Harc utáni evészet

Miután megküzdöttek, rájöttek, mind a ketten éhesek, ezért Alice és Adam közösen nekivágtak, hogy kifosszák Magnolia kajáldáit.

Az utcán újra megjelentek az emberek. Nem nagyon tetszett nekik, a kis balhénk, az egyik öreg hölgy amikor a szemünk találkozott felhúzta az orrát
és csak azért mód elfordult. Erre én csak a szememet forgattam.
Kit érdekel! Valószínűleg sose találkozunk többet, akkor meg minek aggódjak?
- Kösz, te is nagyon ügyes voltál! - A dicséret elég jól esett, talán még el is pirultam. - Soha nem vertek még el ilyen szépen. - Mosolygott, ebből azonnal tudtam, hogy komolyan gondolja amit mond. A második kérdésem viszont mintha váratlanul érte volna, kicsit meglepődött. - De nagyon is! Igazából az evés az egyik kedvenc elfoglaltságom, na persze csak az alvás után. - Az első dologgal teljesen egyet tudtam érteni, hisz én is nagyon szerettem enni, csak épp ez nem látszott meg rajtam, aminek nagyon örültem. Szereztünk kötszert, Adam azonnal le is kezelte a karjait. Egy kicsit
kellemetlenül éreztem emiatt magam, de végül is, néhány perce még vérre menően harcoltunk. Már azon voltam, hogy bocsánatot kérjek, amikor megszólalt.
- Tudod, eléggé rosszul érzem magamat, azért ami történt. Szóval szeretnék...Hogy is mondjam? Izé...Bocsánat.- Bökte ki végül. Ő is kellemetlenül érezte magát a történtek miatt. - Az almákat pedig kifizetem. Ez így korrekt, elvégre nem a te hibád volt. - A zsebéből pénzt vett elő, amit a kezembe nyomott. Én legszívesebben megmondtam volna neki, hogy felejtse el, legalább semmi sem rohad meg feleslegesen a nyakunkon, de Kris és kis családja, valószínűleg kitekerte volna a nyakamat, ha nem viszem haza legalább az almák árát.
- Na, hol fogunk kajálni? - Kérdezte tőlem, mire én csak elvigyorodtam. A pénzt a zsebembe rakta.
- Gyere, tudok egy helyet.
A közelben volt egy étterem, ahol egyszer segítettem és így féláron ehettem
ott és akárkit vihettem magammal.
Jó tízperces séta után odaértünk, bementünk és leültünk egy asztalhoz.
Egy pincér azonnal ott termet, alig ültünk le.
- Szia Alice! Látom am hoztál magaddal valakit! - Vidáman mosolygott, majd letett elénk egy-egy étlapot.
- Valami innivalót esetleg? - Kérdezte.
- Én egy erdei gyümölcsösteát kérek! - Vágtam rá azonnal, majd kérdőn néztem Adamre.

