Dead Shadorick VS AnoyaDe Hielo A sötét herceg a Jégkirálynő ellen, avagy most kiderül, ki a ridegebb!?

A veszélyes vizes kaland után baktattam egy számomra ismeretlen erdőben. Megsemmisültem, gondolataimba mélyedtem. Nem hittem el, hogy ez lehetséges, hogy ekkora hatalommal is ilyen könnyedén legyőzzenek. Abban a buta tévhitben éltem, hogy az erőm már közel áll ahhoz, hogy a legerősebb legyek, de csúnyán tévedtem. Hittem abban, hogy már nincs sok idő és elkezdhetem a világra törő terveimet, de most már tudom, hogy még rengeteg idő kell ahhoz. Gondolataim gyengeségem körül fodrozódtak, egyre mélyebbre süllyedt az önbecsülésem. Kezdett elhagyni az a maradék józan gondolkodásom is, amit sikerült megtartanom a szégyenletes vereségem után. Próbáltam valami kapaszkodót keresni az emlékeim között, ami segíthet felépülni, de nem jutott eszembe semmi. Pedig emlékeztem rá, hogy rengeteg dicsőséges emlékem volt, amikor játszi könnyedséggel végeztem elleneimmel. Valamint esküdni mernék, hogy néhány boldog pillanatot is átéltem a múlt teljes homályában. Az említet dolgok együtt eredményezték, hogy egy szakadék elé kerültem, ahonnét csak nagyon nehezen fogok kiszabadulni.
Mintha a fejem összerakta volna a képet jelenlegi helyzetemről, hirtelen egy szakadék előtt éreztem magam. A szakadék hihetetlenül mély volt, az alját nem is láttam, csak a teljes sötétséget, ahol egyszer már eltöltöttem néhány napot. Lábizmaimat befeszítetem, amelynek következtében egy kisebb kavicsot rúgtam a mélységbe. A tehetetlen test tudatlanul zuhant a semmibe. Tekintetemmel végig követtem, már ameddig láttam. Szörnyű érzés fogott el a lábam önkényesen kezdet el mozogni. Éreztem, hogy emelkedik a bal lábam, s hiába ellenkeztem, tehetetlen voltam. A talpam már a semmiben kellet egyensúlyoznom, majd éreztem, hogy egyre kevésbé érzem magam a talajon.
A szörnyű érzés kiáltásra kényszerített, nem is féltem kiadni a hangom legjavát. Az ordításom az egész rengetegben lehetet hallani, több állat fedezékbe vonulhatott, néhány pedig érezhette a hangomban lévő gyávaságot és elkezdhetett keresni. Fejemet szorítva földre hullottam, miközben továbbra is kiabáltam. A földön fetrengve egyre gyerekesebb és halkabb nem lett a hangom, egészen addig, amíg teljesen el nem halkultam. Szemeimben könnyek gyűltek a hirtelen megpróbáltatástól. Miután észhez tértem kitöröltem a szememből a könnyeket, majd felültem a földön. Olyan bizonyítási vágy uralkodott el rajtam, mint eddig sose. Egy fa árnyékába dőltem le energiát gyűjteni, ahol csupán néhány percnyi időm volt.
Egy kisebb farkas falka talált rám, csupán négyen-öten voltak. Együtt félelmetesnek hatottak, azonban most nem féltem a haláltól, ha ezek a szánalomra méltó lények tudnak velem végezni, hát meg is érdemlem a pusztulást. A földből rögtön előhúztam egy csontpengét, majd fel is álltam nyughelyemről. A ragadozók fölé emelkedve máris nagyobb nyeregben éreztem magamat. Az egyik állat rögtön le is támadott. Nem tétovázott rögtön a fejemet akarta leszedni. Én azonban egy lépéssel előtte álltam és a csontfegyverem rögtön a testébe döftem, szabad kezemmel pedig megragadtam a torkát. A haláltüskét rögtön el is húztam egészen a nyakáig, ő pedig rögtön szörnyethalt. Az állat hasfala felnyílt, nekem pedig eszembe jutott milyen finomak is voltak a belső szervek, különösen a szív. Nem emberi, inkább állati kíváncsiság hajtott arra, hogy kivegyem a lény szívét és megízleljem azt. A többi állat részben megrémülve, részben felhergelve várakozott. Miután végeztem rémisztő tekintetem rájuk vetetem, egyikük rögtön menekülőre is fogta, másik három azonban csak erre várt. Derekam épségével nem törődve lehajoltam a földe, ahonnét néhány árnykígyó bukkant fel és végzett néhány másodperc alatt a támadóimmal.
Körülöttem vértenger és farkas hulla halom volt látható. Ismét ordítottam most azonban nem az elvesztet önbizalom, hanem a visszanyert erő miatt. Még, ha csak az ilyen gyenge teremtményektől is, de többnek éreztem magam. Kezdtem összerakni, hogy miért van értelme élnem. Miközben ismét kezdett forrni a vérem a gyomrom elkezdett korogni. Nem volt kedvem újabb vadakat ejteni, vagy ezeket ehető formába hozni, így nekiálltam lakomázni a belső szerveikből. Az állati erő elkezdett mozogni a testemben, ezt pedig egy újabb erőteljes kiáltással kommentáltam.
A hang immár egy sokkal erőteljesebb és vadabb állatot vonzott ide. Csupán fél méterrel lehetet kisseb nálam a medve mely nem tűrte a területéhez közeli csendháborítást. Már akkor megküldtem egy árnyököllel, amikor épphogy támadó közelségben volt. Egyre-másra soroztam a sötét ökleimmel, miközben folyamatosan közelítetem felé. Két méteres távolságban lehajoltam a földre és egy csigolyaostort húztam elő, amivel fejen vágtam a vadat. Majd még egyszer rácsaptam, egész addig, amíg éreztem, hogy van egy leheletnyi ereje is. Szerencsétlen állat azt se tudhatta mi végzet vele, csak folyamatos, véget nem érő fájdalmat érezhetett. Mikor a földre eset akkor közelebb értem és addig vertem, hogy az ostorom teljesen a felismerhetetlenségig szakította szét a fejét.
Mikor meguntam az értelmetlen erőfitogtatást, mint egy állat elkezdtem immár sokadszor üvölteni . A hang messze elterjedt, mikor pedig befejeztem újabb idegen közelségét éreztem. Egy ember volt. Kíváncsi voltam, mit akar szólni a munkámhoz, így nem támadtam le egyből, helyette inkább kivártam.

