Rohandar vs Miliko - Az emberrablási kísérlet (ellenőrizhető)

Egész kellemes napnak ígérkezett a dolog. Ahogy szokásom volt, a jól megérdemelt lazsálásomat élveztem, azaz élveztem volna, csakhogy eljött ismét a munka ideje.
- Kell valami munka. – gondoltam morcosan, majd utamat a küldetésfal felé vettem.
Sorba vettem a küldetések java részét, de egyik sem keltette fel az érdeklődésemet, mígnem fel nem fedeztem egy furcsa papirost. Semmi leírás nem volt rajta, mindössze a jutalom és egy cím.
- Különös. – tanakodtam, és levettem a cetlit. – Ez már kíváncsivá tett. – gondoltam elégedetten, és elindultam, hogy a megadott címre elmenjek.
Az út eléggé rövidre sikeredett, mivel a léghajónk meglehetősen közel repült éppen arra, ahol a megbízó lakott. Egy Hargeonhoz közeli kisvárosban kötöttem ki, és rövid idő alatt meg is találtam a felhíváson szereplő címet. Bekopogtattam az ajtón.
Egy komornyik nyitott ajtót. Ötven év körüli, magas, vékony emberke volt.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Erre a felhívásra szeretnék jelentkezni, vagyis… információt kapni róla. – mondtam el a jövetelem célját.
- Fáradjon beljebb, azonnal bejelentem az uramnál. Kit is jelenthetek be? – kérdezte.
- Rohandar vagyok. – mutatkoztam be.
Miután végre fogadott a ház ura, rá is térhettünk a tárgyra.
- Szóval Rohandar-dono, jól gondolom, hogy Ön egy sötét céhből jött hozzám? – kérdezte módfelett választékos szólással.
- Igen, jól gondolja. Miféle megbízása lenne számomra? – érdeklődtem.
Elém rakott néhány fénykémet.
- Íme a hölgy. – mutat a képre. – A neve Mimasuya Miliko. Ő is mágus, a Blue Pegasus céh tagja. – ad további felvilágosítást róla.
- Rendben. És nekem mi lenne a feladatom? - érdeklődtem a továbbiakról.
- Arra szeretném megkérni Önt, hogy hozza el nekem, lehetőleg sértetlenül a kisasszonyt. Szeretnék vele játszadozni egy kicsit. – mondta, és egy perverz mosoly jelent meg az arcán.
- A mindenit, az öreg nem viccel. – gondoltam. – És hol találom meg? – kérdeztem.
- Jelenlegi információim szerint Hargeonban van. – válaszolta a fickó.
Miután megállapodtunk pontosan az összegben, és megbeszéltük a részleteket, elindultam Hargaonba. Kora délután értem el odáig. Az utcákon nem sok ember járkált, kivéve a piacot, meg a kikötőt. Nagyjából háromnegyed órás lézengés után találtam rá a tömegben a lányra. Egy ideig teljesen feltűnően követtem, ami szemmel láthatóan nem kerülte el a figyelmét. Megpróbált lerázni, és befordult az egyik szűk kis utcába.
- Most megvagy! – gondoltam elégedetten, majd miután én is befordultam, megszólítottam: - Miliko-sanhoz van szerencsém? - kérdezem gonosz mosollyal az arcomon.
- Talán. Ki kérdezi? – mondja mogorva arckifejezéssel, hangjából pedig érezhető, hogy nem tetszik neki a helyzet, de voltaképpen van is rá oka.
- Az lényegtelen. Ami viszont fontos az az, hogy szeretném megkérni kegyedet, hogy tartson velem egy kis kiruccanásra. – mondom továbbra is finomkodva.
- Kiruccanásra? Kösz de nem és most húzz innen. – válaszolja változatlan hangnemben, majd hátat fordít nekem, és el szeretne menni.
- Attól tartok ebbe nincs beleszólása. – mondtam, majd kinyújtottam a kezemet és elmormoltam a varázsigét: - Rise of Dead! - idézek meg két hullát a sikátor másik oldalára, vele szembe.
- Tch… - reagál a lépésemre a lány, és ismét felém fordul, majd elrugaszkodik, majd a ház tetején érkezik le.
- Nem rossz. – gondoltam. – Ejnye-ejnye, látom nem könnyíted meg a munkámat mi? – zsörtölődöm inkább magamnak, mit Milikonak. – De előlem nem menekülhetsz ilyen könnyedén. Rise of Dead! – idézek meg ismételten két hullát, ezúttal a tetőre, majd a lent lévő kettőt is utasítom, hogy másszanak felfelé. – Kapjátok el, de élve! – hangzik a parancsom a harcosaimhoz, jómagam pedig a lépcsőhöz szaladtam, mely a ház elején volt, és nekiláttam, hogy ily módon kerüljek fel a háztetőre.
- Naná, hogy nem. – mondta a lány megvetően. – Akkor fogócskázzunk! Uindo Burasuto! – lövi le az egyik testemet, amely hátrarepül, és összetör néhány cserepet a tetőn.
Én mindezt jól hallhattam, mivel a lépcső melyen felfelé haladtam egyfajta tűzlétra volt, így a ház külsején helyezkedett el.
- Jó lesz sietni. – gondoltam.
Hallottam, hogy a másik testem is támadásba lendül, majd kardok csörgésére lettem figyelmes. Ekkor végre valahára elértem a ház első emeletére, a két másik emberem pedig már a második szinten járt.
- Én a helyedben inkább jól viselkednék! – kiáltottam fel a lánynak.
Időközben több nézelődőnk is akadt, de nem törődtem velük különösebben. Miközben lépkedtem felfelé a lépcsőkön hallottam, hogy ismét beveti a széllökés mágiát, melytől most a másik hullóm koppant egyet.
Abban a pillanatban, ahogy felértem a lépcsőn, ellenfelem ismételten lebegni kezdett, és nagyjából két méter magasan volt a ház tetejétől. A két felfelé mászó bábom már majdnem felért, így hát meg mertem kockáztatni egy kissé kétesélyes végkimenetelő támadást is, de előtte még rossz ellenfélként figyelmeztettem ellenfelemet.
- Most szólnék, hogy a következő támadásomban ne csinálj hülyeséget, mert az fájni fog neked! – mondtam teljesen magabiztosan.
A két lelőtt testet felkeltve nekifutásba kezdtem velük, majd elrugaszkodtam a lány irányába. Hát a látvány és az eredmény szintén kétféle volt. Ez egyik élőhalott nem érte el a célpontot, és mint egy darab krumplis zsák a mélybe zuhant. Ellenben a másik katonám elkapta a lány bokáját.
- Kettőből egy. Nem is olyan rossz. – gondoltam elégedetten. – Bármikor képes vagyok felrobbantani bármelyik halott testét, szóval, ha nem akarod cafatokban végezni, akkor add meg magad! – tártam fel újabb titkaimat ellenfelem előtt, még mindig sziklaszilárd bizonyossággal afelől, hogy én leszek a győztes.

A lány nem tűnt túlzottan ijedtnek, ami nem igazán tetszett, mivel jobb szerettem, ha az emberek ha nem is rettegnek, de legalább félnek tőlem.
- Egész belevaló csaj. – gondoltam elismeréssel, de persze még mindig nem kételkedtem benne, hogy fölényesen le tudom verni. – Ha nem kéne élve elkapnom, akkor már rég végezhettem volna. – zsörtölődtem magamban.
Ahogy elkapta a bábom, eltette a kardját, majd mind a két kezét felhúzta egészen a mellkasáig.
- Ne szállj el magadtól! – mondta, majd ismét mágiát használt: - Uindo Burasuto! – mondta, melyről már megállapítottam, hogy voltaképpen azonos a Wind Blast varázslattal.
Eléggé erős lökéshullám keletkezett, és meglepetésemre nem a lábán csimpaszkodó katonámat, hanem egyenesen engem célzott meg.
- Te aztán merész vagy. – gondoltam.
Nem tértem ki a csapás elől, egyszerűen megidéztem egy Dead Spike-ot, és belevágtam a tetőbe, hogy el ne sodorjon a légáramlat, és vártam a becsapódást. Ekkor következett a következő, elsőre érthetetlen dolog: A csapás nem engem célzott, mint ahogyan gondoltam. Előttem kettévált, és a tetőbe csapódott be.
- Ez meg mit jelentsen? – tanakodtam. – Mit akar ezzel?
Rövidesen választ kaptam a kérdésemre, mert alattam a ház szerkezete elkezdett recsegni, és tisztán érezhető volt, hogy pillanatokon belül bomlik.
- Nem rossz, de nem is elég jó. – gondoltam, és a dárdámat kirántva egyszerűen rohanni kezdtem.
Az épület mondhatni alattam omlott össze. Ahol az imént a lábam volt, a következő pillanatban már a felső szintre zuhant. Lépésről lépésre követett az omlás, de csak pár méteren, mivel a szerkezet egy része még ép volt. Mire végre megállt az omlás, némi porfelhő keletkezett.
- Ejnye, ejnye! És még én vagyok a rossz. Így beomlasztani szegény emberek házát! – korholtam gonoszan a lányt. – De sebaj, nem az enyém a ház. – nevettem el magam.
- Hát aztán, az enyém sem. - vág vissza a lány.
Szilárdan álltam a tetőn, és a másik két hullám is fenn volt még velem, és a harmadik is kapaszkodott.
- Tudod, nem szeretem ám szétrobbantgatni a testeimet, mert akkor újat kell keresnem helyettük. – kezdtem bele egy voltaképpen teljesen lényegtelen, mondhatni monológba. – De ha nem hagysz már választást, akkor kénytelen leszek felhasználni őket. Te döntesz! Mellesleg, az sem lenne jó, ha darabokban végeznéd, mert akkor nem kapok pénzt, de biztosíthatlak, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, nem fogok habozni. – fejeztem be végül a monologizálást. – Lássuk csak, hogy erre mit reagálsz? – gondoltam továbbra is teljes magabiztossággal, mivel ha netán úgy alakulnának a dolgok, még jó pár csel és trükk van a tarsolyomban.
Nem kezdtem támadásba, mindössze vártam, hogy mi lesz ellenfelem reakciója.

- Hah? – hangzott a reakció a szavaimra, és egy meglehetően gyermeteg és értetlen arckifejezés ült a lány arcára, fejét pedig kissé félre döntötte.
- Te még nem ismered a sötétség világát. – nevetek magamban.
– Most félnem kéne? Ha nem vetted volna észre a zombiaid ott vannak… - mutat az embereimre.
- Ejnye, így lebecsmérelni szegény kicsikéimet. – gondoltam morcosan, de mégis derűsen.
- Én pedig itt… de már nem sokáig. – folytatta beszédét az ellenfelem, majd ismét mágiához nyúlt. - Uindo Burasuto! – lőtt ismét egy lövedéket, ezúttal a saját maga alatti ház tetejére.
- Más mágiája nincs is? – gondoltam csalódottan, hogy nem kapok semmiféle kihívást.
A maga alatt beszakított tetőn át lelebegett az alatta levő szintre.
- Mata ne! – mondta, és mivel nem nagyon voltam otthon a nyelvekben, így nem kis fejtörést okozott, mire rájöttem, hogy mit is mond.
- Felesleges elköszönnöd, még úgyis találkozunk! – kiáltok utána, majd máris nekiestem a tervezgetésnek. – Először is vagy át kéne jutnom a másik házra, vagy le kéne jutnom innen, ha körbe megyek, akkor sok időt vesztek mindenképpen át kell mennem. – döntöttem el a dolgot. - De mi legyen az embereimmel? Áhh, mindegy, visszazárom őket.
Így is tettem, és a két lehullott emberemet leszámítva a többieket visszazártam a köztes dimenzióba, így készenlétbe helyezve őket.
- Most pedig jöjjön az akrobatika! – gondoltam nevetve, de még valami eszembe ötlött, így még vártam a dologgal.
Először két-két hullát idéztem meg a szomszédos ház elülső és hátsó bejáratához.
- Így már jó lesz. – gondoltam, és végre tényleg az akrobatikáé lett a főszerep. – Remélem nem rontom el, mert az eléggé kellemetlen lenne. – gondoltam kissé hezitálva, majd rászánva magam a dologra.
A lándzsámat, mint ugró rudat használtam fel. Nekifutottam, majd a tető szélénél leszúrtam, és a segítségével átlendültem a mélység felett, és két kézzel megkapaszkodtam a szomszédos hát tetőzetének a szélén, már ami megmaradt belőlük.
A dárda a mélybe zuhant, én pedig egyetlen izommunka eredményeképpen felhúztam magam, és beugrottam a tátongó nyíláson a lány után.
- De rohadt por van itt! – gondoltam zsörtölődve, és a köhögéssel küzdve.
Pillanatok alatt megállapítom, hogy ez egy padlás. A törmelékeket ellepő porban erősen kirajzolódik az űzött vad lábnyomainak a körvonala.
- Tehát már tovább haladt. – gondoltam elégedetten, hogy talán mégiscsak lesz némi izgalom a munkában.
Telepatikus úton utasítottam a hulláimat, hogy ne engedjenek ki senkit a házból.
Követtem a nyomokat, és máris ráakadtam az egy szinttel lejjebb ácsorgó, és gondolkozó lányra.
- Ez nem volt valami bölcs döntés kicsikém. – mondtam neki a háta mögül, majd gonosz és harsány nevetésben törtem ki, és a mágiához nyúltam: - Dark Moment! – mondtam ki a varázslatom nevét, és teljes sötétséget borítottam a szobára, majd egyetlen szökkenéssel a lány mögött teremtem, és a kardomat előrántva a markolattal egyenesen a gyomor felé célozva ütöttem is.

Részben azért, mer nem is akartam kárt tenni a hölgyeményben, részben pedig a lány gyors reflexeinek köszönhetően némileg hárította a támadásom. Nagyjából úgy nézett ki, mint amikor az ember bever egy szöget: Lesújt a kalapáccsal, mely jelen esetben az én kardom volt, de mégis a szög hatol a fába, és nem a kalapács, ami esetünkben ellenfelem kardjának a markolata volt.
A lány arca kissé eltorzult a fájdalomtól, amit én jól ki tudtam venni, hiszen a mágiám rám nem volt hatással, különben nem is ért volna sokat. Nem okozott neki komolyabb sérülést, és azt a célomat sem értem el, hogy esetlegesen elkábítom.
Ezt követően a lány megpróbálta megragadni a karomat, amit persze könnyedén ki tudtam volna kerülni, de kíváncsi voltam, hogy mit tervez, így hát hagytam neki, hogy elkapja.
- Így legalább én is a közelében maradok, és maximum elbukom a munkát. Ez mégis csak egy jó oldalon álló mágus, ráadásul lány. Nem hiszem, hogy kivégezne. – nevettem magamban, és vártam a következő lépést.
A lábaival kezdett el kalimpálni, de voltaképpen cél nélkül.
- Tehát erre megy ki a játék. – gondoltam csalódottan.
Könnyűszerrel kikerültem az irány és erő nélküli kapálózásokat, és egyetlen erőteljes mozdulattal kitéptem a kezem a markából, és kissé hátráltam, kínosan ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt.
Ahogy ezzel megvoltam, továbbra is hangtalanul osontam el, egyenesen a háta mögé, majd belekezdtem a bábjátékba.
- Kíváncsi vagyok, hogy bekapja-e a csalit. – nevettem ismételten, természetesen csak magamban, mivel a kuncogás elárult volna. – Van még egy kis időm játszadozni veled, nem fogyott ki a mágikus erőm, neked ellenben már nem sok lehet. – latolgattam és mértem fel a helyzetet, majd akcióba léptem.
A szoba villámgyorsan telítődött, a két hullát leszámítva volt még hat a tarsolyomban, így hát nem tétlenkedtem, és négyet meg is idéztem, méghozzá egy négyzet mentén, úgy, hogy a négy csúcsban helyezkedjenek el, és a középpontban legyen a lány.
- Most olyat mutatok neked, amit még sosem láthattál! Bár… voltaképpen most sem fogod látni. – tettem hozzá tovább gondolva a dolgot. – Na mindegy, a lényeg, hogy tapadjon a bélyeg, vagyis hogy én nyerek, te meg nyeled, vagy nem is tudom, elég furcsán nézett a fickó, amikor megbízott, szóval ki tudja. De elég a komédiából, harcra fel! – kiáltottam el maga, és megindítottam négy irányból a támadást, magam pedig fedezékbe vonultam.
- Biztosan megint a szelét fogja használni. Ha ez megtörténik, akkor meg lesz az esélyem, hogy lecsapjak rá. – tervezgettem előre, voltaképpen kizárva annak lehetőségét, hogy a támadásból nyernék, de azért mégis csak komolyan véve a dolgot.

Ahogy a hulláim közeledtek felé, látszólag kissé zavarba jött, majd becsukta a szemét, de az ajkai mozogtak, valamit határozottan mormogott.
- Mi a fenét csinál ez? – tanakodtam kissé értetlenül, míg nem ki nem derült számomra is, hogy számol. - Megpróbálta megszámolni hány emberem van jelenleg. De vajon sikerült neki?... Lényegtelen. Úgyis csak elterelés az egész. – filóztam tovább, majd lecsaptam.
- Most! – kiált fel a lány, és a kezében tartott karddal elkezd kör alakú pályán hadonászni.
- Tényleg ennyire alábecsül? – értetlenkedtem, mivel a suhintásokat könnyedén kikerültem, azaz kikerültettem a hulláimmal, ekkor jött azonban a valódi támadás.
A kard által keltett szelet ugyanis felhasználta, és mondhatni egy miniatűr tornádót keltett, amivel mind a négy verőlegényemet elröptette, de sajnos nem a sárga útig, ahol megtalálhatták volna Ózt, hanem egyiküket egyenesen ki az ablakon. Szegény fickó úgy nézett ki, mint egy beteg sün, akinek befelé nőttek a tüskéi, mivel annyi üvegszilánk volt a testében.
- Nem rossz, nem rossz, de még egy kicsit kevés. Elárulom, hogy ha megtalálod az ablakot, és kijutsz rajta, akkor már látni fogsz, de addig még azt hiszem élvezned kell a társaságom.
Akár hogy is csűrtem-csavartam a dolgot, tetszett, hogy ennyire nyeregben vagyok, és hogy jó formán meg sem izzaszt a csata. De az sem volt utolsó szempont, hogy enyhe túlzással persze, de én voltam a vadász, a vad pedig menekült előlem, méghozzá rettegve. Ez persze kissé túl eltorzított kép, de érzet képpen megjelent, és eléggé kellemes volt.
Nem volt kedvem tovább várakozni, gyors és hangtalan léptekkel közeledtem a lány felé, méghozzá hátulról, és olyan szögből, hogy a kitört ablak pontosan velem szemben helyezkedett el.
Ezután következett egy rúgás, majd egy kisebb lökés és volalá, a hölgyike máris megtanult repülni.
- Aztán nem mond, hogy nem vagyok fair! – kiáltottam utána, ugyanis úgy céloztam a támadásommal, hogy ne tegyek benne nagyobb kárt, és ne fájjon túlságosan, és egyenesen a kitört ablakon át szálljon, ezáltal a szabadba jutva, és így kikerülve a technikám hatása alól.
Én sem voltam persze rest, és rögvest utána vetettem magam a nyílt utcára, méghozzá a három, még bent lévő „szekrényemmel” együtt.
- Nos, elég volt és vihetlek végre, vagy szeretnél még fogócskázni egy kicsit a bújócska után. De én leszek a fogó! – nevetem el magam, de csak egy rövid pillanat erejéig, és várom a további reakciókat.

A megszólalásomra nem érkezett válasz, de a lány felállt, és a kardját védekezőleg maga elé fogta.
- Azt hiszi, hogy ez hatásos lehet? Vagy már ennyire kifogyott a varázsereje? – latolgattam a dolgok állását.
Valami hasonló fordulhatott meg a lány fejében is, mivel mire már épp célba akartam volna venni a csapatommal, meggondolta magát, és futásnak eredt.
- Előlem nem fogsz elszelelni. – gondoltam, és utána iramodtam.
Néhány utcán végigszaladtunk, majd elérve egy sikátort, azt is keresztülrohantunk.
- A fene vinné el, gyalogolni még szeretek, de a futás már nem az erősségem… De fárasztó ez. – bosszankodtam.
Ezt követően sem fordult jobbra a dolog, mivel a sikátor igen közel esett egy ottani piachoz, ráadásul, amilyen ramazulit csináltam eddig, várható volt a rendvédelmi szerv közbeavatkozása is, amit pedig nem szívesen vártam volna meg.
Miliko szemfüles volt, és rögtön megpróbált eltűnni a tömegben.
- Hol van? Hol van? – fürkésztem sólyom tekintettel a fel-alá mászkáló emberek hullámzó tengerét, és nagy pechére ki is szúrtam a lányt.
- Hiába menekülsz, a tömeg nekem nem akadály! – kiáltottam bele voltaképpen a semmibe, és a teljes csapatomat, azaz mind a tizenöt hullát a nyomába küldtem.
Mindenki rémülten próbált menekülni a zombik lerohanásától, akinek nem sikerült, azt egyszerűen félrelökték az útból. Jómagamnak nem volt kedvem a csőcseléken keresztül vágnom, így inkább előkaptam a deszkámat, és felpattanva rá három- négy méteres repülési magasságból követtem a csontvázaimat.
- Nem megmondtam? Nem fogsz meglógni előlem. – szóltam a célpontom után, aki még továbbra is csak menekült. – Egek, miért nem tudja elfogadni a tényt, hogy nincs esélye? – bosszankodtam, és már-már utol is értem őt.
- Francba. – hallottam meg halk motyogását. - Na azt még majd meglátjuk! – mondta fennhangon eléggé határozottan, és egyenesen nekem.
- Hó, tehát még mindig van benne küzdeni akarás? Érdekes… - filozofáltam.
Ekkor megértettem, hogy mire fel lett ennyivel magabiztosabb: A piac után közvetlenül egy kikötő volt, melyben eléggé sok veszteglő hajó volt. Kihasználva a szélmágiáját, a lány felemelkedett a földtől, és lebegve felszállt az egyik horgonyzó hajó legmagasabb árbocára, és annak tetején a kihúzott kardjával megállt, és ott várt rám:
- Na akkor gyere kapj el! – kiáltott le nekem.
- Ám legyen. – feleltem, és éppen indultam volna a deszkámmal, hogy ellássam a baját, mikor egy hang szólalt meg a fejemben:
- Rohandar!
- Ez meg mi? – gondoltam értetlenül.
- Elnézést, hogy csak így belefurakszom a fejedbe, de lenne neked egy igen jól fizető megbízásom. – mondta a hang, melyről immáron rájöttem, hogy Ann apjához tartozik.
- Ez valami telepatikus beszélgetés? – tettem fel a kérdést csak gondolatban.
- Igen, így is nevezhetjük. – felelte. – Szóval elvállalod? – érdeklődött.
- Jelenleg éppen egy feladatot teljesítek, utána is megfelel? – próbáltam minél nagyobb hasznot összehozni.
- Most azonnal lenne szükségem a szolgálataidra. – kaptam meg a határozott választ.
- Rendben van, akkor azonnal indulok. – mondtam, majd egy fura érzést éreztem, és nem hallottam többet a hangot.
- Nos, úgy tűnik, hogy ezúttal megúszod. Más programom akadt, szóval nincs időm veled foglalkozni. De ne menj túl messzire, még lehet, hogy visszajövök érted. – tudattam a dolgot a kicsikével, majd a hulláimat visszazárva máris tovább robogtam a deszkámon a bázis felé, melynek helye időközben belevándorolt a fejembe. – Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet ilyen sürgős. – gondoltam érdeklődően az új feladatom iránt.