Quatro Cerberus Céhevent

A gyomrom hangos kordulással reagált az ételek látványára, mikor közelebb léptem az asztalhoz.
- Helló! – jött oda hozzám az egyik önkéntes lány, kezében egy kis irattáblával. – Kérlek, diktáld be a neved a következő kör előtt. – Kérte a lány, arcán nagy mosollyal. Rendkívül lelkesnek tűnt. Talán új? Azok szoktak ennyire beindulva kenni az ilyen feladatoktól.
- Alice. – Feleltem, miközben igyekeztem minden figyelmemet rá összpontosítani és nem a kajára, de akárhogy is próbáltam, a tekintetem néha el-elkalandozott az étellel megrakott tányérok felé.
- Rendben. Tessék, a következő körről. – A kezembe nyomta a kör ismertetőjét és már tovább is robogott a következő emberhez, de engem ez már nem érdekelt, mindben figyelmemet a lapra irányítottam.

V. Próba
EVÉS

Cél: Maradéktalanul elfogyasztani mind a hat fogást.
Korlátozások:
Nincsenek korlátozások.

- Hmm… hat fogás? Azzal nem lesz baj. – Összegyűrtem a lapot és zsebre vágtam. Kerestem magamnak egy helyet, mellettem és előttem is ült már egy-egy ember, akik megkínzottan meredtek a tányérjukra.
- Na mi a hézag? Máris tele vagytok? – Kérdeztem nevetgélve.
- Mindjárt nem nevetsz. – nyögte a mellettem ülő a hasát fogva. – Ez valami rémes.
- Most miért? – Kérdeztem a srác arcát fürkészve, miközben szedtem magamnak a levesből.
- A leves még nem vészes, csak ami utána jött… uh…
Halkan kuncogva bekanalaztam a levesből és ugyanazzal a lendülettel arcon is köptem vele az előttem ülőt.
- Ez mégis mi a …!
- Brokkoli krém leves… - felelte az előttem ülő, az arcát törölgetve.
- Brokkoli? Ez most komoly? – nyögtem elhaló hangon. – Utálom a brokkolit. Semmit nem utálok jobban a brokkolinál.
A mellettem ülő elnevette magát.
- Ez nem a te köröd, mi? Jobb, ha feladod, ezután csak rosszabbak jönnek.
- Na, azt már nem! Nem azért úsztam a III. körben, hogy a brokkoli feltartson! Letolom, ha belehalok is. – kiáltottam fel és heves mozdulatokkal elkezdtem belapátolni a levest.
- Eddig még nem hallottam olyan emberről, aki belehalt volna a brokkoliba…
Nagy nehezen legyűrtem az utolsó falatot.
- Ide a következőt! – mondtam, és szedtem magamnak a következőből. – Amúgy ez mi?
- Azt hiszem Casu Marzu… undorító, tudod…
- Á! – emeltem fel a kezemet, hogy elhallgattassam. – Nem akarom tudni. Akkor könnyebben csúszik! – És azzal elkezdtem enni. A vége felé már nem éreztem az ízeket. A mellettem ülők nem hazudtak, valóban, minden étel egyre rosszabb volt. De hála a tudatlanságomnak, képes voltam lenyelni az utolsó falatot is a 6. fogásból, a Escamoles-ból.
- Na én most … megyek hányni! – nyögtem elhaló hangon és elszaladtam a bokrok közé. Forgott a gyomrom és a sprint nem segített rajta, de akkor a bokrok között megláttam egy ismerős alakot és azonnal megfeledkeztem a rosszullétről.
- Hé! Helló! – köszöntem oda Reigennek. Alig ismertem meg, az évek alatt eléggé megváltozott, a haja jól megnőtt és a testalkata is változott némileg. Nem is voltam benne biztos, hogy tényleg ő az.
- Jé, szia Alice! De rég nem láttalak! Sokat változtál, vagy én láttalak régen? - zavarodottan megvakarta a fejét.
~ Nos, is-is, de... ~
- Bagoly mondja, te is rendesen megváltoztál.
- Tényleg? Nekem igazán fel se tűnt - nevetett fel.
- Nekem igen... elkezdtem kinőni a ruháimat. - felelem büszkén, mire Reigen tekintete ekkor lejjebb téved.
- Hmm, azt látom...
- Mit is látsz te? – kérdeztem kicsit szárazon.
- Ööö... hogy nőttél? - kapcsolt Reigen, és gyorsan, ügyesen hárított
- Ugye, hogy ugye? – feledkeztem meg az előbbi témáról - Végre sikerült nőnöm minimum 2 cm-t. Gondoltad volna? Áh, de... veled mi történt? Nehogy már arról beszéljünk, hogy mennyit nőttem az alatt a 2 év alatt, amíg nem találkoztunk.
A továbblépésen egy jót nevetett.
- Nem tudom mennyit hallottál, de Nokinerkkel a határon túlra utaztunk. Ott találkoztunk Ricoval, aki megtanított mindent a vadonról. A benne élő bestiákról, a növényekről és persze a felhasználási módjukról. Gondoltad volna, hogy szinte minden ehető ott? Na meg persze fejlesztettem a képességeimet is. Sikerült olyan mágiákat kifejlesztenem, amikről pár éve még álmodni sem mertem volna - lendült bele nagy lelkesedéssel.
Érdeklődő arckifejezéssel hallgattam, amit mesél, és vártam a folytatást.
- Úgy hallom érdekes dolgokat éltél át
- Az már biztos. Sok új dologgal találkoztam az utazás közben. Sokat tanultam Rico útmutatásaiból és persze a hibáimból is - vakarja meg az arcát pont ahol a heg látszik, közben egy halvány mosoly jelenik meg az arcán.
- Igen, azt látom. – pillantottam rá a hegre. - Hát én sem tétlenkedtem, azt elhiheted.
- Igazán? Mesélj te is kicsit. Mi történt itthon a két év alatt? Gondolom több száz izgalmas megbízást csináltál már meg azóta!
- Hát nem egészen. egy évig én is távol voltam. Tudod a régi mesterem, akit kerestem... nos meglett és vele voltam. Egész sok mindent tanultam annak ellenére, hogy milyen lusta. Nagyon meglepődtem, mert közben más embereket is elkezdett tanítani. Nagyon sokan voltak. ki nem néztem volna belőle, hogy magától bevállal ilyet. A tűz mágiának minden fajtájába belekóstoltam. Nagyon hasznos, ha az ember mindhez ért egy kicsit. - Meséltem teljes átéléssel.
- Áh, de... nem bocsájtottam meg neki, hogy csak úgy lelépett. Még dühös vagyok rá!
- Szóval akkor a tűz ura lettél? Vagyis inkább az úrnője nem? - nevetett fel vidáman
- Még van mit tanulnom. De egyszer majd biztos az leszek.
- Abban én is biztos vagyok! – vigyorodott el és ettől az én arcomon is egy nagy vigyor terült el
- Hogy ment a próba?
- Hát... - vakarta meg kicsit zavarodottan a tarkóját - Nem egészen úgy, ahogy szerettem volna. A rajtolásom egész jó lett, az elsők között. Ám hamar megfordult és a második próbára már az utolsók közé kerültem. De nem adom fel! Holnap mindent bele adok majd! - lelkesedik be, aztán még épp időben vissza vesz - És neked?
- Az I. kör nekem is könnyen ment.. viszonylag. A falmászás... már nem annyira... a többi meg... áh, mindent megcsináltam. Nem mondom, hogy könnyen, de a többit is meg fogom csinálni. Ahogy erőmből telik.
- Helyes. Ez a beszéd! - veregette meg vigyorogva a vállam.
- Hű... tényleg hosszú volt ez a két év. - néztem rá vidáman. - Most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott mindenki abban az egy évben.
- Igen nekem is. Tegnap este mikor visszaértem jó volt újra velük lenni. Újra itthon. A Quatro Cerberus-ban. Többiekről mi hír? Maxről vagy Raneről példáu. Ők is itt vannak a próbákon?
- Max nem hiszem. Tudod milyen, utálja a tömeget. Rane-t viszont mintha láttam volna itt.
- Áh értem. Amúgy téged is felháborított most az asztaloknál a kiszolgálás? Oda mentem és nem akarták engedni, hogy egyek, Azt mondták egyből tovább mehetek. Mintha nem tudták volna ki vagyok. Elmegy az ember két évre és már mindenki elfelejti. Hallatlan! - mondta Reigen, közben pedig a helyzet épp ellenkezőleg történt, az önkéntesek nagyon is jól tudták, hogy kicsoda és épp azért történt, ami történt.
- Szerintem nem azzal volt a gond, hogy nem ismertek… - jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Jól ismertem az étkezési szokásait, abba még csak bele se mertem gondolni, hogy MOST mennyit bír megenni.
Még sokáig beszélgettünk, közben sétáltunk, fene se tudja, hogy miért volt még mindig kilométer hiányunk, mikor rendesen lestrapáltak minket erre a napra. De ez akkor fel sem tűnt, úgy elbeszélgettünk, hogy arra sem figyeltünk igazán, hogy merre megyünk, de valahogy mégis sikerült letelepednünk egy tó mellett.
A szánk jóformán be nem állt, mind a ketten elég beszédes személyiségek voltunk, ráadásul sok minden történt velünk azalatt az idő alatt, amíg nem láttuk egymást, így még volt is miről jártatni a lepénylesőnket.
Csak akkor vettük észre magunkat, mikor már az ég vörösét felváltotta a mélykék, s ekkor ébredtünk csak tudatára annak, hogy fáradtak vagyunk. Sok szerencsét kívántunk egymásnak, aztán különváltunk.
Egy kisebb tisztást néztem ki magamnak. Valahogy Sangira-ra emlékeztetett és különösen jól esett a csillagok alatt elterülni. A szél meleg volt és kellemes, szinte hallottam a víz zúgását, ahogy a partot mossa és Silvy hortyogó horkolását. Észre sem vettem, hogy mikor aludtam el.

Alig hittem szerencsémnek, de megkönnyebbülten sétáltam ki a sátorlapon, a szabadba. Oldalra nézve láttam, Arisa szintén végzett az ő próbájával. És büszke tartásáról ítélve, ő is teljes sikerrel.
- Siess, Rane! - kapaszkodott meg bennem egy segítő, és szinte azonnal húzni kezdett egy sátor felé, pedig éppen csak kiléptem a törpe próbájáról. - Hatfogásos vacsora, és a következő próba egybekötve! Ha lekésed, mindkettőről lemaradsz!
A többi feladat között sem éreztem úgy, hogy kipihenhettem volna magam, de ez egy kicsit soknak tűnt. Fáradtan hagytam, hogy a segítő magával rángasson, és elintézze a becsekkolást. Nekem csak a nevemet kellett felidéznem, szinte azonnal le is ültettek egy asztalhoz. Méghozzá Arisa mellé, egy jóval kisebb asztalhoz, mint az övé.
- Hogy ment? - kérdeztem a lányt, aki csak megvonta szárnyát. Nem izgult túlságosan, és látszott, hogy már alig várja a következő próbát. Gyomrom figyelmeztetően kordult egyet. Én is.
Tálcán érkezett a feladat, méghozzá egy letakart tálcán. Kíváncsian emeltem fel a tetőt, és elborzadtam. Már a szagától is könnyezni kezdett a szemem. Valami hús lehetett a fogás alapja, de szinte alig látszott ki a bors, curry, hagyma és egyéb, maró dolgok köpenye alól.
- Ez komoly? - néztem fel kétkedve és fulladozva. A gázmaszkos felszolgáló válaszát nem értettem, csak bólintását tudtam értelmezni. Arisa felé néztem bátorításért, de tőle csak kétségbeesést kaptam. Egy nagy tál salátát kapott enni, öntettel, paradicsommal, és egyéb finomságokkal, aminek látványára is összefutott a számban a nyál. Lemondóan fordultam vissza az én fogásomhoz, és nagy levegőt vettem. Beleszúrtam az előre elhelyezett villával az ételbe. Fel voltam rá készülve, hogy a villa el fog olvadni a valamiben, de nem így történt. Óvatosan ráharaptam az első falatra.
Jesszusom, mi a pokol ez? Gyermekektől távol tartandó! Nagyjából ennyire tudtam gondolni, mielőtt lapátolni kezdtem volna a kaját. Reméltem, az ízlelőbimbóim nem fogják felfogni, mit is eszem..
Heveny lihegéssel dőltem hátra, mikor az utolsó falat is eltűnt a tányéromról. Már csak öt van hátra.. De szemem még kerekebbre nyílt. Már a bejáratnál megcsapott az újabb fogás gőze, mire könnyeim szabadon kezdtek folyni. Ez még erősebbnek tűnt, mint az előző... Bátortalanul emeltem föl a tálca fedelét. Egy elég erősnek tűnő curry nézett velem farkasszemet. A tömény szagtól kiégett az orromban minden, amivel szagolni tudtam volna. Nem baj, így legalább nem érzem...
- Hívjátok a Mágustanácsot, szivárog az Etherion... - nyöszörögtem erőtlenül. A fájdalmon kívül nem éreztem sokat, de legalább ezt a fogást is letudtam...
- Már csak négy van hátra! - próbált vigasztalni egy közeli mágus, aki valami desszert-főétel keverékkel viaskodott. Elkínzott tekintetemre azonban inkább csak visszafordult saját étele felé.
Miután már nagyjából halott voltam, nem igazán éreztem a következő fogás illatát. Sőt, az ízét sem.. Minden falat köré jégpáncélt húztam, így még hűsítette is megkínzott torkomat az étel. De ez a módszer csődöt mondott, amikor megéreztem, hogy az első jégkéreg lassan felbomlott. A gyomromban! Lassú, kínkeserves folyamat volt, míg feltartottam a pincéreket, és a gyomromat csikaró fájdalmat próbáltam túlélni. Addigra szinte az egész ebédlő kicserélődött, de szinte felkészülve vártam a következő fogást. Arisa is hasonló nehézségeket próbált áthidalni: saját, vegetáriánus ételei tökéletesek lettek volna nekem, de neki kínszenvedés volt minden falat. Ő biztos jól bírta volna a csípős kajákat. Nem lehettek sokkal erősebbek a saját mérgénél..
~ Három. - sóhajtottam. A következő fogás sem segített a helyzeten. Mintha beleöntöttek volna egy pudingot egy erőlevesbe.
- Ne haragudj.. - szóltam a pincérnek, aki végre letette vegyvédelmi felszerelését. - Átadnál egy üzenetet a szakácsnak?
- Hogyne. - válaszolt meglepetten. - Mi lenne az?
- Megvakultam, és maradandó agykárosodást szenvedtem miatta. - kezdtem el enni a levest.

