Magánküldetés: A tárnák mélyén

Mint már egy jó ideje egyedül tengetem napjaim, még mindig azon morfondírozva, hogy egy céhhez kellene csatlakoznom, és úgy keresnem tovább a szüleim gyilkosát. Belegondolva abba, hogy én komolyan embert öltem kicsit megborzongtam, de mégis jó érzés volt. Talán kezdett elemészteni a gonoszság… vagy nem is tudom, de ölni akartam megint. Lehet hogy a szüleim is gyilkosok voltak? Igaz már mindegy, hiszen meghaltak, és én egymagam maradtam. Ha gyilkosok voltak ha nem, én az leszek, és egy cseppet sem bánom. Ezekbe a gondolatokba merülve sétáltam végig Hargeon kis utcáin, ahol a nap már felkelni készült. Milyen szép ahogyan a távoli szürke felhők kis rései között kiszűrődik a narancsos rózsaszínes fényű nap. Ahogyan a tájat figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy ezt az életmódot már megint abba kell hagynom, és valami munka után néznem, hogy ne legyen gondom a pénzel. Ha jól emlékszem akkor van egy két város, ahol törvénytelen céhek tanyáznak. A következő fizetségből elmegyek az egyikhez, és végre csatlakozom. Nem kell több estét az utcán töltenem. A hideg járdáról felállva elindultam a tegnap kifigyelt pékség felé, és egy kis reggelit vettem… na meg csokit. Minden gonosznak lehet egy kis gyengéje, és nekem ez a csoki. A délelőttöt a kedvenc hobbimmal töltöttem el. Kimentem egy lakatlan helyre ahol énekeltem, és a mágiámat gyakoroltam. Élveztem az egyedüllétet, és a csendet amit maximum csak a szél egyre erősebb fújásának hangjai szakítottak meg. Néztem ahogyan a fejem felett összegyűlnek a sötét felhők, és hallgattam a szél susogását. Ilyenkor milyen szép lehet a móló… elindultam vissz a városba, egészen a mólóhoz és ott a víz felcsapó hullámait néztem. A szél egyre magasabbra küldte a tenger hullámait, ezzel kibillentve néhány hajót megszokott nyugalmi állapotából. Ekkortáj már az égen cikázó villámok is megjelentek, és mintha egy zenét alkotott volna a víz csobogása a szél susogásával és a dörgésekkel. Majd az alaphangot esőcseppek kezdték el megadni. A zivatarban nem akartam elázni, így a kikötőhöz legközelebbi kávézóba, és ahogy leültem az asztalhoz egy pincérnő jött oda hozzám.
- Mit hozhatok neked?
- Ömm… egy forrócsokoládét kérnék. –pár percen belül meg is kaptam az italt, majd az ablakon kinézve figyeltem a továbbra is cikázó villámokat.
Dél körül lehetett, hogy a szakadó eső elállt. A mellettem ülő asztal mellett hallottam, hogy egy zenekar fog fellépni a főtéren. Egyből odaindultam. A zene már nagyon hiányzott, régen hallottam. Mikor visszaindultam, hogy most már tovább állok, és kikerültem a tömegből egy részeg csávó fogta meg a kezem.
- Héh te kiscica! Nem akarsz játszani egyet?
- A fene akarna veled te vén bunkó! Menj a picsába inkább, és mást zaklass te pedofil barom! –a szövegem közben elrántottam a karom
- Naa, mi a baj? – azzal visszahúzott magához.
- Ha még egyszer hozzám érsz, komolyan mondom hogy levágom a kezed, és abból nem lesz köszönet öreg. –és húztam elő a kardom, majd egy kicsit belevágtam a karjába, hogy lássa nem viccelek.
- Jól van, jól van te ribanc! –üvöltötte vissza
- A jó édesanyád a ribanc! –és azzal a mozdulattal előrántottam a kardot megint, és a hátát éppen eltalálva megsebesítettem. -Máskor gondolkodj el azon kivel kezdesz!
Hála istennek senki nem figyelt arra amit én csináltam, így megúsztam a dolgot. A férfi nem tudott sokáig menni, a nagyobb tömegig sem ért el, és összeesett. Szaladni kezdtem észre ne vegyen senki. Olyan öt hat óra lehetett, mert már elkezdett lemenni a nap. Valahogy ez jobban tetszett mint a napfelkelte. Az ég alja vöröses rózsaszínben állt, és megvilágította a lassan csillagosodó eget.

Végre visszaértem az első munkámból. Már napok óta pihentem, és azon morfondíroztam, hogy mire is fogom elkölteni a pénzt, melyet szereztem. Jó időtöltésnek bizonyult ugyan, hogy ezen agyalok, de négy nap után már nem kötött le. Úgy döntöttem, hogy elindulok, és mindazt, amit eddig elterveztem, a mai nap meg is veszem. Már korán reggel felkeltem, és a céh lékhajóján lévő bárba mentem. Itt elfogyasztottam egy korsó sört, és ettem egy kiadós reggelit, ami a következőket tartalmazta: sonkás, hagymás rántotta, hozzá pedig egy jókora darab kenyér. Miután ezt mind befaltam, leszálltam a léghajóról, és elmentem Shirotsume városába. Hogy miért arra esett a választásom? Ez igen egyszerű: A léghajónk éppen ennek a helynek a közelében repült, így ide tudtam eljutni leghamarabb.
Alig hogy beértem a városba, máris egy nagy felfordulás kellős közepén találtam magam. Egy középkorú férfi éppen kirabolt egy ékszerüzletet. Éppen felém rohant, nyomában pedig több tucat katona futott lándzsákkal és pajzsokkal a kezükben. A rablónál volt egy kés. Mindenki elfutott előle, engem leszámítva. Én teljes nyugalommal sétáltam tovább vele és az üldözőivel szembe, kik igen hevesen kiabálták:
- Állítsák meg! Állítsák meg!