Adam is csak egy teát kért, mint én. A pincér felírta és várt,
hátha lesz még valami, amit innánk. Adam egy fejmozdulattal jelezte,
hogy neki nincs más frissítőre szüksége. A pincér elment.
- Kíváncsi lennék rá, hogy lettél a Quatro Cerberus mágusa? - Kérdezte,
közben az étlapot kezdte tanulmányozni.
Na, ő se tudott volna kínosabb témáról faggatni engem. - Gondoltam magamban. Hát, az a nap volt életem egyik legjobb és legkínosabb napja,
igyekeztem nem nagyon beszélni róla, de végül is...
- Hát, ez egy elég furcsa történet...- Kezdtem. - ... Hát éppen a boltból jöttem haza és egy sikátoron vágtam át. És valaki elkezdett követni, de baromi hangosan. Azonnal észrevettem, de nem nagyon akartam foglalkozni vele, mert szerencsétlen elég nagy lúzernek tűnt. Egy idő után azonban meguntam és megfordultam, hogy megkérdezzem mit akar, de hátulról leütöttek. - Miközben beszéltem én is elvettem az elém helyezett étlapot
és tanulmányozni kezdtem.
Hmm...Azt hiszem a... maradok a csirkénél és a rizsnél.
- Amikor felkeltem egy barlangban voltam, megkötözve egy kőasztalra fektetve. A barlang tele volt csuklyás emberekkel és azt tervezték, hogy
feláldoznak, hogy megidézzenek valami démont. De azt még nem
döntötték el, hogy kinek áldozzanak fel, sorsot akartak húzni az idióták. - Éreztem, hogy egyre vörösebb leszek. Elég ciki volt az a helyzet. - Hirtelen egy Vulcan rontott be a barlangba és szétverte a körülötte levő csuklyás szektás barmokat. Én meg nem akartam egy Vulcan által meghalni, szóval elégettem a köteleket, amikkel megkötöztek és én is beszálltam a harcba.
A végén már csak én meg a Vulcan volt. Már arra készültem, hogy megküzdjek vele, amikor emberré változott. Egy mágus volt, a Quatro Cerberus-ból. Az volt a feladata, hogy elkapja a szektásokat. Nem igazán értette, hogy mit kerestem ott. Megkérdezte, hogy melyik klán tagja vagyok én meg mondtam, hogy egyikben sem. Erre ő meg meghívott a klánba. Igent mondtam. Leszállítottuk a helyi hatóságokhoz a bolondok gyülekezetét és elmentünk a klánhoz. Ennyi volt. - Kíváncsian vártam, hogy erre hogyan reagál. Ekkor feltűnt a pincér és megkérdezte, hogy mit rendelünk.
Én gyorsan leadtam a rendelésemet neki, majd megint Adam-re néztem.

Adam beletúrt a hajába.
- Értem. Nos, ez egy igazán izgalmas sztori. Szerintem ez nem furcsa, de a végén szerencsésnek érezhetted magad, gondolom. Sajnos igen sok olyan örült létezik a világon, mint amilyenekkel téged is összehozott a sors.
Na ja, engem az összes megtalál.
Bár végül úgyis megkapták, amit érdemeltek. - Mondta, miután a pincér visszajött, hogy megkérdezze, mit szeretnénk rendelni
Adam a külseje ellenére igen csak sokat rendelt. Nem gondoltam volna, hogy
Reigenen találkozom még olyan emberrel aki képes annyit enni, mint én, amikor nagyon éhes vagyok.
- Én kérnék előételnek egy adag paprajsalátát, levesként miszólevest tofuval, főételnek pedig megtenné mondjuk a roston sült marhahústekercs. Desszert...Mi is legeeen? Ah, megvan! Ez a tűrós barackdesszert igazán ínycsiklandozóan hangzik.
A pincér távozott a rendelésünkkel.
- Tudod, én különös módon csatlakoztam a Fairy Tailhez. Egy csöppet meglepődtem, amikor kiderült, a családom már generációk óta abban a céhben gyakorolja a mágiát... ez előlem egész életemben el volt titkolva. A szüleim azt mondták, meg akartak védeni. Szerintem viszont, sokkal jobban tudok magamra vigyázni, amióta mágussá váltam. Különben is, aki érzi magán a gyengeséget, az minimum próbál tenni valamit ellene, nem? Legalábbis én efféleképpen látom helyesnek a dolgokat.
Az ő története sokkal értelmesebbnek hangzott és érdekesebbnek. Éppen ezért figyelmesen hallgattam, hogy mit mond.
Most valahogy nem utálom annyira, mint amikor először beszélgettünk.
- Szerintem is az a normális, hogy ha valaki próbál tenni valamit a gyengesége ellen.- Kezdtem.- De sajnos, nem mindenki képes arra, hogy erősebb legyen. De szerintem valahogy még a gyengék is erősek. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért gondolom így, csak egyszerűen így érzem.