Az utolsó két fogásra nem emlékszem. Kinézetükre nagyjából, de annyira kiégtek ízlelőbimbóim, hogy gyakorlatilag semmit sem éreztem belőlük. Talán megsértődött a szakács, és nekem szánta a legrosszabb ételeket? Pedig csak őszintén elmondtam neki a véleményemet..
- Hol az ágyam..? - tántorogtam ki lógó nyelvvel. Nem vágytam másra, csak arra, hogy az idő egy kicsit meggyógyítsa a szám belsejét. És hogy összetalálkozzak a szakáccsal, lehetőleg egy sötét sikátorban.

Mire kilétem a sátorból az éjszaka már elnyelte Fiore egét. A sátor mögött nagy pavilon állt alatta sok kis asztalkával, amiket versenyzőknek készítettek ki. Páran már le is ültek, és ettek az asztaloknál, de úgy mintha az életük múlna rajra. Úgy fest valami evő veresen lesz itt. Még jó, hogy farkas éhes vagyok. A segítő a kezembe nyomta a tájékoztatót, ami csak igazolta a feltevésemet. Bár a hét fogás kicsit elgondolkodtatott, mert sose voltam annyira falánk, hogy tényleg megegyek ennyi ételt. De hát ez bizonyára elvárás egy ilyen megmérettetésen. Kíváncsi voltam vajon a céh legendás evőgépe már végzett e itt, vagy még csak most fog következni.
Odaültem az asztalhoz és az egyik vigyorgó segítő egy tál salátát rakott elém. - Előétel - fűzte hozzá.
- Akkor jó étvágyat – tettem hozzá és nekiláttam. A saláta pompásan volt elkészítve, ám valami roppant a fogaim között. Valami édes-csípős. - Mi a...- Egy félig megrágott sáskát vettem ki a számból. - Ez meg mit keres benne?
- A saláta része. Ez a híres Oplung törzs híres, édes savanyú sáskás salátája. Ott igaz ínyencség. - vigyorgott a pincérként szolgáló segítő. - Csak nincs valami baj? Ez még csak az előétel.
- Csak az előétel. Hát jó. Fura választás. - Miután már tudtam mire számítsak gond nélkül leküzdöttem a sáskákat. A vicces az volt, hogy nem is volt olyan rossz ízük. Jött a második fogás. Valami tésztaféle. Szintén előételként tálalva. Szerencsére ez nem volt tele bogarakkal viszont olyan csípős volt, hogy nem győztem evés közben inni. Sajnos a víz nem segített lehűteni az égő nyelvemet.
Vettem magamnak a bátorságot, és átpillantottam a szomszéd asztalra. Ez hiba volt, ugyanis a mellettem ülő céhtárs, nyers halból, és egyéb tengeri herkentyűkből álló bűzlő moslékot kanalazott üveges tekintettel. A Cerberusra, mégis miféle agyament találta ki ezt a próbát?
Jött a következő fogás, valami húsféle, ami olyan rágós volt mint a gumi tele csonttal és porccal. És a pincér utasítása szerint az ehetetlen részeket is le kellett küzdenem valahogy, hiába nem akartak lecsúszni. A harmadik fogás több szempontból rosszabb volt mint az első kettő. Ekkor már lelkileg készítettem magam a többi fogásra is, nehogy menet közben kidobjam a taccsot, vagy leforduljak a székről.
-Ime a sajtkülönlegesség, hogy a főétel jobban csússzon.- tolt elém a pinér egy olyan sajtot, amit szép vastag bőzlő penészréteg borított. A szagától pedig az asztalra állított virág szépen lekókadt. - Te jó ég ezt is meg kell enni?
- De meg ám
- Levághatóm róla a szélét?
- Dehogy. Ez igazi galuna szigeti csemege. A három évig érlelet kék sajt. Az egészet meg kell enni.
- Mindjárt megfulladok. Olyan szaga van mint a négy hetes mosatlan zokninak. - Befogtam az orromat és megettem a számban szinte szétolvadó sajtkülönlegességet. Szerencsére csak a szaga volt olyan fertelmes, az íze nem. Végül azt is legyűrtem valahogy. Már csak három volt hátra.
- És íme a főfogás. Valami amit a céh raktárának elfeledett zugában találtuk. - Tette elém a következő tálat a pincér úr vigyorogva, majd elhessegette a kajára jövő bogarakat a pincér. - Aggodalomra semmi ok, Rufus szerint ez még ehető.
- Jó ezt hallani. Kár, hogy erről nem vagyok meggyőződve. - Feleltem és undorodva nekiláttam a szétfőtt sós kelkáposzta ízű, fura színekben pompázó ételnek, ami bizony többször is vissza akartam öklendezni.
- És íme a desszert előtti utolsó fogás, hogy leöblítse a korábbiakat. Egy serlegnyi vér. Azt hiszem talán marha vér. - rakta elém a fakupát a pincér. Én oldalra fordultam és próbáltam nem hányni. Komoly erőfeszítés kellett a dologhoz de sikerült. A vér majdnem betette a kaput. Túl sok vért láttam már amióta a cerberushoz tartozom. Túl sok halált és szenvedést. Ez a kupa..a felszínre hozta az átélt borzalmakat.
Megragadtam a kupát, lehunytam a szemem, és egy húzásra megittam a meleg ragacsos folyadékot, és gyorsan ittam rá vizet, hogy kimossam az ízét a számból. -Brrrr ez.... borzalmas volt. A gyomrom émelyeg.
- Gratulálok, már csupán egyetlen fogás van hátra. A Desszert. Íme a Temető sütemény. - rakott elém a pincér egy lapos, szögletes tortaszerűséget. A ,,sütemény” ijesztően festett, és szaglott. Zöld és kék színekben pompázott a penésztől, és férgek is voltak rajta. Az egész torta pedig egy kis temetőt mintázott kicsi koponyákkal, és sírkövekkel. És ha nem a saját szememmel látom nem hittem volna el, de a cukrász, vagy sokkal inkább méregkeverő egy véres, féregrágta denevérszárnyat rakott a tetejére.
- Ezt az undorító valamit meg mégis ki készítette?
- Nem mindegy? Inkább lásson neki, biztos ízleni fog. Vagy inkább feladja? - Kérdezte ártatlan mosollyal a pincér.
- De hát férgek nyüzsögnek rajta, és mi az a denevérszárny rajta? - kérdeztem mérgesen. Villámmal megböktem a sütemény, hogy leszedjem a rothadó szárnyat, de az oda volt ragadva a tortához. Tovább bökdöstem, és a következő pillanatban döbbenten eszméltem rá, hogy nem is igaziak a férgek meg a denevérszárny. Minden cukormázból volt megformálva. - De hát ez..Kemény mint a kő – döfködtem elszántan a desszertet a villámmal, de hiába, alig bírtam megkarcolni.
- Ó Igen, erről el is feledkeztem. Parancsoljon – rakott le elém egy kalapácsot a pincér.
- Ugye ez most valami vicc igaz?
- Sajnos nem. Az egészet meg kell enni, hogy érvényes legyen a próba. És másnap reggelig lent is kell tartani. - nézett rám komolyan.
Nem volt más választásom mint a kapott kalapáccsal nekiesni az acél kemény desszertnek és kis darabokra törni, hogy meg tudjam enni. Baromi lassan tudtam csak legyűrni a tortát, mivel az egész kemény cukormázból volt, és úgy kellett minden darabot egyesével elszopogatni mint a kemény cukrokat. Tekintve, hogy külön célszerszámot adtak ehhez a fogáshoz, a fogaimnak esélye se volt ez ellen a cukor torta ellen.
Végül lenyeltem az utolsó édes darabkát, a pincér pedig elégedetten tüntette el a tányérokat. Egy falatot se bírtam már lenyelni, a vízzel is csak öblögettem, hogy elnyomjam azt a borzalmas édes ízt, amit a cukor hagyott a számban.
- Remélem ízlett a vacsora. A következő próba holnap lesz, addig kellemes pihenést.
- Köszönöm a vacsorát, és jó pihenést magának is. - feleltem, azzal felálltam az asztaltól és óvatos léptekkel a pihenőhelyre mentem. Páran beszélgettek, de nekem egy ilyen nehéz vacsora után nem volt kedvem hozzá, ráadásul a próbák is alaposan elfárasztottak. Kerestem egy kellemes kis sátrat és azonnal lepihentem. Majd a tízpróba utáni bulin, ígértem magamnak, és azonnal elszunnyadtam.

A kis dögök felhagytak követésemmel, mire egy pillanatra elragadtatva magma néhány grimaszt villantottam feléjük, majd diadalittasan tovább álltam.
Levedlettem ötletes falmászó felszerelésem, s kicsit lentebb adva a tempóból, kellemes, pihentető sétával közelítettem a következő próba irányába, egy sötétvizű tó partjára. Időközben Heaven kapott a vállamba, s szárnyaival kicsit összeborzolva hajam, elhelyezkedett azon. Csőrét fülemhez emelte, hogy információkkal lásson el az újabb kihívásról.
- Ez alkalommal teljesen külön úton kell mennünk. Te ugyanis újra alámerülsz, csak ezúttal nem a föld, hanem a víz alá.
- Nahát, ezzel igazán nem leptél meg. Van valami trükkje a dolognak, vagy csak szimplán úszni kell?
- Az könnyű lenne. Mikor a legmélyebben vagy, találnod kell egy üreget, ami kicsiny dobozkákat rejt. Azok közül kell egyet magaddal hoznod. A víz alatt pedig természetesen nem leszel egyedül, veled lesznek az otthonukban nyugalmat követelő mindenféle teremtmények.
- Mond csak. Ha olyan könnyű szimplán átúszni egy víz alatti csatornán, akkor ő kelme miért választja inkább a kellemes turista osztályon való repülést? – Heaven ezen csípős megszólalásomra mormogva fejemre koppintott, majd vélhetőleg olyan nagyot lökött rajtam, amekkorát csak tudott, hogy a levegőbe rugaszkodjon, s eltűnjön a messzeségben.
Mosolyogva tovább igyekeztem, s meghallgattam a hivatalos ismertetőt is. Nem sok újat mondtak, ellenben kaptam egy karperecet, s egy kis megrágott alma alakjára emlékeztető légzőkészüléket is . Tovább nem akartam vesztegelni, így a számba vettem, s a vízbe vetettem magam. A tó kezdetben kellemesen hűsítette a testem s a velem együtt alámerülő fénysugarak már-már nyaralás hangulatát keltették, ám minél lentebb jutottam, annál inkább veszített a hely, korábbi varázsából. A hőmérséklet rohamosan csökkent, a látóhatár szinte nullára esett vissza s a rám nehezedő mázsás víz nyomása alatt a fejem is feszülni kezdett. Az irányt is teljesen elveszítettem volna, ha a testem nem húzta volna a felszínre a véremben keringő oxigén. Többször nekiütköztem a csatorna falának, kellemetlen sérüléseket szerezve kezeimnek. Tagjaim a terheléstől és a dermesztő, csontig hatoló hidegtől teljesen elmacskásodtak... *elmacskásodtak? Ez az.. macskásodjunk el akkor mindenhogy*
- Grugravibrevrwárwrááá – Próbálkoztam a víz alatt, mire a légzőke kiugrott a számból és a felfelé igyekezve szökni próbált.
A varázslat végül sikerült, így tökéletesen láttam a víz alatt,s kezem hirtelen csapásával elkaptam a kis piszkot, majd vissza gyömöszöltem a számba. Abban a pillanatban megmeredtem mint egy sóbálvány, s csak a szemem mozgattam, lassan s megfontoltan. Több tucatnyi furcsa, torzforma hal s egyéb halnak sem nevezhető teremtmény bámult rám, néhány centiméterről ostoba, kutató tekintetével. Mondhatom, majd becsináltam a meglepetéstől és a hirtelen hatástól, túl sok izgalom ez így egyszerre. Az imént majdnem megfulladtam, most meg ezek a furcsa kísérők..Jobb lesz, ha megnyugszom és folytatom az utam, mit sem törődve ezekkel a teremtményekkel. Eddig sem bántottak, eztán sem igen fognak, még az is lehet hogy barátkoznak, meglehet hogy érzik bennem a természethez való kötődést…
- FFFFFFFFFFFFFÍÍÍÍÍÍÍÍÍ MÁOW, Hogy nem visz el a vész te pokolfajzat, miféle istentelen helyre hoztál te. Édes jóságos tej, elvesztetted a józan eszed, ez ugye nem víz! De, ez víz, sok és hideg víz.
Felis hirtelen dühkitörése és az erős hanghatások a fejemben hirtelen rángatózást váltottak ki testemből, mely az eddig békésen körülöttem lebegő szférát támadásra ingerelte.
Rám tekeredtek, haraptak s újfent a frászt hozták rám bizarr, dühödt ábrázatukkal. Társam minduntalan tovább folytatta a hisztit, mit sem érezve mindazon fájdalmakból, melyek engem gyötörtek.
- Fejed már be a vinnyogást te, magad alá nyaló, elkényelmesedett egerek vacsorája! – Rivalltam rá őszinte indulattal. Dühkitörésem mint engedetlen macska szellememre, mint az engem szorongató mélyvízi bestiákra jó hatással volt. Előbbi elhallgatott, míg utóbbiak megszeppenve odébb álltak.
Elégedetten folytattam utam, s már láttam is a kis üreget, ahol meglelem amit keresek.
- Látod milyen hatékonyak is tudunk lenni, hogyha együtt dolgozunk te lány? – próbáltam kicsit békülni, mire egy elhaló szitokszó jött csupán válaszul, majd szépen lassan minden elsötétült.
*Nagyszerű* – Zsörtölődtem, miközben, emlékeimre támaszkodva próbáltam tartani a helyes irányt.
Tapogatózva s erősen koncentrálva végül oda keveredtem, ahova szerettem volna és már láttam is valami csillogót, valami fényeset ott bent az üregben. Felé nyúltam, de hirtelen rossz érzés fogott el
*kőkesztyű* – Még éppen időben reagáltam
Erős állkapocs csattant s pengeéles fogak véstek kesztyűm szilárd sziklájába. Másik kezemmel közvetlen a fényre kaptam, a fogak irányába rántottam azt. Óriási, rusnya hal volt, melynek fejéből fénylő gömböt tartó csáp ágaskodott. Nem kívánta elengedni kezem, így arra jutottam, hogy eztán ő lesz az új kis segítőm. Néhány hínárt megbűvölve biztosan rögzítettem a nagy testet, amely majd fényforrásként fog szolgálni és nem utolsó sorban távol tartja a többi, kellemetlenkedő vízi élőlényt. A haltársam hallatlan hűsége oly mértékben meghatott, hogy el is neveztem: Rúfusz lett új társam neve. Rúfusz egy pillanatra sem vette le rólam a szemét és a világért sem engedett szorításából. Lojalitásának és nem csökkenő fényes jellemének hála azonban megtaláltam a kis dobozok tömkelegét, s egyet magamhoz véve rögtön kifelé vettem az irányt. A csatorna innen rövid úton felfelé ívelő pályát vett s a víz felhajtó ereje szinte magától tette a dolgát. Rúfusz súlyát cipelve kissé nehezen navigáltam, de már lényegesen könnyebb dolgom volt mint korábban. Ha pedig valamilyen élőlény felém közeledett, csak az orra alá dugtam Rúfuszt, aki egy kancsal pillantással a elkergette. Így utaztunk Rúfusz és én, egészen addig, míg a napsugarak első, áttetsző legyezői bele csaptak a mélyvízi sötétségbe. Úgy tűnt Rúfusz szeret az egyedüli fény lenni az éjszakába, így nagyokat öklendezve és rángatózva, játszi könnyedséggel letépte hínárkötelékeim, s egy utolsó megfejthetetlen, de minden bizonnyal fájó búcsút kifejező, tekintet kíséretében vissza iszkolt saját birodalmába.
Kicsit szédelegve másztam a partra, a fagyos víz és a súlykülönbség érzete szinte azonnal leterített a lábamról. Csurom vizesen, lihegve feküdtem a fűben szétvetett tagokkal, élvezve a meleg napsugarak pásztázó kereszttüzét…

