Eigo Haruki

Erában születtem egy mágus család egyetlen fiaként. Anyám fénymágus, apám pedig növénymágus volt. Születésem után anyám csak velem akart foglalkozni, és mindent meg szeretett volna adni nekem amire csak szükségem volt. Ezért a szüleim arra a döntésre jutottak, hogy anyám abbahagyja a mágiát, mert az mellett aligha tudta volna megállni a helyét a családban, és a mágia világában egyaránt. Apám a Titan Nose máguscéh tagjaként nem sokat volt otthon, mivel egymás után vállalta el a küldetéseket, és teljesítette azokat, hogy otthon semmiben ne szenvedjünk hiányt. Meg is volt mindenünk, ám ennek megvolt az árnyoldala is. Úgy éreztem, hogy valami üresség van bennem, de nem tudtam pontosan, hogy mi az, viszont anyámon is láttam, hogy ő is ezt érezheti.
- Anya. Mikor jön haza apa? - kérdeztem mindig, ám anyám válasza is mindig ugyanaz volt.
- Nemsokára fiam. Nemsokára.
Ilyenkor mindig próbálta sugározni felém a reményt, de éreztem, hogy neki is nehéz.
Így ment ez éveken át, egészen 7 éves koromig, amikor a sok munka végre meghozta a gyümölcsét. Addigra már sikerült egy szép kis vagyont összeszednie apámnak, aminek köszönhetően végre nem kellett állandóan küldetésekre mennie és otthon volt, velünk. A bennem tátongó űr, mintha egycsapásra megszűnt volna, és anyámat se láttam még ennyire boldognak az évek alatt. Végre együtt volt a család.
El is kezdtek közösen tanítani engem, először az olvasásra, azután az írásra. 2 évre rá már egészen jól mentek ezek a dolgok. Mágiáról szóló könyvekből tanultam olvasni és ezeken is gyakoroltam, mivel a szüleim mágusként nem igazán olvastak mást, de ennek köszönhetően még jobban megszerettem a mágiát. Régen, amikor anyámmal vásárolni mentünk, mindig rengeteg mágust láttam az utcán és nagyon érdekelt, hogy hogyan csinálják amit csinálnak. Mivel anyámat sosem láttam mágiát használni, így nem is tudtam sokáig, hogy ő is mágus, ezért nem is jutott eszembe, hogy megkérdezzem őt ezekről a dolgokról. Amióta apám otthon volt, a házunk körül a kertünk soha nem látott pompában ragyogott. Eddig is voltak szép virágok és fák amiket anyám gondozott, de valami egészen más volt. Bár láttam sok mágust, és könyveket is olvastam, mégsem tudtam igazán felfogni, milyen csodás dolgokat is lehet a mágiával csinálni. Sokszor csak ültem a fűben és csodáltam apám ahogyan a kertben tevékenykedett. Ő is látta ahogyan ragyognak a szemeim amikor használja a mágikus erejét, így egyik nap felém fordult és megszólított.
-Tetszik amit csinálok? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, nagyon tetszik. - feleltem.
- Akkor gyakorold még sokat az olvasást, és ha nagyobb leszel anyáddal megtanítunk téged is, hogy hogyan használd a mágiát.
Kissé furcsállottam, hogy azt mondta anyámmal tanítanak majd engem, de nem foglalkoztam ezzel sokat. Gyorsan felugrottam a földről, berohantam a házba és a könyvespolcról lekaptam egy könyvet, amit el is kezdtem olvasni. Innentől annyit olvastam amennyit csak tudtam, és közben minden nap az járt a fejemben, hogy hamarosan én is mágus lehetek.
Teltek múltak az évek, és közben a család egyre jobban összekovácsolódott. A szüleim megtanítottak mindenre, amit tudnom kell az életben. Amikor már 14 éves voltam egyik reggel elém álltak a szüleim, és végre kimondták amire már régóta vártam.
- Fiam. - kezdte apám. - Anyáddal arra jutottunk, hogy elkezdjük neked tanítani a mágia alapjait, ha készen állsz rá.
- Igen, készen állok. Készen állok, nagyon sokat készültem rá. - mondtam izgatottan.
- Rendben. Úgy beszéltük meg, hogy először anyáddal fogsz tanulni.
- Anyámmal? Ő mit tud a mágiáról? - kérdeztem értetlenül.
- Nem is mondtad el neki, hogy te is mágus vagy? - kérdezte anyámtól suttogva.
- Igen, velem fogsz tanulni. Én is mágus vagyok. Fénymágiát használok. - felelte anyám mosolyogva.
- Mikor kezdjük?
- Ha gondolod, akkor most rögtön kezdhetjük is.
Nem is kellett válaszolnom semmit, mivel látta rajtam, hogy minél előbb neki akarok látni a gyakorlásnak. Kimentünk a kertbe, ahol apám mágiája segítségével egy tisztást alakított ki a növények között. Meleg nyári idő volt és hét ágra sütött a nap.
- Először is... Állj itt egy kicsit, hunyd le a szemed, és érezd ahogyan a fény átjárja a tested.
Lehunytam a szemem és próbáltam fényre koncentrálni. Egyre jobban és jobban éreztem ahogy átjár.
- Ennyi elég lesz. Most pedig figyeld, hogy mit csinálok. Light Magic.
Anyám lábai alatt egy sárga mágikus pecsét jelent meg, majd előtte fények cikáztak a levegőben, gyönyörű volt.
- Koncentrálj ismét a fényre, érezd ahogy átjárja a tested, majd mond ki, hogy Light Magic.
Minden erőmmel koncentráltam és kimondtam a varázsigét.
- Light Magic.
Semmi nem történt.
- Semmi gond, senkinek nem sikerülhet elsőre, még sokat kell gyakorolnod. - nyugtatott meg.
Ettől kezdve reggeltől estig csak gyakoroltam és gyakoroltam, esténként pedig fénymágiával foglalkozó könyveket olvasgattam.
Már egy hét telt el amikor végre az én lábaim alatt is megjelent a mágikus pecsét és éreztem ahogy átjár a mágia, de sajnos nem tartott sokáig. Ez volt az első sikerélményem, és innentől gyorsabban, és nagyobb lelkesedéssel tanultam tovább. Fél év gyakorlás után már egészen jól tudtam irányítani a fényt. Következő lépésként megmutatta anyám, hogyan tudom használni a Light Beam varázslatot. Annyira egyszerűnek tűnt minden amikor láttam, hogy hogyan csinálja, de amikor én próbáltam meg, ismét nem történt semmi. Itt is egy hét után volt csak meg az első jele annak, hogy jó úton haladok, és a következő fél évben már ezt varázslatot is elsajátítottam. Igaz, hogy apámnak sokszor kellett rendbe hoznia a kertet, mivel rengeteg növényt kipusztítottam, főleg amikor még nem tudtam célozni a fénysugárral. És hogyha apám nem vette volna körül növényekkel a tisztást ahol gyakoroltam, akkor a ház is súlyos károkat szenvedett volna el.
Mindenesetre a szüleimet ezek a dolgok cseppet sem zavarták, nagyon büszkék voltak rám, és tanításom közben anyámat olyan boldognak láttam, mint amikor apám hosszú évek után hazaérkezett. Mivel időközben kiderült, hogy anyám mennyire szerette használni mágiáját és, hogy ezzel mekkora áldozatot hozott, hogy feladta értem, három dologra tudtam csak gondolni, amitől ennyire boldog lehetett. Az egyik, hogy újra varázsolhatott, a másik pedig, hogy engem taníthatott, esetleg mindkettő egyszerre.
Napjaim továbbra is gyakorlással töltöttem, és éreztem ahogy minden nap egyre erősebb és erősebb lettem.
Egyik nap ebéd közben apám azt mondta, hogy egy küldetésre kell mennie, de pár napon belül visszaér. Mivel ez megszokott volt, hogy néha elvállal egy megbízást, ezért nem is nagyon foglalkoztatott a dolog. Az étkezés befejeztével, bementem a szobába, ahol a könyvek voltak. Levettem egy mágiával foglalkozó könyvet a polcról és elkezdtem olvasni.