Miért állítanám meg? Hisz nekem is ez a munkám egy része. Hadd fusson a szerencsétlen, én ugyan nem avatkozom bele. Azonban a magam akaratán kívül mégis belekerültem. A kését és zsákmányát szorongató üldözött, mikor odaért hozzám, hirtelen a torkomhoz szorította a kést, és túszul ejtett.
- Ez is jól ki tudja választani, hogy kibe köt bele. – gondoltam magamban.
- Ne közelítsenek! – üvöltötte az immáron túszejtés vétségével is büszkélkedő rabló. – Ha közelebb jönnek, megölöm! – A katonák erre a fenyegetésre nem mertek közeledni.
- Figyelj! – mondtam a torkomhoz kést szorító alaknak. – Ha most békén hagysz, még nem leszek nagyon mérges.
- Te csak kussolj!
- Muszáj ezt a marhaságot folytatni? Nem szeretnélek bántani. Na persze, ha nem lennének itt rendfenntartók, akkor te már rég nem élnél. - tettem hozzá magamban
- Azt mondtam kussolj! – bömbölte felbőszülve. – Még hogy te bántanál engem. Az én kezemben van a kés, ha nem tűnt volna még fel?!
- Az nem probléma. – válaszoltam neki teljes nyugalommal, amely jól láthatóan nem tetszett neki. – Utoljára mondom, hogy engedj el!
- Pofa b…
Nem hagytam neki befejezni a „be” szócskát. Egy jól irányzott, könyökkel bevitt ütéssel sikerült a támadómat gyomorszájba ütnöm, amitől begörnyedt. Gyorsan kicsavartam a kezéből a kést, és egyetlen ütéssel kiütöttem.
- Nos, ez sem fog felkelni egy darabig. – gondoltam.
- Bámulatos volt Uram! – mondta az egyik katona.
- Köszönjük a segítségét! – mondta egy másik.
- Ugyan, szóra sem érdemes. – válaszoltam nekik. Magamban azonban haragudtam. – Ha nem lettek volna itt ezek a hülye egyenruhás majmok, elsőre kinyírhattam volna a fickót, és nem kellett volna ez az ostoba színjáték.
A városi katonák még percekig hálálkodtam, ahogy az ékszerész is, akinek az ékszereit ellopta a gazfickó. Miután túlestem ezen a kis incidensen, haladtam tovább a városban. Üzletről üzletre járva mindent beszereztem magamnak, amit megterveztem, és egy-két olyat is, melyet nem terveztem, csak közben megláttam. Ennek a nagy vásárlásnak azonban volt egy nagy hátránya: Jelentősen megcsappant a pénzem.
- Ez így nem lesz jó! – motyogtam magamban. – A fenébe is, máris új munkát kell vállaljak.
Az idő már késő délutánra járt, mikor kisétáltam a városból. Az erdőben is sétálgattam még egy kicsit, majd visszatértem, hogy minél előbb lestoppoljak magamnak egy jó kis küldetést.

Már majdnem visszaértem ahhoz a ponthoz, ahol fel akartam volna szállni a léghajóra, mikor hirtelen egy denevér zúgott el a fejem felett.
- Különös, – gondoltam – ezen a területen nem élnek denevérek.
Majd, amilyen hirtelen a hátam mögül érkezett, most ugyan olyan sebességgel jött ismét, de ezúttal szemből. Így most már jobban szemügyre tudtam venni, bár a gyorsasága miatt kicsit nehéz dolgom volt. Feltűnt, hogy a lábai közt szorongat valamit. Egy fehér dolgot. A gyors röpte miatt nem tudtam rájönni, hogy mi is lehet az, de erre nem is volt szükség. Mikor már majdnem megint elhaladt mellettem, kiengedte a tárgyat a lábai szorításából, az pedig a földre hullott, egyenesen elém. A denevér tovább repült.
- Érdekes. Vajon mi lehet az? – tanakodtam, és felvettem a földről, az elém karnyújtásnyira leesett dolgot. Az nem volt más, mint egy boríték. Hosszasan forgattam, hogy megállapítsam, hogy mi is lehet ez. A vizsgálódásom eredménye képen rájöttem: Ez egy mágikus levél. Gyorsan felismertem, mert már volt szerencsém találkozni ehhez hasonlóval, mivel Hades mester sűrűn kap ilyen üzeneteket, és láttam, hogy hogyan is működik ez. Ennek köszönhetően azzal is tisztában voltam, hogy hogyan is kell kibontani, vagy helyesebben mondva használni az ilyen üzenetet. Címzést ugyan nem láttam rajta, de a denevér viselkedéséből feltételeztem, hogy én lehetek az, akinek szánták.
- Lássuk hát, hogy mi ez! – motyogtam, és megfordítottam a borítékot.
A hátoldalán tettem egy körkörös mozdulatot a mutató ujjammal, és felbontottam a levelet. Ezzel az eljárással lehet ugyanis kibontani az ehhez hasonló küldeményeket. Amint aktiváltam az üzenetet, megjelent egy kicsi mágikus kör, majd elém vetített egy alakot. A kivetített képen szereplő embert deréktól felfelé láttam, az arcát pedig nem tudtam kivenni, mert egy csukja volt a fejébe húzva, olyan mélyen, hogy csak az orra alatti arcrészt láttatta a fickó arcából. A kivetülés a következőket mondta nekem:
- Felkeltette az érdeklődésünket. Lenne egy ajánlatunk a számára. A legális mágus céhek semmit nem tudhatnak erről. A pénzzel nem lesz gondja. Ha érdekelné ez az egész, tartsa magánál a levelet, ha nem dobja el és soha nem hall felőlünk. Fél órát kap végig gondolni. - mondta, némileg eltorzított hangon, hogy semmiképp se lehessen felismerni.
Ahogy ezt kimondta, az alak eltűnt, és megjelent egy apró óra, mely visszaszámlált az előbb említett harminc percről.
A fejemben még többször, egymás után lejátszottam az üzenetet, és végiggondoltam annak pontos tartalmát.