Hideg, ködös este szállt le rám, miközben hazafelé vándoroltam a céhbe. Annyira sötét volt hogy az orromig se láttam el, ráadásul a Hold se világított minden percben az átjáró felhők miatt. Nem volt jobb megoldás, le kellett táboroznom egy biztonságos tisztáson. Aprócska , kristályvizű tavacska volt, alacsony sövény szegélyezte. Gyorsan tüzet gyújtottam gallyakból, elszáradt fűszálakból, a melegség gyorsan körülölet a fénnyel együtt, amit már nagyon hiányoltam. Egy nagy törzsű gyümölcsfa alá telepedtem le, amin még akadt egy két gyümölcs amit jóízűen elmajszoltam. Nekivetettem a hátamat a fa vaskos törzsének, majd megpróbáltam elaludni, persze fél szemmel őrködtem, nehogy az erdő lakosai rossz szemmel nézzék az ittlétemet, és belém kóstoljanak. A tűz lassacskán kezdett kialudni, engem pedig egyre jobban elnyomott a fáradtság. A hideg sem bántott már, a fekhelyem is egészen kényelmes volt így minden adott volt egy kiadós szundikálásra. Az erdő nem nagyon hallatta a hangjait, de hirtelen irgalmatlan ordítást halottam nem is olyan mesze a helytől ahol táboroztam. Fájdalmas, kínban szenvedő ordítás volt, majd farkasok vonyítása hangzott fel.
~Valakit megtámadtak a farkasok? -gondoltam egyből a legrosszabbra. Nem tétlenkedtem sokat, gyorsan összeszedtem magamat és már futottam is a hangok irányába. Egy medve üvöltése hangzott fel.
~Na ne már, hogy egy medve is rátámadt arra a szerencsétlenre...sietnem kell.-egyre gyorsabban kapkodtam a lábaimat, hogy még időbe odaérjek, de egyszerűen nem láttam semmit, a Holdat eltakarták a nagy dagadt felhők, s hirtelen minden hang megszűnt ami odáig vitt előre.
~Elkéstem volna...?-gondolkodtam el szörnyülködve.-nem, az nem lehet...talán..lehet hogy...-agyamban gyorsan átfutott a megoldás.
-Kourime.-suttogtam magam elé halkan, körbenéztem. Először persze a saját varázslatom hidegét éreztem, majd a környezet elhomályosodott hogy találjak mágikus erőt valamerre, már ha a bajba jutott mágus, ha nem akkor elvesztettem... de szerencsére, ahogy pörögtem forogtam egyszer csak kirajzolódott valakinek az alakja, és a mágikus ereje látszódni kezdődött. Először nem éreztem sok varázserőt, majd amikor a fajtáját akartam meghatározni..
~Áhh.- a fejemhez kaptam, térdre rogytam, a hideg hirtelen kirázott, elkezdtem remegni, minden fajta félelem körbekerítette a lelkemet.-mégis milyen fajta a mágus lehet, aki ilyen sötét...-ekkor leesett a tantusz...-ez egy, sötét mágus lesz... csak egy ilyen alak tud ilyen negatív, félelmetes és sötét mágiát árasztani magából, amit csak egy másodpercig tudtam elviselni.-hála ég nem kellett újra előhívnom a mágiámat , megjegyeztem merre volt, így nem kellett újra megéreznem azt a borzalmas erőt, amit magából árasztott. A növényzet egyre csak sűrűsödött, a fák lobjai egyre terebéjesebbek lettek, próbáltam halk lenni, nehogy a vadállatok engem is megtámadjanak. Ahogy közeledtem valami iszonyatos bűzt kezdtem érezni.
~Ez vérszag lenne?-kaptam a kezemet az orrom elé.-ez valami förtelem, orrcsavaró...-nem voltam hozzászokva ehhez a szaghoz, így a gyomrom eléggé felfordult. Éreztem ahogy a szag egyre csak erősödik, nem voltam már messze.
A felhők szépen kúsztak az égen, ahogy a szél terelgette őket láthatatlan útjukon, ahogy a célhoz értem a felhők arrébb kúsztak, így a telihold mindent megvilágított. Ezüstös fényével megvilágította a csatateret, ahol megannyi elpusztult, széttrancsírozott állat teteme feküdt, az egész kis tisztás vérben úszott, egyszerűen gyomorforgató volt a látvány. Az egyik fa tövében egy ezüst hajú fiú ült, ruhája, arca csupa vér volt.
-Hé, jól vagy? Megsérültél? Ki intézte el ezeket? Hé!-először nem figyelt rám, majd elkezdett kuncogni, aztán véres pofájával rám vigyorgott, a szeme vörösen izzott, villózott rám...
-Nem lehet...te ölted meg őket...és ettél belőlük?-már csak a gondolat is undorító volt számomra.
-Miféle szörnyeteg vagy te?-kérdeztem ordítva. Tudtam, hogy ez az alak veszélyes, kesztyűimet leoldottam , majd felkészültem a csatára...

