HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Lidérc

Go down 
SzerzőÜzenet
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Lidérc   Hétf. Feb. 14, 2011 10:02 am

Áldott sötétség

-Lidérc! - szólított meg egy nap a mester a céh kastélyának előcsarnokában, miközben épp egy nagyszájú kölyök mágust büntettem meg - Gyere velem!
Elengedtem a kölyök nyakát, aki hangos puffanással esett a földre. Taknyos társai sietve felsegítették a földről, míg a többi szemtanú gúnyosan nevetett.
Meg kell tanulnia a sok kis koporsótölteléknek, hogy mikor kell befogni a szájukat! Ha valóban akkora kemény legények akarnak lenni, akkor tiszteljék az erősebbet, garantáltan tovább élnek...így viszont fennáll a veszélye, hogy a nagyszájúság az életébe kerül valamelyik kis genyónak! Jobb ha ezt tőlem tudják meg, én talán gyorsabban végzek velük, mint a kinti világ. Nem mondom, az ilyen senkiháziaknak inkább kívánok lassú, gyötrelmes halált, viszont így a céhben ezekkel a gondolatokkal szerzek magamnak nevet és pozíciót.
Apropó pozíció. A mester áll ugyebár mindannyiunk fölött, és hát ő rá még csúnyán se mer senki nézni, még a háta mögött se! Igen, ő egy olyan mágus, akivel nem akarnék ujjat húzni!
A mester megvárta amíg elmennek a kíváncsi fülek, majd komoly tekintettel rám nézett;
-Lidérc, feladatom van számodra! A céhünkre veszély leselkedik, méghozzá nem is kicsi! Kémeink nemrég értesítettek róla, hogy egy sötét klán készül megtámadni minket!
-Klán? Még csak nem is céh? Ne haragudjon mester, de jöjjenek, ha mernek!
-Na igen. Csakhogy van itt egy kis probléma! Rájöttek, hogyan tudnak elbánni velünk! Egy számomra ismeretlen mágikus eszközt akarnak felhasználni, ami nem csak a céh tagjait, de még engem is meggyengít.
-Képtelenség...nem létezhet ilyen eszköz...
-Lidérc, fogalmad sincs, milyen irtózatos hatalommal rendelkező varázstárgyak léteznek szerte a világon! Pedig igazán elhihetnéd, hisz ezekből egy ott lóg a nyakadban.
Önkéntelenül is megérintettem a talizmánt. Valóban. Ártalmatlan kis kabalának tűnik, de a benne burjánzó erő igazán elképesztő.
-Na és tudjuk, hogy miféle tárgy ez?
-Tárgyat mondtam volna? Elnézést. Ez egy építmény! Sőt, inkább építmény komplexum!
A mester a már jól ismert papír mágiájával egy kezdetleges térképet varázsolt elénk. Látszott rajta Fiore északi része, felismertem a hegységeket, a partokon jelölt kikötőket. És egy papírdarab bevöröslött a hegycsúcsok között.
-Itt található ez az építmény.
-Pillanat... ezek szerint ezt nem fogják magukkal hurcibálni gondolom... távolról fognak lebénítani minket? Mikor?
-Nem tudom. A kémeim szerint nemsokára kész lesznek az építkezéssel, ergo a csapataik már úton vannak felénk!
-Azelőtt kéne legyilkolni őket, mielőtt ideérnének!
-Nem kockáztatom meg, hogy a kastély védelmét kiküldjem csatázni. Bármi közbe jöhet, amit sajnos nem látok előre!
-Akkor mit kívánsz, mester?
-Máris kelj útnak, és intézd el azt a komplexumot.
-Mester, a pengéim bárkinek a húsát feltépik...de egy teljes építmény komplexumot? Hogyan?
-Bízom benne Lidérc, hogy megtalálod a módját!
Azzal sarkon fordult, a térképet eltüntette, és elindult a szobája felé. Egy pillanatig emésztettem amit mondott, majd még utoljára felé kiáltottam;
-De mester, ez elég nagy táv, nem fogok idő előtt odaérni!
Nem fordult hátra, csak intett a kezével;
-Menj a tetőre!
Azzal eltűnt egy lefordulónál.
Hát jó, irány a tető! Nem tudom, mit fogok ott találni, de ha ő mondja, akkor nincs vita! Felcaplattam a csigalépcsőkön a felső szintekre, át a tetőteren. Kiléptem a szabadba. A szél hideg, gyilkos illatot hozott magával. Körbenéztem, és legnagyobb meglepetésemre egy papírsólyom állt mellettem. Sokkal nagyobb volt mint én, és mintha várt volna valamire. Mire teljesen megszemléltem, arra is rájöttem, hogy mire vár. Felugrottam a hátára, lábamat a szárnyai mögé raktam, hogy ne akadályozzam őket, és megragadtam a tarkóján a papírtollakat. A madár elrugaszkodott a tetőről, és már repültünk is északnak!
Elképesztő, hogy mikre képes a mester... és szinte alig láttam valamit a mágiájából, pedig már ezek se hétköznapi jelenségek... Az úton azon agyaltam, hogy a mester hol tanulhatta a mágiáját, meg egyáltalán mióta gyakorolja... miféle tiltott varázslatok birtokában lehet, ha egy céh élére került, ráadásul azóta a hatalma teljes mértékben megtörhetetlen?
Durván egy órája repülhettünk, mikor alattunk egy erdőn átívelő ösvényen sok izgő-mozgó pontot véltem felfedezni. Éles látásomnak köszönhetően azt is ki tudtam venni, hogy mik azok. Több tucat felfegyverzett barbár baktatott végig az erdőn, köztük egy-két dísztaláros figurával, gondolom ők a varázslók. Valóban megindultak a kastély felé, és nemsokára el is érik azt! Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy kit akarnak megtámadni, így nem hibázhatnak... az a varázsgépezet tuti készen áll a csatára! Sietnem kell!
Kicsit belerúgtam a madárba, bár nem igazán tudtam, mire számítsak. Nem érzi a rúgásomat, szóval felesleges. De mintha megértette volna a madár a helyzet súlyosságát, egyre gyorsabban és gyorsabban repült végig az egyre sötétedő égen. Hamarosan csak egy kósza árnyék voltunk a sötét viharfelhők között. Hamarosan az eső is eleredt egy nagy mennydörgés kíséretében. A sötétség mindent beborított, nem is láttam már alattunk a tájat.
Aztán a messzeségben valami furcsán derengő fényre lettem figyelmes. Hegyek durva csúcsait véltem felfedezni, és köztük lilás-kékes fény szűrődött ki az ég felé. Ahogy közeledtünk, azt is megláttam, hogy a fénynek három forrása van, és három hegy találkozásánál helyezkedik el. Ez az a hely! Itt van az az építmény!
A madaram kezdett tönkremenni. Lehet, hogy megigézett papírból volt összerakva, de a víz teljesen átáztatta. Nem esett szét, de az ereje gyengült. Szép lassan ereszkedni kezdett, és a komplexumot körbevevő hegyek egyikének oldalában szállt le. Ahogy leugrottam a hátáról, szétfoszlott. Hát a hazautat majd máshogy oldom meg...
Elindultam a fény forrásába. A ruháim alaposan átáztak, gondosan beállított séróm is tönkrement. Úgy nézhettem ki mint valami barbár, ahogy hajam hosszan, csutakosan lógott.
Ahogy közeledtem a fény felé, halk zúgást hallottam. Olyan volt, mintha gépek duruzsoltak volna békésen. Aztán kiértem a hegy takarásából, és megpillantottam a célomat.
Három oltárszerű építmény, amiknek a tetejéből lilás-kékes sugarak törtek az ég felé, ezekre pedig a levegőben lebegő rúnázott gyűrű építmények húzódtak. Az oltárok szabályos háromszöget képeztek a földön, középütt egy kisebb őrtorony álldogált magányosan. A komplexum körül táborsátrakat véltem felfedezni, de mozgást nem igen láttam. Lecsusszantam a hegy oldalán, szikláról sziklára ugrottam, folyamatosan kémleltem magam előtt a terepet őrjáratok után. Az egy dolog, hogy mindenkit kivezényelnek ellenünk, de csak nem hagyják itt ezt az építményt egymagában, védtelenül...
Elértem a tábort. Végigsettenkedtem a sátrak közt, bár a halk haladásra nem volt gondom. Az eső úgy verte a sátrakat és a latyakos talajt, hogy elnyomta a lépteimet. Bepillantottam a sátrakba is. Senki. Közeledtem az oltárhoz, de sehol senki. Kezdett borzasztóan gyanússá válni a dolog.
Úgy döntöttem, hogy az oltárokkal később foglalkozom, inkább az őrtorony felé veszem az irányt. Ahogy elhaladtam a két eléggé nagy területű oltár mellett, láttam hogy felettem a sugarakra húzódó gyűrűk mágikus fonalakkal kötik össze egymást. Talán a gyűrűk az építmény fő részei. Ha megszakad a kapcsolatuk, dől az egész!
Az őrtorony üres volt. Nem állt rajta senki, se alatta, se mellette.
Pont mikor elégedetlenségemnek hangot adtam volna, írdatlan lökéshullám érkezett a hátam mögül. Megpördültem, pengémet kicsaptam a kezemből.
A porfelhőből egy meglehetősen nagydarab ember sétált ki. Egész testét páncél borította, hatalmas kezében pedig egy irdatlan nagy buzogányt tartott. Sisakja apró résén keresztül vörösen izzottak a szemei.
-Csak így egyedül? - kérdezte olyan mély hangon, mint maga a felettünk dühöngő mennydörgés. Lazára vettem a figurát, de ugrásra készen álltam;
-Egyedül is elég vagyok, ne aggódj!
-Meglátjuk, bolond!
Olyan gyorsan indult meg felém, hogy teljesen megdöbbentem. Ekkora páncélban azt hinné az ember, hogy minden mozdulat nehezére esik, de ezzel szemben úgy ugrándozott felém, mintha könnyű ruházatban lenne. Mikor elém ért, lecsapott a buzogányával. Elugrottam előle, de a felcsapódó erő és por váratlanul ért. Micsoda energia van abban a fegyverben... ez egy fegyvermágus lehet, de még milyen...
Az első ütést máris követte egy második. Kis híja volt, hogy nem tudtam lehajolni, és még így is a buzogány egyik tüskéje belehasított a vállamba. Fájdalmas szisszenéssel futottam az egyik oltár felé. Talán ott nem mer majd így csapkodni.
Elértem az egyik oltárt, és már pördültem is meg. A harcos alig egy méterre állt tőlem.
Ez nem lehet igaz...
Lecsapott a buzogányával. Centikre került csak el a gyilkos csapás, de az ereje elrepített. Az oltár sarkát találta el, ami egy elég nagy darabban szétroppant, mintha valami nagy állat harapott volna bele. Ügyetlenül fékeztem le magam, mikor földet értem. Semmi értelme szaladgálni! Azon a páncélon tuti van egy meggyengült illesztés, vagy rés, amit kihasználhatok. Nem kell sok, elég egy is...
-Egy hadsereg nem lenne elég ellenem, kölyök! Ne áltasd magad!
Megindult felém, és már lendítette is a buzogányát. Átugrottam felette, lábammal a tüskés vállpáncéljára érkeztem a tüskés közé, majd elrugaszkodtam. Mögötte értem földet, és máris szúrtam. Szúrtam az oldalához az illesztések felé, a derekára, a lábára... csak szikrák pattogtak fel, de vér egy csepp se...
Gonosz kacajjal fordult meg ellenfelem, és már csapott is a fegyverével. Ugyanúgy kerültem ki az ütést mint az előbb, ám most nem rugaszkodtam el a váll páncélról. Megragadtam a díszes sisakot, és a pengémmel a szemnyílásba csaptam.
Semmi. A pengém a levegőt vágta, majd a páncél belsejében a páncélnak csattant... mi a jó franc???
Hatalmas páncélkesztyű ragadt meg, majd hajított el. Tehetetlenül forogtam a levegőben, majd nagy puffanással a sáros földre érkeztem. Ilyen nincs... ez nem ember... inkább valami gólem szerűség... egy mágikusan létrehozott váz, ami nagyot tud ütni... fantasztikus!
A düh és a tehetetlenség először elszívta az erőmet, majd az új cél visszaadott belőle valamennyit. Ha ezzel a mocsokkal nem megyek semmire, akkor a gépezetekkel kell kezdenem valamit. Elindultam az egyik oltár felé, lehetőleg minél gyorsabban.
-Hová szaladsz, gyáva nyúl? - ordította utánam a gólem harcos.
Elértem az egyik oltárt. A gyűrűk nem voltak egymást messze felfelé, a legelsőt még épp elértem. Felugrottam, olyan magasra amilyen magasra csak tudtam. Először azt hittem, hogy nem érem el a rúnázott gyűrű oldalát, és beleesek a zúgó energiasugárba. De szerencsére elkaptam a szélét, és feltornásztam magam rá. Szemügyre vettem a gyűrű felépítését. Kőből faraghatták, a rúnákat pedig gondos munkával vésték bele. Sajnálatos dolog, hogy el kell pusztulniuk!
Kipróbáltam, hogy a pengém kárt tud e tenni a kő építményben. Egy karcolás se...
Odalent közben ellenfelem lustán álldogált, és felfelé nézett.
-Gyere le, pondró! Eltaposlak!
-Jaj, fogd már be... - mondtam csöndesen, és tovább keresgéltem. Feljebb ugrottam egy másik gyűrűre, majd még eggyel feljebb. Annak a gyűrűnek az oldalán kis mágikus energiaszálak csatlakoztak a szomszédos gyűrűkhöz. A szálak a gyűrű oldalán lévő kis kitüremkedésekből áramlottak kifelé.
A pengémmel rácsaptam a gyűrű oldalára. A fonálon átsiklott a pengém, majd hangosan csattant a forrására. Semmi. Még egyszer! Semmi... Aztán egy apró repedés jelent meg a kövön!
Lent a harcos idegesen felkiáltott;
-Mit csinálsz? Gyere és küzdj, te senkiházi!
-Meglátjuk, ki lesz a senkiházi, ha rád dől az egész kóceráj!
Ahogy ezt kimondtam, iszonyatos robajjal mellettem a sugár felizzott és felrobbant. Lerepültem a gyűrűről. Csengett a fülem, és a villanástól szinte megvakultam. Éreztem, hogy nagyot puffanok a földön.
Mindhárom oltár az ég felé okádta sugarait, a gyűrűk is izzottak. Ez lehet a varázslat, ami meggyengíti a kastélyban levőket... de bármi is ez, nem jelent jót!
Feltápászkodtam, és ekkor páncélcsizma talpa talált telibe. Nekicsapódtam egy másik oltár oldalának. Csont reccsenését hallottam, talán valamelyik bordám...vagy bordáim...
Mire feltápászkodtam ismét, a harcos már elég közel került. Legyőzve a fájdalmat megfordultam és felugrottam a levegőben levő gyűrűre. Onnan egy másikra, aztán egy másikra, egyre feljebb, a legfelsőig. Ahogy felértem, megkerestem a szálak forrását, és püfölni kezdtem. Mögöttem a sugarak elég forró hullámokat kibocsátva izzottak, de nem érdekelt. A püfölésemnek volt hatása, a kis kitüremkedés letört, a szál elhalványult. Nem látszott jelentős változás a gépek működésében, de talán így megoldhatom a problémát...
Ismételten legnagyobb megdöbbenésemre a gólem ott termett a gyűrűn. Dühödten felém csapott, ami elől gyorsan elhajoltam, és a gyűrűt követve a sugár másik oldalára futottam. Jött utánam a dög, de én mindig tovább szaladtam. Mozgás közben rácsaptam a szálak forrásaira. Az egyik eltört. A másik is. Végül az utolsó is. A gyűrű oldalán a rúnák fénye kihunyt, az építmény lassan megereszkedett.
A gólem értetlenül forgolódni kezdett. A szomszédos sugár legfelső gyűrűje elvesztette a kapcsolatot, így azon is pislákolni kezdtek a rúnák.
-Átkozott! - Mennydörögte a gólem, és felém rontott. Csapott a buzogányával, de épp elkerültem. A csapást újabb és újabb követte, olyan gyorsan, hogy nehéz volt kerülgetni, ráadásul fájt mindenem. Aztán a gólem hibát követett el. A sugár felé csapott, és mikor elugrottam előle, a buzogány a sugárba mélyedt. A fém fegyver sisteregve olvadt szét az energianyalábban.
Több se kellett! Ott termettem a gólem előtt, felugrottam, és a mellkasára rúgtam. Nem sokat értem el, de hátrált egyet. A földre érkezve a lábát kezdtem püfölni pengémmel, ahogy csak tudtam. Nem tettem kárt a páncélban, de egyik ütésemre a láb megrogyott. Rögtön kicsúsztam a gólem elé, ismét felugrottam, és a fejét rúgtam meg minden erőmmel. Nem volt elég, hogy eldőljön, és még a lábamban is egy csont panaszosan megadta magát, de a gólem hátravetette a fejét, pont bele a sugárba. A pusztító energia elemésztette a gólem fejét, vele a mesterséges lelkét is...
A fejetlen páncéltest lassan lefordult a gyűrűről, zuhanás közben egy alattunk levő gyűrűbe csapódott. Ennyi elég is volt a kő szerkezetnek. Úgy tört ketté a gyűrű, mintha korhadt fából lett volna. Az összes belőle kiinduló fonál elhalványult, és a többi gyűrű is megingott a rájuk eső törmelék miatt.
A sugarak a békés zúgás helyett fájdalmas sistergésbe kezdtek, a rúna gyűrűk pedig lezuhantak. Amin álltam, az félig a sugárba lógott, azt a részt gyorsan elkerültem. Mielőtt a földbe csapódtunk volna, leugrottam a törmelékről, és a saras földre zuhantam, pont az őrtorony mellé. Körülöttem az összes rúna gyűrű a földbe csapódott és nagy robajjal törtek ripityára. A sugarak össze-vissza ficánkoltak, majd a napnál is fényesebbre izzottak. Fényük olyan erős volt, hogy felettünk a felhők fehérek lettek, az átpislákoló égbolt kék, a hegyek oldalát pedig szinte már perzselte az erős fény. Megvakított a látvány, de nem tudtam becsukni a szemem.
És mint egy varázsszóra, az oltárok felrobbantak, a sugarak kihunytak. Olyan hirtelen lett átláthatatlan sötétség a területen, hogy minden élőlénynek megállt a szíve, aki látta. Azt hittem, hogy az enyém is, mert ahogy a fény eltűnt, az elmémre is sötétség költözött. Áldott sötétség.

Mikor felébredtem, a kastélyban voltam. A saját szobámban voltam, sebeim gondosan ellátva és bekötözve. Mivel sokszor sérülök meg, nem volt új a sok kötés és rögzítő vas, ráadásul a kastély legjobb gyógyítója, Niali épp a lecserélt kötéseket pakolta el. A fiatal lány sietve elhagyta a szobát, neki itt nincs több dolga. A mester lépett be.
-Lidérc! Örülök, hogy egyben vagy!
-Hát...mihez képest?
-Egy pillanatra kételkedtem benned, mikor a kastélyt elérték a fények. Ahogy elöntött minket a bénító mágia, barbárok rohamozták meg a kastélyt! Karrasin mesélte, hogy láttátok őket az úton.
Karrasin? Nyilván így hívják a madarat...
-Hogy kerültem haza?
-A madaram ugyan elhasználta az erejét, de ahogy az eső elállt, regenerálta magát, és hazahozott.
-Még szerencse...
-Szerencse, hogy sikerrel jártál! Kár, hogy nem ismertük meg az építmény mibenlétét, de ez egy jó üzenet volt mindenki számára, aki ellenünk fordul!
-Az biztos!
A mester még egy ideig engem nézett, majd megfordult és az ajtó felé indult;
-Oh igen, ha esetleg pihenni van kedved, a kastély körül még van egy-két barbár csapat, akik megmenekültek...
Széles vigyorra húzódott a szám;
-Nem is kell kétszer mondani...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Ápr. 07, 2011 8:22 pm

Hm... most hogy felüdültél a megmaradt barbárok lemészárolásában jöjjön a téged jogosan megillető jutalom.
Először is szeretnélek megdicsérni, a történet szépen kidolgozott, csavarokkal teli és rettentően ötletes! Nagyon szép munka, így hát nincs is más hátra mint hogy adjak neked 200 Kit-Kat csokit / a világ legfinomabb csokiját!!!/ xD
Na jó nem, inkább adok 200 VE-t!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Vas. Júl. 10, 2011 11:44 am

Pókerarc


-Azt hiszem, megint nyertem! - mondta Twisted Fate, és elvette a kis zöldfülű Raven Tail tag elől a tétnek felajánlott pénzt. A kis genyóláda Fate keze után kapott mérgesen, de ő csak másik kezével előkapott egy kártyalapot, ami sárgán kezdett izzani, hozzávágta a sráchoz, aki erre lemerevedett. Csak a szeme mozgott, de minden porcikája mozdulatlan maradt.
-Veszteni is meg kell tanulni, öcsi! - mondta halkan Fate, és erősen arcul csapta a srácot, akiről addigra eltűnt a varázslat. A fiú bölcsen hallgatott, belátta, hogy esélye sincs a fura öltözetű szerencsevadász ellen.
Én csak egy oszlopnak dőlve néztem a jelenetet, unottan csóválva a fejemet.
Twisted Fate nemrég került nemkívánatos szövetségeseim közé, mikor a mester őt adta mellém társnak egy Dragon Fang elleni küldetésben. Csak azért haverkodtam ezzel az alakkal, mert borzasztóan fúrta a kíváncsiságomat, hogy ki is ő, honnan jött, és mitől ilyen baromi mázlista. Fate-et senki nem ismerte mélyebben, nem is nagyon adott rá esélyt, hogy egyáltalán valami elfogadható párbeszéd alakuljon ki közte és akárki közt. Rébuszokban beszélt, vagy csak apró elejtett infókat engedett el, és mindegy milyen téma volt feldobva, ő igyekezett megkerülni valami teljesen érdektelen dologgal. Förtelmesen idegesített, de tisztában voltam az erejével, és éppen ezért inkább kíváncsivá tett, hogy miért így viselkedik. Twisted Fate túl pontos és aprólékos volt, ha tetteke került a sor, a hülye viselkedésének is meg kell hogy legyen az oka.
Bár ezzel csak unalommal teli szabadidőmbe foglalkoztam, mikor ő is ott volt, de igazából kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, és kezdtem belátni, hogy ő ilyen, és ilyen is marad.
-Elcsalni a kis taknyosok pénzét... megtaníthatnál pár trükkre engem is, eléggé le vagyok égve! - dobtam oda Fate-nek mikor odajött hozzám.
-Mondtam Lidérc, nincs trükk.
-Akkor hogy lehet, hogy sosem veszítesz?
-A sors kiismerhetetlen.
-Na hagyjuk a süket dumát, mi a trükk?
Fate kikukucskált hatalmas kalapjának hatalmas karimája alól. Tekintetéből láttam, hogy nincs kedve válaszolni, és szeretné, ha én se erőltetném. Elégedettséggel konstatáltam, hogy ismét kedvemre bosszanthatom.
-Nincs trükk, Lidérc.
-Akkor a sors cseni a kezeid közé mindig a nyerő lapokat?
Fate elgondolkozott egy pillanatra, majd egy kis mosolyt elengedve bólogatott.
-Igen, azt hiszem így van. Talán mikor játszom, a sors keveri a paklimat, és vezeti a kezemet, hogy mindig nyerjek.
-Mond csak Fate, mitől kedvel téged ennyire a sors?
Nem tudott válaszolni, mert a mester battyogott be a terembe. Minden kis zöldfülű felugrott ültő helyéből, pár szék el is dőlt. Én csak hanyagul álltam Fate mellett, aki megemelte kalapját a mester előtt.
-Twisted Fate, munkám van a számodra. Ez egy olyan meló ami neked áll a legjobban. Egy kaszinó tulajdonosát kell megölnöd. A fickó elég keményen mossa a pénzt abban a koszfészekben, és olyan kapcsolatai vannak amik ránk veszélyt jelentenek. Bár ő is hazai terepen van, a kártyák közt mégis te találod meg jobban a helyed. Gyere fel az irodámba, és elmondom a részleteket.
Kicsit puffogva néztem Fatere, ugyanis én már elég rég kaptam a mestertől bizalmi küldetést. Nem mondom, hogy féltékeny lettem volna, de hát mégiscsak Fateről beszélünk.
-Ja és még valami! - fordult meg a mester az ajtóban. - Lidérc is veled megy segíteni!
Miután kihúztam a fejemet a berepedt falból, duzzogva Fate mellé léptem ismét.
-Úgy tűnik a sors engem is veled akar rángatni...
-Talán a sors szeretne neked mutatni valamit.