Amikor már három napja küldetésen volt apám, anyám egyszer csak furcsán kezdett el viselkedni. Egyik pillanatban még mosolygott, a következőben pedig üveges tekintettel nézett maga elé. Nem tudtam mi történhetett.
- Anya. Mi a baj? - kérdeztem.
Anyám nem válaszolt, csak remegő kézzel lassan a zsebébe nyúlt és előhúzott egy sípot. Mozdulatlanul bámulta.
- Mi ez?
- E... egy... han... hangtalan síp... - felelte remegő hangon.
- És az mire jó?
Ekkor mintha valami hirtelen megváltozott volna, üveges tekintete eltűnt és mintha igazi lángokat láttam volna a szemeiben. Felém fordult és megfogta mindkét vállam.
- Eigo. Ezek a sípok párban készülnek, az egyik nálam van, a másik pedig apádnál. Ha egyikőnk megfújja, a másik több kilométeres távolságból meghallja. Úgy állapodtunk meg, hogy csak vészhelyzetben használjuk, és ez most azt jelenti, hogy apád nagy bajban van. El kell mennem segíteni neki.
- Micsoda? Mi történt vele? - kérdeztem ijedten.
- Nem tudom, de ne aggódj, nem lesz semmi baj.
Anyám próbált megnyugtatni, de nem igazán tudott ezzel. Összeszedett pár holmit, majd elviharzott. Próbáltam tovább tanulni és olvasgatni, de egyszerűen nem tudtam koncentrálni, annyira aggódtam miattuk.

Másnap délután kopogtak az ajtón. Kinyitottam és egy szemüveges, ősz hajú, idősebb férfi állt előttem.
- Jó napot. - köszöntem.
- Szervusz. Chronaios vagyok. - mondta, megfontolt hangon.
- Én pedig Eigo. Miben segíthetek?
- Beljebb mehetnénk? Mondani szeretnék neked valamit, a szüleiddel kapcsolatban.
- Persze, erre tessék. - mutattam az irányt.
- Üljünk le. - kezdte, és közben leültünk. - A szüleid egy küldetésen voltak...
- Igen tudom.
- Sajnos nem tudták teljesíteni, mivel csapdába csalták őket útközben.
- És hol vannak?
- Nem élték túl, sajnálom.
Ekkor úgy éreztem mintha megfordult volna velem az egész világ.
- EZ NEM IGAZ! - förmedtem rá. - HAZUDIK! NEM IS ISMEREM MAGÁT, HONNAN KELLENE TUDNOM, HOGY AZ IGAZAT MONDJA?!
- Nem kell hinned nekem, de sajnos ez az igazság.
- NEM IGAZ! TŰNJÖN INNEN, A SZÜLEIM ERŐS MÁGUSOK, NEM HALNAK MEG! - ordítottam tovább és közben kétségbeesetten, fel-alá járkáltam.
- Nyugodj meg kérlek. Mást is kell mondanom neked.
- NEM ÉRDEKEL!
- A szüleid azt akarták, hogy vigyelek el egy helyre ahol biztonságban vagy és arra is kértek, hogy én tanítsalak tovább. Ez volt az utolsó kérésük. Minél előbb indulnunk kell.
- NEM ISMEREM MAGÁT, NEM HISZEK MAGÁNAK.
- Sajnálom, de nem hagysz más választást.
Ekkor lábaim előtt kirajzolódott egy mágikus pecsét, majd a földből előjött egy kőből álló ököl ami hasba vágott.

Kezdtem magamhoz térni, lassan kinyitottam a szemeim és próbáltam felülni, ami nagy nehezen sikerült csak.
- Hol vagyok? Mi ez a hely? - kérdeztem magamtól.
Ekkor kinyílt az ajtó, és az öreg lépett be egy tálcával a kezében.
- Látom magadhoz tértél. - mondta mosolyogva.
- Maga mit keres itt?
- Ja igen, már emlékszem, rám támadt. - mondtam kissé ingerültebben.
Próbáltam felállni gyorsan, de nem sikerült.
- Ne erőlködj. Inkább egyél, kelleni fog az erő. Később minden elmagyarázok.
Nem akartam engedelmeskedni neki, de mivel nem volt más választásom, így kénytelen voltam elfogadni az ajánlatát.
A tálcán amit behozott, volt egy csésze forró tea, egy darab kenyér, és egy kellemes illatú sült oldalas. Nagyon éhes voltam, így rögtön nekiláttam elfogyasztani az ételt.
- Nem vagyok otthon a főzésben meg a sütésben, de remélem ízlik. Most magadra hagylak, ha jobban vagy, megtalálsz a kertben.
Ekkor kiment, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor végeztem az evéssel letettem a tálcát az ágy mellett levő asztalra és hátradőltem, majd hatalmába kerített a fáradtság, és rögtön el is aludtam.
Amikor felébredtem, kinéztem az ablakon. Láttam ahogyan eltűnik a nap a horizonton, úgyhogy gyorsan kikövetkeztettem, hogy már este van.
Már sokkal jobban voltam, így kimentem a szobából és elkezdtem keresni az öreget. Kint ült a ház előtt egy széken és egy könyv volt a kezében. Úgy olvasott, hogy az egyik ujja végén egy kis világító gömb volt és azt tartotta a könyv felé, hogy megvilágítsa.
- Öreg. Hol vagyunk? - szólítottam meg.
Becsukta a könyvet és az ujján a fény is kialudt.
- Felébredtél végre? Nem gondoltam, hogy ennyire kikészít ez a kis ütés. - mondta mosolyogva.
- Igen, fel... de hol vagyunk?
- Egy erdő szélén ahogy láthatod, de ennél többet nem mondhatok még el neked. Itt foglak tanítani, mivel szüleid kérésére én leszek mostantól a mestered.
- Nekem miért nem mondták ezt a szüleim?
- Mivel ez csak azért van, mert a szüleid sajnos már...
- Már megint kezdi? Ne hazudjon nekem. A SZÜLEIM NEM HALTAK MEG! - mondtam felemelt hangon.
- Ha mélyen magadba nézel te is tudod, csak nem akarod elhinni, de akármennyire is próbálod letagadni ez akkor is megtörtént. Sajnálom. - mondta nyugodtan.
Mivel még nem voltam a legjobb formámban ezért nem is erőltettem tovább ezt a beszélgetést és bementem a házba. Végül is igaza volt a vénembernek, tényleg éreztem valami ürességet belül, és úgy tűnt, hogy tényleg igazat mondott.
Még mindig kimerült voltam, ezért ledőltem az ágyra és már el is nyomott az álom.

- ÉBRESZTŐ! - kiáltotta az öreg.
Próbáltam nem észrevenni, hogy aludhassak még, és fejemre tettem a kispárnám, hogy ne is halljam. Nem igazán hatotta meg mivel arra lettem figyelmes, hogy emelkedik az ágyam egyik széle, én pedig rögtön a földön találtam magam. Felnéztem, és láttam ahogyan visszahúzódik a földbe egy nagy kődarab ami megemelte az ágyam.
- Már megint ez a földmágia. - morogtam.
Mivel ismét nem hagyott más választást, ezért feltápászkodtam.
- Mit akar? - kérdeztem tőle mogorván.
- Megkezdjük az edzésed. Mától kétszer annyit fogsz gyakorolni mint eddig. - felelte.
- Eddig is reggeltől estig mást sem csináltam, úgyhogy ez lehetetlen.
- Lehet, hogy egész nap ezt csináltad, de változtatunk a módszereken amitől hatékonyabban tudsz majd edzeni. De elég a fecsegésből, öltözz és gyere ki a szabadba.
