Nati vs Rohandar - Harc a kertitörpe életéért (ellenőrizhető)

- A megbízása megölni a képeken szereplő férfit. Amennyiben sikerrel jár, a mellékelt térképen megjelölt helyen átveheti a fizetségét. Van kérdése? – tudatta velem tömören a megbízóm a feladataimat.
- Nem, minden világos volt. – válaszoltam, majd átvéve a borítékot kimentem a szobából.
Nem faggattam semmiről, hiszen azt mondta, hogy minden amit ő nem mondott el, az benne lesz a borítékban, amit elvettem, avagy nem lesz rá szükségem, így felesleges is lenne megkérdeznem. Odakint kibontottam a csomagot, és minden információt feljegyeztem a fejembe, melyre szükségem lehetett, majd elindultam a megjelölt címre, hogy végrehajthassam a tervezett likvidálást.
Odaérve a házhoz, melyben a prédám lakott, nem akartam ajtóstul rontani a házba, mivel nem volt egy kis épület, így számolnom kellett azzal, hogy jó esetben is legalább öt-hat ember tartózkodik odabenn, és bizony nem szándékoztam mindenkivel végezni, csak a célpontommal és azokkal, akikkel netán feltétlenül muszáj.
Tehát úgy döntöttem, hogy előbb egy kis helyzetelemzést végzek és a hátsó kerten keresztül belopózom a házba, onnan pedig az árnymágiám segítségével már elég jól boldogulni fogok. Viszont alig, hogy megkerültem a helyet és bekukkantottam az udvarba, máris megtaláltam az aranytojást tojó csirkét, ugyanis a kertben sétált éppen a kiszemelt fickó, akit el kellett tennem láb alól.
- No, soha könnyebbet ennél! – gondoltam, ellenben megláttam, hogy mégsem lesz olyan könnyű dolgom, mert nem volt egyedül.
Néhány pillanatnyi méregetés után pedig meg is tudtam állapítani, hogy a lány, aki ott állt, az bizony a már kis híján agyilag zoknivá tevő küldetésemen megismert Nati volt.
- Ej-ej, őt azért nem szeretném kinyírni. – gondoltam, majd átlibbenve a kerítés felett, közelebb sétáltam, és köszöntem nekik, tudva, hogy a fickó úgyis a markomban van. - Üdvözletem! – mondtam, mintha csak teázni mentem volna oda.
- Te aztán mit keresel itt? – csodálkozott el a máguslány.
- Ezt most inkább nem fejteném ki, de van itt egy kis dolgom, amit szeretnék gyorsan letudni. - feleltem szinte természetesnek hatva. - Szóval megtennéd, hogy egy kicsit bemész a házba, vagy elmész sétálni? – kértem meg udvariasan, hiszen én akkor pikk-pakk végeztem volna a melóval és mindenki mehet a dolgára.
- Ne akarj felásni semmit, és elásni senkit Rohandar... – felelt Nati szinte fenyegető hangsúllyal.
- Nem, az ásást most másra hagyom. Én csak elvégzek egy küldetést, semmi több. – vontam meg a vállam.
- Konkrétan, kedves vagyis nem kedves Rohandar? – tapogatta jövetelem célját.
- Csak átsegítem az ürgét az örök vadászmezőkre, és már itt sem vagyok. - feleltem teljesen őszintén és higgadtan.
- Hát, ezt nem hagyhatom, bocsáss meg... – lombozta le a kedvemet.
- Mmmm, féltem, hogy ezt fogod mondani. - vakartam meg a fejem. - De hát ha mindenképpen a nehéz utat akarod választani, nekem mindegy. - vontam ismét vállat, és már készen is álltam az esetleges összecsapásra, ami jó eséllyel pillanatokon belül kitörhetett.
- Hát, az egyszerű út az naivitás. – támasztotta alá álláspontját, melytől az a szememben nem lett erősebb.
- Oké, akkor győzz le, ha tudsz, és már itt sem vagyok! – folytattam egyszerűen.
- Oooké... Take Over: Rinocheros! – próbálkozott be a kislány, de persze nagyjából annyi eséllyel indult ellenem egy ilyen nekifutásos rohammal, mintha egy kardhal próbálná meg felnyársalni a hegytető felett keringő sast.
- És hoppá, ez nem jött be. - nevettem a háta mögött, ahová könnyű szerrel odaugrottam a Shadowstep erejével.
Voltaképpen megtehettem volna azt is, hogy csak simán orvtámadás keretében kicsinálom a még mindig csak földbe gyökerezett lábakkal álló illetőt, de nem akartam így elkapkodni, ha már egyszer harcra hívtam a hölgyet, hiszen milyen csúnya dolog már az, ha valaki faképnél hagyja a másikat?
- A franc... Fire spirit! – kiáltottam, és megpróbált felém dobni egy tüzes golyóbist, amely szintén nem nagyon okozott nekem problémát, lévén, hogy érezve az erőink közti különbséget, nagyon is pontosan fel tudtam mérni, hogy milyen kockázatok mellett kell harcolnom.