Miután Fate megkapott minden egyéb infót, én pedig összeszedelőzködtem az útra, nekivágtunk a küldetésnek. Magnolia külvárosában lévő kis kaszinóig három napot utaztunk, természetesen gyalog. Legalább abban egyetértettünk Fate-el, hogy a tömegközlekedés kihasználása ilyen "rövid" távokon a gyengeség és puhányság jele.
Mikor megérkeztünk Magnolia külvárosába, nem kellett sok idő, hogy ráleljünk a kaszinóra. Egész nagy épületben foglalt helyet, de a külcsin mellőzte a feltűnést. Ki volt rakva egy céger, és kész. Semmi csillogás, semmi fények, nyilván a tulaj nem szeretne túl nagy feltűnést kelteni. A hallottak alapján nem is csodálom.
Odabent minden beborított a pipa és a szivarfüst, valamint az olcsó koktélok bűze. A kaszinó szinte teljesen tele volt, ami nagyon meglepett. Arra számítottam volna, hogy a kis lebújban majd tengődik egy-két fura alak, és mi szép kényelmesen eltudjuk végezni a melót. Ehhez képest minden asztal foglalt volt, minden játékasztalnál játszott valaki, és minden játékost körbeálltak a bámészkodók. A játékosokat szórakoztató lenge öltözetű lányok mindenütt fel s alá tipegtek, keresték, hogy kinél tehetik magukat hasznossá. A bárpultnál szinte majdnem tolongtak az emberek egy kis italért. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha valami rossz kocsmában lennék, azzal a különbséggel hogy minden suttyó méregdrága öltönyt visel.
-Itthon vagyok. - mondta Fate.
-Na neee... van ennél jobb hely is, arról még elhinném...
-Nem nem Lidérc. Ezek a helyek a legjobbak. A nagy kaszinókban megvannak azok a viselkedési szabályok és trükkök amik eltakarják egy ember valódi arcát. Az ilyen helyeken azonban mindenki önmaga.
-Hát azt látom...
Beljebb mentünk a kaszinóba. Fate folyamatosan forgatta a fejét, nyilván a célpontot kereste. Aztán pár lépés múlva megállított egy kézmozdulattal, és kalapjának hatalmas karimájával egy asztal felé bökött, ami körül rettentő sok ember ácsingózott. Az egyik vendég válla fölött még pont át tudtam tekinteni, és megláttam egy korosodó, nyúzott képű pasast. Fehér haját hátranyalta, több ezer gyémánt értékű ingét hanyagul csak itt-ott gombolta be, és szintén méregdrága szivart forgatott a szájában. Innen messziről nem hallottam mit beszél, de folyamatosan járt a szája, fogdosta az őt körül álló nőket, és dobálta a kezéből a lapokat, mikor egy nyerő pár került elő. Nagy játékos lehet a fickó... nem csoda.
-Nézz körül, addig én megpróbálok beszélni a pasassal. - mondta Fate, és már el is tűnt.
Körbejártam a kaszinót. Megnéztem a játékokat. Volt itt minden. Kártyajátékokból megszámlálhatatlan, szerencsekerék, kockázás, rulett, és egy-két stratégiai játék. Egyik játék szabályainak megismerésére se fordítottam időt, azonban kedvem támadt kipróbálni legalább azokat, amik ránézésre se voltak túl nehezek. Egy csapat fiatalhoz leültem kockázni. Beraktam egy-két gyémántot nyereményalapba, majd megkaptam az én kis pohárkámat, benne a két kockával. Mikor én kerültem sorra, kigurítottam a kockákat, és máris befigyelt a két hatos. És a játék menete nem is változott. Valamiért megállás nélkül dobáltam a dupla hatosokat, elnyerve minden pénzt, amit az egyre sokasodó tömeg berakott nyereménynek. Az ott lévő fiatalok már nem nevettek, hanem gyilkos tekintettel bámulták minden mozdulatomat. Mindent vagy semmit alapon berakták minden gyémántjukat, én továbbra is csak egy-két érmét. Aztán dobtam. Dupla hatos.
Az egyik fickó átugrott az asztal fölött, és le akart ütni. Én könyökkel megállítottam a srácot, elkaptam egyik kezemmel a nyakát, kitoltam a kezemből a csontpengét, és az arcának nyomtam.
-Veszteni is meg kell tanulni, öcsi! Vagy játszunk inkább valami mást? - kérdeztem halálos nyugalommal, és kicsit meghúztam arcán a pengémet hogy felhasítsa a bőrét. Az asztal körül néma csönd volt, míg a kaszinó többi részében továbbra is hangzavar. Letettem a srácot, és ellöktem, hogy ráessen az asztalra. A pénz hegy szétomlott alatta, az asztal lába megreccsent és az egész bútor darab eldőlt. A megalázott fiatal nem szólt semmit, még csak fel se nézett.
-Nem kell a pénzetek, csírák. Menjetek, költsétek el valamire, amíg még tehetitek...
aztán ott hagytam őket. Egy ideig még éreztem a megdöbbent pillantásokat a tarkómon, aztán valamin megakadt a szemem. Twisted Fate a tulajjal játszott éppen az egyik asztalnál.
Átverekedtem magam a tömegen, hogy Fate mellé érhessek. Mikor odaértem, suttogva lehajoltam hozzá.
-Mi a frászkarikát csinálsz?
-Képzeld, fogadtunk! Ha ő nyer, megkapja az összes pénzemet, a mágikus kártyáimat, és elmondok mindent neki a Raven Tail titkos dolgairól...
-Hogy mi?? De ugye ha veszítesz, nem mondasz neki semmit? Ugye?
-Nem veszítek.
-De ha veszítesz?!
-Megígértem. A fogadás az fogadás!
-Te állat...
-De ha nyerek, akkor a Raven Tailnek adja a kaszinót. Mindenestül. Ő pedig megszakítja a kapcsolatait az ellenünk dolgozó kémekkel.
-És ő gondolod hogy betartja amit ígért...
-Kénytelen lesz.
Nem szólhattam többet. Megáll az ész! Ez hülye!
A játék megkezdődött, a két játékos felhúzta a kezdő kezét. Nem értettem a játékhoz, de Fate kezében lévő lapok nem úgy tűntek, mintha azonos mintákat viselnének, ergo ezúttal nem tud olyan párokat leszórni, mint eddig.
Figyeltem a játékot, de nem jöttem rá a szabályaira. Eközben körülöttünk akkora embertömeg sereglett össze, hogy már én éreztem magam rosszul. Még téteket is tettek a bámészkodók egymás közt, hogy mégis ki fog nyerni. Persze a többség a tulaj mellett állt.
Aztán Fate kezében minden lap ugyanúgy nézett ki. Halálos nyugalommal letette őket kiterítve az asztalra.
-Azt hiszem, nyertem.
A fickó nem szólt egy ideig. A kaszinó szinte megdermedt. Még csak suttogni se mertek az emberek. Aztán a fickó pókerarca megváltozott. Széles mosolyra húzta a száját, és kiterítette a lapjait, melyek ugyanúgy párok voltak, de valami más szimbólummal, ami ezek szerint jobb volt Twisted lapjainál.
-Nem, haver... én nyertem!
A kaszinó örömujjongásba tört ki. Az a pár ember akik Fate-re fogadtak duzzogva elmentek, mindenki más dicsőítette a tulajt. Azt vártam hogy Fate kiakad, vagy legalábbis lesz valami reakciója. Elvégre veszített. De ő csak ott ült pókerarccal.
A tulaj hátradőlt székében.
-Nos, kedves Uram, azt hiszem van miről beszélgetnünk. De ne itt. Jöjjön csak az irodámba!
Felállt a székéből és egy ajtó felé indult, ami mellett két robosztus, kigyúrt fickó ácsorgott. Mielőtt belépett volna a szobába, a fickó megpróbálta túlordítani a tömeget.
-Mindenki a vendégem egy körre!
A kaszinón eluralkodott a káosz, mindenki ujjongott és ordibált, szaladtak a pulthoz hogy a legdrágább italból élvezhessenek egy ingyen pohárkával.
Engem megállítottak az ajtónál álló őrök. Fate hátrafordult;
-A testőröm, és velem jön!
A tagbaszakadt őrök nem vitatkoztak. Bementünk a szobába, és én becsuktam az ajtót. Fate ott állt a fickó előtt, aki most leült egy nagy, szivacsos forgószékbe.
-No az a nagy szerencséje elhagyta magát, és most végre rátérhetünk a tárgyra. Elvégre a fogadás az fogadás, nem így van?
Fate arca nem rezzent. Semmilyen érzelmet nem mutatott, a merev tekintet szinte már félelmetessé vált. A tulajt is zavarta, és lefagyott az arcáról a mosoly.
-Mondjon már valamit, az Isten szerelmére!
Fate előkapott egy kártyát a zsebéből, ami sárgán kezdett izzani. Hozzávágta a fickóhoz, aki már ordított volna fel, de a varázslat hatására teljesen ledermedt és elnémult. Aztán Fate elővett egy pirosan izzó lapot is, és azt is a tulajhoz vágta. A piros lap penge módjára hasította át a fickó húsát, bement a mellkasán, és kijött a hátán, beleállva a mögötte lévő falba. A megsebzett tulaj nem tudott mozogni, de még ordítani se fájdalmában. Mellkasából patakzott a vér.
Fate arca továbbra se mutatott se érzelmet, se bármilyen gondolatát. Megfordult, hátat fordított a fickónak.
-Lidérc, segíts neki.
Nem nagyon foglalkoztam vele, hogy mi miért történik, csak elvigyorodtam, kitoltam a csontpengémet, és gyilkos vigyorra közeledtem a tulaj felé. Bár mozdulatlan volt, szemében láttam a borzalmat és félelmet.

Kisétáltunk a kaszinóból, kezdetben nem tűnt fel senkinek, hogy nincs velük a tulaj. Aztán mikor kiértünk, már hallottunk bentről a sikolyokat és ordibálásokat. Fate megragadta a karomat, majd kis kártyák röpködtek körbe minket, és nyomban a Raven Tail előtt találtuk magunkat.
Fate nem szólt semmit. Most sem mutatott érzelmet, vagy bármilyen reakciót.
-Szóval a sors, mi?
-Lidérc...
Komolyan rám nézett. Vagy egy percig csak bámult rám, talán gondolkodott azon, hogy mit mondjon, vagy nem is tudom. De végül megszólalt, lezárva a témát;
-A sors döntött így. De egy embert az tesz erőssé, ha megtanul lázadni a sorsa ellen.
Nem szóltunk többet. Visszamentünk a kastélyba, beszámoltunk a mesternek a történtekről. Fate megkapta a jutalmát, én pedig jól meglettem dicsérve. Nem igazán izgatott a nap hátralevő része, ugyanis végig Fate utolsó mondatán járt az agyam. Igen. Még valami, amiben totálisan egyetértünk...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Szer. Júl. 13, 2011 1:07 am

Lenyűgöztél. Igazából ezzel a szóval tudom összefoglalni az egészet, mással nem tudom kifejezni. Ezért azt kell mondjam ideje kiosztanom a második bonuszt.

Jutalmad: 375 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Júl. 28, 2011 1:05 pm

Alice csodaországban
1. fejezet
A nyúl ürege

(Megjegyzés: A történetben szereplő Alice-nak nincs köze a fórumon fellelhető azonos nevű játékos karakterhez)

Mit lehet csinálni Fiorén, ha unatkozik az ember? Nyilván ha az illető történetesen egy sötét céhbe tartozik, és történetesen a szíve is csak annyira sötét mint a mágia amit használ, akkor nem virág szedés és ingyenkaja osztás az éhezőknek a főbb program. Sokkal inkább a bajkeverés, a köztulajdon rongálása, a káosz hajkurászása, és gonosz tervek kiötlése, majd végrehajtása a reálisabb. Na de mit csinálhat egy nagy gonosz, ha ezekhez speciel nincs kedve?! Jó a kérdés... nos, azt teszi, amit mindenki más; odaballag a faliújsághoz, és böngészgeti a küldetéseket...
Én ehhez nem vagyok hozzászokva... asszongya... "Mentsd meg a királylányt, jutalom 100 000 gyémánt"...cöh, kevés! "Öld meg a trollt!!! jutalom a troll minden vagyona és trófeája"... most komolyan, egy trollnak mekkora vagyona lehet? Na jó, ez így nem jó...
Becammogott Twisted Fate két papírral a kezében. Odament a faliújsághoz, pont mellém, és feltűzögette a posztereket.
-Fusi munka, köcsög?
-Maradj magadnak, Lidérc!
Tehát lefolyt a napi párbeszéd köztünk, ahogy szokott.
Megnéztem a két új posztert. Az egyik valami halásztanyára szólt, a másik... még a tinta se száradt meg rajta...
"Felhívás: Magnolia mellett egy karavánt támadás ért! Támadók kiléte ismeretlen! A terület veszélyes, banditák és fosztogatók ólálkodnak a roncsok közt. A hadsereg hezitál, nem küldenek tisztogató alakulatokat. Csak saját felelősséggel menjen oda, aki vállalja a hely megtisztítását. A munka önerőt követel meg, jutalom nincs."
Ez érdekesen hangzik. Bár nem ad jutalmat, de legalább izgalmasnak ígérkezik a dolog!
Letéptem a posztert, zsebre vágtam, összegyűjtöttem egy kis útravalót, majd elindultam Magnolia felé.

Magnoliában elég volt az első járókelőt megkérdeznem, és már mutatott is abba az irányba, ahol a karavánt támadás érte. A keleti erdők felé, de még a főút közelében, egy kis letérő szakaszon. Na igen, arról hallottam, hogy ott rabló bandák szoktak császkálni, és most úgy tűnik horogra akadt valami. Kár, hogy hamarosan lefagy az arcukról a mosoly, mikor odaérek.
Elértem a letérő utat, már láttam is a keréknyomokat a homokban. Követtem a nyomokat, de az út mellett, a fák és bokrok árnyékában, hogy ha még itt vannak a rablók, ne vegyenek észre. Úgy fél óra gyaloglás után megpillantottam egy kanyarban a karaván maradványait. Négy szekér, két utaskocsi, mindenütt kiürített ládák és hordók, valamint szétroncsolt fadarabok, és...hullák. Fincsi.
Körbejártam a karavánt az árnyak közt, hogy felmérjem a terepet, és megbizonyosodjak róla, hogy nincs itt senki. Legnagyobb sajnálatomra tényleg egy lélek sem tartózkodott a környéken rajtam kívül.
Közelebb mentem a kocsikhoz. A rakományt szállító kocsiknak a kerekei cafatokban voltak. Nyilván valami robbantással indították a támadást, hogy a kocsik elakadjanak. A rakományt elhordták, a dobozokat és ládákat szétszórták. Az utas kocsik ajtajai ki voltak tépve a helyükből, odabent egy lélek sem. Ám az egyik kocsiban találtam egy láncot, végükön felnyitott bilincsekkel. Talán rabot szállított? De ez nem is rabszállító kocsi...
Szemügyre vettem a hullákat is. Megtaláltam a kocsihajtókat, két utast, és... egy-két rablót is! Előszöris furcsálltam, hogy a társaik nem vonszolták el innen őket. Elvégre ezekből a fickókból lehetne azonosítani, hogy melyik banda volt, na meg volt elég idejük... ez furcsa. Ráadásul nem egy-két kardszúrástól vagy vágástól dőltek ki a srácok... egész konkrétan megsültek!
A rablók teste fekete húsmassza volt, a ruha hamvakban, még néhol a kilátszó csontok is meg volt perzselve. Itt valaki szépen elbánt velük! Talán az egyik utas a kettő közül...
De aztán rájöttem, hogy nem így van. Ugyanis a halott rablóktól pici lábnyomok vezettek be az erdőbe. Tehát van egy túlélő, aki ráadásul mágus. A lábnyomokból ítélve elég alacsony lehet, könnyű léptű, bizonyára nő.
Plusz jutalmat éreztem a levegőben. Ha megmentem a túlélőt, talán kapok valami kis juttatást! Lesz időm kicsinálni a rablókat is, ezen nem múljék!
Követtem a nyomokat. Nem egy tapasztalt menekülőről volt szó, ugyanis még csak véletlen se ügyelt arra, hogy a nyomait eltüntesse, vagy legalábbis ne hagyjon maga után egyértelmű jeleket. Letaposott avar, törött gallyak, egy-két vércsepp... tehát megsérült. Nem lehet komoly a sérülés, de ez hasznos infó.
Elértem a nyomok végét. Egy barlang szájába néztem bele éppen, nyilván ide menekült. Na hajrá, befelé.
A barlang szája után rögtön lejtő következett, amin csak nagyon óvatosan tudtam lefele haladni. Odalent aztán szűk járatok következtek, és a porban megpillantottam újra a nyomokat. Egyre beljebb és beljebb vezettek a sötétségbe. Bár én jól látok a sötétben, egy idő után már nekem is tapogatóznom kellett. Füst szagot éreztem, ami már jó tájékozódási pontot jelentett. Minél beljebb értem, annál erősebb volt.
És akkor olyasmit hallottam, ami nem jellemző egy barlang neszeire. Talán hüppögés volt, de egyértelműen emberi hang. Mentem a hang irányába.
Furcsa mód fény töltötte meg a látóteremet, a barlang járatának végében egy láda égett, fénnyel töltve meg a járat végében lévő kis kuckót. És a lángok mellett ott kuporgott egy alak. Mintha sírt volna.
Közelebb lopakodtam, majd kicsit hangosabbra fogtam a lépteimet, hogy ne ijesszek rá olyan hirtelen, hanem hallja, hogy jövök. Ekkor felkapta a fejét, de nem fordult meg.
-Ömm...
A lány felsikoltott, és ekkor nappali világosság töltötte meg a barlangot és minden járatát. A falon alkarvastagságú villámok cikáztak végig, olyan hangosan sisteregve, hogy azt hittem, szétszakad a dobhártyám. Kicsaptam a pengémet, és magam elé tartottam, mert a villámok egyesültek, és felém cikáztak. Ahogy odaértek hozzám a villámok, a levegőbe csaptam a fűrészpengémmel, a támadás így két felé vállt, és elrepült mellettem.
A falon még itt-ott izzott a kő, ahogy a villámok kialudtak. A föld halványan füstölgött, a járatot megtöltötte az égett szag.
-B*zdki, hát ártottam én neked?! - dühösen a lányra néztem, de nem mozdultam, inkább megszemléltem, ki is az.
És hát a látványtól majdnem leesett az állam: KÉP
Fiatal volt, de már nem gyermek. Egy elég hosszú ujjú, hosszú, elől nyitott kabátot hordott, a kapucniját a fejére húzta, aminek tetején két cicafül látszott. A kabát alatt csak egy masnis, csíkos toppot hordott, és egy bugyit, valamint harisnyatartót, és egy félcombig érő csizmát. Ahogy jobban megnéztem, egy széles szemüvegfélét is hordott. Szőke haja kócosan kikandikált a kapucni alól, miközben ő könnyes, smaragdzöld szemekkel bámult rám a szemüveg mögül.
-Figyelj, nem akarlak bántani...
A lány nyöszörögve összehúzta magát, és egyre beljebb kúszott a barlang fala felé, közben le nem vette rólam a szemét. Totál be van rezelve, ezzel nem tudok mit csinálni...
-Kezdem elveszteni a türelmemet...
És ekkor lépteket hallottam a hátam mögül. Messzebbről jöttek, talán a barlang bejárata utáni lejtő végéből. Férfi hangot is hallottam, rögtön kettőt.
-Talán ide bújt, a kis mocsok...
-Füst szagot érzek... dobálja a villámait a kis ribanc!
-Meglátjuk, mennyire lesz kedve pattogni, ha megtaláljuk!
-De előtte eljátszadozunk vele, igaz?
-Hehe...naná!
A lány a rémülettől remegve továbbra is csak bámult rám. Egy apró könnycsepp gördült le gyönyörű arcán.
-Na jól van... - suttogtam neki, amire ő persze rögtön összerándult, de legalább nem sikoltott fel - kicsit lenyugtatom magam, aztán jövök...
Vagy nem. Lehet itt hagyom a francba. Az életben egyszer akarok segíteni egy bajba jutott emberen, és akkor el vagyok zavarva... szép, mondhatom! Talán a gyilkolás mégiscsak az egyetlen dolog, amire jó vagyok, ez a jófiúsdi nem nekem való! És hogy ezt megerősítsem, már baktattam is keresztül a járaton, hogy szembekerüljek a banditákkal.
A járat végén a lefordulóban nagyon halkan haladtam, hogy enyém legyen a meglepetés előnye. Egy kislányt keresnek, ehhez képest egy szörnyeteggel fognak találkozni. Kicsit megemeltem a fűrészpengét. Az átváltozás óta most fogom először kipróbálni csírákon.
Fáklyákkal jöttek. Három férfi. De nem tűntek banditáknak! Sőt!!! A Fiore királyság címerét hordták páncéljaikon. Ezek a királyság katonái.
Ez érdekes! Nem igazán értettem, hogy mit keresnek itt a Fiore kutyái, és miért vadásszák a lányt, de végülis érthető volt, a küldetés kiírásban is feltüntették, hogy a katonaság nem foglalkozik a banditákkal... talán mert tudták, hogy ez a lány ott lesz a karavánnal, és holtan akarták... de hát ki ez a csaj, hogy a katonaság vadászik rá?
Oh én bolond...itt a friss préda, én meg ilyen pitiáner gondolatokba mélyedek itt? Szégyellem magam!
-Erre, srácok! Itt lesz!
Lefordultak a kanyarban, és a fáklyák fénye megcsillant a pengéimen.
-Mi a ménkű...
Kirontottam az árnyak közül, és az előttem álló fickót a derekánál csaptam meg. A fűrészpengék valóban úgy tettek, hogy a nevükhöz méltók legyenek. Nem úgy vágtak, mint az első pengém, tiszta, finom vágással, hanem szó szerint széttépték a húst és a csontot. Az eredmény ugyanaz volt, a látvány viszont sokkal élvezetesebb!
A férfi szemei tágra nyíltak és néma sikolyra nyitotta a száját. Letekintett kiömlő bensőségeire, majd holtan rogyott össze. Én nem lassítottam, máris ott termettem a második fickónál, aki már eldobta a fáklyát, és előrántott egy hosszú kardot.
Hárította a támadásomat, de annak erejétől hátratántorodott, és meglepetten emelte maga elé a kardját a védekezéshez. Addigra azonban már mögötte voltam, és függőlegesen csapva lesújtottam. A tarkójától a farcsontjáig felnyitottam a fickót, majd belerúgtam egyet, hogy az utolsó áldozatom elé pottyanjon. Addigra azonban ő már a kijárat felé futott. Még a fegyverét is eldobta a nagy sietségben.
Utána futottam, nem kellett nagy erőfeszítés ahhoz, hogy utolérjem. Tepert ugyan mint a veszett egér, de előlem nem menekülhetett el. Úgy döntöttem, hogy életben hagyom. Menjen csak, terjessze hírét annak, hogy itt van valami szörnyeteg a barlangokban.
De azért búcsúzóul lesújtottam a jobb kezére (remélem jobb kezes), ami gusztustalan fröccsenéssel egyszerűen szétfolyt a pengéim súlya alatt. A fickó borzasztó ordítással botladozott tovább, és az életéért könyörgött. Nem üldöztem tovább, csak néztem, ahogy kifut a fényre, és eltűnik. Pár percig még lehetett hallani a fájdalmas óbégatását, majd újra csönd lett.
Visszahúztam a pengéimet, majd visszaindultam a barlangba. A két katona hullájánál azonban már ott állt a lány. A vér és bensőség tócsa közepén állt, és érdeklődve szemlélte a testeket.Egyáltalán nem látszott rajta megbotránkozás, vagy rémület, sokkal inkább kíváncsiság. Mikor megérkeztem, megijedt, de nem futott el, vagy nem sikoltott fel. Látta, hogy sok helyen vér borít be, és ismét felvette azt a (megjegyzem tök édi) kíváncsi tekintetét.
-A...az. Ott! - szólalt meg gyengéd, kíváncsi hangon, és a karomra mutatott.
Először nem értettem mit akar, majd rájöttem, és kicsaptam a karomból a fűrészpengéket.
-De jóóóó!
A reakció teljesen meglepett, de belementem a játékba, és megsuhogtattam magam előtt a fegyvert, meg csináltam pár (kívülről tuti röhejes) pózt, amit a lány tapsolással és nevetéssel díjazott.
-Nekem is lehet?
Felnevettem, amit a lány először nem értett. Tekintetében nem láttam, hogy viccelődött volna.
-Nem, kicsilány, ez nem neked való játékszer! Bár ha jól viselkedsz, talán kaphatsz egyet!
-Alice!
-Hogyan?
-A nevem Alice! Alice Liddell!
-Az én nevem pedig Lidérc! - hajoltam meg előtte színpadiasan.
-Miért Lidérc?
-Hahaha! Valóban kíváncsi vagy rá?
Alice hevesen bólogatni kezdett, és ugyanazt az ártatlan, őszinte kíváncsiságot láttam rajta, mint az előbb. Összezavart kicsit. Itt egy lány, látszólag nem fertőzte meg se gonoszság, se jóság, se kétely, se ármány... gyermekien bájos, őszinte és kíváncsi, és ami a legfontosabb: a lelkében nincs mocsok, amit ez a világ telepít rá minden lakójára. És ekkor támadt egy ötletem, méghozzá olyan, ami tőlem egyáltalán nem volt megszokott. De hát a káosz is azt tanítja, hogy fő a változatosság!
-Ha tényleg kíváncsi vagy rá, megmutatom! Olyan dolgokat mutatok, amik valóban királyak, egy olyan helyen, ahol a hozzám hasonlók gyülekeznek!
-Fúúúú~
-Eljössz velem a Raven Tail céhbe?
-Mi az a céh?
-Egy olyan hely, ahol erősebb lehetsz!
-Igen, menni akarok!
Odafutott hozzám, és átölelt. Persze kb mellkasomig ha ért a lány, de így is körbeért. Mit ne mondjak, ritkán ér hozzám élő ember, az is csak akkor, ha üt. Ez a szitu pedig csak még inkább zavarba hozott. Nem épp erősségem az érzelgősség, valljuk be...
-Nah... jól van! Én leszek a tanítód, mit szólsz?
-Okéééé! És mit kell csinálnom?
-Előszöris a halálba idegesíteni egy Twisted Fate nevezetű pasast!
-Meglesz! - boxolt a levegőbe Alice csillogó szemekkel.
-Aztán pedig... majd meglátjuk!
Alice csak mosolygott, bólintott, majd kinyújtotta a kezét. Először nem értettem mit akar, aztán leesett, de csak még jobban összezavart. Bizonytalanul megfogtam a kezét, ő pedig elindult, mintha kézenfogva vezetne ki a barlangból.
Édes kis teremtés... aki ennyire tisztán tapasztalja meg a káoszt, az nem veszít semmit, csak nyer. Aki még nem ismert mást, csak a káoszt, az nem bűnös. Tökéletes! Ráadásul azóta, hogy Fioréra érkeztem, ő az első igazi társam! Érdekes lesz...

