A Sors játéka – Glen vs Adelus ::--:: Ellenőrizhető

A Sors játéka – Glen vs Adelus

(Megj.: A történet a Halál lehelete című kaland után játszódik! Adelus ismerheti az Njk-mt Lilli-t, mivel mind a ketten a cerberus tagjai vagyunk és Lilli is a céh tagja. Azonban egyéb részleteket nem ismerhetsz Adelus, csak azt hogy együtt vagyunk és hogy valami történt, mert tudsz a fegyvermáguslány állapotáról! )

Minden olyan furcsa volt Glen-nek. Lilli még mindig nem ébredt fel és Glen egyre jobban félt, hogy elvesztheti azt a nőt akit szeret. Hiába ment el a távoli Worth Woodsea-be, ez mit sem változtatott. Hamarosan már két hét telt el és Lilli még mindig az ágyat nyomta eszméletlenül és némán. És Glen tehetetlen volt.
Ott ült az ágya szélén, ahogyan próbált visszaemlékezni abban a bizonyos másik világban történt eseményekre. Mit rontott el, hiszen neki semmi baja sem történt, bár ez így teljesen nem volt igaz, de összegezve, ahogyan Lilli-re nézett, ez jutott eszébe. Tisztán emlékezett, hogy mielött elindultak volna vissza, Lilli jobb állapotban volt min ő és mikor átértek, csupán azt vette észre, hogy elterül a földön eszméletlenül és azóta mit sem változott az állapota.
Kezeit a térére rakta, ahogyan a tenyerébe temette az arcát. S szobába besütött a nap, és megvilágította a legkisebb dolgokat is. Egyedül Glen arcát nem. Életében először teljesen tanácstalan volt és ami ennél is rosszabb volt! Hogy nem tudta eldönteni, hogy ennyire bejött volna a másik Lilli terve. Megerősítette a rúnamágus szemén lévő pecsétet és azóta alig hallotta a férfi hangját, aki benne lakott. Sőt, ha hallotta is, olyan enyhén, hogy nehéz ráfigyelni. De ami ennél is jobb volt, hogy teljesen megszűnt az az érzés, hogy akármikor átveheti rajta az uralmat az a szörnyeteg.
- Most mit mondanál? -nézett az ágyon fekvő lányra- Mit gondolnál, megérte mindezt ezért az árért? He... biztosan azt mondanád, hogy igen, de nagyot tévednél. Ilyen áron, nem érte meg. -simította végig a lány kezét. - Ilyen ár mellett jobb lett volna ha meghalok én is...-csukta be a szemét, ahogyan vett egy mély levegőt. És visszadugta a lány kezét a paplan alá.
Hirtelen nyílt az ajtó, ahogyan egy kisfiú nyitott be rajta. Glen egy pillanatig ránézett, ahogyan felállt és az ajtóban várakozó ugyancsak agódo arcú gyerek felé kezdett sétálni. Lassan fogta meg a kilincset, ahogyan még nagyobbra tárta az ajtót, hogy elférjen a fiú mellett, de ahogyan mellé ért, egy pillanatra megtorpant.
- Beszélj vele te is! Tudom, hogy nehéz, de ennél többet nem tehetünk!- paskolta meg a fiú fejét, ahogyan az, mintha egy parancsot teljesített volna, azonnal berohant a szobába és felült az ágyra. Glen csak egy pillanatig nézte őket, ahogyan lassan becsukta az ajtót.

Lassú léptekkel sétált le a lépcsőkön az étkezdébe, ahol helyett foglalt az egyik széken és némán maga elé meredve gondolkozott. ~Worth Woodsea-ban azt mondta, hogy megtalálom azt amivel legyőzhetem, de hazudott újra. Elcsalt abba a világba csak azért, hogy bosszút álljon rajta és nem azért, hogy engem segítsen. És most nem tudom, hogy mit kellene tennem. A lehető legjobb dolog az lenne, ha felkeresném azokat, de ők.. ők...~ szorította ökölbe a kezét, amikor váratlanul egy két apró kis érintését érezte a vállán és elég volt, hogy visszarázkódjon aebbe a világba.
A tekintettét lassan felemelte, ahogyan az akkor még ismeretlennek hitt férfira szegezte. De az alak egyáltalán nem volt ismeretlen, de arra Glen is kíváncsi volt, hogy mégis mit akarhat tőle. Igaz, hogy akkor együtt dolgoztak, de ennek ellenér,e nem nagyon ismerték egymást még akkor sem.
- Adelus...- nézett a férfira, aki mellé lépett. - Mit akarsz? -kérdezte tőle.

Már jó pár napja visszatértem a Worth Woodsea-beli küldetésemről. Az élményt jó pár fura hangulatú rajzom idézte vissza. Akkoriban mintha egy másik bolygón jártam volna. Kicsiny szobám szinte minden részét képek díszítették. A legtöbbjét én készítettem, ám most még azok sem bírtak megnyugtatni. Egyre jobban kezdtem megérteni, hogy egy rúnamágusra lesz szükségem Terminus mester könyvéhez. Könyvtárbeli kutatásaim rávilágítottak, hogy a szerző bizonyos oldalakon olyan záró varázsképleteket alkalmazott, amit csakis rúnamágiával lehet megtörni.
Mindig is büszke voltam a mágiámra, ám a sorozatos kudarcok a továbbtanulással kezdtek egyre jobban bosszantani. Végül úgy döntöttem, hogy segítséget kérek a Quatro Cerberus egyik rúnamágusától Glen Ordwaytől.
Ha valaki akkor ő képes lehet feltörni a rúnapecséteket, amik megakadályoztak engem a könyv továbbfordításában.
A titokzatos félszemű varázslóról sok pletyka járt körbe-körbe a céhben, ám én azon kevesek közé tartoztam akik közös küldetésre is mentek vele. És bizony egy egy ilyen misszió során a céhtagok akarva akaratlanul megismerik egymás titkait. Összecsuktam az asztalon lévő vaskos kódexet, és lementem a céh ebédlőjébe. Szerencsére Glen már ott ült az egyik asztalnál. Csak úgy sütött belőle a komor hangulat, és csak a közmondásos fekete felhő hiányzott felőle.
Legszívesebben nem igen zavartam volna most, hogy ilyen komor a kedve. De hát Glennek szinte mindig komor kedve van. Hallottam valami olyasmit is rebesgetni, hogy Lilli, miatt van így oda, aki már jó ideje betegen fekszik a szobájában.
Sóhajtottam egy nagyot. Nem tudtam segíteni Glennek abban, hogy Lilli meggyógyuljon, ám az sem jó hogy itt ücsörög búskomoran, elzárkózva mindenkitől. Ő is a céh tagja, és nem szabad hagynunk, hogy egymaga oldja meg a gondjait. Lehet, hogy sötét múlt van Glen mögött, ám azzal, hogy nem beszél senkivel, nem fog tudni rámenni arra az útra amit járni szeretne.
Ilyen állapotban udvariatlanság lett volna zavarnom, ám az iménti eszmefuttatásom rádöbbentett, hogy most úgy tudok a legjobban segíteni neki, hogy kizökkentem ebből az állapotból.
Megkerültem az egyik zsugázó varázslócsapatot, és megérintettem Glen vállát. Tudtam, hogy az udvarias, de mégis bizalmas érintés azonnal ki fogja zökkenteni a gondolataiból.
A rúnamágus összerezzent, és értetlenül felnézett rám. Láttam rajta, hogy nem ismert meg első pillantásra. Lehet, hogy a sár, a szagos trutymó és a kalapom hiányzott rólam.
- Szia Adelus, Mit akarsz?
- Leülhetek? - kérdeztem tőle egy udvarias mosoly kíséretében. A rúnamágus csak biccentett. - Először szeretnék megreggelizni. Ahogy látom te se ettél még semmit, és közben akár beszélgethetnénk is.
- Felőlem, de fogalmam sincs mit akarhatsz tőlem, a tekintetted. - Vonta meg a vállát. - A tekintetted elárulja, hogy akarsz valamit, de nem mersz rákérdezni...
- Rajtam nem nehéz átlátni, én márcsak ilyen vagyok. Emlékszel még arra a fura erdőre ahol először találkoztunk? - Kérdeztem tőle, miután kihozták a reggelinket. Én éhesen nekiestem a rántottámnak, de Glen csak turkálta az ételt.
- Hát persze. Nem fogom egyhamar elfelejteni az biztos. - felelte halkan - Megmentettük őket, mégsem értem el semmit, szinte értelmetlen volt az egész küzdelem... -
Meglepett arccal néztem rá, ami neki is feltűnt.
- Mi az?
- Az erdőben még nem ezt mondtad. Meg akartad menteni azokat az embereket. Jobban mint bárki más. Ne tituláld értelmetlennek azt a küldetést, ahol egy egész közösségnek segítettél, hogy jobb életük legyen.
Glen arcán látszott, hogy elszégyelli magát, visszaemlékezve miket is mondott az erdőben, És hogy miről is beszélgettünk, még mielőtt belebotlottunk egy falkányi szörnybe.
- Valóban. Egyedül annak nem sikerült a segítségére sietnem, aki a legfontosabb a számomra. - nézett rám, ahogyan az arca komor volt - Megmentettük őket, ez igaz, de ugyanakkor nem léptem előre semmit. Mit érek azzal, hogy ők élnek, de én előbb útóbb meghalok. Nem leszek attól, jobb ember, hogy megpróbálok segíteni mindenkinek. Nem tőrli el a büneimet....
Megrendített amit Glen mondott. Ám továbbra sem tettem le arról, hogy eltereljem sötét gondolatait.
- Nézd Glen, látom, hogy rossz kedved van, sőt ez még a sima ,,rosszkedvet” is felülmúlja. De ha csak itt ülsz az nem old meg semmit. Nézz körül! - Mutattam körbe a körülöttünk ücsörgő mágusokra. - Ők mind veled vannak. Ha hagyod, akkor segíteni fognak neked. Azért vagyunk mind itt. Erről szólnak a céhek. Hogy együttműködjünk és támogassuk egymást, ne csak a munkában, de az életben is. Tudom, hogy most nagyon magad alatt vagy, de talán ha egy ideig nem a problémáidon rágódnál, és másra koncentrálnál, akkor nemcsak visszatérne az a Glen, akivel ott voltam az erdőben, hanem még a gondjaid is megoldódhatnak. - Sóhajtottam egy nagyot, és kiittam a teám maradékát. - Ugye még emlékszel a Kódexemre amiről meséltem nektek az erődben? - Glen szótlanul bólintott, és mintha némi érdeklődést láttam volna a szemében. Reméltem, hogy így lesz. Az a könyv bármelyik rúnamágus figyelmét felkeltette volna. - Már legalább két és fél éve foglalkozom vele. Volt idő mikor minden időmet a könyv kötötte le. De rájöttem, hogy nem szabad állandóan arra gondolnom. Az, hogy görcsösen csak azzal foglalkoztam, sok időmet és energiámat elvette a fontosabb dolgoktól. És most rájöttem: Segítség nélkül nem tudom megoldani a könyv rejtélyét. A szerző ugyanis varázsképletekkel biztosította, hogy ne lehessen csak úgy lefordítani és megtanulni a könyvben leírt titkokat. Kérlek segít nekem Glen.

