Lidérc

(Mivel ezzel a nagy munkával meglesz a pénz a következő képességemhez, ezért ez a munka annak megszerzéséről szól)


Azon a reggelen zaklatottan ébredtem. Kipattant a szemem a szintén eléggé furcsa álmomból, és rögtön rám tört a rossz előérzet. Márpedig én bízok a megérzéseimben, eddig minden esetben működtek. Ma olyasmi történhet, ami nem igazán lenne ínyemre. Akkor ezt gondoltam. Így visszagondolva kétes érzelmeket keltenek bennem a történtek. Valamilyen értelemben azon a napon tovább léptem egy lépcsőfokot a káosz felé. Azt hiszem...
A Raven Tail kastély feltűnően üres volt. Alig lehetett látni egy-két tagot kóvályogni a kihalt folyosókon. Elbaktattam a Mester irodájáig, bekopogtam, de nem kaptam választ. Ez furcsa. A mester többnyire vagy az irodájában, vagy itt a csarnokban szokott lődörögni, ha elmegy valahová, arról általában értesíteni szokott engem...
Bátorkodtam benyitni. Szép lassan kinyitottam a kétszárnyú faajtót, és bepillantottam. Üres... vagyis... mégsem az. Az egyik erősebb tagunk ült a Mester székében, és egy könyvet olvasott. Erőteljesen becsaptam az ajtót magam mögött, amire a tag csak unottan felpillantott. Erősebb volt nálam, de semmi pénzért nem ismertem volna ezt el...előtte nem.
-Mit jelentsen ez?
-Nyugalom, idegbajos barátom... a Mesternek nagyon fontos dolga akadt!
-És a többiek? Pang a kastély! Hova lett mindenki?
-A Mester kíséretét alkotják... többet én magam se tudok...
Fel ment bennem a pumpa, nem is kicsit...
-Ne játszd itt a hülyét, jól tudod, hova mentek! És hogyhogy te nem vagy velük?! És mégis engem miért nem hívtak?!
-Valakinek védenie kell a kastélyt, nem igaz?
Visszatért az olvasáshoz, én pedig ott álltam tanácstalanul. Itt hagytak minket, de rossz kifogás, hogy a kastély védelme miatt... rossz előérzetem támadt, és éreztem, hogy itt valami másról van szó.
-Lidérc, a Mester megkért engem, hogy ne engedjelek elmenni. Jobb ha ezt elfogadod... vagy a Mester haragjára vágysz netán?
-Dehogy! Egyszerűen csak nem értem!
-Nekünk most nem ez a dolgunk, Lidérc. Sejtéseim szerint nemsokára hazaérnek, és akkor mindent elmondanak nekem is, neked is... addig lazíts!
Csak dühödten fújtattam egyet, majd elhagytam az irodát. Egyre nőtt bennem a feszültség, éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Megragadtam a talizmánomat, és koncentráltam, hogy elérjem a Vortexet az elmém mélyén. Éreztem, hogy felnyitja számomra az utat magához, és kíváncsian figyel.
~Valami nincs rendben...igaz? - kérdeztem a gondolataimmal.
~Lidérc, ha te is érzed, miért engem kérdezel? - szólt a válasz...
~Mit kell tennem?
~Ha te is tudod, miért engem kérdezel?
Aztán eltűnt. Általában hasonló válaszokat szokott adni, de már hozzászoktam, és igazából ennél több nem is kell...
Visszamentem az irodába, és odamentem a még mindig olvasó taghoz.
-Most elmondod, hová mentek!
-Most leülsz a seggedre, és kussolsz! - elveszítette a türelmét, ez egyértelmű... oda se neki...
-Mióta érdekel téged ennyire, hogy most itt vagyok e, vagy se?
-Engem jobban izgat, hogy a Mester fejemet veszi, ha megtudja, hogy hagytalak lelépni!
Hirtelen kicsaptam a pengémet, és felé csaptam. Gyors és éles reflexeinek köszönhetően nem vágtam le a fejét, de arcán vékony és hosszú sebet ejtettem.