- Hát ez érdekesen hangzik. – gondoltam. – Miért is ne? Elvégre, úgyis munkát keresni jöttem volna vissza a főhadiszállásra. De vajon ki lehet ez a rejtélyes alak? És miért beszélt többes számban? Hányan lehetnek? Mivel keltettem fel az érdeklődésüket?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege futott át az agyamon.
- Voltaképpen azt leszámítva, hogy pénzt kapsz a feladatért, és hogy a törvényes céhek ne tudjanak róla, minden gyanúsnak tűnik nekem. Ezek általános részei egy-egy megbízásnak a sötét céheknél, de hogy valami csak így levelet küldjön, és hogy személyesen engem bízzon meg egy munkával? Ilyennel még nem találkoztam.
Miközben ezeken gondolkoztam, rápillantottam az aprócska visszaszámlálóra. Még huszonhárom perc kilenc másodperc volt hátra.
- Most mi legyen? – tettem fel magamnak a kérdést. – Kíváncsivá tett, és kell a pénz, de megéri ez nekem? Nem valami lehetetlen küldetés lesz a dolog, amit azért nem raknak ki a céhben található táblára, mert senki sem vállalná el? De akkor miért engem választottak volna? Elvégre nem vagyok még annyira nagy erejű mágus.
A kérdések egyre csak torlódtam, és a legtöbbre hiába is kerestem volna a választ, úgysem találtam volna. Az idő egyre csak fogyott, a levél pedig még mindig nálam volt. Mikor utoljára rápillantottam az időmérőre, még kilenc perc tizenhét másodpercem volt. Ismét ránéztem, most már csak hat perc négy másodperc.
- Mit tegyek? Mi legyen? Elfogadjam? Még eldobhatom. A francba is, dehogy dobom el! Eldöntöttem: elvállalom! – eme utolsó néhány kérdésem illetve válaszom már olyan hangerővel mondtam, mintha már a megbízó ott állna előttem, és várná, hogy válaszoljak neki. Nem tudhattam, hogy mi fog történni ezután, így, hogy biztosan ne érhessen meglepetés, egy, az úthoz közeli barlanghoz mentem, és oda telepedtem le. Már többször jártam ezen a környéken, és egy esőzés alkalmával itt húztam meg magam. Jó kis hely.
- Ez az. Itt nem fog senki észrevenni. – jegyeztem meg motyogva. – Remélem nem látta senki a denevért sem.
Gyorsan ismét rápillantottam az órára. Már csak másodpercek voltak hátra, és az időzítő megkezdi az utolsó percet.

Ültem, és vártam a csillagokat, mikor egy izé odaszállt, szinte a képembe.
- Buzi denevér! -üvöltöttem, és közben valamivel képen vágott a kis dög. Mikor már visszadobtam volna neki, akkor vettem észre, hogy valami boríték. - Mi fene ez? -kérdeztem tök értelmetlenül, kissé hangosan. Semmi nem volt rajta az ég világon... és ekkor ugrott be, hogy mi is. Egy mágikus levél... egy időben a mesterem sokat kapott, de már nem emlékeztem annyira, hogy hogyan is bontotta fel. Kis gondolkozás után beugrott. Ujjammal köröztem a levél hátulján, és akkor megjelent egy mágikus kör, és abban egy csuklyás fazon. Az arcát látni nem lehetett, csak az a szép fekete ruhadarabot. Akkor az alatt feltűnt egy orr, és egy száj, a száj pedig mozogni kezdett.
- Felkeltette az érdeklődésünket. Lenne egy ajánlatunk a számára. A legális mágus céhek semmit nem tudhatnak erről. A pénzzel nem lesz gondja. Ha érdekelné ez az egész tartsa magánál a levelet, ha nem dobja el és soha nem hall felőlünk. Fél órát kap végig gondolni. -hmmm... pénzel nem lesz gondom, ez csábító. De hogy mi várhat rám, azt nem tudom. Elkezdtem járkálni a parton össze-vissza, mint aki meghülyült, de annyira nem zavart. Belegondoltam, hogy törvényes céh erről nem tudhat, és ha sötét céhesek lesznek ott, akkor a grimoire heart tag is előfordulhat, az meg csak a hasznomra válik! És egyébként sem volt szokásom bármit is csinálni mostanság csak mászkálni össze-vissza. Gondolkozásomban egy nálam körülbelül négy évvel fiatalabb fiú szakított meg.
- Ö... bocsi, erre fele gurult a labdám. Nem láttad? -kérdezte kis cukin...
- Húzz innen! Épp gondolkozom! Kit izgat ilyenkor a labdád? -förmedtem a kis srácra, aki azon nyomban köddé vált. Ahogy balra néztem ott volt egy labda. Teljesen ideges voltam még így is, hogy eldöntöttem, hogy megyek. Remélhetőleg nem valami átverés, mert akkor ketté vágok valakit! - Mindjárt letelik a fél óra- mondtam halkan, és vártam mi fog történni.

Várakozva meredtem a levélen lévő időzítőre, és magamban számoltam vissza:
- Öt, négy, három, kettő, egy…
Ahogy lejárt az idő, a boríték hirtelen felizzott, és mágikus körök jelentek meg.
- Hát ez meg mi lehet?
Ezek után fölém emelkedett, és három gyűrűre bomlott szét. Ezek aztán körém záródtak, és egyfajta hengert hoztak létre, melynek a belsejében voltam. A három gyűrű, amely létrehozta a hengert, most elkezdett forogni, és alattam pedig sok-sok rúna jelent meg. Megpróbáltam kivenni, hogy a rúnák milyen varázslatot akarnak létrehozni, de hirtelen olyan erős fény borított be, hogy kénytelen voltam becsukni a szememet. Mikor végre úgy éreztem, hogy elmúlt a fény, kinyitottam a szememet, és nagy meglepetésemre: semmi változás. Ugyan olyan sötét volt, mint előtte. Még egyszer-kétszer megismételtem, hogy becsukom, majd újra kinyitom a szemem, de semmi. Így is úgy is sötét van.
- Talán megvakultam volna ettől a rohadt nagy fényességtől? – gondoltam.
Egyszer csak fény gyulladt ki, és bevilágította a helyet, ahol voltam.