Glen Adelus arcát nézte, aki egy kicsit sem gondolkozott ez azon, hogy mit is kellene mondani. Hiszen a rúnamágus végig azt hitte, már amióta megismerte a térmágust, hogy nem éppen az a szószátyár típus és nem olyan ember, aki könnyen ki tud jönni másokkal és tud úgy beszélni velük, mind a rég nem látott kedves barátokkal.
- Leülhetek? - kérdeztem egy udvarias mosoly kíséretében. Glen csak némán biccentett a vele szemben lévő szék felé, hogy szabad az a hely.. - Először szeretnék megreggelizni. Ahogy látom te se ettél még semmit, és közben akár beszélgethetnénk is. - mondta olyan könnyedséggel, mintha ezer éve ismerte volna őt. De lényegében Glen is ilyen volt, de valahogyan abban a pillantban egyáltalán nem volt kedve kerülgetni a szavakat és megvárni, míg a térmágus kiböki mit is akar tőle.
- Felőlem, de fogalmam sincs mit akarhatsz tőlem, de a tekintetted... - vonta meg a vállát, ahogyan kissé előre dőlt, az asztalra könyökölve a ball kezével, ahogyan a tenyerével támasztotta meg a fejét.- ... a tekintetted elárulja, hogy akarsz valamit, de nem mersz rákérdezni...-közölte vele, hiszen ezt a tényt már akkor tudta, mikor a férfi leült mellé. A tekintette, a testmozgása, mind elárulták őt.
- Rajtam nem nehéz átlátni, én már csak ilyen vagyok. Emlékszel még arra a fura erdőre ahol először találkoztunk? - kérdezte Adelus. A reggeli ugyan az asztalon termett egy pillanattal később, de Glen rá sem nézett. Lágyan felsóhajtott csupán.
- Hát persze. Nem fogom egyhamar elfelejteni az biztos. --- felelte halkan - Megmentettük őket, mégsem értem el semmit, szinte értelmetlen volt az egész küzdelem... -nézte az asztallapját némán Glen. Maga sem tudta, hogy miért mondta ezt. Ugyan igaz, félig értett csak egyet azzal, amit mondott. Nem sikerült közelebb jutnia a titokhoz, ahogyan azt sem sikerült elérnie, hogy megszabaduljon a benne lévő démontól. Semmit sem tett, csak újra segített másokon, de úgy érezte akkor, hogy kezd belefáradni abba az elhatározásba. Már nem látta értelmét.-- Mi az?
- Az erdőben még nem ezt mondtad. Meg akartad menteni azokat az embereket. Jobban mint bárki más. Ne tituláld értelmetlennek azt a küldetést, ahol egy egész közösségnek segítettél, hogy jobb életük legyen.
Glen lágyan elmosolyodott ahogyan eszébe jutottak az akkori szavai. Hogy mit mondott akkor. ~A hittem nem hagyhatja, hogy a gonosz akármilyen formában is győzedelmeskedjen, ha ezt megtagadom, az olyan, mintha a saját magamba vetett hitemet tagadnám meg. ~ gondolt vissza azokra a szavakra.
- Valóban. Egyedül annak nem sikerült a segítségére sietnem, aki a legfontosabb a számomra. - nézett Glen komor arccal Adelusra. Akárhogy is, nem érezte, hogy azok a szavak megmaradtak volna benne és még mindig jelen lennének. - Megmentettük őket, ez igaz, de ugyanakkor nem léptem előre semmit. Mit érek azzal, hogy ők élnek, de én előbb útóbb meghalok. Nem leszek attól, jobb ember, hogy megpróbálok segíteni mindenkinek. Nem tőrli el a büneimet....- Igen abban, a pillanatban még úgy érezte. Lilli nélkül már nem érdekelte a megváltás. Ott tartott már, hogy akármire képes lett volna, hogy újra látni mosolyogni a fegyvermágust. De még nem is sejtette, hogy minden akkor történt dolog, abban a pillanatban fog kiteljesedni, hogy minden egyes apró kis dolog, végül most nyer majd értelmet, ebben a beszélgetésben és abban, ami következett ezután.
- Nézd Glen, látom, hogy rossz kedved van, sőt ez még a sima ,,rosszkedvet” is felülmúlja. De ha csak itt ülsz az nem old meg semmit. Nézz körül! - Mutatott körbe a körülöttük ücsörgő mágusra. Glen nézte is őket, de nem értette azt, hogy mit is akar. Nem volt senki még, aki ezt elmondhatta volna neki ezt- Ők mind veled vannak. Ha hagyod, akkor segíteni fognak neked. Azért vagyunk mind itt. Erről szólnak a céhek. Hogy együttműködjünk és támogassuk egymást, ne csak a munkában, de az életben is. Tudom, hogy most nagyon magad alatt vagy, de talán ha egy ideig nem a problémáidon rágódnál, és másra koncentrálnál, akkor nemcsak visszatérne az a Glen, akivel ott voltam az erdőben, hanem még a gondjaid is megoldódhatnak. - halgata a szavait, ahogyan a mágusok nézte és lágyan elmosolyodott, ahogyan becsukta a szemét. ~he... szóval ezt akartad nekem mondani? Lilli, ezért szeretsz itt lenni és ezért tettél meg értem mindent. Lehet, hogy szeretsz engem, de azokat a szavakat és azokat amiket tettél értem másért is megtetted volna. Emlékszem még, hogy mit mondtál ~

''Akármi is történjen most, ne félj, mert együtt megyünk haza innen. A cerberusba, a céhünkbe, a családunkhoz. Akármi is fog történni, olyanná váltál, amilyennek lenned kellet volna mindig. Boldog embernek aki szeret élni és a fényben sütkérezik, még akkor is ha én nem is leszek ott meletted...''

- Ugye még emlékszel a Kódexemre amiről meséltem nektek az erődben? - Glen visszatért ezen szavak hallatán ebbe a világba, ahogyan szótlanul bólintott- Már legalább két és fél éve foglalkozom vele. Volt idő mikor minden időmet a könyv kötötte le. De rájöttem, hogy nem szabad állandóan arra gondolnom. Az, hogy görcsösen csak azzal foglalkoztam, sok időmet és energiámat elvette a fontosabb dolgoktól. És most rájöttem: Segítség nélkül nem tudom megoldani a könyv rejtélyét. A szerző ugyanis varázsképletekkel biztosította, hogy ne lehessen csak úgy lefordítani és megtanulni a könyvben leírt titkokat. Kérlek segít nekem Glen. - kérte a rúnamágust, aki csak elmosolyodott.

