Portya - Viharszakáll

Sötétség, fáradtság, s fájdalom… ezek dominálják az árnyakba burkolódzott, apró gyakorlótermet, melynek falai közt kaszám suhintásai keltenek életre egy halk, szabálytalan szimfóniát.
Egy hét telt el a Tabuval való harcom óta… s bár testem átjárja a mágia, jobb karomban eltört csontom még mindig a kín lángjai tépik, ha túlerőltetem…
Fegyverem pengéi apró kis csillagként vonják sejtelmes fény alá a helység azon pontját, melyre épp átlépek, harci táncom keretei közt… Lélegzetem egyre hevesebbé, nehézkesebbé válik, mígnem súlyos béklyóként megpecsételve, ledönt lábaimról. A Starsplint kihullik ujjaim szorításából, s fénye, varázserejének forrásától megfosztatva, apró kis mécsesként múlik ki, így átadva a termet a teljes sötétségnek…
Fuldokolva, izzadtságomtól remegve kuporodom a közeli falnak, hagyva, hadd pihenjen fájdalomtól égő karom… immáron csak skarlátos íriszeim ragyogása áll ellen a koromfekete homálynak, mely leple alá vonta a helységet.
Zihálásom ritmusát a közeli faajtó nyikorgása szakítja meg, így utat engedve céhtársamnak, s a sziluettje mögött átszűrődő, számomra kellemetlen fénynek.
- Hát itt bujkálsz! – Szúrja ki alakom. – Hades mester látni akar, ne várasd meg!
Határozottan, fájdalmaim leplezve állok két lábra, majd öltönyömet felvéve, rideg arckifejezéssel hagyom magam mögött a küldöncöt.
Léghajónk fedélzetét végigróva, egy kristálycsillárral ékesített, elegáns szobában találom meg céhünk alapítóját, ki épp egy pohár bort kortyolgat.
- Foglalj helyet, ifjú csillagmágus. – Invitál megannyi fogással díszített asztalához, mire én leülök a hozzám legközelebb fekvő székre. – Hogy van a karod? – Emel szájához egy újabb falatot, ám kérdésére, szavak helyett, mindösszesen elkerekedett szemeim adnak választ. – Ugyan, talán azt hitted, nem szerzek értesülést arról, hogy elpusztítottátok az étkezdét, és félholtra püföltétek egymást az újonccal? Én mindenről tudok, ami ezen a hajón történik… - Húzódnak felemás mosolyra ráncos ajkai.
- Köszönöm, egyre jobban… - Habogom zavartan, s magam elé húzok egy adag desszertet.
- De persze, nem ezért hívattalak ide téged. Volna számodra egy megbízásom, amely minden bizonnyal kedvedre való lesz.
- Komolyan? – Élénkülök fel kissé.
- De mennyire. – Vált kedélyesebb hangszínre. – Ismét kezdik elfeledni a kalózok, mit szabad, és mit nem. Egyre több csempészhajót támadnak meg, így komoly károkat okozva a fekete kereskedelmünkben. Akárcsak legutóbb, most is azt akarom, hogy irtsd ki őket az utolsó szálig. A legális céhek is támadást terveznek ellenük, egy bizonyos Tirin Colossarr kapitány szervezi az akciójukat. Hogy ezzel az információval mihez kezdesz, azt rád bízom. Kérdés?
- Kiélvezhetem a halálukat, vagy gyorsan végezzek a csürhével? – Állok fel, arcomat eszelős vigyorral felvértezve.
- Ahogy jónak látod… Starkiller kapitány… - Kuncog az agg.
Fájdalmaimat északi fagyként enyhíti lelkesedésem, melyből erőt nyerve, életvidáman, mosolyogva sétálok vissza a folyosóra, átgondolva a közelgő küldetés részleteit.
- Hé, Den… - Szakít ki elmélkedésemből egy női hang… amely ki máshoz is tartozhatna… – Nem akarok ünneprontó lenni, de… Úristen, jól vagy?!
- Hm? – Fordulok Tabu irányába. - De még mennyire, hogy jól vagyok! – Vigyorodom el. - Visszatérhetek végre a tengerre!
- Na és az... miért is jó? – Kérdez vissza.
- Hát persze, te mint újonc nem tudhatod, deee... volt itt egy elhíresült kis kalózirtós megbízatásom, ami ráébresztett arra, hogy én hajókormányzásra születtem! És végre ismét megtehetem ezt!
- Te, meg a valamire születés. – Forgatja meg skarlátos szempárját. - Megnézném, mit alkotsz te egy hajóval...
- Mintha kikértem volna a véleményed... – Tolom arrébb az utamból. - Én inkább lépek, nem szükséges eltűrnöm a magadfajta amatőrök szájalását... hisz te az ágyúk megzabálásán kívül úgyse lennél jó másra. – Helyezem kézfejeimet zsebeim oltalmába, majd vigyorogva továbbállok.
- Amatőr a francokat! Állj meg, te hülye senki! – Rántja meg a kapucnimat. - Nem mellesleg, elég selejtes öltözékekben járkálsz úgy amúgy is, ne mondd, hogy még így akarsz "hősködni", vagy tudom is én. Amúgy is, mire mennél nélkülem?
- Mit értesz "selejtes öltözék" alatt? – Értetlenkedek felvetésén. - Na és... ne mondd, hogy velem akarsz jönni...
- Selejtes öltözék. Nézz magadra, nézd meg a ruhatárad... eléggé rondán és igénytelenül öltözködsz, szerintem ezt még itt is kiröhögik. - Vonja meg vállait. - Nem mondom, hogy veled akarok jönni. A tehetetlenséged vonzza az én problémamegoldó jelenlétem, mindössze ennyi.
- Tisztázzunk valamit, kiscsillag! – Elégelem meg sértegetéseit, s szorításából kifordulva, belehajolok a képébe. - Én ebben a céhben még egy küldetésem se buktam el... és, tudod, egyiken se voltál ott. Rakd össze.
- Nem játszadozom én veled kirakóst, hülyegyerek. – Sóhajt fel. - Az meg, hogy milyen gyermeteg küldetéseken vettél eddig részt, nagyon hidegen hagy, kérlek szépen... ez a jelen, és épp egyedül akarsz jelentkezni egy biztos bukásra. Ellenben itt vagyok én, aki kisegíthetne téged. Rakd össze.
- Hidd el, kettőnk közül nem nekem voltak gyermeteg küldetéseim az eddigi életem folyamán. De... ha ennyire ragaszkodsz hozzá, eljátszhatod a pióca szerepét. Csak ne legyél útban, ha akció lesz. – Fordulok sarkon.
- Pióca... mi? – Rúg belém, mire labilisan előrebukok.
Fogaimat őrölve állok ismét két lábra, s a dühtől elvakítva, öklömet előre szegezve nekirontok a vigyorgó lánynak…


- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom társam, léghajónk tetejére érve.
A magas fellegekben uralkodó szelek lassú táncra bírják szakadt ruháinkat, s kellemesen hűtik azok oltalma alatt meglapuló sebeinket.
- Mit műveltél már megint, Den? – Ad hangot aggodalmainak csillagszellemem, miután átlépi világunk kapuját.
- Semmi különöset… - Mosolygom le túlfűtött érzelmeit. – Vissza kell térnünk Hargeonba. El tudnál vinni odáig?
- A múltkor is, mikor ott jártunk, súlyosan megsérültek a szárnyaim… nem igazán szeretem a tengert. – Fordítja el félősen arcát.
- Semmi vész, csak a városig kell elvinned. Onnan már hajóra szálunk. – Paskolom meg homlokát.
- Ám legyen… - Sóhajt egyet, jelezvén, beadja a derekát.
Szárnyas paripám hátára felülve vágok neki az égbolt, felhőkkel tarkított királyságának, míg Tabu, Tango segítségével hajtja végre ugyanezt. Pegasus teste hullócsillagként vágja át magát a fellegek sokaságán, s egy viszonylag rövid utat követően ki is rajzolódik szemeink előtt Hargeon gyönyörű, tengerrel összefonódott látképe.
A víz felszínén szikrázó bált szítanak Napunk aranyló sugarai, miközben a lágy hullámok hamar elhaló ostromokat intéznek a kikötőben horgonyzó fregattok, gályák, csónakok, s bárkák armadája ellenében.
Földet érésünkkor a várost, a sirályok, albatroszok, s egyéb tengeri madarak énekein túl a nyüzsgő embertömeg, valamint kereskedők, kofák jókedélyű ordibálásai zengik be, így megadva a helyi alapzajt.
- Itt is volnánk. – Szökkenek le csillagszellemem hátáról, majd Tabura pillantok. – A mester említett valami Tirin Colossarr kapitányt, tőle talán szerezhetnénk egy hajót… Felkeressük most, vagy esetleg akarsz még előtte csinálni valamit?
- Nos, a gönceid… még mindig szánalmasak. Senki se fogja elhinni rólad, hogy kapitány vagy, ebben a szemétben. Szereznünk kellene neked egy értelmes viseletet.
- Talán van benne valami… - Hasít belém a felismerés, miként ijedten végigtekintek magamon. – Ugyanakkor, neked se ártana pár új cucc, ami rajtad van eléggé szétment. Ó, és akkor már szerezz egy kalapot is, hogy meglegyen az összhatás. – Mutatok a fejére.
- Rendben. – Bólint rá, mire nekivágunk az embertömegektől hullámzó, városi utcáknak.
Számtalan árus próbálja meg figyelmünkbe ajánlani portékáit, keresésünk során, elvégre rengeteg polgár megélhetése a kereskedelmen alapszik. Tengeri javak, kézműves termékek, posztók, fegyverek, ékszerek, valamint külföldi különlegességek kerülnek itt terítékre, s cserélnek gazdát nap, mint nap.
Persze, az engem kísérő lány tekintete elég sok árún megakad, ám egy-egy rántással sikerül végül is elterelnem célállomásunk, egy tengerészeti ruhabolt elé.
- Ez jó lesz. – Jelentem ki, majd besétálok az üzletbe.
A helység falai közt megannyi öltözék, lábbeli, fejfedő, s egyéb kiegészítő tárul szemeink elé, széles kínálatukkal rögvest elnyerve bizalmunkat. Az olcsó műszáltól kezdve egészen a legfinomabb selyemig terjednek az anyagminták, s fazonra, a matrózok öltözékétől, dicső admirálisok harci gúnyájáig szélesedik a választék.
Társam szinte azonnal, engem felöklelve veti bele magát a ruhák alkotta tengerbe, Tango pedig szemforgatva, sorsába beletörődve követi őt.
Miután sikerül visszanyernem egyensúlyom, én is hasonlóképp járok el, s nem is kell sok áhított viseletem összeállításához.
Mélykék, bíbor szegélyekkel díszített kabát, tejfehér ing, ezekhez passzoló nadrág, s éjfekete, fűzős csizmák alkotják újdonsült díszöltözékem… na és persze egy csodás, kapitányi sapka. Miután Tabunak is sikerül egy hasonló szettet összeállítania, a végeredmény magáért beszél…
- Nem is rossz, így már mindenki láthatja rajtam, hogy messze földön híres kapitány vagyok. – Igazítom meg kesztyűimet. – Na és, te is elmész egy matróznak… - Pillantok a lányra.
- Matróz?! – Háborodik fel, majd egy gyors mozdulattal a falhoz szegez.
- Hé, tönkreteszed a ruhám! – Rivallok rá. – Szívesen beléd verném, hogy hol a helyed, de most nincs időnk balhézni… minél előbb hajót kell szereznünk. Na meg, nem venném a szívemre, ha megsérülne az új cuccom…
- Ezért még számolunk… - Ereszt vissza a földre. – De siessünk, a hajó most fontosabb.
Lemondó sóhajtással veszem tudomásul társam éretlen, s hozzám méltatlan felfogását, ám ezúttal elnézem neki… Inkább rendezem a tartozásunk, majd a kikötőbe visszatérve, Tirin kapitány keresésére indulok.
Ugyanakkor, még csak útbaigazításra sincs szükségünk, hisz a megannyi, birodalmi színekben pompázó, állig felfegyverzett haditengerész remekül fémjelzi számunkra, merre gyülekeznek a törvény képviselői.
A katonák elé érve, más mágusokra leszek figyelmes, kik bizonyos ajánlásokkal nyernek utat maguknak a közelben tornyosodó, pompás zászlóshajó fedélzetére. A gyönyörű tengerjáró vitorlái lenge fuvallatokkal kelnek játékos fogócskára, míg büszke törzsét az égbolt fényei, s rakományainak árnyai egyként dominálva teszik élettelivé.
- Mit akarnak itt? Maguk is mágusok? – Szakít ki ámulatomból az egyik gárdista.
- Azok volnánk. – Adom tudtára.
- Akkor a mesterük minden bizonnyal adott önöknek egy ajánlólevelet. Mutassák fel, és felléphetnek a Reményre.
- Ajánlólevél? – Rajzolódik ki eszelős vigyorom. – Mit gondol, kivel beszél? Starkiller kapitány vagyok, nincs szükségem ilyen marhaságokra! Hargeon egyszer már hősként ünnepelt, ezúttal is azt fogja tenni!
- Sajnálom, de csak úgy nem engedhetem fel magukat! – Akadékoskodik továbbra is, mire én az ő, valamint a hozzá legközelebb álló társa mellkasára helyezem tenyereimet, s az útból félrelökve őket, megbontom elénk tornyosuló falukat.
Akcióm persze általános fenyegetésként élik meg a haditengerészek, kik egyként rontanak rám, kollegáik földet érésükkor… Ám mégis, mikor már elég közel érnek hozzám, elbizonytalanodnak. Hiába csak átlagos emberek, mágikus erőm már oly mértékűre nőtte ki magát, hogyha azt szabadon eresztem, még ők is képesek megérezni annak hullámait. Hála ennek, vigyorogva, önelégülten vágok át a ledermedt osztagon, s miután megbizonyosodom róla, hogy Tabu is hasonlóképpen jár el, a fedélzetre lépek.
Víziómban a kapitány sziluettje ölt alakot, ki határozottan, ellentmondást nem tűrően béklyózza meg haladásom, jókora testével. Arcán egyaránt tükröződik az évek tapasztalata, s a kőkemény szigor, melyet a precizitásra való vágy kovácsolhatott benne. Haja már ritkás szálú, mégis élénken kivehető, hála koromfekete árnyalatának; s bár viselete hasonlatos kettőnkéhez, az övét megannyi kitüntetés, valamint szalag ékesíti, melyek bevallom, irigységgel itatják át gondolataimat. ~ Nekünk is igazán adhattak volna ilyesmit, mikor felszámoltuk azt a kalózbandát… átkozott Kargass…
- Ha jól sejtem te vagy a lenti zűrzavar okozója. Nincs szükség bajkeverőre az embereim közt! – Korhol le Tirin.
- Ugyan, kérem. – Sétálok el mellette, megőrizve magabiztos vigyorom. – Itt, és most megmondom magának, ha engem elküld, akár le is fújhatja az egész akciót. Nálam keresve se találhatna erősebb mágust… egymagamban többet érek, mint a teljes csürhe, akit idecsábított a felhívásával. – Ülök le a hajókorlátra. – És tudja mit? Hiszem, hogy maga jó emberismerő… jól tudja, hogy igazam van.
- Az erő nem minden. Ha nincs meg hozzá a megfelelő fegyelmed, s önuralmad, amelyekkel megacélozhatnád azt, fikarcnyit sem érsz vele. Márpedig, egy hozzád hasonló suhancból nehezen nézném ki ezeket az erényeket… - Fejti ki véleményét, miként én sejtelmesen mosolyogva követem szemeimmel léptei vonalát. – De legyen… mivel súlyos a helyzetünk, kaphatsz egy esélyt. Ugyanakkor, tudtommal a tiédhez hasonló jelmezben rohangáló lány se mutatott fel semmiféle ajánlólevelet. Ő is veled van?
- Ja, ő a személyi piócám… de harcolni azt tud. Egymagában levágná egy századnyi emberét, szóval higgye el, hasznos lesz az elkövetkezendő csatájában.
- Ám legyen… - Sóhajt fel, hisz helyzetét bölcsen mérlegelve, beletörődött abba, hogy szüksége van ránk… - De ne húzzuk tovább az időt, nem bővelkedünk benne! – Emeli fel hangját, hisz elkövetkezendő mondatai már mindenkinek szólnak. – Maguk azért vannak itt, hogy segítsenek, én pedig azért, hogy ezt a segítséget a lehető leghatékonyabban ki is aknázzam! Mindenkitől elvárom, hogy pontosan, és precízen végrehajtsa a parancsaimat! Aki nem így tesz, az semmi jóra ne számítson tőlem a továbbiakban! – Méri végig a többi mágust, kiknek megjelenését elhomályosítja számomra a köztünk uralkodó táv. – A tervemhez szét kell válniuk, hisz valamennyi fronton szükségünk lesz mágikus támogatásra! Leginkább a frontális támadást végző egységeinket kell megerősíteni, hisz ott lesz a legélénkebb a harc. Tehát, akik a támadást vezetve kívánnak segédkezni, szálljanak át az Ököl nevezetű gyalogsági fregattra, avagy a Hullámok Dühe névre keresztelt, nehéztüzérséget szállító hadihajóra. Szükségem lesz még emberekre, akik a Fehércápa csapatait megerősítve, hátba támadják Viharszakállt, valamint azt szeretném, ha legalább egyikőjük mellettem maradna. Kérdés?
- Végre már, hogy befogta, öreg! – Lököm el magam a deszkás korláttól. – Ha a frontális támadás ígérkezik a legvéresebb mulatságnak, ott a helyem. A Hullámok Dühét bízza csak rám! – Sétálok le a fedélzetről.
- Várj még! Nem mondtam, hogy elmehetsz. Taktikára is szükségünk lesz! – Ordít utánam Tirin.
- Taktika, ugyan… - Fordítom vissza eszelős tekintetem. – Azt meghagyom ezeknek a pancsereknek. Nekem csak egy valamire van szükségem… az erőmre! – Ordítok fel, fekete lángokba borítva testem körül valamennyi oxigént.
Még hallom, ahogy Tabu felsóhajt, s a repkedő Tangóval az oldalán, a nyomomba ered.
Viszonylag rövid keresgélésünk siker koronázza, amikor is megpillantjuk a birodalom zászlajába öltöztetett, megerősített testű csatahajót, mely a Hullámok Dühe névre hallgat. Törzsén megannyi nehéz acélágyú fémjelzi a fregatt hatalmas tűzerejét, s a levegőben terjengő puskapor szag tökéletesen a tudtunkra adja, miszerint munícióból sincs hiánya a királyi flotta ezen gyöngyszemének.
Magabiztosan, megújult vigyorral lépünk a fedélzetre, hol a nyüzsgő tengerészek kérdő tekinteteivel, s a kapitány sziluettjével találjuk szembe magunkat.
- Mily szomorúsággal tölt el, mikor azt kell látnom, hogy arra érdemtelen személy kormányoz egy ehhez hasonló gyönyörűséget. – Jelentem ki színpadiasan. – De aggodalomra semmi ok, mi majd átvesszük a hajó felett a parancsnokságot. – Jelentjük ki Tabuval összhangban, mire Tango, arcát a mancsába temetve, drámai lassúsággal húzza végig ujjait, annak vonalán.

- Már megint Reigennel fogadtál, Rane? - csóválta meg fejét Richard. Hát igen, tegnap Rei az én számlámra ebédelt, habár azt mondta, fogyókúrázik egyet, és vigyáz a vonalaira, de még ez is kimerítette anyagi lehetőségeimet.
- Bizony. Akkor hát, lássunk világot, Arisa! - paskoltam meg a kígyó fejét, de az méltóságteljesen arrébbhúzódott a vállamon. Zabálni való.. Széles vigyorral az arcomon kezdtem böngészni a küldetésfalat. - Erdőben jártunk, hegyekben szintén, a sivatagokat én nem szeretem... Mit szólsz ehhez? - figyeltem fel egy érdekesebbnek tűnőre. - Egy kisebb falu melletti barlangból hangok szűrődnek ki, és esténként valamilyen állat tizedeli a nyájat, elég könnyűnek tűnik. - Arisa megrázta a fejét, és felfelé mutogatott, a jobban fizető küldetések felé. Már most is maximalista..
- Viharszakállra gondolsz? - olvastam fel a papírt, a kígyó pedig egyetértően sziszegett. Hallottam már róla, hogy a kalózok a déli partok menti városokat ostromolják, fosztogatnak, és felgyújtanak mindent. A céllal, hogy megállítsák őket, természetesen egyetértettem, de az emberek elleni harchoz nem fűlött a fogam.
- Rane. - hallottam Richard szokatlanul komoly hangját. - Az az egyik legnehezebb küldetés, amit ezen a héten kaptunk. Szinte mindenkiről tudom, hogy mikor és hova megy, és tudom, ez nem neked való. Nem szörnyek ellen kell harcolnod, hanem emberek ellen, akiknek nem lesznek erkölcsi problémáik azzal, hogy átszúrjanak egy lándzsával vagy karddal, esetleg szétlőjenek.
- Akkor ölök, ha nincs más választásom. - válaszoltam hasonlóan, miután letelepedtem a székbe. - Ellenben nincs más a céhben, aki ezen a héten szabad, és valakinek ezt is meg kell tennie. Ráadásul nem csak egyedül leszek ott, így talán másokra tudom hagyni a véres részét. - Az eltántorítás inkább csak megszilárdított célomban. Hát, makacs voltam, annyi biztos. És a letépett papíron eléggé kecsegtető jutalom volt...