Reggel hangos riadóra ébredtem és kizuhantam az ágyamból. A kürtjel még háromszor végigmorajlott a táboron mire végre elcsendesedett. Álmos szemekkel kidugtam a fejem a sátramból és körbetekintettem. Másnapos, és fáradt arcokat láttam főleg. Egyedül a versenyzőket ébresztgető segítők voltak frissek és kipihentek. Fel alá járkálva biztatták a versenyzőket a felkelésre. Könnyű nekik, gondoltam mogorván, biztos, hogy ez nem a tegnap esti segítő csapat, hanem egy friss váltás.
Sátram rejtekében átöltöztem és a reggeli mosdás után az étkezősátorba mentem, ahol pompás önkiszolgáló reggeliasztal várt minket. Az ételek bőséges választéka mintha csak kárpótolni akart volna minket a tegnapi nehéz vacsoráért. Ellenálltam a kísértésnek és kevés ételt pakoltam a tányéromra. Tudtam, hogy tele hassal a fizikai próbák igazi kínszenvedéssé válhatnak, ezért inkább mértéktartóan reggeliztem.
Körülöttem mindenütt a mai próbákról folyt a beszélgetés. Voltak akik alagútfúrásos versenyre tippeltek. Egyesek valami repülős kihívásról beszéltek. A legtöbben mégis különféle harcokat emlegettek. Párharcok, csapatharcok, harc valamilyen hátránnyal, harc változó terepen. Azok akik kicsit is ismerték a tízpróba hagyományait, mind tudták, hogy a második nap jó részét a küzdelmeknek szokták szentelni.
Ezt hallva különösen örültem, hogy nem ettem sokat reggelire. Más se hiányzott, mint hogy harc közben rosszul legyek.
Reggeli után a friss segítők kiosztották a mai első kívánás tájékoztatóját. Nem volt nagy meglepetés ami benne állt
VI.
Próba
HARC

Cél: Harcképtelenné tenni az ellenfelet.
Korlátozás: Nincs!

Egy órát kaptunk felkészülni. Pontosabban egy órát, amíg mindenki idegeskedhetett azon, hogy milyen harc és ellenfél rá. Persze voltak akiket inkább feltüzelt az ismeretlen kihívás. Végül eltelt az az egy óra és a segítők átkísértek minket a tisztásról a fák közé, amik körbe vették a rétet. Hamar kiderült, hogy a fák egy arénát rejtenek. Első ránézésre úgy tűnt, mintha növénymágiával alkották volna meg. Egyszerű volt és tisztán funkcionális, híján mindenféle dísznek. De hát ez kell egy arénának. Mi versenyzők még kit álldogáltunk, és a segítők különféle kapukhoz tereltek minket. Még nem kezdődött el semmi, de már hallottuk a közönség éljenző hangját.
Egy folyóson kellet várakoznunk míg végül beléphettünk az az arénába. Hűséges segítőink szépen elkülöníttek minket egymástól. Most láttam csak, hogy mennyien is veszünk részt igazán a tízpróbán. Tegnap a futáson még sokan voltunk, de mostanra már páran kirostálódtak. A város szinte összes lakosa ott ült a lelátókon és minket éljenzett.
Váratlanul egy hang szólított meg. Körülöttem többen összerezzentek, ami azt jelentette, hogy valaki egyszerre beszélt az összes jelölthöz. Ugyanakkor egy nagy kivetítőn megjelentek a versenyzők arcképei is. Mellettük pedig különféle lények alakjai váltogatták egymást szélsebesen.
- Adelus Üdvözöllek a Hadvezérek Arénájában! Készülj a véres csatára, ahol több hasznát veszed az eszednek, mint a kezednek! A kisorsolt ellenfeled erősebb, mint te, DE van egy gyenge pontja, amit, ha megtalálsz, könnyedén győzedelmeskedhetsz. Erővel tehát nincs esélyed, csak a taktikával kerekedhetsz felül az ellenségen! Sok sikert! - mire a hang befejezte az eligazítást megtaláltam a saját arcképemet, és annak a lénynek a képét amit végül kisorsoltak nekem. egy zöldbőrű gyíkszörny.
A szörnyek egyszerre jelentek mindenki előtt. Az aréna megtelt üvöltő, morgó sivító lények hadával. A jelöltek pedig mind megidézték varázslataikat felkészülve az összecsapásra.
Az előttem álló gyíklény, eléggé emberszerű volt. Két lába vékony volt, akárcsak a karjai. Ám újai végén hegyes karmok meredeztek. Hosszú farka a földet seperte, sárga szemeivel pedig egyenesen rám meredt. A gyíklény rám visított, és felmeresztette a fején lévő tüskéit majd sebesen nekem rontott.
Támadása nem ért teljesen váratlanul. Azonnal elcsavartam a teret magam előtt és a gyíkszörny előrevágódó karmos kézfeje célt tévesztve csak a levegőn suhintott végig. Villámsebesen ismét lecsapott, és én ismét kivédtem a támadását. Ezúttal azonban visszavágtam. A nyomásbomba pont a mögötte robbant fel megrémisztve a szörnyet. A lény ijedten elhátrált és kereste az újabb veszélyforrást. Meglepően hamar rájött, hogy én voltam a felelős a korábbi hangos zajért. Ellenfelem óvatosan elkezdett körözni körülöttem, majd pikkelyes zöld bőre elkezdte megváltoztatni eredeti színét. A bőre mintha hullámzott volna, ahogy a pikkelyek új színt öltöttek. Végül a változás kezdte elmosni a lény körvonalait, én pedig azon kaptam magam, hogy a szomszéd céhtársam harcát nézem, és a saját ellenfelem nyom nélkül eltűnt. Megzavarodva néztem le a homokos talajra ám a gyík nem hagyott maga után semmilyen nyomot. A fenébe, ezt most fog támadni.
- Materia High, Reform: Wallring – Narancsszín varázsmező ragyogott fel körülöttem hengerformában, felfogva ellenfelem vad rohamát. A láthatatlanná vált szörny karmolta és harapta a materia hengert, de nem bírt vele. Csalódott sziszegést hallatott, majd ismét meghátrált, és én megint elveszítettem a láthatatlan dög nyomát. Ám eszembe jutott az, amit a hangosbemondó közölt velünk: ,,DE van egy gyenge pontja, amit, ha megtalálsz, könnyedén győzedelmeskedhetsz.”
Ez a lény képes magát eltüntetni, és még nyomot sem hagy maga után. Gyors és erős is. Ha nem lett volna a materia könnyedén széttéphetett volna. Gondolkodtam, miközben tengelyem körül forogva figyeltem magam körül a terepet várva a lény újabb támadását. Láthatatlansága nagy előny lenne bármely prédájával szemben, de ellenem ez a képessége teljesen hatástalan. - Space Magic.
Azonnal megéreztem a tér ezernyi rezdülését, ahogy aktiváltam az érzékelő képességemet. Tudta, hogy a hátam mögött egy céhtársam menekül az őt üldöző falkányi szörny elől, miközben varázslatokat lő vaktában maga mögé. És azt is pontosan tudtam, hogy hol van az én ellenfelem. A gyík négykézlábra ereszkedve körözött körülöttem, majd megállt. - Reform – formáztam kupolát a henger tetejére, amint ráébredtem, hogy mire készül az ellenfelem. A dög a levegőbe vetette magát, és az összezáródó materia tetején landolt. Éreztem ahogy vadul csépeli a védelmemet. - Reform – a kupola közepéből egy rúd tőrt elő, megdöfve a lényt, ami leesett a védelmemről. - Matera High, Reform – új szuper anyagot varázsoltam, ám ezúttal nem védekezés, hanem támadás céljából. Már érzem a jelenlétét, és mágikus képességek híján esélye sem volt áttörni a materiaból formázott alakzataimat. Nem volt más dolgom, mint hogy a szabálynak megfelelően harcképtelenné tegyem ezt a láthatatlan hüllőt.
Kalapácsot formáztam a másik materiaból, ám egyelőre csak helyben lebegtettem. Mivel nem volt túl gyors a fegyverem a közelébe kellett terelnem a gyíkot. Újabb nyomásbombát robbantottam fel mellette, úgy hogy ijedtében a kalapácsom közelébe meneküljön. A tervem bevált, és amikor a láthatatlan dög elég közel került a fegyverhez lecsaptam rá. Három csapást sikerült bevinnem a szörny felső testére, mire a lény megfogta a pörölyt és ráharapott. - Reform – a fegyver vékony rúddá alakult, és egy újabb formázás hatására rácsavarodott a gyík felsőtestére, eltéphetetlen béklyóba verve ellenfelemet.
A lény sivított tehetetlen dühében és nekem rontott, ám gyorsnak szánt rohama hamar kifulladt, mivel teljes erőmből húztam vissza a rácsavart materiaval. Ugyanakkor az eddig engem óvó kupola is új alakot nyert, és egy másik rudat formáztam belőle. Elmém erejével ezt a lábai köré csavartam teljesen mozgásképtelenné téve. A harcot gyakorlatilag már megnyertem. A lény még mindig nem jelent meg. Láthatatlanul vergődött a két materiabilincs fogáságában. Nem akartam megölni a szörnyet, ezért gyorsan végiggondoltam, hogyan tudnám kiütni, ugyanis gyanítottam, hogy a bírók ezt a lefogást, aligha fogják teljes értékű győzelemként elkönyvelni.
Vajon a gyíkok képesek elszédülni. Soha jobb alkalom, hogy ezt megtudtam. Fellebegtettem a két materiat a levegőbe, amik fogva tartották a szörnyet, majd mindkettőt egyre gyorsítva elkezdtem a gyík tengelye körül pörgetni. Vicces volt hallgatni a lény rémült rikoltásait. Hamarosan feladta a láthatatlanságát, ahogy egyre jobban elszédült a folyamatos pörgéstől.
Komótosan körbenéztem, és láttam, hogy már mások is végeztek a saját harcukkal. A többiek pedig még jelenleg is küzdöttek. Távolabb egy óriási termetű szörnyeteg csapott le, nagy porfelhőt kavarva maga körül. Nem szívesen lettem volna az ellenfele helyében. Visszanéztem a még mindig sebesen pörgő gyíkra, ami egyre panaszosabb hangokat hallatott. Ennyi elég lesz, döntöttem el, és megállítottam a pörgést és lassan lefektettem a teljesen kiütött gyíklényt az aréna homokjára.
Ez a harc meg se kottyant nekem a tegnapi vacsorához, vagy a falmászáshoz képest. Miután alkalmaztam a térmágiámat, így frissen és kipihenten esélye sem volt ellenem ennek a szörnyek. Örültem a könnyű győzelemnek, és annak, hogy elég kevés varázserőmet emésztette fel a harc. Tartottam tőle, hogy a további próbák során minden maradék erőmre szükségem lesz.