Adam kicsit furcsa arckifejezéssel nézett rám, de aztán elmosolyodott
és lesütötte a szemét.
- Igazad lehet... - Mondta halkan. Egy kicsit elgondolkodott, majd folytatta.
- Én úgy hiszem, az emberek is tanulhatnak egymástól az erőről, a gyengeségről... Sokat okultam az apámtól, s ha ő nincs, akkor már már én sem tudnék veled beszélgetni ezekről a dolgokról. Egy fél órával ezelőtt te is tanítottál nekem valamit. Könnyebb úgy vesztesnek lenni, hogyha elfogadod a vereséget. Fölösleges lett volna másra fogni a hibáimat, vagy kifogásokat keresni a küzdelem kimenetelével kapcsolatban. Te voltál a jobb, és ennyi. - Figyelmesen hallgattam és egyet kellet, hogy értsek vele. Én is tanultam ebből az egész helyzetből és jólesett, hogy megdicsért. Valahogy sohasem éreztem magam elég jónak semmihez sem.
Végre megjött a pincér a rendelésünkkel, bár kétszer kellet fordulnia, hogy Adam összes rendelt ételét fel tudja szolgálni. Adam jó étvágyat kívánt és elkezdtünk enni. Az étel rettentően finom volt alig bírtam visszafogni magam.
Hmmm...ez valami mennyei! Azt hiszem ide gyakran fogok benézni.
- Mellesleg én abban a hitben élek, nem az a fontos, hogy milyen izmai, vagy fizikuma van az embernek. Ami igazán lényeges az a lelki erőnk. Te is erre gondoltál, nemde? - Kérdezte Adam, közben már a levesénél tartott.
Jól megéhezhetett a nagy harcban.
Csöndben gondolkodtam, hogy mit is válaszolhatnék erre a kérdésére, mikor Adam megint kérdezett:
- Ja igen! Majdnem el is felejtettem, viszont már ezelőtt is szerettem volna megkérdezni tőled. Talán ezek a fickók tartoznak neked, vagy mi? Amennyiben sejtéseim nem csalnak, nem mindenkinek adnak efféle kedvezményt. Szóval?
- Oh, ez semmiség! Nemrég nyitottak meg és én segítettem nekik pakolászni, amikor idejöttek. Ennyi. Valójában nem lett volna szükség erre a kedvezményre, mert nem azért csináltam, de nem tudtam róla lebeszélni őket. - Feleltem neki vidáman, közben a pincér után néztem, aki egy másik asztalnál éppen felvette a rendeléseket.
Végeztem a rendelésemmel és a teámat kezdtem iszogatni, közben figyeltem. Végre rájöttem, hogy mit is akartam felelni az előző kérdésére.
- Amúgy, szerintem igazad volt. A lelkierő tényleg fontosabb, mint a fizikai.
És ha belegondolsz, sok ember elég erős is, hisz ahhoz is kell erő, hogy elfogadjuk, ha nem vagyunk valamire képesek és nem is leszünk, mégis
újra és újra megpróbáljuk. Abban igazad van, hogy feladni nehéz, de szerintem egy kicsit nehezebb folytatni.