- Nos, legalább nem vakultam meg. – vontam le a következtetést, némileg megnyugodva.
Körbepillantottam, hogy hová is kerültem. Egy látszólag kőből épült helységben voltam, ahol se egy ablak, se egy ajtó nem volt. Egy emelvény szerűségen álltam, melyből több is volt a teremben. És ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Rajtam kívül másik két ember is volt még a helységben. Egy lány állt az egyik emelvényen. Egy furcsa ruhát viselt, melyet nem sűrűn lát az ember errefelé. Hosszú, barna haja szabadon omlott alá, két kisebb részt leszámítva, melyek copfba voltak kötve. A másik idegen egy férfi volt. Ő már sokkal megszokottabb jelenségnek tűnt. Barna haja, és ruházata egy közönséges embernek láttatta. Szemüveget hordott, és jól látható helyen, a nyaka bal oldalán ott volt a céhének, a Southern Wolvesnek a tetoválása. Egy ideig morfondíroztam rajta, hogy vajon ellenség-e ez a kettő, majd miután nem tett egyikük sem semmilyen utalást arra nézve, hogy mik a szándékaik, megtörtem a hallgatást, és megszólaltam:
- Ti kik vagytok? – mondtam nekik komoran és némi képen mérgesen is.
- Natali Lilie vagyok. - válaszolta a lány.
- Sorono Tavara. - mondta tömören a férfi.
- Vajon mi ez a fura hely, ahová kerültem. Vajon ők tudnak valamit?... Ti hogy kerültetek ide? És mi ez a hely? – tettem fel következő kérdésemet.
- Valami köcsög, lemerném fogadni, hogy meg akart szívatni engem... és fogalmam sincs hogy hol a fitty fenében lehetünk. - válaszolta ismét a lány.
- Nos, ezzel sem lettem sokkal okosabb. - jegyeztem meg magamban.
- Szóval mindhármunk ide került, anélkül, hogy tudná, hogy hol van az az itt. Pompás mondhatom! Vajon bízhatok bennük? Vajon nem csak tőrbe akarnak csalni? Honnan tudjam, hogy igazat mondanak-e? – csapongtak a fejemben a kérdések. – Jó! – szóltam immár higgadtan. – Szóval mindhármunkat ide hozta valaki, és nem tudjuk, hogy ki, és hogy hova is hozott pontosan ugye?
- Nem ezt magyaráztuk eddig is? - mondta Natali. Nem igazán tetszett az a forma, ahogy beszélt velem, de jelen helyzetben nem volt kedvem ilyen dolgok miatt kötekedni.
- Akkor pedig össze kell fognunk. Ha ez egy csapda, akkor mindannyian célpontok vagyunk. Benne vagytok, hogy összedolgozzunk? Magamat leptem meg a legjobban azzal, hogy mennyire átvettem a kezdeményezést. Ez nem vall rám. Én inkább előbb ölök és utána kérdezek, vagy az egyszerűen tovább megyek típus vagyok, de most valahogy mégis, olyan lettem, némi túlzással ugyan, de mint egy bandavezér, aki csata előtt fellelkesíti az embereit. Én itt ugyan nem voltam vezér, de megpróbáltam egy csapatot összehozni hármunkból. Hármunkból, akik eddig nem is ismerték egymást, és még most is gyanakvóan méregetik a másikat. Én sem voltam éppen elragadtatva attól, hogy ismeretlenekkel kell együttműködjek, de jelen esetben nem láttam más megoldást.
-Minél előbb ki akarok jutni, szóval nekem oké. - válaszolta ismét a lány. A hanglejtéséből ítélve neki is nagyjából annyi kedve lehetett a csapatmunkához, mint nekem, de jelen esetben ez tűnt a legjobb megoldásnak.
- Hm. -bólintott rá a férfi.
- Hát, ha ez a fickó ilyen bőbeszédű lesz, ez a másik meg ilyen mogorva, akkor igencsak idegesítő lesz velük dolgozni. - gondoltam magamban. - De sebaj, ahogy mondani szokás: A sikerért áldozatokat kell hozni! Lássuk mit is csináljunk ezután?

- Mindjárt kiderül a folytatás. -mondtam, majd ahogy ez a mondat elhagyta a számat, a levél felizzot, és egy mágikus kör jelent meg, én pedig csak néztem ahogyan fölém repül, majd három részre válik és rám húzódik.
- Mi a fene? -kérdeztem, közben a három gyűrű rajtam egy hengert formált, ami forogni is kezdett. Ahogy lenéztem tengernyi rúna jelent meg, és gőzöm sem volt mik lehettek. Aztán valami rohadtul erős villanás miatt össze kellett szorítanom a szememet. ~ ez elmúlt... -állapítom meg magamban, majd újra felnyitottam a szemeim. - Nem látok semmit! -kétségbe esett hangon halkan sipítoztam, majd néhány pislantás után nagy megkönnyebbülésemre fényt észleltem... egy fáklyát halványan pislákolni. Gyorsan felálttam, hogy körülnézzek. Sehol egy ajtó, sem ablak... sík falak mindenhol. Én pedig kisebb dobogó szerűségen voltam, és ahogy körbenéztem két fiút pillantottam meg barna hajjal és semmi extrával. A szokásos népség két embere. De azért jó lett volna tudni, hogy hol a francban vagyok, és hogy milyen barmokkal zártak össze engem.
-Ti kik vagytok? -kérdezte az egyik
- Natali Lilie vagyok -válaszoltam
- (Kao reakció)
- Vajon mi ez a fura hely, ahová kerültem. Vajon ők tudnak valamit?... Ti hogy kerültetek ide? És mi ez a hely? -kérdezte megint az a fiú, kíváncsian ami idegesített
- Valami köcsög lemerném fogadni, hogy meg akart szívatni engem... és fogalmam sincs hogy hol a fitty fenében lehetünk. -mondtam véleményem kifejtve
- Szóval mindhármunk ide került, anélkül, hogy tudná, hogy hol van az az itt. Pompás mondhatom! - hitetlenkedett a fiú - Szóval mindhármunkat ide hozta valaki, és nem tudjuk, hogy ki, és hogy hova is hozott pontosan ugye?