- Tudod egy ilyen munka nagyon sok időbe telik. - hajolt előre, ahogyan az a furcsa csillogás, melyet Adelus kíváncsiságnak és érdeklődésnek nézet, kiderült, egyáltalán nem az volt. - Rá kell jönni a rúnák nyelvezetére, a csapdák típusára, a megoldókulcsra és utána még meg is kell törni, ami már nagyon sok sok fejtörést okozna nekem...- dőlt hátra, ahogyan a kezeit összefonta a mellkasa előtte. - De...- mosolyodott el, ahogyan a térmágus rájött, hogy a tekintett az imént egyáltalán nem ellenszenves és nem is kíváncsi volt, hanem sokkal több. Egy olyan ember tekintette, mely ráébredt azokra a szavakra, melyeket a barátja mondott neki. - … nem vesztek semmit, ha megnézem magamnak azt a könyvet. Hiszen ennyivel tartozok neked...
- Örök hálára kötelezel ezzel Glen. Fogalmam sem volt kihez fordulhattam volna ezzel a problémával. Sajnos tapasztalatból tudom, hogy milyen erős a rúnamágia. Hol nézzük meg a könyvet? - mondta, ahogyan Glen csak kérdően nézett rá, majd halványan elmosolyodott.
- Mindenképp egy nyugodt helyen. Koncentrálnom kell majd és ne felejtsük el, hogy a csapdák nem csak nekünk árthatnak. -artikulált a kezével, ahogyan behunyta szemét és hátradőlt a székben. - Én csak tudom, hogy mit beszélek. Ezt nem lehet elkapkodni és az igazat megvallva én is kíváncsi vagyok arra a könyvre. - nyitotta ki a szemeit, ahogyan belenézett Adelus szemeibe. - Köszönöm. Neked köszönhetően rájöttem valami fontosra. - nézett körbe -[color=yellow Hogy miért is vagyok itt. [/color]

Elégedett voltam, hogy Glen belement a könyvem megvizsgálásba. Komor hangulata ugyan nem oszlott szét, ám siketült felkeltenem az érdeklődését.
- Mi lenne, ha – egy pillanatra elgondolkodtam a kísérlet lehetséges helyszínein. - Lemennék a híd alá? Ott nagy üres tér van, de víz semmi, és ott biztos nem nem zavarnának minket, és mi se veszélyeztetnék másokat.
- Nekem megfelel. A céh azon része elég eldugott.... de a könyved itt van nálad?
- A táskámban, - csaptam rá a gyanúsan laposnak tűnő zsákra. Kényelmesen befejeztünk a reggelinket és a pince felé vettük az irányt. Glen ugyanis, mint megosztotta velem két módon lehet eljutni a kastélyt félig körülölelő várárokba. Vagy a főkapun megy ki az ember és megkerüli az egész céhépületet, vagy egy titkos utat használ, amit vész esetére építettek, még a mi céhünk megalakulása előtt.
Mi ez utóbbi mellett döntöttünk. A céhépület alsó részeiben senkivel se találkoztunk. A raktárak, a nagy könyvtár, a folyosók, most mind üresen kongtak. Glen gond nélkül igazodott el a föld alatti útvesztőben, én pedig igyekeztem megjegyezni ezt a számomra új útvonalat.
Egyre lejjebb és lejjebb mentünk, míg a borús hangulatú rúnamágus megállt egy falszakasz előtt. Ha nem hívja fel rá a figyelmemet egyszerűen tovább mentem volna.
Társam egy téglára helyezte a jobb mutatóujját és egy jelet rajzolt a kőre.
- Figyelj jól Ade, hátha te is jössz majd erre. Ezt a jelet – újra lerajzolta – kell pontosan erre a kőre rajzolnod. Nem kell hozzá semmi mágikus tehetség. Ha megvagy vele tenyérrel érintsd meg a követ és akkor kinyílik a menekülő útvonal. Glen szavait tett követte, és a falon egy ajtó körvonala jelent meg, majd ropogva hátrébb csusszant és felemelkedett, sötét, dohos szagú járatot fedve fel.
- Ez fantasztikus, nem is gondoltam volna, hogy a céh pincéiben ilyen járatok vannak – lelkendeztem.
- Én sem. Lilli is csak nemrég mutatta meg nekem őket... de tudod, ez egy régi épület, sok titokkal. Úgy hallottam, hogy jóval a mi céhünk ideköltözése előtt építették, és sok út vezet át rajta.
- Space Magic-kal könnyű lesz megtalálni őket. Ha lesz rá egy kis időm neki is látok. - jelentettem ki, miközben eltűnődtem azon, hogy ki is lehet Lilli. Rémlett, hogy ő is a céh tagja, de sehogy sem tudtam arcot tenni a név mellé. Lehet, hogy még nem is találkoztam vele szemlyesen? Ám most nem inkább nem kérdezősködtem róla.
- Én a helyedben nem tenném!- figyelmeztetett érzelemmentes hangon Glen, nem figyelve fel az elmélázásomra - Sok alagútba csapdákat is telepítettek, simákat és mágikusakat vegyesen. mi csak néhány járatot használunk biztonságosan.
- Mint ezt? - kérdeztem, miközben már egy sötét lépcsősoron mentünk lefelé. Fényt a rúnamágus fáklyása adott, ami dohos, csupasz falakat világított meg. A fal elszíneződése arra utalt, hogy a folyó vize bizonyos mértékig el szokta önteni ezt a lépcsőt.
- Igen. - felelte kissé unottan. - Bár tudtommal, ezen kívül alig egy fél tucat járható csupán...
Az út további részében nem szóltunk semmit, pedig nagyon szerettem volna folytatni a társalgást, ám észrevettem, hogy a céhépület rejtelmi nem épp a legjobb téma.
Mikor Glen kinyitotta a folyómederbe vezető ajtót, napfény ömlött be a kis járatba. Hunyorogva léptünk ki a szabad levegőre. Amint megszoktuk a szemünk alkalmazkodott a világossághoz, a céh két épületrésze között átívelő híd alatti árnyékba mentünk. Sikerült találnunk egy helyet, ahova lerakhattam a könyvemet.
Egyszer már elővettem a közös küldetésünk során, de akkor nem volt idő, hogy Glen komolyabban megvizsgálja.
Most a rúnamágus minimális érdeklődéssel hajolt a könyv fölé és unottan lapozgatni kezdte.
- Eraban találtam a Nagykönyvtár egyik épülete alatt, egy titkos kamrában – kezdtem el mesélni a kódex történetét, hátha sikerül jobban felkeltem az érdeklődést, hátha attól enyhül a búskomorsága. - Puszta szerencse volt hogy rátaláltam. Egy térkapu volt ott és semmi más. Hiába jártam akkoriban különféle mágia előadásokra, én ostoba átléptem azon a misztikus átjárón.Glen azonban úgy nézett rám, mintha tudná, hogy miről beszélek. Arcáról ugyan kissé sütött a hitetlenség, de inkább azon gondolkodott el, hogy vajon tényleg megesett velem ez, minthogy egyáltalán kétségbe vonja az épelmélyülségemet.
- És pontosan hova vitt az átjáró?
- Egy tértorzításokkal kialakított labirintusba.
- Más szóval egy másik világba mi? - kérdezte halvány modolyal a rúnamágus, miközben az arcomat fürkészte. - Milyen hely volt?
- Huh, hogy is mondjam el...Képzelj el egy normál labirintus. Falakkal, zsákutcákkal, meg minden egyébbel. Ahova csak egy bejárat és egy kijárat van, ám a jártatok egymásba nyílnak. De nem úgy hétköznapi módon, hanem a tér elcsavarásával, mintha a járatokat láthatatlan térkapuk kötnék össze.
- És mégis hogy sikerült kijutnod onnan? - kérdezte
- Megtanultam a térmágia alapját. - ha lehet Glen még furább arcot vágott, és én folytattam a mesélést, megelőzve a következő kérdéseit. - az akadémián én...bennem megvolt a lehetőség, hogy gyakorlatilag bármilyen mágiaágat megtanulhassak. Nem volt semmi velem született adottság vagy ilyesmi. Csak a mágia tanulásának lehetősége. Az akadémián oktatott mágiaágak közül egyiket se kezdtem el tanulni, ám elsajátítottam az erai mágusok gondolkodást, és tanulási módszereit. Egy hétig éheztem abban a labirintusban, míg sikerült magamban kifejlesztenem a térérzékelő mágiát a Space Magicet. Igaz nagyon fejletlen volt, de megmentette az életemet. A labirintusból ugyanis csak egy térmágus találhatott ki. Volt egy rendszer a torzult térben, és egy kis ösvény ami a kijárathoz vezetett. Végigmentem rajta és egy kriptába kerültem ahol ez a könny várt rám Gregor Terminus szarkofágja mellett. Magamhoz vettem és újra az akadémián találtam magam. Az ott töltött utolsó éveim alatt elkezdtem fordítani a rúnákat, és sikerült elsajátítanom a térmágia alapjait. Mikor ide jöttem folytattam a munkát de a könyv nagy részével nem tudtam haladni. Nemrég sikerült egy új varázslat titkait felfednem, és az elmúlt hetekben azt gyakorlódtam. Ám most már tudom, hogy nem csak azért nem tudom lefordítani mert nem vagyok rúnamágus, hanem azért is, mert valami rúnamágiát szőttek a lapok közé, hogy megnehezítsék az olvasó dolgát. Nagyon remélem, hogy te tudsz nekem segíteni ebben Glen.
- Megnézzük...- nézett a könyvre egy pillanatra. - De... amit elmondtál. Ez csakis a véletlen műve lehet, vagy ez a sors keze? - kérdezte költőien.
Sors vagy szerencse? Jó kérdés. Még sose gondolkodtam el ezen igazán, de most itt, a céh hídja alatt ácsorogva komolyan elkezdtem tűnődni azon, hogy vajon egy kis szerencsénél tényleg több volt e az, hogy megtaláltam a Tér titkait.