A látogatóm egy fiatal hölgy volt. Vonzó teremtés volt, azonban most nem efféle emberi kapcsolatokra vágytam. Fehér haját nem véltem természetesnek, de nem is igazán zavart, hisz az enyém is az volt, azonban korán sem ennyire világos. Bőre sápadt volt, akár az enyém, arcán pedig néhány tetoválást is észrevettem. Világoskék szemeit rám vetette, mielőtt megszólalt volna aggodalmat fedeztem fel bennük. Ruhája próbált a hideghez alkalmazkodni, amiből arra következtetem, hogy talán fázhat.
- Hé, jól vagy? Megsérültél? Ki intézte el ezeket? Hé! – Mikor megszólított próbáltam semminek tekinteni, mintha egyedül volnék. - - Nem lehet... te ölted meg őket... és ettél belőlük? – Mikor elkezdte felfogni a helyzetet tekintetem rá szegeztem. Úgy döntöttem, nem hagyom elmenni ezt a gyengéd teremtést. - Miféle szörnyeteg vagy te? Kérdezte kiáltva hölgy, mire én gonosz kacajt hallattam. Felálltam az áldozatom mellől, majd nyugodt léptekkel elkezdtem közelíteni.
- Szörnyeteg? Én? Ez megtisztelő, de sajnos nem! Én csak egy kis kutya vagyok, amelyik erősödni akar, és tovább fejlődni egy farkassá, majd egy annál is erősebb állattá, mígnem valóban szörnyeteggé nem válok. – Hangom halk és gyenge volt, azonban érezni lehetett a bennem lévő rosszindulatot és aljasságot. Körülbelül öt lépés távolság volt köztünk, mikor megálltam és diadalittas mosollyal farkasszemet kezdtem nézni vele. Ruhámban elrejtett halálpengémet, lassan de biztosan csúsztattam egészen a tenyeremig.
Abban reménykedve, hogy a védelmét sikerült legyengítenem elhajítottam az eszközt, mire ő a semmiből elővarázsolt egy jégkatanát. Ezek szerint egy jégmágussal van dolgom. A mágia ezen ága mindig is lenyűgözött, hisz mindig is szerettem a rideg és kemény dolgokat, azonban a teremtéshez sosem volt érzékem. Enyhe féltékenység uralkodott el rajtam, azonban ez az érzés kevés volt, ahhoz hogy észhez térítsen, így folytattam a harcot és megidéztem egy hullát, afféle élő pajzsként. Amint megjelent a színen azt vetem észre, hogy a nő egy kissé meggyengült, talán nem lehet hozzászokva az efféle lénnyel járó illat és hangulathullámmal.
Az átmeneti gyengeséget kihasználva egy árnyököllel támadtam meg, ami célba is ért, az ellenfelem pedig megtántorodott. Majd mikor összeszedte magát jéglándzsákkal támadott meg, nem gondoltam, hogy ilyen szinten tud támadni, így kissé meglepett a dolog. A szolgámnak sikerült két fegyverét hárítania a testének feláldozásával, én nekem pedig az egyik fegyver felsértette a bal kezem, a másik pedig egy kicsit leszakított az oldalamból. A fájdalom hatására felszisszentetem, majd annak helyet nem adva előidéztem még két zombit. Az élőholtak teljesen eltakartak a veszélyes leányzó elől.
A terep a számomra kedvez és mégis, ilyen állapotban vagyok, amikor az ellenfelem, szinte meg sem sérült. Ismét túl nagy feladat áll előttem, ám most legalább tudok tenni valamit, az ellen, hogy ne úgy haljak meg, mint egy féreg. Most érzem a harc hevét, amivel fel tudom spannolni a testem és erősebé fogok válni, ha vesztek is. A helyzet rég érzett energiákat szabadított fel bennem, az adrenalin szintem hihetetlenül magasra nőt. Az agyam összes porcikája egy remek terven agyalt, amelynek végén vagy megmenekülök, vagy legyőzöm ezt a csajt.
- A nevem Dead Shadorick! Áruld el a tied! – Próbálom húzni az időt, hátha közben észreveszem egy-egy gyengepontját a leányzónak és annak segítségével le tudom győzni.

- Szörnyeteg? Én? Ez megtisztelő, de sajnos nem! Én csak egy kis kutya vagyok, amelyik erősödni akar, és tovább fejlődni egy farkassá, majd egy annál is erősebb állattá, mígnem valóban szörnyeteggé nem válok.-szólalt meg elég halk, és gyenge hangon. Kissé meglepődtem amikor megszólalt, azt hittem valami elmeháborodottal sodort össze a szél, aki még a beszédet is elfelejtette, s agyában már csak a pusztítás félelmetes ösztöne maradt meg. De nem, ez az alak nemhogy gonosz volt, hanem ő maga volt a megtestesült gonoszság...A fickó egyre csak közeledni kezdett felém, a zsigereimben éreztem hogy támadni fog, ezért felkészülten vártam. Farkasszemet néztünk egymással ahogy szinte teljesen közel ért hozzám, vörös szemei még mindig villóztak, áradt belőlük az aljasság és a gyilkolásvágy.
Egyszer csak a semmiből előhúzott valami pengeszerű fegyvert és rám támadt. Természetesen nem lepett meg.
-Ice make: Sword!-kiáltottam, s a támadását máris kivédtem. Először elmosolyodott , majd kicsit elkomorodott. Kissé hátrált, majd a föld kezdett megnyílni, egy hulla jött elő a földből. Ez kissé lesokkolt, mint lelkileg mint fizikailag. A bűz szinte elviselhetetlen volt, a látványa pedig a lelkemig hatolt.
~Jóságos isten, de undorító vagy...hogy járkálhat egy ilyen alak szabadlábon...?
Megborzongtam, undorodtam ettől az alaktól. Féltérdre ereszkedtem, hogy ne hányjam el magam, de ez nagy hiba volt. A fickó kihasználta a pillanatnyi gyengeségemet, és a sötétségből kinyúló hatalmas kézzel egy fának csapott. Próbáltam összeszedni magam, nem kaptam nagy sérülést, de ezek a horrorisztikus hatások megtették a magukét. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd ellentámadást indítottam.
-Ice make: Lance!!-Négy darab lándzsa kezdett száguldani az ellenfelem felé, azonban még egy hullát előhívva teljesen elfedte magát, így csak kettő ért célba a négyből. Azt hittem kissé meghátrál, mert elég szépen felsértettem az oldalát és a kezét, de nem. Már tudhattam volna mi fog következni, túl naiv voltam. A fickó ügyet sem vetve a saját sérüléseire, mintha csak új erőre kapott volna, mint aki nem is sérült meg, ördögi kacagásba kezdett, a szeme még inkább izzott a vérengzés hevétől, véres fogai csillogtak a holdfényben.
- A nevem Dead Shadorick! Áruld el a tied!-kiáltotta.
-Micsoda véletlen, neked még neved is van? -közbe elővarázsoltam a kezeimbe két katanát.- meglepő hogy az ilyen vadállatoknak mint te, nevük is legyen... Az én nevem Anoya De Hielo... Védd magad!!!-kiáltottam s felé száguldottam minden energiámat beleadva.