- Én sosem tiltakoznék egy ilyen megtiszteltetés ellen. - Mondta Adam a tarkóját vakargatva. - Na persze, sajna számomra nem is nagyon szoktak felajánlani ilyeneket. Bár , nálam még arra sem sűrűn volt példa, hogy önszántamból mások segítségére siettem volna. - Amikor ezt mondta, egy kicsit meglepődtem, mert én pont az ellenkezőjét képzeltem róla. Meg mertem volna rá esküdni, hogy Ő, az a tipikus hősködő típusú ember. Bár mondta, hogy szerinte a gyengéknek tenniük kell valamit annak érdekében, hogy erősebbek legyenek. Talán ebből sejtenem kellet volna. - Tudod, megválogatom az embereket, akiket elfogadok.
Elgondolkodtam a hallottakon. Valamilyen szinten egyetértettem vele, de közben ott volt az érme másik oldala a fejemben, amivel ugyanúgy egyet kellet, hogy értsek.
- Valóban. Mondjuk, én azon az elven vagyok, hogy többet ésszel, mint erővel. A kettő kombinációja pediga biztos győzelem kulcsa lehet. Legalábbis az én tapasztalataim erről tanúskodnak. - Szólalt meg megint, ezzel kizökkentve a gondolkodásból. Közben már a levest is kivégezte és nekilátott a hús felszeletelésének. - Néha viszont szükséges feladni. Amikor az életed a tét, esetleg más dolog biztonsága, ami sokat számít neked. Van, hogy csak úgy mentheted meg azokat, ha lemondasz másokról. Ez pedig valamilyen szinten egyenértékű a feladással. - Ezzel, valahogy nehezemre esett egyetértenem.
- De...-kezdtem lassan és megfontoltan.- ...Ez inkább olyan nemes áldozat féleségnek hangzik inkább, mint feladásnak. Az áldozatoknak meg ilyen szinten nem látom értelmét. Magadat áldozni másért...hülyeség, inkább adj bele mindent, küzdj, addig, amíg nem győzöl és végül nevessetek együtt.Senkinek nem szükséges az feladnia semmit sem. És senkinek sem kell meghalnia sem. Legalábbis, ha másról van szó. Ha csak rólam van szó inkább addig harcolok, amíg nem nyerek, vagy meg nem halok, mert az biztos, hogy inkább meghalok, minthogy feladjam a harcot és megalázkodjak. De te talán értelmetlennek tartod ezt a gondolatot. Talán nekem is erősebbnek kéne lennem, hogy megtanuljam feladni is. - Mikor ezt mondtam rámosolyogtam.
Most sikerült teljesen ellentmondanom magamnak. - Miközben erre gondoltam szórakozottan elkezdtem babrálni a szalvétámat.

Míg az én elméleteimre válaszolt, továbbra is a szalvétával játszottam,
de mikor a saját és a Fairy Tail többi mágusának életérőm mesélt abba hagytam, s figyelmesen hallgattam. Nekik sincs könnyű életük, pont mint
az ismerőseim többségének. Az ő életük mellett az enyém tökéletes volt,
bár én mindig is annak éreztem, sőt, lassan már túl tökéletesnek, de végül is
inkább szerencsés életem volt. Boldog lehettem, hogy olyan emberekkel
élhettem együtt, mint Duke és Louis.
- De így legalább megismerhettétek egymást nem? És ez jó dolog.
Sok barátot szereztetek. Én is szeretnék minél több barátot szerezni, akikkel
vidáman eltölthetjük az időt. Az én életem nem volt valami nehéz, sőt az életem kimondottan jó volt.Kicsit már unalmasan is jó, de így utólag, az az élet sem volt unalmas, csak normális. Boldogan éltem a szüleimmel és önszántamból jöttem el.
Miközben beszéltem az embereket néztem az étteremben.
Mindegyikük normális életet él és boldog. Nem is akarnak ennél többet. - Önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor egy öt tagú család jött be az étteremben. Három élettel teli kisfiú és a szüleik.
- Azért egy kicsit hiányoznak. - Ezt nem akartam hangosan kimondani, de végül mégis kicsúszott.
Ez van akkor, ha az ember túl szókimondó.