A felkérések falán kinéztem egy küldetést. Meg kellett védenem egy férfit, aki egy külvárosi villában lakott. Valamiért, valószínűleg a jó sok pénzéért veszélyben volt. Egy másik ötletem az volt, hogy valami olyan információt tudott, ami nem kedvezett a sötét céheseknek. A küldetést levettem, megmutattam Liznek, és útnak indultam. Gondolkoztam, hogy mi baj lehetne? Semmi komolyabb nem jutott eszembe, az ilyen felkérések sokszor csak vaklármák, túlzottan üldözési mániásak a megbízók. Táskámat megtapogattam, amiben ott volt az én drága kis tojásom. Mindig magammal hordtam, és vigyáztam rá. Odaértem a házhoz, ahova a megbízás szólt, és bekopogtam. Egy komornyik nyitott nekem ajtót, idősebb beesett arcú férfi volt.
- Jó napot, a megbízásra jöttem! – mutattam fel a papírt.
- Melyik céhből jött? Mutassa a céhjelét! – mondta nekem mogorván, én pedig feljebb húztam a nadrágszáram, és a jelemre mutattam. Mutatta, hogy menjek be, majd elindult a folyosón én pedig utána. Nem volt se közlékeny, sem úriember. Egy kertbe vezetett ki, ahol egy alacsony pocakos nagyorrú szakállas férfi teázgatott kezében egy könyvvel.
- Uram, megjött a testőr. – mondta, és arcán helye sem volt az érzelemnek.
- Egy nő? Komolyan egy nő? – hím soviniszta... de jó! Nem leszünk jóban a főnökkel van egy olyan érzésem.
- Sajnálom, igen. Nőnek születtem, nem tehetek róla, de már nem ezért vagy azért, egy nő is lehet erős mágus. Nem értem miért ítélkezik a nemek felett! – mondtam kissé haragosan, a komornyik pedig addigra eltűnt. A kis kerti törpe kinézetű fazon tovább olvasott, hozzám sem szólt, el sem mondta konkrétan mi lenne a feladatom. Gondoltam úgy gondolja, hogy bőven elég ami a papíron van, meg kell védenem. De miért pont egy ilyen fazont? Körülbelül két teljes óráig álltam ott, néha leültem, járkáltam ameddig a megbízó olvasott, és a virágokat néztem a kertben. Ízlése volt a törpének meg kell hagyni, bár a kis kerámia önmagát kidobálhatta volna a kertből. Sosem szerettem a kerti díszeket, főleg nem a csúnya gonosz törpéket.
A nagy semmit megszakította egy ismerős akit nem túlzottan szerettem. Rohandar, kinek minden hullája rohad már. A táskám kicsit magamhoz szorítottam, és mérgesen néztem a fiúra.
- Te aztán mit keresel itt? – kérdeztem, és féltem, hogy tudom a választ.
- Ezt most inkább nem fejteném ki, de van itt egy kis dolgom, amit szeretnék gyorsan letudni.Szóval megtennéd, hogy egy kicsit bemész a házba, vagy elmész sétálni? – komolyan azt hitte hogy ennyire hülye vagyok? Addig oké, hogy nem mindig esik le minden, de ez már fájt.
- Ne akarj felásni semmit, és elásni senkit Rohandar... – ezzel a mondattal utaltam arra, hogy nem fogom hagyni, hogy bárkit is megöljön, és közben felidéztem a szép emlékeket amiket egy közös küldetés során szerehettünk.
- Nem, az ásást most másra hagyom. Én csak elvégzek egy küldetést, semmi több. – most csak vérrel akarta bemocskolni a kezét, és földdel nem. Megnyugtató volt a tudat. A táskám leraktam a kerti asztal alá, hogy biztos ne essen semmi baja.
- Konkrétan, kedves vagyis nem kedves Rohandar? – bár tudtam, hogy mit akar, de azért mégiscsak rákérdeztem bízva abban, hogy mondjuk az erre settenkedő rókára vadászik.
- Csak átsegítem az ürgét az örök vadászmezőkre, és már itt sem vagyok. – mondta nyugodt vérrel, és a hímsoviniszta morgóra mutatott.
- Hát, ezt nem hagyhatom, bocsáss meg... – tudtam, hogy semmi esélyem a fiú ellen, de egy ember életéről volt szó, valamint ugye a feladatot is elvállaltam, hogy megvédem a férfit.
- Mmmm, féltem, hogy ezt fogod mondani. -vakarta meg a fejét a fiú. - De hát ha mindenképpen a nehéz utat akarod választani, nekem mindegy. - volt más választásom? Nem.
- Hát, az egyszerű út az naivitás. – mondtam, és a hangomban nem volt félelem, nem úgy mint a lelkemben. Nem tudtam pontosan mire képes Roha, de erős volt. És nem ismert határokat.
- Oké, akkor győzz le, ha tudsz, és már itt sem vagyok! – meg kellett próbálnom a lehetetlent, már csak azért is mert gyűlöltem azt az embert, és nem akartam csak úgy átadni neki a férfit ezzel segítve a borzalmas célját.
- Oooké... Take Over: Rinocheros! – orrszarvúként rontottam Rohandarnak, de egyszerűen elugrott a támadásom elől.
- És hoppá, ez nem jött be. - nagyképű szemét...
- A franc... Fire spirit! – megpróbáltam egy fire ball-al eltalálni a hullagyalázót, de nem sikerült, ezt a támadásom is kivédte. Reméltem legalább sikerül majd megsebeznem, de semmi. Eléggé reménytelennek tűnt a helyzetem, de nem adhattam fel. Tovább kellett próbálkoznom.