Ez több, mint elég volt. Ki tudom fizetni a számlámat, és még marad is bőven, ha tényleg megtarthatja a csapat az egészet, akik elkapják Jobult.
- Ahogy érzed, Rane.. - hagyta rám a dolgot Richard. - De előtte engedélyt kell kérnek Goldmine-tól.
- Te nem félsz, Arisa? - néztem a vállamon pihenő kígyóra, de ő csak lustán megrázta a fejét. Nem nagyon ijedős jószág, annyi biztos... Főleg, ha én is ott vagyok a közelben.
- Akkor indulhatunk is! - szedtem össze magam, és nekiindultunk Goldmine-hoz.
Kissé ideges lettem, ahogy bekopogtam az irodájába, de nem volt harapós kedvében az öreg.
- Szabad! - hallatszott a kiáltás bentről. Most levettem a cipőm, mielőtt beléptem volna a fapadlós helységbe, és újra kellett volna tennem az egészet.
- Mondd, Rane. - mosolygott papírmunka közben. Láthatóan örült annak, hogy valaki kizökkentette a lélekölő írogatásból.
- Engedélyt kérnék egy küldetésre. - mutattam fel a felhívólevelet, mire Goldmine elkomorodott. Öt perces kemény győzködés árán azonban elengedett rá, egy feltétellel - ha belehalok, utána még belém is rúghat. Ígéretet tettem rá, és arra is, hogy ha lehet, nem a frontvonalon fogok harcolni, érthető okokból.
Néhány órán belül már a kikötőben álltam, és emlékeim között kajtattam. Nem akartam ismerősökkel találkozni, de néhány embert szívesen meglátogattam volna - Sophie gyerekrabló ismerőseit. Ellenben Shouki-val való találkozásomkor elég sok matrózt sikerült magamra haragítanom, akik nem meglepő módon a kikötőben fordultak elő a legsűrűbben. És volt egy rossz érzésem velük kapcsolatban.
Végignéztem magamon, majd úgy döntöttem, legjobb lesz beolvadni a tömegbe - így ruhát váltottam, csizmámat leszámítva. Arisa miatt azonban szinte biztos, hogy mindenki megbámul, így a köpenyt szorosabbra húztam, a kígyó pedig körém tekeredve helyezkedett el, habár morgott a helyzet miatt. Jobban szerette a fejem tetejéről vagy vállamról szemlélni az eseményeket, mint bújdosni. Habár, lassan kezdett nagy lenni ahhoz, hogy rajtam utazzon.. Már majdnem olyan nagy volt, mint a karom, de egyelőre még vékony.
- Merre is van az a hajó? - töprengtem magamban, miközben a kikötött vitorlásokat nézegettem. A legtöbbje azonnal kiesett, lévén, hogy kereskedelmi hajók voltak, míg én egy hadihajót kerestem, lehetőleg sok katonával rajta és körü... Hoppá! Egyenruhás katonák tucatjai rajzanak néhány hajó körül, főleg fölfelé, és láthatólag nem akart elfogyni az utánpótlás. Szememet az egyik kötél ragadta meg, amellyel a hajót kötötték ki a parthoz. Néhány lépés múlva futni kezdtem felé, majd egy ugrást követően puhán landoltam rajta, szaladni kezdtem felfelé. Arisa rémülten kukkantott ki a köpeny alól, most, hogy már nem találkozhattam matrózokkal. Minden malőr nélkül értem a fedélzetre, de taps helyett kivont fegyverek fogadtak.
- Ki vagy? - rivallt rám egy puskás. Szemem sarkából láttam, hogy egy ágyút is kezdenek felém fordítani.
- Rane Iceclaw vagyok, és a Quattro Cerberust képviselem. Viharszakáll ellen jöttem harcolni. - mutattam fel egy levelet, amit Goldmine írt. A mozdulat némi feszültséget váltott ki, de nem lőttek le.
- Ha jól sejtem te vagy a lenti zűrzavar okozója. Nincs szükség bajkeverőre az embereim közt! - hallottam egy hangot, miközben valaki a levelemet olvasta. Érdeklődve fordultam felé, és megláttam a kapitányt. Tirin Colossarr, ha jól emlékszem rá. Legmegragadóbb tulajdonsága az arca volt: olyan erőteljes arckifejezése volt, ami a körülötte sertepertélő matrózokat és katonákat idegességgel töltötte el, gyorsabb munkára ösztökélve őket, még akkor is, ha már jól láthatóan túl volt élete delén: haja már alig volt mutatóban, amit bajszával pótolt. Levegővételeikor kicsit megrezdült arcdísze, de semmi nevetségeset nem tudtam benne felfedezni. Arcához illő volt termete is: tisztelet parancsolóan magas, széles vállú. Testét kapitányi ruha fedte, több tíz kitünteséssel vállszalagján. Előtte két ember állt, csiricsáré, tarka kapitányi ruhában, fodrokkal, mindennel. Akkor valakinek ez előbb is eszébe jutott...
- Jól van, mehet. - bólintott a tengerész, és visszaadta nekem az ajánlólevelet.
Végre megfigyelhettem társaimat, most, hogy már nem nyomódott legalább húsz puskacső és tíz lándzsa torkomnak, gyomromnak.
Egy ezüstszürke hajú sác, kaszával felfegyverezve. Ismerősnek tűnt, de nem jutott eszembe, honnan. Emlékképek cikáztak fejemben, de valahogyan nem tudtam felidézni találkozásunkat... Épp unottan a korláthoz dőlt.
A másik, hasonló ruhában feszítő lány is kínosan ismerős volt. Ha látom a mágiáját, biztosan ráismerek, de nem volt ötletem.
Ovan Sandinger. A szőrös srácot azonnal felismertem, ahogyan feljött a fedélzetre. Szokásához híven búskomor volt, de reméltem, megváltozik a helyzet. Integetésemet legalább viszonozta.
Axel Freeze. Ó, igen. A kis kedvenc jégsárkányölő, aki parancsra, ok nélkül harcol. Legalább négyből egyet ismerek és kedvelek!
- Az erő nem minden. Ha nincs meg hozzá a megfelelő fegyelmed, s önuralmad, amelyekkel megacélozhatnád azt, fikarcnyit sem érsz vele. Márpedig, egy hozzád hasonló suhancból nehezen nézném ki ezeket az erényeket… De legyen… mivel súlyos a helyzetünk, kaphatsz egy esélyt. Ugyanakkor, tudtommal a tiédhez hasonló jelmezben rohangáló lány se mutatott fel semmiféle ajánlólevelet. Ő is veled van? - úgy festett, kihagytam néhány mondatot a beszélgetésből, míg nézegettem a többieket.
- Ja, ő a személyi piócám… de harcolni, azt tud. Egymagában levágná egy századnyi emberét, szóval higgye el, hasznos lesz az elkövetkezendő csatájában. - mosolygott önelégülten a fickó.
- Ám legyen… De ne húzzuk tovább az időt, nem bővelkedünk benne! – öblösödött ki hangja, amit már mindenki hallott a fedélzeten. – Maguk azért vannak itt, hogy segítsenek, én pedig azért, hogy ezt a segítséget a lehető leghatékonyabban ki is aknázzam! Mindenkitől elvárom, hogy pontosan, és precízen végrehajtsa a parancsaimat! Aki nem így tesz, az semmi jóra ne számítson tőlem a továbbiakban! A tervemhez szét kell válniuk, hisz valamennyi fronton szükségünk lesz mágikus támogatásra! Leginkább a frontális támadást végző egységeinket kell megerősíteni, hisz ott lesz a legélénkebb a harc. Tehát, akik a támadást vezetve kívánnak segédkezni, szálljanak át az Ököl nevezetű gyalogsági fregattra, avagy a Hullámok Dühe névre keresztelt, nehéztüzérséget szállító hadihajóra. Szükségem lesz még emberekre, akik a Fehércápa csapatait megerősítve, hátba támadják Viharszakállt, valamint azt szeretném, ha legalább egyikőjük mellettem maradna. Kérdés?
- Végre már, hogy befogta, öreg! Ha a frontális támadás ígérkezik a legvéresebb mulatságnak, ott a helyem. A Hullámok Dühét bízza csak rám! - a megfogalmazással több problémám is lett volna, de a tartalmával nem. Ketten már elvették azt a munkát, amihez nekem legkevésbé fűlött a fogam.
- Várj még! Nem mondtam, hogy elmehetsz. Taktikára is szükségünk lesz! – szederjesedett ki Tirin arca, mikor a két maskarás a Hullámok Dühe felé indult.
- Taktika, ugyan… Azt meghagyom ezeknek a pancsereknek. Nekem csak egy valamire van szükségem… az erőmre! - kiáltott a srác, és fekete lángok vették körül. Színészkedni tud, de nem tudott meghatni. Amíg elvégzi azt a részét, amit én nem akartam, addig felőlem a világ leggyengébbje vagy legerősebbje is lehetett.
- Ez esetben én vállalom a testőr szerepét. - ajánlottam fel, mikor Tirrin arca kezdte visszanyerni normális színét. - Nem szeretek ölni, de nem fogok problémát csinálni belőle.
- Akkor minek jelentkezett, ha nem akar ölni? Ez egy csata lesz, nem hangverseny! - kezdte el megint felfújni magát.
- Még nem találkoztam sok olyan emberrel, akit ne lehetett volna legyőzni anélkül, hogy megöltem volna. Sőt, senkivel. - vontam vállat. Úgy tűnt, a kapitány elfogadta az érvemet, és a hajó megemelt hátulja felé intett, a kapitányi állás mellé, így hát odasétáltam. A korlátnak dőlve kémlelni kezdtem a tengert.

Egy nyugis napnak indult. A több hetes edzések után Ba'al végre engedélyezett egy nap lazítást Axelnek, mely már rá is fért a fiúra. Testén több helyen díszelegtek kissebb, nagyobb sérülések, melyeket fáslikkal és ruhájával takart el a kínáncsi szemek elől, míg be nem gyógyulnak. A már jól megérdemelt délig alvás után, a fiú nyugodtan kezdett neki az ebédjének. Forx szokás szerint mellette rágcsálta saját élelmét, míg Axel több tállal küldött le Sebastian főztjéből, melyet pár nagy pohár jéggel kísért le. A nyugodt étkezést nem is nagyon volt, aki megzavarja, hisz a klánház szinte üres volt. Közeledett a hónap vége, így mint általában mindenki elvállalta a
leg különbözőbb küldetéseket is, hogy valahogy fizetni tudja a lakbért. A nyugalmat látszólag semmi nem zavarhatta meg... de mint mondtam, csak látszólag. A sárkányölő, épphogy elnyúlt kicsit székében a laktató ebéd után, mikor a klánház ajtaja nagy erővel csapódott a falaknak, hála Ba'alnak. A mester hatalmas vigyorral az arcán lépte át a klán köszöbét, mely semmi jót nem jelentett. Egyenesen Axel felé tartott, aki kíváncsian nézte, mit akarhat.
- Végre megvagy töki. Remélem alaposan kipihented magad, mert dolgod lesz. - Kezdett is bele, amint leült az asztalhoz Axelékkel szemben és egy papírt lebegtetett a kezében.
- Miféle dolgom? Nem úgy volt, hogy ma lazíthatok? - Vonta fel szemöldökét a fiú.
- De úgy volt... viszont kitaláltam neked valami jobbat. - Csapta le a felhívást tartalmazó papírt az asztal közepére.
- Xaundaras Leenanak akarta adni... a vén bolond. Szóval amíg a teát kavargatta, kölcsönvettem kicsit. - Hencegett a lopással, amíg Axel a felhívást olvasta.
- Kölcsön mi?
- Ha megtalál visszaadom... talán.

- Mindegy, nem vállalom. - Jelentette ki az olvasás után.
- Dehogynem.
- Semmi kedvem hozzá. Ráadásul itt nagy eséllyel gyilkolni is kell majd, ami megint nem az én asztalom...
- Először is... szarok a kedvedre. Másodszor, ez nem kérés volt, hanem parancs. És harmadszor.. pont azért mész, hogy végre kinődd ezt a "Nem ölök, mert az nem helyes" baromságot. Vagy gyolkolsz, vagy megdöglesz... és már amúgy is felvettem a nevedben. - Vágott közbe Ba'al Axel szavába és ahogy az ésszerűtlen észérveit sorolta, a fiúnak elment a keve a veszekedéstől is. Egy belenyugvó sóhajjal jelezte, hogy elvállalja, remélve, hogy így mestere végre befogja.

- Akkor viszont gyorsan edd meg azt az izét Frox. Még el kellene érnünk a vonatot...
- A kis fehér ittmarad. - Hangzott az elenvetés és ahogy Axel arra fordult, Frox már Ba'al kezében lógott fejjel lefelé, de még így is vidáman rágcsálta a Sebastiantól kapott csirkecombot.
- Mi az, hogy ittmarad?
- A kis hópihe egy percig sem maradna életben a csatamezőn... meg amúgy is terveim vannak vele. - Eresztett meg egy gonosz vigyort, mire még Frox szájából is kiestt a kaja. Mielőtt még a kis róka gazdája ellenkezhetett volna az egész ellen, Ba'al a Blinding Flash-t használva - persze csak gyengített verziót - elvakította Axelt.
- Ha visszaértél a küldetésről, megkapod. - Kapott még egy adag ösztönzést, hogy elmenjen a küldetésre, majd csak a mester távolodó lépteit hallotta és az ajtó csapódását. Mire újra sikerült visszanyerie látását, egyedül ült az asztalnál és egy hatalmas sóhjjal borult rá.


Pár órával később...


Axel már a vonaton zötykölődött. Nemrégiben szerzett ruháját viselte, felette pedig a homokszín köpenyt, melyet Ba'altól kapott. Újbó és újból végigolvasta a felhívást, majd a nemrég történteken gondolkodott. Kitudja mit akar Ba'al csinálni Froxal... még belegondolni is rossz, ahogy abba is, mi vár rá ezen a küldetésen, melyet voltaképp Leenanak szántak, aki azért valljuk be, nem kevéssel erősebb Axelnél. Legfőbbképp abban reménykedett, hogy nem találkozik össze olyan ismerőssel, akivel épp rossz viszont ápol, vagy épp csak meg akarja ölni.. például Lidérccel nem lenne épp szerencsés összefutnia. Szerencsére nem volt túl sok ideje ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkodni, mert hamarosan meg is érkezett uticéljába. Már csak egy dolog volt hátra... megtalálni a hajót. Egy hajót egy kikötővárosban. Na igen, hasonló mint tűt keresni egy szénakazalban, viszont a szerencse úgy tűnt, ebben legalább Axel oldalán állt. Épphogy neki kezdett a keresésnek, már meg is taláta a keresett hajót, bár a fel vezető utat két elég marcona ábrázatú férfi állta el.
- Kivagy? - Kérdezte kapásból egyikük, amint a fiú eléjük ért.

- Axel Freeze. A Dragon Fang mágusa vagyok. - Mutatta fel a papírt, majd a vállára tetovát klánjelet, hogy igazolja magát.
- Úgy tudtuk onnan valami nő fog jönni..

- Igen... kicsit változott a terv. - Vakargatta meg tarkóját.
- Igazából, szerintem jobb is így... a nők amúgy is balszerencsét hoznak a hajón. - Léptek ezzel a kijelentéssel félre a sárkányölő elől, aki így nyugodtan feljutott a hajóra. Az egyik őr ugyan elkísérte, de csak hogy a kapitányhoz vezesse, majd amint ez megtörtént, vissza is tért a helyére.
A kapitány, már ránézésre is vezérnek tűnt... mindene megvolt, ami ehhez kell. Tegintélyt parancsoló termet, szélles, erős vállak, dús, sűrű bajusz... meg persze rengeteg kitüntetés és szalag, melyek jelezték, hogy több csatában is megfordult már és csak a haja sínylette meg.

