Név: Kaderin Sophia Callaghan
Eredeti neve: Mathilda Adrian
Nem: Nő
Kor: 19
Mágia: Tattoo Magic: Drawing és Management
Céh: Még nem léptem be egybe sem, majd a történtek folyamán a Dragon Fang-hoz fogok csatlakozni.
Jellem: Eléggé magamnak való teremtés vagyok. Undok, goromba másokkal pimaszkodó személyiségem néha nagyon kellemetlen másoknak, ami engem persze egy cseppet sem érdekel. Magányos farkas vagyok, aki nemigazán oszt meg senkivel semmit, de ha elpattan a cérna, jobb ha nem kerül senki az utamba. Önfejű, kemény szívű gondolkodás menetemet senki nem tudja megingatni. Az évek folyamán minden könnyemet és érzésemet teljesen elhagytam és megsemmisítettem magamban, ezért nem vagyok valami nagy sajnálkozó típus. Nem érdekel mások véleménye semmilyen téren. Úgy élem az életemet, ahogy én azt jónak látom s nem kérem senki sajnálatát. Hideg véremnek köszönhetően, nem esem kétségbe se vér láttán, se egyéb helyzetekben.
Kinézet: Rövid, barna hajamat mindig kapucni alá rejtem. Smaragd zöld szemeim és rövid pisze orrom van, valamint vékony de még is telt ajkaim. 140 centiméter magas vagyok, nőies idomokkal. Általában hosszú pólót és kapucnis pulcsit viselek, amire egy fekete hosszú ballonkabátot veszek. Fekete, fűzős bakancsot és hosszú fekete nadrágot hordok, ami minden bele van tűrve a bakancsba, ne hogy útba legyen. Különösebb képen nem adok a külsőmre, még is mindenhol érződik a jázmin illat, ami belőlem sugárzik. Testem izmos, ruganyos és mindemellett mindig tökéletes kondícióban van.
Felszerelés: Egy színezüst kard, amit a mostohaapámtól kaptam, tizenegy évesen. ( A kard árát a kezdő tőkémből szeretném levonatni.)
Előtörténet:Gabrielle Adrian mindig is utálta a gyerekeket. Két gyermekéről Lucan-ról és Tegan-ről azonban muszáj volt gondoskodnia férje, Gideon parancsára. A férfi imádta fiait, és anyjukat is, aki életet adott szeme fényeinek. A két fiú egy középszerű családban nevelkedett, hol mindennél fontosabb volt a szeretet. A baj csak az volt, hogy az évek szépen, lassan tova szálltak, s betöltötték huszadik életévüket. Gideon rendíthetetlenül imádta fiait, s csalódottan vette tudomásul, hogy kirepülnek a családi fészek biztos és meleg környezetéből. Arra azonban egyikük sem számított, hogy egy apró hiba és némi figyelmetlenség miatt új magzat fogant Gabrielle méhében. Mikor a nő észrevette a jeleket, kétségbe esett, hogy ha Gideon megtudja a gyermek érkezését, kérleli majd, hogy tartsák meg. Így titokban hordta ki a gyermeket szíve alatt, s mindvégig az a cél lobogott a szeme előtt, hogy végre csak ketten lakjanak szeretett férjével a házban, ahogy azt ő mindig is akarta. Így hát, mikor eljött a szülés ideje, Gabrielle fogta magát és még a fájásokat megelőzve a közeli erdőbe iramodott. Ott hozta világra harmadik gyermekét: egy kislányt.
- Mathilda..- Suttogta a levegőbe, majd szülés után ott is hagyta az erdőben egy rongyba bugyolálva, hogy ne fagyjon meg a téli dermesztő hidegben...A kislány én voltam. Engem hagytak kint a hideg időben fagyoskodni.
- A szerencsének köszönhető, vagy talán egy égi jelnek, hogy rád találtam. Éppen az erdőt szeltem, tűzifa után, és meghallotta a sírásodat. Követtem és amikor megtaláltalak koszos rongyba bugyolálva, nem foglalkoztam a fákkal, sem mással, felvettelek és amilyen gyorsan tudtalak idehoztalak.- Mesélte édesapám, még kicsi koromban.
- Mindig is úgy tekintettünk rád, mint az igazi lányunkra, és ami csak tudtunk megadtunk neked.- Sóhajtozott mellette édesanyám, ahogy visszagondolt a múltra. Nem szerettem azokról a dolgokról beszélni, ami a születésem után történt. Hogy igazi anyám csak úgy faképnél hagyott, kint a hóban s fagyban. Megvetettem a nőt és örültem annak, hogy nem ő nevelt fel. Mindig is Alexandert és Savannah-t tartottam igazi szüleimnek, és akárki akármit mondott, mindig anyának és apának hívtam őket. Szüleim a Kaderin Sophia Callaghan nevet adták nekem mondván, hogy egyszer még sokra fogom vinni. Szüleim nagyon bölcs emberek voltak. Eszük úgy vágott mint a borotva és szinte az összes mágiát ismerték.