Hangos kürtszó zengett a táborban, jelezvén a felkelés ideje elérkezett a résztvevőknek. A hang elérte Reigent is, aki résnyire kinyitotta a szemét, aztán nagyot nyújtózva ült fel a fa tövében. Megvakarta az oldalát és feltápászkodott a földről. Egy-két bemelegítő mozdulattal átnyújtotta az elgémberedett végtagjait és izmait. Mellkasához szorította a kinyújtott karját, a másikkal pedig rászorított megropogtatva a vállát, majd elindult az erdőből a tábor felé. Kilépve a tisztásra nagy nyüzsgésre lett figyelmes. Az önkéntesek, mint szorgos méhek a kaptárban, úgy sürögtek-forogtak. A versenyzők egy része, viszont pont ellenkezője volt az élettel teli, vidám segítőknek. Jó páran másnaposan másztak ki a szállásukról, vagy épp a fejüket fogták egy padon ülve, ami majd szétrobbant a fájdalomtól. Szegények nem tudták, hogy aki éjszaka legény, annak nappal is illik annak lennie.
Időközben az önkéntesek összetologattak asztalokat, majd hatalmas fehér abrosszal terítették le és tányérokat kezdtek rá pakolászni. Egy jó húsz ilyen asztal blokk keletkezett hirtelenjében, ahova megkezdték a versenyzők invitálását, bár sokaknak inkább csak segítség kellett az odajutáshoz.
Reigennek nem volt szüksége meghívásra, ment ő magától is, ahogy meglátta az ínycsiklandozó étkeket és a bőséges reggeli áradatot. Egyből leült a legközelebbi és méltóságteljesen rácsapott az asztalra ököllel.
– Rendben ez lesz az én asztalom! – kiáltott fel nevetve azzal maga elé húzta a tányérokat és habzsolásba kezdett. Egyszerre több különböző tányérból hat különféle étket lapátolt magába és nyelte szinte rágás nélkül.
– Már bocsánat, de ez nem csak a tiéd! - rivallt rá az egyik segítő, ám egy másik rátette a vállára a kezét és sóhajtott.
– Hagyd csak…
– De hát… - tiltakozott volna, de a másik csak csóválta a fejét. Mindeközben az asztalról rohamosan fogyni kezdett a reggeli, az üres tányérok viszont egyre csak sokasodtak.
– Köszönöm ezek finomak voltak! Nincs esetleg más? – kérdezte kedvesen mosolyogva a segítők felé, akik elborzadva tekintettek rá és nem sokan tudták viszonozni a gesztust.
– D-De igen…
– Akkor köszön kérnék!
– M-Még egy tányérral?
– Inkább asztallal - felelte mosolyogva, mire a segítő hanyatt dőlt és ájulva elterült a földön - Valami rosszat mondtam?

50 perccel 187 tányérral később…

– Tessék a következő próba - nyomott egy papírt az egyik segítő Reigen elé, aki abbahagyta az evést és elvette tőle, amin a próba következő feladata leírását olvashatta, melyben a fő téma a harc lett. Csupán egyetlen faladatok volt a versenyzőknek, mégpedig harcképtelenné tenni az ellenfelüket.
Reigen jókedvűen megpaskolta a hasát és vidáman felpattant a székéről, majd elindult a segítők utána, akik a helyszínre vezették a résztvevőket. Útjelző táblák jelezték az utat és egy kitaposott ösvényen mentek végig, míg el nem értek a fák között megbúvó ovális alakú mini arénához.
Falai durván megmunkált és gyorsan összetákolt fából készültek. Látszott rajta és Reigen sejtette is, hogy nem régóta áll itt ez az objektum és nagy valószínűséggel a rendezvény miatt került csupán ide. Maga az aréna több bejárattal is rendelkezett. Sokan járkálták körbe többször is az arénát, vagy csak sétáltak el egy távolabbi pontjához, Reigen azonban nem vizsgálódott, egyszerűen fogta magát és elindult a legközelebbi kapun lépett be és rövidesen egy sötét folyosón találta magát. ahogy haladt rajta a végén egy távoli fénylő pontot pillantott meg. Közeledve hozzá, az is egyre nagyobbá vált, míg végül elérte. Vakító fény vágódott a szemébe és alig bírta nyitva tartani őket. Hangos morajlás és ovuláció hallatszott minden irányból. Tovább lépdelt a puha homokban és lassan a szeme is hozzászokott a vakító fényhez. Körben a lelátón emberek ültek, álltak, ugráltak és tapsoltak. Egy-kettő fura alak mindet egyszerre. Reigennek valósággal tátva maradt a szája, mintha az egész város jelenlett volna. Először teljesen meglepődött, aztán libabőr járta át a testét az izgalom miatt. Ökölbe szorította a kezét, aztán a magasba emelte és lassan forogni kezdett megmutatva magát minden irányba.
– Reigen Hawkins – hallatszódott a fiú neve a hangos bemondón, mire megállt és a hang irányába nézett – Üdvözöllek a Hadvezérek Arénájában! Készülj a véres csatára, ahol több hasznát veszed az eszednek, mint a kezednek! A kisorsolt ellenfeled erősebb, mint te, DE van egy gyenge pontja, amit, ha megtalálsz, könnyedén győzedelmeskedhetsz. Erővel tehát nincs esélyed, csak a taktikával kerekedhetsz felül az ellenségen! Sok sikert! - harsogta a hang, aztán előttem a homok szétnyílt és egy emelkedőn egy furcsa, groteszk lény cammogott fel komótosan. Reigen az elmúlt időben rengeteg bestiával és különös lénnyel találkozott, de ehhez hasonlót még távolról sem látott. Nála kétszer magasabb és talán vagy egy tucatszor szélesebb, rózsaszín bőrű, hájas lény trappolt ki és állt meg a homokban, aztán a homok újra összezárult. Testét fura kékes-zöld kelések tarkították és számos helyen dús, barna szőr borította. Feje mélyen a vállai magasságában húzódott. Hatalmas alsóajka lebiggyedt és eltakarta az állkapcsát. Két jókorára megnőtt alsó szemfoga emelkedett ki a szájából. Fekete gombszemeiből pedig ártatlanság és szelídség áradt. Ruházatként egy szakadt kantáros nadrágot viselt, amiből a hasa majdnem kifolyt, kezein pedig egy-egy a keléseivel megegyező színű sütőkesztyűt hordott.
Reigen először nem igazán tudta hova tenni a lényt. Bár elég brutális testalkattal rendelkezett, mégis valahogy úgy tűnt számára, hogy a lény egy légynek sem bírna ártani, szabadidejében pedig egy nyugdíjas klubnak süt csokis muffint.
Kellemetlen érzésekkel, de meggyújtott egy tűzlabdát a kezében, ám habozott. A lény még búsabban és még melankolikusabban nézett rá. Két apró ki boci szem meredt vissza rá Reigen pedig közel állt hozzá, hogy elbőgje magát.
– Bumbur… barát… dünnyögte dörmögő hangján. Reigennek ez már sok volt. Eloltotta a tüzet és kitárta mind a két kezét.
– Jaj gyere ide, te kis órás, rózsaszín plüssmackó! - kiáltott azzal vidáman megindult felé, a behemót pedig hasonlóképpen. Mikor már majdnem összeölelkeztek a lény tekintete átváltozott és valami alattomos gonoszság bontakozott ki benne. Elkapta Reigen nyakát és mint egy rongybabát elkezdte csapkodni a földhöz, majd jó messzire elhajította.
– Bumbur átver! Háhá! - hahotázott hangosan a monstrum. Reigen nyekeregve tápászkodott fel a földről és ropogtatta meg a csontjait. A nyakához nyúlt és megdörzsölte, ami valósággal lüktetett a fájdalomtól. Erős marokkal rendelkezett a lény és biztos volt benne, hogyha akarná akár a koponyáját is össze tudta volna roppantani. Meggyújtott egy tűzlabdát, majd sokszorosította és a feje fölött egy félkörbe rendezte őket, majd a lény felé nyújtva a kezét elkezdte kilövöldözni őket. A labdák sorban csapódtak be hatalmas füstöt okozva.
Amint a szürkeség eltűnt a lény ott állt teljesen sértetlenül, még csak egy karcolás, vagy apró égési sérülés sem volt rajta. Reigen úgy döntött kicsit komolyabban veszi és előretartva a kezét egy lángcsóvát lőtt a lényre, aki abban a pillanatban előre dobbantott és hatalmasra nyitotta a száját. Mielőtt a vastag tűzsugár eltalálta volna közvetlenül előtte a tűz lebomlott nyers mágiává a monstrum pedig beszívta az egészet a gyomrába. A fiú elképedve bámulta a jelenetet, de nem engedte, hogy kizökkentsék. Azonnal megismételte a műveletet csak ezúttal vízzel, ám a végeredmény ugyanaz volt.
– Szóval mágiát zabálunk… Úgy hiszem lesz egy kis gondom… - vonta le a konklúziót a látottakból. A mágus gyorsan stratégiát váltott és hirtelen összecsapta maga előtt a tenyereit, mire a lény mellől a homokból kemény, kő pillérek emelkedtek ki átlósan a monstrumot célozva. Ahogy elérte egyszerűen szétmorzsolódott rajta minkét oszlop. Reigen elképedt arcát látva a szörnyeteg hatalmas, húsos ajka felfelé körbült.
– Most Bumbur jön… - dörmögte és lassú komótos léptekkel elindult Reigen felé. Egyre gyorsabban kapkodta a lábait és gyors sétálásba csapott át, amiből lassú kocogás, majd végül egy ütemes futás alakult ki. Reigen azonnal apró szélörvényeket teremtett a végtagjaira, amik a mozgását gyorsították, hogy elkerülje a lény támadását. Bár nem találta gyors mozgásúnak a lényt, azért az exponenciálisan növő haladási sebessége aggodalmakkal töltötték el. Mikor már csak pár méter állt kettőjük közé, a mágus felkészült a vetődésre, hogyan onnan intézzen támadást és a lény saját súlyát használja fel ellene, ám nem várt dolog történt. Bumbur kitátotta a száját és leszívta Reigen végtagjain lévő szelet, amivel a támogató mágia egyből meg is szűnt, ráadásul a fiút úgy meglepte az egész, hogy kitérni se maradt ideje. A monstrum hajszálpontosan a fiú előtt fékezett le és csupán a hasa rezdülésével legyintette meg, de már ez is olyan erős ütést mért rá, hogy hanyatt vágódott, de olyan sebességgel, mintha puskából lőtték volna ki. elképesztő sebességgel bucskázott végig a homokon, majd robbant be az aréna falába és tűnt el a sötét folyosón.
Fél perccel később a romok alól mocorogni kezdett valami, aztán valósággal szétrobbant és a nézők csak egy villanást láthattak, ahogy kiszáguld valami. Reigen volt az a narancsosan lángoló felhőjével. A lény körül körözött és lángcsóvával, széllökésekkel és víznyalábokkal lövöldözte folyamatosan, ám mindhiába. A vastag rózsaszín bőrről minden egyes mágia egyszerűen lepattant, amit éppen nem kebelezett be. Nem fogott rajta a mágia és elég vastag is volt hozzá, hogy a fizikai támadások se károsítsák. A mágus fiú egyre tehetetlenebbül állt a helyzetben, aztán mikor túl közel repült Bumbur kiszívta alóla a felhőt és lezuhant. Szerencséjére ezúttal valamivel jobban felkészült erre, így előre lendülve gurulásba érkezett a homokba és két bukfenc után talpra szökkent. Kőkesztyűket idézett mindkét karjára, majd lassan felállt. A jobb karját behajlítva kimozdította magam mellé, lefelé néző ököllel, majd lassan, de erőteljesen lefelé bokszolt egyet a levegőbe. Betárazta az első ütést, majd megismételte még egyszer, aztán pedig újra.
Ahogy ezzel készen volt abban a pillanatban rohamozott. Végig cikázott a homokon, majd elért a szörny elé és bele ütött a hasába, ám látszólag nem történ semmi. Bombur is értetlenül állt a dolgok előtt, hisz egy ütésre számított.
– Egy - mondta ki, mire hirtelen egy hullám száguldott végig a hatalmas zsírrétegen – Kettő - számolt tovább, mire újabb hullám kísért végig és a zsíros hasfal is behorpadt – Három - hangzott az utolsó, amit a végső hullám kísért és egy jókora gödör a lény hasán, aki ettől hátrébb tántorodott egy lépéssel. Csodálkozva nézett le a hasára, ami azonnal visszavette az eredeti alakját.
– Bumbort ez csikizte.
– Ilyen nincs… - akadt ki Reigen és oldalra szökkenve belebokszolt a lény bordáiba vagy legalábbis oda, ahova gondolta azokat. Körbe táncolta és folyamatosan ütötte, de semmi eredményt nem ért el vele. A szörny néhányszor utána kapott, de nem sikerült fogást találni, ahhoz a fiú túl fürge és ügyes volt, ám ő sem bírt semmilyen sérülést bevinni ellenfelének. A végén már nem is állt szándékában egyszerűen csak gondolkozott és valami olyan pontot keresett, ahol talán sérülékeny lehet. Eddig akárhány bestiával találkozott mindegyik rendelkezett valamilyen sebezhető ponttal, amit természetesen igyekezett minél jobban leplezni a túlélés érdekében. A Nagy Pecsételő disznó is, mely a világ egyik legkegyetlenebb sertése ugyanígy tesz. Hatalmas és acél keménységű orra pajzsként védi a sérülékeny homlokát, ahova elegendő egy aprócska ütést is bevinni, hogy az állat ájultan összeessen. Ráadásul a húsa is mennyei. Ugyanígy minden bestia és állat rendelkezik ilyen sebezhető ponttal, Reigennek már csak rá kellett jönnie, hogy mi lehet.
Próbálta vizsgálgatni a lényt, de nem talált rajta semmi testi gyengeséget, ráadásul a hasa és mindene ahol csak zsír volt rettentő ellenálló képességről mutatott tanúbizonyságot. Aztán visszagondolva az eddigi támadásaira eszébe jutott valami furcsaság. A monstrum sosem használta konkrétan ütésre a kezeit. Csupán egyszer ragadta meg vele, de azon kívül csak a hasával támadt, vagy épp csak fogni akart rajta. Ráadásul furcsamód sütőkesztyűket hordott, mintha csak félne, hogy megégeti a tepsi. Ezeket a gondolatmeneteket követve jutott eszébe egy lehetséges megoldás. Korántsem volt biztos, hogy igaza lehet, de úgy döntött meg ér egy próbát, amilyen kilátástalan a helyzete ennél már úgy sem lehetett volna rosszabb.
Ekkor a szörny megelégelte a fiú pattogását és hatalmasra tátva a száját szívni kezdett. Reigen karja akaratlanul is közeledni kezdett hozzá mígnem a lény teljesen bekapta a jobb karját a könyökéig és leszopogatta róla a sziklát.
A fiú azonnal az arcába taposott és kinyomta magát közben a szabad kezével elkapta a szörny sütőkesztyűjét és tovább esve lehúzta róla. Végig gurult a homokban és előre szökkenve talpra érkezett, majd megfordult. A kezén egyáltalán nem volt zsír. Ujjai csontosak, de vastagok voltak és a színe is elütött a bőre többi részétől. Sötétbarna, helyenként már szénfekete, mintha csak megégett volna. A kézfején a szőr hasonló állapotban volt. Reigen egy tűzlabdát idézett és dobta oda, ami becsapódáskor egyből fel is robbant. Bombur pedig dörmögve jajgatott és a lángoló kezét csapkodta a földhöz. Oldalra dőlt, amikor pedig teljesen elhasalt még a föld is beleremegett. Hirtelen megmerevedett, aztán apró fénylő pontokká vált és lassan eltűnt az éterben.