/Nem tudom melyik holnap színezel Rohandar, de igazad van. A diéták is ilyenek mint a színezésed, mindig holnap kezdődnek :3 csak hogy ne tudd írni, hogy imádsz /

A Fire Ball nem jelentett kihívást, könnyű szerrel semlegesítettem a Storm Wall-lal.
- Take Over Parrot! – alakult át közben a lány, és a szárnyak segítségével a levegőbe emelkedett, majd megállt. - Take over Rinocheros! – alakult át ismét, és a levegőből, mint egy becsapódó ágyúgolyó próbált meg elkapni.
Szinte már mondanom sem kell, hogy ez a kísérlete is kudarcot vallott. Ez alkalommal a Flight-ot hívtam segítségül, és néhány milliméterrel a föld felett arrébb lebegtem, hogy kitérjek a hatósugarából a rohamnak, ezt követően pedig magam is a magasba emelkedtem.
- Engem úgysem tudsz elkapni! – kiáltottam oda neki eközben.
A jelenlegi felállásban az sem lett volna túlzás, ha egyszerűen figyelmen kívül hagyom az ellenfelem és csak a célra koncentrálok, miszerint végezzek a csókával, aki még mindig, mint egy fa, legyökerezve állt ugyan ott.
- Majd meglátjuk! Take over: Black bat! –alakult át ismételten, ezúttal egy denevérré.
Bárhogyan is, de el kellett ismernem, hogy az alakváltásnak sok lehetősége van, és egy magasabb szintű mágus komoly ellenfél lehet ilyen felszereltséggel, de szerencsémre ezúttal csak egy Nati szintű harcost kaptam. Mindamellett nem volt neki elég az egyszerű denevérszárny, egy másik mágiát is bevetett, melytől hirtelen megnőtt a sebessége, és egy koshoz hasonló szarvval repült felém.
- Ej-ej, hogy semmi újat nem tud felmutatni. – húztam el a szám szélét, majd nemes egyszerűséggel megvillantottam a tudásomat, a szó legszorosabb értelmében, mivel a Blinding Flash-t használva elvakítottam a leányzót, aki így elkezdett össze-vissza repkedni.
- Basszuskulcs! – hallottam tőle közben, majd nekiment egy fának.
- Én előre szóltam. - vontam ki magam a felelősség alól, még mielőtt rám foghatta volna, hogy mindez miattam történt. - Most még megegyezhetnénk. Ismerd el, hogy vesztettél, én elvégzem a munkám és már itt sem vagyok. – tettem ismét egy, véleményem szerint igencsak gáláns gesztust, hiszen a harc végkimenetele nem lehetett kérdéses.
- Képzeld, én is a munkám végzem! És nem fogom beismerni a vereséget! – válaszolta, mint egy durcás kisgyerek, a „csak azért sem csinálom meg mami azt, amit kérsz tőlem” hozzáállással felvértezve.
A szarvakat lecserélte hosszú, fekete karmokkal, no persze nem a fején, hanem az ujjain.
- Na jó, így viszont nem hagysz más lehetőséget, mint hogy én is komolyan vegyem a harcot! - néztem szúrósan, és egyik kezembe egy csigolya ostort teremtettem, míg a másik kézfejemre egy fém karmot kreáltam, csak hogy biztosan minden eshetőségre felkészüljek.
A karmaink többször is összecsaptak, de nem hozott eredmény egyik koccanás sem. Ennek láttán Nati ismételten a tűzhöz folyamodott.
- Nem értem. Ha már elsőre sem jött be, akkor hogyan gondolhatja, hogy másodikra ez beválhat? – tanakodtam, hiszen ha még először meg tudott volna vele szorongatni, akkor még megérteném, hogy kipróbálja, hátha másodjára is beválik, na de így?
Közben leszálltam a földre, ugyanis úgy ítéltem meg, hogy anélkül, hogy ne tegyek benne komolyabb kárt, bizony igen nehéz lenne a levegőben legyőzni, ellenben úgyis égett már a tenyerem, hogy kipróbáljam az új mágiám, méghozzá a Rúna mágiát. A legegyszerűbbnek azt véltem, hogy ha csinálok egy kisebb területet, ahová abszurd szabályok mellett bezárhatom, és máris minden egyszerűbbé válik majd.
- Hiába vagy te "hazai" pályán, éppen ez lesz a veszted. – mondtam közben, miközben ő bevetett egy csúnya női praktikát, jobban mondva kiegészítőt.
A fán végighúzta a rúzsát, amelyből egy furcsa ostor alakult ki.
- Ilyet se látni minden nap. – csodálkoztam el, de nem tartottam akkora előnynek, hogy foglalkozzam vele.
A földön már nem voltam egyedül, hiszen idelenn már a hullaseregemre is támaszkodhattam, melyből gyorsan elő is rántottam tízet, hogy egy kis időt nyerjenek nekem. Számításaim szerint néhány perc bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy egy olyan területet alkossak, ami már kellően nagy.
- Skacok, kapjátok el a kerti törpét! - utasítottam őket az általam likvidálandó személy megölésére.
Ennek persze egy teljesen megfontolt magyarázata volt. Tisztában voltam azzal, hogy Nati nem hagyja csak úgy, hogy elkapjam a grabancát a gyíkarcnak, és meg fogja védeni. Így pedig sokkal egyszerűbben lefoglalhattam, mintha őt támadom és lehetőséget adok neki a menekülésre.