-Te rohadék...
-Nyugi! - visszahúztam a pengémet - Most majd azt mondhatod, hogy elbántam veled, és nem tudtál megállítani!
A fickón látszott, hogy legszivesebben visszatámadna, de el is gondolkozott azon, amit mondtam. Bizonyára örülne, ha itt se lennék, sőt, örülne ha bajba kerülnék a forrófejűségem miatt. Éppen ezért gyorsan válaszolt;
-Jól van, te hozod magadra a bajt! Web Valley északi szakadékaihoz mentek. Hogy miért, azt nem tudom, de ott vannak...
Rögtön el is indultam. Ezúttal feladtam a gyalogszerrel történő utazást, és a hegy aljában lévő faluból felkerestem a céh egy jóbarátját, aki sűrűn fuvarozza a tagjainkat. A lovai erősek voltak, a kocsi egész strapabíró. Minden elvesztegetett óra arculcsapásul hatott, attól féltem, hogy mire odaérek, már nem találok semmit... nem érdekelt, hogy mivan a céh tagjaival, vagy a Mesterrel, hanem úgy kollektíve érdekelt, hogy mi folyik ott... a megérzéseim azt súgták, hogy semmi jó!
Web Valley szélén megállt az öreg, én pedig már futottam is. Esteledett, a nap utolsó sugarai vörösre festették a felhőket. Én kőről kőre ugrálva haladtam előre, és tompa visszhangokat hallottam a messzeségből. Mintha a kövek megremegtek volna. Ahogy közeledtem, a hangok erősödtek. Robbanások moraja, varázslatok sistergése ahogy áthasítják a levegőt, és felbőszült mágusok ordításai. Előttem hatalmas csata folyik...
És ahogy kiértem a kövek közül, és egy szakadék szélére értem, megpillantottam a csatát. A hatalmas hasadék aljában bár átláthatatlan sötétségnek kellett volna lennie, mégis szinte nappali világosság uralkodott odalent a több ezer egyszerre elsülő varázslat miatt. A céhünk kb száz ötven tagja küzdött majdnem ennyi számomra egyenlőre ismeretlen ellenféllel. Mágusok voltak azok is, csak úgy okádták magukból az átkokat és pusztító igéket.
Leugrottam a szakadék széléről, és zuhantam. Próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy közel kerüljek a sziklafalhoz, majd mikor elhagytam a mélység felét, kicsaptam a pengémet, és belevágtam a falba. Hatalmas szikraeső kíséretében fékeztem magamat, mire leértem a hasadék aljába, simán földet értem, és a pengém enyhe vörös fénnyel izzott. Kint hagytam, mert azért ilyen felhevült állapotban mégsem húzhatom vissza...
Szaladtam a céhem tagjai felé, ahol máris kiszúrtam a Mestert, a legmagasabb szikla legtetején. Megállás nélkül szórta a varázslatokat az ellenségre, őt pedig még ugyanennyi átok célozta meg, de egyik se érhetett célt. Hát igen, a mi Mesterünk már csak ilyen...
Ahogy végigszaladtam az emberek közt, értetlenkedve bámultak utánam, majd mikor a Mesterhez értem, elhagyta a sziklát és mellém ugrott.
-Lidérc, sejtettem, hogy utánunk fogsz jönni... nem örülök...
-Nélkülem úgyse nyernének!
-Meglehet. Azonban ígyis arra kell kérnem téged, hogy maradj hátul! Az ellenség közt van valaki, aki sokkal hatalmasabb nálad, és ha megtudja hogy itt vagy, vadászni fog rád...
Ez nagyon jó érzéssel töltött el, megszólalt bennem a ragadozó, fellobbant bennem a harci kedv.
-Ne érts félre Lidérc... ha ez kiszimatolja hogy itt vagy, neked véged! Nála is van egy talizmán...
Na ez viszont már nem tetszett annyira...
-Micsoda?!