- Szóval te érkeztél a Dragon Fang-ből igaz? - Szólította meg Axelt, mély, dörmögő hangján.
- Igen.
- Akkor gondolom te vagy Leena, akiről Xaundarasz beszélt nekem. Fura név ez egy fiúnak. - Mérte végig, miközben Axel homlokán egy nagyobb mangacsepp jelent meg.
- Igazából nem. A nevem Axel Freeze. Leena épp...ööö... nem ért rá. - Felelte, mire a kapitány kicsit elgondolkodott.
- Értem. Nos amíg a többiekre várunk, ismerkedj meg Ovannal, a Lima Scale mágusával. Nem sokkal előtted érkezett. - Mutatott a nem messze gubbasztó fiúra, akit eddig Axel észre sem vett. Ocan eléggé érdekesen nézett ki. Mintha a haja körbe nőtte volna a fejét és nem tűnt túl bőbeszédűnek. Már épp készült volna bemutatkozni, mikor furcsa zaj hangjait hallotta meg. Harc zajai szőrödtek fel lentről, bár Axelt nem ez döbbentette meg a leginkább. Ismerős illat csapta meg az orrát, melyet már rég nem érzett. Olyan személy lépett a hajóra, akire a legkevésbé számított itt, mégis neki örült a leginkább, bár volt ami nem tetszett neki. Tabu illatát senkiével nem keverte volna össze, ahogy tangóét sem, bár leginkább csak tojás korában ismerte a kis femiliárist. Már várta, hogy viszont lássa őket, ám mielőtt oda mehetett volna hozzájuk, a kapitány állta útját és lépett az érkezőkhöz.
- Ha jól sejtem te vagy a lenti zűrzavar okozója. Nincs szükség bajkeverőre az embereim közt! - szólt oda Tirin kapitány.
- Ugyan, kérem. Itt, és most megmondom magának, ha engem elküld, akár le is fújhatja az egész akciót. Nálam keresve se találhatna erősebb mágust… egymagamban többet érek, mint a teljes csürhe, akit idecsábított a felhívásával. - Hangzott a nagyképű felelet egy ezüst hajú fiútól, bár ő most nem igazán kötötte le figyelmét. Tabu ellenben ledöbbentette. Úgy nézett ki, mint aki egy barokk képből esett ki, majd rázuhant a kalóz turkáló. Még csak nem is hasonlított arra a személyre akit nem is olyan rég ismert. Ami leginkább meglepte, hogy inkább olyan volt, mintha a lány a mellette álló fiút majmolná, melyben a következő elcsípett mondat, mintha csak alátámasztásul szolgált volna.
- Ja, ő a személyi piócám… de harcolni azt tud. Egymagában levágná egy századnyi emberét, szóval higgye el, hasznos lesz az elkövetkezendő csatájában. - Az elhangzottak után már sem a kapitány, sem más hangjai nem jutottak el a fiú tudatához, főleg, hogy Tabu szó nélkül tűrte a jelzőt, mintegy beletörődve a dologba. Csak cikázó gondolatait hallotta a fejében. Tabu vagy tényleg csak úgy lelépett, ahogy Ba'al mondta neki anno és utána találkozott ezzel a jelmezbolt szökevénnyel, vagy érte hagyta el... vagy valami teljesen másról lehet szó? Már maga sem tudta mit gondoljon és Tabut megkérdezni nem látta értelmét. Ha Axel érezte az ő illatát, kizárt, hogy a lány ne vette volna észre őt, mégis úgy tett, mintha nem látná. Ráadásul nagyon ideje sem lett volna, hisz amint a kapitány elmondta a lényeget, a fiú lelépett, Tabu és Tango pedig szó nélkül követték.
- Ez esetben én vállalom a testőr szerepét. Nem szeretek ölni, de nem fogok problémát csinálni belőle. - Hangzott fel Rane hangja, mialatt Axel a távolodókat nézte és ez rántotta vissza őt a valóságba. Mindeddig úgy el volt merülve gondolataiba, hogy még csak észre sem vette, hogy régi ellenfele is csatlakozott hozzájuk.
- Akkor minek jelentkezett, ha nem akar ölni? Ez egy csata lesz, nem hangverseny!
- Még nem találkoztam sok olyan emberrel, akit ne lehetett volna legyőzni anélkül, hogy megöltem volna. Sőt, senkivel. - Vont vállat, szavain pedig Axel halványan elmosolyodott. A kapitány végül beletörődött a dologba és Ranet választotta arra, hogy mellette maradjon, Axelre és Ovanra pedig a hátbatámadás feladata hárult, mihez át kellett szállniuk egy másik hajóra. Amint mindenki elfoglalta a helyét, már csak a támadás kezdetére kellett várniuk...

A hétnek sok jó napja van, nevezetesen azok, amelyeken hagynak sokáig aludni. A mai persze nem tartozott közéjük. Nem tudom, hogy valaki ébredt-e már arra, hogy rázzák az alvóhelyét, valami észveszejtő erővel. Én se gondoltam volna, hogy vannak ilyen beteg emberek, de mikor holtfáradtan és kellően ideges képpel kibújtam a hálózsákomból, a mester arcával találtam szembe magamat. A céhbe való kalandos érkezésem után egyszer sem volt alkalmam látni őt, pláne nem ilyen közelről. Arcának vonalai, a ráncai, de még a szeme állása is olyan furcsán emberfelettinek tűnt, de az is lehet, hogy csak én voltam marha álmos.
- Ovan!
~ Igen, ez én vagyok…
Szabályosan kizuhantam a hálózsákból, és elterültem a földön, majd nagy nehezen feltápászkodtam, ami kora reggel egész szép teljesítmény.
- Nem felejtettél el valamit?
- De igen, jó hogy mondja! – villant eszembe az elfelejtett dolog, így hát benyúltam a hálózsákba, és előhúztam a tegnap szervált mélyzöld kígyóuborkát.
- Khhmm…
- Ó, majdnem elfelejtettem. Tetszik kérni? – nyújtottam felé az isteni étket.
- Ovannnnnnnnnnnnn!!! - recsegi, és egy papír nyom a képembe.
- Tegnap elvállaltál egy küldetés!!! Te!!! Ma kéne a helyszínre menned, úgyhogy fuss te féleszű!!
- Megkaphatnám a másik felét?
- Menj!
Villámlást megszégyenítő sebességgel viharzottam ki az állomásra, majd kétszer ilyen gyorsan vissza a klánházba a papírért. Ezek után már nem mertem a mester szemébe nézni, a padlót bámulva vettem el tőle a kezében tartott ajánlólevelet is. Ez az esemény határozta meg az egész napomat. Lehorgasztott fejjel vásároltam vonatjegyet, lehorgasztott fejjel utaztam a vonaton, lehorgasztott fejjel mentem neki minden második lámpaoszlopnak, és lehorgasztott fejjel tévedtem el Hargeon utcán. Még szerencse, hogy a hátizsákom tartalmát ilyen fejjel is tudtam nézegetni, ugyanis ott rejtőzött Paralus tojása, ami nélkül végképp elkeseredtem volna. Depresszióm jövendőbeli familiárisomra is átragadt, mozgásnak a legapróbb jelét se mutatta.


Pár óra fejleszegett kóválygással később…


Először is megjegyezném, hogy egy városban nagyon nehéz eligazodni, ha az ember a koszos kövezetet bámulja. Nem tudom, hogy feltűnt-e már valakinek, de mindenhol ugyanolyan szürke. Kénytelen az emberek lábbelijére hagyatkozni, hogy megtaláld a helyes utat. Beletelt egy kis időbe, míg kisismertem, ki milyen cipőt hord, de most már nyugodtan kaphatnék egy doktorátust belőle, vagy mittudomén. Lényeg a lényeg, rábukkantam egy tengerészcsizmára, és követtem egészen a kikötőig, és ott további csizmák közt bolyongva eljutottam oda, ahol a legfényesebbek voltak. Fényes csizma egyenlő tengerész, és én nem is tévedtem ezzel kapcsolatban.
- Állj! Ki vagy? – kiáltott rám a lábbeli tulajdonosa.
- Ovan Sandinger. Lamia Scale. Ajánlólevél. – nyújtottam át a papírt, és csendesen továbbhaladtam a fedélzetre.
Hirtelen óriási árnyék vetült rám, és eltakarta az előttem lévő utat. A jelenléte már-már kézzel fogható volt, így hát belebotlottam a kapitányba.
- Hát magában meg kit tisztelhetünk? – kérdezte kissé gúnyos hangon.
- Ova…. – kezdtem, de félbeszakított.
- Legalább nézzen a szemembe!
Fej fel, fej le.
- Ovan Sandinger, Lamia Scale. – mondtam, és elsétáltam a fedélzet egy eldugottabb zugába, és lerogytam a deszkákra.
Igyekeztem szemmel tartani az eseményeket, de ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt gondoltam. Először is, egy újabb mágus érkezett a hajóra, ez még rendben is van, de aztán úgy döntött, el akar beszélgetni velem. Velem! Épp valami olyan témán törtem a fejemet, ami elriaszthatja, de ekkor közbelépett a szerencse. Két újabb mágus érkezett a hajóra, és elég nagy zajt csaptak, úgy hiszem, összevesztek a katonákkal.
- Ha jól sejtem te vagy a lenti zűrzavar okozója. Nincs szükség bajkeverőre az embereim közt! – kiáltott rá egy cifra ruhás alakra a kapitány.
- Ugyan, kérem. Itt, és most megmondom magának, ha engem elküld, akár le is fújhatja az egész akciót. Nálam keresve se találhatna erősebb mágust… egymagamban többet érek, mint a teljes csürhe, akit idecsábított a felhívásával. – mondta, ezzel árulkodva hihetetlenül magas egójáról. Nem tetszett nekem ez az alak, és hogy jobban körülnéztem, a mögötte álló leányzóról is ugyanerre a véleményre jutottam. Elmondása szerint a személyi piócája, hát ettől nem vártam sok jót, hagytam is a fenébe a színes bagázst. Inkább belemerültem Paralus tojásának tanulmányozásába, bár ha most jobban megerőltetem az agyam, még emlékszem, ahogy integettem a hajón lévő Rane-nek is, bár arról fogalmam sincs, hogy került oda.
Elképesztő egy ilyen tojás, apró repedései közelről rettentő völgyeknek tűnnek, kitüremkedései pedig ormótlan hegyek, melyek gőgösen tekintenek az alul elhelyezkedőkre. Szürke világ ez, néhol zöldes beütéssel. El tudnék itt élni, talán ha...
- Induljon már a Fehér cápára, naplopókat nem tűrök meg a hajómon! - riaszt föl a kapitány, így hát kapkodva nekimentem az árbocnak, majd átszálltam az említett hajóra.