- Nem ezt magyaráztuk eddig is? -ennyire gyenge elméjű lenne ez a csávó?
(reakció Kaotól, ha van)
- Akkor pedig össze kell fognunk. Ha ez egy csapda, akkor mindannyian célpontok vagyunk. Benne vagytok, hogy összedolgozzunk?
-Minél előbb ki akarok jutni, szóval nekem oké. -feleltem a legkisebb lelkesedéssel. Semmi kedvem nem volt senkihez az égadta világon. Többet az ilyen hülye leveleket biztos hogy hanyagolni fogom. Remélem azért valamelyikőjüknek van jó terve.

Miután végre túljutottunk a kellemesnek épp nem mondható beszélgetésen, nagyban törtem a fejem, hogy mit is csinálhatnék. A szememmel folyamatosan vizslattam a termet, melybe be voltunk zárva, hogy vajon nincs-e valami repedés vagy hasonló a falon. Már a harmadik kört járták a szemeim, de még mindig nem láttam semmi olyan helyet, ahol kijuthattunk volna. Ekkor hirtelen egy hangot hallottam:
- Üdvözletem ifjú mágusok! – zengte be egy mély, reszelős hang a termet.
Szemeim a másodperc tört része alatt vándoroltak arra a helyre, ahonnan a hang érkezett. Ekkor azonnal megpillantottam egy, eddig mén nem látott lyukat a falon. A rés egyre nagyobb és nagyobb lett, míg egy nagyobb ajtó méretét nem vette fel. Mikor ez megtörtént, egy férfi lépett be hozzánk a terembe. A megbízóhoz hasonlóan, akit az üzenetben láttam, ő is fekete ruhát viselt, és csuklyája mélyen az arcába volt húzva. Elég hasonló volt a hangja is, de valahogy mégis más. Elgondolkoztam egy rövid ideig azon, hogy vajon tényleg ő lehet-e a megbízó, vagy ez egy másik fazon, de végül is ez számomra lényegtelen információ, így nem foglalkoztam tovább ezzel a kérdéssel. Számomra a lényeg csak az, hogy fizessék ki a munkát és kész. Ami azt illeti amúgy sem volt túl sok időm gondolkozni, mert a fekete alak folytatta a mondandóját:
- Nagyon példás, hogy három vadidegen ember hajlandó lenne összedolgozni egy közös cél érdekében, - mondta, miközben elmosolyodott - de mindez teljesen felesleges. – tette hozzá végül faarccal. A Worth erdőség alatt vagyunk több száz méter mélyen.
- Szóval a Worth erdőség mi? Akkor egész jó kis túrát csinált velem az a levél. – morfondíroztam.
- Most pedig kövessetek! – intett nekünk a kezével az imént megjelent ember, majd megfordul és belép a sötétségbe.
Nem nagyon volt ínyemre a dolog, hogy utána menjek a sötétségbe, de jelen esetben nem sok választásom volt, hisz más kijárat nem volt a helységből. Így hát, némi hezitálás után végül követtem a férfit, és én is kiléptem az újonnan nyílt átjárón. Ahogy beléptem a feltehetőleges megbízó után az ajtón, hirtelen egy lakrimákkal kivilágított folyosón találtam magam.
- Érdekes. – gondoltam magamban. - Ki gondolta volna, hogy ilyen helyek vannak errefelé a föld alatt?
Egy kósza ötlettől vezérelve visszanéztem a hátam mögé, de ekkor még egy meglepetéskén ért, hogy mögöttem mindössze egy egyszerű kőfalat láttam. Az előző ajtónak se híre, se hamva.
- Fura egy hely ez az már biztos. Habár... nem is tudom, hogy miért akadok fenn egy ilyen semmiségen. Mintha még nem láttam volna mágiát. – gondoltam magamban némi iróniával. – Remélem, azért most már elárul valamit ez a tag a küldetésünkről is, mert már kezdek kíváncsi lenni. Mit lehet csinálni itt a föld alatt, amihez egy fekete mágusra van szükség? Vagy talán itt csak a küldetést akarja ismertetni a fickó, és utána megint teleportál a valós helyszínre?
Olyannyira gondolataimba merültem, hogy nem is figyeltem, hogy a férfi és a lány, akikkel az imént egyfajta csoportot hoztam létre, ami a csuklyás alak szerint teljesen felesleges, nos hát, hogy ők ketten most hol is vannak.

- Üdvözletem ifjú mágusok! -mély zengő hang járja át a termet, ami ismerős is volt meg nem is. Nem tudtam hova rakni.
- Ez meg ki a tököm lehet? -duruzsoltam magamban, majd a hang fele fordultam. Csak gy egyre táguló fekete lyukat láttam, ami pár másodperc múlva szinte ajtó nagyságúvá vált. Azon a lyukon pedig egy ismerős arc lépett be. Csuklya a fejen, nem lehet látni semmit az arcából... ugyanaz a férfi aki a levélben volt, csak a hangja nem stimmel rendesen.
- Nagyon példás, hogy három vadidegen ember hajlandó lenne összedolgozni egy közös cél érdekében, - és arcát mosolyra nyújtja -, de mindez teljesen felesleges – mondja mellé póker arccal – A Worth erdőség alatt vagyunk több száz méter mélyen. Most pedig kövessetek - adta ki a "parancsot" a csuklyás pasas.
Gondolkoztam ne menjek, menjek? De rájöttem, hogy ez az egyetlen kiút erről a helyről, így a férfi után indultam. Ahogy áthaladtunk a lyukon, egy folyosóra jutottunk, amely igencsak fényes lakrimákkal volt kivilágítva, és jól is nézett ki. Az egyik igen jól mutatott, arra vissza is akartam nézni, de ahogyan megfordultam csak üres kőfalat láttam már. Igen érdekes kis helynek tűnt, de azért nem tetszett túlzottan ez az eltűnő folyosó... sokkal jobban hatott volna, ha mondjuk nem föld alatt kellene mászkálni, de mostmár annyira mindegy, inkább követem a csuklyás fazont.