Glen lassan lapozta a könyv lapjait. Csak néha olvasott bele a lapok közé ,de amit ott talált, azt nem igazából értette meg, vagy inkább mondjuk úgy, hogy nem is akarta megérteni. eddig ha egy értékes könyv került a kezei közé, szinte egyből a kíváncsiság vett rajta erőt és ennek most sem kelet volna máshogy lennie. egy ilyen könyv és benne a titok, úgy felkellet volna csigáznia a rúnamágus kedvét, hogy még a bőréből is kitudott volna ugrani. Helyette csak búskomor arccal lapozta fel a könyvet, majd egy határozott mozdulattal csukta be.
Adelusra nézett, aki háttal állt neki és valamin nagyon is gondolkodott. Némán és mereven bámulta a tájat, a várárkot, meg sem szólalva és nem is figyelve a céhtársa tetteire. Glen ugyan nem látta az arcát, de a felállt a hideg köröl, melyen addig üldögélt és a könyvet helyezve rá, azt magára hagyva egy kis időre, lépett oda a térmágus mellé. Nem nézett rá, mégis hozzászólt, nyugodt ér kimért hangon.
- Akármit is rejtettek el abban a könyvben, nem kapkodtak vele. - nézet végig ő is a fűvel benőtt árkon. – Kis időbe fog telni, míg megfejtem a titkát, de első ránézésre nem fog problémát okozni, de...
- De... - nézett Glenre Ade és várta, hogy folytassa mit elkezdett.
- ... de, valami nem hagy nyugodni. - nézett végre Adelus szemébe- A könyvet elrejtették és csak arra vágyott, hogy az arra méltó megtalálja. Majd te minden igyekezeted ellenére csak arra vártál, hogy találj egy olyan embert akiben megbízhatsz és képes neked segíteni. Mindvégig töretlenül képes voltál abban hinni, hogy sikerrel jársz és ezt becsülnöm kellene benned. Én nem vagyok ilyen.. .- fordult meg, miközben lassan a könyvhöz sétált. - ... de legyen most akármilyen is a helyzet és a világ, ezt az elszántságot nem törhetem meg. Nekem is mindent bele kell adnom, nem igaz? -mosolyodott el határozottan, ahogyan Ade azon a napon először látta ilyen határozottnak és boldognak a rúnamágust.
Glen a kezeit a lap fölé helyezte, ahogyan becsukta a szemét és vett egy mély levegőt. Koncentrált. És a keze lassan megmozdult, ahogyan tisztán kirajzolódott a levegőben egy bonyolult pecsét, sokak számára szinte olvashatatlan képe. Nekik talán nem mondhatott semmit, de Glen érett és határozottan húzta végig a kezét a jelek között, miközben a szemei ide-oda pattogtak és nem látványosan, de annál tökéletesebben próbálta megtörni a könyvön lévő pecsétet.
- Hogy állsz? -kérdezte egy kis idő elteltével Ade.
- Mindjárt kész... - húzta végig a kezét néhány betű között, ahogyan azok kitörlődtek és a helyükre újabb, még érthetetlenebb jelek kerültek fel. - Nem annyira bonyolult mind vá... - de nem tudta befejezni. Egy vakító fény ölelte körbe a férfit, miközben a levegő megmozdult körülötte.
Glen-t hátrataszította az ismeretlen eredetű mágia, az ereje még a közeli köveket is megmozgatta és olyan érzés kerített hatalmába mindenkit aki a közelben van, mintha a tér is megferdült volna egy pillanatra és a hí alatti rész egy-két másodpercig csak egy homorú folt lenne a nagyvilágban. A hatás mindent és mindenkit elért a környéken, csak Adelust nem. Ő tántoríthatatlanul állt továbbra is a híd alatti alagút peremén és az arcára kiülő nézés alapján, felismert valami hasonlóságot.
- Ez meg mi volt? - nyögött fel fájdalmasan Glen. A hatás váratlanul érte és a közeli falnak csapta, ahogyan az arcára kiülő fájdalom mindent elmondott az állapotáról.
- Térmágia... - közölte Ade, de az arcára kiülő értetlenség tisztán jelezte, hogy az amit látott, még az ő számára is értetlen és kissé felfoghatatlan volt.
- Értem.- hajtotta le a fejét Glen, ahogyan a szemeire sötétség hullt és némán, halvány mosollyal nézet a földre. A teste egy kicsit megremegett - Milyen érdekes... - mondta ki végül, azt amit gondolt, de teljesen más hanglejtéssel. - ... erre nem számítottam. -mozgatta meg egy kicsit a nyakizmait, mintha olyan régen használta volna. Majd elkezdett lassan feltápászkodni a földről. - A pecsét közé nem volt beleszőve semmilyen ilyen védelmi mágia. - húzta ki magát, ahogyan megropogtatta az ujjait. - De végül is ez nem olyan furcsa egy ilyen könyvnél. Most már téged tekint a gazdájának. - keze lassan megemelkedett, ahogyan egy határozott mozdulattal félrerántotta a bal szemét takaró kötést és mióta Ade ismerte Glen-t, elöszőr nézhetett a rúnamágus mindkét szemébe.
- Mégis miről beszélsz... -fordult szembe vele a térmágus.
- Nem egyértelmű. A könyved olyan mind egy kis pincsikutya. Minden áron ragaszkodik a gazdijához és védelmezi őt. Valószínűleg mikor megérzett engem és hogy mire készülök, megérezte egyben a bennem leselkedő veszélyt is. - mosolygott mindvégig a céhtársára.
- Mégis ki vagy te? -kérdezte komor arccal Ade. -[color=lightblue] Mert nem az a Glen akit ismerek az biztos.
- De jó a megfigyelésed... - temette egy pillanatra a kezébe a arcát. - ..., de igazad van. Tényleg nem ő vagyok. De a lényeg ennél sokkal fontosabb. A könyvet akarom és a célom útjába, csakis te állsz. Ameddig te élsz, te leszel a tulajdonosa, így... Ideje meghalnod! -villámgyors kézmozdulatokat hajtott végre, ahogyan egy rakás pecsétgyűrű jelent meg a rúnamágus előtt. - Amaterasu Magic Seal: Formula 080! - a levegő elnehezedett Ade körül, ahogyan levegőt sem volt képes venni, de abban a pillanatban a felírt képlet apró darabjaira robbant szét és nem csak a térmágus, de a rúnamágus arcára is értetlenség ült ki. - Az a szemét ribanc... - kiáltotta el magát- ... még erre is gondolt? Nem használhatom az igazi erőmet az engedélye nélkül... .- keze ökölbe szorult, miközben jól láthatólag visszatért Adelusba az élet és a korábban érzett fura érzés is megszűnt. - Sebaj, még így sem állhatsz az utamba. - vigyorgott rá a mágus, ahogyan a teste megmozdult. - … még így sem vagy nekem ellenfél!