Ahogy elfoglaltam a helyem, várni kezdtem az indulást. Hiába. A parton még tucatnyi nagyobb tengerészegység próbálta megtalálni helyét a hajókon, ágyúkat, lőszert és hordókat görgettek fel a hajókra a kikötői munkások, ennek ellenére nem látszott, hogy nagyobb fennakadás lenne a logisztikában. Azaz, a szervezett pánik és sietség állapotában volt még a küldetés. A fedélzet kezdett fegyveresekkel megtelni, altisztek kiabáltak a rájuk bízott katonákkal, és már most gyakorlatokat végeztek. Arisa láthatóan élvezte a lágy ringatózást, és tengeribetegségnek nyomát sem mutatta. Mint ahogy az embereket regulázó flottaparancsnok sem.
Tirrin láthatólag nyugodtabb hangulatban ért a kormányhoz, és öles léptekkel fel-alá kezdett sétálni a fedélzeten.
- Van valami hír Viharszakáll bandájáról? - kérdeztem tőle félve. Az igaz, hogy nyugodtabbnak látszott, de ez azt jelentette, hogy nem helyből harapott volna ketté, hanem nekifutásból.
- Nem sok. - közölte dühösen, majd egy megreccsenő fedélzeti daru személyzetével kezdett üvöltözni. - Ha azt eltöritek, a következő évet a hajó alján fogjátok tölteni, és fényesre sikáljátok az egész flottát! Többen vannak, mint ez a flotta. - vallotta be nekem a kapitány. - Huszonkét hajót számlál a büntetőexpedíció, de hozzájuk rengeteg embert, hajót és talán mágust is csalt a zsákmány reménye. Egy-két óra múlva kiderül, elég-e a számbeli fölényük.
Körbelestem. A zászlóshajó körül tényleg rengeteg hadihajó kötött ki, és a rakpart egészét igénybe vette az, hogy kielégítse azt a helyigényt, amire egy ekkora flottának szüksége volt. És ennél többen vannak..
- Tudok bármit segíteni az indulásig? - érdeklődtem.
- Nem, magukra teljesen kipihenten van szükségem. - torkollt le Tirrin. - Ha akarja, nézze meg, milyen hajókat kaptam, hogy tisztában legyen az elhelyezkedéssel. És lehetőleg mutassa meg magát a legénységnek, nehogy kalóznak nézzék. - bökött egy papírra, majd néhány, kíváncsian pislogó fickóra.
Arisával együtt olvasni kezdtünk. A királyi flotta elég erős hajókat küldött az expedícióra, de nem a legerősebbeket. Sorhajók, nehéztüzérségű hajók, csapatszállító... Sajnos nem értettem semennyire a tengeri hadviseléshez, de az alapvető lényeget megértettem: a zászlóshajó a flotta közepén helyezkedett el, a legerősebb és legnagyobb hajók elöl, a mozgékonyabbak oldalt, a szárnyakon.
- Többé-kevésbé értem, de véleményt nem tudok mondani. - vallottam be.
- Nem is kell. Csak, hogy tudja, mire számíthat. - bólintott Tirrin, és visszafordult a legénység felé, akik szerinte nem mozogtak elég gyorsan.
Én pedig elindultam felfedezni a hajót. Háromárbocos, kétfedélzetes, hetvenkét ágyúval - kaptam meg az információt az egyik altiszttől. Lassan megtelt mindkét fedélzet a szakadatlanul áramló katonákkal, így inkább a vitorla felé vettem az irányt. Felkapaszkodtam az egyik árbockötélen, és nézegetni kezdtem a tengert. Még mindig enyhe szél fújt, ami nem jelentett semmit számomra. Halványan ki tudtam venni a két, kapitányi ruhában feszítő mágust a Hullámok Dühén - azt a maskarát az ország másik felében is észrevehették. Tökéletes megoldás arra, hogy célpontot nyújtsanak az ellenségnek... Habár nekem sem volt panaszkodnivalóm. A kígyó lecsúszott a vállamról, és hamarosan az árboc csúcsán nézelődött. Ennek megvolt az az előnye is, hogy aki felpillantott, meglátta furcsa ruhámat, és megjegyeztek maguknak. Szépen is néznénk ki, ha valamelyik "bajtársam" vágna le..
Egy gong hangja vert ki álmodozásomból. A part elnéptelenedett, már csak néhány, utolsó pillanatban érkező egyenruhás szaladt fel a pallókon. A kötélzet megtelt emberekkel, akik a vitorlákat kezdték kibontani, így jobbnak láttam nem zavarni őket.
A kapitányhoz értem vissza, aki teljes hidegvérrel szemlélte az egyesével kicsorgó hajókat. Most a tengert töltötték be a fehér vitorlák, és a hajók hangjai. Kötelek és fa nyikorgott, ahogy a vitorlába belekapott a szél, és mi is elindultunk a part mentén, szinte utolsóként.
- Alakzatba! Fél vitorlával előre! - kiáltott a kapitány. Hangjára más hangokat is hallottam felharsanni a többi hajón, majd visszhangokat, ahogy egyre terjedt a parancs, és a sebesség megfelelőre állt be. Néhány percen belül a papíron megismert csatarendben haladtunk előre, egyenesen Viharszakáll bandája felé. Néhány száz méterre haladtunk a mocsaras és erdős part mentén, ahol köd gomolygott. Nagyon reméltem, hogy onnan nem számíthatunk kellemetlen meglepetésekre, csak kedves ellenségeink..
- Honnan tudják, hogy merre vannak a kalózok? - érdeklődtem egy rövidebb szünet alatt.
- Minden kalózhajón vannak olyanok, akik az anyjukat is eladnák némi aranyért. - válaszolt komoran Tirrin. - Egy besúgótól kaptuk a tippet. - egy kürt szakította félbe mondandóját.
- Itt vannak! - hallottam egy tiszt hangját. De hiszen alig húsz percnyire voltunk Hargeontól! Ha akár csak egy kicsit is késünk, a kalózok készületlenül érnek minket..
- Harckészültség! - kiáltott Tirrin. - Harc közben ne kezdjen hősködni. Több száz, ezer emberről van szó, azzal nem megyünk semmire, ha elintéz ötvenet, és megöleti magát. A maga feladata a zászlóshajó védelme. Irányítás nélkül vége a flottának és a harcnak, épp ezért akarjuk mi hátbatámadni az ellenséges kapitányt. Ugyan maga zsoldos, és nem hivatásos, de a kijelölt poszt indokolatlan elhagyását halállal büntetem. Teljes fegyelmet követelek meg mindenkitől. Még attól a fehér hajútól is. - hangján látszott, hogy nem fenyegetni akar, pusztán tényt közöl. - Viharjáró középre! - kiáltott, ahogy lassan kivehetővé vált az ellenséges flotta. Rengetegen voltak, és jóval szétszórtabban közeledtek, mint mi. A kapitány szavait most már zászlósok közvetítették. A hajó öt pontjába álltak fel, és két kis, piros zászlóval jelezték a többi kapitánynak, mit üzent a parancsnok. - Ágyókat felporozni, legénységnek kiosztani a fegyvereket! - hangzottak a további parancsok, miközben a flotta összeállítása lassan megváltozott. Néhány erősebb hajó oldalra került, hogy a bekerítést megakadályozzák. A már kardokkal és puskákkal felfegyverzett katonák lassan-lassan abbahagyták az izgatott futkosást, és mindenki a kijelölt helyén várta az ütközetet, teljes fegyelemmel és odafigyeléssel. De nem nyugodtan. Izzadó homlokok és idegesen markolászó ujjak jelezték, hogy a matrózok idegesek és félnek, de tekintetükön látszott, felkészültek mindenre.
- Maradj rajtam vagy mellettem. - szóltam halkan a kislánynak, aki azonnal kicsit megszorította mellkasom, jelezve, hogy érti.
Néhány puska eldörrenése jelezte, hogy lőtávolon belül értünk. A legénység meggyújtotta az első ágyúkat, és hamarosan fülsiketítő robbanások hallatszottak. De nem csak a mi részünkről. Üvöltések hangzottak onnan, ahol a hajóba ágyúgolyó csapódott. Egy elpattanó kötél leszelte az egyik katona karját, és többeket a vízbe sodort. Az első sorokban harcoló hajókat a fölöttük gomolygó füst miatt szinte nem is láttam, de hangjuk elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi folyik ott. Vér. Legszívesebben odarohantam volna segíteni, de uralkodtam magamon. Tirrin folyamatosan parancsokat kiáltozott, ahogy egyre jobban dühöngött a csata. A víz megtelt halottakkal és lezuhant emberekkel, akik próbáltak visszamászni a saját hajóikra.
A zászlóshajó volt a nyugalom szigete, mint ahogy az ellenség egyelőre hátul álló parancsnoki hajója is. Ötletem sem volt, hogy állunk, és dühített a tudat, hogy nem tehetek semmit egyelőre. Arisa nyugtalanul mocorgott, lassan átvette hangulatomat. Az egyik szárnyra kezdtem figyelni. Alig húsz-harmincemberes hajók surrantak át a mieink között, és ágyúkkal lőttek mindenre. A hajók között voltak, így azok csak puskákkal tudtak válaszolni, attól félve, hogy saját bajtársaikat lövik szét egy félrement ágyúval. A hullámzás nehézzé tette a célzást..
- Iceclaw! - üvöltött hirtelen nekem Tirrin. - Mindkét szárny bajban van! A bal oldalon nehéztüzérségű hajók bombáznak minket, jobbról kisebb hajók közelítenek! Menjen át valamelyikre, és szabadítsa fel a nyomás alól!
Balra pillantottam, és teljesen más látvány fogadott. A kalózok óriási hajói indultak meg a mieink felé, több száz ágyú meredezett oldalaikról, és folyamatosan tüzet okádtak.
Másodpercek alatt döntöttem.
- Balra megyek! - kiáltottam. Ha elfoglalják a jobb oldali hajókat, nem lesz elég emberük ahhoz, hogy hatékonyan használják az ágyúkat, és később visszafoglalhatjuk őket. De a szétlőtt hajókat nem..
- Mindjárt kap egy csónakot.. - kezdte a kapitány.
- Nem kell! - már egy vitorlakötélen másztam fölfelé. A legközelebbi hajó talán húsz méterre volt. Gyerekjáték. Egy elszakadt kötélbe kapaszkodtam, ami még szilárdan tartotta magát az árboc tetején.
- Arisa, számítok rád. - mondtam, mire familiárisom kimászott köpenyem alól, és hátamba kapaszkodott. Elrugaszkodtam a kosárból, és teljes lendülettel indultam meg a legközelebbi, harcban álló hajó felé, amin át kellett jutnom.
Nagyjából tizenöt métert tudtam így megtenni. A maradék Arisára maradt. A kicsi még nem tudott repülni, de bíztam benne, a siklórepülést meg tudja oldani. És igen, az egyelőre még gyenge szárnycsapások segítettek továbbszállni, és biztosan landoltam a véres, nyüzsgő fedélzeten. Legalább harminc férfi feküdt holtan a fapadlón. Náluk jobban csak a sebesültek miatt szorult el a szívem. Ez volt az első harctéri élményem, és a hangok szinte túlterheltek. A sérültek üvöltöttek, zokogtak, nyüszítettek, mindezt teli torokból.
- Ice Make: Claws! - jelentek meg jégkarmaim. Öt kalóz vetette rám magát, kardokkal felfegyverezve. Néhány pillanat múlva már ájultan, vérző sebekkel feküdtek a földön, én pedig továbbálltam. Sprintelve kapaszkodtam a hajónk melletti ellenséges ladikra, ahonnan továbbra is özönlöttek át a kalózok, lassan kiszorítva a jobban képzett, ámde kevés matrózt.
- Freeze! - jelent meg a hajó szélén egy vastag jégréteg. A döbbent martalócok nem tudtak megmaradni a lábaikon, halomba dőltek, amit aztán társaim ki is használtak. De erről én már nem tudtam, hiszen a következő hajóra igyekeztem. Felkiáltottam, ahogy elrugaszkodtam a kalózhajó korlátjáról. Egy puskagolyó csapódott combomba, de éreztem, elkerült csontot-artériát. Egy csónak úszott a vízen, tele kalózokkal. Habozás nélkül a mélybe vetettem magam.
- Freeze! - tartottam magam elé kezeim. Az egész csónak egy kis jégheggyé változott, a kalózok mozdulat közben fagytak kopogósra. Stabilan érkeztem a fedélzetére.
- Ice Make: Stairs! - jelent meg egy lépcsősor egészen a szárny parancsnoki hajójáig.
A bal szárnyon teljes káosz fogadott. Az ellenséges hajók elsöprő tűzereje szinte faforgáccsá aprította az egyik hajót, míg ők kevésbé súlyos sérülésekkel úszták meg a lőpárbajt. Köhögve próbáltam összeszedni a gondolataimat. Ha itt átjutnak, akkor a zászlóshajó már csak néhány méterre van, minden védelem nélkül... Bármi áron meg kell akadályozni azt, hogy elpusztuljon az oldalvéd!
- Át kell szállnunk! - kiáltottam a láthatólag tanácstalan parancsnoknak, miközben Arisa megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy ne zavarja karjaim mozgását. Végül derekamon fonta magát körbe. - Ezek túl erősek az ágyúzáshoz, de kevesebb rajtuk az ember! - jutottak eszembe a flottáról szóló papírok. A legerősebb hajókon kevesebb volt a harci személyzet, hiszen a legtöbben az ágyúkat kezelték, ami minden figyelmüket lekötötte, míg például az Öklön alig volt ágyú, ellenben minden szabad helyet emberek töltöttek ki.
- Igenis! - kiáltotta a parancsnok, boldogan, hogy valaki átvette a válláról a felelősséget, majd üvöltve továbbadta az utasítást, az ágyúkra ügyet sem vetve. Én nem voltam boldog. Bármit döntök, emberek fognak meghalni...
Akiknek a számát megpróbálom lecsökkenteni. Tíz matróz állt körém vacogva az orrban, ahogy összegyűjtöttem varázserőmet Néhány támadó kalóz felém fordult, de testőreim nem véletlenül voltak a közelemben. Fagyos levegő keringett körülöttem, ahogy egy óriási Freeze-t kezdtem formázni. Az ágyúcsöveket céloztam. Ha befagynak, és úgy próbálnak lőni, csúnya meglepetésben lesz részük...

