Petersen Ruw familiáris pályázata

A városhoz közeli tóparton ülve merengtem, hogy ideje lenne elvállalni a következő munkát, mert az az átkozott tulajdonos állandóan emeli azt a fránya lakbért, úgy hiszem, költözni fogok.
A parton nem vágták a füvet, de ez számomra nem volt probléma, mert a talaj így volt kellemesen puha a földre tett tarkómnak. Bár egy-egy fű száll irritálóan ért hozzá a szabadon lévő, ruhával nem takart testrészeimhez, de most ez se zavarta meg a tökéletes nyugalmamat.
Csukott szemmel, a fülemmel tudtam látni a tájat. Hallottam, ahogy egy gyík ment el a testem mellett és reméltem is, hogy ne másszon rám. Hallottam a nádas zörgését, ahogy a békák ugráltak benne. Hallottam, hogy az előttem úszó kacsahad hangos hápogások kíséretében hagyta el a vizet, és szállt a magasba.
Ebben a pillanatban nem éreztem, hogy csinálnom kéne bármit is, nem gondoltam rá, hogy el kéne innen mennem.

Körülbelül fél órát feküdhettem ott, mielőtt egy fájdalmas, nyugalmam félbeszakító kiabálást hallottam a távolból. Ilyet még nem hallottam, nem emberi eredetű volt, de mintha könyörtelenül tépték volna ki valakinek a karját a helyéről.
A hang a tó túloldaláról jött, egy ideig nem láttam a hirtelen fény miatt, de ahogy látásom visszatért, hamar észrevettem, hogy a parton egy nagy, fehér hattyú hadakozott egy nála valamivel kisebb, vörös rókával.
A gyönyörű madár a szárnyát kitárva, mellkasát kipuffasztva próbálta megrémíteni a vörös bundás állatot, de ennyi nem tartotta vissza őt, egy éhes vad sokkal bátrabb, ha élelemszerzésről van szó.
A vad erősen harapott bele a fehér madár csapkodó szárnyaiba, minek következtébe újra a szívemig jutott a hang, mi a hosszúnyakon keresztül hagyta el a hattyú testét.
- Tűnés onnan! – felállva kiabáltam át hozzájuk, de ez nem hatotta meg a támadót.
A tó nem volt olyan nagy, így szaladni kezdtem. Futásom közben igyekeztem rájuk pillantani, hogy hogy áll a küzdelem, de a magas, sűrű nádas miatt nem igazán láttam az életért folyó harcot. Hangokat hallottam tőlük és ezek a gyorsabb futást eredményezték.
Mire odaértem, lemaradtam a viadalról. A róka nyüszítve, sántítva vonult vissza a fák közé és a vérben tocsogó hattyú fújtatva kiabált utána.
- Hé! Hé! Már elment. – léptem közelebb hozzá, de felém is dühösen fordult. – Nem akarlak bántani. – mondtam és guggoltam le, hogy kisebbnek látsszak, mint ő.
Nem mentem közelebb hozzá, csak néztük egymást. Egy idő után a fújtatást is abbahagyta és csak a hangos lihegését lehetett hallani.
- Nyugalom, én nem bántalak. – suttogtam, hátha megnyugszik egy kicsit.
Mintha megbízott volna bennem, úgy fordult el tőlem. Két lépést tehetett meg egy kisebb bokor irányába, mielőtt erejét vesztve a földre vetette magát.
- Ne menj sehova! – futottam oda hozzá.
Ahogy a kezemet végig simítottam a tollain, az egész testén éreztem, hogy hogy dobog a mellkasába a szíve. Testét megvizsgálva rá kellett jönnöm, hogy ő ezt nem éli túl. Szárnyai rendesen meg voltak tépve, és a nyakából is ömlött a vér.
A már vörössé vált hattyú nem törődött az állapotával, még a földön fekve is tolta előre magát a lábaival.
- Ne menj már sehova. – fogtam meg őt, válaszul erőteljesen dobatta le a tenyerem a testéről. – Mi van ott? – pár lépéssel már meg is előztem a madarat. Hangot akart adni nem tetszésének, de már nem tudod, nem volt képes rá.
A nádasba bebújva a madár méreteihez hű fészek volt kialakítva és a közepében egy az átlagtól nagyobb, fehér tojás árválkodott.
~ Tehát hozzá akarsz jönni. - A tojást óvatosan megfogva kiemeltem a fészekből.
Az Anyához letéve hátrébb léptem pár métert tőlük.
Szememből könny folyt ki, ahogy láttam, hogy utolsó erejével, nyakával körbefonta a földre tett tojást.
- Vigyázz rá, kérlek. – hallottam ezt a három szót, de értetlenül forogtam körbe, hogy ki szólhatott hozzám.

Pár percig mozdulatlanul állhattam ott, nem akartam elmenni, de szívem se volt tovább nézni a madár testét.
Egy vastagabb faág és a körmeim segítségével ástam egy kisebb gödröt, hol puhább volt a föld.
A testet óvatosan helyeztem el benne, valamiért úgy éreztem, hogy ilyen állapotban sem lehet durván bánni vele, majd a tojást a szárnyai alá tettem és elkezdtem visszahányni a földet.
~ „Vigyázz rá, kérlek.” Nem lehet, hogy ő mondta. Biztos, hogy nem… de… lehet, hogy mégis. - vitatkoztam magamba, végül a tojást kivéve fejeztem be a temetést.
Az ásás miatt a körmeim alól vér folyt ki, így a tojást az ölembe fogva mentem el innen