Lidérc

Név: Lidérc
Nem: Férfi
Életkor: 26
Mágia: Alakváltó – Vortex Fertőzött
Klán: Raven Tail

Kinézet: 194 cm magas, 90 kiló. Sötétkék, sűrű tüskés haj, elől három hosszú tincs. Zöld szem, soha nem halványuló ördögi vigyor. Ujjatlan hosszúkabát, alatta övtől felfele semmi. Aranyozott kapcsos öv, buggyos nadrág, csatos bakancs. Vékony testalkat, de felettébb izmos.

Jellem: A tökéletes káosz imádója. Minden világot játszótérnek lát, minden embert lehetséges prédaként szemlél. Flegma, lekezelő, többnyire káosz hatására derűs. Mivel mindenen csak szórakozik, így a nála ezerszer erősebb ellenfél is jövőbeni trófeát jelent, bármennyire is lehetetlen a helyzet. Nehéz kihozni a sodrából, de ha sikerül, kontrollálhatatlanná válik. Kedveli a társaságot, de nem tanácsos megbízni benne. Számára a legközelibb bajtárs is egy kétlábon járó köszörű, ha kopna a pengéjének éle.

Felszerelés: A ruházaton kívül semmi, pusztán egy ezüstfonálra fűzött talizmán.

Előtörténet:

Desierto földjén születni nem a legkellemesebb dolog. A borzalmas életkörülmények még hagyján, de a polgárháborúk, a céh háborúk és egyéb pusztítások valóságos pokollá teszik Desierto földjét. Gyermekként mást se láttam, csak a pusztítást, a káoszt. A káosz jó. Ezt hamar megtanultam. A káosz igazságos! Apró faluban születtem, amit később banditák és lázadó mágus csoportok romboltak le. Szórakozhattak, vagy ilyesmi. A falu lakosai közös erővel bosszút álltak a mocskos disznókon. Vittek engem is, 6 évesen, mert az én kezemben a rozsdás kard is fegyver. Azt se tudtam, mi történik, de elvágtam annak a torkát, akit felismertem, hogy a mi házunkat gyújtotta fel. A területet uraló céh minket vont felelősségre, mi lettünk az ellenség. Menekülnünk kellett, éveken át utaztuk a dűnéket. Nyomunkban banditák és végrehajtó mágusok loholtak. Ha utolértek, már csak feleannyian folytattuk az utat, hátrahagyva ellenségeink és barátaink testeit. Ez így ment addig, míg csak én maradtam. Joya hegységein átkellve új világot fedeztem fel, ide már nem követtek hazám undorító törvényei. De követtek az árnyak. Az új világ megismerte, mi az a káosz. Az elnyomottakat harcra buzdítottam, az elnyomók ellen vezettem őket. Az elnyomók meghaltak, de a győztesek bűnössé váltak, így nekik is halniuk kellett. A káosz igazságos. A káosz kikezdhetetlen. Imádom a káoszt!
Egy nap furcsa hangokra ébredtem az erdő rejtekében felvert búvóhelyemen. Gyenge, de hívogató hang volt. Azt hittem egy mágus talált rám és illúziókkal próbál összezavarni. De hamar kiderült, hogy a hang sokkal magasztosabb, sokkal hatalmasabb. Olyan dolgokkal töltötte meg a tudatomat, melyeket te, olvasó sosem fogsz felfogni. Tökéletes volt. Lenyűgöző. Mikor visszatért a tudatom a borzalmasan lehangoló valóságba, dühödt vágy lett rajtam úrrá, hogy amit láttam, az enyém legyen. Mint egy varázsszóra, egy talizmánt pillantottam meg a fűben, ami eddig nem volt ott. Óvatosan felemeltem a talizmánt. Természetellenes fénnyel ragyogó fonálra volt kötve, valamiféle csontból faragva. Közepén vörös dombor nyomaton egy gyűrű volt látható, oldalán négy csáprágó szerű karral. Azonnal megtetszett. Idővel rájöttem, hogy ha a talizmánra koncentrálok, messzi hangokat hallok. Valamiféle hívást. Követtem ezt a hangot, míg egyre erősödött. Utam során a meggyilkolt utazók és szétrombolt falvak közt a talizmán a részemmé vált. Álmaimban emlékeztetett arra a gyönyörre, amit azon a bizonyos éjjelen láttam. A káosz ígérete. A tökéletes, kikezdhetetlen, igazságos káoszé. Hamarosan borzalmas kínok kezdtek gyötörni. Először zavart, majd megjelent a szenvedés oka. Bőröm alól egy pengét voltam képes előhívni. Ez az előhívás olyan irtózatos fájdalommal járt, hogy nem egyszer elájultam. Minden nap gyakoroltam az előhívását, és kis időn belül a fájdalom szinte elmúlt. Részemmé vált. A talizmán biztosított róla, hogy ez csak a kezdet. Olyan erőket ígért, melyekre mindigis vágytam. Megígérte, hogy megkapom. Először nem hittem neki. A pengémet sok emberen élesítettem. Lenyűgözött ez az új erő. Minél jobban tetszett, a talizmán hangja annál tisztább lett. Beszélt hozzám, először csak szavakat, majd mondatokat. „El fogok jönni.” „Próféta leszel”, és egyéb baromságok. Aztán egy napon a talizmán izzani kezdett. Beszippantotta a lelkemet magába. Egy furcsa örvényben találtam magam, és az eddig gyenge hang most mindent megrengető erővel szólt hozzám;
-Feladatom van a számodra, Lidérc! Olyan feladat ez, melyet nem bíznék másra! Látom a gondolataidat, azt hiszed, hazudok. Hamarosan meglátod, hogy nem. E világ hatalmas erőket hordoz magában. Olyan helyre vezetlek, ahol ezen erők a leghatalmasabbak. Harcosok, hősök születnek azon a földön. De egyikük sem ismeri még, mi az igazság! Fogalmuk sincs, hogy olykor természetfeletti erejük mennyire hiábavaló.
Bár nem éreztem a testem, mégis az örömtől és izgatottságtól megremegett egész valóm.
-Új kor köszönt erre a világra. Olyan események tanúi lesznek, melyről soha nem is álmodtak. A következmények túlszárnyalják a képzeletüket. Te jól tudod, miről beszélek Lidérc. Káoszról! Áldásos, megváltó káoszról! Ez hát a te feladatod! Készítsd fel a kor nagy hőseit a pusztulásra! Teremts káoszt!
Teljesen transzba estem! A gondolataimat látván úgy éreztem, mintha maga a hang is őrjöngött volna a boldogságtól, ahogy én.
A következő pillanatban újra saját testemben voltam. Kivert a víz, remegtek a tagjaim. Pár perc múlva teljesen magamnál voltam, és azonnal elindultam arra, amerre a talizmán vezetett. Pár hónap múlva elérkeztem Fiore határaihoz. Hallottam meséket erről az országról. Túl kényelmesek. Azt hiszik, biztonságban vannak. Rápillantottam a talizmánra. Nem sokáig élvezhetik a gondtalan életet ezek a barmok!
Az úton haladva egy rablóbanda állta utamat. Fiatalok voltak, szervezetlenek. Rozsdás pengéket lóbáltak, még csak nem is mágusok voltak. Szánalmas. Bal karomból előrobbant a csontszínű penge. A rablók elszörnyedve bámulták a szétrepedt húst, és az az alól felbukkanó fegyvert. Talán négyen lehettek. A maradványokból nehéz megállapítani. Gyorsan és precízen végeztem velük. Mostmár így utólag sajnálom, hogy nem hagytam egyiküknek se, hogy végignézze társai halálát. Mikor végeztem, egy sötét köpönyeges alak lépett elő a semmiből. Lerítt róla hogy mágus, ráadásul sötét mágus. Arcát ezidáig csuklya takarta, de levette, és felvillant kopasz, hegekkel borított feje. Egyik szeme teljesen fehér volt, a másik olyan fekete, mint maga az éjjeli égbolt.