Ezen felül pedig belecsempésztem az egészbe még egy csavart, méghozzá a Demonic Intelligent formájában. Mivel telepatikusan is képes voltam irányítani őket, így ők tudták a pontos tervet, anélkül, hogy én hangosan elmondtam volna, és hála a kis turbózásnak, nekem nem volt velük több dolgom, minden egyebet rájuk bízhattam a továbbiakban.
A terv tökéletesen működött is, és ellenfelem máris a kis csali bábuimmal törődött. Utánuk futott, és megpróbálta ledönteni őket, mintha csak kuglizna. Persze egy rinocérosz kevés volt ide. Révén, hogy nem én irányítottam a bagázst, többféleképpen cselekedtek. Egyesek a környező fát ágaira ugrottak fel, míg mások csak egyszerűen félre ugrottak a feléjük száguldó fenyegetés elől. Jómagam pedig hozzáláttam a csapda felállításához, és lázasan elkezdtem írni a földre.
- Nehogy azt hidd, hogy azt hiszem le tudlak győzni! Tisztában vagyok vele, hogy erősebb vagy, de én is a munkám végzem, és egy ember életét próbálom megmenteni, ezért még ha veszítek is minden erőmmel harcolok! – kiáltotta közben oda nekem.
- Persze, persze! - integetem vissza és folytattam az irkálást.
A feltételrendszerem már kész volt a fejemben a leszállásom pillanatától fogva, mely teljes mértékben biztosította, hogy a bekerülő leányzó ne okozhasson nekem problémákat, bár kitaláltam hozzá egy kiskaput is, ami egyfelől a szórakoztatásomat is szolgálta, ha esetleg úgy adódna a helyzet, másfelől pedig úgyis unalmas lenne, ha lehetetlen lenne megszökni a ketrecből.

Rohandar ezt a támadásomat is kivédte. Más módszerhez kellett folyamodnom, úgy döntöttem légitámadást indítok.
- Take Over Parrot! – átváltoztam papagájjá, és Rohandar felé repültem, ott pedig egy újabb alakváltást használtam. - Take over Rinocheros! – Igen, a nagyszerű tervem az volt, hogy egy háromezer kilogrammos állatként a fiú nyakába zuhanok. Mint eddig minden próbálkozásom, ez is kudarcba fulladt. Néhány centivel a föld felett lebegett Rohandar mikor kitért a zuhanásom elől, majd magasabbra emelkedett. Ennek csak örültem, mert a levegőben én voltam az erősebb. Vagy ha nem is erősebb, akkor gyorsabb.
- Engem úgysem tudsz elkapni! – reméltem, hogy ez nem így lesz, és sikerül majd kicsit megszorongatnom ellenfelem. Ennek érdekében váltottam is.
- Majd meglátjuk! Take over: Black bat! – a denevérszárnyaimmal a magasba emelkedtem, és még használtam a halmozottan részleges alakváltást, majd a kos szarvat is. Így akartam nagy sebességgel nekirontani Rohának. A vége megint bukta lett… és nem mákos. Hirtelen valami éles fény vakított meg. Nem tudtam leszállni, hiszen nem láttam a földet, egy helyben repkedni is veszélyes lett volna, mert úgy elég könnyű prédának hatottam. Lassan körbe-körbe forogtam, de ennek sem lett jobb a vége. Egy fának nekimentem arccal.
- Basszuskulcs! – amikor odébb repültem a fától már újra láttam.
- Én előre szóltam. – értékeltem is a nagy kedvességét… mint a mókus az erdőtüzet! - Most még megegyezhetnénk. Ismerd el, hogy vesztettél, én elvégzem a munkám és már itt sem vagyok. – még hogy beismerni? Még akkor sem ismerném be, ha egy kardot fogna a nyakamhoz! Bár csak azért, mert hiába volt egy hidegvérű gyilkos Rohandar úgy gondoltam róla, hogy akiket ismer azokat nem akarja bántani, legalábbis megölni biztos hogy nem.
- Képzeld, én is a munkám végzem! És nem fogom beismerni a vereséget! – világítottam fel a sötétmágust. Kíváncsi voltam, hogy belül is olyan sötét-e mint kívül. Szarvaim nem bizonyultak túlzottan hatásosnak így le kellett váltanom őket. Méghozzá a karmokra.
- Na jó, így viszont nem hagysz más lehetőséget, mint hogy én is komolyan vegyem a harcot! – De én tudtam egy jó választást is! Ő elmegy, én meg nagyon boldog leszek! Csakhogy ez neki biztos nem tetszett volna.
Rohandar is karmokat teremtett magának, meg másik kezébe egy csigolyaostort. Az elkövetkezendő másodpercekben a lent bambuló hím soviniszta csak annyit láthatott, hogy a karmaink elsuhannak egymáson, de kárt azt nem okoztunk a másikban. Rohandar végre rájött, hogy mekkora a képe, és leszállt a földre. Na jó, nem ezért szállt le, de leszállt na. Ha ez nem lett volna elég, még nagyzolni is elkezdett, mert komolyan úgy csinált, mint aki gondolkozik! Ez nagyon nem állt neki jól.
- Hiába vagy te "hazai" pályán, éppen ez lesz a veszted. – nem tudtam mit ért hazai pálya alatt, biztos neki az a hazai pálya ahol minden és mindenki rothad. Csak hogy miért ez lesz a vesztem az rejtély volt, de biztos az lesz. Hála istennek nem akart támadni, így odamentem a fához, és a Bob mestertől kapott rúzsomat elővettem. Végighúztam a fán, és csináltam egy kötelet, majd ostorrá formáltam. Úgy gondoltam, hogy még jól jöhet.
- Ilyet se látni minden nap. – nem ám! Ez egyedi és hamisíthatatlan! Nem az erai piacról származik az biztos! Vagy éppen de… ki tudja a drága mesternek milyen összeköttetései vannak. De nem értem rá ezen filózni, mert Roha nagyon írogatni kezdett valamit, ami az én számomra biztosan nem jót jelentett. Mielőtt nagyon belemerült volna előidézett tíz nagyon drága hullákat, akikről tudta, hogy mennyire is szeretem én őket. Szinte imádom mindet, ha lehetne agyonölelgetném a kis büdös bomladozó testüket!
- Skacok, kapjátok el a kerti törpét! - parancsolta a fiú a „skacoknak”. Persze ezt nem hagyhattam, és a főnök elé álltam. Rohandar kerti törpének nevezte a megbízót. Talán valami egyetértés és közös mégis lehet bennünk. Máskor már egy sötét mágus Elizabeth ellen bevált az, hogy a hullákat bowling golyóként kezeltem, és nekik mentem rinocéroszként. Itt ez nem jött be. Ezek okosabbak voltak mint egy tinédzser lány, akit csak a pasizás érdekel! Egy, két, há, négy a fákra ugrott, hat pedig simán el előlem.
- Nehogy azt hidd, hogy azt hiszem le tudlak győzni! Tisztában vagyok vele, hogy erősebb vagy, de én is a munkám végzem, és egy ember életét próbálom megmenteni, ezért még ha veszítek is minden erőmmel harcolok! – kezdtem el monologizálni, mert biztos voltam benne, hogy mivel ki mertem ellene állni nagyképűnek tart. De igazából ez mit is érdekelt volna engem? Hiszen csak egy hullákkal játszadozó Rohandar volt! Az egyik kedves kis barátja félelmetesen közelített a táskámhoz, amiben a kis tojásom pihent. Már majdnem rálépett, de ekkor a kos szarvammal amit felvettem a harcra összezúztam a testét. Senki nem roppanthatja össze a tojásomat!
- Persze, persze! – ellenfelem magasról tojt arra amit mondtam, csak legyintgetett ott nekem, ami egy kissé felhúzta az idegeimet. Legalább beszólt volna, hogy jól gondolom, hogy erősebb nálam. De nem! A hullák továbbra is támadtak, és mikor egyet sikerült megölnöm, akkor füstöt bocsátott ki. Ettől pedig egy kicsivel gyengébben éreztem magam, úgyhogy inkább csak feltartóztattam a haláli jó társaságot.

Mindezen óvintézkedések ellenére azonban egy dolgot nem vettem számításba, méghozzá azt, hogy ellenfelem is elő tud rukkolni egy jó tervvel. Nem csak maga repült, hanem felkapta a földről a kiirtandó pasit, és az egyik fa tetejére tette.
- Nem is rossz. – ismertem el gondolatban.
Ezek után pedig egyenesen engem vett célba. Ezt látva közvetlen utasítást adtam a halottaimnak, s két csoportra osztottam őket. Mivel egyet már elintézett a lány, így még kilenccel gazdálkodhattam. Négyet visszahívtam magamhoz, hogy védelmezzenek, míg a maradék ötöt ráállítottam, hogy végezzék ki immáron ténylegesen a fazont.
Az első tényleges támadás a hátam mögül érkezett az ocsmány színű rúzsból készült ostor képében, melyen a hajamat minősíthetetlenül meggyalázta, majd a már megismert karmaival próbált lecsapni rám. Én az egyik közeli árnyákra ugrottam, a Shadowstep-et használva, így a csapást el tudtam kerülni, ellenben kezdett tényleg eldurranni az agyam. Most már biztos voltam benne, hogy még ha nem is ölöm meg az illetőt, a lányt akkor is megleckéztetem a pimaszságáért.
- Na jó, most aztán tényleg kezdesz idegesíteni. - morogtam hangosan. - Mellesleg... körülbelül tíz másodperced lehet, mielőtt a többiek felnyársalják a szegény bácsikát. - mutattam a majdnem a hátam mögött álló fára.
- Oda fogok érni, ne aggódj! Mellesleg, cuki a hajad! – gúnyolt ki újra, ami csak még több olaj volt a már így is lobogó tűzre.
Mindazonáltal vallóban odaért, és lekapta az ürgét, mint egy érett almát, és átpakolta egy másikra. Én eközben a frizurámmal voltam elfoglalva, mivel a rúzsból származó, jelenleg szalagként funkcionáló darabot levágtam egy kisebb méretű acél karommal. Folytatásként pedig a varázserőmet nem kímélve belevetettem magam az ellentámadásba. Minden készleten lévő hullát megidéztem, és nyolcat leszámítva mindnek értelmet is adtam, hogy ne kelljen velük foglalkoznom. Az ostobákat visszatartva testőrökként, a többieket rázavartam az ellenfelemre, meg a pasira, aki éppen vele volt.
Ezt látva Natinak látszólag inába szállt a bátorsága, és a közeli kisváros felé vette az irányt, méghozzá a levegőben. Egyetlen hullámat utasítottam csak, hogy kövesse, a többiek a csatatéren maradtak velem együtt. Így elég időm és lehetőségem nyílt arra, hogy befejezzem a képletek felrajzolását, és megalkossam a csapdát, melynek szépen a közepére álltam, és vártam. Biztos voltam benne, hogy a lány vissza fog jönni, a számításaim pedig be is igazolódtak, mikor is repülve tartott felém, majd biztos távolban tőlem.
- Nincs kedvem támadni... - mondta teljesen unott arckifejezéssel, azonban engem nem vert át vele.
Tisztában voltam azzal, hogy azért nem mer közelíteni, mert sejti, hogy csapdát állítottam, és nem akar önszántából belesétálni.
Csakhogy, nekem így is jó volt, hisz mindössze annyit kellett tennem, hogy egy kis agresszív véleménycsere keretében belekényszerítem a körülírt területre és már készen is vagyunk.
- De nekem van. - mosolyodtam el, és minden irányból indítottam a zombikat, hogy szorítsanak téged a kalitka felé, én pedig a levegőbe emelkedtem, és ott megint a Blinding Flash-t használtam. Hatására a leány elvakult, és össze-visszacsapkodott a kezében lévő ostorral, viszont figyelmetlen volt, így bekerült a csapdámba. A rúnák felvillantak, jelezve, hogy aktiválódott a ketrec, melyet felírtam.
- Csak hogy lásd milyen jófej vagyok, felvázolom neked gyorsan a pecsét működését. - nevettem el magam már előre. - A lényege, hogy ha nőnemű lép a területre, a csapda aktiválódik, mint ahogyan most is történt, és a benn lévő hölgy vagy hölgyek nem jöhetnek ki onnét... - tartottam egy kisebb szünetet. - De beleépítettem egy kiskaput is, amivel kijöhetsz onnét, ha szeretnél. Kíváncsi vagy rá, hogy mit? – tudakoltam.
- Persze hogy az vagyok! – kiabálta vissza hevesen.
Bár nem hiszem, hogy ilyen egyértelműen válaszolt volna, ha csak egy kicsit is sejtette volna, hogy mi vár rá.
- Az egyetlen megoldás, amivel szabadulhatsz, az az, ha egy férfi szeme láttára megszabadulsz az összes ruhádtól. - nyomtam meg nagyon az összes szót. - Viszont én előbb lelépek és elkapom a fickó grabancát. Szóval sok sikert a szabaduláshoz! - röhögtem hangosan, majd emelkedni kezdtem és huss, már el is repültem abba az irányba, ahová a célpontomat vitte.
- Szeméééét! Utállak!!! Engedj ki te barom! - üvöltötte utánam.
Egy pillanatra megálltam a levegőben, majd visszafordultam.
- Egye fene, előbb megadom az esélyt, hogy ki gyere. Szóval... vetkőzhetsz. - nevettem elégedetten.
- Azt már nem!!! Inkább maradok itt! – válaszolta sértődötten.
- Rendben, akkor majd később visszajövök. – intettem neki, majd elreppentem.
Így hát gyorsan felkutattam az emberünket, ami persze nem volt nehéz, révén, hogy tudtam a hollétét, aztán pikk-pakk elvégeztük a küldetést. Éppenséggel már mehettem is volna haza, de mégsem így cselekedtem. Csak úgy simán otthagyni a bebörtönzött alakváltót a zombijaimmal egyetemben… ez nem vallott volna rám, hiszen hol ebben a kihívás?
Szóval visszarepültem a kivégzés után a telekre, ahol a lány még mindig ott állt a rúnák között. No nem mintha tehetett volna bármi mást, de mégis.
- Na, még mindig nem gondoltad meg magad?
- Nem. Te egy szemét undorító alak vagy, tudsz róla? – fröcsögte a szitkokat rám, melyek leperegtek, elvégre nem is voltak olyan kemények.
- Én nem így látom a dolgokat. - gondolkoztam el. - Sokkal inkább azt mondanám, hogy számító és előrelátó vagyok. – javítottam ki a nézőpontot. - Nos, elmondom azt is, hogy meg fog szűnni az akadály magától is, már ha vársz nem kevesebb, mint hét napot.
- És nem akarsz biztosítani nekem addig ellátást, igaz? – tette fel a nyilvánvalóan ostoba kérdését, elvégre ha ott leszek, amikor kiszabadul, akkor mi értelme lett volna bezárnom?
- Hát őőő... Nem. – feleltem, kimondva az egyértelműt.
- Naaa Rohandar! Hiszen... olyan jóban vagyunk! - mondta kiskutyaszemekkel. - Még a hajad is megcsináltam!
- Pontosan! Ott el is érted, hogy még a legkisebb szikra se merüljön fel bennem arra nézve, hogy csak úgy szabadon engedjelek. – szögeztem le azt, hogy igenis nagy tévedésben él, ha azt hiszi, hogy bármit is engednék neki.
- Pedig cuki voltál! De ugye nem akarsz csak így itt hagyni egy héten át? Nem lehetsz ilyen kegyetlen!
- A döntés csak rajtad áll. - tártam szét a kezem. - Elmondtam, hogy mit tehetsz meg és mit nem. Innentől kezdve ne engem okolj! – folytattam, hiszen én még a szabadulás esélyét is megadtam neki, nehogy már én legyek a rossz.
- De párkapcsolatban élek!!! Nem tehetsz ilyet velem... – próbálta továbbra is kihúzni magát a következmények alól.
- Hmm, azt hiszem, hogy erre szokták mondani a híres neves mondást: Ez van! – zártam le részemről a vitát.
Végül elfogadtam, hogy nem fog tovább küzdeni velem, így hát visszavonulót fújtam, és elrepültem a terepről. Elvégre a feladatomat már elvégeztem, ráadásul elég sok szemtanúja lehetett a gyilkosságnak, így valószínűleg a nyomomba eredhettek, nem lett volna tanácsos sokáig időznöm.
- Azért ez vicces volt. - kuncogtam magamban. - Kezdem nagyon megkedvelni ez a mágiát. - gondoltam elégedetten, miközben visszafelé repültem a céhbe.

Ellenfelemmel láthatólag nem bírtam el, de ha csak úgy ott hagytam volna, akkor egy másik találkozás alkalmával biztosan nem fogta volna be a száját, hogy milyen gyenge vagyok, és nincs akaraterőm. Viszont a hullákkal nem tudtam úgy megbirkózni, hogy a varázserőm csökkent mikor kinyírtam őket, úgyhogy új tervet eszeltem ki. Felvittem a törpét egy fa tetejére a szárnyaimmal, hogy ott majd egy ideig nem kell vele foglalkoznom. Ez után valami olyan tervet eszeltem ki, hogy életveszélyes állapotba is kerülhettem volna utána. A kis kötelet ami a rúzsomból volt elővettem, utána pedig a fiú hátára ugrottam, majd felkötöttem a haját elől egy copfba. Mit ne mondjak, buzis lett. Ez után A karmaimmal akartam sérülést okozni Rohandaron, de ő fogta magát és eliszkolt. Nem bírta a szépség és a báj erejét…
- Na jó, most aztán tényleg kezdesz idegesíteni. - huhhuuu, valaki nagyon morci! - Mellesleg... körülbelül tíz másodperced lehet, mielőtt a többiek felnyársalják a szegény bácsikát. – Felnéztem a fára, és láttam, hogy a hullák tényleg mindjárt odaérnek. A Black Bat-et újrra felvettem.
- Oda fogok érni, ne aggódj! Mellesleg, cuki a hajad! – mondtam neki integetve miközben odébb repültem. Úgy voltam vele, hogyha már nem győzhetek, legalább kicsit piszkálhassam. A fickóért felmentem a fára, majd mivel úgy gondoltam itt biztos nincs nagy biztonságban, így fogtam magam és a közeli városba igyekeztem. Ott a piacon leraktam, hogy el tudjon vegyülni a többi ember között, és nehezebben találja meg Rohandar.
- Maradjon itt. Ha sikerül akkor jövök nem sokára, a nem akkor az ellenfelem jön. Sajnálom uram. – biztos voltam abban, hogy az a szemét alak meg fogja találni, és véget vet az életének. Én visszamentem, és kiálltam megint a fiú elé, de már eléggé ki voltam fáradva. Ő ott állt a temérdek hullájával, egy nagyobb területen, és valami csapdával várt. Női megérzéseim súgták nekem.
- Nincs kedvem támadni... – mondtam unottan, és félre húztam a számat. Tényleg nem volt! Nem is kamuztam!
- De nekem van. – mosolygott Rohandar, majd a halott barátait rám uszította, és az az előtti állóhelyükre tereltek, mintha csak birka lettem volna. Főellenségem a magasba emelkedett, és megint csak elvakított. Hogy én mennyire szerettem. Vakon próbáltam kikerülni a hullák tömegéből, és mikor újra láttam rúnák villogtak. Remek. Beleestem.
- Csak hogy lásd milyen jófej vagyok, felvázolom neked gyorsan a pecsét működését. – nevetett a fiú, mint valami őrült zseni. - A lényege, hogy ha nőnemű lép a területre, a csapda aktiválódik, mint ahogyan most is történt, és a benn lévő hölgy vagy hölgyek nem jöhetnek ki onnét... De beleépítettem egy kiskaput is, amivel kijöhetsz onnét, ha szeretnél. Kíváncsi vagy rá, hogy mit? –kérdezte a nyilvánvaló kérdést. Tudtam hogy valami szívatás lesz, de ki akartam jutni onnan.
- Persze hogy az vagyok! – kiabáltam vissza.
- Az egyetlen megoldás, amivel szabadulhatsz, az az, ha egy férfi szeme láttára megszabadulsz az összes ruhádtól. – szemeim nagyra kerekedtek. Nem akartam hinni a fülemnek… Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gyökérnek ez eszébe juthat. - Viszont én előbb lelépek és elkapom a fickó grabancát. Szóval sok sikert a szabaduláshoz! – nevetett rajtam egy nagyot, majd el akart iszkolni, anélkül hogy kiengedett volna.
- Szeméééét! Utállak!!! Engedj ki te barom! – sikítva üvöltöttem, nagyon felment bennem a pumpa. A fiú megállt vagy visszafordult.
- Egye fene, előbb megadom az esélyt, hogy ki gyere. Szóval... vetkőzhetsz. – nem így gondoltam, és ne is számíts rá aranyoskám.
- Azt már nem!!! Inkább maradok itt! –önérzet is volt a világon! Ráadásul egyetlen egy férfi előtt vetkőztem volna csak le, és előtte sem a legnagyobb örömmel.
- Rendben, akkor majd később visszajövök. – intett oda Rohandar, majd tovaszállt. Tizenöt percet lehettem bezárva, de fél napnak tűnt. Utáltam mikor nem mehettem sehova ráadásul mocsokul éreztem magam, hogy azért hal meg valaki mivel gyenge vagyok. Arcomat kezembe temettem, de nem sírtam. Rohandar azt mondta hogy visszajön, nem akartam, hogy lássa a gyengeségem.
Vissza is tért. Hállelúúújáááá…
- Na, még mindig nem gondoltad meg magad? – majd azzal fogom kezdeni, hogy levetkőzök valaki előtt akit utálok, ráadásul úgy hogy ott van nekem a szerelmem.
- Nem. Te egy szemét undorító alak vagy, tudsz róla? – kérdeztem tőle.
- Én nem így látom a dolgokat. Sokkal inkább azt mondanám, hogy számító és előrelátó vagyok. – az meg a… nem káromkodok akkor sem! - Nos, elmondom azt is, hogy meg fog szűnni az akadály magától is, már ha vársz nem kevesebb, mint hét napot. – egy hetet? Hát normális az ilyen???
- És nem akarsz biztosítani nekem addig ellátást, igaz? – kérdeztem már-már csak szenvedve, hogy ne menjen el és hátha meggondolja magát.
- Hát őőő... Nem. –gondoltam.
- Naaa Rohandar! Hiszen... olyan jóban vagyunk. Még a hajad is megcsináltam! – ezt meg már csak azért is.
- Pontosan! Ott el is érted, hogy még a legkisebb szikra se merüljön fel bennem arra nézve, hogy csak úgy szabadon engedjelek. – már a fodrászatot is tiltotta a gonosz céh?
- Pedig cuki voltál! De ugye nem akarsz csak így itt hagyni egy héten át? Nem lehetsz ilyen kegyetlen! – mondtam neki még mindig siránkozva.
- A döntés csak rajtad áll. Elmondtam, hogy mit tehetsz meg és mit nem. Innentől kezdve ne engem okolj!
- De párkapcsolatban élek!!! Nem tehetsz ilyet velem... –
- Hmm, azt hiszem, hogy erre szokták mondani a híres neves mondást: Ez van! –mondta, majd szépen elslisszolt a színről. Ott ültem teljesen egyedül bezárva a tudattal, hogy valaki miattam halt meg. Össze-vissza járkáltam, majd egy botot fogtam és rajzolgatni kezdtem mindenféléket. Inkább virágokat, kis állatokat nagyon gyenge módon de legalább elfoglaltam magamat. Már estefele járt, mikor léptek zaját hallottam. Kezdtem megörülni, hogy a megbízóm túlélte a dolgot, de nem. Ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Nocsak, nocsak, kit leltek szemeim? Nyuszi ül a fűben? – Strago volt az. Az egyetlen ember akinek a segítségével ki tudtam szabadulni.
- Strago! Jajj de jó, hogy itt vagy! És nem nagy örömmel ülök a fűben... volt egy kisebb nézeteltérésünk Rohandarral...- kezdtem bele, de nem folytattam. Nem akartam…
- Valamiért nem vagyok meglepve. Ez őrült gyilokgéppel nehezen lehet értelmesen megoldani problémákat. És, mi a probléma? Miért ülsz a fűben, ahelyett, hogy felállnál, és hazajönnél? – jöhetett a csattanó. Már akkor éreztem, hogy az arcom vörösödni kezd mikor rákérdezett a dologra, de még el is kellett mondanom.
- Mert be vagyok zárva. És csak hét nap múlva fogok tudni kijönni vagy... –
- Egy hét múlva, vagy? Valami nagyon csúnya dolgot kell csinálnod, vagy mi? – attól függ honnan nézzük a csúnya dolog fogalmát.
- Hát. Le kell vetkőznöm egy férfi előtt. – mondtam végül.
- Ó, ha én ezt a bolondot egyszer kezeim közé kapom... – Strago is zavarba jött egy kicsit, gondolom gondolta hogy csak előtte fogom megtenni, mert igen meg fogom tenni. Mondhattam volna neki hogy egy hétig hozzon nekem ellátmányt, de akkor is lettek volna emberi szükségletek amiket nem lehetett megtenni a nyílt terepen. - Öhh, szerintem essél túl rajta, minél hamarabb, meg, hát már úgy is volt szerencsénk egymáshoz ruha nélkül, bár tudom, hogy sötét volt, és négy fal között voltunk, de... – igen, szerintem is jobban jársz ha nincs tovább. Elkezdtem levenni a ruháimat, és kedvesem fél úriember módjára próbált volna nem bámulni, csak hát nehezen ment neki a dolog. Mikor már minden ruhám lent volt a rúnák kivilágítottak majd eltűntek a semmibe. Hihetetlen gyorsasággal visszakaptam minden göncömet, mert hiába látott már így Strago, ez mégis csak más volt. A kedvem még mindig nem érte el a tetőfokát, a bűntudat megmaradt bennem, viszont nem szóltam a küzdelem tétjéről szerelmemnek ezzel nem akartam terhelni, és a férfiakat ismerve nem beszélgetni akart velem egy ilyen történés után.
- Mehetünk haza. – mondtam miközben megfogtam a kezét.
- Mehetünk, de hozzám megyünk, ha jó, ha nem. – hirtelen felkapott a fiú, majd mentünk is… igen hozzá. És nem, nem beszélgettünk azon az estén, hiszen találtunk valami más szórakozást paplan alatt, meg felett is. Az este egy kicsit legalább elfeledtette felem a kudarcot.