Ellenőrizhető
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Szer. Aug. 10, 2011 12:10 am

Hát csalódni azt hiszem sosem fogok a munkádban Lidérc. Újabb szép kaland, szóval újabb 300 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Szept. 15, 2011 10:30 am

Alice Csodaországban
2. fejezet

Közös hang

Ezeddig a Raven Tail céhen belül ha épp nem akadt küldetés, vagy bármi tennivaló, akkor a legjobb időtöltésem az újoncok, vagy a nagypofájú tagok befenyítése volt. Ez jól jött, mert valamilyen szinten rendet tartott a céhen belül, fenntartotta egy jól működő hierarchia látszatát, és Ivan mesternek se kellett sokat bajlódnia a problémás tagok marhaságaival. Na és persze nem utolsó sorban élveztem is ezt a melót, le tudtam vezetni a néha rámtörő feszültséget, és a pengéim élei se koptak el.
Ám mióta rátaláltam Alice-ra, a kissé fura villámmágus lányra, sok minden megváltozott. Már nem az előcsarnokban dekkoltam naphosszadt, hogy idióta zöldfülűekre vadásszak, és nem is a tetőn kuksoltam a vízköpők társaságában, helyette Alicet tanítgattam. Fura lány volt, mikor rátaláltam, úgy viselkedett mint valami apró gyermek, pedig már szinte felnőttnek számított korban. És hát úgy is nézett ki... mégis gyermeteg viselkedése és tudatlansága meglepő, és összezavaró volt. Olyan érzésem volt néha, mintha Alice csak úgy belepottyant volna ebbe a világba, minden előismeret nélkül. Twisted Fate szerint Alice amnéziában szenved. Először szájon akartam vágni Fate-et, de aztán elmagyarázta mit jelent a szó. Tehát ha jól értettem Alice nem volt mindig ilyen, de valamiféle lelki trauma vagy hasonló hatására elveszítette az eddigi emlékeit, vagy csak egy részüket (elvégre a villámmágiához jól ért), és kicsit meg is zavarodott. Ennek ellenére mint említettem a villám mágiáéban igazi kis mester! Br kontrollálni nem igen tudja, ez nekem vajmi keveset számít, ha az ereje felettébb pusztító, ezáltal kielégítően hasznos!
Kezdetben Alicet nagyon alap dolgokra voltam kénytelen tanítgatni. Néha a beszéd se ment neki tökéletesen, írni olvasni pedig egyáltalán nem tudott. Próbáltam megismertetni vele Fiorét, a céheket, és a kezdeti nehézségek után Alice egészen megkedvelte a tanulást, mindig kérdezősködött, mindig mindenről tudni akart, Mivel úgy éreztem jó pár hét után hogy már több ismerete van a világról mint egy ősembernek, abbahagytam a tanítását, és ráhagytam a továbbiakat. Sokat járt a Raven Tail pince könyvtárába, és egyszer még Ivan mester szobájába is beszökött, mert ott sokkal érdekesebb könyvek rejtőztek.
A céh tagjai kezdetben nem nézték jó szemmel a kis tanítványomat. Voltak akik vették a bátorságot, és gúnyolódni merészeltek rajtam, mondván pedofil perverzióból hoztam Alicet a céhbe, ők viszont mostanra...nos...Ivan mester nem problémázott a haláluk miatt, így egy pillanatig se estem abba a hibába, hogy esetleg úgy gondoljam, nem jártam el helyesen. Amíg tanítgattam Alice-t, sokan azt mondták, kezdek elpuhulni, de ezzel se értettem egyet. Aztán mikor látták Alice erejét...
Egy csendesebb napon történt, Alice az ebédlőben lófrált, épp Twisted Fate kalapját próbálta elcsórni, mikor belekötött az egyik tagunk, Rainor Brelen. Fegyvermágus volt, borzasztóan öntelt és fennhéjázó, hozzám hasonlóan kötekedő alak, de ő csak a nála gyengébbeket szerette gyötörni. Ezúttal rossz lóra tett.
Nem voltam ott, így nem tudok részletekbe bocsájtkozni, a jelenlévők szerint Rainor először csak incselkedett Aliceal, majd egyre hangosabban és agresszívabban sértegette. Alice kezdetben nem figyelt rá, majd azon sértésekre melyek az árvaságára és magányára utaltak, tejesen kiborult. Állítólag zokogni kezdett, sikoltozni és kiabálni, ami persze csak jobban felizgatta Rainort, aki csak még jobban rázendített egy két nagypofájú csícskásának a kíséretével.
Akkor léptem be, mikor az egész épp véget ért. Meg is lepődtem, mert azt láttam, hogy Alice a földön térdel, fogja a fejét, kapucniját az arcába húzza, keservesen zokog, Rainor pedig fölé emelkedve üvöltözik mindenféle obszcén dolgot. Már ugrottam volna oda hogy kitépjem Rainor gerincét, erre Alice felsikoltott, és mintha egy brutális vihar közepette ezernyi villám csapott volna be a terem közepébe. Villámok százai cikáztak mindenfelé, Rainor pedig kínjában üvöltözve vonaglott, ahogy a villámcsóvák bekúsztak a testéb, és gyakorlatilag élve megfőzték. A fekete, parázsló húscafat aztán felrepült, még dobálták egy ideig a villámok, majd olyan erővel csapták a földbe, hogy a test vizeslufi módjára semmisült meg a kövön. Minden füstölgött, a körben álló tagok fele a földön feküdt, másik fele a falakhoz hátrált, és mind elborzadva maradt Alice-ra. Én magam is eltöltöttem egy kis időt, mire összeszedtem az államat a földről, de elismerően bólogattam.
Alic még sírt mikor odamentem hozzá.
-Ne...e...nem akartam...é...én....nem....
-Alice, gyere!
Bár egész teste remegett, azonnal felugrott átkarolta a jobb karomat, és szorosan hozzámbújva követett a szobájáig, közben végig sírt. A megdöbbent tagok rémült tekintetét éreztem a hátunkon amíg el nem tűntünk az ajtó mögött. És ez elégedettséggel töltött el.
Alice szobája az enyém mellett volt (elintéztem, hogy a korábbi szomszédom őőőő...eltünjön...), bár Alice kérésére ütöttem egy méretes lyukat a köztünk lévő falba. Alice szobája hasonlított az enyémre, szürke volt, a falon egy vörös faliszőnyeg, egyszemélyes ágy, mellette kis éjjeliszekrény, rajta díszes gyertyatartóban rég elhasználódott gyertyák, egy asztal, egy szék és egy szekrény, melyben nem volt sokminden, mert hozzám hasonlóan Alice is ragaszkodott egy megszokott ruhakészlethez.
Alice odafutott az ágyához, és ráugrott, majd törökülésbe helyezkedett, és lahajtott fejjel szipogott tovább. Én az ágya előtt a földre ültem le.
-Ne haragudj...szippp...
-Már miért haragudnék?
-Mert... mert bántottam azt a...
-Azt a mocskos rohadt szemét állatot?
Alice felnézett rám, arcán láttam, hogy mélyen még szebb és csalafintosabb szitkokat tudna mondani arra a fickóra, de mégis inkább a bűntudat győzedelmeskedett.
-Meghalt...
-Megérdemelte!
Alice kíváncsian eldöntötte oldalra a fejét, és felvonta a szemöldökét.
-Az a büdös disznó azt kapta amit megérdemelt! Most majd megtanulja mindenki, hogy nem szórakozhatnak Alice Liddellel!
-De... nem is csináltam bajt?
-Pfff... ugyan... ő provokálta ki a sorsát! Csak magának köszönheti, ami történt! Te azt tetted, amit ilyenkor bárki megtett volna!
-Bárki?
-Én biztos!
-Miért?
-Mert megvan hozzá az erőm!
Alice hallgatott egy ideig, próbálta tisztázni magában a hallottakat. Ránézett a kezeire, gondolom elképzelte amint villámok cikáznak elő az ujjai hegyéből, és talán azt is maga elé képzelte, amint valaki másba marnak bele.
-Az a férfi... csúnyákat mondott rám!
-Hiba volt!
-Azt mondta anyukámék azért dobtak el mert haszontalan vagyok!
-Élete utolsó tévedése volt...
-Azt mondta hogy a csicskásod vagyok!
-Mintha ő n...
-Azt mondta arra se vagyok jó hogy megb***on!
-Alice...
-Azt mondta hogy a céh k***ja vagyok!!!
-...
-Gyűlölöm őt!!!
Bár félelmetes volt Alice dührohama, még akkoris ha csak ott ült, egyre hangosabban kiabált, és közben ujjain kis villámok cikáztak körbe. Végül pár percnyi csönd után nyugodtabb hangon szólalt meg.
-Anyukámék...tényleg elhagytak?
-Egyszer mindenki magára marad...
-És... ugye nem vagyok a csicskásod?
-Annak érzed magad?
-Nem!
-Én se gondollak annak!
Alice mostmár mosolygott. Még egyszer ránézett a kezeire, szemében gonosz fényt láttam csillanni.
-Megérdemelte!
-Meg ám!
Alice attól a naptól fogva megváltozott. Na nem rossz irányba, sokkal inkább úgy, ahogy végig akartam! Eddig az én kegyetlenkedéseimre nem reagált semmit, most jobban odafigyelt a mozdulataimra, a tagokkal való reakcióimra, és elleste őket. Nem egyszer voltam fültanúja hogy egy-két goromba tagot nem épp szelíd fenyegetésekkel tesz a helyére! Bár még mindig ugyanaz a gyerekes kislány volt, a többi tag nem így látta. Azt hitték, Alice lett ilyen, pedig közben csak engem utánozott le. Aliceban amióta megismertem éreztem, hogy csak úgy tombol a feszültség és az elkeseredettség, és talán sokszor a gyerekes viselkedés ennek leküzdésének eszköze. Talán. De az biztos, hogy ami történt, az Alicenak felszabadulást jelentett.
Belegondoltam, hogy mi lesz, ha megszokja ezt a hozzáállást, ha még kitart mellettem mint kis tanítvány, és pontos másom lesz, csak mint egy kegyetlen succubus bőrbe bújt villámmágus. Akárhányszor erre gondoltam, mindig fülig ért a vigyorom. Alice Liddellnél hűségesebb tanítványt még nem láttam, tudtam, hogy követni fog mindenhová, és nem fog kételkedni bennem! Ezt pedig ideje volt komolyabb célokra felhasználni!
Ivan mester nemsokkal a történtek után behívott az irodájába. Azt hittem, hogy valami küldetése van számomra (amit megjegyzem nem is bántam volna mert a pár heti Aliceozás után már hiányzott egy kis utazgatás), de nem így volt.
-Lidérc, mond csak... mi célod van ezzel az Alice nevezetű lánnyal?
-Pusztán megtanítom neki, mi az a káosz!
-Hehehe... és tetszik neki?
-Eddig nagyon úgy tűnik!
Ivan mester bár mosolygott, mégis látszott valami rosszallás a tekintetében. Felállt a székéből és az ablakhoz ment. Kinézett rajta, majd visszafordult felém, és úgy folytatta.
-Alice tehetséges mágus! Próbáltam kideríteni honnan jött, de nem jártam sikerrel! Nem gyerek már, de mégis figyelmeztetnem kell téged arra Lidérc, hogy más dolog ha valaki megtapasztalja a káoszt, és úgy kezdi el szolgálni, vagy ha valakit beledobnak, és nincs más lehetősége...
-Alicet eleve a káoszból hoztam ki! Nincs családja, nincs senkije, és mikor rátaláltam annyi lélekjelenléte volt mint egy tál nokedlinek!
-Meglehet! Ami ma történt az előcsarnokban...
-Nem volt baleset!
-Hogyan?
-Nem volt baleset! Aliceból kitört a lényének egy mélyen elnyomott része! Én csak úgy hívom, hogy igazságérzet...
-Tehát Alice lázad a saját sorsa ellen.
-Talán fel se fogja, de igen, valahogy így! Mi mást tehetne?
Ivan mester megadóan visszabattyogott az asztala mögé és leült. Végigsimította röhejes szakállát, és engem méregetett.
-Nem kényszerítem én őt semmire, Mester! Az ő döntése!
-Értem! Nos, ha így jó neki, akkor nincs is több kérdésem számodra, Lidérc...
Kilépve az irodából gondolkodóba estem. Fura, hogy a mester ilyen aggodalmakat mutat egy tag iránt... lehet hogy Alice a legfiatalabb tagunk, de valóban nem gyerek, és már kezd kinyílni a csipája!
Nem féltem tőle, hogy rosszat teszek Alice tanításával. Mindig megkérdeztem tőle, hogy akar e tanulni, akar e mellettem lenni. Ő választott így, ennyi nekem pedig épp elég. Megvolt a közös hang, amihez foghatót nem tapasztaltam még! A közös hang, amiben úgy éreztem, egy rég elveszett részem lassan újra felszínre tör.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Pént. Szept. 30, 2011 11:37 pm

Nem is tudom melyiket díjazzam és ajnározzam előbb az avatart vagy a munkát. Na jó kezdem a kalanddal. Lehengerelt a munkád, nagyon élveztem a történetet! Jutalmad: 300 VE Az avatarod meg KAWAI!!!^^
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Dec. 01, 2011 11:11 am

A Jóslat

Fogalmam sincs, hogy végülis mi vitt el végül az Era mellett megrendezett kis télköszöntő fesztiválra, kár is megkérdezni, ugyanis nem fogok tudni választ adni! Bár ha muszáj lenne válszolnom, azt mondanám, hogy Alice miatt... eleve ő akart kijönni! Másrészről elkísértem két Raven Tail tagot, akiknek itt volt küldetése! Meg kell találniuk itt valami személyt... tudja a fene, hogy ki lehet a tag, biztos szúrja a Mester szemét, és el kell tenni láb alól, eleve bánt, hogy nem engem kért meg az ilyen melóra! Mert hát, lássuk be, én vagyok a céh legjobb gyilkosa! Nem dolgozok épp csöndben, de a munkát maradéktalanul elvégzem!
Alice elmászkált a tömegben, de nem foglalkoztam vele, tud magára vigyázni, sőt, már az az érzésem támadt, hogy bár kerülne bajba... szivesen szoktam nézni, amikor Alice bedurvul, és helyreteszi az ostoba pornépet! Ellenben így magamra maradtam a nyüzsgő tömegben, ráadásul fáztam is... hát így télen ez az egy szál kabát bizony meglehetősen szellős, nem épp optimális, feltéve ha nem szeretnék tüdőgyusziban elpatkolni... mekkora oltás lenne már, a nagy Lidérc, akit eddig ember még nem tudott megölni, most feldobja a pacskert egy kis megfázás miatt... kihívás elfogadva!
De hamarosan urrá lett rajtam az unalom, rájöttem, hogy ez így nem fog működni...nem fogok tudni a farkasüvöltő hidegben egyedül álldogállni, amíg a két zöldfülű, meg Alice vissza nem érnek...márpedig szerintem ezek még ellesznek egy ideig!
Így hát elvegyültem a tömegben (már amennyire ez lehetséges volt), és körbenéztem... játékárúsok, édesség üzletek, körhinták, hullámvasutak, sörsátrak... mi a francnak örülnek ezek ennyire? Bár igazuk van, a végítélet előtt jobb kitombolni magát az embernek, sokkal nyugisabban fogadja majd a sorsát... talán...vagy nem... ez emberfüggő! Én nehezen viselném, ha idő előtt vége lenne a pályafutásomnak! De ha bekövetkezik, bánnám, hogy nem szórakoztam ki magam! És mivel bár a harc örömet okoz, nem lehet mindig csak harcolni, így jobb ha keresek valami mást, amin tudok még szórakozni...
Már pedig ilyen nincs sok ebben a világban! Sőt, alig-alig...mindent meguntam, minden csak felesleges, ostoba, szánalmas erőlködés a végzettel szemben... talán én is erőlködöm...
És ekkor megpillantottam egy csicsás sátrat, melyre ez volt írva: "Melinia Jós - Tudja meg a jövőjét 100 Gyémántért!"
Még hogy jóslás! PFöjj...azt aláírom, hogy a végzete mindenkinek meg van írva, de nem lehet pontosan megmondani, hogy mégis miként éri azt el! A végzetik vezető utat mindenki úgy járja be, ahogy akarja! Ellenben... végülis igaz, hogy ha a végzete mindenkinek bizonyos, azt mindegy hogy éri el, láthatja előre...például hogy mikor éri el a vég, vagy hogy... miket ér majd el! Azt nem fogja tudni hogy hogyan és miként, de ismerni fogja, hogy mi a végső cél, mi a tetteinek végső állomása!
Nagyon kíváncsi lettem, hogy nekem mit mondhat egy ilyen félcédulás alak, aki varázsgömbökre meredve jártatja a pofáját légből kapott marhaságokról! És 100 Gyémánt igazán nem pénz, annyit megér...
A sátor nem volt kicsi, de nem is volt túl nagy. Félrehajtottam a bejáratként szolgáló két szövetdarabot. Odabent egyetlen asztal és két szék volt, valamint rengeteg gyertya! Csoda, hogy nem gyullad fel a sátor ennyi gyertyától! Ellenben így a gyertyafények nagyon kellemes narancssárga fénnyel borították be a helyet! Az asztal túlsó felén egy öreg banya ült tarka-barka ruhákban, rengeteg ékszerrel...tipikus, ezen nem is kell meglepődni... azt hiszik, ettől majd misztikusabbak, vagy mi? Ha annyira a testből való kilépést, a szellemi erőt részesítik előnyben, akkor mi a francnak öltöznek ilyen csicsásan, meg minek aggatnak magukra egy komplett ékszerüzletet, ahol ráadásul minden ékszer hamis bizsu...csak ugyebár "fhel vhan szhentelve..."...meg a szellemek erejét viselik, ugyan, hagyjuk már!
De mégis leültem a székbe, a banyával szemben. Az asztalon volt egy füstölő, és láss csodát... egy varázsgömb! Fehér fény áramlott belőle, de nem valami fényes, inkább halvány derengés!
-Köszöntelek Melinia Jós Birodalmában! Én vagyok Melinia! - károgta a vén banya.
-Jahm, jahm, gondolom azt már kiolvasta az agyamból, hogy én ki vagyok!
-Lidérc a neved, a Raven Tail alakváltó mágusa vagy, akit a Vortex gonosz hatalma fertőzött meg!
-Ezt bárhonnan kideríthette volna...
-Elárulom neked Lidérc, hogy aki eléggé jól használja a fülét, az bárhol hallhatja ezeket az információkat róla, felesleges varázsolni csak azért, hogy megtudjuk azt, amit mindenki tud!
Ez az őszinteség pofoncsapásként hatott rám, meg se tudtam szólalni. A banya tud valamit...
-Ismerem a neved, hallottam, miket műveltél! Nem ítéllek el szörnyű tetteid miatt, hisz az nem áll jogomban! És mert mindennek oka van!
Ez is ütött, én is így gondolom! Ki ez az öregasszony?
-Hamarosan megtudod!
-Tessék?
-Hamarosan megtudod, ki is vagyok!
-Melinia, a jós![/color]
-És még sok minden más, kedves Lidérc! De mint mondtam... egy ingyen jóslás mielőtt elkezdenénk: hamarosan megtudod, ki is vagyok valójában!
-És tetszeni fog?
-Nem!
-Szuper!
Nem igazán tudtam, mit is mondjak ezek után... picit össze voltam kavarodva, nem voltam tisztában az érzéseimmel, és inkább vártam, hogy mi fog ezután történni. A banya szótlanul ült előttem, és csak bámult. Elővettem a pénztárcámat, és kiraktam 100 Gyémántot a banyának. Ő elvette, és elrakta, majd közelebb húzta magát az asztalhoz!
-Hm... a csilli-villi gömbjéből fog jósolni?
-Nem, ez csak dekoráció, van benne egy kis lámpa... az embereket megnyugtatja a fénye...
Öcsééééém... kész, passz, ez a banya kiütéssel győzött ellenem! Elhatároztam, hogy kussolok, és komolyan odafigyelek, mert ez így nem állapot!
-Hogyan...vagy...miből fog jósolni? Gondolom nem tenyérből, vagy csontokból, vagy...ilyesmi...
-Ami azt illeti, csontból, igen! A tiedből!
-HE?!
-A pengéid!
Oh tényleg! Végülis logikus! A fűrészpengéim bár erősebbek a legjobban edzett acélnál is, de mégiscsak a csontjaimból nőnek ki, tehát abból is vannak! Lassan kitoltam a karomból a három penge egyikét, és a banya elé helyeztem a karomat, hogy szemügyre vehesse a pengét. Nagoyn kíváncsivá tett, mit fog csinálni, így minden mozdulatát figyeltem.
A banya végigsimította a pengét, az élét is. Alig ért hozzá, máris megvágta az ujját, de a banya csak lenyalta a vért, és tovább vizsgálta a pengét. Aztán mormogott valami varázslatot. Hirtelen azt éreztem, mintha energia áramolni ki a pengémből a banyába. Meglepett, aztán ideges lettem, mert nem tudtam, mit is művel. Mikor már rá akartam szólni, hogy hagyja abba, felkapta a fejét.
-Mester!
-Mi van?!
-Tudni akarod, mi vár rád?
Tudni akarom? Tényleg akarom tudni, mi vár rám, vagy inkább legyen meglepi? A fenébe is...
-Mondja csak!
-A Raven Tail csak a kezdet! Kibontod fekete szárnyaidat, majd elhagyod a céhet, és egy új kor köszönt be!
-Ez marhaság, ez...
-A Vortex egyre erősebb, és te vagy a fiorei helytartója! Csak te, senki más! Saját céhed lesz, saját hadsereged, és a világ sötétségbe borul!
-Majd ha ilyen mesékre vagyok kíváncsi, veszek egy mesekönyvet...
A banya felugrott a székből, a szék eldőlt mögötte, az asztal megremegett.
-Meg kell ölnöd Ivan Mestert! Le kell rombolnod a Raven Tailt! Te leszel a végső Mester! Te...
Én is felpattantam, és a már kiengedett pengémet a banya torkához nyomtam. Gyilkos csend következett.
-Nem ölöm meg a Mesterem! Nem rombolom le a Raven Tailt! Ha az a végzetem, hogy céh mester legyek, hát legyen... de hogy hogyan jutok el addig, az csak és kizárólag az ÉN döntésem, azt csinálok, amit akarok!
-A sorsod meg van írva, minden tetted előre el van határozva!
-Hazudsz, büdös banya! A sorsa mindenkinek meg van írva, de az nincs, hogy miképp jut el odáig!
-Majd meglátod!
-De te nem!
Megfordultam, és a két zöldfülű céhtársam nézett ránk.
-A banya a célpont, ő kell nekünk!
Hirtelen egy fényes villanás, majd robbanás töltötte meg a sátrat. A két zöldfülű a banya után eredt, aki meglepő fürgeséggel futott keresztül a meglepett tömegen.
Gondolkodás nélkül utána vetettem magam, felborítva a csodálkozó embereket magam előtt, és szélsebesen közeledtem a banya felé. Az meglátva, hogy a sarkában loholok, valamit elővett a zsebeiből, és hátradobta. Kis színes gömböknek látszottak, de az nyilvánvaló volt, hogy nem homlokon vágni akart velük! Kitértem előlük, így a két zöldfülű előtt értek földet, majd nagy pukkanással zöld porfelhő csapott fel, és az emberek fulladozni kezdtek.
A banya lassulni kezdett, vagy valami új trükköt készített elő, vagy elfáradt, bár ilyen sebességgel csak mágiával haladhatott...ilyen idősen... vagy még az öregség látszata is egy varázslat! Nem kizárt!
A banya megállt, és megfordult, velem szembe. Én is lefékeztem, és biztonságos távolságban védekező állást vettem föl. Kíváncsi voltam, mit fog tenni, vagy mondani.
-Szóval azt mondod, a sorsa mindenkinek kőbe van vésve? Hogy a vég megváltoztathatatlan?
-Igen!
-Akkor az én sorsom az, hogy te megölj! Nem foglak tudni lerázni, de harcolhatok, így én döntöm el, hogyan ér véget az életem! Ahogy te is mondtad! Haláláig tanul az ember, ugyebár!
-Mit dumálsz?
-Ahogy én elfogadom a sorsom, úgy neked is el kell fogadnod! Igaz amit mondtam, ez a te sorsod!
Az utolsó pár szót a banya már ordította, és varázslásba fogott. De nem volt elég ideje, kicsaptam a pengéimet, ott termettem előtte, lábammal kibuktattam a lábait, majd mikor a földre ért a teste, a torkának nyomtam a jéghideg káosz-acélt.
-Hát a sorsomig vezető út se az én választásom! Engem igazol minden mozdulatod!
Lekevertem egy hatalmas pofont a banyának a másik kezemmel. Az bár nem mutatta fájdalom jelét, nem is az volt a cél, de meglepődött, és végre bekussolt.
Farkasszemet néztünk egy-két percig, a tömeg elhátrált a pengéim láttára. Bizonyára úgy hitték, itt vérontás várható!
De aztán visszahúztam a pengéimet, és odébb álltam, hogy a banya feltápászkodhasson. Az értetlenül pislogott rám, csak habogni tudott.
-Takarodj innen!
-De...de neked... te meg ölsz! Így akartad, ez volt a...
-Ez a te agyszüleményed, boszorka! Ahogy az a marhaság is, amivel meg akartál etetni!
A banya magába roskadt, látszott, hogy gondolatai minden mást kizártak a külvilágról. Csak akkor zökkent vissza a valóságba, mikor újra elindultam fenyegetően felé.
-Na tünés innen!
A banya arca felderült, nyilván végre megértette, mi is történik, földhöz vágott még egy gömböcskét, és a felcsapódó füst leple alatt lelépett.
Megérkeztek a zöldfülűek zöld porral beterítve, köhécselve. Mögöttük Alice is feltűnt.
Nem igen értettem, mit mondanak az immár szó szerint zöldfülűek, se Alice, mert a gondolataim úrrá lettek rajtam.
A hóesésben a morajló tömeg is távolinak tűnt, Alice is mintha mérföldekre lett volna tőlem, pedig ott állt tőlem pár centire. Minden olyan messzinek tűnt, én pedig valahol messze jártam... messze a gondolataim mély bugyraiban!
-Gyere Alice, hazamegyünk!
-Baj van?
-Nincs... egyáltalán nincs!