A kapitány, s a körülötte sertepertélő matrózok szinte teljesen figyelmen kívül hagyják lelkes kis előadásunk, mindnyájan teendőikbe feledkeznek. A deszkás fedélzet heves koppanások színterévé válik, miként a királyi fregatt legénysége fel, s alá rohangál az egyre inkább harcra kész tengerjárón. Ki a köteleket tekeri fel, ki a padlót sikálja, jó páran pedig a nehéz acélágyúkat rendezik csatasorba.
A szelíden hullámzó tengert ragyogó köntösbe öltöztetik Napunk sugarai, míg a sirályok énekeit ordibálások, s trombitaszólamok halkítják el. A flotta hajói egyként siklanak ki az öbölből, s a zászlók üzeneteit követve, ragadozó raj módjára veszik fel támadó alakzatukat.
Kissé kedveszegetten, mélabús tekintettel lépdelek fregattunk deszkás korlátjához, s hagyom, had kapjanak bele a tengeri fuvallatok díszes kalapom alól kibúvó hajamba.
- Ma-maguk is látták a főparancsnok jeleit… cselekedjenek azok alapján… - Ehhez hasonló, bizonytalan nyekegésekkel próbálja felbuzdítani legénységét, hajónk idióta kapitánya…
A tüzérek vehemensen készítik fel ütegeiket az elkövetkezendő ütközetre, miközben én a hevesen kapálódzó vitorlába feledkezve, rájövök, mi hiányzik a Hullámok Dühéről… a zene…
Eleinte csak halkan dúdolok, ám hangomat folyamatosan megerősítve, hamarosan már az egész fedélzeten kivehetővé teszem dalocskám. A matrózok némelyike jókedélyűen fogadja előadásom, ám olyanok is akadnak, kik a fülük mellett elengedve azt, tovább munkálkodnak munícióinkon. Ám, ami mindennél jobban meglep, hogy egy idő után Tabu is aláveti magát a hangulatnak, s beszáll az éneklésbe…
Mindazonáltal, felhőtlen hangulatunkat hamar elködösíti a horizonton kirajzolódó kalózflotta, mely egy félholdat formálva tör rá a mieinkre.
Alakzatunk előőrsét öt hajó alkotja, melyek hamar harcba is keverednek a martalócok gályáival. Súlyos ágyúk dördülnek, tölteteikkel szétzilálva az útjukba kerülő deszkákat, s embereket. Faszilánkok, testrészek, s tárgyak egyaránt a levegőbe szöknek, miközben velőtrázó ordítások keverednek a fegyverropogás keltette áriába.
Ellenfeleink játszi könnyedséggel libbennek át fregattjainkra, tőrjeikkel lemészárolva a fejük után kapkodó haditengerészeket. Káosz lesz úrrá a csatatérré alakuló tengeren, melynek következményeképp, hamar hullámsírba is szálnak elől haladó hajóink.
Mindennek hála, az általunk vezetett sor kerül a frontvonal kellős közepére, s ez a tény már bőven elegendő ahhoz, hogy teljes kétségbeesésbe taszítsa idióta kapitányunk.
Teszetosza siránkozását elnézve, inkább felhagyok éneklésemmel, s zsebre tett kezekkel a félnótás elé sétálok. Szemeiben meglepettség kap lángra, ám én nem tétovázok… megragadom az övén pihenő, kapitányi penge markolatát, majd a gyomrába mélyítem…
- Nem engedem meg, hogy létezz… - Súgom bele fülébe, majd egy hanyag mozdulattal letörlöm vérét az acélról.
Tompa puffanás jelzi a test porba hullását, ám Tabu hamar megtöri a pillanatnyi zűrzavart.
- Mégis mit csinálsz? – Csattan fel. – Már megint elszálltál magadtól, szerinted mire megyünk egy halott kapitánnyal?!
- Ugyan, ez csak egy hasztalan senki volt. – Lépek oda hozzá. – Legyél inkább te a kapitány. – Nyújtom át neki a díszes szablyát, fülig érő mosollyal.
- Én?! Kapitány?! Te nagyon hülye vagy… bár ezt eddig is tudtuk… - Veszi át nagy zavarodottan ajándékom. – És most, hogyan tovább? Ezzel kellene irányítanom a hangyákat? – Suhint párat új játékszerével.
- Azt már rád bízom. Nekem más dolgom van. – Rohanok fel vigyorogva hajónk orrára. – Ha elérkezettnek látod az időt, add ki a parancsot a bekerítésre! – Ordítok hátra, majd tekintetemmel végigmérem a harctér ezen részét.
Három, a mieinknél jóval nagyobb bárka süvít öt fregattot számláló védvonalunk felé. Ék alakzatukkal könnyen betörhetnének közénk, egy felelőtlen körbezárás esetén, ugyanakkor, egy hatalmas gyengeséget is magában rejt...
- Legyen hát... – Szegezem hátra karjaimat. – Jetblack Fire Magic! – Azzal, lángjaim lendületét kihasználva, ellököm magam a deszkás padlótól, s egyenesen az elől haladó kalózhajó árbocáig repülök. Bár, így sajna elveszítem csodás fejfedőm, mely vissszazuhan a Hullámok Dühére...
Jobb kezemmel erősen belerántok az impozáns lécbe, s tengelye körül végigcsúszva, féltérdre ereszkedve érek földet.
A fedélzeten meghökkent szempárok egész erdeje fogad, ám a tanácstalanság helyére hamar vérszomj, s gyilkolási vágy ül a sötét szívekben.
- Öljétek meg! – Ordít fel a kalózok pocakos kapitánya.
Díszes övéről hamar lerántja görbített pengéjű szablyáját, miközben szemében éhség csillan… ám nem ételre vágyik ő, sokkal inkább a véremre.
Emberei is egyként vetik rám magukat, tőrjeikkel, s kardjaikkal húsomra áhítozva… de mindhiába. Varázserőmmel átitatott kaszám könnyűszerrel átszeli mind az emberi szöveteket, mind az azokat oltalmazó acélpengéket… Ádáz vigyorral nézem végig a maroknyi kalóz haláltusáját, majd lélegzetvételnyi szabadságom kihasználva, kitárom szabad karomat.
- Jetblack Fire Magic! – Az így elszabaduló lángnyelvek gyorsan áteszik magukat a hajópadlón, s éhes démonokként vetik rá magukat a bárka gyomrában pihenő lőszeres hordókra, valamint azok ágyúira.
A robbanáshullám szabályosan letépi a tengerjáró egy részét, ám az túl stabil ahhoz, hogy ennyitől a tenger mélyére szálljon…
Így hát, egyensúlyomat megőrizve, belevetem magam a további mészárlásba… ~ Végtére is, ha sikerül ezt a hajót egy lélekvesztővé alakítanom, s megölnöm rajta mindenkit, a másik két kalózbárka talán ide koncentrálja majd a tűzerejét, hogy a túlvilágra küldhessenek… de még ha nem is pazarolják el rám a lőszereiket, egy ideig elterelheti a figyelmüket az akcióm… és, ha ez megtörténik, Tabu bekerítheti őket, én pedig megléphetek innen Pegasusszal. Kockázatos terv, de mindenképp tartanunk kell magunkat… elvégre, mekkora szégyen lenne rám nézve, ha pont azon a vonalon törnének át, ahol én is jelen vagyok. Tirin, a legális céhes bohócok, és az összes idióta is megtapasztalhatja most az erőmet… na meg persze ő is...

A Fehércápa. Az apró mégis szilárd kis hajó határozottan, csendben szelte a hullámokat Axellel, Ovannal, valamint pár matrózzal és természetesen a kis árbócos kapitányával fedélzetén. A hajón szinte teljes csend honolt. Nem akartak zajt csapni, a "ha már hátbatámadunk, akkor kussoljunk" alapelvet követve. Ismerjük el, valóban nem lett volna túl szerencsés ha ez a csapat is dalolásban tör ki és az ellenség kiszúrja őket. Mindent összevetve azomban Axel nem bánta a kialakult helyzetet. Gondolataiban mélyen elmerülve bámult maga elé a sűrű ködbe és a nemrég lezajlott eseményeken járatta még mindig fogaskerekeit. Hiába akarta egy kis időre feledni, emlékei nem hagyták Tabu képét kiszakadni a fiatal sárkányölő agyából. Egyedül a hullámok halk morajlása terelte el olykor olykor figyelmét, valamint Ovan, aki felettébb érdekfeszítő kiselőadást tartott az uborkatermesztés művészetéről és csodáiról. Már persze aki érdekesnek találja, hogyan öntözzünk egy kígyóuborkát, hogy az szép hosszúra és zamatosra nőjjön. AKár hiszitek, akár nem, Axelt már épp kezdte volna érdekelni, Ovan hány különböző faktájú uborkát ismer, mikor a hajó kapitánya a parancsnoki hídra hivatta őket.
- Mi történt? - Kérdezte a fiú, ahogy a kapitány és a kormányos mellé értek és reménykedett, hogy nem rossz híreket kapnak máris.
- Egy hajó. A köd miatt nehezen vettük észre és úgy tűnik, ugyan ezen okból az ő figyelmük elkerült minket, de ők is az ellenséghez tartoznak. - A kapitány egy távcsövet nyújtott át Axelnek, hogy ő is meggyőződhessen róla. Való igaz, hogy a köd már kezdett lassan felszakadozni, azomban még mindig épp elég védelmet nyújtott az ellenség fürkésző tekintete elől, ámbátor, ők már korántsem voltak ilyen szerencsések. Szinte teljesen tisztán kivehető volt a kalózok hajója, ahogy egyre közelebb ér a parthoz.
- Mit teszünk most? - Fordult Axel a kapitány felé, miután átadta a távcsövet Ovannak, hogy ő is megszemlélhesse az ellenséget.
- Az teljes mértékben önökön múlik uraim. Való igaz, hogy ez az én hajóm, azomban parancsba kaptam, hogy a támadás teljes menetét önök vezénylik és mi teljesítjük az utasításokat. - Közölte velünk a kicsit köpcös, bölcs megnyugtató arcberendezéssel rendelkező kapitány, ahogy pár száll, arcába lógó, őszes hajszállát egy fújással hellyére igazította. Ezzel a kijelentéssel komoly dilemma elé állította a fiúkat, hiszen ha rossz döntést hoznak, az egyedül az ő lelkükön szárad majd. Időközben a kalózok elérték a partot és miután kikötöttek, kalóz katonák hagyták el a hajót. Nyilván való volt, hogy Hargeon felé tartanak, hogy megtámadják, vagy legalábbis kisebb káoszt okozzanak ők is Axelék flottája mögött. A két fiatal mágös összegezve a dolgokat végül két lehetőséget hagytak nyitottan, ám gyorsan kellett dönteniük, amin az sem segített, hogy közben a távolból csata zajaira lettek figyelmesek... a harc tehát megkezdődött és a fiúk választásán sok múlhat. Vagy megpróbálják megállítani a már most, a parton randalírozó kalózokat, ezzel talán magukra vonva más kalózhajók figyelmét, melyek a közelben rejtőznek a köd árnyékában az alkalomra várva... Avagy futni hadják a kalózokat és hajójukat elfoglalva, egy remek álcával lesznek gazdagabbak, mely könnyebben Viharszakáll közelébe juttathatja őket.
Végül, nehezen bár de ez utóbbi mellett döntöttek. A küldetésük az volt, valamiképp megpróbáljanak a Viharszakállt örző csatahajókra feljutni, így meggyengítve védelmét és nagyobb esélyhez segíteni társaikat a győzelemre. Axel és Ovan közös döntése tehát megszületett... megpróbálják elkötni ellenségeik egyik hajóját és reménykednek, hogy valóban a helyes döntést hozták meg, egy ilyen kényes csata közepén...

/Elnézést kérek a késésem és a post nem épp egetrengető hosszúsága miatt./

Újabb kalóz roskad a porba. Zihálva, remegő izmokkal nézek végig a lélekvesztővé lett hajón… már szinte mindenki halott. Mélykék ruhámon megannyi ellenfelem vére vöröslik, míg kaszám felismerhetetlenné vált az emberi szövetek, belsőségek, s a kárminpiros folyadék mennyiségétől.
Már csak én, és a kapitány lélegzünk ezen a bárkán… karommá görbült ujjaival szorongatja handzsárját, miközben éles keselyűvonásokkal vizslatja minden egyes mozdulatom. Mivel látja fáradtságom, nem fél megtenni az első lépést… viszonylag gyorsan elém szökken, s fegyverével a koponyám célozza meg. Ám mindhiába… bal kezemmel rászorítok felém lendülő csuklójára, majd jobbommal megfordítom kaszámat, s nyelét a kalóz gyomrába mélyítem. Vért köhögve vívja meg haláltusáját, mielőtt lerúgnám fegyveremről…
Levegőért kapkodva támaszkodok az árbócnak, miközben a két közeli kalózhajó mellém siklik… pont, ahogy arra számítottam. Mennydörgő hanggal dördülnek el sorágyúik, hatalmas tűzerőnek kitéve a hullákkal tarkított fregattot. Halott társaikat látva az ellenség nem hezitál, könyörtelenül gyújtják meg a kanócokat, újra, és újra.
A hajópadló felszakad, repeszek, faszilánkok, s megcsonkított testrészek repdesnek mindenfelé. Lépteimet megszaporázva loholok a kapitányi hídra, hogy végigpásztázhassam a környéket…
A Hullámok Dühe, s kísérőhajói jól koordináltan fogják körbe a két kalózbárkát, amelyek az én elpusztításomra koncentrálva, alig szűrnek le bármit is Tabu manővereiből. A tengeri ütközet mindeközben tetőfokára hágott, bármerre nézek, sűrű puskaporos füstbe, vagy kézitusát vívó tengerészek elmosódott alakjaiba ütközik tekintetem.
Ugyanakkor, nekem már semmiképp sincs maradásom az ágyúgolyók martalékává váló fedélzeten… de mégis, az ólomszín hullámok látványa teljesen elbizonytalanít… ~ A terv jól halad… a hajóink könnyűszerrel szétszedik a két kalózbárkát, észbe kapni se lesz idejük… de elfelejtettem egy apróságot… nem tudok úszni! – Hasít belém a felismerés.
De mégis… el kell hagynom ezt a lélekvesztőt… nincs más választásom…
- Jetblack Fire Magic! – A karjaim nyomán kigyúló lángok egy lökéshullám erejével emelnek a magasba.
Testem pehelykönnyűnek érzem, ám még így is nehéz feladat a megfelelő irányba navigálnom magam… Márpedig, valahogy vissza kell jutnom fregattjaink egyikére, amelyek kegyetlen, s szűnni nem akaró tűz alá vonták a csapdása esett kalózhajókat.