-Jól hallottad. Borzalmasan nagy ereje van, az előző rohamunkat ő egymaga állította meg. Kemény dió...
Nem szóltam semmit, csak járt az agyam. Szóval egy talizmánt viselő harcos van itt, aki hatalmasabb nálam...oké, nem kötök bele, de akkoris látnom kell! A mester visszament az eredeti helyére, és tovább harcolt. Én megragadtam a talizmánomat, és próbáltam elérni a Vortexet. Legnagyobb meglepetésemre azonnal válaszolt, pedig még csak gondolatban se kérdeztem vagy mondtam neki semmit.
~Itt a káosz ideje!
Ennyit mondott, aztán eltűnt a fejemből. Vajon mit jelentett ez? Mármint... számomra amit most mondott, az mit takar? Tennem kéne valamit? Vagy figyelmeztetés?
Az ellenség közel került az állásunkhoz. Fegyvermágusok érkeztek meg a sziklák közt, és ránk rontottak. Én lecsaptam rögtön az elsőre, a támadásom felkészületlenül érte. Levágtam a lábát, majd a fejét is. Társai dühödten futottak felém, de mielőtt ideértek volna, pár társam elintézte őket nagy erejű varázslatokkal. Végre valami nagyobb lélegzetvételű harc...
És ekkor megjelent a sziklák között az az alak... rögtön tudtam, hogy ő az. Magasabb volt mint én, kigyúrt, hosszú raszta hajú. Karja és pofája tele volt tetoválásokkal, a Vortex szimbólumát is felfedeztem köztük. Hozzám hasonlóan nem hordott különösebb védelmet nyújtó öltözéket, csak egy inget, és felette egy nagy fekete kabátot. Ő is rögtön kiszúrt engem a csatában. Széles vigyor jelent meg az arcán, ahogy nekem is. Bár a Mester óva intett, én mégse mozdultam.
-Hát itt a kis féreg, akiről hallottam... tudd meg, csak miattad jöttem ebbe a csatába! - mondta, miközben egyre közeledett felém. Körülöttünk a csata egyre távolabb húzódott, és nem igen foglalkoztak velünk.
-Nem hiszed el, de én se kevesebbért siettem idáig!
-Értem. Nos van egy rossz hírem...
Felhúzta kabátjának ujjait, és kinyújtotta a jobb kezét. Az feldagadt, a hús és bőr szétrepedt, a vér csak úgy patakzott belőle, de ő egy mukkot sem szólt, sőt, tovább vigyorgott. A szétszakadó végtag helyén fekete, kéken lángoló hatalmas karmos kéz jelent meg. A karmok egyenként néztek ki úgy, mint az én csontpengém, csak épp neki volt belőle öt... azért meglóbáltam a csontpengémet.
-Végzek veled... - mondta nem kevés őrülettel a hangjában... egy pillanatra megijedtem tőle.
-Azt majd meglátjuk!
Felém rohant, és azonnal támadt. Én elugrottam a támadása előtt, így a karmok a sziklába csapódtak, nagy por és törmelék felhőt csapva a magasba. Még földet sem értem, már meg is pördült a fickó, és újra lecsapott. elképesztő gyorsasággal mozgott, de szerencsére tudtam tartani a tempót, és ugyanolyan gyorsasággal tértem ki, illetve védekeztem. A csontpengém sajna nem ért sokat... védekezésnél is csak oldalról tudtam kivédeni az ütéseket, különben az öt karomból csak egy akadt volna fent a védelmemen, a többi tuti felnyársal...
És ez így ment pár kellemetlenül hosszú percig. Kezdtem kétségbe esni, hogy ez nekem nem megy... erősebb nálam, ez tény. Így nem győzhetek. A környezetben semmit nem találtam amit előnyömre fordíthatnék, ráadásul olyan sokat se tudtam nézelődni a csapások záporában. Ő egy pillanatra se állt meg, nem fáradt el, és az őrült vigyor se lankadt...
A francba... ezt megszívtam!