Csak álltam és néztem a céhtársamat, aki tébolyult tekintettel nézett hol rám, hol pedig Terminus könyvére. Arca korábban sosem látott torz vigyorba fordult.
Nem gondoltam volna, hogy így elárul majd valaki, akire rábíztam egy számomra fontos titkot. Azt hittem, hogy az ősvadonbeli közös munkák után bízhatok Glen Ordwayben. Hát tévedtem, megint az arrogáns apámnak lett igaza az élet leckéivel kapcsolatban: ,, Mindig azok árulnak el akikben a legjobban megbízol”
Mindezt egy varázskönyv miatt. Hát ez lett a vége annak, ha felfedtem valaki előtt a kódex titkát.!?
- Azt mondod nem leszek neked ellenfél? Hát ebben azért tévedsz Glen. - morogtam növekvő haraggal, ám a rúnamágus csak felnevetett.
- Amaterasu – küldte felém a korábbi, letaglózóan erős varázslatának a gyengébb változatát, ám most már nem ért készületlenül a támadása. Előrelöktem két kezem és elferdítettem magam előtt a teret. A pusztító varázslat az ég felé kanyarodott és ott robbant fel. Hamar kiderült, hogy ez csupán elterelés volt, Glen ugyanis a támadása után felém vettem vetette magát. Szóval engem akarsz? Akkor nesze!
- Pressure bomb – A mágikus bomba pontosan Glen mögött jelent jelent meg. A téranomália magához rántotta a rúnamágus testét. Kissé hátrazuhant a levegőben lebegve, majd a robbanás felém lökte őt. A varázsló hasra esve közvetlenül előttem ért talajt. A robbnás lökéshulláma a könyvemet is elkapta. Jó messzire repítette, míg végül puffanva a kiszáradt patak partján landolt.
A szívem szakadt belé, hogy így bántam egy több száz éves kódexszel, és alig nyugtatott meg a tudat, hogy a könyvem ellenálló a különféle behatásokkal szemben. Nem örültem neki, hogy csak ilyen módszerrel tudtam eltávolítani a könyvet a közeléből.
Megpróbáltam higgadt fejjel átgondolni a dolgot, amíg Glen igyekezett összeszedni magát. Csupán egy dolog volt amire koncentrálni tudtam: távol kell tartani az árulót a könyvtől és magamtól.
- Materia High – suttogtam, és kinyújtott kezemen narancs villódzás kelt, ahogy a tér megsűrűsödött és két kis kocka alakját vette fel. Sose gondoltam, hogy ezt a varázslatot először egy társam ellen fogom használni. Az egyik kocka odaröppent a könyvhöz, majd amint hozzáért ráformáztam. Mikor gyakoroltam a varázslat alkalmazását eleinte megpróbáltam egy mágikus kezet létrehozni ám az ujjak aprólékos mozgatása meghaladta a képességeimet. A materia tárgyra formázásával sokkal egyszerűbb volt megmozdítani dolgokat. Míg a könyvet fogó materiát a levegőbe emeltem, a másik kockából egy lapos falat formáltam magam és Glen közé.
A rúnamágus komor arccal figyelte a varázslatomat. Az egyre emelkedő könyv látványán láthatóan meglepődött és ezzel vesztett egy kicsit a lendületéből is.
- Ne hidd, hogy a tér ilyen szintű formázása megtud lepni engem. - állt fel a talajtól. Egy apró kis vércsík jelent az arcán. A földel való találkozás úgy látszik megtette a hatását. - És ne vedd ezt személyes ügynek sem. A három nagy mágia egyikét birtoklod és a könyv mely a tudást birtokolja, már a téged tekint az urának mind mondtam. Éveket emésztett fel a keresése és most, hogy itt van előttem, csak te állsz az utamba. Csupán ezért kell meghalnod, nem másért.
- Mégis mit tudsz erről könyvről valójában? - Mindig is sejtettem, hogy értkéesl ehet Terminus Kódexe, de hogy valaki évek óta keresse. Egyre jobban kezdett megrémíteni a rúnamágus viselkedése.
- Ha esetleg sikerül legyőznöd elmondom.
A Glen új lendületet vett, és támadásba lendült. Ujjai rúnákat róttak a levegőbe, és előtte fellángolt a levegő. Solid Sript, villant át bennem a gondolat. A rúnamágia egyik gyakran használt, gyors támadó módszere.
A levegő megmozdult körülötte, ahogyan a levegöből álló ,,WIND” szó egyenesen a mágikus akadályomnak csapódott és mintha csak egy tükör lett volna megrepedt. Én pedig azonnal elkezdtem hátrálni, nehogy támadás elérjen engem is.
A Materia megtört a széllöket alkotta betűk beterítettek, de már nem volt elég erejük ahhoz, hogy komolyabb sérülést okozzanak. Bár a lábaim kicsit megtántorogtak és közben Glen sem volt tétlen. Kikerülte az égő területet, és újabb varázslatba kezdett. A következő egy tűzvarázs volt, melyet a tér újabb elcsavarásával védtem ki, és azonnal vissza is vágtam. Ám a felrobbanó Pressure Bomb, ezúttal nem lökte fel az áruló rúnamágust.
Glen hol engem nézet, hol pedig a felettünk lebegő könyvet. A kapzsiság és hatalom iránti megszállottság látszott az arcán. Egyáltalán nem az a mágusvolt akit eddig ismertem. Hogy nem vettem ezt eddig észre?
- Matera High – újabb kis kockát hoztam létre és megtámadtam vele a rúnamágust. Glen észrevette a támadásomat és megpróbált kitérni előle, ám kezem intésére a koca követte és mellkason találta.
- Nem vagy semmi. - vigyorodott el- Ez is ugyanaz a varázslat lenne?
- Félig. Ez az most új. Képes vagyok immár úgy torzítani a teret, hogy az összesűrűsödjön és az akaratomnak megfelelő formákat vegyen fel. A könyv szerint csak a fantáziám és a varázserőm szab határt annak, hogy mit is alkotok meg. És ez még egy alacsony szintű térvarázslat. Fél év kemény munkájába került mire sikerült megfejtenem ezt mágiát. Reméltem, hogy a segítségeddel, fel fog gyorsulni a tanulásom de te már nem az a Glen vagy akiben megbíztam.
- Valóban. Ő nem bántana téged és önzetlenül segítene neked. Ezért is utálom őt. - vigyorodott el, ahogyan megvetette a lábát. - Ő a barátjának tekint téged. Élete első barátjának. Nem nevetséges? A barátok csak arra valók, hogy hátráltassák az embert.
Nem értettem igazán értettem a rúnamágus összefüggéstelen mondandóját, olyan volt, mintha nem is magáról beszélt volna. Ám nem volt időm gondolkodni a dolgon. Éreztem a varázserő ugrásszerű megugrását. A rúnamágus körül mágikus jelek izzottak fel, amiket nem ismertem fel, és ismét rám tőrt a korábban tapasztalt fullasztó érzés. Megtántorodtam és a földre rogytam. Glen arcán tébolyult harag jelent meg, ahogy a varázslata ismét eloszlott mielőtt igazán kiteljesedhetett volna. Új rúnákat rótt a levegőbe, majd látványosan megpördült a tengelye körül és egy lángoló FIRE szót, mögötte egy szél alapú WIND szót hajított el.
- Diversion – A lánglövedék hirtelen irányt váltott előttem, és a mellettem lévő mohos sziklába csapódott. A másik lövedéket viszont már nem tudtam kivédeni, az üstökösként ragyogva szállt a magasba, telibe találva a könyvet körülvevő materia anyagot
Mindketten az égre meredtünk, a varázslat lassan elenyészett a tűz lánjaiban, és a kódex lezuhant, egyenesen a céh két épületét összekötő híd korlátjára. Egyszerre néztünk egymásra Glennel. Ellenfelem tekintetében még mindig az a különös tűz lobogott, majd váratlanul félrekapta a fejét mintha habozna, a kezét a bekötött szeméhez kapta, mintha fájna neki és én nem voltam rest kihasználni a kínálkozó lehetőséget.
- Materai High – kiáltottam és két narancssárgán ragyogó alakzatot hoztam létre. Két újabb falat, egymás mögött, majd egyszerre repítettem őket a bizonytalan áruló felé. A veszély láttán Glen azonnal reagált és gyors kézmozdulatokat vetett, minek az eredményeképpen varázsjelek jelentek meg előtte, melyek egy pillanat alatt egy pecsétté alakultak át.
- Defense Seal / Védelmi Pecsét / - a támadásom belecsapódott a falba és azonnal szertefoszlott.
Ám a mögötte elrejtett másodikra már nem számított. Ugyan a védelmi pecsét még élt, ahogy második materia fal eltalálta nem oszlott szét azonnal, hanem a két varázslat lila, és narancs színű szikázkat szórva azon küzdött, hogy melyikük az erősebb. Nem vártam meg a végeredményt, hanem azonnal sarkon fordultam és berohantam a sötéten ásító járatba, amin idejöttünk. Előbb minél hamarabb fel kellett jutnom a hídra, hogy vissza szereznem a kódexemet.