Adam figyelmesen végighallgatott.
- A barátokra nagy szüksége van az embernek. Nekem is vannak, sőt most már elég sokan a Fairy Tailből. Mindannyian különböző személyiségek vagyunk, ezért is olyan érdekes az egész. Én világlátás céljából hagytam el az otthonomat, de nem sűrűn látogatok haza azóta, hogy megtudtam, apám és anyám is mágus volt. Meg kell mondjam, egy kissé szabadabbnak érzem magam egyedül. Ha pedig beszélgetésre, vagy csak társaságra vágyom, mindig sikerül találnom magamnak valakit. Mond csak, milyen családod volt? - A kérdése váratlanul ért, hirtelen nem is tudtam mit mondani, de végül sikerült összeszednem magam és válaszolnom neki.
- Hát elég normális, a nevelőapám mágikus fegyvereket készített én meg segítettem neki, amikor csak tudtam. A nevelőanyám meg tanárnő volt. Nagyon kedves emberek és amiért befogadtak, hálás vagyok nekik. Ezért is érzem kellemetlenül magam, hogy elmentem, hálátlannak érzem tőle magam, bár valószínűleg ők ezt nem így gondolják. Sose várták el, hogy hálás legyek nekik, természetesnek vették, hogy segítenek valakin. Mindig is ilyen emberek voltak. A legjobbak, akiket ismerek. Ezért is próbáltam meg mindig
segíteni a munkájukat, s úgy szerettem őket, mintha az igazi szüleim lettek volna. Mára már úgy gondolok rájuk, mint az igazi családomra. - Elgondolkodtam, vajon mit mondhatnék még róluk. - Nagyon megértőek, nem tartóztattak fel, amikor kijelentettem, hogy el kell mennem. Csak azt akarták mindig, hogy boldog legyek és az is voltam, s még most az vagyok. - Amikor befejeztem amit mondani valómat kértem még egy teát a pincértől, aki éppen mellettünk sietett el.

Míg beszéltem Adam befejezte a főételt és nekikezdett a desszertnek.
- Ez egyszerűen csodálatos! Legközelebb neked is ki kell próbálnod Nee-san! - A desszertje valóban elég finomnak tűnt, hajlottam s rá, hogy kérek belőle elvitelre.
- Értem. Az hiszem, valamilyen szinten mind a ketten szerencsések vagyunk. Én egy átlagos családba születtem, legalábbis egy ideje még így tartottam őket számon, mert úgy viselkedtek velem. Amúgy, amikor az apám megunta, hogy naponta semmit sem csináltam, elkezdett gyakorolni velem, megtanította, hogyan használjam a szabjámat. De hál, az emeletes baromságomnak, megint otthon hagytam... Egyszer majd meg fogom neked mutatni, nagyon a szívemhez nőtt az a fegyver, már több mint két éve használom. Ráadásul elemi mágus létemre jól tudom alkalmazni a küldetéseken. Persze, a komolyabb összecsapásokkor már inkább a Tűz varázslatokat szoktam alkalmazni. - Miközben beszélt befejezte a desszertjét.
- Hűűű, ez aztán jól esett.! Nagyon hálás vagyok neked, és köszönöm Nee-san! - mosolygott, s jobb híján a teáját kezdte iszogatni. Eközben a pincér az én teám is meghozta és letette elém.
- Mellesleg, tudod engem nagyon is érdekelne, hogy miként zajlik is le egy nap más céhekben. Nálunk a Fairy Tailben gyakran vannak viták, amik rendszerint tömegverekedésbe torkollanak. Igazán őrült egy banda... Nálatok is előfordulnak ilyen incidensek, vagy többet adtok a jó modorra?
Mielőtt válaszoltam volna ittam egy kortyot.
- Nos, amióta én a céh tagja vagyok, még nem volt semmi verekedés sem, de persze nálunk is vannak kisebb nagyobb összezördülések, ez természetes. Végül is, nem érthetünk mindig mindenben egyet, különbözünk. Bár engem elég nehéz kihozni a sodromból, de ha rossz napom van és úgy bosszantanak, akkor valószínűleg én is gondolkodás nélkül nekiugranék akárkinek. De igyekszem azért visszafogni magam. - Miközben ezt mondtam, eszembe jutott, hogy a mai nap is pont ilyen volt. Valószínűleg, ha normális, jó hangulatban lettem volna, akkor nem ugrok így neki.