Éreztem, hogy gyengülök. Lassulni kezdtek a lépteim, tompák lettek a gondolataim, és ügyetlenek a csapásaim... egyszóval kezdtem fáradni, de mindezt azért, mert a hitem szép lassan elpárolgott. Nem győzhetek, alul maradok, nincs remény... itt most nem segít semmi! Soha nem volt még ilyen érzésem. Ez az első alkalom, hogy komolyan féltem, és megijedtem, hogy itt és most vége mindennek...
És mikor ez az érzés végleg rám nehezült, a pengém cserben hagyott. Jött az ellenséges támadás, felemeltem a pengémet hogy megállítsam, de a karmok nem álltak meg. A pengém eltört. Szinte lassítva láttam magam előtt, ahogy a pengém darabkái a levegőbe repülnek, majd a földre zuhannak... és ahogy a vérem kispriccel a testemből a seb nyomán, amit az elsuhanó karmok okoztak.
Hátratántorodtam, és felmértem a kárt. Négy karom szántotta végig a testemet, de csak felületi sérülést okoztak. Ellenben felszakították a kabátomat... az én drága jó kabátkámat...
Felnéztem, és alig pár centire volt tőlem a fickó. Nagyon erős ütést éreztem, majd hideg, és egyben meleg érzést. Letekintettem, és láttam ahogy az öt karom a hasamban pihen. A hátamon jöttek ki, szétszakítva a kabátomat, ami cafatokban hullott le rólam. Vért köhögtem fel, majd teljesen elhagyott az erőm...
Ilyen nincs... kudarcot vallottam... a káosz ideje... nekem eddig tartott a káosz? Semmit nem tudtam még véghez vinni! Minek vállaltam a gonosz szerepét, ha még el se jutottam addig, hogy én magam annak lássam magamat...
A fickó kirántotta belőlem a pengéket. Vér és bensőségek fröccsentek a földre, én pedig térdre rogytam előtte. Nincs mit tenni, ez van...
Arccal a földre zuhantam, és éreztem, hogy alattam a saját vérem felmelegíti az amúgy pokolian hideg követ. De ahogy a vérem csordogált, úgy a testem egyre hidegebb lett. Nem is éreztem fájdalmat... ahhoz már hozzászoktam. De éreztem, hogy valami nincs rendben. Itt és most valami véget ér...
-Csalódtam, Lidérc... - mondta a fickó, majd hátat fordított, és elsétált...
Hallottam a távolból a mágusok csatakiáltásait, a varázslatok sistergését és robbanásait. Hallottam, ahogy romlott szívem még ver pár elkeseredett másodpercig, majd egyre lassul.
De ekkor, az utolsó másodpercekben megértettem valamit. Ez így van jól! A káosz elsöpri a gyengét, hogy helyet kapjon az erősebb! A káosz eltörli az állandóságot, megszakít mindent, ami törvényszerű... így az életet is. az én életem se különb, mint azoké, akiket már megöltem. A káosz eszköze voltam, hogy érvényesítsem a törvényeit, melyek alól én sem bújhatok ki. Igen... teljes belenyugvással és egyetértéssel adom át magam a káosznak! Micsoda bölcsesség, micsoda erő! Egy leszek a káosszal... végre... egyek leszünk...........
~De nem így...
Irtózatos robbanás moraját hallottam, és alattam a kövek elporladtak. Zöld és fehér fény töltötte meg a teret körülöttem, én pedig semmit nem láttam az erős fény miatt. Aztán gyengült a fény, és kinyitottam a szemem. Mintha egy álomból ébredtem volna fel, olyan érzésem volt. Furcsán lüktetett a testem minden porcikája, bőröm pedig zöldesen lángolt. Fura volt, mert nem égetett, de melegséggel töltött el.
Felálltam. Könnyebben ment, mint gondoltam. Letekintettem a pár pillanattal ezelőtt még gusztustalan és végzetes sebemre, ami most eltűnt. Nyoma se volt. A csontpengém is eltűnt, de éreztem, hogy a karomban van. De mégis más érzés volt a megszokottnál... és a reggeli megérzésemmel ellentétben most valahogy más volt...