Kép a lényről::

Másnap kürtszó vert fel édes álmomból. Ha ágyban feküdtem volna, tuti, hogy ijedtemben lefordultam volna róla. Nyöszörögve próbáltam magam meggyőzni arról, hogy ez csak egy rossz álom és nem kell még felkelnem, de jól tudtam, hogy ideije lesz mozgósítanom magam.
A reggeli harmattól kicsit fázósan tápászkodtam fel a fűből, megmozgattam, végtagjaimat, aztán visszamentem a táborba, ahol az önkéntesek már lelkesen osztották ki a következő próba ismertetőjét. A versenyzők jó része kába volt és fáradt, én sem voltam egészen magamnál, de ez inkább csak a felkelés után időszak volt, pár perc után teljesen fitt voltam a többséggel ellentétben, akik valószínűleg átmúlatták az éjszakát, megfeledkezve róla, hogy még nincs vége ennek az egésznek.
A reggeli nagy örömömre ehető volt, semmi ocsmányság és legfőképpen semmi brokkoli.
Örömmel tömtem meg a fejem pirítóssal és szalonnával és más egyébbel, mintha csak a tegnapi rendes étkezést akartam volna egyszerre bepótolni. Miközben faltam a reggelimet, szóba elegyedtem pár céhtaggal, akik roppant bizakodóak voltak, egyikük fejében sem fordult meg, hogy ne tudnák teljesíteni a hátralévő próbákat. Nem mondom, én sem vélekedtem másképp.
Miután végeztem az evéssel egy, a közelben rohangáló önkéntestől szereztem egy papírt a következő próbáról. Amint megkaparintottam a lapot, az önkéntes tovább is rohant, olyan volt, mint valami hurrikán.

VI. Próba
HARC

Cél: Harcképtelenné tenni az ellenfelet.
Korlátozás: Nincs!

Boldogan olvastam a „Harc” szót. Örültem, hogy végre nem kell úszni, mászni, brokkolit enni. Még volt egy kis időnk a kezdésig, ezt a maradék időt pihenésre fordítottam. Teli hassal nem a legkényelmesebb a harc, és minél több erőre volt szükségem, hisz ez csak egy próba, még lesz bőven mit csinálnunk a mai nap.

Mikor az óra kilencet mutatott, az önkéntesek a tisztásról a fák közé kísértek bennünket egy ovális alakú arénához, bár aligha volt szükségünk a segítségükre, az utat táblákkal is jelölték
Maga az építmény nem volt túl csicsázva, igazság szerint roppant egyszerű és durva kinézete volt, csak úgy sebtében tákolták össze fából. Felesleges is lett volna agyon cicomázni, egy arénának nem az a fő funkciója, hogy szép legyen, hanem, hogy megküzdjenek benne az emberek. Egy klozetet sem díszítenek fel, mielőtt használják.
Több kapu is nyílt az arénába, melyen egy-egy folyosón át juthattunk el magához a küzdőtérhez. Már ide hallatszott, hogy az odabent lévők mekkora zajt csapnak, s ahogy átvágtam a folyosón a hangok egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, s mikor kiléptem az aréna homokjára, a moraj hatalmas ovációvá nőtte ki magát.
Körben a lelátókon rengeteg ember foglalt helyet és teli torokból biztatták az elsőnek érkező versenyzőket, akik már megkezdték a harcot.
A hangzavar akkora volt, hogy ha valaki azt mondja, itt az egész város, hát akkor én azt el is hiszem neki.
A szívem egy nagyot dobbant az izgatottságtól.
~ Most megmutatom, hogy mit tudok! ~
- Alice! Üdvözöllek a Hadvezérek Arénájában! Készülj a véres csatára, ahol több hasznát veszed az eszednek, mint a kezednek! A kisorsolt ellenfeled erősebb, mint te, DE van egy gyenge pontja, amit, ha megtalálsz, könnyedén győzedelmeskedhetsz. Erővel tehát nincs esélyed, csak a taktikával kerekedhetsz felül az ellenségen!
Valamiért ettől csak még izgatottabb lettem.
Az ellenfelem nem ember volt azonban, mint ahogy azt elsőre gondoltam, sőt senki sem küzdött ember ellen. Az ellenfeleink különböző szörnyek voltak, volt, aki nem is egyet kapott, hanem rögtön egy tucatot valami apróságokból, vagy egyetlen nagyot.
Mindenki egyszerre küzdött, s amikor egy emelőn a homokból előbukkant az ellenfelem, rendesen elkerekedett a szemem.
A lény hatalmas volt, vagy háromszor akkora, mint én, minden lehetséges szempontból. A bőre zöld volt, csak a hátán volt pár szőrszál. Maga a lény pedig úgy festett, mintha egy ronda nyulat és egy gorillát kereszteztek volna. A lábfejei nagyok voltak és karmosak. Mellső lábaira úgy támaszkodott, mint egy gorilla, a háta pedig púpos volt. A fülei hosszúak voltak, s látszott rajtuk, hogy megéltek egyet, s mást, tépettek voltak, mintha valami kiharapott volna belőlük pár darabot. Az orra olyan volt, minta rávágtak volna valamilyen lapáttal, turcsi volt. Szemei vörösen izzottak, s mikor meglátott, magas hangon felvisított, mint valami rendkívül nagydarab patkány. A fogai csálék voltak, de hegyesek.
Összességében egy rendkívül ocsmány- és borzasztóan büdös – lényről volt szó, melyet körbezsongtak a rovarok.
Beleszimatolt a levegőbe, aztán ismét felvisított és nekem rontott. Nagyon gyors volt, pillanatok alatt előttem termet.
- Red Carpet! – a magasba akartam emelkedni és kitérni előle. Azt terveztem, hogy onnan támadok rá, de okosabbnak bizonyult, mint amilyennek látszott. Megragadta a lábamat és egy erős mozdulattal hozzávágott a földhöz. Nem is emlékeztem, hogy mikor nyekkentem ekkorát utoljára, bár ha belegondolok, lehet, a legutóbbi fejre esésem volt ennek is az oka.
Mielőtt még feltápászkodhattam volna a földről, a lény felugrott a magasba. Olyan volt, mintha rugóra lépett volna. Kilőtt a magasba és feltett szándéka volt rám ugrani.
Pont időben szedtem össze magam és elgurultam még mielőtt a szörny rám zuhanhatott volna.
A homoktól nehézkesen tudtam csak feltápászkodni, de alig, hogy felálltam, a lény ismét elkapta a lábam és a magasba emelt, szerencsére közel az arcához.
- Fire Ball! – A lángok formálta labdákat egyenesen a lény arcába hajítottam, pontosan a szemeibe.
A lény felüvöltött fájdalmában, de nem mulasztott el ismét a földhöz vágni.
Amíg összeszedtem magam, a lény fájdalmában össze-vissza hadonászott a mellső lábaival. Azt hittem most már könnyebb dolgom lesz, de alig, hogy feltápászkodtam és közelebb merészkedtem hozzá, megdermedt és ocsmány pofáját pontosan felém fordította. A szemeit nem lehetett képes használni, jóformán kiégettem őket, mégis, olyan pontossággal támadt rám és kapott felém, mintha jól látna. Vagyis nem mintha. Pontosan tudta, hogy hol vagyok, látott engem, csak nem a szemeivel.
Rám visított, aztán mielőtt észbe kaphattam volna, a lény beásta magát mélyen a földbe.
- Mi a…?! – a mondat végére sem értem, a homokból egy majomszerű kar nyúlt ki és lerántott a föld alá, aztán szinte azonnal kaptam egy sallert, de akkorát, hogy idelent a föld alatt is tisztán láttam a csillagokat.
~ Ott az Orion! ~
Pár pillanatra el is veszíthettem az eszméletemet, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a lény már nem fogta a lábamat. Bizonyára azt hitte végzett velem. Azt nem láttam, hogy hol van, de a szagán éreztem, hogy nem lehet messze. Feltápászkodtam a földről.
A járat, amit a lény ásott magának elég nagy és széles volt ahhoz, hogy fel tudjak állni. Tettem pár tétova lépést előre, amikor hirtelen eltűnt a lábam alól a föld és estem egy jó ötven centit egy másik járatba. Egy kis pihenőszerűségben feküdtem eddig, amit a lény valamivel feljebb ásott, mint amiben éppen ültem.
Hangos visítás töltötte be a járatot, aztán a lény valahonnan mélyebbről a járatból nagy robajjal elindult felém a szörnyeteg.
- Ördögbe! – gyorsan föltápászkodtam és elkezdtem rohanni az ellenkező irányba, amerről a szörnyet hallottam közeledni.
Hirtelen csönd támadt, majd váratlanul pontosan előttem a vájat fala kirobbant és meghallottam a szörnyetegismerős lihegését.
- Fire Projectiles! – a hangokból ítélve a lövedékek célt értek. Nem vártam meg, hogy kiderüljön, a szörny tud-e még mozogni, vagy sem, visszafordultam abba az irányba, amerről az előbb jöttem és rátértem egy másik vájatra, ami jóval világosabbnak tűnt az előzőnél. Azon futottam tovább egy ideig, mikor megláttam egy fényes kört magam előtt a földön. Mikor felnéztem, megláttam a kijáratot.
- Red Carpet!
Már majdnem elértem a kijáratot, amikor picivel alattam a szörny ismét kirobbant a falból.
- Ördög vigyen el! - A szörnyeteg megpróbálta beomlasztani a járatot, hogy eltemessen. - Yellow Fire! – A lángok egyenesen a szörny képét égették, felüvöltött és lezuhant a saját omladozó járatában.
Kirepültem a lyukból, s rögtön utána beomlott teljesen az egész járat.
Pár pillanatig vártam, hogy a keletkezett hosszú és szerteágazó mélyedésből előbukkan-e a szörnyeteg, de az nem jött fel a felszínre.
- Huh, vége mi? – fújtam ki magam és lehuppantam a homokba. A szörnyeteg sokkal inkább hasonlított egy vakondhoz, mint nyúl-gorillához. Hasonlóan éles volt a szaglása és a hallása, sőt, még jobb is. Nem csoda, hogy olyan könnyedén elém került és akkor is tudta hol vagyok, és mit csinálok, amikor már teljesen vak volt. Valószínűleg a sárga lángok szaga jobban betett neki, mint a kavicsok, amik kilapították.
A homokból valami csillogó dolog szállt fel a levegőbe. Először nem tudtam mi az, csak később jöttem rá, hogy a szörnyeteg tűnt el nyomtalanul.

Csak pár perc telt el, mióta több tonnás súlyú bálnaként a partra vetődtem, hogy a nap melege életet szivárogtasson átfagyott végtagjaimba, amikor egyre táguló árny borult rám. Korábbi mosolyom hamar eltűnt, s kelletlen nyitottam csak résnyire egyik szemem. Heaven landolt épp játszi könnyedséggel mellkasomon.
- De ráérősen heverészel itt hoyoyoy. Már nem izgat hányadik leszel ? – Csipkelődött, miközben csőrével tollazatát piszkálta.
- Nah hah hah megnézném, hogy Te, kedves barátom, hogyan festenél ázva,fázva kimerülve. – Lihegtem még mindig a nagy erőfeszítéstől - Egyébként sem lenne értelme, hogy pár perc kedvéért elbukjam a következő próbát. – vetettem oda kissé morcosan
- A következő megmérettetésen inkább az eszedre lesz szükséged, mintsem fizikai vagy mágikus erőre, szóval ha szeretnéd, én szívesen hozatok neked egy kerekes széket vagy esetleg egy hordágyat, ha még heverésznél kicsit. – fordult át kezdeti segítőkészsége, gunyoros szurkálódássá
- Na hess innen te pofátlan, vagy inkább csőrtelen csirkefogó csirke! – förmedtem rá a végét elnevetve, így nem túl fenyegetően, majd lelökve magamról, feltápászkodtam.
Vállam s fenekem, megszabadítva a nedves törmeléktől indultam az előttem lévő hatalmas sátorkomplexum irányába. Köztem s a vászonrengeteg között, egy kedves mosolyú önkéntes lány várakozott, hogy amint a közelébe érek, lecsaphasson rám.
- Szia! Sikerrel jártál?
- Naná!
- Akkor mond a neved és máris mehetsz a következő próbára, ami..
- Logikai feladvány, ugye? Omeron Greensand. – Vágtam a szavába széles mosollyal
- Ahogy mondod. – Helyeselt kicsit zavarodottan, fürkésző tekintettel. – Csak nem súgott valaki?
- Öreg motoros vagyok már kedveském – nagyzoltam a szemöldököm rángatva még szélesebbre húzva a vigyort
- Hát én még nem láttalak soha és nem is hallottam rólad – vágott vissza a kis pimasz.
Szavai hidegzuhanyként értek és egyszeriben belém fojtották a szót.
- Na, csatold fel ezt a karperecet, megszárítja a ruhád, aztán pedig menj be azon a bejáraton. – azzal a sátor felé mutatott és a közben a kezembe nyomta a tájékoztató cetlit. - Sok sikert! – kacsintott, majd tovább sietett, egy újonnan érkező versenyző irányába.
Egy pillanatig hezitáltam, hogy utána szólok még, de inkább kiráztam a gondolatot a fejemből és beléptem a sátor sötétjébe.
Az útközben felcsatolt karkötő pillanatok alatt szárazzá varázsolta mindenem, a zoknitól kezdve az elázott baconcsíkokon és marcipánon át mindent. Ez utóbbi tény varázslatos nyugalommal és békével töltötte el a lelkem. Fekete folyosó után hasonlóan sötét tágas tér, egy szobaféle fogadott, melynek csak a közepén lebegő pocakos, törp úr aurája kölcsönzött némi fényt.
- Homonciális aijay klumpaszegcsont. Ezen a próbán az agyadat fogjuk megtornásztatni, remélem készen állsz. – Szólított meg, az igen furcsa nevű kisöreg.
- Omeron Greensand és naná, vágjunk bele! – Lelkes bemutatkozásomat megemelt szemöldökkel, furcsa tekintette és egy kellemetlen mordulással nyugtázta majd széttárta kezeit
- Íme hát! – A sötét végtelenben vízinövények sora jelent meg. Nád, tavirózsa, békalencse és a természet hangjai vettek körbe. - Halld hát a kérdést!- szólt ki az időközben terepruhába átvedlett törpe a sűrű susnyásból.
- A nádasban néhány kígyó, béka és két gólya van. Összesen kilenc fejet és tizenkét lábat számoltam meg. Hány kígyó, béka és gólya lakik a nádasban?