A csuklyás férfi folyosók bonyolult labirintusán vezet végig, közben pedig feltűnik, hogy a másik két mágus is velünk van.
- Tehát mégis együtt fogunk dolgozni. – gondoltam.
Az út, ahol haladunk rendkívül bonyolult. Vezetőnk nélkül nagy valószínűséggel nem jutnánk végig rajta. Jobbra-balra kanyarog, és rengetek elágazása van mindkét oldalon, sőt olyan is akad, ahol már az elágazás is azonnal továbbágazik.
- Hogy ismeri itt ki bárki is magát? – tűnődtem. – Minden folyosó olyan egyforma.
Bár én nem tudtam követni a labirintus útvesztőjét, de szemmel láthatóan a vezetőnk igen jól kiismerte itt magát.
- Alighanem már az egész hely térképe a fejében lehet, különben biztos eltévedne. – gondoltam.
Elég gyorsan haladtunk, így nem volt különösebben sok időm, hogy megismerkedjem a hellyel. Hosszú gyaloglás, vagy inkább kocogás után az egyik forduló után egy kijárat szerűséghez értünk, ahol egy erős fényforrás fénye látszott. Ahogy továbbhaladtunk, és elértük a folyosó végét, egy vastag párkányszerű képződményhez értünk. Itt végre megálltunk.
- Jó is lesz végre egy kicsit fújni. – gondoltam.
A fickó hátranézett ránk. A kíváncsiságtól hajtva lenéztem az előttünk tátongó szakadékba, és egy rendkívül mély lyuk tárult a szemem elé, melynek az alján különböző méretű és színű pecsétek forogtak egymásra rétegződve. Ezek után a csuklyás megszólalt:
- Íme a feladatotok! - mutat lefelé a mélybe. - Ennek a helynek és a fúrónak a védelme. Nem sokára készen leszünk a munkával. Már hónapok óta titokban dolgoztunk, de az utolsó pillanatban felfedeztek minket. Nyilvánvalóan mágusokat fognak küldeni, hogy megakadályozzanak minket.
- Szóval testőrség? Hát nem erre számítottam, de miért is ne. – nyugtáztam magamban.
- Ezért mi is ellenlépésekhez folyamodtunk. Így jöttetek ti képbe. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan felbukkan néhány pojáca, akik megpróbálnak hősködni. Ha ez megtörténik, likvidáljátok őket és busás jutalomban részesültök.
- Szóval néhány mágust kell megölnünk mi? Egész jól hangzik! – kezdtem örülni.
Ahogy befejezte a mondanivalóját, kinyújtotta felénk a kezét. Mindhármunk feje felett megjelent egy csík, amely elkezdett töltődni. Ahogy elérte a maximum szintjét eltűnt, én pedig meglepődve tapasztalta, hogy a teljes létesítmény térképével tisztában vagyok. Olyan érzés volt, mint ha már évek vagy évtizedek óta itt éltem volna, és minden nap bejártam volna az egész helyet. Tudtam minden járat pontos helyzetét, melyik hova vezet, melyik fontosabb pont hol van és így tovább.
- Most már ismeritek az egész helyet. Hasznotokra válhat. – mondta a megbízó. - Ezen felül pedig – folytatta - még ezek is. – mondta, miközben mindegyikünk kapott tőle egy-egy lilás színű, igényesen csiszolt kristályt, azaz lakrimát is. - Ezek katalizátor lakrimák. Ha használjátok őket, akkor a mágikus erőtök megsokszorozódik.
- Nocsak! Jól felszerelnek minket. – gondoltam. – Tehát mégsem számítanak olyan gyenge ellenfelekre mi?
Miután átadta nekünk a lakrimákat, elindult lefelé egy spirális lépcsőn, amely a furat mentén haladt végig körkörösen.
- Most pedig menjetek a szállásaitokra és várjátok a parancsomat! – vetette oda nekünk búcsú gyanánt.
- Remek, még pihenhetek is és pénzt is kapok érte mi? Nem is rossz ez a küldetés. – gondoltam, majd odafordulta a másik két mágushoz: - Akkor azt hiszem a „szövetségünk” még sem teljesen értelmetlen, hiszen együtt kell dolgoznunk. De részemről nincs kedvem túlzottan barátkozónak lenni, szóval, ha lehet, ne zaklassatok! – mondtam, majd elindultam volna a szállás felé, aminek a helyét immár tökéletesen tudtam, hála a fejemben levő térképnek, de Tarava közbeszólt:
- Ti milyen mágiához tudjátok felhasználni azokat? – mutatott az újonnan kapott lakrimákra.
- A magam részéről azt hiszem sötétség mágiához. – válaszoltam.
- Én hangmágiához. - mondta.
- És ha már itt tartunk, neked mid van a tarsolyodban? – kérdeztem Taravától.
- Majd meglátjátok! – mondta sejtelmesen, majd megfordult és elsétált.
- Fura egy alak, de lényegtelen. Legalább velünk van. – jegyeztem meg magamban viccesen.


/Kao hiányzása miatt felhatalmazást kaptam, hogy pár mondatot írjak a nevében. Ő nem ír külön posztot, amit csinál, azt leírom én./

Ahogy haladtunk tovább az alagútban, egyre csak az azt próbáltam figyelni, hogy ugyan merre is megyünk. A vezetőnk magabiztos szapora léptekkel haladt, én meg legalacsonyabbként és legkisebbként a csoportban néha már szinte futottam a csapat után. Sokkal egyszerűbb lett volna minden ha magasabb vagyok. Az utat próbáltam volna figyelni, de a fene tudja megjegyezni egy ilyen labirintusban! Minden elágazásnál más fele mentünk, és több leforduló közül kellett volna megjegyezni az egyiket. Végre egy olyan folyosóra értünk, aminek a végéről fény szűrődött ki, és hála istennek meg is álltunk. Igazán jól jött már egy kis pihenő. A férfi hátra nézett érdekes kis csapatunkra.