Miután befejezte mondandóját, még az ágyamra dobta a ruháimat mielőtt kisétált az ajtón. Elkezdtem lassan felöltözni, de közben eszembe jutott ami a szüleimmel történt és elgondolkodtam egy pillanatra. Próbáltam küzdeni az ellen, hogy ne zuhanjak össze, ami sikerült is mivel, egyrészről kissé féltem, hogy ha nem megyek ki azonnal, akkor az öreg megint ellátja a bajom. Másrészről pedig arra gondoltam, hogy a szüleim is inkább azt akarnák, hogy a mágiával foglalkozzak, mint az ő gyászolásukkal. Gyorsan felöltöztem és kimentem a ház elé ahol már várt rám az öreg.
- Rendben van. Megengedem, hogy tanítson, de nem fogom mesternek szólítani.
- Arra való tekintettel, hogy nem rég vesztetted el a szüleid, beleegyezek.
- És most kezdjünk hozzá az edzéshez.
Eleinte erőnléti gyakorlatokat kellett végeznem. Mivel sohasem csináltam ezt, az első héten nem is tudtam végigedzeni a napot, mivel annyira elfáradtam, hogy szinte mozdulni se bírtam. Már régen feladtam volna, de az öreg azt mondta, hogy ezzel is erősíthetem a mágiáimat, úgyhogy teljes erőbedobással csináltam amit utasításba adott.
Később már az erőnlét mellett a Light Magic és a Light Beam mágiáimat is rengeteget gyakoroltam, amitől egyre könnyebben, és egyre erősebben tudtam megidézni a varázslataimat.
Az egész napos edzéseknek köszönhetően nem volt sok időm, hogy arra gondoljak mi történt a szüleimmel. Esténként amikor lefekvéshez készülődtem volt a legrosszabb, mivel olyankor elfogott a szomorúság. Szerencsére a fáradtságtól hamar elaludtam, reggel pedig, amikor felkeltem máris kezdődött az edzésem. Nagy volt az űr amit maguk után hagytak, de ahogy teltek a hónapok ez a fájdalom is egyre csak csökkent.
Amikor már látta rajtam Chronaios, hogy nem visel meg annyira a szüleim elvesztése, sok történetet mesél róluk. Azt is mondta, hogy mindketten tehetséges varázslók voltak, és nagyszerű csapatot alkottak. Sokat mesélt a varázslócéhről is aminek tagjai voltak, és aminek ő is a tagja.
Időközben a kapcsolatunk is egyre jobb irányba terelődött. Egyre jobban megkedveltem az öreget.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy kik voltak azok akik megölték a szüleimet, de azt mondta, hogy nem tudja, és sajnos nem is tudták elkapni a tetteseket. Megkértem rá, hogy faragjon belőlem erős mágust, hogy legyőzhessem azokat, akik ezt tették, de elmagyarázta, hogy a bosszú sosem vezet jó útra, és az elkövetkező időben sikerült is neki kiölni belőlem ezt a vágyat.
Egy év telt már el amióta Chronaios magához vett és elkezdett tanítani.
-Elérted azt szintet ami kell ahhoz, hogy továbblépj a mágiahasználatban. Mostantól újabb varázslatokra is meg foglak tanítani, de először még tovább kell fejlesztened a mágiád áramoltatását a testedben.
- Végre. Már alig vártam. - mondtam örömömben.
- Rendben. Nem elég már, hogy érezd a fény áramlását a testedben, eggyé kell válnod a fénnyel, sőt legyél te a fény.
- Most el kell mennem pár napra, addig gyakorold, és ha ez már menni fog, akkor rátérhetünk egy új mágiára.
- És honnan fogom tudni, ha sikerül?
- Érezni fogod. - felelte, miközben elindult és eltűnt a fák közt.
- Nem értem miről beszélt. Még hogy én legyek a fény... - mérgelődtem magamban. Mivel a kíváncsiságom nagyobb volt mérgemnél, így nekiálltam a gyakorlásnak.
Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tudnám elérni azt amit Chronaios mondott, ezért eleinte úgy próbáltam csinálni, ahogy eddig is, de semmi sem változott.
Már négy napja próbálkoztam sikertelenül. A negyedik napon is már reggel óta edzettem, és eléggé elfáradtam délutánra, így egy kicsit leheveredtem a fűbe és az eget kémleltem.
- Mit csinálhatok rosszul? Miért nem sikerül? Jó lenne ha már visszajönne az öreg és adna egy két tippet. - beszéltem magam elé.
Közben tekintetem a napra tévedt és abban a pillanatban megértettem.
Felpattantam, becsuktam a szemeim és koncentrálni kezdtem.
- Light Magic. - mondtam el a varázsigét.
Kirajzolódott előttem egy sárga mágikus pecsét ami előtt az eddiginél sokszor vakítóbb fény jelent meg.
- SIKERÜLT! - kiáltottam el magam örömömben.
Ekkor a közeli facsoport között feltűnt Chronaios.
- Megcsináltam, látta? - kérdeztem tőle örömömben.
- Igen láttam, éppen most érkeztem, meg. - felelte mosolyogva.
- Ha majd ez is könnyedén fog menni, akkor belekezdhetünk egy új mágia tanulásába.
- Akkor folytatom is a gyakorlást. - mondtam izgatottan.
Sok mágiát elhasználhattam ezzel az utolsó varázslással, mivel hirtelen megszédültem, de sikerült visszanyerni az egyensúlyom, és így talpon tudtam maradni.
- Úgy tűnik, hogy ma már eleget gyakoroltál. Menjünk be a házba és együnk valamit, utána pedig pihenj le.
Közben elindultunk a házba.
- Látod ezért nem tudtad ezt eddig megtanulni. Még ennyi edzés után is rögtön kimerít.
- Igen, igaza van.
Bementünk és hozzáláttunk az étkezéshez. Miután jóllaktam, elmentem, hogy ledőljek pihenni.

Miután már így is könnyedén tudtam varázsolni, Chronaios azt mondta, hogy következőnek meg kell tanulnom a kezeimbe áramoltatni az összes mágiám. Fél év gyakorlás után már ezt is elsajátítottam, és mindkét kezem be tudtam vonni fénnyel. Mivel már ez is ment, azt mondta az öreg, hogy másnap elkezd tanítani egy új mágiát.
Aznap rögtön el is mentem aludni, de annyira izgatott voltam, hogy hajnalig csak forgolódtam az ágyamban, míg végre sikerült elmerülnöm az álmok világában. Néhány óra alvás után arra ébredtem, hogy a reggeli nap sugarai a szemembe sütnek. Felkeltem, felöltöztem és kimentem a szabadba. Az öreg már szokásos tevékenységét folytatta. Olvasott. Amikor észrevett, becsukta a könyvét.
- Most elkezdem neked tanítani a Koo-Ryuu alapjait.
- Hogy mit? - kérdeztem értetlenül.
- Koo-Ryuu. Ez egy kardforma amit csak a fénymágusok tudnak elsajátítani, és igen ritka. Tudomásom szerint rajtam kívül csak egy ember ismeri.
- Meg akarom tanulni. - vágtam rá csillogó szemekkel.
- Látom töretlen a lelkesedésed, de úgy készülj, hogy ez évekbe fog telni mire elsajátítod. És ezek még csak az alapjai lesznek.
- Nem baj, kezdjünk is neki.
- Ne olyan sietősen. Először még meg kell értened ennek a lényegét, úgyhogy elmesélem, hogyan is alakult ki ez a mágia.
- Jó... - feleltem kissé kedvetlenül, miközben leültem.
- A mesterem fejlesztette ki ezt a stílust, és ő tanította meg nekem is. Remek mágus volt, és egyben kardforgató is. Azonban nem tudta egyszerre használni a kardját és a fénymágiáját. Bárhogy próbálta átáramoltatni a karjába a varázserejét, nem sikerült neki. Egy napon azonban rájött, hogy rosszul közelítette meg a dolgokat. Kitalálta, hogy nem is kell kardot használnia, csak ki kell fejlesztenie egy mágiát, ami a kardot helyettesíti. Hosszú évek munkája során sikerült is neki. Ezzel a varázslattal ötvözni tudta a mágiát a kardforgatással, így az ereje is megnőtt. - Itt megállt egy pillanatra, és az öreg előtt egy sárga mágikus pecsét jelent meg, majd kezei között egy kard formálódott meg, ami a markolattól a pengéig teljes egészében fényből állt. - Erről beszéltem neked. De ez nem csak az erőd növeli meg, hanem a démonok, és azon mágusok ellen is nagy előnyt jelent, kiknek lelkét elnyelte a sötétség. A mesterem azt mondta, hogy aki ezt a mágiát teljesen elsajátítja az képes bármilyen sötét erőt legyőzni.