<Kész>
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Szomb. Dec. 31, 2011 11:00 am

VIHAR
1. felvonás
Furcsa találkozás, a múlt árnyai mindig kísértenek

Egyik nap olyan, mint a másik… Ivan mester ellát mindenféle nyaktörő küldetésekkel, Twisted Fate továbbra is egy nyálas buzernyák, Alice pedig már harmadszorra robbantja fel a szobánkat… hát élet az ilyen?! Na nem panaszkodok, izgalomból van elég, mindig, minden nap sikerül szembe néznem a halállal, és még a képébe is röhöghetek minden alkalommal! Na de elérkezett az a pillanat, amitől rettegtem az uncsi napokon; már valami békésebb elfoglaltságra vágyom, egy kicsit kilépni a pusztításból, ha nem is sokáig, de csak pár percre… ha ezt a Vortex hallaná, tuti mérges lenne, bár lefogadom, hogy hallja a fejemben! De mivel nem érzékelek tőle ellenvetést, így mélyebbre süllyedek ebben a gondolatban, ami csak még jobban feldühít.
Hogy lefoglaljam kicsit a gondolataimat, ilyenkor mindig választok valami teljesen gyökérnek tűnő küldetést, és arra megyek el. Odamentem hát a faliújsághoz, és végignéztem a plakátokat. Persze, amikor komolyabb küldikre fáj a fogam, olyankor csak a baromságon akad meg a szemem, most meg jobbnál jobb kiírásokat találok… ja nem! Itt egy fura;
„Era mellett egy ódon kastélyt sötét gonosz szállt meg! A környéken óriásdenevérek ólálkodnak, a kastélyban pedig maga a gonosz tanyázik! 20 000 gyémánt a jutalma annak, aki megszabadít minket a kastély sötétségétől!”
Oké, a küldetés kiírása szánalmas, a téma undorító, a jutalom csenevész… pont erre vágytam!!!
Letéptem a plakátot, mellettem két tag ki is nevetett, de egy szúrós pillantás bekussoltatta őket gyorsan. Most mivan, ezt is meg kell csinálnia valakinek, nem?
Összepakoltam a holmimat, még egyszer megpróbáltam ellopni Twisted Fate kalapját, aztán sikeresen lefejtettem Alice-t a lábamról, és útnak indultam.
Az Erába vezető utat már jól ismertem, nem volt semmi izgalom az utazásban. Ez is csak olyan unalommá vált, mint bármi más… az utazásban se lelem immár örömömet… vagy ha talán olyan helyre utaznék, ahol még nem voltam!! Ja hogy nincs Fiorén olyan hely… vagy ha van is, a térképen pont nem oda néztem.
Jó pár óra volt az ót Eráig, és mivel egyáltalán nem fáradtam el, így rögtön a plakátra rajzolt szánalmas térképen jelölt irányba mentem. Meg is pillantottam a kastélyt, ami valóban egészen hátborzongató látványt nyújtott így messziről. Bár kora délután volt, a nap még javában sütött teljes fényével, a kastély mégis sötétnek tűnt. Sötétebbnek, mint az normális lett volna. Ez pedig csak jót jelenthet!
Egy kikövezett út vezetett egy kis erdőn át a kastélyhoz. Gyanúsan nagy volt a csend, így csak szép lassan, körültekintően haladtam az út szélén. Az előérzetem ismét nem hagyott cserben, hamarosan óriásdenevérek rontottak rám. Hárman voltak, gusztustalan pofájukból fröcsögött a nyál és a vér. Hát ti se vagytok egy világ szépe...
Kiengedtem a kezemből a fűrészpengéket, és a dögökre rontottam. Az egyiket azonnal ketté hasítottam, majd a következőre vetettem magam. Annak csak a szárnyába tudtam belevágni, ugyanis lassítanom kellett, mert mögöttem a harmadik denevér támadásba lendült. Megpördültem, csaptam, és a denevérnek lepottyant a feje. A földre zuhanó test még vonaglott párat, mire elhagyta az erő. Az utolsó denevér, látván társai pusztulását menekülőre fogta, de rosszul tette… Odaugrottam és levágtam mind a két szárnyát. A szánalmas állat a földön fetrengve szenvedett, nagy ricsajt csapva. Elnéztem volna napestig, de nem akartam hogy túl nagy zajt csapjon, így erőteljesen rátapostam a fejére. Hallottam a koponyacsont reccsenését, majd a denevér nem mozdult többé.
Első felvonás kész! Irány a kastély!
Gondolkoztam rajta, hogy keressek egy hátsó bejáratot, de visszatekintve eddigi ellenfeleimre, úgy döntöttem, hogy totál felesleges bajlódni a taktikázással.
A kastélynak egy igencsak magas, kétszárnyú fa ajtaja volt, amit egy laza mozdulattal meglökve kinyitottam. Odabent egy igencsak rossz állapotú előcsarnok fogadott. A szőnyegen a molyok már biztos jól laktak, a kövezetet ette a penész és az alóla kibújó gyom áradat, az oszlopokon pókhálók díszelegtek, a csillárokat pedig már csak az atyaúristen tartotta a plafonon. Beljebb mentem, és behajtottam magam mögött az ajtót. Lassan, hangtalanul haladtam egyre beljebb, és jól megfigyeltem a terepet. Bár nem láttam és nem érzékeltem ellenséget a közelben, azért nem ártott résen lenni.
És ekkor olyasmi történt, amire a legkevésbé számítottam volna pont egy ilyen helyen. Egy oldalsó folyosóból egy lány lépett ki. Hosszú fekete hajú volt, karcsú, és egy fura kisugárzása volt, mely értetlenkedésre adott számomra okot. Éreztem, hogy nem a sötétségből való, mélyről azonban mégis dühöt és elkeseredést éreztem belőle. Ő is körbenézett, és megpillantott engem. Elsőre nem tudtam mit mondjak, szóval csak kihúztam magam.
-Nocsak! – bleh, ennél valami félelmetesebb is eszembe juthatott volna…
A lány nem szólt semmit, csak végigmért, és mozdulatlanul szemlélt.
- Na mivan? Letaglózott a királyság látványa, vagy némaság átkot szórtak rád, kislány?
- Ki vagy és mit keresel itt? Amúgy meg ne hívj kislánynak!
A lány válasza meglepett, de kicsit fel is pöckölte az agyvizemet csöppet. Csak szélesen vigyorogtam, és összefontam elől a karjaimat.
- De harapós valaki...mellesleg én is kérdezhetném, hogy te mit keresel itt?
- Az szerintem nem tartozik rád viszont én kérdeztem előbb...ha te válaszolsz, talán én is!
Lefagyott az arcomról a mosoly. Általában lesöpröm a vállamról a szemtelenkedést, de most nem voltam abban az állapotban, hogy csak úgy elengedjem a szájalást.
- Cöh...nem tudom, mit képzelsz, mégis milyen helyzetben vagy, de van egy rossz hírem!
Kicsúsztattam a kezemből a fűrészpengéket, és megpillogtattam magam előtt, hogy a lány jól láthassa. Aztán egy pillanat alatt ott termettem előtte, és belecsaptam a pengéket a falba, a lány feje mellett nem sokkal.
- Sok dolog van, amitől az embernek kötelessége rettegnie... neked is jobb lenne! Vagy vesztedre jöttél a kastélyba netán?
Azt gondoltam, hogy ettől talán megijed a lány, de nem így történt. Nem akartam bántani, csak megijeszteni, de nem sikerült. Ez eléggé feldühített. A szemeiben nem láttam azt a félelmet, amit másokéban… általában már a pengém látványa megrémiszt egyeseket! Ki ez a csaj?!
- Lehet, de én nem félek semmitől még a haláltól sem...és nem, nem ezért jöttem…
Nem fél a haláltól sem… a szemei. Bár nem tudtam, milyen az én tekintetem, de meg mertem volna rá esküdni, hogy pontosan olyan az övé, mint az enyém. Tényleg nem fél a haláltól! Talán pont olyan, mint én: elveszített valamit, és már nincs mit veszítenie. Bár ő lehet, hogy csak dacból szájal velem, mégis, a tekintetéből egyértelműen kivehető, hogy nem csak makacskodásból mondja, amit mond… és ilyet rég nem láttam!
- Na mi van? Most megölsz vagy sem? Amúgy meg mondtam, ha te elmondod miért vagy itt, én is elmondom!
Kihúztam a falból a pengéimet, és visszacsuktam a karomba. Duzzogva elfordultam, és magamban fortyogtam. Ezek azok a pillanatok, amikor rá kell jönnöm, hogy valamit én se tudok megoldani… például az ilyen helyzeteket, amikre nincs válaszom…
Végül beadtam a derekamat;
- Csak egy idegesítő küldetés miatt vagyok itt, de már rég kitaláltam, hogy te is... ha tényleg ennyire nem félsz semmitől, akkor talán megengedem, hogy te is kivedd a részed! – jobb nem jutott eszembe. Ha dacolok vele, előbb utóbb kiharcolja, hogy kárt tegyek benne, azt meg most nem akartam. Ráadásul egy Den Starkillernél nem lehet rosszabb a társasága…
- Kivegyem a részem? arra már én is rájöttem hogy ugyanazért vagyunk itt...ne nézz hülyének...csak kiváncsi voltam elárulod-e vagy sem...nagyon el vagy telve magadtól ahogy látom...viszont nekem meg kell találnom valakit és ebben senki sem állhatja az utamat..
El akart menni mellettem, de én teljes erőmből a falba vágtam a kezemet, elzárva előtte az utat. Éreztem hogy pikkel a szemem, és már kínomban vigyorogtam. De, tévedtem, sokkal rosszabb, mint Den!
- Neeee szórakozz veleeeeem…
- Eszem ágában sincs szórakozni veled...csak elakarom végezni a feladatom!
Rám mosolygott, és átbújt a kezem alatt. Én csak fogtam a fejemet, és magamban őrjöngtem. A céhben ezért már kibeleztem volna valakit, de most még a gondolatra se vitt rá a lélek… most komolyan emeljek kezet egy ilyen csajra?! Okom sincs rá normális, hát még jogom… bakker, a káosz harcosa vagyok, és nem tudok megnevelni egy jött-ment lányt… Alice miért nem volt ilyen problémás?!
Elindultunk a csarnokon keresztül, és bár sokfelé ágaztak a folyosók, a terem végében egy csigalépcső indult felfelé. Bizonyára a kastély tornyába vezet, és volt egy olyan érzésem, hogy ott lesz, amit keresek…vagyis… immár keresünk…
Odaléptem a csigalépcsőkhöz és felnéztem, amerre haladtak. Jó kis gyaloglás lesz felfelé… visszanézve a lányra azt vettem észre, hogy engem bámul, és még el is pirosodik az arca.
- Nem azért hogy kukacoskodjak, de mégis mit bámulsz ennyire?
A lány arca még jobban elvörösödött. Nem értettem, miért, de nem volt időm kitalálni, mert elhúzott előttem és már indult is fel a lépcsőn. Én csak a vállamat vonogattam, és követtem.
A lépcsőzés kezdetben jó volt, aztán már kezdtem érezni a gravitáció hatalmát… úgy tűnt, a lány is lassul, de mikor feltekintettem rá, ez a gondolat rögtön elillant. Bár hosszú kabátban volt, azért néha beláttam alá, és egy igencsak formás fenék köszönt vissza rám. Mielőtt a gondolatmenetem tovább száguldozhatott volna a bevágó nadrágokról, a lány megszólalt;
- Mond csak, hogy hívnak? Ugyanis ezt elfelejtetted megmondani... – visszapillantott rám, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetét, hogy még véletlen se vehesse észre hogy ott stíröltem, ahol esetleg nem tetszene neki.
Elgondolkodtam rajta, hogy hogyan tudnék frappánsan válaszolni, de aztán arra jutottam, hogy kár erőlködnöm ezzel a csajjal, így hát csak vállrándítva válaszoltam;
- Nincs nevem...de Lidércnek hívnak…
- Hogy hogy nincs neved? – kíváncsiskodott.
- Számomra a név amivel születtem nem jelent semmit... az az ember halott, én viszont szeretek a bőrömben lenni! Nameg... bár kívánom hogy ne tudd meg miért, de a Lidérc igencsak találó név számomra!
Hogy miért pont így válaszoltam, azt később magam se értettem, de úgy látszott, jó hatással voltam ideiglenes partneremre.
- Ha ilyeneket mondasz csak még kíváncsibb leszek...ami azt illetti, ez az egyik vesztem okozója lesz úgy gondolom!
- A kíváncsiskodás, vagy az hogy ilyeneket mondok? – kérdeztem ravasz vigyorral. - Ha már itt tartunk, téged hogy szólítanak az áldozataid? Ja, bocsi, szakmai ártalom! Szóval hogy hívnak?
Nem válaszolt rögtön, hanem bámulta a lépcsőket ahogy kényelmesen kutyagoltunk felfelé, és csak pár csöndes pillanat múlva szólalt meg ismét;
- Ai vagyok, Nakamura Haneda Ai-nak hívnak, hogy pontos legyek!
Pfúh de szeretem az ilyen kacifántos neveket…
- Nakaizébigyó...tehát Ai!
- Nakaizébigyó… ez jó! – nevetett Ai a kis poénomon, amin én is elmosolyodtam.
Bár nyálasnak tűnik így visszagondolva, de örültem, hogy sikerült oldani kicsit a hangulatot. Ez volt az első alkalom, hogy megpróbáltam egy partneremmel értelmesen megmaradni (Alice most nem számít), és eddig úgy ahogy siker koronázta a próbálkozásaimat.
- Sosem voltam jó a hosszú nevek megjegyzésében!
-Nyugi, épp elég, ha az Ai-t megjegyzed!
A lépcsőn menetelve nem váltottunk több szót! Mindketten a gondolatainkba merültünk.
Nekem volt már társam Twisted Fate, hát köszi… volt már társam Den, na az megér egy külön misét…vagy kettőt! De női társam nem volt még egy küldetésen, és nem is fogtam ki rosszat! Bár nem úgy nézett ki, mint aki sötét céhbe tartozik, így meg mertem kockáztatni a feltételezést, hogy törvényes céhből jött… ettől függetlenül a szemében égő lángok elárulták, hogy sokkal több van a lelkében, mint azoknak a puding fejűeknek, akik a törvényes céheknél csöpögtetik a nyálukat egymásra! Ez izgalmassá tette a csajt, bár erős volt a gyanúm, hogy ez az érdeklődés csak pillanatnyi fellángolás! Elvégre… végzünk a küldetéssel, ő elmegy a saját céh házába, én a sajátomba, és ennyi! Ahogy erre gondoltam, már nem is volt olyan érdekes ez az egész!
Visszazökkenve a jelenbe ránéztem Ai-ra, aki hirtelen elfordult. Oh, nocsak. Bár az arcát nem nagyon láttam, amennyi látszott, az igen el volt vörösödve, de első gondolatom ellenére nem a zavartól vagy ilyesmitől. Mintha sírt volna, bár erre nem kaptam bizonyítékot, főleg mert Ai picit rágyorsított, és immár előttem szedte a lépcsőfokokat.
Hirtelen a távolból egy varázslat neve harsant fel.
-Szaggass Wind Ring!
A lépcső vége felől egy szélgyűrű csapódott ki, és eltalálta Ai-t! A végtagjait érte a gyűrű, és csúnyán összevagdosta. A gyűrűt követő széllökés lökött a testén egyet, és mivel a fájdalom miatt nem tudta megtartani magát, hátraesett, de én ott voltam, és elkaptam. Attól tartva, hogy jön még egy hasonló támadás, ahogy karjaimba huppant Ai, gyorsan megpördültem, így a hátamat tartottam a lépcső vége felé. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem érkezik újabb varázslat, elengedtem Ai-t, kicsaptam a pengéimet, és megfordultam a lépcső vége felé.
-Maradj hátul, majd én elintézem a tagot!
És ott volt az emeleten a szélmágus, akitől a támadás eredt. Fiatal volt, és kárörvendő mosollyal szemlélte a sérült Ai-t, aki körül ismét tapintani lehetett volna a bánatot. De hát mit nekem egy szélmágus! Meglóbáltam a pengéimet, és már készültem, hogy támadásba lendüljek. Épp ugrottam volna, mikor Ai hangja megállított.
-Ááálljjj!!!
Nem értettem, mit akar Ai, de azt se, hogy ez a fickó miért nem használta ki azt a pillanatot, amikor meglepetten Ai felé fordultam. Rájöttem, hogy hanyagul védtelenül hagytam magam, de nem érkezett támadás, se semmi. Fura volt az egész.
Látszott, hogy Ainak fájdalmai vannak, de előbotorkált a lépcsőktől, kikerült engem, és megállt előttem. Így akar harcolni? Még egy támadás, és nem fog tudni felállni!
Még is mit csinálsz te itt? Iwata?!! –kiáltottam el magam, miközben kicsit nehézkesen vettem a levegőt. – Miért… miért támadtál meg??? Válaszolj!
- Óóó hugicám! Annyira kis naív vagy! Azt hiszed még mindig ugyan az a nyápic, kis anyuci kisfia vagyok mint régen? –ismét nevetett. –Ugyan… hát nagyon félreismertél!
Hugica?! Hirtelen összeállt a kép, de csak egy része! Ai ezek szerint tudta, hogy ő van itt, csak nem árulta el! Végülis nem is kérdeztem… vagy lehet, hogy nem tudta, de ez így fura egybeesés!
- Ha gondolod, megosztom veled, miért is vagyok itt most ebben a pillanatban! –szólalt meg ismét az Iwata nevű lekezelő stílusban. – Hol is kezdjem, ja igen már tudom! Emlékszel mikor megszöktél otthonról? Emlékszel, hogy ott hagytál eszméletlenül, mint egy darab rongyot? Mert szerintem kell emlékezned, hisz még mindig látom azt a fájdalmat a szemedben, mint akkor rég. Tudod sok minden változott az elszökésed után. Azt tudom, hogy Joe már egyszer megkeresett téged, hogy bosszút álljon rajtad, amiért tönkretetted a családod, és hogy ő nem járt sikerrel. Ezért úgy gondoltam kezembe veszem az irányítást, mert már nem bírtam elviselni anya szenvedését. Követtem a híreket rólad, áh, tényleg apropó, te még nem is tudod, hogy körözést adtak ki rád, vérdíj ellenében! –nevetett fel.
Ai előttem egész testében remegett, de már nem a fájdalomtól. Tudtam, hogy ebben nekem semmi szerepem nincs, de készen álltam a harcra, ha oda fajulna, már pedig erős volt a gyanúm, hogy itt hamarosan csata fogja felütni a fejét!
- Igen hugicám, ráadásul nem is kevés a vérdíj a fejeden! Na de ez most mindegy. Térjünk a lényegre! Megtudtam, hogy egy elemi mágus tanárhoz szegődtél, akitől sokat tanultál a szél mágiáról és tovább fejlesztetted az addigi tudásod, csakhogy ő elárult téged és szólt a helybelieknek, hogy nála bujkálsz. Amire te annyira bepöccentél, hogy végigmészároltad az összes falusit és még a tanítód, az édes szerelmedet is hidegvérrel megölted, majd mindent hátrahagyva, mintha mi sem történt volna új életet kezdtél és csatlakoztál a Blue Pegasus-hoz. Ugye jól tudom húgocskám? –kérdezte bicskanyitogató hangon.
Látszott, hogy Ai hajszálnyira van az összeomlástól. Reszketett, és nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, könnyek gurulnak le rajta. Viszont a sztorit hallva valahogy ismét felébredt az érdeklődésem! Tehát egy gyilkos, aki menekül a tettei elől? Ez nálam már jó pont, jobb se kell! De biztos menekül? Ez a kérdés kötötte le a gondolataimat a továbbiakban.
- Most meg mi a baj drága hugi? Csak az igazat mondtam el nem? Vagy talán nem így történt? Na de inkább nem játszadozom tovább veled! Tudom miért jöttél! Pontosan tudod, hogy ki áll az élőhalott sereg létrehozása és az emberek meggyilkolása mögött. Tudatom veled, hogy nem halt meg az imádott szerelmed! Azt hiszem egyelőre mindent elárultam!
Hirtelen Ai körül megváltozott valami. Már nem a bánat és a kétségbeesés lengte körül, hanem valami sokkal ismerősebb jelenség: a düh! Már pedig nekem olyan volt ez az esszencia, mintha bódító parfüm lett volna, és a hatás szinte ugyanaz volt! És ahogy Ai megfordult, az arcán igazi, őszinte dühöt láttam, ami hogy ha más helyzetben vagyunk, tuti felizgat! Most inkább kíváncsian vártam, hogy mit lép!
- Segíts! –parancsolta.
És ez a felszólítás, ebben a hangsúlyban, ilyen aurával ellenállhatatlan volt a számomra!
- Nem is terveztem kimaradni a mókából!
Nem is gondolkodtam túl sokat, meglóbáltam a pengéimet, és szélsebesen száguldottam a fickó felé! Ai mögülem a fejem fölött szélpengéket lövellt a tagra, de az valami szélpajzsot idézett maga elé, amin a pengék megtörtek. Bízva abban, hogy ez a támadás gyengített a védelmén, odaugrottam, és lecsaptam. A káosz-acél nagyot csattant a szélpajzson, de úgy éreztem, hogy a legkevesebb kárt se tették benne! Hupsz…
Iwata egy olyan szélgyűrűt idézett maga elé, amivel Ait is meglőtte, én pedig a lendületemnél fogva nem tudtam elugrani az útjából! A szélgyűrű eltalált, megpörgetett a levegőben, megtépázta a nadrágomat, és szétvagdosta a karomat, majd nagy erővel elhajított a terem vége felé, ahol erős puffanással érkeztem a földre.
- Na mi van Ai drágám?! Egyedül nem mersz ki állni ellenem? Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy nem is tudsz?
- Fogd be, Iwata! Te meg folyton csak a vihar falad mögé tudsz bújni!
- Oké, hogy fel vagy húzva, de kéne egy kis támogatás! –mondtam, miközben feltápászkodtam, hogy újra nekifussak egy támadásnak.
- Sajnálom!
Újra elindultam, hogy lecsapjak, Ai pedig újabb varázslatokkal próbálta gyengíteni a védelmét, de mind hiába! Mindkettőnknél erősebb a tag, kettőnk ereje összesen nem teszi ki az övét! Ez borzasztóan dühített, kevés olyan ellenféllel akadok össze, amit nem tudok legyőzni! Már pedig ez most halott ügy, csak akkor lenne esélyem, ha nincs fent az az átkozott szélpajzs! Egy vágás bőven elég! Csak egy vágás!
Ugrottam, és lecsaptam, de az eredmény ugyanaz lett! A pengéim nagyot csattanva lepattantak a szélpajzsról, én pedig kaptam az arcomba egy varázslatot, de immár valami sokkal nagyobbat!
- Sodord el őket Magic Wind Palm!
Nem is nagyot láttam, hogy mi történik, csak éreztem, hogy a széllökés felkap, és erőteljesen nekivág mindennek, ami az utamba kerül. A fejemet is keményen bevertem valamibe, így amikor a csarnok egyik oszlopára kenődtem, az már szinte fel se tűnt. A földön fekve próbáltam visszanyerni kicsit a lélekjelenlétemet. Szédültem, és csengett a fülem, alig láttam valamit. A tagjaimban tomboló fájdalom meg se kottyant, hozzászoktam már, de a kótyagos fejhez már kevésbé… nagyon tompán, a távolból hallottam csak a hangokat.
- Puhányok vagytok hozzám képest! Mint egy bogarat foglak titeket apró darabokra taposni! De előbb a kis barátoddal fogok végezni.
Próbáltam sűrű pislogással visszanyerni a látásomat, mert csak foltokat tudtam kivenni a messzeségből… aztán lassan kitisztult Ai alakja, ahogy odabotorkál Iwatához, aki önelégülten röhög. Aztán a következő pillanatban Ai keze meglendült, és erőteljes csapást mért Iwata arcára. A hallásom kitisztult, így hallottam a kiugró állkapocs gusztustalan hangját, és Iwata keserves horkanását. Nem értettem, hogy Ai miért nem ugrik oda, és végez vele, ehelyett odarohant hozzám, lehajolt, és hadarni kezdett.
- Na figyelj! Bátyus nagyon rossz stratéga! Ebből kell kiindulnunk! Azt találtam ki, hogy egy széllökéssel fel tudom gyorsítani a sebességed és ezért nagyobb ütést tudsz rámérni, valamint a pengéid erejét is jobban ki tudod használni. Mit szólsz?
Örültem, hogy ki tudtam venni a szavait, hát még felfogni… de persze tettetett hozzáértéssel bólogattam, miközben feltápászkodtam, és megropogtattam a vállamat.
- Ez kérdés? Csináljuk!
- Amíg te eltereled a figyelmét, addig én hátulról rá tudok támadni
Remek!
Megértettem, mire készül Ai, de még kótyagos volt a fejem, és nem voltam benne biztos, hogy tuti be fog válni így a terv! De inkább megráztam a fejem, és nekiveselkedtem. Lendületet vettem, felugrottam, mire Ai hátulról egy széllökéssel gyorsított rajtam. Majdnem bukfenceztem egyet a levegőben, de hála a Vortexnek nem így történt. Ai pengéi elérték Iwata pajzsát, én pedig újra lecsaptam, de megint csak semmi! Ezt a sz*rt egyszerűen nem lehet meggyengíteni, vagy mi a tosz?!
Újra szélpengék jelentek meg, és mindkettőnk felé elsuhantak. Engem a karomon értek, és hátralöktek, Ait nem láttam, de mintha ügyesen kikerülte volna őket, ám a lökés már leterítette. Nem hagytam magam falra kenni, ahogy a föld felé érkeztem, a földbe vágtam a pengémet, így az a padlót felhasítva, szikrafelhőt szórva fékezett le. Dühömben és türelmetlenségemben kiengedtem egy hatalmas ordítást, és nem is hagytam abba. Amíg csak levegő volt a tüdőmben, folyamatosan dühödt csataordítást hallattam, és közben újabb támadást indítottam. Visszahúztam a pengémet futás közben, ide nem ez kell!
Iwata mosolyogva húzta fel újra a pajzsot, én pedig ott teremve ütlegelni kezdtem. Minden ökölcsapásomra a pajzs megremegett, és felvillant, de meg nem tört. Viszont én nem értem be ennyivel. Olyan erővel és sebességgel ütöttem-vágtam a pajzsot, hogy az hamarosan panaszosan elhalványult. Bár az ujjaim sajogtak, és a bőröm felszakadt, a pajzs megszünt! Ráadásul Ai is ott termett Iwata mögött!
Döntenie kellett a fickónak! Engem hatástalanít, vagy Ait! Persze hogy engem…
- Hasíts Storm Shred!
Egy pillanat alatt újra hátrafele repültem, de immár szél tüskék kíséretében! Egy a mellkasomból meredt ki, egy pedig a vállamból! A kabátkám… megsérült…ez…megbocsáthatatlan!!!!
Ai eközben egy tőrt vágott Iwatába, és gyorsan megkerülte, hogy odafusson a közelembe. Dühtől elborultan álltam fel, és Aira se kellett néznem, hogy tudja: készen állok a végső csapásra!
Ugyanazt csináltuk, mint az előbb! Én nekifutottam, felugrottam, ő pedig egy széllökéssel kilőtt Iwata felé, mint egy rakétát! Iwata mire felnézett, már a pengéimmel nézett farkasszemet! Mély vágást ejtettem rajta, de csak akkorát, hogy ne halljon bele! Elrepülve fölötte láttam, hogy Ai már szalad is, és a tőrt Iwata szívébe mártja. A földön végigbucskázva újra bevertem a fejem, és megint kótyagosan üldögéltem a hideg padlón.
Iwata holtan rogyott össze, Ai pedig sírva nézte őt… de volt még valami… a föld remegett, és kisebb-nagyobb darabok zuhantak le a plafonról az épületből! Az oszlopok ketté repedtek, és hamarosan megadták magukat! A széllökések miatt az egész épület szerkezete megrogyott, és most adta meg magát! Ai annyira felélte az erejét, hogy mozogni se nagyon tudott, ráadásul az eszméletét is lassan elveszítette.
Na persze, mindig enyém marad a kemény munka… cöh…
Odaszaladtam, még estében elkaptam Ait, a karomba vettem, és rohantam. Kikerülgettem a lezuhanó szikladarabokat és gerendákat, majd odakint se álltam meg, mert az összedőlt épület kavarta óriási porfelhő még pár méteren keresztül követett. Egy fához érve végül megadtam magam a fáradságnak, letettem Ait a fa tövébe, és én is lehuppantam.
- Norihide… nem… nem akarom elhinni, hogy életben van… ez nem lehet… hisz… hisz én akkor megöltem… képtelenség, hogy ő csinálta ezt… és… és Iwata… a bátyám… ő mindig is jólelkű, kedves és segítőkész volt… nem lehet, hogy ennyire megváltozott… miattam… és most megöltem… megöltem azt, akit a legjobban szerettem a családba… Én… tényleg egy gyilkos vagyok…
Szegény te… és én mit mondjak?
- A gyilkosság sosem bűn… hanem szükséges megoldás!
- Még is mire célzol ezzel? Szerinted helyesen cselekedtem? Szerinted jó így, hogy megöltem a saját bátyámat?
-Igen. A bátyád ellened fordult, az életedre tört saját önző céljaiért! De gyengének bizonyult! Megérdemelte hát a sorsát! Mert hidd el, ennek így kellett történnie.
Próbáltam mindezt a lehető legnagyobb komolysággal mondani, hogy Ainak még csak véletlen se forduljon meg a fejében, hogy esetleg poénkodok, vagy félvállról beszélek! Komolyan gondoltam, nem kellett se Ait, se magamat győzködni erről. Én is megöltem a bátyáimat, az apámat, a szerelmemet! És leültem bánkódni rajta? Nem! Volt más választásom? Nem! Mondják, hogy mindig van más választás! Bizonyára van, de ki mondta, hogy azok megfelelőek?!
-Értem… - mondta szomorúan Ai.
– Mindenkinek meg van írva a sorsa! Az utolsó harc, a végső csata, amit képtelenség megváltoztatni! De az odáig vezető úgy egy üres lap, amit csak mi tölthetünk meg! Ha kell, akár vérrel is! Hogy hogyan járod be a saját utadat, az csak és kizárólag a te döntésed! Ne menekülj a sorsod elől, mert nem lehet! De légy erős, hogy elérj odáig!
Pfuj de bölcs lettem hirtelen… ellenben magamat is megnyugtattam ezekkel a szavakkal, mert én így gondolkodtam mindenről, és Ai történetében is ez volt számomra az utolsó kirakós darab! Kíváncsi voltam, hogy ő hogy gondolja, de kissé lehangolt a tudat, hogy már vége a küldetésnek, és ideje hazatérni… főleg mert mindketten tele vagyunk sérülésekkel!
- Visszatérek a Raven Tail céhbe, itt nincs több tenni valóm! Örülök, hogy megismertelek Nakamura Haneda Ai!
- Ki tudtad mondani a nevem! Én meg visszatérek a Blue Pegasusba! Én is örülök, hogy megismertelek… Lidérc!
Mondani akartam volna még valamit, de végül úgy döntöttem, hogy kár elrontani a hangulatot! Sarkon fordultam, és lassan elbattyogtam. Szívesen maradtam volna még, de nem tartottam helyesnek… ha jól értelmeztem, Ai szakítani akar a múlttal, más akar lenni… én pedig gyilkos vagyok, nem jól jön ki, hogy még tovább fárasszam! Amúgyse vagyok egy jó társaság! Érdekes és izgalmas kaland volt, és megismertem egy lányt, akit furamód nem csak elviselni tudtam, de még társak is voltunk! Még ha csak egyetlen küldetés erejéig, de akkor is! Ez nálam nagy szó, és meg fogom becsülni! Nem tudom, látom e még valaha, de ha igen, akkor örülni fogok neki! Csak meg ne tudja senki, hogy így gondolom… vagyis érzem! Pfúj…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Jan. 19, 2012 12:05 am