- Azt hiszem, ebben mind a ketten ugyanolyanok vagyunk. - Nevetett. - Nekem is sok kell ahhoz, hogy elszakadjon a húr, de akkor már csúnyán el suokott durranni az agyam. Nem igazán szeretem ezt a tulajdonságomat, jobban kedvelek az eszem erejével felülkerekedni másokon. Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Én mindig is igyekeztem olyannak elfogadni magam amilyen vagyok: Egy kicsit forró fejű és rettentő agresszív, ha dühös.
Igen ilyen vagyok.
Mindig igyekeztem higgadt maradni, bár eddig nem voltam túl sikeres.
- Úgy vélem, igazad van. Minden embert úgy kellene eéfogadni, amilyen...Sajnos ez nem mindenkinek megy, többek közt nekem sem. Tudod, némelyik számomra furcsa személyiségű illetővel, egyszerűen nem tudom megtalálni a közös hangsúlyt. Gondolom érted, hogy miről beszélek.
- Persze, hogy értem, ez előfordul. Nem szerethetünk mindenkit egyformán. Én se szeretek mindenkit.
- Vannak más ismerőseid is a Fairy Tailben, vagy még csak velem sikerűlt barátságot kötni?
Barát ...Igen, már azok vagyunk.
Nem, még nem, de szívesen megismerkednék még több Fairy Tailessel is. Amúgy ők milyenek? Furdalt a kíváncsiság.

Szerencsére az egyetértés továbbra sem szűnt meg kettőnk között, ebből adódóan Alice megértette azt, amire megpróbáltam célozni a mondataim elsorolásával. Láttam az arcán, ahogyan pörögtek fejében a gondolatok, a szemei azt sugározták, valóban elmerengett a dolgokon, amiket mondtam neki. Ezt örömmel láttam, hiszen így azt is le tudtam szűrni, nem untattam a társaságommal. Ha teljesen nem érdekelte volna a szövegelésem, bizonyára másféle mimikával állt volna elő. Sikeremet, már ha nevezhettem így ezt a helyzetet, egy halvány mosollyal, valamint egy, az asztalra szegezett szempárral nyugtáztam magamban. Mindenkit talán nem is lehetett szeretni, az embereknek megvoltak az ellentétei. Voltak, akik hasonlítottak, ők jobban meg tudták találni a közös hangot, könnyen elbeszélgettek. Természetesen az is előfordult már, hogy az ellentétek vonzották egymást. Érdekes. Az emberek rengeteg mindenre hajlamosak voltak, és ahányan voltak, annyi fajta létezett belőlük. Lehetetlen is lett volna, hogyha valaki mindenkit kedvelt volna, vagy nem ismert volna olyanokat, kik nem éppen a szíve csücskei voltak. Nem sokkal később Alice egy újabb kérdést tett fel.
- Hát, hogy is fogalmazzak? Nagyon változatos egyéniségek. A Fairy Tailben tényleg megtalálható mindenféle alak. Nem mondhatnám, hogy túlságosan kiismertem már őket, ám az biztos, megvédenék egymást, ha kell az életük árán is. Én is így vagyok vele... Noha nem mindenkit kedvelek, mindannyian egy céh tagjai vagyunk. Amennyiben a szívem mélyén nem is helyeselném, akkor is kiállnék akármelyikükért, mert ez a kötelességem. Az elől pedig csak a gyávák rohannak el. Olyan ez, mintha a családodról lenne szó. A véred kötelez, bármi is történjék.- szólaltam meg, ezalatt kissé elbambultam a semmibe, hiszen igencsak komoly, sőt inkább már feszült hangulatot sikerült teremtenem.
- De maradjunk annyiban, nem hinném, hogy én lennék a példás Fairy Tail tag ^^". Vannak ott nálam sokkal tisztább lelkű, becsületesebb emberek is.- szólaltam meg, eközben próbáltam egy újabb visszafogott vigyort csalni a képemre.
- Na és te? Hogyan vélekedsz ezen a téren a saját céhedről? Bizonyára sokaknak vagy már a barátja.- tettem fel a kérdést, majd következtettem, eztán vártam a lány feleletét.