- Ó nagyon cseles mondhatom, a kígyóknak nincs is lába, velük nem kell foglalkozni! – Kiáltottam fel diadalittasan, mint a megcsalhatatlan, rafináltság királya, majd a fél perces, őrült hahotázás végén lassan az arcomhoz emeltem jobb tenyerem és lehajtottam a fejem.
- De fejük van, ugye? - motyogtam halkan, szégyenkezve, mire a törpe csak vakkantott és felhívta a figyelmem a rohamosan fogyó időre.
*Oké oké, szóval. Két gólya, az két fej és négy láb, szóval marad hét fej és nyolc láb, ez eddig biztos.. hacsak…*
- Mi van ha fél lábon állnak a gólyák, vagy ha a békák rokik, mert a gólyák lecsócsálták néhány lábukat. Vannak nyomi állatok a nádasban?
A törpe egy darabig csak nézett, nagy meglepetten, majd az időközben szájába tűzött fűszálat átpörgette szája egyik széléből a másikba. - Nincsenek …”roki” állatok a nádasomban
*Akkor a maradék nyolc lábat a békák közt kell elosztanom, mert ugye gólyákat már kilőttem, a kígyóknak meg nincs szóval nyolc láb az két béka.. hagyaaaaak* – támadt fel bennem újra a kétely
- És a békák kifejlettek, vagy csak ilyen átmenetet képező félkész élőlények amik az ebihalak és a rendes békák között vannak? Mert ha van köztük ilyen akkor azoknak csak két lábuk van nem négy! – Sejtettem, hogy ilyen agyafúrt és alapos emberrel még biztos nem volt dolga, valamelyest zavarba is jöhetett a furfangos kérdéseim hallatán.
- Na idefigyelj fiacskám. Ne bonyolítsuk túl, rendben? A békák egészséges, kifejlett, teljes életet élő példányok, akárcsak a gólyák és a kígyók sem szenvednek semmilyen genetikai betegségben rendben van? – válaszolt kicsit ingerülten, mire pár másodpercig csak pislogtam megilletődötten, majd magamhoz térve válaszoltam.
- Ja..persze. Akkor két gólya, két béka és öt kígyó.
- Na végre! Helyes! Akkor itt a következő. – Azzal eltüntette a tájképet és helyébe visszatért a végeláthatatlan sötét üresség.
- A szobának négy sarka van. Minden sarokban ül egy macska. Minden macskával szemben három macska ül. Minden macska farkán is ül egy macska. Hány macska van a szobában? – tette fel az újabb kérdést, ám ezt követően semmi sem történt.
Egy darabig várakoztam, valamilyen újabb vizuális trükkre, vagy segítségre, de mindhiába.
- Ehm, elnézést Homi. Nem csinálsz megint olyan látványos átalakítást mint az előbb? Tudod, megteremtenéd a szobát a macskákkal, vagy ilyesmi..- próbálkoztam szelíden
- Hát abba meg mi a pláne, ha megmutatom a macskákat, simán megszámolod őket. – Horkant fel – De tudod mit? Jó kedvemben vagyok! Tessék hát! – majd egy csettintésére megannyi macska nyávogó kórusa töltötte be az univerzumot
- Tessék, most pont annyi macska nyávog ahányan a szobában vannak- Röhögött gonoszul
Próbáltam különbséget tenni a nyavúkolások közt és megszámolni hány fajta van, de csak fejfájást sikerült begyűjtenem, a helyes választ nem.
- Oké inkább kapcsold ki, így nem tudok gondolkozni – bosszankodtam
- Nem nem! Nem kívánság műsor, old meg a feladatot, most! Különben kiesel!
Akárhogy is összpontosítottam, még kettőig sem tudtam elszámolni a borzalmas kakofóniában, egy furcsa érzés, amolyan gondolatféle azonban egyre erősebben törekedett elmém mélyéből a felszín felé. Utat engedtem neki, hátha a megoldást rejti. Hamar kiderült azonban, hogy teljesen másról van szó.
- Nahát nahát, milyen kellemes bókok, udvarlások, incselkedések, ez már mindjárt jobb mint korábban öcsi – dorombolt egy női hang
Fellis volt az, a számára kellemes közeg józanságba csábította.
- A franc vigyen el kölyök, ez mind csak felvételről megy..
- Te érted őket? – kérdeztem megdöbbenve
- He? Ne dumálj, már csak fél perced van – vetette oda, de nem is figyeltem rá
- Még szép, macska lennék…vagy legalább is voltam mielőtt egy taknyos elmebajává avanzsálódtam volna
- Hány macskát hallasz? Hányan nyávognak? – kérdeztem izgatottan
- Négyen, az egyik szegény flótás már kasztrált
- Csak négyen? Biztos? – kérdeztem vissza suttogva
- Öt másodperc
- Négyen - NÉGYEN! – kiáltottam reménykedve
- Na én leléptem, lapos a buli
- Hmm.. szerencséd van, a válasz helyes – Ezzel hatalmas kő esett le a szívemről
- Nade az utolsó kérdés. Ezzel az emlékezőképességed fogjuk tesztelni
-Ajjjaj – sopánkodtam
- Mit mondtál? – Kérdezte megrökönyödve
- Csak… hogy ajjaj – válaszoltam értetlenül, megrémülve
- Kölyök… ha szórakozol velem…nincs az adatlapodon, hogy gondolatolvasó volnál.. a francba veled..
- A kérdés, hogy mi volt a második szó amit mondtam belépésed után és a válasz jó. Kifelé – zsörtölődött, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, eltűnt.
A szoba újra sötétségbe borult és a távolban egy kis fénypont jelent meg. Célba vettem s egy rövidke folyosón végighaladva kijutottam a sátorból. Ínycsiklandó ételektől roskadozó végtelenbe nyúló hosszú asztalok sora fogadott. Úgy tűnt, a sok megpróbáltatás után végre egy kellemes lakomával örvendeztetnek meg…