Hm melyikkel is kezdjem? Lidérc kalandjai olyanok számomra mint ízetlen napokban az élet sója! Igen ezzel azt hiszem mindent elmondtam és most már csak az osztáson kell el gondolkodnom... Hm... mit szólnál ehhez?
Jutalmad: 300VE + 400VE + 100 VE bónusz

~~~ egy női hang szól a sötétben *Level up!* ~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Május 31, 2012 11:03 am

Vihar II.
2. felvonás
A káosz kapujában

Rég volt már, hogy eszembe jutott. Nem is emlékszem, mikor járt utoljára Ő a fejemben. Régen magam előtt láttam Őt, mintha még élne, rám mosolyog, majd ismét eltűnik. Talán a káosz valóban meggyilkolja bennem az érzéseket… nem… ez nem így van! Hisz azért fogadtam lelkembe a káosz sötétségét, hogy vele legyek, és együtt tegyünk igazságot! Azért lettem a sötétség szolgája, mert ez nem sikerült, és csak magamat okolhatom a haláláért… Én öltem meg őt, ez csak az én hibám! Ezért indultam útnak! Igen, ez volt az ok, amiért megkezdődött a sivatagból az idáig vezető utam. Nem azt kerestem, hogy hogyan történhetett volna másképp… erőt merítettem szerelemből, fájdalomból, bűnbánatból és gyűlöletből. Mind a legerősebb érzelmek közé tartoznak, és hogy melyik tudna győzedelmeskedni az ember lelke feledt, az szerintem örökre talány marad. Én arra használtam fel a káoszt, hogy válogassak közülük. Felhasználtam a fájdalmat, hogy többé ne érezhessem azt. Felhasználtam a gyűlöletet, hogy én parancsoljak neki. Felhasználtam a bűntudatot, mert arra emlékeztet, hogy honnan is jöttem én. A szerelem pedig? Na az egy érdekes téma… egykor úgy éreztem, hogy a szerelem csak a jófiúknak való, a hősöknek, és a sikereseknek… a gonosz melyik regényben lehetett igaz szerelmes? Nem tudok mondani egy olyan sztorit se, ahol a sötétség szolgáját akár elképzelik is, mint a lágy érzelmek kedvelőit. De ez is egy emberi érzés, és akármennyire is utálom, én is ember vagyok. Megtaláltam a szerelmet, és rájöttem, hogy sokkal jobban megfér a káosz mellett, mint a nagy hősi szarságok oldalán. A sötétség, a szenvedés, a fájdalom, amit közösen átél két ember, összeköti a lelküket! A lázadás, az akarat és elhatározás hogy küzdenek ellene, örökre megerősíti ezt a béklyót!
Most, hogy azt, akit szerettem megöltem, több száz ember vére került már rám, az övét sosem fogom tudni lemosni. De sok idő telt el azóta, a káosz valódi lovagjává tett. Az érzések nem tűntek el, csak átmódosultak. Sosem szabad veszni hagyni a múltat… nagyobb erőt tud kölcsönözni, mint bármi más! Csak meg kell tanulni átváltoztatni.
Érdekes, hogy ez pont mostanában jutott eszembe. Aival való találkozás után ismét láttam Őt, de már nem hívogatott, nem beszélt hozzám. Mosolygott, majd elment. Mintha búcsúzni akarna. Persze ezt a gondolatot azonnal kivertem a fejemből, egyik ostoba ötlet követte a másikat, és így tovább, szakadatlan körforgásban, míg nem türelmemet veszítem. Mégis sokszor eszembe jutott Ai, a lány, akire talán más esetben azt mondtam volna, hogy csak egy gyenge báb a megannyi préda között. De mégis volt benne valami, ami megfogott. Egy nagyon mély sötétség, egy seb a lelkében, melyből patakzott a vér, és annak tükrébe tekintve az amúgyis torz világ torz képe világossá tette számára az igazságot. Márpedig aki képes látni, az annak az útnak a küszöbén ácsingózik, amelyet én magam is választottam.
Sajnos annyit nem voltunk együtt, hogy bizonyosságot vehessek az igazamról, de a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből, hogy esetleg igazam van. Sok ostoba barom próbálta megvetni a lábát a káosz útján, de legtöbbje elbukott, mert nem a sötétség lakott a szívükben, csak szánalmas kalandvágy, hatalomvágy és üresség. De eszerint a legváratlanabb helyről érkezhet bizonyíték arra, hogy van még olyan, aki a sötétség világát járja, és képes túlélni benne!

A szokásos elmélkedő-placcomon, a kastély legfelső tornyának tetején a nagy vízköpő mellett megráztam a fejemet, hogy visszatérjek picit a jelenbe, és félretegyem ezeket a gondolatokat. Sosem volt erősségem a bölcselkedés, vagy a filozófálás, de ha egyszer rám jött, nehéz volt kizökkenteni belőle. Unatkoztam, valami hiányzott. Ürességet éreztem, nem tudtam mit csinálni magammal. Talán egy kis portya hiányzik az éjszakában, vagy valami nehezebb küldetés, ahol nagyhatalmú ellenfelek ízzasztanak meg, és teszik próbára erőmet. De az is lehet, hogy valami lazább, csendesebb elfoglaltságot kéne keresnem, lehet csak egy kis pihenés hiányzik. Pff…na persze.
Elhagytam a kisajátított kis placcomat, levánszorogtam a szobámba. Alice sehol sem volt, benéztem az alapértelmezett búvóhelyeire, de ott sem volt. Ágy alatt, szekrényben, plafonon, mindenütt megnéztem, ahol általában meg lehet találni. Biztos elmászkált megint valahova… nem igazán aggódtam érte, tud magára vigyázni, de most hiányzott volna a hülyesége. Egyre fokozódott bennem a feszültség, mikor az az istenkáromló gondolatom támadt, hogy Twisted Fate társaságát keressem. Azért ha már ilyen szentségtörő gondolataim támadnak, az már veszélyes… átok ülhet rajtam, vagy valami ilyesmi!
Lebattyogtam a kastély főcsarnokába, hátha a zöldfülűek és a többi tag tud valami érdekességgel szolgálni. Hát tévedtem. Semmi újdonság, semmi érdekesség, csak a szokásos! Leültem a nagyasztalhoz, elvettem egy almát az ott lévő gyümölcsös kosárból, és beleharaptam. Máris éreztem, hogy a hallásom egyre tompábbá válik, nem érzékelem a külvilágot, megint gondolataimba mélyedek, és csak bambulok.
A fentiekben már kellően kifejtett gondolataimból végül pár nevetgélő zöldfülű szakította félbe, akik a főcsarnok előtti folyosón baktattak át. Nem érdekel általában az újoncok hülyesége, de elég sokan voltak, és volt köztük pár régebbi tag is. Valami készül arrafelé…
Felálltam az asztalról, a félig megevett almát csak ledobtam a kosár mellé, és elindultam a folyosó irányába. Egy fiatalabb tag grabancát elkaptam, miközben a többiek után futott, felemeltem a levegőbe, míg szemmagasságba nem került velem. Miután meglátta, hogy ki vagyok, nem kapálózott, inkább csak engedelmesen tűrte, amíg megszólalok, ami nagyon dícséretes egy ilyen taknyos újonctól…volt értelme fenyíteni őket, megtanulták a leckét!!
-Mi folyik itt?
-A…öm…páran most jöttek vissza a felderítésből, és elkaptak valakit az erdőben…állítólag egy…egy csajt, és hát…azt mondják jó bőr, és…
-Kussolj!
Ledobtam a földre a srácot, és tettem egy hirtelen mozdulatot felé, amit bár nem fejeztem be, ő megijedt, és elrohant. Mosolyra húzódott a szám, mindig örömmel töltött el, ha a kis újoncokat terrorizálhattam.
Az előcsarnokban gyűltek össze az emberek, halk susmus és nevetgélés hallatszott. Hidegen hagyott, hogy elkaptak valakit a kastély közelében, hisz nem ez az első eset. Volt már, hogy kémeket fogtak el a közelben, és elhurcolták őket a kastélyba. Ivan mester nem rendelkezett sorsuk felett, inkább meghagyta a tagoknak, hogy döntsenek ők, mit tesznek a foglyokkal. Mondanom se kell, hogy a férfi foglyok véres arénajátékban kellett, hogy részt vegyenek, amikre a tagok fogadhattak, a nők pedig…nos… a gyengébbik részük eltűnt pár tagunk kíséretében, és csak a sikolyok árulkodtak arról, hogy épp milyen bánásmódban van részük.
De ez nem érdekelt. Nem az én dolgom se az, hogy a tagjaink mit csinálnak, és hogy mi a sorsa pár ostobának, aki volt olyan bolond, hogy idáig tolja a képét. Mégis odamentem a tömeghez, hogy legalább megkukkantsam, miféle fogoly is ez. Lazán félrelöktem aki elém került. Először mindenki dühösen mozdult felém, de aztán látták, hogy ki vagyok, és nem támadtak meg, legfeljebb csak beugattak valamit. Előre kerültem a sorban, két alacsonyabb zöldfülű mögül néztem azt a pár fickót, akik a fogollyal foglalkoztak. Fogdosták, és beszéltek hozzá, de a tömeg miatt nem értettem a szavukat.
Hirtelen a fogoly ellökte az egyik fickót, aki a mögötte lévő oszlopnak csapódott, és jól beverte a fejét. A tömegben sokan jól kinevették a pórul járt tagot, másik már dörzsölték a kezüket a gondolatra, hogy a fogoly ezért mit fog kapni. Ám így, hogy kicsit szellősebb lett a hely a hátraesett tag nélkül, megláttam a fogoly arcát.
Ai!
Az előtte álló felbőszült férfi megemelte a kezét, hogy megüsse őt.
A következő pár pillanat olyan gyorsan zajlott le, hogy már csak akkor fogtam fel a történteket, mikor megálltam Ai előtt. Félrelöktem magam elől az újoncokat, ott termettem az ütésre készülő fickó mögött, és a lendület közben kicsapott fűrész pengémmel felhasítottam a hátát. Ennyi nem volt elég, a fickó még fel sem tudott üvölteni kínjában, máris átdöftem a pengéimet a testén, majd másik kezemmel jól rászorítottam a nyakára. Ahogy kirántottam a testből a fűrészpengéket, úgy pukkant szét az egész mint egy vérrel töltött lufi. A megcsonkított, élettelen testet elhajítottam, majd fenyegetően a többi tag felé fordultam.
A tömegnek nem volt újdonság, hogy kivégeztem valakit a tagok közül. Nem emeltek hangot ellene, mert abból hatalmas harc alakult volna ki, és bár egészen biztos, hogy megölnek, én is magammal vittem volna pár ostobát, és ezt ők is tudták! Csak annyira érdekelte őket egy másik tag halála, mint engem, így hát volt aki még tapsolt is. A legtöbben viszont csalódottak voltak, mert egyértelművé vált mindenki számára, hogy a fogoly immár az enyém. Megküzdhetnek érte velem, de annyit senkinek sem ért volna. Nekik nem.
Később megbántam a kitörésemet, elég lett volna csak a karját leszakítani a tagnak, nem pedig egy nagy húscafattá abálni őt. De most már mindegy. Ez egy ilyen nap…
Ai felé fordultam, akiben megfagyott a vér is a jelenet láttán. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, de lenyugtattam magam, és kiválasztottam azt a kérdést, ami most a legfontosabbnak tűnt;
- Még is mit keresel itt? – kérdeztem.
- Felültem a vonatra, hogy elmenjek a szülőfalumba, de hirtelen felindulásból leugrottam róla és befutottam egy erdőbe, ahogy csak tudtam, hogy megkeresselek és nem figyeltem, bevertem a fejem, majd itt ébredtem... Tudom...tudom, hogy nem kellene itt lennem...sajnálom...lehet tényleg nem kellett volna megkeresselek!
Kezét a fejéhez emelte, ahol tényleg látszott egy enyhén vérző seb. Még hogy hirtelen felindulásból beszaladni egy erdőbe… a hirtelen felindulás az életébe is kerülhetett volna, vagy…másba is, de erről nem akartam most beszélgetést indítani.
Viszont a tagok a csarnokban nagyon nézelődtek, egyrészt idegesített a jelenlétük, másrészt nem akartam még több bajt. Most hogy itt van Ai, így nem.
-Gyere, menjünk távolabb... – a kapu felé mutattam, ami az erdőbe vezetett ki.
Ai és a többi tag tekintete követett, míg ki nem értünk a kapun, és elfordultunk az erdőbe.
A fák árnyai közt nehéz volt rábukkanni a biztonságos ösvényekre, kevesen ismerték a céhben őket, de akik igen, azok szerették felfedezni az erdőt. Veszélyes és sötét hely ez, de aki tudja, merre kell menni, az a veszélyek mögött meglátja annak szépségét is. Nyálas, de igaz!
Éreztem, hogy mögöttünk pár tag próbál követni minket, ám ahogy egyre mélyebbre kerültünk az egyre gonoszabb hangulatú erdőben, úgy elpárologtak a kíváncsiskodók is.
-Na végre nem követnek... ide már nem mernek bejönni, veszélyes hely ez ahhoz! De csak, mert nem tudják, hova kell lépni! Én tudom, úgyhogy ne aggódj... azt mondtad segítségre van szükséged! Azzal a fickóval kapcsolatos akivel harcoltunk?
- Nem...hisz ő meghalt...a volt mesteremről van szó...akit azt hittem négy évvel ezelőtt megöltem...de...de most ismét felbukkant...és már tudom, hogy ő áll minden mögött...a kastély...az ellopott lelkek! Minden mögött...és most rám vadászik...
Váratlanul Ai hangja megremegett, szájához kapta a kezét, és elfordult. Kár volt rejtegetnie, mert tisztán látszott, hogy kiborult, és sír. Ha máson nem is, hát éreztem rajta, hogy tombol benne a fájdalom és az elkeseredettség. Nem szóltam semmit, nem tettem semmit, úgy éreztem az a helyes, ha hagyom, hogy saját maga rendezze el ezeket a gondolatokat magában. - Bármire képes, hogy bosszút álljon...ártatlanokat is képes hozzá megölni... Minden elemi mágiának az ismerője. Fogalmam sincs, hogy milyen szinten van most...vagy egyszerűen, hogy fogjuk megtalálni, de egyedül nem vagyok rá képes, hogy megint legyőzzem...és arra...arra gondoltam, hogy te segíthetnél nekem!
Hirtelen Ai megfordult, könnyes szemekkel, szinte könyörgő tekintettel közellépett hozzám, és kezeit az enyémre tette. Éreztem hogy elkap a pánik, nem szoktam hozzá csak úgy az ilyen közeledéshez, és hát Ai se volt akárki…- Kérlek...segíts!
Azt vettem észre magamon, hogy valóban megsajnáltam őt, és már azon járt az agyam, hogy segítsek rajta. De ez nem volt elég, hogy leküzdjem a szorongásomat, úgyhogy kicsit arrébb húzódtam, és szégyenlősen megköszörültem a torkomat. Sálálá, de szép napunk van…
Ám ez a mester… érdekes fickónak tűnik! Minden elemet képes uralni? Az anyja szentségit… lehet, hogy ez hiányzott nekem olyan régóta! Egy ellenfél, akinek gondolatára is elkap az izgalom! Na persze az is lehet, hogy ez a mester túl nagy falat nekem, sőt, nagy esély van rá, hogy gyorsan be tudna zúzni, akármennyire is iparkodok. De ha Ai egyszer már legyőzte, talááán nem olyan rossz a helyzet. Ellenben ha meghalt, hogyhogy mégis él? Csak nem ébredt fel a halálból, vagy valami… ha igen, az még érdekesebbé teszi a dolgokat, de elég kevés a valószínűsége, hogy így van. Valahogy megúszhatta Ai ellen, erőt gyűjtött, és most próbál bosszút állni. Világos.
-Tudod...tudod hol van most a mestered? Még fontosabb, hogy ő tudja e, hogy te hol vagy? – meglepett, hogy mennyire nehezen szólaltam meg, még mindig égett a fülem a pár pillanat előtti események hatására.
- Nem...fogalmam sincs hol lehet...abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ő figyel és minden lépésemről tud. Nem véletlen, hogy a legutóbbi utazásom során is beleakadtam...
A vadász, és a préda! Ez a történet ismerős!
-Egy fontos kérdés: Meg akarod várni, hogy rád találjon, és csapdát állítunk neki...vagy te magad akarod őt megkeresni, hogy pontot tegyél a történet végére?
- Nem...nem tudom...ne haragudj, annyira össze vagyok zavarodva...te mit tartanál jobb ötletnek?
Tényleg, mit? Ha tényleg ennyir erős a mester, nyilván nem lesz elég frontálisan nekimenni a jelenlegi erőmmel. Ai ügyes, de bizonyára nagyon gyenge ahhoz, hogy komoly kárt tegyen abban a fickóban. Ha nem így lenne, nem kérne segítséget, világos…

-Nos, ha vadászik rád, akkor felesleges menekülni... az erődet inkább arra tartogasd, hogy megvárd, amíg ő jön el hozzád! És akkor csapdát állíthatunk neki! De azért nem ártana tudni pár dolgot... vajon milyen ereje van most? Meg akar e téged ölni, vagy más céljai vannak? Most minden lépés fontos!
- Hát figyelj! Fogalmam sincs most milyen ereje lehet, azt viszont tudom, hogy meg akar ölni! Az erejéről egy valakitől tudtuk volna meg bármit is az pedig a halott bátyám...
Tehát nincs más lehetőség, nekünk kell elindulni, hogy nyomára bukkanjunk a mesternek. Ez jó is, meg rossz is… rossz, mert nagy erejű ellenfélről van szó, mi fogunk az ő csapdájába sétálni…ellenben ez történhet éppen fordítva is! Előcsalogatjuk, és ha okosan forgatjuk a lapokat, ő fog a mi csapdánkba belelépni! Kétesélyes játék, elég kockázatos, de jobbat épp abban a pillanatban nem tudtam kitalálni.
Hát már délután van…az út elég hosszú, szóval biztos, hogy csak estére érnénk oda…viszont nem tudom mennyire jó ötlet itt maradni… nem lesz ebből gond, hogy itt vagyok?[/color]
– Gond? Ugyan…ne viccelj… - eleresztettem egy gonosz mosolyt Ainak. Merjen csak bárki belém, vagy Aiba kötni!
- Áh igaz is...nem is értem hogyan jutott eszembe...de rendben, maradjunk itt.
Nem volt épp meggyőző válasz, de beláttam, hogy most ennyivel kell beérnem, többet egyenlőre nem várhatok el.
- Van egy saját szobám a kastélyban, nem fognak minket háborgatni! Csak Alicet, a kabalámat kell elviselned... - mondtam, majd elindult a kastély felé.
- Alice? A kabalád? Neked olyan is van?
- A tanítványom! Hű követőm, szárnysegédem... jobb szót hirtelen nem tudok rá, de nemsokára úgyis meglátod!
- Értem, kíváncsian várom.
Elindultunk vissza az erdő biztonságos ösvényein, míg vissza nem értünk a céh kastélyba. Odabent már feltakarították a fickót, akivel elbántam, és az ott lebzselők kíváncsian tekintgettek felénk. Látták, hogy lazán sétálunk be egymás oldalán, így hát jobb, ha ők most ködöt játszanak, és nem ütik az orrukat abba, ami nem rájuk tartozik.
Végigbaktattunk a kastély folyosóin, a kíváncsi tekinteteken és sutyorgáson kívül nem követte más a léptünket. Örültem neki, mert így, hogy itt van Ai, nem kevernék nagy patáliát ha nem muszáj. Éreztem, hogy Ai mennyire feszült, amit meg is tudtam érteni, így gyorsabban szedtem én is a lábamat, hogy mielőbb a szobámhoz érjünk.
Hamarosan meg is érkeztünk, előreengedtem Ait, majd bementem én is, és becsuktam az ajtót, majd elfordítottam a zárat. Ai körbenézett a szobámban.
- Milyen tágas szobád van. Majdnem akkora, mint az enyém otthon...
Az egyik ágy mögül Alice kapucniján lévő fülek kandikáltak ki. Gondoltam, hogy hamarosan felbukkan, de nem szóltam semmit, hagytam Ait meglepődni.
- Macskád is van?
Alice a rá jellemző közveszélyes módon kiugrott az ágy mögül, és Aira vetette magát.
-Yaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaay![/color]
Hagytam, hogy Alice megnyomorgassa kicsit Ait, aki bár meglepődött, nem tiltakozott a furcsa fogadtatástól.
-Alice, ő itt Ai, a vendégünk!
- Ha Lidérc barátja vagy, akkor szeretlek!!!!![/color]
- Hát nem tudom, hogy az vagyok-e, de örvendek neked.
Miután Alice megunta Ai ölelgetését, lecsöndesedtek a dolgok. Odakint egyre sötétedett, így előszedtem gyertyákat egy fiókból, és meggyújtottam őket, majd elhelyeztem a szoba különböző pontjain mindet. Ettől kellemes derengés töltötte meg a szobát, ami látszólag Ainak is tetszett.
- Tessék...itt a levél...
Áh igen, a mestertől kapott levél. Ai átnyújtotta nekem az összehajtogatott papírdarabot, amit lassan átvettem tőle, kihajtogattam, és gyorsan átfutottam.

„Kedves kis tanítványom!
Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy sikerült feljutnod a hegyre, megtaláltad a boszorkány barlangját és rájöttél az eltűnt lányok rejtélyére. Nagyon ügyes vagy! Gratulálok! Na meg persze a csodálatos előadásodhoz, amit a kastélyban rendeztél le a semmirekellő bátyáddal! Jól tetted, hogy megölted, hisz csak egy jelentéktelen kis báb volt, semmi más. Megérdemelte, hogy ilyen vége legyen az életének. Nem tudom, hogy akkor kivel voltál ott, de nem is nagyon érdekel, hisz gondolom nem fontos a számodra, de hát most nem is ez a lényeg. Gondolom a drága bátyád elárulta, hogy életben vagyok, szóval nem meglepő, hogy írok neked. Ne nagyon akadj ki rajta, mert nincs értelme most ezen dühöngened, inkább azon gondolkozz el, hogy tudod megvédeni magad velem szemben. Vagy akár köthetünk egy alkut is! Mit szólsz kedves Ai drágám? Addig halnak meg ártatlan emberek, amíg meg nem tudlak ölni téged, hogy szenvedj a bűneidért végre. További jó mulatást, élvezd ki az életed, amíg csak tudod! Várom a pillanatot a viszontlátásra, hogy végre megízlelhessem a véred ízét.
Üdvözlettel Mestered Norihide”


Újra elolvastam, immár lassabban, minden szót átgondolva. Ai közben szótlanul ült előttem a másik ágyon, mögöttem pedig Alice szórakozott valamit a lepedővel. Szinte hallani lehetett, hogy Ai fejében csak úgy cikáznak a gondolatok. Kíváncsi lettem volna, min gondolkodik, de inkább a levélre koncentráltam. Közben Alice mozgolódni kezdett mögöttem. Sejtettem, hogy arra készül, hogy rám dobja a lepedőt, de most nem voltam olyan hangulatba, hogy eltűrjem, így hát megelőzendő minden további konfliktust csak felemeltem az egyik kezemet, hátra se kellett néznem, Alice már tudta, hogy most nincs játék. Csalódottan lekászálódott az ágyról, és keresett valami mást, amivel szórakozhat.