Chronaios kezéből eltűnt a kard, majd folytatta.
- Most, hogy tudod a történetét, nekiláthatunk a gyakorlásnak. Ezt a technikát használhatod, hétköznapi karddal is, de a fény kard nagyban megnöveli a hatékonyságot, mivel gyorsabban tudsz vele mozogni és súlya sincs. Tessék. - széke mellől előhúzott egy egykezes kardot, amit felém nyújtott. - Ezzel fogunk edzeni először, amíg megtanulod használni a kardot.
- Végre elkezdjük. - mondta, miközben elvettem tőle a fegyvert.

Innentől a kardforgatás került előtérbe, és ismét több erőnléti gyakorlatot is kellett végeznem. A védekezéstől a támadásig mindenre megtanított az öreg két év alatt. Miután úgy látta, hogy ismét elértem azt a szintet ahonnan tovább léphetek, elkezdte tanítani a mágiát amivel meg tudom alkotni a fény kardot. Másfél év gyakorlás után sikerült először megidéznem, de csak rövid ideig, majd újabb fél év gyakorlás után, már sokkal hosszabb ideig is sikerült fenntartani.
Az évek során már jól összekovácsolódtunk. Már szinte apámként tekintettem rá. Azt is megengedte, hogy tegeződjünk. Mivel már annyira jóban voltunk, így már azért se hívtam mesternek. Igaz, nem is ellenezte.
Egyre többet mehettem vele a környező településekre, ahol megismerkedtem az alkohollal, amit rögtön meg is szerettem.
Időközben Chronaios megtanított sok más dologra is, köztük az egyik a Shogi volt. Hamar megtetszett a játék, és gyorsan meg is tanultam. Amikor épp nem voltam hulla fáradt az egész napos edzésektől, akkor esténként mindig ezt játszottuk az öreggel. Igaz egyszer sem sikerült győznöm ellene. Nem csak élvezetes játék, de hasznos is, mivel közben fejlesztettem a logikám és a stratégiai érzékem is.

A következő fél évben a kardforgatást és az ismert mágiámat gyakoroltatta velem az öreg. Közben betöltöttem a 22 éves kort, és Chronaios meglepő bejelentést tett.
- Eigo. Gyere velem, ma elviszlek egy helyre, aminek örülni fogsz.
- Hová megyünk?
- Ha odaérünk meglátod. - felelte mosolyogva.
Fél napi séta után elértünk egy kisvárosba, aminek a neve Shirotsume volt. A főúton haladtunk egyenesen, míg pár perc után egy nagy márványépület elé értünk, aminek a homlokzatán egy felirat díszelgett. Titan Nose. Ezt látván elvigyorodtam.
- Ennek a céhnek a tagjai voltak a szüleim.
- Pontosan. És most elviszlek a klánmesterhez, hogy felvegyenek ide. Persze, ha nincs ellenedre. - mondta mosolyogva.
- Ellenemre? Nem, nincs.
- Akkor csak utánad. - mutatott az ajtó felé.
Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Egy hosszúkás terembe érkeztem, ahol hosszú asztalsorok álltak, a falon pedig a klán szimbólumával ellátott pajzs alakú zászlók lógtak. A bal oldalon egy hosszú pult állt, a bejárat mellett jobbra pedig egy fatábla, papírokkal teletűzdelve. Chronaios tovább ment egyenesen a pulthoz. Közben mindenki minket figyelt, és bőszen köszöntek az öregnek.
- Jó napot Mester.
- Mester, rég láttuk.
- Örülünk, hogy itt van Mester.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, miért hívja mindenki mesternek?
- Mei. Adj légy szíves valami frissítőt nekünk. És hozd ide a pecsétet is.
- Szia Mitsuki Mei vagyok. - mutatkozott be a csinos pincérlány.
- Én pedig Eigo Haruki. Örvendek.
- Máris hozom. - felelte Chronaiosnak, majd bement a raktárba.
- Nem azt mondtad, hogy a klánmesterhez viszel?
- Már itt is vagyunk.
- És ki az?
- Amikor napközben elmentem, vagy amikor napokra eltűntem, akkor mindig ide jöttem a céh ügyeit intézni.
- Én vagyok a Titan Nose klánmestere.
Először kissé ledöbbentem, de hamar visszazökkentem.
- Akkor már értem miért hívott itt téged mindenki Mesternek.
Közben visszaért Mei, és az italokat a pultra tette.
- Hová kéred? - kérdezte, miközben egy kis dobozból elővett egy pecsétet.
- Ez a klánszimbólum? Ezt most azt jelenti, hogy...?
- Igen. - felelte az öreg mosolyogva.
- Akkor legyen a jobb vállamra.
- Rendben.
- Üdv a klánban.
- Üdv köztünk.
A teremben hirtelen mindenki örvendezni kezdett és gratuláltak.
- Köszönöm, hogy tanítottál és, hogy csatlakozhattam a céhhez. - hajoltam meg előtte.
Chronaios csak mosolygott és bólintott egyet.
Már amikor beléptem olyan helynek tűnt amilyennek elképzeltem, de ha így köszöntik az újoncokat, és amilyen kedves itt mindenki, még lehet, hogy a képzeleteimet is felülmúlja ez a céh.

A küldetésfal előtt álltam, újabb megbízás után kutatva. Rengeteg volt amiből válogatni lehetett, mivel a forró nyári napokon, mint a mai is, mindenki árnyékos helyre, vagy vízpartra menekül, és eszükbe sem jut küldetéssel foglalkozni. Engem nem zavart ez a szép idő, mivel jobban szeretem a napsütéses nyarat, mint az esőt, vagy a hideg telet. Egy kissé komolyabb munka után néztem, mert az több pénz, ami annyit tesz, hogy egy darabig semmit nem kell elvállalnom, ha éppen nincs hozzá hangulatom. Úgy fél óra keresgélés után rá is leltem egyre.

„Sürgősen mágus kerestetik a Shirotsumei dohányboltba. Sajnos kirabolták, és minél előbb elő kell keríteni a tetteseket, de legfőképp az árut amit elloptak. A megélhetésünk múlik ezen, ezért kérem siessenek. Két tettes volt, és mindketten mágusok. Aki visszahozza nekem amit elvittek, annak nagy jutalom üti a markát.”

Közel is van, és a jutalom se lehet rossz, ezért úgy döntöttem ezt fogom elvállalni. A papírral odasétáltam a pult mögött tevékenykedő Meihez.
- Üdv Mei.
- Szia Eigo. Egy sör lesz ugye?
- Nem, most ezt a küldetést vinném el. - mutattam meg neki a papírt.
- Napszúrást kaptál? Még egy sörre sincs időd? - kérdezte vigyorogva.
- Nagyon vicces kedvedben vagy ma.
- Ilyen tikkasztó hőségben még van kedved munkát vállalni?
- Szeretem a napsütést, nem zavar a meleg, még mindig jobb mint a rossz idő.
- Egy pillanat, csak még ki kell hoznom a raktárból ezt-azt azután felírlak, és már indulhatsz is.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Azt megköszönném.
Bementem a lány után a raktárba, és megmutatta mit kell a pulthoz vinni. Szerencsére nem voltak magasak a polcok, mivel az egyik doboz legfelül volt, a másik pedig eggyel alatta, és úgy is elértem, hogy még csak lábujjhegyre se kellett állnom. Az elsőt leraktam a földre, majd rátettem a másikat, és egyszerre felkapva mindkettőt, kivittem és ráraktam a pultra.