A Reigenhez közelebbi tömeg hangos ovulációba tört ki látva a győzelmét. Egy bajnokhoz mérten fölemelte mindkét kezét és a tömeg felé fordult, akik csak még hangos újongásba kezdtek. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból élvezte a helyzetet. Ott az aréna homokjában megküzdött egy veszélyes ellenféllel, aztán győzött és a tömeg ünnepli. Sajnálta, hogy többször ilyenre nem lesz lehetősége. Ekkor még nem is tudta, hogy mennyire tévedt és igazán reménykedhetett volna, mert hamarabb teljesült volna, mint akár bárki is gondolta.
Meghajolt a nézők felé, de amint fölegyenesedett hirtelen szétnyílt alatt a padló és zuhanni kezdett. Nem tudta, hogy az ilyen az aréna küzdelmek velejárója-e, de nem tetszett neki. Fölfele nézve a kinti világ egy nagyon gyorsan távolodó fénylő pontnak látszódott, lefelé pedig csak a feneketlen mélységet látta. A mágikus felhőjét akarta maga alá idézni, hogy megmeneküljön, de mire megtette volna váratlanul földet ért és nagy meglepetésére nem kenődött fel semmilyen belső szerve a padlózatra. Egy felettébb puha és rugalmas sötétszínű párnára érkezett, amiről egyből tovább pattant és a kemény kövön landolt hason. Lassan négykézlábra evickélt és homokot köhögött föl, ami zuhanás közben szóródott be a szájába, majd szétnézett. Először nem igazán tudta kivenni, hogy milyen helyre is érkezett, de miután hozzászokott a szeme az erős félhomályhoz már sokkal jobb volt a helyzete. Valamiféle barlangrendszerbe került, legalábbis ezt a következtetést vonta le, amint jobban szétnézett. Visszatekintve látta a landolási helyet, a hatalmas fekete párnát és fölötte tátongó keskeny lyukat, ahonnan bezuhant. Elgondolkozott, hogy valami szabálytalanságot csinált volna tudta nélkül és ez egyfajta büntetés, vagy pedig a következő próba. segítőket azonban nem látott, így a fejében egyre valószínűbbnek tartotta az első gondolatának a lehetőségét.
Kétségbeesetten kijáratot keresett, de helyette észrevett egy fura négyszögletű emelvényt, ami sehogy se illett a helyszín képéhez. Mondjuk a párna sem, de azért kifejezetten hálás volt, hogy ott találta ahol volt.
Először óvatosan rátette a jobb lába nagylábujját, de nem történt semmi. Utána kicsit bátrabban rátette az egész talpát. Lopva körbe pillantott és mivel nem látott semmi furcsát vagy veszélyeset ránehezedett teljes súllyal, majd fellépett rá a másik lábával is. Ekkor az emelvény szélei felizzottak és egy lakrima egy szöveget vetített ki Reigen elé. [i]Üdvözöllek a hetedik próbán[i], íródott ki a felirat. Ezt meglátva a fiú már teljesen megnyugodott és hatalmas kő esett le a szívéről. A korábbi aggodalma egy szempillantás alatt izgatottsággá és kíváncsisággá kovácsolódott. Rövidesen a korábbi felirat eltűnt és helyette egy másik bukkant elő, melyből megtudhatta, hogy hét kérdésre kel helyesen felelnie egymásután, hogy tovább juthasson. Ennél a résznél kicsit újra kezdett kétségbeesni, sosem volt olyan jó a kérdezz-felelek játékokban. Az ilyenben Nokinerk volt mindig a jobb kettejük közül.
– Nos készen állsz? - hallatszódott egy hang a sötétből, mire Reigen azonnal odakapta a fejét.
– Ki van ott!
– Csak én - lépett közelebb egy mélynövésű fickó.
– Jé te vagy az a negyedik próbáról!- érkezett a felismerés.
– Látom a memóriáddal nincs gond, de azért felteszem újra a kérdést. Készen állsz?
Reigen egy nagyot sóhajtott és egy halk igent motyogott az orra alatt.
– Helyes! Különböző témakörökből fogok kérdéseket feltenni. Mindegyik témakörből 5 kérdés fog elhangozni. Ahhoz, hogy tovább juss hét kérdésre kell helyesen felelned, de ha rosszat válaszolsz, akkor elveszítesz egy eddig megszerzett helyes válaszodnak az értékét. Van kérdés?
– Hát…
– Nincs kérdés? Helyes! Akkor jön is az első témakör! Történelem - darálta tovább a törpe. Ahogy Reigen meghallotta a történelem szót legszívesebben lefeküdt volna a hatalmas párnára és magába roskadt volna. Úgy érezte, hogy soha az életbe nem fog túljutni ezen a próbán, de nem volt túl sok ideje bánkódni, mert már érkezett is az első kérdés.
– Mikor alapult meg Fiore Királysága?
– Hát… Ö… Nem tudom… - hangzott a határozatlan válasz, mire a lakrimavetítő pirosan villogni kezdett és egy búgó hangot adott ki.
– Legalább próbálkozhattál volna egy tippel… Mindegy jön a következő kérdés. Ki vezette a az x779-ben kitört kormányellenes lázadást?
Először Reigen teljesen kétségbeesett, aztán valami derengeni kezdett számára. Szerencséjére olyan dátumról volt szó, amikor ő már élt, így az emlékei között kezdett el turkálni. Rémlett neki, hogy valami fura és bonyolult neve volt a vezetőnek.
– Wu Kong! - vágta rá a fiú, mire ismét felvillant a piros szín - Akkor Xin Zhao! - ordította a következő nevet, de megint piros fény és búgás volt a válasz.
– ez nem totó fiacskám. Egy válasz lehetőséged van, de azt elpuskáztad. Amúgy San Jiao Shin volt a helyes válasz, de mivel másodszorra is hibáztál, így ennek a harmadik kérdésed látta a kárát, ami automatikusan rossz lett.
– Miért mi lett volna a kérdés?
– Mikor alapult meg a Quatro Cerberus máguscéh? - vigyorodott el a törpe.
– Neeeee! Ezt tudtam volna! - kiáltott fel Reigen. A mondat eleji elnyújtott tagadószót pedig még hosszú másodpercekig visszhangozták a barlang falai.
– Jöjjön a negyedik kérdés. Fontold meg mit válaszolsz, nehogy úgy járj, mint a legutóbb!
Riegen becsukta a száját és az összeszorított mutató- és hüvelykujját végig húzta a szája előtt, mintha csak egy zipzárt használt volna, jelezvén, hogy figyelni fog és nem kiabál be értelmetlen válaszokat vaktában.
– Mikor látogatott el a világhírű mágus országunkba, Whitemantle? – hangzott a kérdés, mire Reigen gondolataiba mélyedt és számolni kezdett.
– x784. december 23! - vágta rá, mire ezúttal zöld fény villant a pódium pedig emelkedésnek indult.
– Lenyűgöző! Honnan tudtad? - kíváncsiskodott a mélynövésű úriember.
– Ott voltam - vonta meg egyszerűen a vállát a fiú.
– Oh. Értem. Akkor az utolsó kérdés a témakörből. x773-ban ellepték a Venomusok Erát, hogy nevezik ezt az eseményt?
– Nagy Egér Katasztrófa - felelte, mire zöld fény villant és az emelvény még magasabbra emelkedett, Reigen pedig hálát adott az anyjának, amiért segély csomagot küldött egy barátnőjének a Venomus invázió miatt.
– Remek, ha a következő témakörben minden válaszod helyes lesz, akkor máris tovább jutottál! A téma: Quatro Cerberus!
Reigen arcán végig szaladt egy mosoly. Teljesen biztos volt a győzelmében. Mindent tudott a céhről. Bát három évvel a születése előtt alapult meg, amint járni tudott már oda akart menni mindig az apját követve. Ráadásul ő maga is ott volt, amikor felhúzták az a céh épületének az északi szárnyát, ahol most is él.
– Akár tovább is engedhetsz
– Ó de biztos valaki magában. De majd meglátjuk! Első kérdés. Mikor épült a céh északi szárnya, ami lakó…
– x771 nyarán - vágta rá egyből, mire megszólalt a jutalmazó hang és villogott a zöld fény, aztán felemelkedett a harmadik szintre.
– Nocsak. Második kérdés! Hányan voltak kezdetben a céhben?
– Tizenketten!
– Mi a Cerberos?
– A pokol kapujának őrzője!
– Mekkora a területe az ebédlőnek?!
– Száznegyvennyolc négyzetméter!
– Hány tagja van a céhnek?
– Hetvenkettő! - hangzott az utolsó válasz, de az újabb zöld fény helyett ezúttal piros villant és a győzedelmes hetedik szint helyett visszasüllyedt az ötödikre.
– Háhá! Nem! - kacarászott kárörvendve a törpe.
– Bakker az két éve volt! - fogta a fejét Reigen és elképzelni se tudta, hogy baltázhatta el így.
– Következő téma! Irodalom! - folytatta tovább kárörvendő vigyorral az arcán a törpe – Mi volt a címe Zekua Melon utolsó művének?
- Alkonyat! - vágta rá hasraütésszerűen Reigen, de a piros lámpa villant fel, ő pedig visszasüllyedt a negyedik szintre.
– Majdnem. Hajnalhasadás. Következő kérdés. Ki volt az ország első hivatalos írnoka?
– Ööö… John Orwell?
– Nem.
Reigen immáron a harmadik szintre került vissza és a továbbjutása a következő próbára egyre inkább távolodott. Közben pedig azt kívánta Nokinerk bárcsak mellette lenne, hisz valószínűleg az összes kérdésre tudta volna a választ.
– Harmadik kérdés. Melyik nyomda található Scar Townban?
– Burn Nyomda? - kérdezett vissza Reigen bátortalanul, aztán megszólalt a jutalmazó hang és zöld villogás keretében felemelkedett a negyedik szintre. Hatalmas sóhajjal nyugtázta a sikerét és ezúttal hálát adott a sorsnak, amiért véletlenül pont arra járt a városban és észrevette az épületet még évekkel ezelőtt.
– Következő. Ki írta az Anarchokommunizmus irányzat című művet?
Reigen elgondolkodott a kérdésen, de teljesen tanácstalannak bizonyult. Semmihez sem tudta kötni, semmi halvány emléke nem volt erről a könyvről, de még a címet se értette. Életében nem hallotta még ezt a szót és nem is tudta mit jelent, bár volt egy olyan érzése, hogy szőrös kis partnere tudná a választ és még ki is oktatná, hogy lehet olyan együgyű, hogy nem ismer egy ilyen alapfogalmat.
– Passz - adta meg magát végül és visszazuhant a harmadik szintre.
– Len Ingrid. Utolsó kérdés. Hány színpadi művet írt William Shakepike?
– Hetvenhetet? - tippelte a fiú, de hamar szembesült vele, hogy nem ez volt a válasz és máris a kettes szinten találta magát.
– Ó annál bizony sokkal többet. Úgy látom fiacskám sokáig fogjuk még boldogítani egymást - vigyorodik el ismét kivillantva a szakálla alól sárga fogait- Következő téma. Bestiráium. Első kérdés. Hány alfaja van a wyverneknek?
– Öt - vágja rá egyből gondolkodás nélkül - Az Erdei Wyvern, melyet Zöld Sárkánygyíknak is becéznek. A Blizzardwern a Fehér Sárkánygyík, a Sivatagi Wyvern, ami a sárga, a Tengeri Wyvern, mely a kék és végül de nem utolsó sorban a Hegyi Wywern, ami pedig a vörös. Ám a szóbeszédek szerint létezik egy fekete is, bár ha jól tudom ez nem megerősített és csak szóbeszéd. Személyesen eddig csak az Erdei Wyvernnel találkoztam és igazán kemény ellenfél volt, de szívesen „összeismerkednék” a többivel is.
A törpének valósággal leesett az álla a kiemelkedő választól. Rövidesen érkezett is a jutalmazó dallam és zöld villogás közepett Reigen felemelkedett a következő szintre, vagyis a harmadikra.
– Jöjjön a második kérdés. Hol élnek a Pterovernek?
– Idősebb sziklás vagy erdős területeken. Főleg természet által már kivájt sziklaszirteket, illetve a vastag és erős törzsű, lombos fák koronáját kedvelik. Valamint a fészek huszonöt kilométeres körzetében biztosan lesz egy emberi település, ugyanis megrögzött kacatgyűjtők és előszeretettel ragadják el azokat és építek bele a fészekbe. azért huszonöt, mert ennyit hajlandóak repülni egyhuzamban oda-vissza pihenés nélkül. Hosszabb távra is képesek lennének, hisz elég izmos hozzá a szárnyuk és megfelelő állóképességgel is rendelkeznek, de túl lusták ahhoz, hogy tovább repüljenek. Idegen helyen pedig nem szívesen időznek, hacsak nem épp vadásznak.
– Helyes - hallatszik a törpe ismételten meghökkent hangja, Reigen pedig a negyedik szintre emelkedett. Az ifjú mágus helyzete már nem volt olyan kétségbeejtő, mint néhány perccel ezelőtt. Eléggé szerencsés volt ahhoz, hogy kifogjon egy olyan témát, amivel az elmúlt két évben kellett foglalkoznia éjjel nappal a túlélés érdekében.
– Harmadik kérdés. Mekkora egy Vespida raj?
– Nos egy fészekben maximum százhúsz dolgozó, illetve katona lehet plusz még a királynő. Egy kezdeti fészekben persze ez ilyen húsz körüli is lehet, de az átlagos a százas értek. Portyázni már tíz katonát is küldenek. Élelemgyűjtés és vadászat céljából pedig akár ötven vagy akár hetvenen is felkerekedhetnek, de nagy ritka alkalmakkal az egész kaptár is elindulhat.
Ding-ding-ding, hallatszódott a vidám kis melódia és máris az ötödik szinten találta magát.
– Utolsó előtti kérdés. Mi a Goblinok kedvelt fegyvere?
– A furkós bot és a tompa élű dárdák. Sokszor azonban egyszerűen csak felvesznek egy ágat a földről, de láttam már olyat is, hogy rendes emberi fegyvereket használtak, amit valószínűleg utazóktól lophattak vagy épp elszórva találták az erdőben. Mivel elég gyengék így ezek is inkább a könnyebb fafegyverekre terjednek ki.
– Meh… Így van… Utolsó kérdés, te mázlista kurafi. Milyen támadások hatástalanok a Kappák ellen? - teszi fel a kérdést morogva, ám ezúttal nem érkezik egyből a válasz. Reigen az állát dörzsölgette és halkan hümmögött. A törpe felvont szemöldökkel nézte egy darabig, aztán lassan egy mosoly görbült az arcára.
– Lehetséges lenne, hogy nem tudod ós bestiák nagy szaktudója? - gúnyolódott.
– Nagy sok bestia él a világon. Még én sem ismerem mindet, ráadásul valószínűleg ez egy mitikus lény lesz, azokból pedig csak nagyon kevéssel találkoztam és többségüket is csak névről ismerem. egyedül Korrigannal és Dryádokkal volt szerencsém összefutni. Bár az előbbit inkább balszerencsémnek mondanám - forgatta meg a szemét visszaemlékezve egy igencsak kínos emlékre.
– Továbbra is várom a válaszod.
– Ha mitikus lény, akkor talán a mágikus?
– Nem - válaszolta kajánul, Reigen pedig visszasüppedt az ötödik szintre.
– Remélem a következő téma is jó lesz…
– Ha a botanika neked jó… - vigyorog sejtelmesen, de Reigen arckifejezése nem vált megtörtté, ahogy elvárta volna a törpe, sőt tovább mosolygott.
– Csak azt ne mond, hogy még botanikus is vagy? - kérdezte zsörtölődve.
– Ugyan szó sincs róla. Csupán ami az erdőben van azt ismerem - szabadkozott a fiú.
– Hm-Hmm. Első kérdés. Melyik gyakori növény rendelkezik egyedi ezüstös szürkés levélerezettel?
– Az Ezüstlevél- hangzott a helyes válasz és Reigen máris ott találta magád, mint az előbb. Ismét már csak egy kérdés választotta el a továbbjutástól.
– Helyes. Lássuk a következőt is tudod-e? Mikor virágzik a Koronafürt virág?
– Hmm… - gondolkodott el Reigen és felidézett egy korábbi emléket, amikor nagyon korán meneteltek a vadonban Ricoval. Még a nap is épp csal felkelt, mikor pont a szemük láttára borult virágba egy tölgyfáról lelógó kúszónövény.
– Hajnalban? - kérdezte a lélegzetét is visszafogva. Reménykedett benne, hogy jól emlékezett a növény nevére, amit Rico mondott akkor és nem keverte össze valami mással. A törpe csak sóhajtott egyet.
– Igen. Gratulálok teljesítetted a hetedik próbát.
A zöld fény ezúttal iszonytató villogásba kezdett a pódium pedig hatalmas sebességgel emelkedésnek indult és meg se állt a felszínig. Ismét el kellett takarnia a szemét a hirtelen támadt fénytől és kénytelen volt megvárnia, míg pupillái összeszűkülnek és képes lesz a szeme befogadni a nap fényáradatát. Csodálkozva nézett körbe ugyanis egy búzamező szélén találta magát, pedig ő esküdni mert volna, hogy az aréna alatt volt mindvégig és oda is fog visszatérni.

Örömmel láttam, hogy bár sok társam már helyet foglalt az asztaloknál, azért bőven marad nekem is étel. Ahogy nyakam nyújtogatva próbáltam felmérni, hogy miféle finomságok közül lehet majd választani, egy segítő lépett elém. Mint legnagyobb örömömre kiderült, az evés nem kiváltság, jutalom, hanem az ötödik próba. Minden gyanú nélkül, teljes megelégedéssel csekkoltam be a megmérettetésre, amikor azonban közelebb értem, enyhén megérintett a gyanú és a bűz. A korábban feltételezett jóllakottságot kifejező arcok most már inkább undorról árulkodtak. Hiába olvastam el a tájékoztatót, csupán annyi szerepelt rajta, hogy minden felszolgált fogást el kell fogyasztani. Zavarodottságomat látva, egy fiatal lány sietett segítségemre, együtt érző tekintettel, hogy hellyel kínáljon és szervírozza az ételeket.
Egy olyan részhez kísért, ahol sem más résztvevők sem étel nem nagyon volt, csupán egy kis mártás, vagy jobban megvizsgálva hányásfolt jelezte, hogy volt már itt korábban valaki. Amíg várakoztam, mögöttem hordágyon vittek ki egy jajveszékelő szerencsétlent, aki magzatpózba dermedve sírt, újra és újra azt mekegve „ ne többet! Ne!! NEEE!!!”
Úgy éreztem szörnyű nagy bajban vagyok és ostobaság volt ilyen felkészületlenül, könnyelműen kezdeni a próbának, ahelyett, hogy inkább informálódtam volna kicsit. *Ilyenkor bezzeg sehol nincs az a mihaszna madár* - zsörtölődtem, de inkább csak, hogy eltereljem a figyelmem.
Egy puha, támogató érintés a vállamon és egy csörrenő tálca előttem. Ezek zökkentettek ki menedékházként szolgáló gondolataimból.
- Ha nem bírod, vagy kérdésed lenne, itt állok majd végig mögötted. Víz és repeta van, de maradék nem lehet, különben sikertelennek kell nyilvánítanom a törekvéseid. – Mondta igazán együtt érzően.
Ezek után érthető félelemmel fordítottam a fejem a vissza az asztalhoz, a mozdulat végére azonban megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Nahát! Nyers sóskalevél és rántott … - fakéreg falatkák – fejezte be a mondatot.
- Nem baj, aki sokat van úton és sok időt tölt az erdőben, néha kénytelen ehhez hasonló dogokat enni
- Akkor jó! – azzal mosolyogva várt
Igazán nem nagy mennyiség volt amit el kellett pusztítani s bár kicsit ropogott a kesfa kéreg, így rántva még egy kicsit jobb is volt mint nyersen.
- Tudod ez a kéreg megtisztítja a fogakat, ha jól érzem egy kis moha is volt rajtuk, az csak fokozza a hatást. Olyan mint a fogkefe meg a fogkrém – magyaráztam felszabadultan
- Hát, ha te mondod, mindenesetre örülök, hogy ilyen könnyen vetted az elsőt. Itt a következő, mindent bele – azzal néhány nyársat húzott elő a háta mögül
- Há!- vágtam rá határozottan. - Ezek szintén részét képezik egy olyan mágus étrendjének, aki sokszor hetekig nem jár lakott területen- Azzal könnyedén lerágcsáltam a pirított sáskákat és dagadt hernyókat. - Egy barátom, Gear Brylls szerint nincs is jobb fehérje forrás mint ezek a rovarok – A lány erre csak furcsán nézett, szeméből kihalt a sajnálat és helyébe rideg meghökkenés költözött.
Egy csettintésére fiatal srác jelent meg, búrával fedet tálcával kezében. Az asztalra helyezte, majd levette a fedőt.
- Nahát! – kezdtem, de a lány dühösen a szavamba vágott - Na nehogy azt mond, hogy ezt is szereted! Miféle ember vagy te? – Mikor feltette a kérdést kicsit megszeppent és bocsánatot kért.
Egy kisebb byzon agy lötyögött a tányéromon, egy citromkarikával és néhány mentalevéllel díszítve, ízlésesen tálalva.
Kétségekkel telve kezdtem neki, a nyálkás bevonatot leszámítva azonban nem is volt sokkal másabb íze, mint sütve így egészen kedvemre való étek volt, bár megmondom őszintén, a mentalevelet nem szeretem.
- Hát ez azért elég undorító volt, de mindegy – Mondta elégedett, mosolygós arcomat látva.
- A felén túl vagy, most egy kicsit bekeményítünk. Készen állsz?
- Igen – feleltem magabiztosan
- Rendben! Akkor hát itt a negyedik – Azzal egy kupát csapott az asztalra
Belenéztem, majd a leányra – Ez mi?
- Lónyál és halszem! – mondta keményen
- Ez nem is étel, az ételt eszik ezt meg inni lehet csak. Nincs itt tévedés? – Próbáltam szabadulni
- Bögrés leves – Válaszolt némi gondolkodás után. - Feladod?
Rosszallóan ránéztem, majd az orrom befogva és fejem hátra hajtva felhörpintettem az egészet, rágás nélkül.
-GRUAAWÁÁÁÁ- krákogtam remegve a mutatvány után.
- A többiekhez képest még mindig jól bírod, szóval jön is az utolsó előtti. Görénybűzmirigy tésztaágyon- Gyorsan az asztalra lökte, majd jó 15 méter távolságba menekülve kiabált oda.
- Emeld le a tetejét és láss neki
A „frissítőtől” még mindig rázott a hideg, így félve fogtam meg a búra fülét. Sziszegő hang és zöldes kiömlő gőz kísérte a folyamatot, minek során egy menekülni vágyó döglégy villámgyorsan kiiszkolt a levegőre, de nem pár méter után holtan összeesett. Amint elért a bűz, rögtön visszacsaptam a tetőt. Egy pillanatra megfordult körülöttem a világ, majdnem földre vitt a szag. Hátranézve rosszalló tekinteteket kaptam csupán, ezért úgy döntöttem, ha ők így, hát én is.
- Állati megszállás borz! Gyere Melina, szükségem van az állóképességedre.
- Szevasz kölyök! Nem bírtad sokáig nélkülem!
- Remélem nem baj, hogy újra hívtalak
- Hát én aztán ráérek, szóval ne aggódj. Hogy mennek a próbák? – Kérdezte a fejemben szimatoló hangokat kiadva
- Eddig mindenrendben ment, ez a mostani azonban meglehet, hogy kifog rajtam. Enni kell, büdös dolgokat és úgy hiszem, a passzív képességed nélkül nem bírná végig a gyomrom.
- Hijnye… hát vágjunk bele, aztán meglátjuk mi lesz.
Jól esett a támogatás, kicsit felbátorodtam így, hogy nem voltam egyedül.
A továbbiakban megpróbáltam a számon venni a levegőt, s nem az orromon, de a bűz így a számba ment, olyan volt, mintha kaka rakódott volna a nyelvemre és a szájpadlásomra, így a lehető leggyorsabban elkezdtem lapátolni az ételt, próbálva egy levegőből megoldani az egészet. A végénél járhattam, amikor minden előjel nélkül elsötétült a világ.
A pincérlány hangjára tértem újra magamhoz.
- Gratulálok, nem tudom hol tanultad ezt a meditációs technikát, de elképesztő! Az arcod sem rezzent az epés kecskehere elfogyasztása közben! Gyere, megmutatom a szállásod, a próbák holnap reggel folytatódnak!
- Hogy mi? – Kérdeztem remegve
- Szívesen kölyök. Mindent bele – Köszönt el Melina, s távozásával párhuzamosan Minden erő elhagyta testem és még erősebben megrohant a rosszullét,újra ájulás közeli állapotba kerültem.
Kifacsarva hullottam a felkínált ágyba és szerencsére azonnal elaludtam. Ha nem így történt volna, félő, mindent kiadok magamból…