- Micsoda véletlen, neked még neved is van? – Próbálta kedvemet szedni egy kis beszólással a mágus. Nem gondolhatta, hogy az ilyen mindennapos sértegetések nem hatolnak át a lelkem köré építet kemény védőpáncélon. Mielőtt folytatta volna az ócsárlást két jég katanát idézett meg. Mit ne mondjak, számomra eddig is ijesztő ereje volt, így pedig egyre kevesebb esélyt éreztem a túlélésre. - Meglepő hogy az ilyen vadállatoknak, mint te, nevük is legyen... Az én nevem Anoya De Hielo... Védd magad!!!- Kiáltott, miközben szemtől szembe megtámadott. Ennyire azért még sem vagyok gyenge, hogy egy közvetlen támadást ne tudjak hárítani. Néhány lépést hátráltam, majd a földre csapva néhány árnykígyót idéztem meg. Nem akartam vele ilyen hamar végezni, így szörnyeimet „rabul ejtés” céljából küldtem a harcba. A szörnyeim könnyedén elfogták a varázslónőt, amit kissé furcsálltam. Ám végül dicsvágyam felülkerekedet a józan eszemen. Egy önfeledett őrült kacaj után felsőbbrendűnek érezve magam szavakat morogtam neki.
- Na, mi lesz, kicsi lány? –Szavaim közben elkezdtem lassú, nyugodt léptekkel közelíteni felé. Szemeim immár nem úgy villóztak rá, mint egy ellenfélre, hanem, mint egy tehetetlen áldozatra. – Kezdetben sokkal erősebbnek tűntél, nem hittem, hogy egy efféle trükkel el foglak kapni, de hát ez van, ezt kel szeretni. – Miközben alig öt méter volt köztünk előhúztam a földből egy halálpengét. A fegyveren végighúztam az ujjamat, ami olyan éles volt, hogy megvágott. – Most pedig kezdődhet az igazi mulatság!
Mielőtt azonban elkezdhettem volna valóban szórakozni a mágusnő kivágta magát a fogságból, ami megfagyasztott. Nyilván csak a távolságot akarta csökkenteni kettőnk között, hogy könnyebben tudjon lecsapni rám. Ám, hogy lehetem olyan vak, hogy ezt nem vettem észre. Akkor, abban a pillanatban, olyannyira foglalkoztatott ez a kérdés, hogy észre se vettem, hogy mivel is kellene igazából foglalkoznom. A hölgy kegyetlenül lesújtott rám, én pedig épp hogy csak el tudtam kerülni a biztos halált. A csapás hatására elvesztettem a testem felett az uralmat, így mint egy szák krumpli eldőltem. El sem hitem, hogy milyen magasról zuhantam ilyen mélyre, ilyen rövid idő alatt. Lelki szemeim előtt a régi énem állt, amelyik biztosan nem dőlte volna be egy ilyen olcsó trükknek.
Rövid idő után a szemhéjam is ólomsúlyúvá nehezedet, így be is csuktam azt is, ugyanúgy ahogy minden más részem. Ahogy eszméletlenül feküdtem a földön egy fáklyákkal megvilágított helyen találtam magam. A kör alakú csarnok közepén egy téglalap alakú asztal helyezkedet el, tőle alig két méterre pedig egy kényelmes bőrkanapé helyezkedett el. A fáklyák mögött nem lehetet falat látni, csak a sötétség volt ott. Ebből a sötétségből bújt elő egy hihetetlenül ismerős férfi. Nagyon magas volt, akárcsak én, testét egy remek kabát takarta, méghozzá pont olyan, mint az enyém. Nem kellet sokat várnom, ahhoz hogy észrevegyem ő is én vagyok. Nem tudom mi volt ez a hely és azt se, hogy elhiggyem-e magamnak, azt, amit láttam. A férfi gyors, sietős léptekkel közelítet felém. Abban bíztam, hogy nem kell félnem tőle, azonban jobban jártam volna, hogyha harcra készülök. Ő ugyanis egyetlen erős és magabiztos mozdulattal kimozdított az egyensúlyomból és legalább tíz méter messzire elrepített. Az érkezés fájdalmas volt, a fájdalom pedig nem mindennapi. Mikor feltápászkodtam a földről az idegen már mellettem állt és megragadott a nyakamnál.
- Nem lehetsz ennyire szégyen, te erőtlen kis görcs! – Ahogy szorította a nyakam éreztem a,értéktelen fájdalmat, ami nem csak a tüdőmet, de az egész testemet átjárta, azonban ezzel együtt hiányérzetem is akadt. Nem éreztem ugyanis azt a nyugtató hideget, amely a halál közeledtével jár. – Itt nem fogsz meghalni, te kis nyomorék, de nem is fogod jól érezni magad! – Miközben ezeket a szavakat elsuttogta nekem egy halálpengét is a hasamba vágott. –[i] Most viszont ideje lesz a másik emberrel is foglalkoznom, ha már a te erőtlen kis mágiádnak nincs esélye ellene.
Miután kimondta ezeket a szavakat ismét a saját bőrömben éreztem magam. Azt az istentelen fájdalmat még mindig éreztem, azonban mikor a szemem hirtelen kinyílt észrevettem egy igen furcsa dolgot. Méghozzá azt, hogy nem én irányítom a testemet. Felkeltem a koszos földről, pedig igazából nem is akartam, leporoltam magamat, majd pedig egy ördögi vigyorral az arcomon megtámadtam a meglepődött leányzót a nemrég elővarázsolt csigolyaostorral.