- Elég nehezek ezek. Te egyedül csinálod ezt amikor nincs itt senki?
- Szerencsére eddig mindig volt itt valaki, úgyhogy még nem kellett nekem ilyeneket cipelni, de nem tudom mit csinálnék egyedül.
- Ha egyszer úgy alakulna, hogy neked kell cipekedni, akkor inkább hagyd ott ahol van. Nem éri meg, hogy véletlen megsérülj. Senki nem fog szólni érte, ha valamit elhalasztasz addig, amíg nincs aki segít. És ha én itt vagyok, akkor szólj nyugodtan bármikor, szívesen segítek.
- Köszönöm. - mondta mosolyogva.
- Na lássuk csak. Mutasd mit szeretnél elvállalni?
Odatartottam elé a papírt, és elolvasta.
- Azért vigyázz majd magadra, ha mágusok a tettesek, akkor nem tudhatod milyen erősek.
- Ne aggódj, nem lesz bajom. - húztam ki magam vigyorogva.
Miután bejegyezte a könyvbe, hogy mit vittem el, ki is mentem a klánházból, hogy útnak induljak. A főutcán haladtam, ami teljesen ki volt halva a hőség miatt. Néhány száz méter után elkanyarodtam jobbra egy kisebb utcába, majd a végén elfordultam balra, és pár perc múlva már a bolt előtt álltam. Kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Kissé be volt sötétítve a hely, így pár másodpercig csak álltam a bejáratnál, amíg a szemem alkalmazkodott a fényviszonyokhoz. Miután rendesen láttam, feltűnt, hogy senki sincs az üzletben. ~ Biztos a raktárban, vagy az egyik hátsó helyiségben van az eladó. ~ futott át az agyamon a gondolat.
- Jó napot! - köszöntem egy hangosabbat, hogy meghallják, hogy jött valaki.
Amíg vártam gondoltam körbenézek egy kicsit. A helyiség tele volt dohánytermékkel, pipákkal, vízipipákkal és az ezekhez tartozó kiegészítőkkel. Már tíz perce nézelődtem, de még mindig nem volt ott egy lélek sem.
- Nem csoda, hogy kirabolták őket, ha ilyen sok időre itt hagyják a helyet. - elmélkedtem hangosan.
Közben odaértem a pulthoz, amin megláttam egy gombot, ami mellé egy papír volt téve.
„Ha nincs itt az eladó, kérem nyomja meg a gombot.”
- Ezt máshova is rakhatták volna, hogy könnyebb legyen észrevenni.
Megnyomtam a gombot, amitől hirtelen egy fülsüketítő hangot hallottam. Néhány másodpercig tartott csak, de elég volt ahhoz, hogy csengjen tőle a fülem.
- Jövök már, jövök már. - hallottam a hátsó ajtó felől egy férfi hangot.
Egy alacsony, ember jött be az ajtón, aki talárt viselt, és egy csukja volt a fejére húzva, így nem láttam az arcát.
- Miben segíthetek. - kérdezte.
- Eigo Haruki vagyok a Titan Nose máguscéhtől, és ezt a megbízást jöttem elvállalni. - mondtam, miközben leraktam a papírt a pultra.
A férfi elvette, és miután megnézte megszólalt.
- Nagyszerű. Akkor akár indulhatunk is.
- Indulhatunk? Maga is jön?
- Természetesen, vigyáznom kell, hogy ne essen baja az árumnak amit elvittek. Egy pillanat és itt vagyok, csak valamit még magammal kell vinnem.
Rövid idő múlva már vissza is ért a férfi, így útnak is indulhattunk. Kimentünk a helyiségből, és bezárta az ajtót. Az üzlet mellett ott volt egy kézikocsi, amit a férfi megfogott, majd gyors léptekkel elindult, én pedig követtem.
- Hová is megyünk ilyen sietve? - kérdeztem.
- Azokhoz akik ellopták a portékámat.
- Tudja, hogy hol vannak?
- Igen, ismerem a bandájukat, régebben is próbáltak már kifosztani, de akkor mindig ott tartózkodtam, és meg tudtam védeni az üzletem. Most viszont akkor jöttek, amikor nem voltam ott az üzletben.
- Ha eddig is el tudta űzni őket, akkor megkérdezhetem, hogy most miért nem hozta vissza maga?
- Az utóbbi időben nem vagyok valami jó bőrben, kissé betegeskedem, és így nem tudnám őket legyőzni. Ezért van szükségem segítségre.
Időközben rátértünk a főutcára, amin áthaladva, ismét kisebb utcákon haladtunk végig, míg elértünk egy eléggé összedőlő félben levő házhoz. Bentről hangos éneklés hallatszott, és a hangokból ítélve többen voltak bent.
- Itt vannak? - kérdeztem halkan a férfit.
- Igen. - felelte.
- Akkor bemegyek.
Az ajtó elé léptem és belöktem. Annyira rozoga volt már, hogy azonnal le is szakadt. A nagy mulatozás helyét hirtelen a csend vette át. Besétáltam és körbenéztem, hogy megtudjam hányan vannak a helyiségben. Tíz férfi tartózkodott bent, ami nem volt túl biztató, mivel elég nagy túlerőben voltak. Közben az egyik sarokban észrevettem az ellopott árut is.
- Melyik itt a bandavezér? - kérdeztem hangosan.
Páran félreálltak, és mögöttük feltűnt egy nagydarab, szakállas fickó.
- Ki kérdezi?
- Az aki most visszaviszi a tulajdonosának amit elloptatok.
- Nagy szavak ezek. Láthatod hányan vagyunk, vagy nem tudsz számolni? - erre mindannyian nevetésben törtek ki.
- Ha nem adjátok át az árut, kénytelen leszek erőszakkal elvenni azt.
- Hát akkor próbáld meg.
- Ahogy akarjátok. Light Be...
- Ne csináld, láthattad milyen rozoga ez az épület, még a végén összedől és ráesik a portékámra. - szakított félbe a hátam mögött álló boltos.
- Igaza van.
- Aki ki mer állni ellenem, az jöjjön ki az utcára.
Kisiettem az ajtón, és pár méterre az épülettől megálltam.
- Azt írta a megbízásra, hogy ketten voltak. - mondtam halkan a boltosnak.
- Ketten is vannak a mágusok, a többi az hétköznapi bandita.
Nem sokat kellett várnom rájuk, mivel már kint is voltak mindannyian.
- Ezt vedd fel. - húzott elő a talárja alól egy parókát a férfi.
- Minek nekem paróka? Van saját hajam, és különben is csak hátráltatna a harcban.
- Nem hátráltat, ez nem egy egyszerű paróka. Ez egy AFRO frizura.
- A lényegen nem változtat, paróka és kész, nem veszem fel. Különben is mi az az afro?
- Nem afro hanem AFRO. És ha nem akarod, hogy legyőzzenek akkor felveszed.
- Nem fognak legyőzni, hagyjon ezzel a műhajjal.
- Na mi van, elszállt a bátorságod, vagy mire vársz? - kiabált oda a bandavezér.
- Ne aggódj, nem menekültök innen.
- Light Magic. - mondtam ki a varázsigét, amitől egy vakító villanás keletkezett előttem.
Ellenfeleim mind az arcukhoz kaptak, és a szemüket dörzsölgették.
- Light Beam. - lőttem el egy fénysugarat.
Egyszerre két banditát sikerült eltalálni vele, akik hátraestek és kissé meg is égette őket a mágiám.
- Light Beam. - folytattam a támadást, ami újabb két férfit tett harcképtelenné.
Újabb két fénysugárral még négy ellenfelemet sikerült kiütni.
- Ezért aggódott ennyit? Már csak ketten vannak. - fordultam a boltos felé.
- De ők ketten a mágusok, úgyhogy még nincs vége.
Közben az két férfi aki még talpon maradt, visszanyerték a látásukat.
- Átkozott fénymágus. Ezt még megkeserülöd.