- Íme a feladatotok! - mondta, közben mutatott le egy szakadékba, amiben mindenféle színes pecsétek köröztek más-más méretben. - Ennek a helynek és a fúrónak a védelme. Nem sokára készen leszünk a munkával. Már hónapok óta titokban dolgoztunk, de az utolsó pillanatban felfedeztek minket. Nyilvánvalóan mágusokat fognak küldeni, hogy megakadályozzanak minket. - szóval nekünk majd védeni kell csak ezt az izét. - Ezért mi is ellenlépésekhez folyamodtunk. Így jöttetek ti képbe. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan felbukkan néhány pojáca, akik megpróbálnak hősködni. Ha ez megtörténik, likvidáljátok őket és busás jutalomban részesültök. - pojácák? Azokkal nem is lesz baj.
Amint a beszéd végére ért a tagunk, kezét kinyújtotta felénk. Mind a hármunk feje felett el kezd töltődni egy hengerszerűség. Miután teljesen feltöltődött tisztában voltam az egész hely ábrajzával. Egy igazi térkép volt a fejemben. Tudtam, hogy mi merre van, minden egyes minimétert, sarkot be tudtam azonosítani, mintha csak itt születtem volna.
- Most már ismeritek az egész helyet. Hasznotokra válhat. Ezen felül pedig... még ezek is. – Rohandar, Tavara és én is kaptam egy lilás színű gömböt, vagyis lakrimát.
- Ezek katalizátor lakrimák. Ha használjátok őket, akkor a mágikus erőtök megsokszorozódik. -most akkor pojácák jönnek, vagy kevésbé pojácák? Mert ha pojácák jönnek akkor minek ez a katalizátor lakrima? Ez után a megbízó elindult lefele egy lépcsőn, majd még utánunk szólt.
- Most pedig menjetek a szállásaitokra és várjátok a parancsomat! -király, mehetünk is pihenni. Remélem valami jó kis hely a szállás, és kapunk enni is, mert kezdek éhes lenni.
- Ti milyen mágiához tudjátok felhasználni azokat? - kérdezi egyik társam.
- A magam részéről azt hiszem sötétség mágiához. -mondta Rohandar
Mi köze is van hozzá? Nem volt kedvem társalogni egyikkel sem, de mivel együtt kell majd esetlegesen működnünk, így jobb lenne nem bunkózással nyitni.
- Én hangmágiához. -mondom röviden, és tömören.
- És ha már itt tartunk, neked mid van a tarsolyodban? -kérdezte Rohandar.
- Majd meglátjátok. -mondta, majd elfordult. Na jó... azért azt hiszem mégse kell olyan jófejnek lennem, ha ennek a Tavaranak ilyen a hozzáállása.

Mivel Tarava elment, így ketten maradtunk ott Natalivel.
- Akkor én megyek is a szállásra. – mondta a lány.
- Rendben, ha nem gond, veled tartok. – mondtam, és vártam a reakciót. – Jó lenne egy kicsivel több konkrétumot is megtudni a társaimról. – gondoltam. – Bár ahogy elnézem, Tarava esetében ez reménytelen.
- Okés. – hangzott a tömör válasz.
Miután ezen túlestünk, neki is vágtunk a szobákhoz vezető útnak. Útközben úgy gondoltam, hogy nem árt, ha folytatom a beszélgetést, és megtudok egy-két dolgot, így bele is kezdtem a kérdezősködésbe:
- Mond csak, melyik céhhez tartozol? – tettem fel az első kérdésemet.
- Egyikhez sem. – hangzott a válasz. – És te? – jött a kérdés immáron felém.
- A Grimmoire Heart-höz tartozom. – válaszoltam őszintén, mivel nem láttam értelmét a hazugságnak. - És nem szeretnél csatlakozni valamelyik céhez a jövőben? – faggatóztam tovább.
- De, majd talán egyszer. – mondta.
- Értem. És mondd csak, milyen mágiát használsz pontosan, ha szabad megtudnom? – tértem rá a leglényegesebb dologra, legalábbis azok közül, ami engem érdekelt.
- Pontosan hangmágiát. – válaszolta. - Te? – kérdezett vissza ismét.
- Nos, mint mondtam, és sötétség mágiát, valamint nekromanta mágiát is birtoklok. – válaszoltam, de mivel nem egészen a kérdésemre válaszolt az iméntivel ezért némileg jobban kifejtettem, hogy mit is szeretnék tudni: - De a pontosan-t inkább úgy értettem, hogy bővebben, hisz a hang mágiát már az előbb is említetted. – utaltam vissza az iménti beszélgetésre, ahol Tarava már szóbahozta ezt a témát. - Inkább azt szeretném tudni, hogy mennyire tudod a képességeidet esetleg a harcban bevetni. Jó, ha ezt előre tudja az ember a társairól. – fejeztem be végül a kifejtést.
- Ha használom a mágiám, akkor pár pillanatra az ember megbénul, és addig ki tudom végezni. – válaszolt immáron kimerítőbben a kérdésemre.
- Az hasznos tud lenni. – jegyeztem meg.
Akkor nagyjából elértünk az út feléhez, és rövid időre megállt a beszélgetés, de hamar felkaptuk a fonalat, és Natali máris feldobta a következő témát:
- A harmadik tagunk kissé furcsa. – mondta.
- Eléggé különc, ha erre akartál célozni. De szerintem megbízhatunk benne. Szerinted? – kértem ki a társam véleményét is.
- Szerintem senkiben nem lehet megbízni. Én nem hogy benned, még magamban sem bízom meg. – válaszolta.
- Érdekes hozzáállás. – jegyeztem meg, majd elnevettem magam, ami nálam nagy szó, hiszen eléggé ritkán nevetek.
Ahogy ezen is túl voltunk, meg is érkeztünk a szállásokhoz, amelyek eléggé közel voltak egymáshoz, és elköszönve egymástól elmentünk ki-ki a maga szobájába.