Halálfélelem? Igen, átjárta a testemet, a lelkemet, a szívemet, időm sem volt a megnyugvás pillanatára, hogy elengedjem magamtól az ittlét örömeit, hogy megbékéljek a szenvedések végének gondolatával.
Támadtam, erőtől szikrázva, minden erőmet beleadva, szemből, közvetlenül. Nem voltam tapasztalatlan közelharc terén, de megfeledkeztem arról , hogy nem egy közönséges útonállóval, vagy banditával nézek szembe, ez az alak maga volt a sötétségben megbújó halál... Hátrált, majd árnyékaival elkapott. A kardjaim kiestek a kezeimből, és a földön landolva összetörtek.
~Nyomorult...-morogtam magamba...
- Na, mi lesz, kicsi lány?-kérdezte közben felém kezdett haladni.– Kezdetben sokkal erősebbnek tűntél, nem hittem, hogy egy efféle trükkel el foglak kapni, de hát ez van, ezt kel szeretni.-próbáltam ránézni, de nem volt lelki erőm belenézni a szemébe, féltem, reszkettem a gondolattól is hogy azok a halált rejtő szemek elnyelhetnek magukba.
Egyre csak közeledett, tudtam hogyha nem cselekszem végem, pedig nem volt annyi varázsereje mint nekem, sőt sokkal kevesebb volt, kettőnk közt sok volt az erőkülönbség, de ez a kisugárzás, ez az aura ami körülvette, egyszerűen megbénított.
~Lehet, hogy most végem? Ez az izé nem fog nekem kegyelmezni. Miért is tenné? Hisz csak a gyilkolási ösztön, és vágy hajtja semmi egyéb. Félek... De mégis mit tudnék tenni?-gondolkodtam el.-nincs semmi esély, hogy innen megmeneküljek... Hát így kell hogy vége legyen, ennek az egésznek, de végre, eltűnik minden szenvedés...nem leszek egyedül többé, nem fogok semmit sem érezni, megyek utánad Gre...
Már majdnem elért, már majdnem átölelt a halál és elvitt a boldog megnyugvásba, már-már a félelem is eltűnt de...
-Anoya...
-Ice Make: Sword!!-kiáltottam torkom szakadtából.
A túlvilági hang ami a lelkemből szólt erőt adott. Kiszabadultam az árnyékok fogságából, és abban a pillanatban, ahogy kimondtam a varászlat nevét, a fiú mellkasát keresztbe átszeltem. Fröcskölt a vörös vére, eláztatva a ruháját teljesen, majd hátraesett mint egy zsák krumpli. Elterült a földön, kimeresztette a szemét.
~Mintha halott lenne...de akkor, miért érzem még mindig a varázserejét, és ezt a borzalmas érzést ami belőle áramlik?...
Nem kellett sok, hogy magához térjen... egyről a kettőre visszatért belé az élet. Hátráltam, felkészültem arra hogy támadjon... Felállt, leporolta magát, majd még az előbbinél is őrültebb vihogásba kezdett. Szinte elviselhetetlen volt... Miután abbahagyta, előhúzott a földből egy csontokból álló fegyvert és felém támad. A kardjaim segítségével kivédtem, majd hátrébb ugrottam tőle.
-Igazán kidőlhetnél már, nem mintha a halál egyik katonáját megtudnám ölni, csak...-kicsit lihegtem.-dőlj ki, és ne állj többé talpra...-könyörögtem,persze, nem nézett ki úgy, mint akit ez meghat...