-Az a penge – mutatott a karomra – sosem láttam még ilyet. Lenyűgöző.
Felé fordultam, hogy még egy áldozatot tudhassak magaménak.
-És az a talizmán… - folytatta – Látom te is követted a hívását!
Nem mozdultam. Hogy értette ezt? Értetlenségemet csak fokozta mikor leemelt az övéről egy ugyanolyan talizmánt, mint az enyém. Visszahúztam karomba a pengémet, de nem engedtem ki fenyegető tartásomból. Pusztakézzel is megfojtom, ha kell.
-Én is válaszoltam a hívásra. A nevem Nenrin Zael. A Raven Tail klán tagja vagyok. Pár tagunk rendelkezik a talizmánnal, de egyikünk se tudja, mik a céljai. Szerencse, hogy rád bukkantam.
-Miért hiszed, - kérdeztem – hogy ez szerencse? Széttéphetnélek!
-Nem fogsz.
A dühtől előpattant a kezemből a penge. Ám mielőtt megmozdulhattam volna, az előttem álló férfiból fekete árnyak robbantak elő, felperzselve a környezetet. Mögötte egy fa kidőlt, körülötte a fű elhamvadt, a föld felrepedezett. Éreztem, hogy ez az erő töredéke annak, amit használni tud. Lenyűgözött.
-Az idők során megpróbáltunk összegyűjteni azokat, akik szert tettek egy talizmánra. Próbálunk rájönni eredetére és a benne rejlő hang céljaira.
-Én ismerem a céljait!
-Valóban?
Fürkészően bámult engem vagy egy percig. Én álltam a tekintetét. Végül elmosolyodott.
-Megtiszteltetés lenne számomra, ha egy ilyen kegyben részesült harcos eljönne velem a klán székhelyére.
Vonzott az ajánlat. Ha ez az ember ilyen erővel rendelkezik, az egész klán hasonló arculatú lehet. Tökéletes hely a kezdéshez! Elfogadtam a felkérést. Teleportációs varázslattal jutottunk el egy kastélyba, mely egy hegy tetején foglalt helyet. A kapuig széles lépcsők vezettek.
A kastélyban megannyi mágus mozgolódott, kíváncsian tekintgettek felém. Kiderült, hogy talizmán tulajdonosból nincs túl sok, legfeljebb tíz a klánon belül. Egyikük se nyerte még el azt a képességet, amit én. Hamarosan kiváltságosnak tekintettek. Még az örvénylést sem látták, amit én. Úgy éreztem, a markomban vannak.
-Megtisztelő lenne, ha a klán tagja lehetnék – ez a hányinger hangnem szörnyű érzés volt, de kimondtam. A tagok nem haboztak a válasszal.
-Megtisztelő lenne, ha köztünk tudhatnánk téged! Hogyan szólíthatunk?
Tényleg, hogyan? Volt nekem nevem, de nem használtam. Ugyan hol használtam volna? Ránéztem a ronda hegekkel borított bal karomra, és eszembejutott az ígéret, amit a talizmán tett. Széles vigyor jelent meg az arcomon.
-Lidérc.
Attól fogva a Raven Tail tagja lettem. A klán pecsétje a jobb vállamra került. Letettem egy gyors, unalmas esküt, miszerint megtagadom a bolond törvényeket és a félrevezető hatalmakat. Meg volt a tervem. Eltelt pár év. Beilleszkedtem a klánba. A tagok elismeréssel kezeltek, én pedig fenntartottam a látszatot, hogy érdekelnek. Megváltoztam. A csendes, brutális fiatal ott maradt azon az éjszakán, mikor a talizmán megszólított. Mostmár igazi vadász vagyok. Csak egy dolog nem változott;
-Lidérc, még hány küldetést akarsz szabotálni? – Zael ritkán volt zaklatott. Most az volt.
-Szabotálni? Nem értelek.
-Világosan meg volt mondva, hogy a jogar megszerzése közben NE legyenek áldozatok. Ehhez képest van 35 halott, a te pengédtől.
-Hízelgő, hogy aggódsz értem, de nem fognak rám találni. – higgadtságom az őrületbe tudta kergetni Zael-t. És a francba is, élveztem!
-A hibád miatt a küldetés adó nem fizet a klánnak egy vasat se! Mond, Lidérc, min jár a fejed? Mostanság mindent egy bizonyos dolog fölé helyezel, melyről még nem beszéltél!
-Kötelességem lenne tán?
-Nem… de megosztanád velem is?
Egy pillanatra szórakozottan feltekintettem a mennyezetre, majd mosolyogva vissza Zaelre.
-Ma este. Az ebédlőben.
Azon az este a hatalmas ebédlőben minden tag összegyűlt. Én az középső asztal asztalfőjére ültem, ahonnan mindenkit látok, és ők is engem. A helyet megörököltem, miután egykori tulajdonosát megöltem. Nem tetszettek a módszerei…
A termet megtöltő nyüzsgés egy idő után abbamaradt, és mindenki rám szegezte a tekintetét. Tudták, hogy van valami készülőben. Én nyugodtan lötyögtettem a poharamban a bort. Vártam egy kicsit, amíg az utolsó pusmogás is elnémul, majd megszólaltam;
-Barátaim! Testvéreim! Testvérnőim! E világ megérett egy szebb jövőre. A jövőre, mely vihar szárnyán érkezik Fiore országára. Mi leszünk a vihar. Sok klán és hősök csapata állhat az utunkba, de a közelgő események fényében ők csak hangyák. A hangyákat elmossa az eső. A vihar tombol, elpusztít mindent, majd tovább áll. A romokból új rend épül, a hamvakból új világ emelkedik a régi fölé. Nincs teremtés pusztítás nélkül.
Tapintani lehetett volna a feszültséget a teremben. Minden ott tartózkodót kirázta a hideg. Érezni lehetett, hogy annyira felcsigázta őket a prófécia, hogy egy pillanat, és mindenki dühödt csatakiáltásba kezd. Megvártam, amíg ez az érzés a tetőpontra hág. Meglötyögtettem a bort a poharamban.
-Testvéreim…teremtsünk káoszt!
Kiittam a bort, majd a poharat lecsaptam az asztalra.