A Vortex érzésekkel bombázta meg a lelkemet. Megértette velem, hogy ami történt, az miért történt. Éreztem, hogy mindez egy elképesztő terv része, és én csak az alján ácsingózok egy lépcsőfokon... de most jött el az idő, hogy tovább lépjek. A káosz lépcsőjén most jött el az idő, hogy tovább haladjak!
Kiengedtem a pengét a kezemből, ahogy eddig is. De nem akart. Szörnyen fájt. Furcsálltam, mert hónapokon keresztül gyakoroltam az előhívásának elviselését. Most mégis ugyanúgy kínzott, de áldott kín volt ez. Olyasmi, amiből még többet akartam. Erővel próbáltam kinyomni a hús alól a pengét, felüvöltöttem fájdalmamba, de ez az üvöltés végül kacajba fordult. Egyszercsak az alkarom felső része szétrobbant, és megjelent a csontpenge... de nem úgy, ahogy eddig...
A fájdalomtól egy pillanatra elveszítettem az eszméletemet, de rögtön vissza is tértem. Könnyes szemeimet a karomra szegeztem.
Három hajlított penge állt ki a karomból. A pengék íve tökéletes volt, belső részükön a pengeélek csak úgy sikoltoztak a vér után, míg külső részük fémes kinézetű volt, vastag, és erős. Kicsivel messzebbre nyúltak, mint az eddig előhívott rövidpengém, és a hármas kiszerelésnek köszönhetően nagyobb területen helyezkedtek el. Ezek nem vágnak...ezek tépnek...
Előttem a raszta fickónak szinte leesett az álla. Megdöbbenten állt és bámult, majd előhívta a karmait, és remegve felém fordult. Én őrült vigyorral néztem vissza rá, és átadtam magam a káosz nyújtotta extázisnak.
Rám támadt a fickó, de a következő pillanatban nekem már hűlt helyem volt. Mögötte termettem, és ő rögtön hátra is csapott. Szórakoztam még vele egy picit, míg végül elveszítette a türelmét, és hibát vétett egy elnagyolt csapással. Félrecsaptam a karmokat, és az új fegyveremmel csépelni kezdtem a testét. Nem vágtam mélyre, csak odacsaptam egyszer-kétszer. A pengék nem megszúrták a fickót, hanem minden rántással ökölnyi darabokat szakítottak ki belőle. Szemében immár a rémület és a borzalom volt látható, ami csak még jobban elborította az elmémet, és immár gondolkodás nélkül szeleteltem ellenfelemet. Mikor magamhoz tértem, egész testem csupa vér volt, a pengéimről nem is beszélve, előttem a kövek mind vörösre voltak festve, a fickó egykori helyén pedig pépes húscafatok hevertek.
Ha nem is váltam eggyé a káosszal, Ő mégis befogadott!
Őrült, természetfeletti kacajban törtem ki, amit az egész hasadékban hallani lehetett. Az ellenfelekre rátört a félelem az ördögi hang hallatán, míg céh társaim jobban megborzongtak, mint általában, ha ilyesmit csináltam. Addigra a csata véget ért, az ellenfél visszahúzódott, az enyéim pedig elkezdték összeszedni az elesetteket.
A Mester sétált oda hozzám, és megtorpant, mikor meglátta a vérontás eredményét. Egy ideig nem szólt semmit, talán szóhoz sem jutott. Megpillantotta a pengéimet, és elmosolyodott. Aztán csak hátat fordított és elment.
-Lidérc... indulunk haza!
A céhünk halottaiból a magasabb rangúakat magunkkal vittük, a pondrók ott maradtak... a dögkeselyűk se maradjanak éhen, ugyebár.... az ellenfél zsebeiből előszedett bánatpénzt a Mester elosztotta köztünk, hogy legalább ne érezzük úgy, hogy hiába fáradtunk. Engem nem érdekelt a pénz, de azért zsebrevágtam. Nekem már bőven megérte eljönni idáig...