Irányíthatatlan testem egy csigolyaostort húzott elő a földből. Én nem igazán szerettem ezt a fegyvernemet, de ennek az énemnek minden bizonnyal tetszik, ez a stílus vagy ezt találja ebben a pillanatban célra vezetőnek. Nem sokat vacakolt elkezdte brutális erővel támadni a hölgyet. A máguslány jégfegyvereivel hárította a csapást, majd hátrált. Miközben ők harcoltak, én végignéztem magamon. A sérülésem eléggé mély volt, bármikor ismét összeeshettek és akkor már biztos nem kelek fel. Minél hamarabb le kell állítanom ezt az elvetemült állatot, különben ily szörnyű véget fog érni a sötét pályafutásom.
- Igazán kidőlhetnél már, nem mintha a halál egyik katonáját megtudnám ölni, csak...- Néhány perce még örültem volna ezeknek a szavaknak, most azonban hihetetlenül rosszul estek. Hisz, tulajdonképpen nem is engem dicsért, hanem azt, aki a testemet uralja. Így pedig mértéktelen féltékenység töltött el a hallatán. - dőlj ki, és ne állj többé talpra...- Valóban sokkal jobban járnék, ha ez így történne, de sajnos semmit nem tudok tenni ennek érdekében. Látom magamat és az ellenfelemet, mi több még a hangokat és szagokat is érzékelem. Azonban mindezek ellenére nem vagyok a magam ura, valaki irányít engem, vagy valami, ám bármi is legyen, az biztos, hogy felettem áll minden tekintetben.
Ez az erős, ámde eszetlen lény értelmetlen támadásra kényszerített. A csigolyaostorral való folyamatos csapásokkal, sakkban tartottam a fiatal nőt, azonban csak idő kérdése volt, hogy mikor elégeli meg. Nem is tartott okáig, elkapta a fegyverem és azonnal jéggé fagyasztotta, így pedig a rá ható hatalmas erő miatt azonnal a földre hullott. Reméltem, hogy látva saját eredménytelenségem, esetleg menekülőre fogom fogni, de mindhiába. A lélekerőben felém tornyosuló lénynek saját tervei voltak, amikbe én nem tudtam beleszólni. Olyan voltam, mint egy gyenge rágcsáló, amit néhány madzag segítségével táncoltatnak. Csak épp én nem táncoltam, és itt madzagok sincsenek. Szörnyű egy bábjáték.
„Dead” a földre csapott mindkét kezével és tucatnyi árnykígyót küldött, abból a célból, hogy végezzenek az ellenfelemmel, majd „jómagam” előhúztam egy halálpengét és a csapat mögött, utolsó emberként támadtam. Nem szerettem közelharcot folytatni az ellenséggel, mert ez sokkal veszélyesebb, én pedig szeretek épen megúszni egy harcot. Ráadásul már így is sérült voltam, nem értem, mit akar ezzel az átmeneti „főnököm”. Biztos voltam benne, hogyha hagyom ezt a dolgot elfajulni, akkor már csak percek kérdése és én magam is olyan hulla leszek, mint, akik a mágiám alapját képezik.
Megpróbáltam lehunyni a szemem, azonban még egy átkozott pislogást sem értem el vele. próbáltam megmozdítani a kezem és a lábam, ám mintha keresztre lennék feszítve csak egy enyhe fájdalmat éreztem. Azonban ez a fájdalom nem a testembe, hanem az elmémbe és a lelkembe hatolt. Kiabálni próbáltam, ám sem a számat, sem pedig a hangszálaim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Nem törődtem bele folytattam a reménytelen küzdelmet, próbáltam bármiféle jelet adni. Teljességgel eredménytelenül.
Mivel előző tervem nem jött össze újon kezdtem el próbálkozni. Mielőtt azonban elindultam volna valamin, elkezdtem összeszedni azt, amit tudok. Először is, teljesen tehetetlen vagyok, hiába tudom, hogy én harcolok, és hiába érzem az ellenséget is, semmit nem tudok tenni. Másodszorhogy ha megszűnik ez az érzés, akkor összeesek és, ha az eddigi sérüléseimbe nem is halnék bele, biztos vagyok benne, hogy az ellenfelem nem hagyna életben.

Mintha meg se halott volna, mint akinek nincs se agya, se lelke, csak az állati ösztön. Megvillogtatta fehér fogait, majd egy ostorszerű csont fegyverrel nekem támadt. Felém csattogtatta, ami elől gyorsan, szinte táncolva tértem ki. Hihetetlenül gyors volt, annak ellenére hogy jó pár helyen megsebeztem, megvágtam, de nem érezve semmit folyamatosan támadt.
~Lehet hogy én előbb dőlök ki, mint ez a szörnyeteg? Nem Anoya, még ne add föl, kell lennie megoldásnak!- biztattam magam, de kezdtem nagyon elfáradni, és a mágikus erőnek is híján voltam. A sötét félelem egye kezdett úrrá lenni a lelkemen.
Ekkor megragadtam az ostort, ami teljesen elfagyott, majd darabokra tőrt szét. Hátraugrottam, onnan vártam az újabb csapást.
~Koncentrálj!- egy löketett adott a gondolat, hogy túl kell éljem ezt az estét bármi áron. Nem volt időm elgondolkozni, mert ekkor a fickó árnyékokkal támadt nekem.
~Ezeket nem tudom megfagyasztani.-villant be a kétségbeesés, de elugrani sikerült előlük. Egy újabb fegyverrel rontott volna nekem, mikor az árnyékok már eltűntek, de ezt a támadását is sikerült kivédenem, igaz egy karcolást sikerült ejtenie a bal lábamon.
~ Huh, a francba, ez közel volt...-gondoltam magamba, majd ismét hátra ugrottam, de ezúttal nem vártam meg hogy támadjon, megelőztem.
-Ice Make: Lance!-felé küldtem három jéglándzsát, de csak kettő ért célba egy elöl elugrott.
~Tovább!
-Ice Make: Claws!-rohanva rontottam neki, ő csontkésekkel hárított, de a jégkarmaimnak még ez sem lehetett akadály. A túlélési ösztön vezérelt s az alapján küzdöttem, pedig a csontjaim már alig bírták el a testem, az izmaim teljesen feszültek voltak, lihegtem, a szívem úgy vert mint egy gőzmozdony, de erre nem tudtam figyelni, amikor az életem volt a tét...
-Ice Make: Sword!-két katanával is nekiugrottam hátha végre a kellő mennyiségű vérveszteségtől kidől, de nem, ő is harcolt, mondjuk gyanítottam hogy az élvezet miatt. Az egyik pillanatban sikerült elkapnia a tekintetével. Borzalmasan sötét volt, jégideg fekete verem, de mégis másnak tűnt mint mikor neki kezdtünk a harcnak. Sokkal vadabb, erőszakosabb érzést éreztem, mint az elején, az ereimben majdnem "megfagyott a vér".
Talán az ijedtség, meg a végső elhatározás tette, de egy határozott, nagy lendületből indított rúgással, ami gyomorszájon találta, megrúgtam , métereket repült és egy fában végezte. Térdre rogytam. Mindenem fájt, sajgott, görcsölt, szúrt és égetett... remegtem a fáradtságtól, a testem megerőltetésétől.
~Francba, nem vagyok ehhez hozzászokva, remélem többé nem...-ám a gondolatmenetemet megelőzte a látvány. A fickó szinte húzta maga utána testét, összegörnyedve himbálta a karjait, vércsíkot húzott maga után, csöpögött a vörösség mindenfelé...de járt, felém közeledett, én pedig moccanni sem mertem.
~Nem, nem megy, képtelenség, hogy kelhettél fel újra? Francba,nem tudok...mozdulni...ennyi lettem volna? Nem, talán még a mágiámmal...-de ahogy erre gondoltam, éreztem, mintha valami üres korsó lennék amiben semmi sincs.-kifogyott , egy csepp varászerőm sem maradt. Meg fog ölni...ki fog végezni...itt halok meg ezen a vérmezőn..nem...nem akarok meghalni...-belemarkolta a vérrel kevert sárba. A könnyek potyogni kezdtek az arcomról, keveredve a megázott, véres földdel.-nem akarok meghalni...élni akarok tovább...a többiekkel együtt, nekem még dolgom van itt...élni akarok...
- ÉLNI AKAROOOK!!!!-kiáltottam könnyektől úszva, kétségbeesetten....