A harc nem éppen úgy alakult, ahogyan azt a Glen-ben lakozó másik énje gondolta. Egyáltalán nem, hiszen már az elején rájött, hogy hála a korábban történt események hatásaként, melyet a másik világban szenvedett el, immáron képtelené vált az igazi erejének a használatára. És ez ha még nem lett volna elég, a harc egyik legfontosabb pillanatában az eredeti Glen is közbeszólt.
A könyv halkan csapódott a föléjük magasodó, kőből épült híd pillérjére és Glen tekintette, Adelus-éval egyetemben egyszerre meredt a könyvre, majd pedig egymásra. Mind a ketten tudták, hogy az épület túl magas ahhoz, hogy megmásszák és túl ősi és ismeretlen, illetve robusztus ahhoz, hogy ledöntsék. Emelet ez Adelus eszében meg sem fordulhatott, de a rúnamáguséban? Egyből. És mi tette le erről a tervről? Egy belső hang. Az igazi Glen.
~Hagyd abba! ~ a hang a semmiből szólalt meg az elméje legmélyéről. ~ Te is jól tudod, hogy ezt nem fogom hagyni!~ az érzés mely abban a pillanatban a felszínre tőrt, elég volt ahhoz, hogy a rúnamágus teste egy pillanatra megbénuljon és a szemére helyezett pecsét, fájdalmasan felragyogjon. A démon keze egyből a fájdalmas helyre kapott, miközben próbálta elnyomni a jó énje élénk érzéseinek hadát. ~ Idióta! Ez egy éles harc, ha megzavarsz az életünkbe kerülhet. Kuksolj csak a sötétben csendben és hagyd, hogy azt tegyem amit meg kell tennem!~ foglalkozott először a harcuk során mással és nem az ellenfelével.
Materai High-al létrehozott narancssárga fal megmozdult, észhez térítve Glen-t, aki azonnal reagált. Gyors kézmozdulatokat tett, precíz és már számára jól ismert kézmozdulatokat, mely során három mágikus csík jelent meg előtte a levegőben. Kezeit pedig előre rántva, az egész úgy nézett ki, hogy a csíkokat tartva fogja feltartani a támadást. És ahogyan a fal nekiütközött a védelmi mágiának, egy kisebb robbanás közepette foszlott semmivé.
- Defense Seal / Védelmi Pecsét / - hangja még visszhangzott a híd alatti térben, ahogyan a füst eloszlott és ugyan a védelmi pecsét még nem szűnt, ennek az apró kis ténynek köszönhette a testi épségének a megóvását a rúnamágus. Egy másik Metarial tűnt fel a semmiből és csapódott a pecsétbe.
Glen arcán egy izzadságcsepp futott végig, miközben a két varászlat egymás ellen küzdött és bizony Adelus térmágiája állt nyerésre. A rúnamágus fogai csikorogtak, ahogyan a szeme sarkából tökéletesen látta a nyíláson át eltűnő térmágus arcát, ahogyan a bejárat előtt még egy pillanatra még visszanéz rá, majd elfordítva a fejét eltűnik az átjáróban.
- A francba már! -kiáltotta el magát, ahogyan egy a mágikus szintje megugrott egy pillanatra és ennek hála a pecsét megerősödött, apró kis darabokra robbantva a narancssárga falat. - A te kis...- indult meg fáradt léptekkel a bejárat felé ő is. - … hagyd abba és fogad el, hogy arra a könyvre szükségem van. - mondta magának fáradtan, miközben az ősi kövek végigszántották a vállát, ahogyan nekidőlt. ~Soha! Soha többé nem fogom hagyni, hogy azt tedd, amit akarsz, amire vágysz. Soha többé nem fogsz uralkodni rajtam, ezt jól jegyezd meg!~ és ezen szavak közben, Glen testén egyre nagyobb fájdalom kezdett úrrá lenni.
- Áhhrrggg... - a kezei ökölbe szorultak Glen-nek, majd ököllel ütött a falba. - Na ne már, hogy te parancsolgatsz nekem. Te csak egy apró kis érzés voltál mindig is az elmémben, akinek én adtam lehetőséget a szárnyalásra. Ne is gondolj arra, hogy valaha más lehetsz mind egy kalitkába zárt madárka. - vigyorgott végig.
Gyors léptekkel szelte át az ismerős folyosót, miközben végig hallotta Adelus lépteinek visszhangját az elfelejtett járatban. De egyre távolabb és távolabb került tőle, majd teljesen elhalkult és megszűnt. ~Ez az! Kiért a folyósora! Most mit fogsz tenni? Előtted ér a könyvhöz és ahogy ismerem a céhet, nem csak ő lesz az ellenfeled. A Quatro Cerberust nem tudod legyőzni, egymagad egy egész céh ellen! Esélyed sincs! ~ hallotta egész végig az elnyomott énjét, aki a lelke legmélyéről kiabált vele elégedetten.
- Valóban így gondolod? - állt meg az utolsó beugrásnál, mely elválasztotta a folyosó bejáratától. Keze pedig rácsapott a falra, pontosabban egy rejtett kapcsolóra és a mellett lévő fal kitárult. ~Ezt mégis honnan tudtad?~ hangzott fel egy igen helyénvaló és meglepett kérdés. - Nem egyértelmű? Végig veled voltam, így pedig azzal is tisztában voltam, hogy hova vezetnek ezek az alagutak. Amikor Lilli elmondta neked a helyüket, azzal nekem is elárulta.~ szaladt végig teljes magabiztossággal az új átjárón.
Egy jobb kanyar, majd végig egy egyenes szakasz következett, majd egy lépcsőről, mely először csak emelkedett, majd egy egyszerű csigalépcsővé állva össze, nyíl egyenesen felfelé haladt. ~Ez egyenesen a hídhoz vezet. Nem lehet... előbb fogunk odaérni mind ő. ~ és Glen belső hangja megváltozott. Rájött, hogy ha ő szerzi meg a könyvet és elpusztítja a barátját, akkor egyben aláírja a saját halálos ítéletét is. Hiszen lényegében azt cselekedné, melyet régen a teste tett, amit a másik, most uralkodó elméje tett és mely ellen teljesen fellázadt és mely arra sarkalta, hogy végre a fény útját kezdje járja. ~Már itt is vagyunk!~ a belső hangja megrebegett.
- Igen! -vigyorgott magabiztosan, miközben a keze ráfeszült a falra és megtolva azt, könnyedén tárult ki a nyílt térre. A nap egy pillanatra elvakította a rúnamágust, ahogyan kirobbant a híd elé, a céh főbejáratának belső termébe. Többen is meglepődve néztek az izzadó céhtársukra, aki ide-oda tekingetett, de nem látta Adelust, pontosabban akkor még nem.
- Én győztem.- vigyorodott el a kelleténél is jobban, de mintha az istenek, csak játszani küldték volna őket erre a helyre, az egyik folyosóról felbukkant Adelus is és azonnal ledermedt.
Szemben álltak egymással, farkasszenet nézve. De míg Glen elégedetten mosolygott, Adelus arca komor volt és ideges. És csakhamar rájöttek a környékükön lévő céhtársak, hogy odébb kell menniük. Pedig egy szót sem szólt a két Cerberus-os mágus. Mégis forrt körülöttük a levegő. És a néma csendet végül is Glen törte meg.
- Csak rajtam keresztül juthatsz a könyvedhez. - mutatott hátra, egyenes a pillére, ahol még mindig ott csücsült magányosan az ősi kódex. - De most jobb lenne most visszafognod magad és hagyni, hogy megöljelek. Már ha nem akarod bajba sodorni a drágalátos Céhhetted. - és a térmágus arca egyre idegesebbé vált.
Ott állt a széles erkély bejáratánál, ahonnan a hídra lehetett rámenni. Két céhtársuk éppen a hídra készült rálépni, de megérezve a feszült légkört inkább odébb húzódtak ők is, akárcsak az a másik három varázsló akinek szintén errefelé lehetett dolga. Míg az egyikőjük futva rohant vissza a főépületbe.
- Ha meghalok elveszed a könyvet, ha legyőzöl akkor is elvennéd. De amíg harcolok van remény, és nem vagyok egyedül. - Pillantott a falakhoz húzódó többi varázslóra, akik egyenlőre inkább csak szemlélik ezt a fura vitát. Látszik rajtuk, hogy nem hiszik el a rúnamágus fenyegetését. Sőt egyikük mintha még mosolyogna is. - Add fel Glen, és térj észre. Ha engem félre is állítanál a céhtagokkal kéne szembeszállnod. Nyugodj meg, és mond el miért kell annyira a Kódexem. - komor arca mintha lenyugodott volna a szavai közben.
- Értem. Még mindig a régi Glen-t látod bennem. - vigyorgott mindvégig- De ne áltasd magad ostoba ideákkal. Egyszer már észrevetted, hogy nem ő vagyok és mennyire igazad volt. - emelte a kezét a halántékához. - Ő most valahol itt legbelül gubbaszt tehetetlenül. Bár hallom a hangját, még sincs elég ereje ahhoz, hogy azt tegye amit akar. Vagyis nemhogy megállítani, de még közbeavatkozni sem tud igazán. És én vele ellentétben én semmibe veszlek mind téged és az egész céhedet is. - túrt bele a hajába közben, ahogyan hangosan és örülten felnevetett. - Szóval engedett, hogy megöljelek, vagy nem és akkor sokkal több áldozat vére beborítani ezt a földet. Válassz Adelus!
- Alábecsülsz engem, démon, alábecsülöd a céh tagjait, de legfőképpen alábecsülöd magát Glen Ordwayt akinek a testét alávaló módon elbitoroltad. - Kiáltot fel dühösen Adelus, és harcra készen új materia idézésbe kezd.
- Birtoklom?! Na nevettes. Ha én nem lennék, akkor ő sem létezne! Az a Glen, akit te ismersz, csak egy apró visszhang voltam az elmém mélyén, ameddig meg nem engedtem neki, hogy a mélyből a felszínre törhessen! - a már jól ismert kézmozdulatokat tett a kezével, miközben megalkotta a pecsétet. - Ne próbálj meg megérteni olyant, amihez semmi közöd sincs!