- Állok elébe.
- Ex-Quip: Battle Axe.
- Ex-Quip: Halberd.
Mindketten megidéztek egy-egy fegyvert, amiből kiderült, hogy fegyvermágiát használnak. Rögtön elkezdtek felém rohanni, miközben egy hatalmasat kiáltottak.
- Light Magic.
Ez alkalommal csak az egyiket sikerült elvakítani. A másik még időben a szemei elé húzta fegyverét, amitől nem hatott rá a mágiám, és tovább rohant. Folytattam a támadást, és célba vettem az elvakított férfit.
- Light Beam.
A varázslatom eltalálta, amitől hátraesett. Közben odaért hozzám a bandavezér, felugrott, és csatabárdjával a fejemet vette célba. Félreugrottam, amitől a fegyverével a földet találta el. Tovább támadott volna, de bárdját nem tudta kihúzni a talajból. Nem tétlenkedtem sokat, gyorsan ki kellett ütnöm ezt az ellenfelemet is. Egy újabb fénysugarat lőttem el, és amikor már majdnem eltalálta, hirtelen ott termett a másik férfi és a támadásom elé állt. Ismét a földön kötött ki, de most már eszméletlenül. Közben a bandavezér kiszabadította a föld fogságából csatabárdját és ismét támadásba lendült. Megint hátraugrottam, és ismét sikeresen kikerültem a csapást, de ekkor jött a meglepetés.
- Ex-Quip: Throwing Dagger. - mondta ki a férfi, amitől a másik kezében egy dobótőr jelent meg.
Rögtön felém hajította, de az elől már nem tudtam kitérni és a jobb karomba fúródott. Reflexszerűen odakaptam a másik kezemmel, és közben felszisszentem a fájdalomtól.
- Francba.
Ekkor azt vettem észre, hogy ismét ott állt mellettem a boltos.
- Vedd fel ezt, és le tudod győzni.
- Nem kell, húzza fel maga ha annyira akarja. És most álljon félre, még le kell győznöm azt a bandavezért.
- Light Beam.
Újabb fénysugarat indítottam az ellenfelem felé, aki a csatabárjával hárította. Felém rohant és újra támadott, de most egy vízszintes csapással a lábaimat célozva. Felugrottam és így nem talált el a fegyverrel.
- Light Magic. - támadtam vissza rögtön.
Ez most hatásos volt, és a férfi a szemeihez kapott. Nem hagyhattam abba a támadást, így egy újabb fénysugarat küldtem felé, ami végre eltalálta, így az ellenfelem egy hatalmasat ordított és a földön landolt. Úgy tűnt, hogy vége a harcnak, ami nem is jött rosszul, mivel a varázserőm már eléggé fogytán volt.
- Átadod végre az árut amit elloptatok?
- Felejtsd el, még nem végeztem veled.
Hirtelen felpattant és felém csapott egyet a fegyverével. El akartam kerülni, de nem sikerült teljesen, mert a bal karomon egy kisebb vágást ejtett. Ismét próbálkozott egy oldalirányú vágással, ami elől hátraugrottam, de rögtön visszarántotta csatabárdját és a markolatával egy jókorát csapott a gyomromba. Összegörnyedtem és köhögtem néhányat. Közben a férfi belerúgott az oldalamba, amitől elestem. Fegyverét a feje fölé emelte, és lesújtott vele, de még időben észrevettem, és félregurultam, így az ismét csak a földet találta el, ahová megint beszorult. Vissza akartam támadni, de mindkét kezem meg volt sérülve, és már majdnem mindenem sajgott a fájdalomtól. Nagy nehezen felálltam, és próbáltam kicsit kipihenni magam, hogy vissza tudjak támadni. Ekkor ismét odajött a boltos.
- Vedd fel ezt. - nyújtotta ismét felém a parókát.
- Ne idegesítsen már ezzel.
- Ezzel le tudod győzni, használd az AFRO frizura erejét.
- Jól van, adja ide.
Elvettem tőle a parókát, és felhúztam a fejemre. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha visszanyertem volna az erőm, sőt, talán még erősebb is lettem.
- Ilyen nincs, hogy lehet ez, hogy egy parókától hirtelen ennyi erőm lett? - kérdeztem meglepődve.
- Mondtam már, hogy ez nem egy egyszerű paróka. Ez az AFRO frizura.
Jobb karomból kihúztam a dobótőrt, és a földre dobtam. A férfinak addigra sikerült ismét kihúznia a fegyverét a földből. Próbáltam varázsolni, de nem tért vissza a varázserőm. Fizikailag teljesen jól éreztem magam, és bár a sebeim nem gyógyultak be, de nem éreztem fájdalmat, viszont mágiát nem tudtam használni.
- Mi ez? - fordultam a boltos felé. - Nem tudok varázsolni.
- Nem a varázserőd növeli meg, hanem a fizikai erőd, és a reflexeid gyorsaságát.
Ellenfelem ismét támadásba lendült, és én is elkezdtem felé rohanni. Csatabárját felém suhintotta, de tenyereim közé fogva megállítottam, és hátralöktem. Rögtön visszatámadtam és hasba rúgtam, amitől kissé megtántorodott, azután pedig két ütést vittem be a fejére. Hátraesett, de gyorsan fel is pattant és fegyverét a feje fölé emelve függőleges vágást indított felém. Oldalra lépve kikerültem, és ismét hasba rúgtam, majd újra fejbe ütöttem. Ezután kirúgtam a lábait, és miközben hátraesett, még egy csapást mértem a fejére. A bandavezér megint a földre került, de már ő is eszméletlen volt.
- Ez lenne az afro frizura ereje? - léptem oda a boltos elé, miközben levettem fejemről a parókát.
- Mondtam már, hogy nem afro, hanem AFRO. És már az elején is mondtam, hogy húzd fel. Majdnem te húztad a rövidebbet.
- Igaza van.
- Én is ezzel az erővel tudtam csak megvédeni az évek alatt a boltomat, pedig már sokszor ki akarták rabolni, és nem csak ezek a banditák.
- Maga is ezt a parókát használta?
- Nekem nem kell AFRO paróka, én teljesen uralom az AFRO erejét.
A férfi lehúzta a csukját a fejéről, és ekkor láttam csak meg, hogy egy idős ember a boltos. Rövid ősz haja volt, ahol még nem volt kopasz, és szemüveget viselt.
- Magának nincs is olyan haja, akkor mégis hogyan tudta használni paróka nélkül?
- Nem értheted még a lényegét, de most megmutatom neked.
A boltos fejéből hirtelen egy fekete AFRO frizura pattant ki.
- Ez nagyon menőőőő. - figyeltem csillogó szemekkel.
- Ez az igazi ereje. De most menjünk szedjük össze az portékámat, és menjünk vissza az üzletembe.
Felpakoltuk a kézikocsira az árut, és visszamentünk a dohánybolthoz.
- Azon gondolkoztam, hogy ha szeretnéd, akkor megtaníthatom neked, hogyan tudod használni az AFRO frizura erejét.
- Az igaz, hogy erős, de attól még idétlenül néz ki ez a haj, úgyhogy köszönöm, de nem fogadom el az ajánlatát.
- Ahogy akarod. Köszönöm a segítséget.
- Parancsoljon, ez a magáé. - nyújtottam oda neki a parókát.
- Tartsd csak meg, ez a jutalmad.
- De hát mondtam, hogy nem kell.
- Mással nem tudok szolgálni sajnos.
- Lehet, hogy hasznos lenne, de tartsa meg, ez nem az én stílusom. - nyomtam a kezébe a műhajat.
- Viszlát. - köszöntem el.
Sietve mentem vissza a klánházba, hogy végre pihenhessek egy kicsit. Amikor beértem az épületbe, Mei és Ayumi a pultnál ültek és cseverésztek. Odamentem hozzájuk, és köszöntem nekik.
- Sziasztok.
- Szervusz.
- Szia Eigo.
- Úristen mi történt veled? - kérdezte aggódva Mei.