Befejeztem a levelet, összehajtogattam, és letettem magam mellé.
Ez a mester csak a bosszú miatt teszi ezt az egészet. A bosszú pedig igencsak jó üzemanyag. De persze veszélyes is, a bosszúra áhítozó embert gyakran a saját érzelmei ejtik csapdába. Ellenben ez a mester nyilván nem hiába viseli a Mester rang nevet, tett is érte gondolom, hogy kiérdemelje. Komolyan kellett volna vennem, de máris elszabadult a fantáziám egy ígéretes, brutális harcról! Hiába éreztem azt, hogy nem sok esélyem van, az csak még inkább lázba hozott. A lehetetlen helyzeteket imádom a legjobban, és ez most elég sok érdekes fordulattal kecsegtetett.
De nem szabad elfelejtenem, hogy Ai miatt csinálom. Igen, ritka dolog, de mégis ő érte akarom ezt csinálni. Nem tudom megmondani, mi az, ami képes ilyen régi, halott érzéseket kelteni bennem, de kezdem azt érezni, hogy fölösleges küzdenem ellene. Lehet, hogy engednem kéne, hogy elragadjanak azok a gondolatok, amiket a butaság gyanúja miatt hessegettem el. Na de akkor mi lesz? Ai Blue Pegasus-ból jött, és ha ő nem is az a nyálas szuperhős, mégis a tagja annak a céhnek, vajmi kevés esély van rá, hogy egy gonosz, sötét törvénytelen céh tagja bármit is reméljen tőle. Meg hát… csak rám kell nézni! Tetszene a gondolat, hogy ne egyedül kelljen bejárnom a káosz útját, de Ai…hiába tölti el lelkét a fájdalom, úgyis rendbe fog jönni minden, és akkor boldogság lesz! Felragyog a fény, beköszönt a béke, és Ai mosolyogva búcsúzik el, majd eltűnik… talán jobb is úgy… csak bajt hoznék rá! Az életem a káosz, még ha teszem azt meg is tetszene neki, csak veszélyt hozok a fejére! Náh, ostoba gondolatok ezek… nem rám vall…
Hogy elnyomjam magamban a témát, visszatereltem a gondolataimat a mesterhez.
- Szóval... mind a négy elemet uralja ez a mester?
- Igen...mindegyiket...és mindegyiket mesteri fokon űzi... Még akkor is amikor én hozzá kerültem, már tökéletesen használta mindegyik elemet.
Hát ez remek hír! Nem szabad alábecsülnöm ezt a fickót, nagyon súlyos árat fizetek érte, ha megteszem! Persze, a harci vágy máris elkapott, de ezúttal nem hagyhatom, hogy az önteltség és a harc élvezete elragadjon magával! Ezúttal nem!
-Mennyire ért a közelharchoz?
[color=violet]- Nagyon profi benne...nagyon gyors és gyakorlatilag minden manővert ismer, ami csak szóba jöhet a közelharcban.
Önkéntelenül is elnevettem magam. Részben a szokásos pökhendi stílusom miatt, másrészt meg mert az első gondolatom az volt, hogy ez lehet a gyengepontja a fickónak! Sok mágussal találkoztam már, ügyes varázslók voltak, de közelharcban fegyvermágusokon kívül egyik se tudott úgy remekelni, hogy felülkerekedjen a mágikus összecsapásokon. Még Den Starkiller se volt rá képes, pedig ügyes kis patkány az is! Egy mágust általában azzal szoktam legyőzni, ha mindent a közelharci képességeim előnyeire építek. Amint közel tudok kerülni az ellenfelemhez, gyakorlatilag győztem! Csak a probléma ott kezdődik, hogy közel kellene kerülni…ezen kell dolgozni! Ehhez kell a taktika!
- Még is min nevetsz? Fogalmad sincs milyen ember...- ripakodott rám Ai, amitől kicsit visszább vettem magam.
- Bosszú és harag hajtja ezt a fickót, mindkettő a legdurvább erőforrás, de egyben az a két tulajdonság is, ami miatt sokan elbuknak... Komolyan gondolja a fickó... de ne aggódj, szerintem fogalma sincs róla, hogy hol vagy, most is talán téged keres, de nem talál! Ez pedig egy fantasztikus lehetőség arra, hogy mi állítsuk fel a játékszabályokat!
- Igazad lehet, jobb ha elébe megyünk a dolgoknak és mi vesszük kezünkbe az irányítást!
Bár Ainak felcsillant a szeme a lehetőségek gondolatára, engem részben viszont egy kis baljós érzés kerített hatalmába, mert az oké, hogy csapdát állítunk, de milyet?!
- Köszönöm!
Ai hangja bársonyos volt, rámnézett, és elmosolyodott. Kísérteties érzés fogott el, az a mosoly sok emléket szakított fel, és sok érzést hívott a felszínre. Mielőtt belelovagoltam volna magam a helyzetbe, inkább megjátszottam a menőt, és csak legyintettem.
-Bah...csak a jó harc ígéretéért teszem...hova gondolsz...
- Ja igen...persze...ezt el is felejtettem!
Ai hangja csalódott volt, amitől azonnal zavarba jöttem és ideges lettem, mert bár úgy mutattam ki, de nem akartam hogy csalódjon! Érte teszem, de jelenleg ha pallossal csapkodnak se tudtam volna őszinte lenni.
- És akkor most hogyan tovább? Mit csináljak? Van valami ötleted már? Ha úgy nézzük, akkor minden munkámnál vagy utazásomnál megjelentek a vele kapcsolatos dolgok.
- Hát nem tudok sok mindent róla, és rólad se, de ha mi akarjuk felkészíteni a terepet, előbb választanunk kell egyet! Olyan helyre gondolj, amit egészen biztos meg fog látogatni, eszébe fog jutni, hogy ott keressen...
- Nyílván nem a céhházunknál, mert ott sok a mágus. Inkább valami elhagyatott helyen, mint a Keleti Erdők vagy ilyesmi. Ahol nem sokan fordulnak meg. Vagy akár a Hakobe-hegyen is ahol nemrég voltam. Tényleg...vajon ott lehet? Amikor megszöktem otthonről az erdőben ami Kunugi mellett van annak a mélyén volt a háza...bár ha jobban belegondolok ott mindent felgyújtöttam...a házat és azokat is akiket megöltem...
- Még ha nem is maradt sok belőle, tökéletes helynek hangzik! Akárhogy nézem a bosszú hajtja, szóval előbb vagy utóbb ha másért nem akkor a kíváncsiságból vissza fog oda térni! Tehát arra gondolok, hogy az egy fontos hely neked is és neki is, egy próbát megér legalább megnézni azt a helyet!
- Igazad lehet. Lehet jó ötlet elmenni oda.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. Ai feszült lett, ideges, fel is állt az ágyról, és az ablakhoz sétált. Nekem háttal állt, de láttam hogy valami baj van. Nem sírt, mégis reszketett.
- Van még valami amire kíváncsi vagy?
Tudtam, hogy Ainak ez most éppen elég volt, talán nem is aludt már régóta. Szüksége van a pihenésre, és arra, hogy feldolgozza magában a hallottakat. Nem egy könnyű túra előtt állunk, neki meg csak még nehezebb… erős akar lenni, de túl nagy a súlya a sötétségnek, ami a szívébe költözött. Nagyon kíváncsi voltam, hogy végül a sötétség elemészti e őt, vagy kiűzi magából, vagy…esetleg… megtanulja irányítani! De ez a jövő zenéje, így hát nem kívántam tovább terhelni Ait.
- Nincs... pihenjük ki magunkat holnapra, pirkadatkor ébresztelek!
Felálltam az ágyról, körbejártam a szobát, és elfújtam minden gyertyát. Ledobtam a kabátomat és a nadrágomat, majd hanyagul ledobtam egy székre. Eszembe jutott, hogy bár Alice-t nem érdekli, de Ai előtt lehet paraszt dolog így viselkedni, de végül úgy voltam vele, hogy ennyi hagyományt azért csak megtarthatok magamnak!
Ai már ágyban volt, én is bebújtam a sajátomba. Hason feküdtem, mert csak úgy tudok elaludni, főleg mióta Alice rendszeresen felmászik a hátamra és ott alszik összegömbölyödve. Bár izgatott voltam a jövő miatt, és az is izgatott, hogy Ai itt van, de szükségem volt az erőm minden cseppjére, így hát lenyugtattam magam, megpróbáltam teljesen kikapcsolni az agyamat, és gyorsan álomba merülni, ami sikerült is.

Az éj közepén Ai sikoltozására riadtam fel. Az ágyon fekve remegett a teste, néha kezeivel hirtelen mozdulatokat tett, mintha rémképeket akarna elhessegetni. És így is lehetett, a káoszi álom mely magához ölelte most a szemem láttára marcangolta a lelkét, és ő bárhogy kérlelte ott a szíve mélyén, nem eresztette el. Gyorsan feltápászkodtam, Alice legurult a hátamról a földre, és értetlenül dörgölte a szemét.
-Myaaaa mi vaaaan?
Oda siettem Aihoz. Kiverte a víz, remegtek a tagjai, és kétségbeesetten kiabált, habár szeme csukva volt. Talán nem is itt, ebben a szobában, ebben a testben járt a lelke, hanem valahol messze, egy sötét és kegyetlen világban… tudtam, milyen érzés, hisz engem is kísértett évekig az álmaimban a fényfaló szörnyeteg, hogy ha véletlen álomba szenderültem, úgy bőszen lakmározhasson emlékeimből és érzéseimből. Megsimogattam Ai arcát, letöröltem róla az izzadság cseppeket. Már nem sikoltozott, de sírós hangon nyögdécselt, és továbbra is reszketett. Megfeszült minden izma, a paplant szorította markaiban. Megfordultam, és az álmatagon pislogó Alice-ra néztem;
-Tedd a dolgod!
Alice négykézláb odabaktatott Ai ágyához, felmászott rá, átkarolta a még mindig remegő Ait, és elaludt.
-Mya mya mya…
Ugyanúgy aludt tovább, ahogy eddig, de tudtam, hogy sokkal nagyobb dolog történik. Mióta Alice velem van, soha nem volt rémálmom, soha nem fertőzte meg lelkemet újra a sötét álomszörnyeteg, többé nem mardosott a múlt gyásza és félelme. Próbáltam kideríteni, hogyan képes rá Alice, hogy elűzze ezeket az érzéseket, de képes volt rá. És tudtam, hogy Ai álma is békés lesz mostantól, hogy Alice mellette van.
Visszatotyogtam az ágyamhoz, és visszahuppantam rá. Ai már egy szót sem szólt, hangosan szuszogva, békésen feküdt Alice mellett.
Még egy dolog, amiben segíthettem neki… bár nem az én büszkeségem, Alicenak köszönheti, de örültem, hogy mégis részem volt benne. Soha nem volt még káoszi éveim alatt olyan ember, akit így közel engedtem volna magamhoz… zavarba ejtett, hogy ismét olyan érzésekkel foglalkozok, amelyeket már rég száműztem magamtól, de mégse lázadtam fel ellenük. A béke nem az én területem, életem a Káosz. De nem eshet az eső minden nap… és a napsugarak kellemes melegsége a legmélyebb pokoli helyekre is besüthet néha… lehet nem is fog tovább tartani ez a dolog pár napnál, csak amíg segítek Ainak elintézni ezeket a dolgait. Nyilván utána külön válunk, ő visszatér a hamis céhébe, a hamis boldogságba… talán elfelejti a múltját, talán örökké kísérteni fogja, ezt nem tudhatom! Engem örökké fognak! Éppen ezért fogok magamra maradni! Mert nekem így a jó… talán lehetne jobb is… talán Aival… de ahhoz tönkre kellene tennem az életét, betaszítanom a sötétségbe, a káoszba… embereket gyilkolok, káoszt hozok a világra, de van olyan gonoszság, amihez nekem se lenne szívem! Nem fogok ártani Ainak… nem fogom belerántani az én sötét és gonosz világomba… hiba akarnám… mert akarom… igen… akarom! De amit én akarok… az már rég nem fontos… talán nem is volt… és talán nem is lesz…

Hajnalban ébredtem fel újra. Enyhe füst szagot éreztem, nem tudtam mire vélni a dolgot… felültem, kitöröltem szememből az álmot, és körbenéztem. Ai nem feküdt az ágyában, csak Alice horkolt a helyén, mint egy hajókürt. Ellenben a fürdő ajtaja csukva volt. Ai biztos lefürdött és rendbe teszi magát. Helyes. Akkor hát biztos jobban van, ő is felkészül a maga rutinjaival az útra, nekem is ideje lenne elkészülnöm.
Magamra dobtam az útra a ruhámat, megtornáztattam kicsit tagjaimat, és kezemből kiengedve a pengéket vizsgálgattam őket kicsit. Hihetetlen, de bármennyit használom őket, mindig borotvaélesen bújnak elő. Mintha a saját testemben éleződnének meg. Hehh… a lelkem élezi őket, igen!
Hirtelen üvegcsörömpölést hallottam a fürdőből. Azonnal visszarántottam a pengéimet, és a fürdő felé siettem. Megfogtam a kilincset, de még nem nyitottam be, csak füleltem. Hallottam, hogy Ai odabent van, és sír. Be akartam nyitni, lassan elfordítottam a kilincset, de az ajtó belülről zárva volt. Úgy döntöttem hát, hogy nem próbálkozom. Talán megint látomások gyötrik… összetörhette a tükröt. Talán hozzávágott valamit, vagy megüthette. Igazából nem érdekelt a tükör, de ha megvágta magát, vagy valami, jó lenne bekötözni a sebeit, ha vannak. De aztán mégis megfordultam. Felnőtt nő, én meg nem vagyok óvóbácsi… mégis érdekelt, mi van vele. Piszkosul zavart, hogy nem tudok neki semmi értelmeset mondani, semmi olyat, amitől megnyugszik… nekem se mondott soha senki. Magam voltam, magam néztem szembe démonaimmal… talán ezért toporgok itt mint egy félhülye, és habogok ha vele vagyok… vagy valami más miatt…
Alice is szép lassan felébredt, kipattantak a szemei, mintha legalábbis két napot végigaludt volna. Azonnal kipattant az ágyából, körbeszaladgálta a szobát kétszer-háromszor, majd megállt, és bárgyú tekintettel nézett ki az ablakon. Ezt minden reggel megcsinálta, sosem értettem, mire jó, de elképesztett, hogy honnan van neki ennyi energiája…
Aztán ismét felcsillant a szeme, értelem költözött az arckifejezésébe.
-Éhes vagyok.
Sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Nyilván a konyha felé sietett, hogy szerezzen valami ételt.
Egy óra múlva Ai kijött a fürdőből. Bár csodaszép volt, arckifejezésén jól látszott, hogy nagyon nincs jól… próbált tökéletes önuralmat mutatni, és ahogy kijött, bár kicsit idegesen, de megszólalt;
- Ne haragudj…összetörtem a tükröt…kifizetem…
Kifizetni egy tükröt?
-Nem, nem kell…vagyis…hagyd csak… minden oké? – habogtam ott megint mint egy hülye… ki a büdös francot érdekelt a tükör? Hogy mondjam meg neki, hogy aggódtam érte, amíg bent volt?
-Pe…persze, miért ne lenne?
Na tessék… hülyének néz, mert úgy viselkedek, mint valami nyomorék kis kamasz. -Inkább igyekezzünk, mert minden perc számít! Már éjjel egyszer rágyújtottam, amíg aludtál, sajnálom…de most sem bánnád?
Aha, szóval ez volt a füst szag. Nem helyeseltem a dolgot, na nem mintha én olyan nagy hippi lennék, egyszerűen csak az önpusztítás és élvezet elég kicsinyes módjának véltem a dohányt… de persze mindenkinek megvan a maga rutinja.
-Nem. – válaszoltam végül.
-Köszönöm. – mondta, majd rögtön rá is gyújtott.
Végigmentünk a Raven Tail kastélyon, amit sok kevésbé gyengéd szándékú tekintet követett. Nem mertek egy szót se szólni Aihoz, vagy csak nem akartak, de mindenki számára bizonyos volt, hogy a dühömmel néz szembe az, aki zaklatja őt. Tetszett a helyzet, de tudtam, hogy Ai borzasztó feszülten érezheti magát. Gyorsabb tempót diktáltam hát, hogy minél előbb kiérjünk a kastélyból, és távolabb kerüljünk a birtoktól. Egy rövidebb ösvény választottam a főút helyett, hogy valami bátor kis mocsok véletlen se akarjon minket követni.
Azon gondolkodtam, ami már fent a szobában is eszembe jutott… mit keres itt Ai? Mármint velem? Mikor volt utoljára, hogy bárkit is közel engedtem magamhoz? Miért nem engedtem? A válasz egyértelmű volt, mégsem találtam. A káosz bajnoka vagyok, a Vortex hű szolgája… de ember… sajnos még az vagyok! És nem szabad elfelejtenem, hogy ember voltam régen is, és lázadásom ellenére is szerelmes! És sokat jelentett nekem a szerelem a rokonaim és a népem elleni véres harcban! Nem gátolt, nem állított meg, sőt, csak tovább ösztönzött, erőt adott, és minden nyereség vagy bukás után és előtt megnyugvást adott. Most viszont nincs nekem ilyen kiváltságom, és nem is igényeltem… pedig talán szükségem lenne rá! Ostobának tartottam magam, hogy ilyesmin gondolkodok, de nem tudtam nem erre gondolni! Ai nem félt tőlem mikor találkoztunk, a tekintetében rejlő sötétség megihletett, segítettem neki és megismertem a történetét, ami nem sokban különbözött az enyémtől. Megértettem őt, és tudtam, hogy neki olyasmire van szüksége, amire én is vágytam, de nem kaptam meg. Ő pedig annak dacára, hogy „gonosz” vagyok, eljött a Raven Tail küszöbéig, csak hogy segítségemet kérje… megkérhette volna bármelyik céhtársát! Tuti segített volna neki bárki onnan, aki nálam jóval erősebb! Mégis engem keresett meg, és kezdtem úgy érezni, hogy nem csak azért, mert az első alkalommal is mellettem harcolt…
Biztonságot jelentek neki? Menedéket? Segítséget? Ugyanazt, amit nekem jelentett Ő, régen? Ha arra gondoltam, hogy ez igaz, akkor mindennél boldogabbnak éreztem magam. De tudtam, hogy ez nem így van… én számára „gonosz” vagyok, egy törvénytelen, sötét alak. Ő törvényes céh tagja, a „hősök” közt a helye, a hamis béke, a tudatlanság és az áhított fény világában… a mi világaink nagyon különböznek, és egyikünk se szivesen csatlakozna a másikéhoz… én elköteleztem magam a káosz útján, ő pedig ellene harcol, és ha legyőzte, visszatér az otthonába. Erről szól ez az egész… Én megkaptam a káosz hívását, ő nem. Hiába akarnám, hogy mellettem legyen, az életét nem tehetem tönkre, nem is akarom! Senki nem érdemli meg azt a szenvedést, aminek már jó ismerője vagyok! Hálás vagyok a sorsért, hogy így meggyötört, mert így arra az útra léptem, ami nekem való! De Ainak soha nem kívánnék ilyet…soha…
Út közben Ai többször is rágyújtott, de nem szóltam semmit. Eredendő elítélésem a dohány iránt csak olyat mondatott volna velem, amivel megsértem Ait, vagy legalábbis olyat, aminek én se örülnék…
Elértük az állomást, csak ott ráztam ki fejemből a gondolatokat. Megvettük a jegyeket, és már mentünk is a vonathoz. Mindigis gyűlöltem a tömegközlekedést, főleg a vonatokat… de az idő valóban szorított, most nem volt idő válogatni! Felszálltunk a vonatra, és kerestünk egy üres kabint. Volt egy, Ai rögtön becsusszant az ajtaján. Ahogy beléptem, becsuktam magunk mögött az ajtót. Egy öregember bekopogtatott, hogy szeretne beülni mellénk, de én csak gyilkos tekintettel rámeredtem, és azonnal meggondolta magát.
Lassan elindult a vonat, éreztem, hogy egyre feszültebb vagyok, de nem akartam, hogy Ai lássa. Milyen ostobának gondolna, ha rájönne, hogy ennyire tartok a vonatozástól… tekintetemet az ablakon túli látványra szegeztem, néztem, ahogy a fák suhannak el mellettünk, távolban falvak, városok váltják egymást. Az út közben Ai álomba szenderült, amitől kicsit tartottam. Reméltem, hogy nem törnek rá a látomások.
Egy félóra múlva azonban Ai felsikoltott, és tagjai remegni kezdtek. Gyorsan előrehajoltam, megfogtam a kezeit.
-Ai! Ai! AI!
Ai kinyitotta a szemeit, rémülten nézett körbe, majd vissza rám. Elengedtem a kezeit, és visszadőltem.
-Nyugodj meg, csak álmodtál!
Na ne mond, Sherlock… most aztán nagy felfedezést tettél, te seggfej! De nem tudtam mást mondani. Látva, hogy Ait már sokadszorra támadták meg a látomásai, úgy döntöttem, hogy ezt a harcot rá kell bíznom. Helyesebb, ha ő küzd meg az álmaival, és győzi le őket. Gonosznak hangzik, de tudtam, hogy ha sikerül, erősebb lesz! Megvédem őt, és mindenben segítem, megerősítem őt a látomásaival szemben, de neki kell szembenéznie velük.


A hozzászólást Lidérc összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 06, 2012 11:38 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Május 31, 2012 11:04 am

Már késő délután volt, mikor a vonat végül befutott az állomásra. Ai továbbra is szótlan volt, a rémálma óta pedig még csak fel sem nézett. Ahogy leszálltunk a vonatról, Ai körbetekintett, és láttam a szemében, hogy megbombázzák a szívét az emlékek. Emlékek, melyek bizonyára kedvesek a számára. Amikben még létezett a béke, az igazság, és a szeretet! Az a világ, ami már nagyon régóta halott, és csak a gyermek naív szíve képes meglátni a mocsok és szenny tenger alatt…amíg fel nem nő, és meg nem ismeri a valóság igazi természetét, hogy az belevájja húsába óriási szemfogait, melyeknek Hazugság és Sötétség a nevük. Márpedig amit e két óriási agyar kitép az emberből, az nem gyógyul be, és nem nő vissza!
Eszembe jutott az én otthonom, a végtelen sivatag, és a benne elterülő városok, melyeket havonta kellett újra építeni az állandó háborúzás miatt. Ha visszatértem volna, bennem nem lettek volna ilyen érzések, nem villantak volna be életem szép napjainak pillanatai… a gyűlölet amit éreztem volna, ha újra a gyerekkorom színterén járhatnék, olyan hatalmas lenne, hogy nem tudnám kontrollálni magam. Na sosem tartottam magam egy türelmes és megfontolt embernek, tudom milyen vagyok, nem szégyellem, és nem is akarnám ha máshogy lenne… de soha többé nem fogok visszatérni az otthonomba! Ha kényszerítenek akkor se! Ha pedig mégis megtenném, azt a sötétség és a káosz hadseregének hadvezéreként fogom tenni, és rombadöntök mindent, amit ott találok!