- Nem kérsz egy ubit? - Kínálta Ovan Axelt, aki épp a kapitánnyal beszélte meg, hogy mikor menjenek utánuk.
- Hmm? Ja nem köszi, most kihagyom. - Mondta, ahogy a távcsővel figyelte a hajót, maradt e rajta még valaki őrizni, de csak két kalózt látott a fedélzeten, akik piálgatással ütötték el az időt, így nem úgy tűnt, hogy komolyabb gondot okozhatnak.
- Hé... add vissza az uborkám. - Szólt rá valamire... vagy valakire Ovan a fiú háta mögött. - Nem hallod, azt mondtam... - Fura volt... Ovan már nemtudta befejezni a mondanivalóját, ehelyett, valami fura hang volt halható, mintha bekaptak volna valamit.
- Mondtál vala.... Ez meg mi a szar?!! - Nézett elkerekedett szemekkel Axel, ahogy megfordult és egy hatalmas teknőst látott meg, melynek szájából Ovan kalimpáló lábai lógtak ki. A sárkányölő azonnal oda ugrott és megpróbálta kihúzni, de az állatban is volt erő rendesen és végül... Ovan eltűnt a szájában. Axel rémülten pislogott az állatra, ami lassan a hajó oldala felé vette az irányt.
- Most mit csináljunk? ._.
- Ne aggódjon, nem lesz semmi baja a barátjának. Gyakoriak errefelé az ilyen vérteknősök... párszor már velem is előfordult, hogy megevett egy, de 2-3 nap és a barátja a parton találja magát egy meglepően kellemes illatú masszában. - Nyugtatta a kapitány, mikor látta Axel arcán a rémületet. A következő pillanatban pedig... hát nem mernék rá megesküdni, de mintha a következő hallatszott volna tompán a teknős gyomrából: "Megvan az ubim." aztán a teknős levetette magát a hajóról, egyenesen a tengerbe.

Egy kis idő múlva, mikor már sikerült túltennie magát az előbbi incidensen, Axel folytatta, amit elterveztek, immár egyedül. Úgy döntött, úszva közelíti meg a hajót és intézi el a rajta lévő kalózokat, a kapitánynak pedig meghagyta, hogy öt perccel később menjenek utána. A terv sikeres volt. Axel hamar elérte a hajót, majd kezeit karmokká alakította, így pedig már könnyedén fel tudott mászni a fából készült tákolmány oldalán. Szerencséjére, még csak nem is egyszerre kellett elbánnia a nem túl képzett harcosokkal, mivel az egyik visszament a hajótestbe, még egy üveg rumért. A másik addig a korlátnak dűlve fütyörészett, míg Axel el nem kapta hátulról a fejét. Nem is kellett egyebet tennie, hisz hála mágiájának, amihez hozzá ér, azt kedve szerinte egy másodperc alatt megfagyaszthatja és lévén, hogy egy emberi test 70%-a víz, nem is tartott tovább lefagyasztani a kalóz agyát, az élettelen testét pedig egy mozdulattal a vízbe dobni.
- Mi volt ez a csobbanás az elő... - Kezdett bele, de ahogy kilépett a fedélzetre, Axel pengévé alakított karjával, hamar átvágta a torkát. egy ideig halkan hörgött és a rumos üveget is elejtette, melynek tartalma lassan kifolyt a hajó fedélzetét alkotó deszkákra. Igyekezett csendesen leszerelni ellenfeleit és úgy tűnt, ez sikerült is, már csak a legénységet kellett megvárnia és indulhattak is. Már épp kezdett volna örülni a fiú, hogy eddig milyen könnyen mentek a dolgok, mikor is egy újabb kalózhajó tűnt fel, akik szintén a partok felé haladtak. De mivel nem igazán foglalkoztak Axelékkel, ők sem vállalták fel fölöslegesen a lebukás kockázatát, így csöndben sodródtak tovább a csata zajai felé. Nem tellett bele sok idő, hogy három hajót pillantsanak meg, melyek közül az egyik kimagaslóan nagy volt. Axel először nem is akarta elhinni, hogy ez valóban egy hajó. Hatalmas tornyok voltak ráépítve és több tucat széles vitorla feszült rajta. Jelenleg még nyugalomban volt, ám elképzelni is borzasztó, mire lehet képes egy ilyen hajó, ha szabadjára engedik. Minden kétséget kizárólag ez lehetett viharszakáll hajója és ha ez a túlméretezett tutaj nem lett volna elég, állt mellette két szintén tekintélyes méretű csatahajó várakozott, szintén csak az alkalmas pillanatra várva, hogy támadásba lendüljenek. Ahogy lassan elhaladtak az egyik ilyen mellett, kalózok bámultak le Axelékre, míg egy kapitány elő nem lépett közülük. Hosszú, fekete szakállát viccesen dobálta a tengeri szellő, ám amint meglátták szigorú, tekintélyt parancsoló arcát, már senkinek nem volt kedve mosolyogni rajta.
- Hát nektek nem a parton kellene lennetek, barmok?! - Kérdezte tőlünk idegesen, mire azonnal azon kezdtem agyalni, mit mondhatnék erre.
- Én is így tudtam, de nemrég jött egy másik csapat is, akik azt mondták az a parancs, jöjjünk vissza, mert ők is elegek a melóra. Nem mellékesen elfogyott a rumunk.. - vett fel a földről unott arccal egy rumos üveget, melynek már épphogy csak lötyögött egy kevés az aljában... az az üveg volt az, melyet a kalóz ejtett el, kinek nem is olyan rég átvágta a torkát. Axel próbálta meggyőzően hozni a figurát és csak reménykedni tudott benne, hogy a vele szemben álló kapitány beveszi a kis mesét.

Testőreim ajkai lassan ellilultak a hidegtől, de kitartottak mellettem. Arcomba hullámok, izzadtság és faforgács csapódott, de a mágia és a mágikus pecsét kezeim között tovább dagadt.
- Freeze! - ragadtam meg a korlátot. Ujjnyi vékony jéginda indult meg a hajó oldalán a tengeren felszínén keresztül a kalózhajó felé. Ahogy hozzáért az ellenséges bárkához, mely az újabb sortűzhöz készülődött, a vékony jégfonál mindent beszövő jéghálóvá terebélyesedett. Minden lőréshez egy-egy jégcsap indult, majd elérve őket, befagyasztotta a réseket, és az ágyúcsöveket. Hátam megfeszült, ahogy felkészültem a szinte biztosan bekövetkező robbanásokra és meglepett üvöltésekre. Meglepődve néztem a hajóra, ahogy késett az elkerülhetetlen. A kalózok fegyelmezettek voltak, parancsszavak harsantak, és egyetlen ágyú sem dördült el. Ehelyett…
- Átszállásra felkészülni! – hangzott fel a mi hajónkon és a környezőkön is a vezényszó. Dühös, kétségbeesett és rémült matrózok szorongatták fegyvereiket, várták csáklyázó társaikat. Néhány percen belül a hajók deszkái már egymásnak feszültek, ahogy legénységük is. Hangos csatakiáltással vetették bele magukat a küzdelembe mind a kalózok, mind a katonák. Én egyelőre csak összeszedni próbáltam magam az orrban. Ez a Freeze sokat kivett belőlem.
- Jól van, uram? – kérdezte az egyik testőröm.
- Hogyne. – légzésem kezdett visszatérni az eredeti állapotába. – Hogy.. Állunk?
- Az egyik hajót teljesen kiiktatta a varázslat. Három hajó ellen indítottunk támadást, négy hajóról. Amíg nem tudják ágyúikat használni, előnyben vagyunk. – foglalta össze a helyzetet.
- Értem. Arisa, maradj itt! – szóltam rá a kígyóra, aki azonnal eleget is tett kérésemnek. A kapitány felé vette az irányt, míg én az egyik bárka felé vettem az irányt. Etikai kódexem tiltotta a gyilkosságot, de mégis… tennem kellett valamit.
Egy ugrással az ellenséges fedélzeten termettem. A csípős lőporfüst itt még gomolygóbb és csípősebb volt, mint a mi hajónkon. A füstön keresztül néha-néha egy párviadal képei mutatkoztak meg, majd újra belevesztek a káoszba. Egy üvöltő kalóz mellkasába merült egy kard, elvágva sikolyát. Két pisztoly találata visszalökött egy katonát a vízbe.
- Ice Make: Ice Cube! – egy jégkocka jelent meg a fedélzetre vezető minden kijárat előtt. A súlyos tárgyakat legalább tíz ember tudta volna csak eltolni, de háromnál többen nem fértek hozzá egyik ajtónál sem. Két kalóz ugrott felém. Szinte oda sem figyelve vetődtem el a kardok elől, további járatok után kutatva, ahol ellenségek jöhettek volna fel a fedélzetre. A többi hajó felé fordultam. Egy kard suhant újra felém. Oldalra sasszézva egy ujjal megböktem a fémet, kopogósra fagyasztottam a gyilokszerszámot. Helyettem egy hordót talált el a fegyver.
- Hehe. – mosolyodtam el, ahogy a kard szilánkokra tört, majd inkább eltávoztam a hajóról. A győzelmet itt biztosítottam. A saját hajó fedélzetén állva körbenéztem. Az egész szárnyon hasonló harc folyt. A látási viszonyok ellenére is láttam, hogy Fiore katonáinak kiképzése és fegyverzete lassan kezd felülkerekedni a kalózok tömegein. Itt is csak egy győztes lesz… A sirályok. Már most tucatjával köröztek a véres víz fölött. Felfordult a gyomrom, ahogy az egyik kényelmesen falatozott egy vízen levegő halott arcából.
- Arisa! – kiáltottam, familiárisom pedig másodperceken belül már a padlón vigyorgott lábam mellett. – Vissza kell mennünk! – szóltam. Az arcvonal közepén megállt a harc. Két kalózhajó lőni kezdett egy harmadikat, vagyis ott jól állt a harc, ahogy itt is.
- Kapitány, mennem kell! – kiáltottam, és ahogy Arisa felkapaszkodott derekamra, visszafelé lendültem egy kötélen.
~ Cehh, az előbb is sikerült… - lendültem át a szinte áthidalhatatlan távolságot, a kígyó figyelmeztetése nélkül. Nem is szinte áthidalhatatlan volt.
- Ice Make: Claws! – teljes sebességgel csapódtam neki a hajó oldalának. Nyögve szabadult ki tüdőmből a levegő, de Arisa megúszta az ütközést. Csúszásomat a karmok fékezték le.
- Itt vagyok! – lihegtem pár perc múlva Tirrin parancsnoknak. Fülem és hajam megrebbent, amikor irányomba kiáltott egy parancsot.
- A jobb szárny bajban van, segítsen nekik! – bömbölte túl az általános hangzavart. Néhány csónak már idáig jutott, és megpróbálták megmászni a fedélzetre vezető kötélhágcsót, de embereink idáig minden nehézség nélkül visszaverték őket. Előre néztem. Az öt támadóhajó bekerített két ellenséges, nehéztüzérségű hajót, és éppen a lelket is kilőtték belőlük. A bal oldal egyelőre stabilizálódott, egyedül a jobb szárny volt bajban. A támadó, cikázó hajók szinte minden bárkát megtámadtak, amelyek nem tudtak visszalőni – mégpedig azért, mert attól tartottak, egymást is eltalálhatják.
- Igenis! – kiáltottam. Arisa most inkább a nyugodt zászlóshajón maradt, én meg egyedül indultam a koponyazászlós, egyárbocos vitorlások ellen. A vízbe vetettem magam, és néhány karcsapással elértem a legközelebbi, nagyjából ötven fős kis hajót, akik igyekeztek ágyúikkal a lehető legtöbb kárt okozni. Halkan felkúsztam a ladikra, és jeget kezdtem szőni.
- Freeze! – indult meg az egész fedélzeten a jégfonál. Ágyúk, csáklyázó kötelek, lőporos hordók fagytak meg, váltak használhatatlanná. Nem tudtak se lőni, se felszállni egy hajóra. A meglepett kiáltozásból ítélve nem számítottak feltűnésemre. Ellenben a felém záporozó pisztolygolyók gyors távozásra csábítottak. Egy hajó kilőve, de még legalább tíz-tizenöt kis, talán harminc-negyven fős hajó cikázott föl-alá. Azaz eggyel kevesebb. Az egyik óvatlanul kiért a holttérből, és a vérszomjasan váró királyi ágyúk faforgáccsá aprították a figyelmetlen hajót, legénységével együtt. A következő hajó néhány méterrel mellettem suhant el. Megszívtam magam levegővel, és a víz alá merülve – a tengerbe csapódó pisztolygolyókkal körülvéve – indultam célpontom felé. Az idióták minden ágyút egy oldalra húztak, hogy minél erősebb sortüzeket zúdíthassanak. Lágyan megérintettem víz alatt a deszkáit.
- Bwwwiiisssss bbvvvvaaaaeeee – úgy döntöttem, inkább nem mondom ki a varázsigét a tenger szintje alatt. Jeges felület kezdett el kialakulni egy nagyjából fél méter átmérőjű körben. A tengerben nem volt egyszerű a lendületvétel, de végül sikerült egy erősebb ütéssel áttörni karmaimmal a lyukat. A víz zubogva kezdett betörni a résen át. Még egy hajóval kevesebb.. Irány a következő, aztán már csak a fedélzeteket kell megtisztítani tőlük.