Az évek gyorsan teltek szüleimnél. Kicsi koromra nem emlékszem pontosan, de mikor betöltöttem a tizedik életévemet, apa mesélt a varázslókról. Eleinte csak mesének gondoltam, de mikor elmesélte, hogy ő és anya csillaglelkű mágusok kicsit megszeppentem. Bár félelmemet lassan kinőttem és jó magam is a mágiával kezdtem foglalkozni. Mivel a szüleim csillaglelkű mágusok voltak úgy gondoltam a nyomukba lépek én is. Apukám egy könyvvel ajándékozott meg, hogy tanulhassam a mágiát, valamint ő kezdett velem foglalkozni. Sokat foglalkoztam a mágiával, hogy elsajátítsam, hogy a magaménak tudhassam, de semmi tehetségem nem volt hozzá. Csalódottan hagytam abba és hetekig, talán hónapokig nem is érdekelt a mágia. Teljesen kétségbeestem, hogy mi van ha talán én nem is vagyok varázsló? Bánatomban mindig elvonultam egy csendes helyre és mindenhova állati mintákat kezdtem rajzolgatni.
Egyik nap, mikor beléptem a kicsi faházunkba anyu és apu kérdő tekintetet fogadott.
- Mi a baj?- Kérdeztem teljesen megijedve a fogadtatástól.
- Mik ezek a rajzok?- Tette le elém apu a lapokat, mikor leültem az asztalhoz. Szemügyre vettem saját rajzaimat, majd rájuk mosolyogtam.
- Állatok. Megnyugtat ha őket rajzolom.- Válaszoltam nemes egyszerűséggel és kislányos mosollyal néztem szüleimre.
- Ő más..- Suttogta anyu apára nézve. Apu csak bólintott, majd leültek velem szemben és hosszú percek után apukám vette kezébe a gyeplőt.
- Emlékszel, hogy mennyi ideig próbálkoztál te is csillaglelkű mágus lenni?- Kérdezte. Apró bólintással jeleztem, hogy igen tudom s tovább figyeltem.
- Tudod Kaderin, nem mindenki csillaglelkű mágus. Vannak akik más mágiát tudnak birtokolni.- Folytatta anyukám. Szemeim ide-oda cikáztak szüleim között. Nemigazán értettem, hogy mit is akarnak mondani.
- Te pedig valami egészen más mágia birtokosa vagy..- Emelte fel apukám a rajzaimat.
- Méghozzá egy olyan mágiáé, ami kapcsolatban áll a rajzaiddal. A mágia nem egy veled született dolog, gyakorolnod kell.- Fejezte be anyukám apu helyett. Felvont szemöldökkel néztem a szüleimre. Még mindig zavaros volt nekem tíz éves fejjel felfogni, de hát sose voltam egy könnyű eset. Másnap apu tanítani kezdett. Hosszú és fáradtságos munka árán ráéreztem egy egészen más mágiára. Valami olyanra, amit én tudtam irányítani, ami teljesen én voltam, és amit apukámnak köszönhetően el tudtam sajátítani. És pár hónap leforgása után a szüleim is bevallották, hogy nagy tehetségem van hozzá. Attól a naptól kezdve keményen gyakoroltam nap mint nap és be kellett látnom, hogy örömmel csináltam. Tetszett a dolog nagyon is. Bár a mágiát egyre erősebben és könnyebben tudtam használni apukám egyik nap, miután hazatért a munkából behívott a szobájukba. Mint valami fogadó bizottság ültek anyuval a hatalmas francia ágyon és csak rám vártak.
- Kaderin, édesanyáddal jól tudjuk, hogy keményen gyakorolsz, nap mint nap. És egyre erősebb vagy, de a mágia sem tud teljesen megvédeni.- Kezdte lassan monológját.
- Gyakorolok minden nap, hogy erősebb legyek és akkor talán..- Kezdtem, mire anyukám mosolya félbeszakított.
- Kicsikém, van mikor nem elég a mágia és olyankor jól jön egy kis segítség.- Mondta anyukám. Apa felállt és egy ezüst kardot tartva kezei között felém lépett egyet.
- Azt szeretném, ha ezt mindenhova magaddal vinnéd. Hát ha egyszer kevés lesz a mágiád és meg kell védd magad.- Nézett rá komoly arccal. Éreztem, hogy kicsit félt kimondott szavaitól. Néhány perc csönd után odaléptem elé és elvettem a kardot. Iszonyatosan nehéz volt tartani tizenegy éves fejjel, de tartottam. Tizenhárom évesen megszereztem az első tetoválásomat, ami eleinte fájt, de tűrtem a fájdalmat, akármennyire is könnyeket csalt a szemembe. Tizenöt évesen két újabb tetoválás került testemre, amik már kevésbé voltak fájdalmasak. Képességem lassan de biztosan növekedni kezdett. Eleinte csak a testem különböző részeire tudtam "sétáltatni" a tetoválásokat, de később már képes voltam a saját testemből kivetíteni azokat. Igazából mindig a saját szórakoztatásomra használtam, mivel nem tudtam pontosan is mire való. A karddal, amit a szüleimtől kaptam pedig egyre ügyesebben bántam. Kétkezes markolatú , gyönyörű fegyver volt, ami úgy állt a kezemben, mintha rá öntötték volna.