- Amaterasu – kiáltotta a rúnamágus gyűlölettől fűtött hangon és felém hajította pusztító varázslatát. Mindkét kezemet előrelöktem, és az ég felé tereltem el a nekem szánt támadást. Nem mertem más irányba elcsavarni a teret, hiszen a közelemben a céhtársaim ácsorogtak.
- Démon. Démont mondott! - szólalt meg egy bágyadt leányhang az egyik homályos zugból. - Lulu látja a rossz lelkét. Nem jó ez így, nem!
- Majd meglátjuk mire megy velem az a valami ami megszállta Ordwayt – szólalt meg mellettem egy másik Quatro Cerberusos mágus, akit mindenki Zsivány néven ismert. A férfi szürke ruházat hordott, és hosszú csuklyával ellátott ezüstös köpönyeget. Arcát egy fekete kutyát formázó maszk takarta el. Kezeit látványosan széttárta, mire sárga mágikus kör ragyogott fel előtte. -Ex Equip: Twin Wolf
Rés nyílt a téren, és én úgy éreztem mintha valaki váratlanul beleütött volna a gyomromba. Más mágusok térvarázslatai mindig is kellemetlenül érintettek, és a fegyveridézés sem volt kivétel.
Zsivány ügyesen elkapta a két ívelt, fogazott pengét, amiknek a markolatai farkast mintáztak, szemükben kék kristályokkal. - Fedezz Morningway!
- Ne öld meg Zsivány!
- A démon nem érdemel irgalmat! - kiáltotta elszántan.
A karforgató megvillogtatta pengéit a napfényében és előrelendült. Mikor hozzákezdtem egy matéria alakzat idézéséhez éreztem, hogy még két társam lép ki a hídra vezető teraszra, hogy ők is segítsenek a démon által megszállt rúnamágus megfékezésében.
Zsivány egy pillanat alatt Glen előtt termett aki a hídon ácsorgott, nem messze a könyvemtől. A kardos fegyvermágus magabiztosan szúrt ellenfele felé, akinek azonban volt ideje felkészülni az ellenfelére. Villámgyorsan tért ki a felé tartó kard elől, egyszerűen csak kifordulva előle és a test holtpontjába kerülve. Keze közben rászorult a fegyvermágus alkarjára és felfelé rántva azt, az egyik lábával egyszerűen kirúgta a fegyvermágus támasztólábát, aki alól így eltűnt a talaj és fájdalmasan zuhant hátra a kemény kövekre. De a rúnamágus nem engedte el a fegyveres kezét, csupán a keze rácsúszott annak csuklójára és egy határozott csavarásnak hála, a fegyver halk koppanással zuhant a földre. Eközben a zsivány, döbbenten bámult üres markára és az ellenfelére, hogy annak úgy sikerült lefegyverezni, hogy még mágiát sem használt.
Glen démona pedig nem habozott kihasználni a lehetőséget. A másik kezével villámgyorsan ráfogott a kardforgató mágus torkára.
- Remélem tudsz repülni pengés – kuncogott, miközben lila fény szivárgott a fekete szemkötője alól. - Szükséged lesz rá -tette még hozzá és egy erőteljes mozdulattal felkapta őt és egy fél fordulattal átdobta őt a híd derékig érő kőkorlátján.
- NEEEEEE!- Kiáltottam fel egyszerre a mellettem álló két céhtársammal. Mögöttünk az árnyékos kapuban rejtőzködő lány felsikoltott ijedtében, ahogy Zsivány átzuhant a korláton.
Az eddig Glen felé suhanó matéra megremegett a levegőben, kezdte elveszíteni a formáját, ahogy én csak ott álltam és zsibbadó aggyal figyeltem, amint az egyik céhtársam lezuhan a hídról.
- Zsivány!!! -Ordított fel mellettem egy céhtársam, és mint valami lövedék kilőtt a kardforgató felé orkánerejű széllökés kíséretében. - Megvagy! - hallottam lentről diadalmas kiáltást. Nagy kő esett le a szívemről, és megkönnyebbülten felsóhajtottam az örömtől, hogy a szélvarázslónak sikerült időben elkapnia a zuhanó fegyvermágust.
- Ezért megfizetsz te rohadék – morogta a másik mellettem ácsorgó, vékony magas fickó. És legnagyobb meglepetésemre elkezdett helyben ugrálni és a levegőbe bokszolni.
- Csak nem valami fura mutatványra készülsz? – nevetett fel a Glent uraló démon. - Mert akkor gyere csak. Megmutatom, mekkora közöttünk a különbség...
- Ó, pontosan arra készülök, csak aztán tartsd velem a lépést – vigyorodott el a céhtársam, majd a következő pillanatban már Glen előtt termett, és olyan gyorsan támadott, hogy három elmosódott ütése alig látszott. A rúnamágus azonban nem tett semmit, nem mintha a sebességmágiát használó varázsló hagyott volna neki időt akármire is.
Figyelmemmel a lebegő materia-ra koncentráltam, és sikerült megakadályoznom, hogy teljesen eltűnjön. Elindultam én is hídra, hogy amíg a villámsebesen mozgó varázsló lefoglalja a démont addig visszaszerezzem a könyvemet. A démon pedig némán türte Glen testében, ahogy záporoztak rá az ütések.
- Na ez hogy tetszik? És ez? És ez és ez? - Kérdezte nekihevülve a céhtársam, minden egyes kérdését egy-egy ütéssel toldva meg.
- Elég lesz! - harsogta a démon, hangja már nem is emlékeztetett Glen-ére. Keze gyors mozdulatot rajzolt a levegőbe, és egy Solid Sript szót jelent meg: Eart. Csikorgó hang kíséretében a rúnajelek igazi földdé anyagiasultak és a démon pajzsként rántotta be maga elé. Szerencsétlen céhtársam pedig teljes lendülettel beleöklözött mindkét kezével, majd fájdalmasan hátraugrott, el Glen közeléből.
- Lehet, hogy gyors vagy, de ugyanakkor szánalmasan gyenge is. - keze megmozdult és villámgyorsan írt a levegőbe- Csak hogy tud, eddig te voltál a leggyengébb ellenfelem- vigyorodott el - Solid Sript: Fire
A tűz villámgyorsan széterjedt a rúnamágus intésére, végigperzselve a hidat. A sebességmágiát használó társam ösztönösen elmenekült a lángok elől, ám nekem nem volt erre lehetőségem. A matérai kocka sebesen vékonyodva suhant be elém, útját állva a perzselő tűznek, ami szép lassan elemésztette a narancsszín varázslatomat. Oldalra néztem ahol a könyvem hevert kinyitva. A szél pergette a lapokat ide oda. Észrevettem, hogy a démon is azt nézi Glen szemei át.
- Itt a vége Ade. – mondta és félemelete a kezét, hogy közvetlen közelről hozzám vágja a lilán ragyogó amaterasuját. Esélyem sem volt kivédeni a szokásos módon. Csak egy lehetőségem maradt.
- Opposition – leheltem, mire Glen megdermedt a mozdulat közepén, kezében a sötéten ragyogó varázslattával.
- Mit?.Mit műveltél velem? - nézett volna le magára, de hamar rájött, hogy meg sem tud moccanni.
- Térmágia. Úgy manipulálom az akaratommal a teret, hogy a te mozgásoddal azonos ellenerőt fejtsek ki. Nem fogsz tudni megmozdulni amíg én azt nem akarom – világosítottam fel, azt már viszont nem tettem hozzá, hogy én sem bírok moccanni, sőt varázsolni se amíg fenntartom ezt a varázslatot. Helyette inkább a többiekhez kívántam szólni, és felemeltem a hangom, hogy a közelben lévő céhtársaim is hallják. - Megbénítottam Glen testét. Tegyétek harcképtelenné, hogy ne legyen esélye a testét bitroló démonnak ártani nekünk.
Mint egy végszóra ekkor lebegett fel a híd fölé a szélmágus, Zsiványt tartva a kezénél fogva. A gyorsan mozgó magas mágus pedig sajgó kezeit rázogatva lépett újra a hídra. - Itt nem nyerhetsz démon, kiűzünk abból a testből meglásd.
- Nem lehet. Nem lehet... nem lehet! -sikoltott fel Lulu valahol hátul a teraszon. - Lulu látja a rossz lelkét. Nem jó ez így, nem! Ő nem démon. Ő egy egyszerű lélek, egy ugyanolyan lélek mind mi. Egy test... két lélekkel... ez nem lehet. -dadogta a sedír mágiát űző lány.
- De lehetséges. - -szakította félbe Lulu sopánkodását egy mély, nyugodt hang. Miközben ott álltam Glennel farkasszemet nézve, nyugalom, hullámzott végig rajtam, és úgy éreztem, mintha friss erő szállt volna meg. Maga Goldmine mester jelent meg mögöttem a teraszon [color=orange]- Nyehehe..- [color=violet]mine mester! - kiáltotta mindenki.
- Ön tudott róla mester? -kérdezte már sokkal nyugodtabban Lulu, aki valahol a mester közvetlen közelében lehetett.
- Még szép. - mester elkezdett felénk jönni, és egy pillantra mindenkit megcsapott a belőle áradó hihetetlenül nagy mágikus erő. - És mivel nincs is Lilli, most rajtam a sor, hogy kordában tartsam őt.