Ai érzései nem voltak ennyire egyszerűek…a gyűlölet és fájdalom bár a legerősebb érzelmek közt vannak, de túl egyszerűek… Ai érzelmei sokkal mélyebbek, olyanok, amiket nem lehet úgy uralom alá hajtani, mint például a gyűlöletet. Az övé más…az övé olyan, mint egy gyilkos betegség, ami a lelkét gyötri. Úgy éreztem, hogy megértem, mit érez most.
Kilépve az állomásról megérkeztünk Ai szülőfalujába. Bár késő délután volt, az utcán egész sokan voltak. Munkából hazatérő egyszerű emberek, játszadozó gyermekek, békésen sétálgató öregek. Vajon ők emlékeznek arra, amit Ai tett? Vajon fel fogják ismerni? Láttam, hogy Ai is aggódik ettől, de egy árva lélek sem szólt hozzánk az út alatt.
Sajnáltam Ait. Soha nem volt gyakori érzelmem a sajnálat és együttérzés, de most rámtört, és engedtem neki, hogy urrá legyen rajtam. Nem tudtam mi vár ránk Ai otthonában, de tudtam, hogy nehéz és szomorú pillanat lesz ez neki… és fájt, ha belegondoltam, hogy én kísérem végig ezen az úton. Először kinevettem magamat a fejemben, hogy ilyen gondolatokat gyártok, de gyorsan elkomorodtam azután, hogy az érzések ezek után is ott voltak. Bármennyire is gyűlölöm kimondani, én is csak ember vagyok…
Nem tudtam, mit tehetnék, hogy jobb legyen Ainak, nem akartam tolakodó lenni, és a szívébe taposni se akartam. Végül habozva, de felemeltem a kezem, hogy átkaroljam a vállát, hátha jól esik neki.
De ahogy átértem a vállát, egyszercsak rágyorsított, szinte már szaladt. Csalódottan leengedtem a karomat, és zsebrevágtam. Ennyit az érzelgős Lidércről! Majd legközelebb…
Bizonyára közel van már az a ház, és Ain urrá lettek az emlékek keltette érzések. Minél előbb ott akar lenni, az élmény szinte magába szippantja, és magával rántja.
De remélem nem csapdába rántja! Erre a gondolatra megdobbant a szívem, ideges lettem, és én is szedni kezdtem a lábamat. Csapda is lehet, már pedig Ai most épp abba rohan bele! Ott kell lennem, ha baj van, meg kell őt védenem! Nem tudom miért, egyszerűen csak… meg kell védenem! Hisz megígértem!
Aggodalmam azonban hiába való volt, Ai sértetlenül állt a ház ajtaja előtt. Mikor látta, hogy utólértem, benyitott a házba. Hagytam, hogy szépen lassan bejárja a lakást. Bizonyára annyi emlék és érzés kavarog most benne, hogy nem is érzékelné a jelenlétemet… de nem is akartam tönkretenni a pillanatot. Lehet hogy fájdalmas és kínkeserves ez az élmény, de szükséges! Le kell győznie a rémálmait és a múltját, különben ő is belezuhan a káoszba!
….
Egy pillanat!
Ez most hogy jutott eszembe? Hogy Ai és a káosz? Ostoba ötlet… de… talán mégse! Megvan hozzá minden! Jó, ez most önző és rohadék gondolat, de Ai élete tökéletes alapanyag, hogy ő is fellázadjon az élet igazságtalansága ellen, és a sötétség erejével igazságot tegyen a világban! Bár még gyenge hozzá, de mikor én elhatároztam ugyanezt, akkor én még ennél is gyengébb voltam… Igen… én is rémálmok miatt szenvedtem, látomások gyötörtek, bűntudat, félelem és gyűlölet mardosott, bárhol is jártam! Majd a fájdalom és a szenvedés olyan embertelen mértékben szakadt rám, hogy feladtam. Feladtam, megtörtem, ép eszemet és lelkemet önszántamból kínáltam fel a halálnak, a sötétségnek és a káosznak. Mert nem maradt semmim! És a hívásomra választ kaptam, a káosz eljött, és felajánlotta a megoldást! Biztos létezett sokkal jobb megoldás is, lehetett volna belőlem igazi hős egy legális céhben… hogy a hazugságok és borzalmak világában én is csak egy rohadt bábú legyek amit kedvükre rángathatnak madzagjain a sors démonai…
Ai sötétsége még nem elég erős ehhez… muszáj volt elfelejtenem az előbbieket… én azt ígértem Ainak, hogy segítek neki békére lelnie. Hogy segítek nyugalmat találni a lelkének, elűzni a múltjának árnyait, és fényt hozni újra az életébe. Máskor egy ilyen feladat miatt előbb vágom el a saját torkomat, de Ai más volt… neki meg akartam ezt tenni! Bár úgyis az lesz, hogy megoldódnak a dolgok, jaj de nagy hős vagyok, köszi köszi puszi, aztán elmegy, vissza a legális céhbe, ahol majd körbeugrálják, megszeretgetik, és a történet véget ér… mert mindig így történik! Nah nem feltétlen az irígység szól belőlem, inkább sajnálat! Mert Ai érdekében szeretnék hinni ebben, hogy minden jóra fordulhat, de az az elhessegethetetlen érzésem van, hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni…
Míg a gondolataimba mélyedve kullogtam a lakásban, Ai már az emeleten volt. Hirtelen csörömpölést hallottam. Akkora gombóc ugrott a torkomba, hogy azt hittem megfulladok. A végtagjaim megremegtek, a hallásom is tompa lett. Olyan félelem fogott el, ami már hosszú-hosszú évek óta nem. Szinte pillanatok alatt felszaladtam a lépcsőn, és ahhoz az ajtóhoz ugrottam, ahonnan a huzat jött.
És akkor láttam a Mestert, Norihidét, kezében a félájult Aival. Ai rám nézett, egyenesen a szemembe, és ajkaival erőtlenül az én szentségtelen nevemet formálta, de hang nem érkezett. A Mester csak rám mosolygott, majd kiugrott az ablakon. Azonnal kicsaptam a pengéimet, és ordítva futottam utána, hogy az ablakpárkányról felugorva utána vessem magam. Igyekeztem úgy csapni, hogy Ait ne vágjam meg.
De a támadásom nem hogy nem ért célba, még csak közelbe se ért el. Norihide nem zuhant, hanem repült, és egy széllökéssel letaszított engem a mélybe. Nagy erővel csapódtam a földnek, a tüdőmből minden levegő kipréselődött. Nem törődve a fájdalommal felugrottam, és már mentem is volna folytatni a nyilvánvalóan hasztalan támadást, de a Mester, és Ai már sehol nem voltak. Nem akartam elhinni, hogy elbuktam, dühös voltam magamra, és féltem, hogy Aival mi lesz.
Hova vihette? Hogy találok rá? Nem tudom átfésülni egész Fiorét! Vagyis megtenném, Aiért megtenném, de addigra talán késő lesz! Nem pazarolhattam el az időt erre, muszáj volt azonnal kitalálnom, hogy hova mehettek.
Számba kellett vennem minden lehetséges helyet, amit ismerek, és esetleg lehetséges, hogy ott találom őket. Céhépület kizárt… itt a faluban tuti nem maradtak… de fantasztikus, máris kimerítettem az ismert helyek listáját! Akárhol lehetnek! Norihide bárhol elrejtőzhetett, egy elhagyatott kastély, egy barlang a hegyekben… ez a mocsok repülni is tud, olyan helyet is választhatott, ahova én fel se jutok!
Kétségbeestem. Ismét egy nagyon ritka érzés tört fel bennem, de olyan szinten elborította az elmémet, hogy megrémültem. Ai meg fog halni! Meg fogja ölni a Mestere, akit már csak ezért is gyűlölnék, még ha nem is éreznék így Ai iránt! De így még erősebb, szinte elvakított a harag. Tehetetlen voltam…
De aztán hirtelen egy újabb érzés vett rajtam erőt. Nem éreztem félelmet és kétségbeesést. Elhatároztam, hogy ha kell, átfésülöm egész rohadt Fiorét! Egyszerűen nem tehetek mást! Még ha ki is futok az időből, ennyit meg kell próbálnom. Ha Ai… valami baja esik, Norihide az életével fog fizetni! Nem egyszerűen megölöm… a Vortex fogja évezredeken át gyötörni a lelkét! A testét én kínzom meg úgy, hogy a borzalom és szenvedés elveszi az eszét, de a lelkét természetfeletti kínokba taszíttatom!
Bár jó érzés volt belegondolni egy ilyen brutális igazságszolgáltatásba, de az, hogy Ai esetleg meghalhat, mégis félelmet szült. Sietnem kellett!
Azon nyomban útnak indultam. A vonat lassú, jobban megbíztam saját lépteimben, melyet fáradság meg nem állíthatott. Településről településre haladtam, folyamatosan figyeltem, hogy megérzem e Norihide mágikus erejét. Pár falvat már elhagytam, egy várost is. Vissza akartam fordulni többször is, mert aggódtam, hogy esetleg csak elkerülte a figyelmemet egy nyom, vagy bármi, ami arra utalhat, hogy hol találom meg Ait.
Két napig megállás nélkül kutattam. Sehol semmilyen nyomot nem találtam… sehol semmi jel, sehol egy remény foszlány! Hosszú évek óta először van valaki, aki miatt aggódok, és aki iránt érzek valamit, erre még őt sem tudom megvédeni…
De ekkor jött a nagy ötlet! Egy hely, ami Ai múltjának fontos darabját őrzi. Az elhagyatott kastély, ahol megöltük Iwatát! Bár nem volt semmi bizonyítékom arra, hogy ott lehetnének, de csalogató gondolat volt, és érdemesnek találtam megpróbálni. Még mindig több esélyem van ott rájuk akadni, semmint tovább járni az országot úgy, hogy azt se tudom, milyen nyomot keressek… ráadásul két nap eltelt! Ez sok idő! Már nem tudtam, mire számítsak, de a két napi fáradság dacára is úgy száguldottam a kastély romjaihoz, mint a szélvész.

Szeretem az esőt. Úgy zúdult le az egekből, mintha a világ fordult volna ki magából, és annak összes óceánja akart a nyakunkba szakadni. De jó érzés volt. Bőrig áztam, hajam elvesztette eredeti formáját és hanyagul lógott az arcomba. A sűrű, nagy szemű eső fátyola mögött azonban feltűnt a cél. A romok, melyeket mi hagytunk magunk után nemrég, érintetlenül hevertek. Furcsa volt, hogy nem akadt egy megveszekedett kalandor se, aki a kastély régi kincseiért feltúrta volna a romhalmazt. Ez elég bizonyíték volt nekem!
Ráadásul erős mágikus aktivitást észleltem.
Felugrottam a romhalmazra, és keresni kezdtem egy rést, egy hézagot, bármit, ami utalhatott volna egy búvóhely bizonyítékául. Norihide bizonyára mágiával rakosgatta odébb a köveket, de ez se érdekelt.
Hamarosan megtaláltam egy kőrakást, ami túl egyenletesen volt egy kupacba szórva. Gondolkodás nélkül ásni kezdtem. Odébb dobáltam a köveket, túrtam a romhalmazt, fáradhatatlanul, kitartóan. És meg is találtam, amit kerestem! Egy csapóajtó!
Lerakodtam róla a köveket, és azonnal felnyitottam. Bár izgalmamban oly hangosan vert a szívem, hogy szinte visszhangzott a fejemben, mégis lelassítottam a lépteimet, hogy esetleg észrevétlenül be tudjak settenkedni. Lefogattam volna, hogy Norihide megérzi a jelenlétemet, de mivel nem lehettem biztos ebben sem, érdemes volt óvatosnak lenni.
A kastély alatti alagsor pár raktárnak használt szobát, szénlerakót és bár tömlöcöt tartalmazott. Mindegyik szobába bekukucskáltam, de nem találtam semmit. Aztán már csak egy ajtó volt hátra. Úgy éreztem, mintha bent lenne egy hatalmas mágikus erő, majd hirtelen eltűnne. Van (vagy volt) bent valami. Már pedig ha Norihide az, akkor gyorsnak kell lennem.
Nekifeszültem az ajtónak, jobb vállammal belöktem, majd lefékeztem és védekező állást vettem föl. Azonban ellenfél nem volt a szobában. Ő már nem.
Ai ott feküdt a földön, megláncolva. Teste megannyi hegtől és zúzódástól volt vörös és lila, ruhája le volt szaggatva, csupasz testén az erőszak minden elképzelhető jele éktelenkedett.
A gyűlölet és harag ami akkor elkapott, leírhatatlan volt. Hallásom is eltompult, lépteim hangja messzinek tűnt. Nem éreztem se hideget, se meleget, olyan volt, mintha nem is én venném le éppen a kabátomat, és adnám rá Aira, akinek végtagjairól lefeszítettem a láncokat. Meggyötört testének látványa, a végleg megtört arckifejezés is messzinek tűnt. Csak egy pillanatra éreztem újra, hogy magam vagyok, amikor megsimogattam Ai arcát, és csak ennyit mondtam neki;
-Minden rendben lesz!
Majd felálltam, és kimentem a szobából.
Ott akartam maradni vele! Nem csak mondani akartam, hogy minden rendben lesz! Azt akartam, hogy el is higgye! Norihide itt van, éreztem. Itt van, és vár rám. El kell ezt intéznem, Aiért!
Felmentem a felszínre, ahol már várt rám. Az egyik kidőlt oszlop maradványán álldogált, és széles vigyorral nézett le rám.
-Tetszett, amit láttál?
Nem válaszoltam. Nem tudtam. Éreztem, hogy a Vortex ereje végigkúszik a testemen. A dühöm táplálta ezt az erőt, így most mindennél hatalmasabbnak éreztem.
-Azt hittem te is kihasználod a helyzetet, és szórakozol vele kicsit, mielőtt megöllek, hogy aztán folytassam a kis játékunkat! De látom nem a te ízlésed!
Kicsaptam a kezemből a fűrészpengéimet, melyek most hosszabbnak és élesebbnek látszottak, mint valaha. Nem volt sok esélyem ellene, ez tény. De nem bántam. Ai él. Még ha ez a rohadt állat meg is kínozta, és megerőszakolta, akkor is életben van! És én most már itt vagyok. Nem tudtam beváltani az ígéretem, nem tudtam őt megvédeni. Bántották, méghozzá nem is akárhogy. De életben van, és most hogy itt vagyok, beváltom az ígéretem! Amíg én élek, addig Norihide nem ér hozzá még egyszer!
-Szótlanságod nem változtat az egyszerű tényen, Gabrius! Óh igen, tudom az igazi nevedet! De ne aggódj, a világ az ostoba kis beceneveden fog emlegetni, mikor halálhíredet kapják! Mielőtt újra kezelésbe veszem a kis barátnődet, pihenésképp megöllek! Szerencsésnek mondhatod magad, te kevesebbet fogsz szenvedni, mint ő!
Egyszerre rugaszkodtunk el. Ő a szelet használta gyorsításra, én a vortex adta képességeimmel lőttem ki Norihide felé, mint egy rakéta. Azonnal lecsaptam, ahogy megjelent előttem, de ő gyorsan kitért a pengéim elől. Csapás csapást követett, nem elvakult hadonászás volt ez, inkább csak felmérés, hogy mit tudok kezdeni vele. Gyors volt, és ügyes. De nem támadt vissza. Én se adtam bele mindent, de ő tényleg csak játéknak vette ezt az egészet. Én viszont beleuntam, úgyhogy minden erőmet egy nagy csapásba vittem bele. Bár kitért előle, a pengéim a romokba csapódtak, amitől a föld megrázkódott, törmelék és por csapódott a magasba, a lehulló esőcseppeket a lökés eltaszította. Norihide meglepetten bukfencezett a levegőben, de ahelyett, hogy földbe csapódott volna, lebegni kezdett.
-Nem is rossz! De még mindig kevés! Hell Prominence!
A kezéből az irányomba széles és sűrű lángörvény csapódott ki. Felugrottam, hogy elkerüljem a lángokat, de pár másodpercig követte mozgásomat a támadás. Ahogy vége lett, Norihide a másik kezét is előrenyújtotta.
-Desert Espada!!
Óriási homok és sár tüske repült az irányomba. Sebessége és mérete miatt nem nagyon tudtam volna kitérni előle, így felugrottam, és hogy még éppen ne találjon el, a pengémet használva az éppen alattam elhúzó tüskéről feljebb rugaszkodtam. A tüske sebessége miatt kiestem az egyensúlyomból, de a következő támadás még segített is rajtam.
-Stone Block!
Méretes kőoszlop repült felém, Norihide nyilván azt hitte, hogy majd tehetetlenül a levegőben nem fogok tudni mit kezdeni a támadásával. Ám magam elé kaptam a pengéimet, amiknek nekiütközve a kőoszlop szétrobbant. A támadás viszont hátrarepített, pont, ahogy terveztem. Normális esetben egy embert ez az erejű lökés egyszerűen szétloccsant a falon, de sokszor csináltam már ilyet, fel voltam készülve. Úgy pörögtem, hogy lábam a repülési irányomba álljon, így amikor a magasabb leomlott faldarabnak csapódtam, talpra érkeztem. Alattam a fal felrepedt, de ahogy a lökés ereje alábbhagyott, úgy löktem el magam teljes erőmből.
Száguldottam a levegőben a lebegő Norihide felé. Pengéimmel csaptam egyet, mire Norihide hátrébb suhant, de a pengék még így is elérték. Nem sebezték meg, de ruhája egy részen felszakadt.
Bukfencezve értem földet, majd már fordultam is meg, hogy újabb támadást indítsak.
-Fire Spear!
Tűz dárdák jelentek meg a levegőben, és repültek felém. Kikerültem őket, ide-oda ugráltam, közben folyamatosan haladtam ellenfelem felé. Az egyik oszlopra felfutva ismét elrugaszkodtam, és Norihide közelébe érve nagy ívben lecsaptam.
-Storm Wall!
A csapásom megállt a levegőben, ahogy lepattant egy láthatatlan szélfalról. Csak egy egyszer használatos védelmet idézett meg ellenfelem, nyilván rögtön utána támadni akart, de arra nem számított, hogy én nem lassítottam le. Azonnal jött a következő csapás, majd a következő, és a következő. Ő folyamatosan gond nélkül megidézte a szél falat, hogy hárítsa a támadásaimat, de látszott az arcán, hogy gondolkodóba esett, mert ez miatt nem volt képes visszatámadni. Hátrálni kezdett, én úgy irányítottam a támadásaimat, hogy lefele kelljen ütnöm rá a levegőben, így az ütéseim ereje fenntartottak engem a magasban. A lehető legrosszabb pozícióm volt a harcban, de bevált, úgyhogy kihasználtam!
-Ebből elég, Burst of Flame!
Egy lángcsóva csapódott ki a szél fal mögül, egyenesen telibe találva engem. A magas hőmérséklet és a támadás mágikus ereje nem volt jó érzés, távolabb kerültem Norihidétől, könnyű célpont lettem. És ezt ő is tudta.
-Water Lock!
Egy vízgömb formálódott az esőcseppekből, míg nagyobb nem lett nálam. Azután nekem csapódott, de nem robbant szét rajtam, ahogy vártam, hanem körém folyt, és börtönbe zárt. Hiába próbálkoztam kijutni, a vízgömb mint egy börtön záródott körém. Levegőt nem kaptam, kijutni nem tudtam.
-És én egy pillanatra azt hittem, hogy tudsz valamit! Mint ahogy mondtam… túlbecsülnek téged, Gabrius! Ice Make: Ice Rain!
Már hallottam erről a varázslatról, és tudtam, hogy végem van!
Fejem felett jég tüskék gyűltek össze, majd gyilkos sebességgel záporoztak rám az esővel együtt. Bár a víz gömb tompított valamennyit az erejükön, de még így is szétvagdosták a testem, volt amelyik bele is állt a vállamba.
Tűrtem a fájdalmat, nem tehettem mást. Nem akartam megadni azt az örömöt, hogy lásson szenvedni. Nem érdekelt már a halál…
De ekkor eszembe jutott Ai! Ahogy ott fekszik lent, meggyötörve… és ez az állat vissza fog menni oda… és folytatja! Nem! Nem hagyom! Nem hagyhatom! Nem fogom hagyni!
Minden izmomat megfeszítettem, éreztem, hogy vortex mágia fut végig minden végtagomon. Felordítottam a vízgömbön belül, majd mint láncokat a testemről szétszakítottam magam körül a víz börtönt.
A földre zuhanva nem éreztem a jég tüskék ejtette sebek fájdalmát, vagy a légszomjat, ami a víz börtönön belüli idő alatt rámtört. Ránéztem karjaimra. Már nem csak a bal karomból állt ki penge. Bal karomon a szokásos hegeken állt ki továbbra is a három részes fűrészpenge, a másik karom viszont egymerő vér volt mindenütt. Hús, inak és csont szakadt szét, hogy utat adjon egy újabb fűrészpengének. Immár mindkét kezemből a puszta gyilkolási vágy eszközei meredtek előre. És vérre szomjaztak.
Felnéztem, és láttam, hogy Norihide nem tudja mire vélni a dolgot. De nem volt sok esélye elgondolkodni ezen, mert máris ott termettem előtte. Gyorsabbnak éreztem magam. Erősebbnek. Úgy pörögtem a levegőben, hogy Norihidének csak nagyon nagy kapkodás közepette sikerült időben védelmet varázsolnia maga elé. A támadásaim így két pengével túlságosan gyorsan jöttek neki, nem volt már elég a szél fal. Próbált kerülgetni, de már láttam az arcán, hogy hiába a gyorsaság, ez most nagyobb gondot jelent neki, mint pár perccel ezelőtt.
És akkor felülkerekedtem. Kigáncsoltam, amitől hanyatt vágódott, de már csaptam is le mindkét pengémmel a zuhanó testre. A pengék célt értek, alattunk a föld felrepedt, törmelék és porfelhő robbant a magasba a csapás erejétől.
Elhittem, hogy győztem. De mikor a porfelhő elenyészett az esőben, Norihide „teste” vízzé vált, és szétfolyt a kövek rései közt. Csak egy hasonmás volt… nem tudom, hogy lehetett ennyire gyors, hisz a hasonmás nem tud harcolni. Meglepett ez a fordulat, de az tény, hogy komolyabb ellenfelévé váltam a Mesternek.
Mögöttem szólalt meg, ugyanannak a kidőlt oszlopnak a tetejéről, ahol akkor állt, mikor elkezdtük a harcot.
-Ez igen! Még ha komolyan harcoltam volna, akkor is meglepődtem volna. Szép volt!
Szavaiból gúny és cinikus megvetés ömlött felém. Ellenben nem úgy tűnt, mintha folytatni akarná a harcot. Készen álltam a folytatásra, de kíváncsi is voltam, hogy most mit tervez.
-Most van jobb dolgom is ennél a cirkusznál, de ne aggódj, elintézzük mi még ezt a kis… párbajt! – éppen fordult meg, hogy távozzon, de hirtelen mégis visszafordult – Ja igen, mond meg a drága Ai kedvesemnek, hogy ne reménykedjen túl sokat! Hamarabb fog viszont látni, mint hinné!
Majd megfordult, és egy pillanat alatt eltűnt.
Bár ez azt jelentette, hogy magát a párbajt megnyertem, de mégsem éreztem magam győztesnek. Nem tudtam az Aival tett szörnyűségét megbosszulni! Nem tudtam beváltani az ígéretemet… tehát vesztettem!