- Hát, lássuk van-e a szobában valami más is az ágyon kívül? – jegyeztem meg magamban, mivel már az ajtó is eléggé durva darab volt, és amúgy sem vártam túl sokat egy föld alatti szobától.
Felnyitottam hát az ajtót, és beléptem a szobába. Hát amit ott találtam, az egészen elképesztő volt, nem is hittem a szememnek. Mintha csak egy álomlakásba csöppentem volna, bár a méretekkel lettek volna problémáim, de összességében nagyon elnyerte a tetszésemet. A falak fehérre voltak meszelve, a szoba jobb sarkában egy vízágy volt, olyan, amilyet mindig is szerettem volna. Ablak ugyan nem volt, de a megvilágítás pontosan olyan volt, mint a naplemente fényei, amit szintén értékeltem, mivel az volt a kedvenc napszakom. Hogy miért? Mivel alkonyat után jön az éjszaka, ami illik egy sötét mágushoz, de abban a pillanatban még jobban érzékelhető, mivel azt sugallja, hogy hamarosan elnyel a sötétség, és ez ellen senki sem tehet semmit. Tetszett nekem ez a gondolat. A szoba inkább széles volt, mint hosszú, ami szintén kedvemre volt, bár ennek az okát nem tudtam megmondani. Az ágyon kívül még egy hintaszék, és egy szekrény foglalt helyet a berendezések listáján, ezen felül pedig az egész padlót vastag szőnyeg borította.
- Ez aztán a meglepetés. – gondoltam. – Tényleg sok mindent tudhatnak rólam ezek az alakok, ha ilyen szobát kaptam. – futott át az agyamon.

Tavara egy szó nélkül elhagyta köreinket, és mivel nem volt kedvem beszélgetni, úgy döntöttem én is ott hagyom Rohandart.
- Akkor én megyek is a szállásra. -mondtam, és elkezdtem a szobám irányába menni.
- Rendben, ha nem gond, veled tartok. - ha ennyire akar akkor tőlem jöjjön, bár igaz egy fele kellett mennünk.
- Okés. -válaszom ennyi volt csak.
- Mond csak, melyik céhhez tartozol? -most mondani kéne valami nagy hülyeséget, de akkor meg abból az lenne, hogy az melyik meg milyen céh, úgyhogy inkább az igazságot szavaltam.
- Egyikhez sem. És te? - kérdeztem vissza, mert gondoltam társam beszédes kedvében lehet ha kérdezget.
- A Grimmoire Heart-höz tartozom. És nem szeretnél csatlakozni valamelyik céhez a jövőben? -igen, beszédes hangulatában van.
- De, majd talán egyszer. -feleltem a kérdésére röviden tömören.
- Értem. És mondd csak, milyen mágiát használsz pontosan, ha szabad megtudnom? - most nem emlékszik, hogy mondtam, vagy azt akarhatja, hogy ódákat zengjek a mágiámról.
- Pontosan hangmágiát. - mondtam el még egyszer mágiám, mert nem volt kedvem ódát írni- Te?
- Nos, mint mondtam, és sötétség mágiát, valamint nekromanta mágiát is birtoklok. -szóval egy hullagyalázó gyökér...
- De a pontosan-t inkább úgy értettem, hogy bővebben, hisz a hang mágiát már az előbb is említetted. Inkább azt szeretném tudni, hogy mennyire tudod a képességeidet esetleg a harcban bevetni. Jó, ha ezt előre tudja az ember a társairól. - lehet hogy igaza volt, és mivel én is tudtam hogy ő mire lehet nagyjából képes, így gondoltam nem baj, hogyha én is elmondom a saját képességem.
- Ha használom a mágiám, akkor pár pillanatra az ember megbénul, és addig ki tudom végezni. -remélem ennyi elég lesz neki a nagy mágiatudásomról.
- Az hasznos tud lenni. -mondta Rohandar majd csendben folytattuk utunkat. Kissé zavart, hogy Tavara szinte egy szót sem szólt eddig, és hogy nálam jobban is antiszociális.
- A harmadik tagunk kissé furcsa. -állapítottam meg.
- Eléggé különc, ha erre akartál célozni. De szerintem megbízhatunk benne. Szerinted? -hogy megbízni valakiben, akit alig ismerünk? Még olyan emberbe sem lehet megbízni akiről elég sokat tudunk.
- Szerintem senkiben nem lehet megbízni. Én nem hogy benned, még magamban sem bízom meg. - válaszoltam végül őszintén a kérdésre.
- Érdekes hozzáállás. -mondta Rohandar majd nevetni kezdett. Csak nem tudom, hogy mi volt ebben ennyire vicces. Hiszen én tényleg így gondolom. Akkor sem bíznék meg benne ha már többször megmentette volna az életem, vagy tíz éve ismerném. Minden embert a saját sötét szándékai vezérelnek, és a céljuk elérésének érdekében akármire képesek, és bárkin átgázolnak. Én magam is halálba küldenék akárkit, ha attól nekem egyszerűbb lenne az életem.
Lassan oda is értünk a szállásokhoz, elköszöntünk egymástól, majd beléptünk a szobákba. Igen kíváncsi voltam, hogy mi lakozhat az ajtóm mögött.
A szobába belépve teljesen elámultam. A falak sötétkékek voltak, és a szőnyeg pedig tojáshéj színű. Egy óriási ágy helyezkedett el az egyik fal közepén, rajta sötétkék ágyneművel. Az egyik sarokban egy nagy polc volt, tele zenéről szóló könyvekkel, a szoba közepén pedig egy asztalka állt, mellette fotellal. Olyan volt, mintha az álmom teljesült volna. Mindig is egy ilyen kis szobáról álmodoztam, és most itt volt. Amit viszont nagyon furcsálltam, hogy hogy tudhatnak ennyi mindent rólam... ez biztos nem véletlen, hogy a szoba az én igényeimnek megfelelően van kialakítva. ~jobb lesz vigyázni ezekkel az emberekkel~ gondoltam magamban, miközben levetettem magamat az ágy közepére.