Nem minden úgy alakult, ahogyan azt Glen belső démon tervezte. Nem volt meg az ahhoz szükséges ereje, hogy legyőzzön mindenkit, még akkor is, ha azok akik abban a pillanatban körbevették őt, meg sem kottyantak neki. De abban a pillanatban csak bonyolódtak a dolgok, mikor is Ade egy addig nem látott térmágiája megbénította őt és még a céh legerősebb mágusa, maga a céhmester is megjelent a színen.
- Nem lehet. Nem lehet... nem lehet! -vékony és kétségbeesett hangja a lánynak, szó szerint bántotta a fülét - Lulu látja a rossz lelkét. Nem jó ez így, nem! Ő nem démon. Ő egy egyszerű lélek, egy ugyanolyan lélek mind mi. Egy test... két lélekkel... ez nem lehet. - dadogta, miközben Glen szúrós szemeibe nézett. Nem ismerte a vékony lány mágiáját, de az, hogy látta a lelkeket nagyon is zavarta, hiszen nem igazán akarta felfedni magát a céh tagjai előtt.
- De lehetséges. - Goldmine mester erélyes hangja törte meg végül is a helyzet komolyságát és a rúnamágus jól látta, hogy a közelében lévő mágustársai, miként nyugodnak meg és ül ki az arcukra nyugalom kényelmes érzése. Még a vele szemben lévő Adelus is felsóhajtott és megnyugodott. - Nyehehe..- mutatta a cége tagjainak a mester a béke jelét, miközben elsétált Lulu mellett.
- Goldmine mester! - kiáltotta mindenki hangosan.
- Ön tudott róla mester? -Lulu hangja is nyugodtá vált és sokkal inkább hasonlított egy nőéhez, mind egy kislányéhoz.
- Még szép. - vigyorgott a céhmester is, ahogyan szabadjára engedte a mágikus erejét - És mivel nincs is Lilli, most rajtam a sor, hogy kordában tartsam őt. - mondta ki a legfontosabb dolgot, mely jelen pillanatban mindent megváltoztatott és nem csak a céhtársak gondolataiban, hanem még Glen szemszögéből is.
- Szóval tudtál róla? -kérdezte immáron komoly arccal a megbénított mágus. - Mióta? -tette fel a mesternek a kérdést, aki már Adelus mellé ért.
- Már attól a naptól fogva, hogy a céh tagja lettél. - megállt Adelus mellett és lágyan a vállára rakta a kezét. - Adj bele mindent kölyök és ne enged el. - mosolygott rá és minden felvette a megfelelő helyét, készen állva, hogy ha kell ,minden erejét beleadva támadjanak a béna mágusra.
Glen eközben némán figyelte a kialakult helyzetet. Adelus és Goldmine mester vele szemben állt, jobbról a már elégtételre vágyó, ugráló kis bohóc készítette fel az ökleit arra, hogy a sebsebégét az erejével kombinálva üsse ki a rúnamáguson. Ballról, a híd korlátjára ült a zsivány, miután a földről újra megszerezte a kardját és maszk alól is tisztán látót komor szemei megvillantak. A sort pedig az addig még nem küzdő, de veszélyesnek kinéző, tüskék hajú szélmágus zárta. Mindegyikőjük csupán a parancsra várt.
- Mire készül mester? -kérdezte Adelus végül, ahogyan Glen-hez hasonlóan ő is felmérte a kialakult helyzetet.
- Nem tehetünk mást, mind vadulunk egyett...- vigyorgott Ade felé. - … kiütjük és elzárjuk, míg Lilli fel nem ébred. - lépett végül is Ade elé. - Nem tehetünk mást. Máshogy nem tudjuk megvédeni azt a Glen-t, akit ismerünk! - emelte fel a kezét. - Gyerünk srácok! Vadulás! -kiáltotta el magát Goldmine és a parancsára, mind a három mágus egyszerre lendült akcióba.
- ÁLLLLJJJJJJ!- egy mindenkinél hangosabb kiáltás zengte be a hidat. Egy erőteljes női hang, mely abban a pillanatban, önkénytelenül is megállásra kényszerítette mind a három mágust. Ledermedtek és a tekintettük az égre meredt, ahol a napot egy vékony női test takarta el. Ugyan csak a körvonalait lehetett látni és a egy sötét árnyként repült bele a csata közepébe és mindenki egyből tudta, hogy ő jelent meg.
Hosszú haja ezúttal nem copfba volt kötve, így a szél képes volt belekapni a hajába és összekócolni azt, de ezt a kellemetlen eseményt egy határozott kézmozdulattal igazította el. Arca még falfehér volt és fáradt, a táskás szemei azonban még mindig azt a régi határozottságot tükrözték mind régen és most, mindenki szeme láttára tudatosult a jelenlévőkben, hogy Lilli mérges. Arca komor volt és a tekintette egyedül a céhmestert nem késztette meghátrálásra.
- Adelus igaz? -fordult meg és nézett egyenesen Glen szemébe. - Bírd ki még egy kicsit. Mindjárt vége ennek az örültségnek...- simította meg a rúnamágus arcát a jobb kezével, majd a bal is követte az elődjét, ahogyan két oldalról megragadta a fehér hajú mágus arcát.
- Magadhoz tértél? -kérdezte tőle Glen- Jó! Így nem esik baja ennek a testnek. - mosolyodott el- color=yellow]Jó lesz ha mindig mellette leszel és nem változnak az érzéseid és életben is tudsz maradni. Mert ha a kulcs megsérül, semmi sem fog az utamba állni. - nézett egyenesen a fegyvermágus szemébe.
- Tudom. - angyali mosolya még a démont is megzavarta, ahogyan megszólalt.


Vakító kék fény járta körbe mindkettőjüket és a levegőben furcsa és olvashatatlan szimbólumok tömkelege jelent meg. Körkörösen minden egyes szöveg egy szalagonként vette körbe őket, ahogyan egyre szűkebb és szűkebbé váltak és lassan teljesen körbeölelte őket. A rúnamágus és Lilli szemeibe és vakító fényárban úszott, majd váratlanul minden elhalványult és eltűnt a testük körül.
- Visszatértél? -kérdezte fáradt arccal a fegyvermágus lány, ahogyan Glen egy pillanatig értetlenül nézett rá, majd a szemei lassan lecsukódtak és összeesett volna, ha Adelus mágiája még nem lett volna aktiv. - Enged el. Már nem kell mitől félnetek. Visszatért közénk. - nézett hátra a mesterre és a térmágusra Lilli, ahogyan ő maga is összeesett.

//Nos a küzdelem ezzel véget is ért, de az alábbi néhány sorban egy kis történet lesz olvasható, mely lényegében összeköti e két barát küzdelmeit és előrevetíti a miérteket a következő összecsapásukra. //

Két nap tellett már el a harcuk óta, melybe nem csak Adelus, de jó néhány táruk is belekeveredett és ha Lilli nem jelenik meg a végén, akkor sokkal drasztikusabban is véget érhetett volna a történet. Két nap, mely alatt Glen és Lilli békésen aludt, olyan mély álomban, hogy senki sem tudta felkelteni őket. Békésen és semmi gond nélkül, mely abban a pillanatban megszűnt, hogy Glen visszanyerte az eszméletét és bár neki alig volt sérülései, talán szerencséjére, a küzdelemben részt vett céhtársai is megúszták karcolásokkal. Zsiványnak, csupán az egója sérült meg, semmi több. Míg Hal-nak, a sebességmániás mágusnak, már nemcsak az önbecsülése tört meg, de az öklei is jó néhány napig fájdalmas duzzanatokkal voltak elborítva. Nos ami a többieket illeti, ők nem sérültek meg túlságosan, bár Adelus-ra majd még visszatérünk.

Mindenki aki akkor ott volt azon a napon, most a céhház halljában üldögélt és szó szerint két részre bontották a helyszínt. A bal oldalt a harc jó oldalán álló felek, míg a másikon Glen és az ő oldalán álló szerelme Lilli Freewan. Némán néztek szembe egymással és a nagyobb csoport tagjainak az arcain lehetett látni, hogy nem nagyon szívlelik az addig elfogadott és néhányuk által kedvelt rúnamágust. Arcuk komor volt és bizonytalan, mely némi dühvel is párosult.
- Szóval megértettétek a helyzetet kölykök? -kérdezte az addig a percig beszélő céhmester, aki a két csoport között a békítő bíróként vett részt.
- Ja... - állt fel Zsivány a helyéről, ahogyan megvakarta a fülét.
- Nem semmi, hogy van egy ilyen mágus is a céhünkben. - Lulu bájos és csodálkozó hangja pedig teljesen másmilyen volt mind a többieké. - Ha nem a saját szememmel láttam volna el sem hiszem...- lóbálta a lábait, miközben meg sem mozdult az asztalról.
- És szerettem volna, hogy nem is látod meg. Ez a saját titkom volt, az én keresztem. Azt hittem Lilli-n, kívül senki sem tud róla. - nézett fel a céhmesterre. - Ön mióta tudta mester? -kérdezte a férfitól.
- Az nem lényeg most!- nézett Goldmine mester a rúnamágusra. - Van valami nem? Amit mondani akartál nekik... - vigyorgott rá Goldmine.
- Igen!- állt fel a székről a mágus. - Bocsássatok meg mindenért. - hajtott fejet előttük. - Nem tudom, milyen érzés lehetett ez számotokra, de én tétlenül tudtam csak nézni az eseményeket. Ha lett volna elég erőm, ez mind nem történik meg, ha ...- váratlanul azonban egy erős érintést érzett a vállán. A tekintette megemelkedett és a maszkos fegyvermágus arcába nézhetett.
- Mindenkinek van valami titka a céhben. Néhányunknak sötét és borzalmas, néhányunknak csupán kellemetlen, de nem az a lényeg, hogy mi történt a múltban, hanem hogy mit teszel ellene a jövőben. - paskolta meg a vállát.
- Mind a Pokol Kutyájáról elnevezett céh tagjai vagyunk és ezért olyanok vagyunk egymásnak mind a testvérek. Meg kell értenünk egymást és segítenünk a másiknak. - nevetett Lulu barátságosan és vidáman.
- És mindezen nehézségek ellenére, sohase felejtsd el, hogy a szíved legyen mindig vad! - ordította el magát Goldmine, ahogyan mindenki hangos nevetésben tört ki és a harc már a múlt része volt.
Glen is csak nevetni tudott, ahogyan Lilli átölelte őt hátulról. Kezei rászorultak a rúnamágus nyakára, ahogyan a fejét lágyan a férfi fejének támasztotta. Lágyan sóhajtott csal fel, ahogyan boldog és széles mosollyal nézet a cég tagjait.
- Észrevetted, hogy ő nincs itt igaz? -kérdezte Glen-től a máguslány.
- Igen.- mosolygott, ahogyan lehunyta a szemeit. - Te tudod, hogy merre járkál? -kérdezte vissza tőle Glen.
- A mester szerint azonnal elvállalt egy küldetést. Ha visszajön, beszélned kellene vele...
- Tudom. De te lény mellettem mostantól...