Eredménytelen küszködéseimnek hála a nő ellentámadásba lendülhetett. Érzéseimre ez ösztönző hatással volt, így egyre kétségbe esettebb lettem. A jégmágus lándzsákkal támadt meg, helyettesemnek sikerült egy elől kitérni, ám kettő célba ért. Néhány pillanatra elvesztettem az eszméletemet és elfogott a halálfélelem. A lélekbéli fejem, majd szétesett, a szívem már-már robbant, nem is vert. Testem azonban ebből semmit nem érzett, ugyanúgy mozgott továbbra is, mintha semmi baj nem volna.
Támadás-támadás hátán ellenem a sikeres lándzsamerénylet után közelharci küzdelemre szánta el magát. Fagyos pengéit éppen hogy hárítani tudtam halálpengéim segítségével. Jelenlévő hihetetlen fájdalmamhoz képest nagyon jól küzdöttem, nem mintha ez rajtam múlna. Próbálkozásainak vesztességét észrevéve két katanára váltottá át a fegyvernemét. Nekem azonban nem volt felsőbb szint, így hátrányba kerültem. Pengéivel folyamatos felsőbbrendűségét csak nehezen bírta ikerre váltani. Számára volt egy hátrány, melyet érzésnek hívnak.
Szinte biztos vagyok benne, hogy már hihetetlenül fáradt a nőszemély, de ezzel nem foglalkoztam. Tudtam, hogy ha egyszer visszakapom, az irányítást én sem fogom kellemesebben érezni magam. Minden bizonnyal szét fog robbanni minden egyes sejtem. Most azonban, amíg rendezem ezt a kis nézeteltérést, ez nem számít. Most nem az én érzéseim voltak az uralkodók valaki, vagy inkább valami irányította.
Hirtelen felháborítóan hatalmas fájdalmat éreztem. Egy kemény rúgást kaptam a nem is annyira gyengébbik nem büszke képviselőjétől. Hosszú utat tettem meg, míg egy fa utamat nem állta. A fájdalom új szintekre hágott. Úgy éreztem mintha a tüdőmből kiszorult volna az összes levegő, kapkodni szerettem volna, de nem jött össze. A fájdalom elviselhetetlen volt, fizikai megjelenésemre azonban továbbra sem voltam hatással. Mintha az összes érzést elszívnám, ő pedig ezt kihasználva mindent beleadva küzdene, bárminemű gyengeség nélkül.
Ismét „felálltam”, ami látszólag nem vált nehezemre, igazából pedig majd bele pusztultam. Már tényleg a fájdalomküszöbömön túl teljesítettem, így minél hamarabb megoldást kellett találnom erre a problémára. Láttam, hogy az ellenem a földön van, teljesen hulla, akár én. Lehet, hogy mégis csak sikerül ezt a folyamatot sikerrel lezárnom. De várjunk, mielőtt eszemet vesztettem volna, azelőtt is azt hittem, hogy vége és majdnem végzett velem. ki tudja talán most is egy ilyen tervvel készül. Nem mehetek hozzá közel.
Fejemet megpróbáltam kitisztítani, hogy minél jobb ötlettel állhassak elő az uralom visszaszerzésére. A fájdalmat, az izgalmat a kétségbeesést a halál szorongató fojtogatását, mindet arrébb tettem. Azt hittem, hogy nem fog sikerülni, hogy a nő idő előtt lesújt rám és végre holtan esek össze. De végtére nem is lenne az akkora probléma, legalább nem kell több kínzást elviselnem, vagyis remélem. A nő felkiáltott, én pedig immár tiszt fejjel észrevettem, hogy visszakaptam a többi részem is. Egy rövidke pillanatig végignéztem magamon. Rengeteg vért vesztettem, már nem volt sok időm hátra, valahogy meg kell gyógyítanom magam.
Egy nevetést elejtve nyugtázom, hogy a mágusnőnek nem sikerült behúznia egy újabb csőbe, amíg hibáját nem veszi észre sietve elindultam egy random irányba és kerestem valamit ami segíthet rajtam.