Bár hajóink mérete egyre csak nő szemeimben, mégsem érem el őket… lángjaim elhalnak… ezúttal túl messze voltak...
- Jetbla… - Vennék újabb lendületet röptömben, ám ekkor egy narancsszín villanásra leszek figyelmes.
Vértől vöröslő kabátom két aprócska mancs ragadja meg, melyeknek hála, ismét a magasban tudhatom magam.
- Tango? – Adok hangot meglepettségemnek.
- Ki más volna… - Érkezik a fellengzős válasz. – Végtére is, a hozzám hasonló vagány srácok dolga, hogy megmentsék az ilyen szerencsétleneket.
- Ne lopd a szövegem, te bolhazsák… - Mielőtt belemerülhetnénk a véleménycserébe, furcsamód éles hangok keverednek a már természetesnek ható, harci áriába.
Ösztönösen elrántom tekintetem, ám már képtelen vagyok cselekedni… fülsüketítő robbanások egész láncolata bontakozik ki körülöttünk, s újfent zuhanni kezdek. Egy pillanatra minden elfehéredik… túl könnyűnek érzem a testem… az oldalam pedig kellemetlenül forró…
Nagy erőfeszítések árán, de sikerül felnyitnom szemeimet… Tango értetlen, ám egyre távolodó tekintetébe ütközöm… ~ Így nem jutunk vissza a Hullámok Dühére… bármivel is lőnek ránk, könnyűszerrel leszednének minket... más megoldást kell találnom…
Felhős víziómban, egy közeli árbóc alakja rajzolódik ki… áthelyezem súlypontom, s megpróbálom elkapni…
- Tango, kövess, ha nem akarsz megdögleni! – Ordítok fel, miközben bal kezemet rászorítom nemrég szerzett sebemre. – Jetblack Fire Magic! – Borítom lángokba a sérült felületet, így összeforrasztva azt, zuhanás közben. – RÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Fájdalmaim ordítás képében szakadnak fel torkomból, miközben csak remélni tudom, hogy kinyújtott jobbom eléri az árbócot…

- Ez... itt... Fiore! - kiáltottam, és mellkason rúgtam az utolsó kalózt, aki hangos üvöltéssel zuhant a vízbe. Zihálva néztem körül. Vér, hullák és kimerült, sokkos katonák mindenhol, akik a beléjük vert fegyelem miatt azonnal rohannak vissza az ágyúkhoz, folytatni a támadást. A szárnyat megtisztítottuk a kalózoktól, és úgy tűnt, a kisebb hajók teljesen elnéptelenedtek. Köszönhetően nekem... Egy embert sem öltem meg, csak segítségemmel mások. Egyszerűen csodás. Összeszorítottam fogaimat, és próbáltam visszafojtani a rám törő önvád hullámait. Muszáj... különben újabb falvakat perzselnek föl, az itteni katonák meghalnak. Óvatosan, sekély kortyokban vettem a levegőt, de a harcban szerzett sebeim így is égtek. Legtöbbjük sekély kardvágás volt, de egy-két pisztolygolyó is megtalálta útját testembe. De nem panaszkodtam. Nem, amíg meg tudom védeni a többieket..
- A hátunk mögött! - kiáltott fel az egyik matróz.
- A kapitány támadás alatt! - hangzott egy második kiáltás.
- Mi a... - néztem döbbenten a mutatott irányba. Hat újabb hajó jelent meg, ezúttal mögöttünk. A hátsó hajóinkat vették ostrom alá a mozgékony kis hajók, hasonló taktikával, mint az idáig a jobb oldalon küzdő társaik. - Arisa! - ötlött eszembe Tirrin hajóján hagyott familiárisom.
- Válasszon ki néhány embert! Foglaljanak el néhány kisebb hajót, amiket most győztünk le, ha nem jön elölről segítség. - rántottam meg a kapitány vállát, aki a hajón próbált utasításokat osztani. - Az ágyúk elég erősek lehetnek ahhoz, hogy szétverjék a kis hajókat. Én Tirrin kapitány hajójára megyek.
- I-igenis! - kiáltotta a parancsnok, és újult erővel kezdett kiabálni az elgyötört katonáknak.
A többi hajó már nem volt elég közel, hogy akrobata-tudásommal átugrálhassak a célpontomhoz, vagy már kigyulladtak. Így a vízbe vetettem magam. A csobbanás után hangos üvöltéssel vettem észre, hogy a sós víz égető érzés kíséretében lép közelebbi ismeretségbe sebeimmel. De nem törődtem vele. Arisa veszélyben van! Tempózni kezdtem a zászlóshajó irányába. Körülöttem deszkadarabok, és ezer módon megölt emberek holttestei lebegtek, nehézzé téve az úszást, egyben jótékonyan eltakarva engem ellenségeimtől. Ha felérek a hajóra, kimenthetem Arisát, Tirrint és talán néhány másik embert is! Láttam, hogy az első vonalaink elindultak felénk, így megnyugodtam, hogy valaki kimenti a többi hajót is. A zászlóshajót legalább három kisebb hajó lőtte folyamatosan, a másik három a többi hajót tartotta tűz alatt. Ahogy a jobb oldaliak, ezek is túl kicsik voltak ahhoz, hogy a csatahajókkal eredményesen lehessen velük harcolni. Hogy nekünk miért nincsenek ilyen hajóink... Egyáltalán, miért nem küldtek több hajót Viharszakáll ellen?
~ Gyorsabban. - kiáltottam magamra, többet követelve tiltakozó izmaimtól.

Axel kis rögtönzött története először nem úgy tűnt, hogy nagyon meghatná őket, hisz többen húzták a szájukat, azonban az üres rumosüveg megható látványa, már többekből együttérzést csikart ki. A kapitány viszont mint kiderült, nem tartozott ezen alkeszek soraiba, így még mindig kicsit hitetlenül mordult a hajó legénységére.
- Ostoba férgek, itt én parancsolok! - Mondta, majd egy kisebb szünet után fojtatta. - De ha már itt vagytok, menjetek azonnal Viharszakáll hajója mellé, hamarosan jönnek a fiorei kutyák! Mozgás bűzhödt tetvek, mozgás! - Ezek a szavak engedték őket tovább, mire végre megnyugodtak kicsit, ám ez nem tartott soká. A nemrég hajóra telepedett kis nyugalom, hamar elszállt, amint a legénység meglátta viharszakáll hajóját, mely egyszerre nyújtott félelmetes és lenyűgöző látványt. A hajó, akár egy vízre épített kastély... hatalmas tornyokkal és megannyi hatalmas vitorlával felszerelve, hogy a megszámlálhatatlan mennyiségű pusztító ágyúkról már ne is beszéljek. Ezt a lenyűgöző és veszélyes szörnyeteget, két csatahajó és az Axelékéhez hasonló pár kisebb fogta körül és nyújtottak védelmet neki, ám nem úgy tűnt, mintha szüksége lenne rá. Az ámélkodás azonban hamar abbamaradt, mikor meghallották a pár száz méterre folyó csata, iszonytató hangjait, mely rögtön visszarázta őket a kábulatból, s ismét komolyan gondolkodni kezdtek a továbbiakon.
- Fel kell jutnom arra a hajóra. - Mondta halkan a kapitánynak, aki rögtön bólintott és ajánlott pár embert Axelnek, akik vele tarthatnának. Axel először tiltakozott, mondván, hogy egyedül kisebb a lebukás veszélye, a kapitány aggodalma miatt azonban végül mégis úgy döntött, magával viszi a kapitány egyik emberét aki állítása szerint, az egyik legkiemelkedőbb kardforgató és harcos, azok közül, kik most részt vesznek ebben az ütközetben. Amint a szőke fiút magukhoz hívták és röviden elmagyarázták, mi lesz a feladat, az boldogan bólintott, hogy benne van a dologban.
- Remek... és amíg önök felmásznak, mi megpróbáljuk elterelni a figyelmet, hogy zavartalanul folyhasson az akció.
- De biztos nem lesz ebből gond...? - Kérdezett vissza Axel a kapitány felajánlására.
- Ha csak nem utálják a dalt, melyet minden tengeri kutya ismer és énekel, akkor valószínűleg nem. - Nevette el magát kicsit, mire Axel is elmosolyodott.
- Értem. Számítok önökre, sok szerencsét.
- Önöknek is. - Intett a kapitány, ahogy Axel és újdonsült társa a vízbe másztak egy kötél segítségével és viharszakáll hajójának farához úsztak, hogy ott felmászva a fedélzetre jussanak. Míg vártak az elterelésre, Axel tenyere alatt, kicsit megfagyasztotta a vizet, majd az így keletkezett jeget, ajkaihoz emelve elrágcsálta. Fintorogva darálta a sós ízű jeget, de lekényszerítette torkán, hisz tudta jól, hogy az ettől nyert erőre még nagy szüksége lehet. Kísérője csak bambán nézte a folyamatot és már épp rákérdezett volna, mi a fene volt ez az előbbi, mikor felcsendült az elterelésül szolgáló dal mely egyben a jel is volt, hogy Axelék indulhatnak. Csak reménykedhetett benne, hogy nem szúrják ki őket és legénységének sem esik semmi bántódása...

Az elterelés úgy tűnt működik. Axel és kis segítője észrevétlenül haladtak felfelé és már nagyjából fél úton járhattak a fedélzet felé, mikor hirtelen megremegett a hajó. Nem akartak hinni a szemüknek, mikor enyhén nyikorogva, kinyílt a túlméretezett ladik oldala és egy óriási ágyú kezdett előbújni onnan... Majdnem akkora volt, mint a Dragon Fang, ha pedig ez nem lett volna elég, a hangokból ítélve a másik oldalon is ugyan ez az eseménysorozat zajlott le. Holtra vált arccal szemlélték a hatalmas, pusztító fegyvereket, ahogy megálltak, s orrukat kicsit feljebb emelték. A kalózok dala lassanként elhalt, ahogy ők is szembe találták magukat az ágyúval. Hirtelen, mintha teljes csend borult volna az egész tengerre, még a hullámok halk morajlását is alig lehetett hallani. Eme rettentő csendet, végül egy még borzasztóbb szó törte meg... "TŰZ". Az ágyú, abban a pillanatban elsült, ahogy a parancs felhangzott, s olyan mértékű pusztítást kreált, amekkorát még Axel életében nem látott. A lövedék szinte ketté hasította a vizet, s az útjába kerülő hajókat úgy pusztította el pillanatok alatt, mintha azok sosem lettek volna, egykori létezésüknek semmi nyomát nem hagyva maguk után. ~ Tabu..~ Visszhangzott a fiú fejében az aggódó gondolat, majd annak helyét rövidesen az ágyú, iszonytató zajának hangja vette át. Ez a hang szinte teljesen megőrjítette a fiúkat, viszont pont kapóra jött nekik.
A hangzavart kihasználva nem okozott különösebben nagy gondot feljutniuk a hajó oldalán lévő kis hídra, s itt már csak dönteniük kellett, merre induljanak tovább. Rövidebb habozás után jobbra, az ágyúk felé vették az irányt. Ha ezt a támadást, talán túl is élték társaik, még egy ilyen csapást már nem biztos, hogy megúsznának... akkor pedig nekik és a küldetésnek is befellegzett. Axel reménykedett, hogy az ágyúknak hosszabb idő, míg újra képesek tüzelni, s ezalatt ki tudnak találni valamit, hogyan fékezzék meg ezt a szörnyeteget.