- Ne is törődjetek vele, semmiség az egész.
- De be kell kötözni a sebeidet. - közölte aggódó hangon Ayumi.
- Inkább hozzatok egy sört, az mindenre gyógyír. - mondtam mosolyogva.
- Csak akkor hozok, ha hagyod, hogy ellássuk a sérüléseidet.
- Jó, legyen. De akkor siess azzal az itallal. - törődtem bele, nagyot sóhajtva.
- Közben pedig elmesélhetnéd mi történt veled.
Mei kitöltött nekem egy korsó sört, Ayumi pedig kihozott a raktárból egy dobozt, amiben a kötszerek voltak. Miután belekortyoltam a hűs, aranyló italba, valamint megkezdték az ellátásomat, előadtam a nagy történetet.

Leheveredtem a fűbe, az egyik nagy fa tövénél, és élveztem a tavaszi nap melengető sugarait. Örültem, hogy vége a télnek, és végre nem kell állandóan fagyoskodni, és több réteg ruhába öltözni. Nézegettem a kék az eget, ahol már csak egy-két bárányfelhő volt, amik már nem akadályozták a nap sugarait abban, hogy eljussanak a földre. Eszembe jutott, hogy sokat hallottam arról, hogy sokan különböző formákat látnak egy-egy felhőben. Vannak akik ételeket, mások pedig állatokat fedeznek fel a lebegő fehér óriásokban. Más elfoglaltság nem igazán jutott eszembe, és a fekvőhelyem is elég kényelmesnek bizonyult, ezért elkezdtem vizslatni az eget, hátha én is látok valamit. Hosszú percekig próbálkoztam, de sajnos eredmény nélkül. Talán az lehetett az oka, hogy nem is igazán hittem ebben, ezért nem tudott kibontakozni a fantáziám. A másik ok pedig az lehetett, hogy kezdtem egyre jobban elálmosodni. A szemem egyre jobban elnehezült, és már alig bírtam nyitva tartani. Már majdnem elmerültem az álmok birodalmában, amikor hirtelen valami ütést éreztem a hasamon. Kinyitottam a szemem és felpattantam.
- Mi a...? - kérdeztem miközben a hasam fogtam.
Körbenéztem, és magam mellett egy furcsa állatot láttam eszméletlenül elterülve. Sárga bundájú, hátán csíkok, arcán két piros kör, a farka pedig villám formájú volt. Valamiféle egérnek nézett ki, de a mérete mégis sokkal nagyobb volt annál. Lassan nyújtottam felé a kezem, és az ujjammal megbökdöstem. Nem mozdult. Végigsimítottam a szőrén, ami ápolt volt és fényes, ráadásul kellemes volt a tapintása is. Ekkor azonban hirtelen megrázó élményben volt részem. A testemen áram futott végig, ami finoman szólva sem volt kellemes. Elkaptam a kezem, és ekkor láttam csak, hogy már magához tért. Próbált feltápászkodni, de visszaesett a földre, majd második próbálkozásra sikerült neki. Bizalmatlanul és ellenségesen figyelt, miközben lassan hátrált.
- Nem kell félned, nem bántalak. - próbáltam megnyugtatni.
Igaz úgysem értette amit mondok, de mivel állat, talán megérzi a hangomból és a viselkedésemből, hogy nem akarok ártani neki. Úgy tűnt, hogy jól sejtettem, mert megállt, és a füleit hegyezve kíváncsian nézett rám. Megpróbáltam közelíteni felé, de ekkor az arcán levő két piros folt szikrázni kezdett, ami nem volt túl bizalomgerjesztő. Elvetettem az ötletet, hogy odamenjek hozzá, mert nem igazán akartam, hogy újra megrázzon.
- Hozzád hasonló állatot se láttam még. Hogy tudsz mágiát használni? - kérdeztem. - Miért is kérdezlek, úgysem értesz, válaszolni meg aztán végképp nem tudsz. Mindenesetre furcsa egy állat vagy te.
Beszédem után hirtelen hátat fordított nekem, és elkezdett rohanni. Kíváncsi voltam rá, hogy hová mehet. Talán van egy gazdája, és oda siet, vagy az is lehet, hogy itt él valahol a közelben. Kíváncsi voltam, ezért felpattantam és utána rohantam. Jól bírta az iramot az egyszer biztos. A közeli erdő felé futott, de ott se lassított, csak ügyesen kerülgette a fákat. Nekem ez már nehezebb terep volt, ami több energiát igényelt, mint az eddigi sima füves terep. Reméltem, hogy nem megy túl messzire, mert akkor hiába az erőfeszítésem, nem fogom tudni követni. Kezdett távolodni tőlem, de ekkor egy tisztásra ért, és hirtelen megállt. Én is lelassítottam, és már csak sétáltam. Állat és emberhangot is hallottam a tisztásról. Lassan közelítettem, és próbáltam minél kevesebb hangot hallatni, mert nem tudtam, hogy mi vár rám. Kezdtem kipihenni magam, és már nem is lihegtem, ezért az egyik fa mögül kinéztem, hogy felmérjem a helyzetet. Két férfit láttam az egér, és másik két hasonló állat mellett. Az egyik férfin egy fekete póló volt, amint egy kék mellényt hordott, és egy kék nadrágot viselt. Fején egy piros sildes sapka volt, kezein pedig fekete ujjatlan kesztyűk. Derekán az övére erősítve öt darab felül piros, alul fehér kis golyók voltak. A másik férfi szintén egy kék nadrágot és egy fekete pólót viselt, de rajta egy kék dzseki volt. Nyakában egy fejre állított háromszög alakú nyaklánc lógott, amint egy szem volt ábrázolva. Haja az égnek állt, és három különböző színű volt. Sárga, fekete és piros. Valami rá volt erősítve a bal karjára, ami leginkább egy fegyverre hasonlított. Hamar kizártam, hogy azt a valamit támadásra használta volna, mert egy pakli kártya volt rajta, ami mellett több kártyaméretű hely volt kialakítva. A másik két állat közül az egyik egy sárkányra hasonlított és narancssárga színű volt, a farka végén pedig tűz égett. A másik kék színű volt és egy teknősre hasonlított. A páncélja hátul narancssárga, alul pedig citromsárga, a farka pedig egy vízcseppre hasonlított. Mindegyik állat két lábon állt, és úgy tűnt, hogy egész jól elcsevegnek egymással, ami szintén nem egy megszokott látvány. Az emberek nem tűntek gonosznak, vagy veszélyesnek, ezért kiléptem a fa mögül, és odamentem hozzájuk.
- Helló. - köszöntem.
Hirtelen elhallgattak, és meglepetten néztek rám.
- Ezek az állatok a tieitek? - kérdeztem.
- Ők nem a tulajdonom, ők a barátaim, és nem holmi állatok. - felelte a sapkás kissé ingerülten, mire mindhárom lény fenyegetően nézett rám.
- Bocsánat. Nem akartalak megbántani. Csak még soha nem láttam ilyen teremtményeket.
- Spongyát rá. - legyintett a kártyás pasas. - Egyébként te mágus vagy?
- Igen, de miből gondoltad? Ennyire mágus kinézetem van?
- Nem, csak azért kérdeztem, mert ha az vagy, akkor az pont jól jön nekünk.
- Miben segíthetek nektek? - kérdeztem érdeklődve.
- Kellene egy kicsit edzenem, de nincs ellenfelem. Arra gondoltunk, hátha tudsz nekünk segíteni ebben. - vázolta fel a helyzetet a sapkás.
- Örömmel segítek ebben. Rám is rám fér némi gyakorlás. - mosolyogtam. - De ha már itt tartunk, ti is mágusok vagytok?
- A barátom nem, de én igen. - felelte a kártyás.
- Ha jól sejtem akkor kártyamágus vagy. Legalábbis a kártyákból ítélve. - mutattam a lapokra.
- Igen.
- Ne ezzel foglalkozzunk. Inkább készülj a harcra, és vele a kudarcra. - vágott közbe a sapkás.
