emlékszem. - mondtam a többieknek.
- Mi is Titan Nose-osok vagyunk, de nem ismerünk téged. - mondta Gonkuro.
- Ők ketten is azok. De ahogy nézem most olyan állapotban vannak, hogy őket nem kérdezhetjük meg. - mutatott rá mosolyogva a másik két férfira Ayumi.
- Elkísérhetünk a klánházba, de előtte meg tudnád mutatni a képet amiről meséltél? - kérdezte.
- Persze.
Elővettem a zsebemből, és odaadtam Ayuminak.
- Sejtettem... - kezdte. - Ez a klánházban készült.
- Addig is kell valahogy szólítanunk. Legyen a neved mondjuuuuk... nem az nem jó... MEGVAN! - kiáltotta lelkesen a lány.
- Mire jutottál? - kérdeztem.
- Etoranze. - felelte csillogó szemekkel.
- Miért pont Etoranze? - kérdezte kissé lenézően Gonkuro.
- Hát mert nem ismerjük, és ez azt jelenti japánul, hogy ismeretlen. - felelte Ayumi.
- Nekem tetszik. - mondtam mosolyogva.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte Gonkuro.
- Mehetünk. - feleltem.
Gonkuro még odament a pulthoz, és rendezte a számlát, majd útnak indultunk. A klánház a kocsmától majdnem a város másik végén volt, így sokat kellett sétálni. Amint megláttam az épületet, ismét iszonyatos fájdalom tört rám, és a fejemhez kaptam. Ahogy legutóbb, most is képek villantak be szemeim előtt.
- Jól vagy? - ugrott oda hozzám Ayumi.
- Jól vagyok, nincs semmi gond. Már elmúlt. - feleltem.
- Mi volt ez? - kérdezte Gonkuro.
- Nem tudom, de már egyszer volt ilyen. Beugranak képek a múltból, és utána emlékszem valamire. Legutóbb az jutott eszembe, hogy fénymágiát használok, most pedig az a pillanat amikor megláttam az épületet, és beléptem az ajtón. - feleltem.
- Biztos jól vagy? - kérdezte kissé aggódva Ayumi.
- Persze, csak menjünk.
Kintről már hallatszott a nagy zsivaj, ami az épületben volt. Amikor beléptünk az ajtón, egy pillanatra mindenki felénk fordult, majd mint ha mi se történt volna folytatták a mulatozást. Először a pulthoz mentünk.
- Szia Mei. - köszönt Ayumi.
- Sziasztok. Mit szeretnétek? - kérdezte.
- Nem ismered véletlen ezt a mágust? A klán tagja, bár mi még nem láttuk őt, de rajta van a pecsét. Szegény elvesztette az emlékezetét.
- De igen, ismerem. Egy hete tagja a klánnak. - felelte Mei.
- Nem tudod véletlenül, hogy mi a nevem? - kérdeztem tőle.
- Eigo Haruki.
Ekkor jött ismét, a már szinte megszokottnak mondható fejfájás és a képek, amik megerősítették azt, amit Mei mondott.
- Tényleg ez a nevem. - mondtam vidáman.
- Kár. Pedig olyan jó nevet találtam ki. - mondta kissé szomorúan Ayumi.
- Ne aggódj, felőlem szólíthatsz Etoranzénak, ha akarsz - mondtam neki mosolyogva.
- Úgy tűnik, hogy szépen lassan visszatérnek az emlékeid, úgyhogy talán nincs nagyobb gond. A biztonság kedvéért azért gyere velem, elviszlek a mesterhez, hátha tud neked valamit segíteni.
- Rendben, és köszönöm.
Ahogy kimondtam, Mei már meg is ragadta a kezem, és sebes léptekkel elindultunk a lépcsők felé.
- Köszönöm a segítséget nektek is, majd még találkozunk. - kiáltottam oda Ayuminak és Gonkuronak.
Az emeleten egyenesen egy szobához mentünk, ahová Mei bekopogott.
- Igen? - hallatszott ki egy hang.
Ekkor bementünk az ajtón.
- Üdv mester. - köszönt Mei.
- Jó napot. - köszöntem én is.
- Miben segíthetek nektek? - kérdezte.
- Szegény elvesztette az emlékezetét. Arra gondoltam elhozom ide magához, hátha tud rajta segíteni. Bár én úgy gondolom, hogy nincs komolyabb baja, és hamarosan helyrejön, mivel már elkezdett emlékezni pár dologra. - felelte Mei.
- Így van ahogy mondja. - erősítettem meg.
- Azokból amiket elmondtál Mei, én is így gondolom. Kísérd el a szobájába légy szíves, hogy kipihenhesse magát. - mondta Chronaios.
- Rendben.
- Köszönöm. - mondtam.
A mester csak bólintott egyet mosolyogva. Mei sarkon fordult én pedig követtem. A mester irodájával szemben volt egy szoba, oda mentünk. Mei kinyitotta az ajtót és beléptünk.
- Rendezkedj be és ha valamire szükséged van akkor csak szólj. - mondta a lány, és közben a kezembe nyomott egy kulcsot.
- Köszönöm.
Mei kisétált és becsukta maga mögött az ajtót.
Ez után ahogy mondták napról napra egyre több mindenre emlékeztem.
Tudtam már, hogy Erában nőttem fel egy mágus család gyermekeként. Mágia tudásomat szüleimtől tanultam, akik sajnos már nem élnek, és a haláluk után Chronaios vett magához, aki folytatta a tanításom. Arra is emlékeztem, hogy miután beléptem a Titan Nose klánba, négy napra rá egy küldetésre indultam, amiben kisebb démonokat kellett volna ölni Hargeon városa mellett. Onnantól szakadt meg a kép, amikor megtámadtam volna egy csapat démont, majd a következő amire emlékszem, hogy Galuna Island-en ébredtem fel.
Miután az is eszembe jutott, hogy mindvégig a kánházban szálltam meg, megkerestem a pénzem, és elmentem néhány ruhát venni. Egy fehér pólót, fekete dzsekit és egy kék nadrágot vásároltam.
Visszamentem a klánházba, ahol a pultnál ott ült Ayumi és Gonkuro. Rögtön odamentem hozzájuk köszönni nekik, mire ők meghívtak egy italra, amit örömmel el is fogadtam.
Innentől kezdve ismét a normális kerékvágásban folyt tovább az életem.