Támadásba lendült, vihogott mint egy hiéna, vicsorgott mint egy oroszlán. Előrántott a földből egy csont kést, majd egyre csak közeledett felém. Nem tudtam mozdulni, akárhogy parancsoltam végtagjaimnak, hogy induljanak el, s kezdjenek futni, nem , makacsul egy helyben maradtak, csak remegtem a félelemtől mint a nyárfalevél.
~Nem igaz, mozdulj már, gyerünk, állj talpra! Állj fel! Nem lehetsz ilyen gyenge...Gyerünk! Gyerünk már!! GYERÜÜNK!!-kiáltottam magamban, hátha mozdulásra bírom megmerevedett tagjaimat, de nem. Szemeim tágra nyíltak, a könnyek vadul csorogtak le az arcomon, végig a nyakamon majd landoltak a földön. Még utoljára ráakartam nézni a kivégzőmre, hogyha lehetőségem lesz rá, visszatérhessek megkeseríteni az életét, de a nyakam sem mozdult hogy rátekintsek erre a szörnyre. Mint egy nagy márványdarab térdeltem a földön, s bármennyire nem akartam hogy így végződjön, mégis ez következett. Az ezüsthajú fenevad felemelte a kezét, s a csontkés már suhant is egyenesen a fejem felé, amikor....
Mint egy lassított felvétel, a fickóból egyszeriben kiszállt az élet, a vigyorgása abbamaradt, s lassan zuhanni kezdett mellettem egyenesen a saras föld felé, majd nagy puffanással landolt, lefröcskölve engem sárral és vérével. A halál gondolatának hirtelen elpárolgása arra késztetett, hogy megmozduljak, bár még mindig, iszonytatosan remegtem, lihegtem, fújtattam, és még mindig sírtam és féltem, remegő kezem a srác felé közeledett.
~Csapda lenne?-merült fel bennem.-nem hiszem, hisz egyenes úton megölhetett volna, semmi szüksége nem volt rá hogy bemocskolja a ruháját...- nyakához értem kitapogatva pulzusát...de azt akárhogy kerestem, nem volt...nem vert a szíve...meghalt...annyira megerőltette magát a farkasok és a velem való harcban , hogy csak így meghalt.
Hirtelen egy aprócska bűntudat támadt bennem.
~Nem vagy normális Anoya. Hisz te nyertél, túlélted, megmenekültél és ez a lényeg, a világnak nem fog hiányozni egy ilyen, őrült, eszement, vad, hidegvérű gyilkost, megmentettél más védteleneket ez elöl a szörnyeteg elöl...-győzködtem magam. De hiába, egy aprócska rossz érzés ott maradt bennem. Hiszen embert öltem, még ha közvetlenül nem is. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mindig ilyen volt, talán volt otthona szerető családja, és egyszerűen, valami folytán ennyire bekattant volna szegény...lehet hogy ő is tudott szeretni mint más normális ember...lehet hogy egyszer régen ő is ember volt?...
Nem értem rá ezen filozofálgatni, az éjszaka túlontúl sötét volt, én meg még annál is gyengébb. A térdeim még mindig remegtek mikor nagy nehezen feltápászkodtam. Ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra elfutottam a tett színhelyéről, vissza a táborhelyemhez....

-Anoya! Hahó Anoya! Jól vagy? Térj magadhoz ! Anoya!-keltegetett egy ismerős hang.
-Mirajane?-kérdeztem halkan, felismerve a hang gazdáját.
-Na végre, csak hogy magadnál vagy, iszonyatosan aggódtunk érted, az erőben találtunk rád csupa véresen, azt hittük egy pillanatra, hogy meghaltál.-mondta aggódód hanggal. Ezen kuncogtam egy jót.
-Ne aggódj, semmi bajom nem lesz, csak még pihennem kell egy kicsit.-nyugtattam a fehér hajú lányt.
-De mégis mi történt?-szegezte nekem a világ legegyszerűbb, de a mostani helyzetben talán legbonyolultabb kérdést. Megpróbáltam egy rövid, a visszanyert erőmet nem kimerítő választ adni.
-Megöltem...a halált...-mondtam, majd kellemes könnyedséggel visszaaludtam.
/És ezzel én meg is köszönöm Dead-nek a játékot. Smile

/
VÉGE

Még mielőtt túl késő lett volna sikerült kitisztítanom a fejem, s így valahogy visszakaptam a testemet. Ismét éreztem az éjszakai szellőt, amely kissé felélesztett ebből a mély álomból. Újból éreztem minden egyes fájó végtagom, majd ezen érzés után nem sokkal, mintegy villámcsapásként hihetetlen fájdalmat éreztem. Azt hittem előző fájdalmaim után már nem jöhet rosszabb és mégis. A szívem hihetetlenül gyorsan verdesett, a fejem majd szétszakadt s minden egyebembe mintha égő pengéket szurkálnának úgy fájt. Olyan érzés volt, melyet normális ember nem kívánna senkinek. Én azonban ezek után, minden ellenemnek hasonlókat kívántam. Az elviselhetetlen fájdalom egy szempillantás alatt a földhöz szegezett.
Nem tudtam, hogy mi várhat rám, ha ledőlök, de igazán, abban a pillanatban maga a halál is egy felemelő érzés lett volna a számomra. Aztán mikor egy tompa puffanás kíséretében a földre érkeztem, egyre nehezebbé vált az eszméletem létsíkon való tartása. Mielőtt végleg elhagytam volna a terepet reméltem, hogy ellenfelem sincs jobb állapotban, mint én. Bár nem is értem, miért aggódtam miatta, hisz nélküle is elég megpróbáltatás ért ahhoz, hogy egyszer lehunyjam a szemem, s többet ki se nyissam.
Reméltem, hogy abba az érdekesnek tűnő, egész emberi helyre kerülök, ahol azelőtt voltam, mielőtt elvesztettem volna a kontrollt. Sajnos azonban a rég ismert sötétség fogadott magába, ahol rengeteg időt töltöttem el. Megpróbáltatásaim minden szinten próbára tettek, ámde végül hosszú szenvedéseim eredményeként felébredtem.
A szemem majd kisütötte a felkelő nap, de mégis energiával töltött el. De talán nem is maga a fény, hanem a tudat, hogy élek. S ez rengeteg energiával töltött fel, egy ilyen hosszú és kemény küzdelem után. Nem akartam többet, csak elszaladni, elfutni erről a rettenetes helyről. Nem érdekelt, sem az idő, sem a környezetem, minél messzebb akartam kerülni, s egészen addig, míg ki nem fulladtam rohantam.

/Köszi, esetleg később, mikor már jobban benne leszek a játékban csinálhatnánk egy visszavágót Smile

Bocsi, hogy csak ennyi a záró post, de nincs erőm ^^"/

VÉGE

Határozottan jó!

Dead irományait mindig öröm olvasni. Főleg a csigolyaostort! Very Happy

A "gyenge" kutya és a segítőkész lány. Tetszett az alapgondolat, ahogy maga a harc is. A vége tette fel az "i"-re a pontot. Ügyesek voltatok!

Fejenként 160 VE-t vágok a fejetekhez! Megérdemlitek!

» Magánküldetés: Sötét vizeken (Miranda Skyfire, Dead Shadorick, Wakana Yuri)
» Alice vs. Adam, avagy tűz ellen tűzzel
» Dead Shadorick
» Dead Shadorick
» Dead Shadorick