- Hát hogy is fogalmazzak? Nagyon változatos egyéniségek. A Fairy Tailben tényleg megtalálható mindenféle alak. Nem mondhatnám, hogy túlságosan kiismertem már őket, ám az biztos, megvédenék egymást, ha kell az életük árán is. Én is így vagyok vele... Noha nem mindenkit kedvelek, mindannyian a céh tagjai vagyunk. Amennyiben a szívem mélyén nem is helyeselném, akkor is kiállnék akármelyikükért, mert ez a kötelességem. Az elől pedig csak a gyávák rohannak el. Olyan ez, mintha a családodról lenne szó. A véred kötelez, bármi is történjék. - Miközben ezt mondta olyan volt mintha magába zuhant volna, előre nézett, mintha látott volna valamit, ami nincs is ott.
"...A véred kötelez..." ...Vajon az én vérem kihez köt? Élnek egyáltalán, vagy már...- Eközben odakint az utcán egyre több ember jelent meg, s közvetlen közelünkben is folyamatosan váltották egymást.
- De maradjunk annyiban, nem hinném, hogy én lennék a példás Fairy Tail tag. Vannak ott nálam sokkal tisztább lelkű, becsületesebb emberek is. Na és te? Hogyan vélekedsz ezen a téren a saját céhedről? Bizonyára sokaknak vagy már a barátja. - Kérdése egy cseppet sem lepett meg, már szinte vártam, hogy erről kérdezzen.
- Nos, igen, igyekszem mindenkivel jóban lenni és, hogy őszinte legyek, nem nehéz jól kijönni velük, pedig mindenki különbözik a másiktól. Elég sok barátot szereztem, mióta a Quatro Cerberushoz csatlakoztam. És ha bajba kerülnék, számíthatnék rájuk, s én is segítenék nekik. De mint azt már egyszer említettem, nem szeretem a mártír halált. Nem fogok senkiért meghalni, inkább pont, hogy a kedvükért fogok tovább élni. Persze ezer örömmel kockáztatom értük az életem, nehogy félreértsd, de nem fogok emiatt meghalni. Vagyis ezt nem tudhatom előre, de azért reménykedem. Vagy az ágyamban, vagy egy hintaszékben 100 éves vénasszonyként szeretnék meghalni. Bár erről korai még beszélni. - Az egyik pincér egy habos süteménnyel a tálcáján sétált el mellettem, miközben beszéltem, s amikor befejeztem és újból a közelünkbe ért szóltam neki, s rendeltem én is egyet abból a süteményből, amit nemsokkal később le is tette elém az édességet. Azonnal neki is láttam, s igyekeztem úgy enni, hogy ne legyek mindenütt tiszta hab, nehogy már úgy üljek ott, mintha szakállat növesztettem volna néhány másodperc alatt.