Az évek peregtek akárcsak a homok szemek a homokórában ha fejre állítjuk. Nagyon gyorsan eltelt két év, én pedig betöltöttem a tizenhetet. A kemény tanulásnak és mindennapos gyakorlásnak meg lett az eredménye. A kardhasználatomat szinte tökéletesre fejlesztettem, s szinte alig éreztem, hogy egy ezüst kard van a kezemben, sokkal inkább úgy tűnt, mintha akarom meghosszabbított mása lenni, ami végén iszonyatosan éles. A szüleim végig támogattak, amiért nagyon hálás voltam nekik. Aztán úgy döntöttem, hogy kicsit kiszabadulok az erdő örök kerítéséből és bemegyek a szomszéd városba, Magnolia-ba. Így egyik reggel kardommal a hátamon indultam el. Az egész napot azzal töltöttem, hogy nézelődtem a városban. Minden olyan új volt: a szagok, a hangzavar és minden más dolog, ami az erdőben eddig nem láttam. Hallottam, hogy egy-két ember összesúg utánam, de nem foglalkoztam velük különösebb képen. Sötétedéskor elindultam vissza a Keleti Erdőbe, ahol a kicsi faház állt. Mikor azonban hazaértem láttam, hogy az ajtó nyitva van. Ami szokatlan volt, mivel anyukám mindig azért veszekedett apukámmal, hogy csukja be az ajtót. Így hát lassan elindultam befele. Ahogy beléptem megcsapott valami furcsa illat.
- Hahó!- Kiabáltam be, de mikor nem jött válasz bizonytalanul beléptem. Ahogy csendben haladtam a szüleim szobája felé egyre több vér hevert a padlón. Kétségbeesetten és gyorsan nyitottam be a szüleim szobájába és megláttam őket...
A padlón feküdtek holtan és vérbe fagyva. Csak álltam és néztem, hogy szüleim holteste előttem nyugszanak. Képtelen voltam felfogni. Ott eltört bennem valami. Egy fontos lételememet törölték ki belőlem és teljesen megváltoztam. Aznap este még elástam a holttestüket, összeszedtem pár holmimat egy hátizsákba és a kardot, amit még tizenegy éves koromban kaptam apukámtól. Fogtam magam és elindultam vissza a városba, mivel itt senki más nem volt már, aki hazavárjon. Az utcán kóboroltam minden este, napközben pedig kisebb utcákban húztam meg magamat. Akik megtámadtak, vagy velem szórakoztak nagyon csúnyán végezték a sikátorok konténereiben.
Aztán pár hónappal később egy szmokingos férfi keresett meg.
- Szükségem van a segítségedre.- Mondta, majd egy táskányi pénz dobott az ölembe. Bólintottam, majd a pénzt visszanyújtottam neki.
- Nem dolgozom pénzért.- Sziszegtem fogaim között és dühödt pillantást mértem a férfira.
- Hát miért dolgozol?- Vont kérdőre. Hosszú ideig gondolkodtam a megfelelő válaszon.
- Bosszúból.- Válaszoltam végül komor hangon. A következő percekben inkább csak ő beszélt, majd mikor végzett felálltam a lépcsőről, ahol ültem és elindultam az éjszakába. Egy különös megbízatást kaptam. Egy varázslót kellett eltennem láb alól, valami nagyon titkos és fontos dolog miatt. Sikerült a célpontot megtalálnom és azt hittem könnyű dolgom lesz, de tévedtem. A férfi nagyon erős volt. Életemben akkor hívtam elő először a tetoválásaimat harchoz. Magam elé vetítettem a párducom és olyan sebességgel vetődtem a férfira, hogy az nem is tudta felmérni a rá háruló támadásomat. Miután a földre terítettem a férfit, kardommal egy jól irányzott csapással fejét vettem. Mit sem törődve a nyomokkal otthagytam a férfit, majd tárcsáztam a szmokingos alakot, hogy mindennel végeztem.
- Szép munka!- Dicsért meg, bár csöppet sem érdekelt. Semmi jóleső bizsergést nem éreztem, csak hideget és űrt. Így lett belőlem hidegvérű ölőgép. Mindvégig a szüleimet akartam megbosszulni, meg akartam szabadulni attól az ürességtől ami bennem keletkezett. Két évvel később már mindenki csak úgy emlegetett hogy Dermedt Szívű Kaderin. Nem különösebben érdekeltek a jelzők, amikkel megillettek. Így éltem és élem az életemet Fiore Királyságában.
Tetoválásaim:
Kardom:
Csüt. Dec. 22, 2011 2:17 am