- Várj egy kicsit. Nem is vagy mágus, akkor megkérdezhetem, hogy hogyan akarsz harcolni ellenem?
- Természetesen a barátaim fognak legyőzni.
- De ha ők harcolnak, akkor te hogyan leszel erősebb? Vagy mi a célod ezzel?
- A célom az, hogy jó legyek, hű társam oldalán.
- Ezt nem igazán értem.
- Majd megérted, ha végeztünk.
- Akkor lássunk neki.
- Esélyed sincs ellenem. A győzelem vár rám.
- Én leszek a bíró. Elmagyarázom a szabályokat. - emelte fel a jobb kezét. - A meccs addig tart, amíg az egyik félnek ki van ütve mindhárom társa, vagy a másik fél nem tud tovább harcolni. Készen álltok?
- Téged választalak! - nézett a sárkányra.
Az sárkány bólintott, felém fordult, és közben a farkán levő tűz fellángolt.
- Én is készen állok.
- Kezdődjön a p-p-p-párbaj.
- LÁGSZÓRÓ TÁMADÁS! - kiáltotta a sapkás.
A gyík kinyitotta a száját, és tűz tört elő belőle, amit egy ugrással sikerült kikerülnöm.
- Eléggé kiszámítható volt ez a támadás, de már kezdem érteni, hogy hogyan harcolsz.
- Elég a beszédből. JÖJJÖN A KARMOLÓ TÁMADÁS!
Az állat odarohant hozzám, és készült lecsapni, de előrántottam a kardom amivel hárítottam az ütést.
- MOST MUTASD AZ IJESZTŐ ARCOT!
A lény grimaszolni kezdett, amitől tényleg ijesztőbbnek nézett ki, de azért kétlem, hogy bárkit meg tudott volna ijeszteni.
- Ez nem nagy valami. Most én is mutatok neked egy trükköt. Light Beam. - mondtam el a varázsigét.
Előrenyújtottam a kezem, ami előtt megjelent a sárga mágikus kör, és egy fénycsóva tört elő belőle, ami eltalálta a sárkányt.
- Azt hiszem már csak kettő maradt.
- A mágus levitte ellenfele életét 2000-ről 0-ra, így az első kört ő nyerte. - jelezte a kártyás.
- Még nincs vége. TÉGED VÁLASZTALAK! - mutatott a teknősre. - BUBORÉK TÁMADÁS!
Az állat szájából buborékok törtek elő nagy sebességgel. Próbáltam elugrani, de annyira szét voltak szóródva, hogy nem tudtam mindet kikerülni, és néhány eltalált. Mint kiderült normális buborékok voltak, amik gyorsan repültek, de amikor kidurrantak csak néhány csepp víz jelent meg a ruhámon.
- Ennél többre számítottam. - mosolyogtam.
- VÍZÁGYÚ TÁMADÁS!
A teknős szájából ezúttal víz jött elő, ami már veszélyesebbnek tűnt, mint az előző támadás. Félreugrottam az útjából, de az állat ismét felém fordította a fejét és továbbra is zúdította felém a vizet.
- Sword of Light.
Összegyűjtöttem a fényt, és megformálódott a kezemben egy fényből álló kard. Elrugaszkodtam az ellenfelem felé, és kettévágva a vízsugarat ellenfelem fejét céloztam.
- UGORJ EL!
A teknős még időben félreugrott előlem így nem találtam el.
- MOST JÖJJÖN A HYDRO PUMP!
Az állat bebújt a páncéljába, és elkezdett forogni, ez után pedig a páncél nyílásaiból vízsugarak törtek elő. Egyik irányba sem tudtam kikerülni, ezért megpróbálkoztam egy ellentámadással.
- Light Beam.
Kezemből ismét előtört egy fénysugár, ami áthatolt a vízen, és eltalálta a teknőst, ami odarepült a sapkás fickóhoz, és a hátára érkezett. Ismét előbújt a páncéljából, de már nem volt eszméleténél.
- A mágus ismét 0-ra vitte az ellenfele életét, így ő nyerte a második kört is! - mutatott felém a kártyás.
- Még mindig nincs vége. Most már biztosan én nyerek.
- A következő összecsapás előtt még ellátnálak egy jó tanáccsal. Bízz a kártyák lelkében, és akkor biztosan nyersz. - mondta a sapkásnak.
- Én bízok a társamban, és ez a győzelem kulcsa. TÉGED VÁLASZTALAK! - kiáltotta az egérnek. - GYORS TÁMADÁS!
Figyelemreméltó sebességgel indult meg felém az állat, ami váratlanul ért, és nem tudtam elkerülni. Az ütés erejétől pár lépést kellett tennem hátra nehogy elessek. Alig nyertem vissza az egyensúlyom, máris jött a következő támadás.
- VILLÁMCSAPÁS!
Az egér arcán levő piros foltok szikrázni kezdtek, majd egy villám tört elő belőlük.
- Light Shield. - idéztem meg egy fénypajzsot magam elé.
A villám a pajzsba csapódott, amitől mindkettő megsemmisült.
- MÉG EGYSZER GYORS TÁMADÁS!
Ezúttal sem tétovázott, de most már nem ért váratlanul ez a támadás.
- Speed of Light.
Éreztem ahogy testemet átjárja a mágia, és az így kapott gyorsaságot kihasználva félreugrottam az állat elől, és rögtön vissza is támadtam. Nem akartam megsebesíteni a kardommal, ezért egyszerűen belerúgtam, amitől a földre esett. A gyorsaságom miatt a rúgásom is erősebb lett, és ez elég is volt, ahhoz, hogy az egér elveszítse az eszméletét.
- A párbajnak vége. A győztes a mágus!
- Ezt nem hiszem el. Hogyan veszíthettem?
- Nem bíztál a kártyák lelkében. Pedig figyelmeztettelek.
- Egész jó kis szórakozás volt ez.
- Köszönöm, hogy ilyen bátran harcoltatok társaim. Most már pihenhettek. - mondta a sapkás, miközben lecsatolt az övéről két piros-fehér gömböt.
Mindkettőn megnyomott egy gombot, amitől azok tenyérnagyságúak lettek, és egy piros sugár tört elő belőlük. A sugarak a sárkányt és a teknőst találták el, amiket magukba szívtak.
- Ha nem láttam volna ma ennyi szokatlan dolgot, akkor most meglepődtem volna.
- Gratulálok, és köszönöm a csatát. - lépett elém a sapkás.
- Én is köszönöm.
- Még én is élveztem, annak ellenére, hogy csak néztem. - jegyezte meg a kártyás.
- Ha gondolod, akkor harcolhatunk mi is.
- Ezt most inkább kihagynám. Abból amit láttam, nem sok esélyem lenne még ellened.
- Ahogy gondolod. De most vissza is megyek most a céhembe, mert kezd esteledni. Elég furcsák vagytok, meg az állataitok is, de azért örülök, hogy találkoztunk. - mosolyogtam.
- Én is örültem, és jó utat.
- Ahogyan én is. Jó utat.
- Viszlát.
Visszaindultam az úton amelyiken a tisztásra kerültem, de most már kényelmes tempóban. Örültem hogy találkoztam ezekkel furcsa figurákkal, és a még furcsább állatokkal, legalább ez a nap sem volt unalmas. A gondolataimba merülve sétáltam, és mire észbe kaptam már a klánház előtt álltam. Egy pillanatra még felnéztem az égre, hogy megköszönjem a napnak a jó időt, majd bementem az ajtón. A főterem csak úgy nyüzsgött az emberektől, ami megszokott volt így estefelé. Odamentem a pulthoz és leültem a megszokott helyemre, Mei pedig már töltötte is ki a söröm. Érdeklődve kérdezte, hogy merre jártam egész nap, én pedig elmeséltem neki. Ő is éppen annyira elcsodálkozott ezen, mint én, és csak egy mondatot tudott hozzátenni.
- Elég furcsa napod volt. Ilyen se történik minden nap az emberrel. - mosolygott.