Visszahúztam a pengéimet, és az ég felé emeltem a tekintetemet. Hagytam, hogy az eső verdesse az arcomat, és sebeimből lassan mossa a vért. Nagyot sóhajtottam, és tüdőm minden levegőjével és hangom teljes erejével felordítottam. Ebben benne volt minden érzés, ami eddig felgyülemlett.
Most, hogy időt kaptunk, ideje lepihenni… de hiába voltam fáradt, és kimerült, Aival törődnöm kellett! Szép lassan visszasétáltam a csapóajtóhoz, és lementem Aihoz. Ő még mindig ott feküdt, megtörve, reszketve. Lassan a karjaimba vettem, és óvatosan elindultam vele kifelé. Egy meleg és biztonságos helyre kell most vinnem, hogy ellássam a sebeit, és ő is pihenni tudjon. Habár ezek után nem tudom, mennyire fog tudni pihenni…
Segítenem kell neki, ha már az ígéretemet nem tudtam betartani…
Az esőben gyors tempóban haladtam végig az utakon, keresve egy megfelelő helyet. Ait a kabátomba bugyolálva vittem a karjaimban, aki erőtlenül bámulta az eget. Bekövetkezett, amit megígértem, hogy megakadályozok… megtörtént vele az, hogy a lelke a legmélyebb sötétségbe zuhant.
Gyenge voltam…ostoba voltam! Ez mind az én hibám! Hibáztattam magam valaha is bármiért? Nem! Soha! Nagy hiba volt! Egy szaros ember vagyok, egy gyenge senki, aki azzal áltatja magát, hogy mindenkinél erősebb lehet! A világ ellen folytatok egyszemélyes háborút, de egyetlen rohadt mágust nem tudtam legyőzni, és még azt a lányt is majdnem elveszítettem, akinek megígértem, hogy megvédem! Nem akartam ezt…


A hozzászólást Lidérc összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 06, 2012 11:41 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lidérc
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 19.
Age : 28
Tartózkodási hely : Raven Tail

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Május 31, 2012 11:05 am

Hamarosan megpillantottam egy fogadót az út szélén. Egy pásztorfiú ült az ajtó mellett egy padon, meglátva minket felpattant, és csak tátogott a meglepettségtől. Jött volna oda hozzám, hogy segítsen, de én durván odébb löktem a vállammal. Berúgtam a fogadó ajtaját, mire a bent lévő vendégek elhallgattak, abbahagyták az evést és ivást, és minket bámultak. A fogadós elejtette a kezében tartott tálat, és lassan felénk lépett.
-Na de… oh… megsérült?
-Egy szobát, kötszert, és vizet! Azonnal!
-De hát…uram, hogy ezt…
-Pofa be, különben lemészárolok itt mindenkit! – úgy fordítottam a vállamat, hogy lássák rajta a Raven Tail jelét. Nem volt olyan céh, amitől minden ember behugyozott, ha hallotta a nevét, de elég jó híre volt ahhoz, hogy ne vitatkozzanak tovább.
A fogadós máris hozott kötszert, az inasa egy lavór vizet. Felkísértek az emeletre, és kinyitottak egy egyszemélyes szobát. Odabent volt egy ágy, azonnal letettem Ait rá, majd elvettem a kötszert és a vizet.
-Majd fizetek! – mondtam, és becsaptam a fogadós orra előtt az ajtót.
Azonnal magamhoz húztam egy széket, leültem az ágy mellé, és elkezdtem Ai sebeit ellátni.
Igyekeztem nagyon gyengéd lenni, óvatosan kötöztem be a sebeket. Szörnyű volt látni, hogy így elbánt vele Norihide, ráadásul úgy, hogy Ai teljesen tehetetlen volt… rólam se lehet elmondani, hogy olyan jó fickó lennék, de egy ilyen megátalkodott mocskos állatnak joga sincs élnie! Meg fogom ölni! Nincs elég erőm hozzá még, de megtalálom a módját, hogy szörnyű kínok közt küldjem a pokolba!
Ai egy szót sem szólt. Bámult maga elé, összetörve, megsemmisülve. Valahogy ahogy rápillantottam, elképesztő gyönyörűnek láttam. Szörnyen bántam, hogy miattam történt ez vele. Nem tudtam, hogy hogyan kérjek tőle bocsánatot, hogy hogyan bizonyítsam be neki, hogy meg fogom őt bosszulni. Ami történt vele, az volt a lökés, hogy elnyelje a sötétség. Nem engedhetem, hogy engedje magát véglegesen elsüllyedni benne! Gondoskodnom kell róla, hogy felépüljön. Nem fogja tudni elfelejteni ezt, nem fogja tudni maga mögött hagyni… segítenem kell neki, hogy ehelyett inkább a javára fordítsa! Hogy erősebb lehessen, hogy erőt merítsen belőle… ahogy én is tettem!
Rám tört a felismerés. Én is ilyen voltam. De engem senki nem segített. Én engedtem, hogy a sötétség elragadjon, majd jött az a nap, mikor a káoszban találtam igazságot. Tudom, azt mondtam, ez a gondolat tőlem is gonosz, de most már nem tudtam visszafordítani azt, ami történt… Ai rálépett a sötétség útjára. Vagy örökre rajta marad, vagy talál egy lépcsőt, amin újra feljöhet. Ha én mutathatnám meg neki azt a lépcsőt… ha sikerülne…
-Sajnálom… -szólalt meg Ai.
Hirtelen gombóc nőtt a torkomba. Nekem kellett volna bocsánatot kérnem… tovább kötöztem a sebeit, gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neki. Mondjam el neki, mit érzek? Lehet, hogy nem a legalkalmasabb… és ha mellé hibáztam, és gondolataim valóban hamisak? Nem tudtam mit tegyek, tanácstalan voltam… éreztem, hogy kibukna belőlem a szó, éreztem, hogy tennék valamit, éreztem, hogy akarok tenni valamit, de nem tudtam, hogy mit.
-Semmi baj.
Nem ez volt a legjobb, amit mondhattam… a szó itt teljesen elvesztette a hatalmát! Nincs szó, amivel elmondhatnám neki amiket gondolok!
Ai felhúzta a takarót, eltakarta testét, amit Norihide meggyalázott. Könnyekben tört ki, a szégyen, a szenvedés úrrá lett rajta. Amit láttam, az valóban egy lány volt a sötétség legmélyebb katlanjában… és nem volt más vele, csak én! Én, aki megosztom vele a sötétséget, és mint meleg otthonban fogadom benne. Nincs rá szó. A szónak itt nincs hatalma.
Megérintettem Ai arcát, és a sajátom felé fordítottam. Közelebb hajoltam, és ajkaimat az övéihez érintettem. Nem tudhattam, hogy eltaszít e majd magától, vagy rossz néven veszi… nem volt erre szó, a szónak nem volt hatalma. Nem volt rá szükség.
Viszonozta a csókot, behunyta szemeit, amiből tovább patakzottak a könnyek. Ajkaink még sokáig összetapadva pihentek, mintha eggyé váltunk volna. Rég nem éreztem ilyen melegséget, és hálás voltam, hogy újra érezhettem, pedig már rég lemondtam róla… és a legboldogabb azért voltam, mert mindezt Aival élhettem át.
Mikor a csók véget ért, Ai a karjaimba dőlt, és elaludt. Teljesen kimerült, és most adta meg magát. Átöleltem, és csak csöndben ültem vele ott még sokáig…
A következő napokban Ai sokat aludt, keveset volt ébren. Mindig cseréltem a kötéseit. Ilyenkor mindig láthatóvá vált számomra gyönyörű, formás testének féltettebb részei is, de még csak gondolatban sem húztam ebből előnyt magamnak. Gondosan cseréltem a kötéseket, hoztam ételt és vizet. A fogadóst kifizettem, egy kis „unszolás” hatására egész olcsón adta a szobát és az élelmet. Nem kérdezősködött, de lehet jobban is tette. Nem hagytam el sokat a szobát, mindig ott ültem Ai ágya mellett egy fotelban. Keveset aludtam, de nem is igényeltem. Elég pihenés volt nekem csak ott ücsörögni, de mindig ugrásra készen voltam, ha Ait rémálmok gyötörnék, vagy ha Norihide megjelenne egyszercsak a környéken… és bevallom kísértett a gondolat, hogy megtörténik. De nem történt meg.
Egyik reggel szintén Ait nézve ültem a fotelban, mikor felébredt, és fájdalmai dacára megpróbált felűlni.
-Jó reggelt!
-Jó reggelt!
Segíteni akartam neki felülni, de intett, hogy megy neki egyedül is. Jó volt látni, hogy egy kis erő költözött újra belé.
Láttam, hogy a kötéseket ideje cserélni, úgyhogy közelebb ültem, és hozzá is láttam. Ai hallgatott, de éreztem, hogy vadul jár az agya valamin. Aztán nem bírta tovább, és megszólalt;
- Lid...miért...miért jöttél utánam? Egyáltalán honnan tudtad, hogy ott vagyok?
Meglepett a kérdés… miért jöttem utána? Azt hittem egyértelmű. És elég nehéz helyzetbe kerültem, mert nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Mert szeretlek. Ezt kellett volna, de az…hogyismonnyam… nem túl Lidérces! Nem akart kibukni belőlem. Az érzést magát is még szoknom kellett, de úgy döntöttem, hogy most nem küzdök ezzel, úgyhogy próbáltam valami kevésbé zavarba ejtő választ adni;
-Azért mentem utánad, mert ezt kellett tennem! Hisz megígértem nem? És a szép szó, ha megtartják, úgy jó!
Láttam Ain, hogy nincs megelégedve a válasszal, úgyhogy inkább a második kérdésre tereltem a szót.
- Igazából nem tudtam, de meg kellett próbálnom! Sok helyet bejártam, de végül ez tűnt a leglogikusabbnak...
- Értem...de igen...megígérted...és köszönöm...nem tudom, hogyan fogom tudni viszonozni ezt neked.
Viszonozni? De hisz miattam történt ez vele… miért nem látja így? Szinte már azt kívántam, hogy haragudjon, hogy vessen meg… bűntudatom volt, és rossz volt, hogy ő mégse hibáztat! Itt voltam vele, biztos örült neki, de ez az egész meg se történik, ha én nem vagyok ekkora vesztes…
- Norihide...magához hasonlított...hogy ugyan olyan vagy mint ő...de...de én nem akarom ezt hinni...nem tudom ezt hinni...képtelenség...
- Egyáltalán nem hasonlítunk. Hisz én téged megvédelek...ő viszont...nem!
Vagy ugyanolyanok vagyunk… én hagytam hogy ő megtegye ezt…ő pedig megtette! Mintha összejátszottunk volna… talán tényleg olyan vagyok! Egy mocskos állat, aki rosszat tesz Ainak…
- De akkor miért vagy Raven Tail-es?
Erre a kérdésre felkaptam a fejemet. Nagyon meglepett, először nem is tudtam, mire gondoljak, mit válaszoljak. Tudtam, végig tudtam, hogy őt ez zavarja. Ezért nem lehetünk együtt… közénk áll, hogy más világból jöttünk…
- Ne haragudj...biztos megvan az oka, hogy oda csatlakoztál...
Láthatta, hogy megzavart a kérdése, de próbáltam önuralmat parancsolni magamra. Rendben, menjünk bele a témába. Miért is?
- Az zavar, hogy a Raven Tailben vagyok, vagy az, hogy sötét céhben?
Aiban is vadul száguldoztak a gondolatok, kereste a megfelelő választ, a szavakat, a gondolatokat.
- Az...az, hogy sötét céhbe vagy...miért...?
- Tudom, hogy Norihide egy gonosz, sötét alak... mint ahogy megannyi mágus a világban, a történelemben, akik romlást és pusztulást hoztak! És az igazság az, hogy én se vagyok más! Ez az igazság! Mikor gyerek voltam, a sivatagban ahol éltem polgárháború tombolt. Harcban nevelkedtem, csak a pusztulás, a kín és az igazságtalanság vett körül! A háború elvette mindenemet, és a saját családom akart megölni, hogy a fejemre kiszabott vérdíjat megkapják, amiből gondolom fegyvereket vettek volna, hogy tovább háborúzzanak... sok vér tapad a kezemhez, nagyon sok! Több, mint akarnám... de az, hogy végül a sötétség szolgálatába álltam, az csak és kizárólag az én döntésem volt! Ott volt a választás... hagyom, hogy az életem összes kínja, a sors igazságtalansága, a hazugságok és borzalmak uralják az életemet... hagyom, hogy eltemessen a bánat és a tehetetlenség... vagy úgy teszek, mintha ezek nem léteznének! Úgy teszek, mintha nem fájna, mintha nem zavarna! Mintha elfelejtettem volna, ki vagyok és honnan jöttem! Egyiket se tehettem meg! Szenvedni nem akartam többet...de beletörődni se! És akkor jött egy harmadik lehetőség! Hogy harcoljak mindez ellen! A világon minden csak hazugság... igazságtalanság uralkodik, a nagyobb hatalmúak gyengébbek feletti zsarnoksága! Mert ők megtehetik! Képesek rá, hogy tönkretegyenek akárkit! Akkor én miért ne? Miért ne lehetne fellázadni maga az élet ellen? A világ ellen? Ha nincs rend, és igazság, akkor teremteni kell! Márpedig egyet megtanultam... építeni csak a romokból lehet, márpedig ahhoz előbb romok kellenek! A káosz felborítja a zsarnokok igáját, kerékbe töri a hamis igazságokat, és leleplezi az élet szemfényvesztését! A káosz igazságos! Igazság mindenki felett! A káosz előtt mindenki egyelő! Aki képes ellene küzdeni, az képes uralni! Aki uralja a káoszt, az igazságot tehet a kín felett! Megtehet akármit, a maga ura lehet, nem kell mások okozta szenvedésben élnie! Aki megérdemli, hogy megbűnhődjön, azt megbüntetheti! Aki nem érdemli meg, azt felemelheti a hamvakból! Én magam választottam ezt az utat! A sötétséget járom, mert már nem hiszek a fénynek! Itt minden megvan, amit az élet borzalma és kegyetlensége nem ad meg! A Raven Tail csak egy búvóhely nekem, ahol könnyen fel tudom használni a forrásokat, hogy a tervemet végbevigyem!
Az őszinte, hosszadalmas vallomás engem is meglepett. Valóban így lenne? Azt hiszem igen.
Láttam, hogy Ai próbálja megemészteni a hallottakat. Reméltem, hogy bogarat ültethetek a fülébe, hogy elvethetem a gondolat csíráját az ő fejében is, de gyorsan rájöttem, hogy ostoba elgondolás… ő nem olyan mint én, nem fog olyan lenni, mint én…
- Sajnálom, hogy ha gondot okozok ezzel! A sötét céh csak egy álca, én gonoszabb vagyok náluk is... de megértem, amit gondolsz!
- Nem lehetsz gonoszabb...hisz itt vagy velem...megmentettél...
- Csak mert a lelkem gonoszabb ezer démonnál, attól a szívemnek nem kell annak lennie.
Nem szóltunk erről többet. Eltelt pár nap, Ai sebei nagyon szépen gyógyultak, könnyedén mozgott már, a kötések száma csökkent. Bár a sebek nyomai még sokáig ott maradnak a testén, és mikor majd teljesen eltűnnek, ő még akkor is érezni fogja a helyüket. De éreztem, hogy hamarosan felépül, és ideje lesz indulni… indulni haza. Az ő otthonába. Abba az otthonba, ahol nekem nincs helyem! Rosszul esett a gondolat, de számíthattam volna rá. Nem volt még vége a történetnek, és féltem, hogy ha nem vagyok Aival, Norihide bármikor lecsaphat az árnyakból… mérhetetlenül ideges lettem, akárhányszor ez eszembe jutott.
Aztán egy nap mikor kifizettem a fogadóst, és visszamentem a szobába, Ai már várt az ágyon ülve.
- Jó, hogy jössz... Én most úgy döntöttem, hogy hazamegyek...
Nem ért váratlanul a kijelentés, mégis megtorpantam. Odamentem az ágyához, és leültem. Egy darabig csendben voltunk, ő nem nézett rám.
- Rendben! A céh társaid még nem sejthetik, hogy merre jártál, nem leszel nekik gyanús.
Talán nem kellett volna ezt mondanom. De igazságtalannak éreztem, hogy azok közé megy, akikben én nem bízok… mert ők nem tudják, Ai min ment keresztül, és mi vár még rá! Mellettem lenne a helye…
- Lehet...de...de most úgy érzem, haza kell menjek...sajnálom...
Megbántam, amit mondtam Ainak. Arcát az enyém felé fordítottam.
- Keresni foglak. – mondtam, és beleadtam minden melegséget, amit csak tudtam.
Odabújt hozzám, fejét a mellkasomba fúrta és szorosan átölelt. Én visszaöleltem, becsuktam a szemem, és kiélveztem a pillanatot. Mert ez talán olyan pillanat, amilyen nem lesz több… kívántam, hogy legyen, de nem lehettem semmiben biztos! Szerettem Ait, és életemben először nagyon féltem. Féltem, hogy elveszíthetem. Megértettem, miért nem foglalkoztam a szeretettel eddig… mert okot adott a félelemre! De mint ahogy a múltam kínját, úgy ezt is inkább magamhoz öleltem, és erőt kovácsoltam belőle. Nem akartam, hogy vége legyen.
Összepakoltunk, és útra keltünk. Gyalog mentünk, Ainak nem esett már nehezére a gyaloglás, sőt, egészen frissítő volt. Távlatban hosszú volt az út, mégis valahogy túl gyorsan érkeztünk meg… nem akartam elszakadni tőle, de bajba se akartam őt keverni… ha meglátnak minket a céh társai, kérdőre fogják vonni! Engem vonhatnak, úgyis megbánják, de őt nem akarom ilyen helyzetbe keverni.
- Azt hiszem én itt megállok, hogy ne keverjelek bajba.
- Rendben...megértem... Mikor látlak újra?
Elnéztem a város felé, majd vissza rá. Szemeiben már gyűltek a könnyek, de láttam, hogy igyekszik elnyomni a sírását. Elhatároztam, hogy nem fogok akadályokat keresni arra, hogy ne láthassam.
- A mestered még mindig póráz nélkül ólálkodik, veszélyben vagy...kell legyen valaki, aki figyel rád, hogy biztonságban légy!
- Most jelenleg nem érdekel, hogy figyel-e vagy sem...azt hiszem épp eleget ártott nekem. Egy időre biztos békén hagy...
Egy kis feszültség oldásként sokatmondóan elmosolyodtam.
- Ha nem is látsz majd, én figyelni foglak! Várj rám, és jönni fogok!
- Rendben...várni foglak.
Ai magához húzott, és csókkal búcsúzott el tőlem. Szenvedélyes csók volt, éreztem, hogy már nem csak képzelgés: ő is szeret. Nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak, de vége kellett hogy legyen. A csók után nem szóltunk, Ai a város felé vette az irányt, én pedig minél messzebb attól, hogy ne vegyenek észre.

Visszatérve a Raven Tail birtokra már sötétedett. Nem az ösvényen jöttem, hanem az úton, már nem volt miért tartanom kíváncsi tekintetektől. Odabent kevesen járkáltak már, de rám se hederítettek. Mintha mi se történt volna, ment tovább a Raven Tail kastély mókuskereke.
Felmentem a hálóépületbe, ám mikor kiértem a folyosóra, valami megragadott, és a falhoz paszírozott, majd felemelt. A lábam a levegőben volt, a vaskos marok a nyakamra szorulva tartott. Hirtelen ért a támadás, de már kész voltam visszavágni.
De azonnal letettem erről a szándékomról, mikor láttam, hogy Ivan mester az. Suttogva beszélt, de mégis úgy visszhangzott minden szava a fejemben, mintha kiabált volna.
-Olyan játékot játszol, Lidérc, ami ezúttal csak bukással végződhet!
-Azt majd meglátjuk…
A szorítás erősebb lett, féltem ellenállni, de muszáj volt.
-Ha az a mágus nem csinál ki, úgy csak magadra vonod törvényes és törvénytelen céhek figyelmét, ha azzal a nővel enyelegsz, mint egy ostoba barom!
Dühös voltam, de a mester tekintete és szavainak ereje csöndre intett, már nem álltam ellen, pedig a szorítás nem enyhült.
-A pengéimmel csak a káoszt szolgálom, ez így volt, és így is lesz mindörökre!
-Két pengéd van, Lidérc! Az egyik a káoszé, a másik az enyém! Úgy emlékszem, te magad ajánlottad fel őket a céhnek!
-Nem álltam el ettől az ígéretemtől!
[color=red]-Megtetted, amikor törvényes céh tagjával enyelegtél, és szembe szálltál egy nagy erejű mágussal! Egyszer kell, hogy bárki rajta kapjon, és se te, se ő nem térhettek vissza egy céhbe se! Ő talán, de te garantálom, hogy áruló maradsz!
-Köpök a törvényes céhekre! A lány előbb-utóbb ellenük fordul, ahogy tervezem!
-A terveid általában vérfürdővel érnek véget! Az ő vérét is akarod?
-Most kinek az életéről beszélünk, Mester, az övéről, vagy az enyémről!?
A mester elengedett, én a földre pottyantam, de rögtön fel is álltam. Farkasszemet néztem a mesterrel, álltam a tekintetét.
-Ám legyen… főzd a pecsenyédet úgy, ahogy jónak látod! De ha bajba kerülsz miatta, magadra maradsz!
-Megértettem!
Nem szólt többet a mester, csak sarkon fordult, és elviharzott. Én se ácsorogtam ott többet, visszamentem a szobámba, és azonnal az ágyra vetettem magam. Már sok napja nem pihentem, úgyhogy most teljes súlyával rám nehezedett a kimerültség, hatalmába kerített, és azonnal elaludtam. Az álmom káoszi volt, emlékek és élmények sokasága pörgött a fejemben. Sok ostoba kép és gondolat tört fel tudatalattimból, de egy képre pontosan emlékeztem azután, hogy felébredtem. Egy kép, melyen én uralkodok saját céhem lobogója alatt, de nem egyedül. Oldalamon egy hű harcos, sikereimnek kulcsa, a káoszi igazságban örök segítőm és szerelmem állt. Ai állt ott velem, aki akkor már rég elfeledte a szenvedést, és arcán ugyanaz a mosoly húzódott, ami az enyémen… borzasztó, hogy mi mindent össze tud álmodni az ember…


A kaland mint az látszik három szeletben lett felrakva, de egyben kérem értékelni!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   Csüt. Jún. 14, 2012 4:09 pm

Ainak nem említettem meg, de itt meg teszem neked. Minden tiszteletem a tiétek! Más ezt 1502 szavanként tette volna be, és mocsok sok VEt zsebelt volna be, kihszanálva ezt a bugot, de ti nem tettétek meg. Ezért mindeketőtök nagyon becsüllek, de térjünk ár a munkára

Áldom Ai nevét hogy írásra bírt, nagyon ki voltam már éhez Lidérc káoszára. A te nézőpontod is pont olyan letehetetlen volt mint Aié. Nagyon szépen megírtad, bár néhol te is kicsit gyorsan mentél a sztoriban, de a csata jelenet nagyon nagyon tetszett. Kifejezetten szeretem ez illyes fajta dark romance-t xD Várom a folytatásokat tőled is!

Jutalmad: 400VE + 100VE bonusz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Lidérc   

Vissza az elejére Go down
 
Lidérc
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: