Anoya vs Rohandar, avagy ki a vérfagyasztóbb? (ellenőrizhető)

Nem volt túl sok dolgom az elmúlt hetekben. Semmi jó felkérés vagy érdekes megbízás, semmi történés, csak unalom a köbön. Jobb teendők híján inkább úgy döntöttem, hogy ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. Lefordítva a dolgot, ha nem történik semmi, akkor teszek róla, hogy történjen.
- Gyere Froozer, elmegyünk egy kicsit vásárolni! – mondtam a kicsinek.
- Rendben! – kiáltotta, és máris a lábam mellett állt.
Elhagytam a léghajót, és elgondolkoztam, hogy vajon hová lenne érdemes menni.
- Azt mondják, Magnoliában most jó kis kiárusítás van a feketepiacon. Bár nem annyira hoz lázba, de mi lenne, ha azt néznénk meg?
- Benne vagyok, menjünk! – válaszolta lelkesen a poronty.
Így történt, hogy végül Magnolia városában találtam magam. Már jártam az itteni feketepiacon, így tudtam a járást. Éppen a legális részlegen haladtam keresztül, mikor egy érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet, amely két fiatal lánytól származott, akik előttem mentek néhány lépéssel:
- Eléggé megijedtünk mikor megtaláltunk ott csurom véresen. Mégis mi történt pontosan, azóta sem mondtad el. – mondta egyikük.
- Nocsak, nocsak! Mi folyik itt? – lettem én is kíváncsi a történtekre, hiszen a véres sztorikat általában mindig érdeklődve hallgattam.
- Egy ezüsthajú fiúval találkoztam, akit megtámadtak a farkasok. Mire odaértem a farkasokat mind megölte.
- Igen, igen, ez sűrűn előfordul. Például, amikor rám is rám szokták uszítani valahol a harci kutyákat, akkor én is… Na de elkalandoztam, még a végén lemaradok valamiről. – gondoltam, s visszatértem a jelenbe.
- Borzalmas volt a látvány, az a fiú már-már nem is volt emberi, csak valami ösztönlény, mint egy állat. Azt hittem ott halok meg Mira... Biztosan mágus volt, méghozzá fektemágus.
- Ollállá! Mik ki nem derülnek itt kérem szépen?!
- Nem ismerem annyira a feketemágia fajtáit, de csontokat, és halottakat húzott elő a földből… rémes volt. – ecsetelte.
- Igen, ez tipikus nekromanta mágia, bár nem praktikus őket a földből kihúzni, mivel felesleges időveszteséget okoznak. Mindazonáltal jó hatáskeltés lehet. De a fele vinné el, már megint elkalandoztam! – mérgelődtem.
- Merem állítani hogy egy sötét céhez tartozott...és kissé tartok tőle hogy ha tényleg meghalt… akkor szerzetem magamnak pár újabb ellenséget akik a nyomomba fognak eredni.
- Ettől nem kell félned kislány, a sötét céhek nem tartják számon a tagjaikat… Na jó, a legerősebbeket igen, de ha te legyőzted, tuti nem volt olyan erős. – gondoltam, mintha csak a lánynak mondtam volna.
- Jó lenne, ha az összes feketemágust ellehetne törölni a föld színéről is... lefogadom hogy az összes őrült, idióta és nincs is igazi életcélja...csak a kapott erejükkel hencegnek és gyilkolásznak, megkeserítve más ember életét...
Na ennél a pontnál már kissé bepöccentem, még ha némi igazságtartalma volt is a kijelentésnek, de mégis igencsak rosszalló vélemény volt, melyben leginkább az eltörölni kijelentés fájt a legjobban.
- Majd megmutatom én neked! – gondoltam határozottan. – Froozer, menj valami biztos helyre és várj meg, amíg én egy kicsit helyre teszem a kisasszony rendben? – utasítottam az apró társamat.
- Oké! – válaszolt, és máris elügetett, majd egy távolabbi hordó tetejére telepedett le.
- Ez szerintem mind sületlenség kisasszony. - mondtam úriemberi hangon, miközben a kezemet a vállára tettem az illetőnek, és síron túli szemekkel néztem rá a csuklyám alól. - A feketemágusok igenis a mágia csúcsát képviselik, ők a legerősebbek minden mágus közül. – fejtettem ki tovább a véleményemet.
Csak hidegen levette a kezem a válláról, s a következőket mondta:
- Még hogy ők a legerősebbek... nemrég épp hogy egy feketemágus veszített ellenem. Még mindig olyan erősnek hiszed őket? – kérdezte már-már büszkén.
- Nem volt elég erős a fickó. - mondtam félvállról, miközben a kezéből kihúztam az enyémet. - De ha nem hiszel nekem, örömmel letesztelhetjük az elméletemet. - mosolyodtam el, és máris lekaptam magamról a köpenyt, hogy a vállamon levő céhtetoválásom látható legyen.
Mindig is szerettem, ha a céhem szimbóluma félelmet és pánikot kelt a többi emberben, aki a világosság értelmetlen útjain járnak.
- Grimmoire Heart… - mondta meglepetten és némileg talán félve is.
- Ezt már szeretem! – gondoltam megelégedetten.
- Mira ezt majd én lerendezem, te menj vissza a céhez! – szólt oda a másik lánynak, aki vele volt.
Ezután egy jégkardot idézett meg a kezébe.
- Mira? Olyan ismerős ez a név, de nem ugrik be, hogy honnan. – járattam az agyam. - De sebaj, inkább koncentráljunk a harcra! – zártam le a gondolatmenetemet, s inkább ellenfelemhez szóltam - Azt hiszem rossz napot fogtál ki, mivel már régen nem harcoltam senkivel, így unatkoztam már. - nevettem el magam. - Lássuk, hogy vajon érdekes lesz-e a harc? – mondtam, majd négy zombit idéztem meg, melytől pánik tört ki a zsúfolt helyen, és mindenki igyekezett elhagyni a terepet.
- De még nem vagy harcképes állapotban! Nem hagyhatom hogy így harcolj! – vágott közbe a Mira nevezetű illető.
- Ne aggódj, nem lesz bajom, ahogy a múltkor sem. Úgy tűnik ezt az úriembert felingerelték a szavaim. Ezt majd elrendezem. – mondta a másik.
- Itt maradok! – mondta, de mégis a háttérbe húzódott.
- Nők... – gondoltam lemondóan.

- Nos, kezdhetjük végre a harcot, vagy még van megbeszélnivalód a barátnőddel? – kérdeztem gúnyosan és türelmetlenkedve, hiszen már vártam, hogy harcolhassak végre.
Válasz helyett csak futásnak eredt ellenfelem, aki máris jégkardal a kezében támadott.
- Hóh, hirtelen vérmérséklet, ez tetszik! – jegyeztem meg, hiszen nem szerettem, ha valaki csak úgy félgőzzel harcol és nem ad bele mindent, noha jelen pillanatban én is ilyen cipőben jártam.
Nem nagyon jöttem zavarba a hirtelen rohamtól, egyszerűen csak vártam, hogy közelebb kerüljön. Amikor már megfelelőnek éreztem a távolságot kettőnk közt, akkor pedig elhatároztam maga, és bevetettem a Rise of Dead mágiámat, melynek segítségével mind a négy oldalról körbevettem a lányt.
- Ice Shield!! – védekezett gyorsan, és a jégpajzzsal felfogta a kicsikéim csapásait.
El kellett ismernem, hogy egészen kreatív volt, mivel egy olyan gömböt formált, melynek segítségével a támadást ugyan kivédte, de a tetején képes volt a menekülésre, sőt mi több, az ellentámadásra is.
- Ice Arrows! – kiáltotta, amint kiugrott a teknőspáncélból, és lelőtte a harcosaimat, akik szépen, mint egy szobor le is fagytak.
- Már megint egy jégmágus?... – jegyeztem meg inkább magamnak, sem mint ellenfelemnek, hiszen a legutóbbi kölyök is a jéggel győzött le.
Érthető volt tehát, ha nem nagyon szívleltem a dolgot.
- miért ilyen fagyos mindenki mostanság? – folytattam a hangos gondolkodást, majd leoldva a hátamról a pengémet egy kicsivel feljebb kapcsoltam a teljesítményen, s fellebegtem a levegőbe.
- Ice make: Bow! - kreált egy nyilat, mellyel rám lőtt.
Nem vettem eléggé komolyan a fenyegetést, és hanyag módon próbáltam kitérni a támadás elől, ez okozta azt a történést, hogy képes volt eltalálni a vállamon.
Hagytam, hogy a leányzó azt higgye, hogy most ő van fölényben, és úgy tettem, mintha nem lelném az egyensúlyt. Ahogyan sejtettem, akcióba is lendült, s fellökve magát hozzám, jégkarmaival próbált meg eltalálni.
- Legyünk stílusosak! – gondoltam s a saját fémkarmaimmal védtem ki a csapást.
Persze nem voltam ennyire kegyes, hogy csak védekezzek, így a kardommal támadtam is. Nem tettem benne komoly kárt, mindössze a lapjával taszítottam meg, ellenben emiatt a földön landolt, és láthatóan nem volt valami kellemes a leérkezése. Végül sikerült talpra kecmeregnie.
- Ugyan, ugyan! Felesleges pattognod... Úgyis én vagyok fölényben. – nevettem gonoszan, hiszen igencsak ínyemre volt a helyzet, majd egy kissé arrébb lebegtem, hogy pozícióba kerüljek. - De mivel a sötét mágusok erejét akartam megmutatni, így hát a mágiám azon felét vetem be ellened. – mondtam, s ennek megfelelően leereszkedtem a földre. - Rise of Dead! – idéztem meg a terepen újabb tíz hullát. – Ez nehezebben akar kimúlni, mint vártam. De sebaj, ellátom én a baját. Meg legalább addig sem unatkozom. – gondoltam, mivel eléggé ráérősen voltam.
Aztán támadásba lendültem, jobban mondva ismételten körbefogtam a lányt a csapatommal.
- Ice Shield! – idézett meg ismételten egy jégburkot maga köré, de ezúttal már tömöret.
Nem jöttem zavarba tőle, egyszerűen csak elkezdtem ütni a hulláim segítségével, a jég pedig egyre vészesebben ropogott az ökölcsapások alatt, mely zene volt füleimnek.
- Hiába a burok, a harcosaimnak meg sem kottyan az áttörése. – nevettem ismét. - Van egy gavallér ajánlatom: Te feloldod a jeget, én meg addig nem ütlek. Mit szólsz? – érdeklődtem, mivel mindkettőnk tudta, hogy a végeredmény így is úgy is a burok széttörése lesz.
Válasz helyett egyszerűen csak feloldotta a jeget, de közben azonnal megfagyasztotta a talajt maga körül, így a csapatom, mint egy darab fa esett össze a csúszós terepen, és bizony jól koppantak a földön.
- Nem rossz, csakhogy ez még mindig kevés. - jelentettem ki, és néhány milliméterrel a talaj fölött, villámgyorsan felé lebegtem a kardommal a kezemben.
Mindeközben a másik kezemet a hátam mögé rejtettem, s acél karmokat készítettem rájuk, biztos, ami biztos.
Mindössze egy kardot idézett meg ellenem, amellyel bevárta a rohamomat. A fegyvereink összecsattantak, és próbáltam eltolni előle a fegyvert, hogy a karmaimmal sikerüljön védtelen területet találnom. A zombikat is szépen lassan sikerült talpra állítanom, és megint csak körbefogtam velük a kisasszony.
Ő lándzsákkal rukkolt elő, s leterítette 4 katonámat, majd az így nyitott kis „ösvényen” keresztül kicsusszant, felhasználva maga alatt a jeget.
- Egészen leleményes. – gondoltam magamban, de nem hagyhattam, hogy elfusson, elvégre már éppen kezdtem jól mulatni.
Utána lebegtem, és ismételten támadtam volna, csakhogy meglepett a jég karmaival. Hogy ironikusan fejezzem ki magam, nem gyulladtam be tőle, és az előzőleg előkészített fém karmaimmal védtem ki a csapást.
- Csak hogy tudd, ha akarnám, te már rég halott lennél. - mondtam fölényesen, hogy ráébresszem arra, hogy még korántsem vetettem be a mágiám igazi támadóerejét.
- Annyira lebecsülsz hogy hánynom kell az arroganciádtól... – felelte fintorogva, majd megragadta a bal kezemet, melyet jócskán meg is fagyasztott.
- Picsába, óvatlan voltam! – gondoltam mérgesen, és már pörgettem a fejemben a szabadulási forgatókönyvet, csakhogy nem volt rá szükség.
A lány egyszerűen elcsúszott a saját jegén, és a földön elterült.
- Nos, mint látod, ez nem arrogancia, hiszen te fekszel a földön és nem én. - mondtam lekezelően. - Ha fordítva történne a dolog, akkor tényleg csak arrogáns lennék, de így nem. – adtam meg neki a kioktatást.
Öklével csapott egyet a saját jegére, majd a következőket mondta:
- Az lehet... de nem én vagyok belefagyva egy jégtömbbe...
Ekkor a jég valóban elérte a lábam, s egészen térdig fagytam a kristályba.
- Börtönt akarsz? Ám legyen, adok neked én is egyet! - kiáltottam el magam, s bevetettem a Bone Prisont, mellyel egy nagyjából egy méterszer egy méteres ketrecet készítettem köré.
Ezután rögtön magam köré gyűjtöttem a csatlósaimat, akik elkezdték püfölni a jeget, ami rajtam volt, hogy lezúzzák rólam.
- Nem fog sokáig tartani, amíg áttörik a szolgáim. - mondtam ismételten nem túl nagy érdeklődéssel, inkább csak megjegyzésképpen.
- Az nem átlagos jég... az az én szent jegem... időbe fog telni, amíg a szolgáid kiszednek onnan, de addigra már... – nevetett, s megfagyasztva a csontbörtönöm falát, sikerült széttörnie azt, és máris nekem rontott egy karddal a kezében.

Bár a kezemet időben ki tudtam szabadítani, mégsem volt annyi időm, hogy védekezni tudjak. A jégfegyver végigszántotta a bal karomat, amelyen a keletkezett sebből máris elkezdett bugyogni a vér. Ekkor sikerült kiszedniük a lábamat is az idiótáknak, így a következő támadás elől már ki tudtam hátrálni.
- Ezt még visszakapod! – kiáltottam, és a Dark Delete mágiához nyúltam.
Meg kellett hagyni, hogy igen hatásos volt így közvetlen közelről, hiszen ekkor a lánynak sem volt ideje védekezésre, tehát majdnem az összes lövedékem telibe kapta.
Egy darabig hátragurult a lendülettől, és hanyatt fekve állt meg.
- Hm, ez egészen jól sikeredett. – konstatáltam a helyzetet.
A talpra állás szándékát egyenlőre nem láttam az ellenfelemen, így inkább magamra kezdtem koncentrálni. A megvágott karomat megnézve megállapítottam, hogy a vérzés mértéke nem valami bíztató, minél előbb el kéne látni. Erre pedig a legtökéletesebb lehetőség a csontbrigád volt.
- Nem hiszem el, hogy már megint megvágott egy jégmágus! - jegyeztem meg kissé mérgesen. - Azt hiszem, hogy még gyakorolnom kell a közelharcot. - tűnődtem tovább, aztán a következőket már nyíltan a jégleányzóhoz intéztem. - Elismerésem, ellenben ettől még ugyan úgy a földbe foglak döngölni. – közöltem ridegen, mire egyetlen csettintésre, amelyre csak a hatás kedvéért volt szükség, három harcostól eltekintve minden katonám a földön fekvő ellenség felé indult.
Azzal a hárommal pedig nekiláttam a sebgyógyításnak. Ketten közülük székként funkcionáltak, míg a harmadik kötözött.
- NEM FOGOK MEGHALNI!! – hallottam közben a csapatom háta mögül, egyre hangosabban.
- Tehát éppen áttör rajtuk. – gondoltam, hiszen éreztem, hogy egyre kevesebben vannak az irányításom alatt.
Már egészen hozzám közeledett, de amikor le akart csapni rám, megleptem, és a kötöző hullával egyetemben a magasba emelkedtem a Flight segítségével. A földön maradt egy csatlósom azonban csúnyán belesétált, jobban mondva benne maradt a csapás útjába, így a kard kettévágta.
- Így már úgyis használhatatlan. – gondoltam, és szépen felrobbantottam. - Ugye megmondtam, hogy esélyed sincs? – nevettem, ekkor azonban a sebem belefájdult, így gyorsan abba is kellett hagynom. - Igyekezz már te idióta, nem érek rá egész nap! – kiáltottam rá közben az ápolást végző testre.
- Lehet, hogy...nem tudok ellened győzni. – vett ki egy szilánkot a vállából, mely az előző robbantásomból származott. – Lehet, hogy... meg fogsz ölni… de a társaim biztosan bosszút állnak értem... De ne hidd, hogy meg akarok halni... az utolsó leheletemmel küzdeni fogok ellened. – mondta komolynak szánva, de abban az állapotban nehéz volt őt igazán komolyan venni, hiszen alig állt a lábán.
- Nyugalom, eszem ágában sincs megölni. Bár... lehet, hogy mégis előfordul, de nem tervezem. - mondtam higgadtan. - A társaid pedig hidegen hagynak. Akkor tűnök el, amikor csak akarok, ehhez már értek. Nem fognak elkapni. De ha már itt tartunk, nehogy azt hidd, hogy nekem nincsenek társaim. Hidd el, engem is ugyanúgy hiányolnának, mint téged. Persze, meglehet, hogy kicsit kevesebben érdeklődnek irántam, de hát mit lehet tenni, én választottam ezt. – tűnődtem el egy kicsit. - Nincs már sok hátra a harcunkból. – folytattam néhány pillanattal később, és mivel végre kész volt a kötözés, lelebegtem elé, és egy Death Spike-ot idézve a kezembe, felkészültem az összecsapás lezárására, mivel még a megmaradt hulláimmal is közre fogtam.
Már éppen támadásba lendültem volna, amikor egy hang félbeszakított:
- Roha! Segíts! – hallottam meg a kiáltást, amit gyorsan be is tudtam azonosítani, hogy Froozer-től jön.
Gyorsan odapillantottam. Láttam, hogy egy bátor, ámbár eléggé idióta jelentkező éppen megpróbálja bezsákolni és elvinni szegény kis pajtimat a hordóról, ahonnan egészen eddig figyelt minket.
- Egy fél perc és máris itt vagyok, addig el ne szaladj! - szóltam oda a lánynak viccesen, és a kiabálás irányába lebegtem a lehető leggyorsabban.
Persze nem sok lehetőséget adtam neki, mivel a csapatom megmaradt részét hátrahagytam őrizet gyanánt.
- Khmm, khmmm. - köszörültem meg a torkom, mikor odaértem az egyén elé, aki közben már éppen futásnak eredt volna. - Van nálad valami, ami az enyém. Örülnék, ha visszaadnád. - mondtam ridegen.
- H... ho... hogyne. - izzadt le egy pillanat alatt, és átnyújtotta nekem a zsákot.
- Köszönöm. - válaszoltam, és átdöftem a jégmágusnak szánt lándzsával, így elterült a földön, mint egy zsák krumpli. a fegyvert benne hagytam, majd a kispajtást, kikaptam a zsákból.
- Ezt most megkaptad! - morgott rá a halottra Froozer, amint kikászálódott.
- Máskor figyelj jobban! - korholtam egy kicsit.
- B... Bocsánat. - nyögte ki röstellve a dolgot.
Ezután pedig, ahogyan jöttem, úgy vissza is lebegtem a "színpadra"
- Hol is tartottunk? - kérdeztem, mintha teljesen kiesett volna az egész eddigi cselekmény.

Még éppen hogy csak hátra fordultam, illetve, szembe fordultam ellenfelemmel, meglepődve tapasztaltam, hogy igen közel van hozzá, és egyetlen ugrással rám vetette magát. Feldöntött, kezével pedig az arcomat fogta, melyet dér lepett el, és lassan kezdett megfagyni, bár éreztem, hogy már nincs sok varázsereje. Nem hagyhattam, hogy tovább játsszon vele, így a lábaimat felfelé húzva jó erősen hátba rúgtam. A lány előre bukfencezett és én pedig végre felszabadultam.
- Na jó, most felbőszítettél! – mondtam mérgesen, és a kicsiny csapatomat odarendeltem magamhoz. - De ahogy látom, most már elfogyott az erőd. – jegyeztem meg némileg nyugodtabban, hiszen ez elégedettséggel töltött el. - Bár ez az utolsó támadásod eléggé feldühített, úgy döntöttem, hogy nem végzek veled. – mondtam egy rövidebb hallgatást követően.
- Undorodom tőled. Miért nézel le ennyire? Ne becsülj le engem te rohadék. – mérgelődött.
- Lenézés? Lebecsülés? Ez érdekes. – mosolyodtam el halványan. - Az emberek általában örülni szoktak annak, ha életben maradnak, legalábbis eddig mindig így gondoltam. – folytattam, hiszen még egyetlen emberrel sem találkoztam, aki ne könyörgött volna az életéért, ha volt rá lehetősége. - Tudod, ha néhány hónappal előbb találkozunk, akkor már nem élnél. Szóval azt hiszem, inkább hálás lehetnél a sorsnak, hogy életben maradhatsz. – mondtam, hiszen ha Ann előtt harcolok vele, gondolkodás nélkül megöltem volna.
Ezt egy csettintés követte, melynek nyomán máris eltűnt a hullaseregem, hiszen már nem volt rájuk szükségem.
- Tudod...valami még az életnél is fontosabb. A becsületem!! A büszkeségem! Persze, az életet védeni kell, de mit érne az életem, ha nem lenne becsület, és büszkeség? – vetette fel a problémáját.
- Nem hiszem, hogy ellenem veszíteni olyan nagy szégyen lenne neked. – feleltem rá.
Nem azért gondoltam így, mert magamat olyan nagyra tartottam volna, de a kettőnk közti erőkülönbség a harcunk során nyilvánvalóvá vált, így hát nem kellett szégyellnie, hogy egy nála erősebbtől kap ki. - Már én is kikaptam bizonyos emberektől, de ettől csak még erősebb lettem. Ezt jó, ha megjegyzed: A vereség nem mindig egyenlő a véggel. Bár, furcsa, hogy pont én akarok tanácsot adni bárkinek is. – mosolyodtam el némileg elgondolkodva. - Elvégre, még mindig gonosznak...számítok. – vakartam meg végül a tarkómat.
- Bárki ellen veszítek is...az vereség, és fáj, de egyet kell hogy értsek veled. Ettől leszek erős... és egy nap majd... legyőzlek téged! – mondta olyan nézéssel, melytől máris pár fokot hűlt körülöttem a levegő, legalábbis az én hőérzetemben.
- Meglehet. – mosolyogtam ismételten. - Tudod... áh, mindegy, nem is fontos. – legyintettem egyet. - Ha visszavágóra vágysz, akkor majd megtudom, és lerendezzük. De azt hiszem, lassan indulnom kell, mert a fél város ide fog csődülni, nem beszélve a katonákról. – mondtam el a gondjaimat. - Froozer! Gyere! – hívtam ezután magamhoz a kis farkast.
- Várj! Legalább a nevedet!! – állított meg.
- A nevem Blacksteel. Rohandar Blacksteel! Jegyezd meg, mert még hallani fogsz rólam. – adtam ki a valós személyazonosságom, hiszen ezúttal növelhettem a hírnevem mindenféle hátulütő nélkül. - De ha már a neveknél tartunk, még én sem tudom a tiédet. – fordítottam meg a kérdést.
- Anyoa De Heilo. – világosított fel.
- Akkor hát, még találkozunk. – intettem hátrafelé és a megmaradt erőmmel ellebegtem a helyszínről észak irányába, ép vállamon Froozerrel. – Jó kis kaland volt ez nem? – kérdeztem a társamat, miután már biztonságostávolba értünk az erdő sűrűjében.
- Az a mocsok pali rám merte dobni a zsákot! – mérgelődött még mindig a kis puffancs.
- Igen-igen. De megoldottam nem? Mondtam már, máskor legyél óvatosabb!
- Ja, köszi. – mondta.