- Hehe! Ez jó volt...- Mosolygott azon amit mondtam. - Száz évesen a hintaágyban, mi? Nem is olyan rossz ötlet. Én még negyven éves kormora sem nagyon tudtam magam elképzelni, nem még öregembernek. Valószínűleg túlságosan is vakmerő életet éltem ahhoz, hogy hosszabb távon elgondolkozzak a jövőmről. Persze, sokat merengtem, csak furcsa kép rajzolódott ki az elmémben olyankor. Család...Vajon egyszer majd nekem is lesz? Ki tudja? Idővel a dolgok úgyis elrendeződnek, addig talán még döntően sokat fogok változni.
Nos, ezzel én is egyet értek. Rendesen én se nagyon tudom ezt elképzelni.
- Nem arra gondoltam, hogy minden áron meg kell értük halni. De szerintem egy nemes gesztus az, amikor valaki többre tartja egy másik ember életét a sajátjánál. Én akképp vélekedem, valamilyen mindenki fél a haláltól, viszont rengeteg más fajta félelemmel ellentétben, azt nem lehet legyőzni. Amennyiben valaki ezt gondolja az túlságosan is öntelt, vagy csak szimplán hülye... Az önfeláldozás egy nagyon érdekes dolog. Eldobni az önnön életedet egy olyan emberért, aki talán még annál is fontosabb számodra. Mégis... Az űr, amit hagyni fogysz magad után lehet, hogy több embernek is nagy fájdalmat fog okozni, különösen annak aki miatt meghaltál. Ez nem az önzésnek egy bizonyos foka? A rövidebb utat választani, lemondani mindenről, ami miatt szenvedned kellene később? - Kérdezte, mire én egy percre elgondolkoztam.
- Bocsáss meg! Nem illene ilyenekről beszélnem egy ilyen kellemes társalgás és étkezés közepette. Ne haragudj! De szeretek filozofálni, s megosztani a gondolataimat azokkal, akik közel állnak hozzám. Azért, mert érdekel az ő véleményük, a dologhoz való hozzáállásuk.
Villámgyorsan betoltam a süteményt, teljesen elégedett voltam.
- Hirtelen de rengetegen lettek!...Nem gondolod?
- Nos, igen, ez egy elég jó hely, ezt sokan tudják, annak ellenére, hogy nemrég nyitott. Amúgy semmi gond, nem bánom főleg, ha a barátodnak tekintesz...de szerinted akkor én szimplán hülye vagyok?- Vigyorogtam. - Önfeláldozás... Egyet értek veled. De szerintem nem túl könnyű, még más kedvéért sem eldobni az életünket. De ha az a valaki közel áll hozzád sokkal biztosabb vagy magadban. Viszont, ha a halál után tudnál választani, egész biztos vagyok benne, hogy máshogy döntenél... sőt, valószínűleg minden alkalmat megragadnál, hogy visszatérj. Elég érdekes, hogy az ember milyen könnyen el tudja dobni az életét, s alig,hogy ezt megtette, már vissza is kapná. Kicsit, mintha döntésképtelenek lennénk, nem? De végül is...Sokszor azt szeretnénk a legjobban, amit saját magunk akaratából dobunk el.
Elnevettem magam. Nem igazán szoktam ilyeneken gondolkodni, főleg, mivel annyira biztos voltam minden gondolatomban és döntésemben, hogy szinte ösztönösen elfogadtam őket és mindig aszerint cselekedtem. Igyekeztem olyan éltet élni, amibe a megbánás nem nagyon fért bele.

Adam elég kellemetlenül érezte magát már a feltételezéstől is, hogy én azt gondoltam, hogy szerinte én ostoba vagyok. Erősen tiltakozott is, amin én csak mosolyogni tudtam, hisz csak aféle viccnek szántam a megjegyzésemet.
Még váltottunk pár szót, aztán Adam közölte, hogy sajnos neki már mennie kéne, s már mind a ketten befejeztük az evést és én is siettem. Felállt és odajött hozzám.
- Búcsúzóul egy baráti ölelés? - Kérdezte széttárt karokkal.
- Hát... miért is ne? - Vigyorogtam s miután megtörtént a baráti ölelés elköszönt én meg kifizettem a pincérnek az ebédünk árát. Adam amikkor elhaladt az ablak előtt még integetett nekem, én is vissza intettem aztán eltűnt. Elköszöntem az éttermesektől és elindultam haza.

Otthon meg is kaptam a magamét, az almák miatt, meg azért is, hogy segíteni küldtek, de végül az étel alapanyagokat a szállítók mégis kénytelenek voltak egyedül elhozniuk. Miután elmondtam, hogy mi történt és odaadtam az almák árát, kicsit megenyhültek, de persze nem elégé ahhoz, hogy ne nekem kelljen kitakarítanom a pincét.

( én is köszönöm a játékot XD)