- MEGTÁMADTÁK A CÉHET, MINDENKI A FALAKRA! - üvöltöttem kétségbeesetten, majd felébredtem. Egy kürtszó zavart meg álmomban, ahogy a sátrak többi lakóját is. Hajnali nyolcra járt az idő. Jobban szerettem a Nap első, déli sugaraira ébredni, de ez ma nem rajtam múlott.
- Mikor kezdődik a próba? - kérdeztem fél órával később az egyik segítőtől álmosan, mikor sikerült nagyrészt összeszednem magam. Velem ellentétben az itt dolgozók kipihentnek tűntek és vidámnak, ráadásul az általam kiszemelt kifejezetten segítőkész is volt, hiszen válaszolt nekem.
- Fél órád van még. A kék sátorban svédasztal, és itt az eligazítás a következő próbára! - nyújtott kezembe egy újabb cetlit. Úgy tűnt, mindegyikük tartott magánál néhányat a biztonság kedvéért. De csak zsebembe gyűrtem, és a mennyeien normális reggeli közben voltam csak hajlandó elolvasni, hogy mivel is fogom kínozni magam a nap folyamán - legalábbis az elején.

Hurrá. Az idáigi próbáknál is megjelent a harc, mint közvetett akadály, és ahol megjelent, ott nehéz is volt. Féltem elképzelni, hogy milyen lehet az a próba, ahol ez lesz a középpontban. A gong jelzésére sóhajtva löktem fel magam az asztaltól. Csak tíz percem volt odaérni a következő próba helyszínére. Mikor kiléptem a sátorból, szinte oda sem figyelve emeltem fel a kezem, és ragadtam meg a felettem elrepülő Arisa oldalát, majd egy rántással felültem a hátára. A Severus pontosan tudta, merre van az aréna, és egyikünk sem akarta, hogy elkéssünk.
- A következő próbán harcolni kell. - avattam be a feladatba. - Ezen kívül nem tudom, mi fog történni, de nem dolgozhatunk össze. Az úszás már elég volt, azt hiszem.
Arisa beleegyező morranást hallatott, és a fák közé vette az irányt. Az aréna óriási volt, főleg ahhoz képest, hogy csak ehhez a próbához húzta fel a céh. Egy ovális, farönkökből álló épületet húztak fel ide, de a megmunkálásával láthatóan nem sokat törődtek, inkább a praktikusságot tartották szem előtt, talán azért, mert siettek vele. Nem hallottam arról, hogy itt bármilyen épület is lenne..
- Sajnálom, de külön bejáraton kell menniük. - szólított meg valaki, mikor Arisával a rengeteg bejárat közül kiszemeltünk egyet.
- Hogyne. - bólintottam, és végigsimítottam Arisa pikkelyeit. - Sok szerencsét! - Arisa tekintetéből csak egyvalamit lehetett kiolvasni.
~ Nincs szükségem szerencsére!
Hát persze. Mosolyogva léptem át a kapun, ami egy sötét folyosóra vezetett. A látásomnak ugyan nem sok hasznát vettem, de a hangok biztosan vezettek az alagút vége felé. Több száz ember hangja keveredett össze hangos ovációvá, ahogy átléptem a folyosó végét jelentő kapun. A lelátókon tomboló nézősereg nem csak rám figyelt, több Cerberus-tag harcolt már a lehető legkülönfélébb ellenfelekkel, de nem volt időm hosszasan nézelődni.
- Rane! Üdvözöllek a Hadvezérek Arénájában! Készülj a véres csatára, ahol több hasznát veszed az eszednek, mint a kezednek! A kisorsolt ellenfeled erősebb, mint te, DE van egy gyenge pontja, amit, ha megtalálsz, könnyedén győzedelmeskedhetsz. Erővel tehát nincs esélyed, csak a taktikával kerekedhetsz felül az ellenségen!
A semmiből jelent meg ellenfelem, közvetlenül előttem. Egy nálam kétszer nagyobb, rémálomszerű, fekete farkas állt előttem. Minden elképzelhető szögben pengék álltak ki testéből, szemfogai olyan hosszúak voltak, mint az alkarom, de nem ez volt az egyetlen furcsaság benne. Tekintetéből gonosz értelem sugárzott, ami sosem jelentett jót. Nyakából egy vörösen izzó lámpás függött. A belőle áradó hőtől szinte hátratántorodtam, de nem volt időm ilyen luxusra. A szörnyeteg karmai elmosódtak a levegőben, mikor felém vetette magát.
- Ice Make: Claws, Armor! - gondolkodás nélkül lőttem el a két varázslatot, de jókora problémával kellett szembenéznem, mikor megpróbáltam kivédeni a rohamot. A karmai nem csak, hogy nagyok voltak, de acélkemények, ráadásul a lámpásból áradó hőség nehézzé tette a jégvarázslat fenntartását.
Akárhogy is próbáltam visszatartani, a farkas jóval erősebb volt, mint én. Csapásától hátrabucskáztam, és azonnal újra kellett teremtenem a megtépázott karmokat. Az első próbálkozása azonban nem járt sikerrel, így lassan körözni kezdett a homokban, mérlegelve a lehetőségeit, ahogy az én fejemben is pörögtek az ötletek.
- Lance! Ice Aura! - az első támadó szándékú mozdulatra jéglándzsák repültek a démonfarkas felé, miközben körülöttem lehűlt a levegő, birokra kélve a forrósággal.
~ Kell lennie egy gyenge pontjának. De mi? - ismételtem meg az utasítást, miközben a belé csapódó lándzsák ártalmatlanul darabokra törtek kemény bundáján. A meleg megolvasztotta őket.
A fizikai erő biztosan nem volt az. Minden egyes ütésváltásnál éreztem, hogy elzsibbadnak karjaim, az újabb jéglövedékeket pedig vagy kivédte pengéivel, vagy hasonló sorsra jutottak, mint a lándzsák. Az aura sem tudott teljes mértékben megbirkózni a meleggel.
A nekromancia felfedésére egyelőre nem álltam készen. És mivel céhem nem is tudott erről, biztos nem lehetett a fekete mágia az ellenszer. Így hát maradt a gombamágia. De mi állíthatná meg ezt? Az engem felerősítő vagy gyógyító gombafelhő biztos nem, a sötétben én sem látok, ezeken kívül pedig csak egyet ismerek.
- Magic Mushroom! - jelent meg a kezemben a csodagomba. Fél szememet becsukva megnyaltam ajkamat, és lengetni kezdtem a növénykét. A farkas láthatóan elbizonytalanodott, de talán tíz másodperc múlva, mikor rájött, ennek semmi hatása nincs, felbátorodott. Torz mosolyra nyílt szája. Vesztére. Karom előrelendült, és tökéletes célzással vágtam fogai közé a lövedéket. Arcára jól látható megdöbbenés ült ki, egészen addig, míg el nem kezdett hatni az altató. Néhány tántorgó lépést tett felém, miközben én eltáncoltam előle. Halk morgással dőlt végül hasra a rusnyaság, és hangos horkolás töltötte meg az arénát. De pillanatokkal később éles fény tört elő a lényből, majd színes fényzáporrá válva tűnt el a homokról. Megnyugodva dőltem le a már jóval nyugodtabb porondra. Úgy tűnt, a többiek már nagyrészt végeztek saját ellenfelükkel.

A tömeg tombolva ünnepelte a küzdelemből győztesen kikerült tagokat, az amúgy is hangos ováció fülsiketítő zajjá nőtte ki magát. Büszkén húztam ki magam, fejemet felszegtem.
~ Igen, pontosan, lenyűgöző vagyok, ideje volt, hogy észrevegyétek!~
Alig, hogy e gondolatok átsuhantak az agyamon, a talaj eltűnt a lábam alól és egy nagy csapóajtón át zuhanni kezdtem a nagy fekete semmibe.
~ „Vajon keresztülesem-e a földgolyón? Jaj, de fura lesz, ha majd ott bukkanok ki, ahol az emberek a fejük tetején járnak, valahol a nyugati sarkon!” ~
Akarva akaratlanul is egy könyv egyik sora jutott az eszembe erről a szituációról, s bár a címére a könyvnek nem emlékeztem, úgy gondoltam, roppant nagy butaság ilyenekkel butítani a gyerekeket az iskolapadban. Elvégre mindenki tudja, hogy nincs olyan hely a világon, ahol fejük tetején járnának.
Egy nagy, kitömött párnára zuhantam rá, körülöttem mindenhol a párnából felszálló tollak röpködtek.
Ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy mindeddig úgy zuhantam, hogy fogalmam se volt róla, tulajdonképpen mi lesz velem, eszembe se jutott a red carpet-et használni, pedig akár ki is lapulhattam volna a kövön. Ettől a gondolattól egy halk, de roppant ideges kacaj hagyta el az ajkaimat.
Ujjaimmal kigereblyéztem a tollakat a hajamból, s miután lekászálódtam a hatalmas - és igen puha- párnáról, körbetekintettem a földalatti barlangban, ahova lezuhantam.
A barlangban több kis négyszögletű emelvény volt szétszórva, melyek gyenge fénnyel meg voltak világítva. Ezen halovány fényforrások szolgáltatták egyedül a fényt ebben az amúgy koromsötét barlangban.
Közelebb óvakodtam az egyikhez és óvatosan éppen, hogy csak a lábfejemmel megböktem. Semmi. Ráálltam és könnyedén szökdécseltem párat.
- Háh, milyen paranoiás lettem. – nevetgéltem. Alig, hogy ezt kimondtam az emelvény széle felragyogott és egy lakrima a következő szöveget vetítette ki elém:
„ Üdvözöllek a hetedik próbán! „
Sejtettem, hogy ez is a próba része, így nem lepődtem meg túlságosan a dolgon.
A szöveg átváltott és egy leírószöveg jelent meg a hetedik próba részleteiről. Hét kérdésre kellett helyesen válaszolnom, valahányszor hibázok, új kérdést kapok, s csak akkor mehetek tovább, ha azt is megválaszolom és ez így megy mindaddig, amíg nem sikerül. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy akár órákra is itt ragadhatok.
- Szóval egy teszt… hehe. – megigazítottam képzeletbeli szemüvegemet.
Egy tanár gyerekének lenni nem könnyű feladat, hiszen ott az elvárás. Még most is kísértek a kínzó emlékek. Természetesen jól kell teljesítenie. Sokat tanultam, no persze az sem volt mindegy, hogy kitől. Louis, ha tanulásról volt szó, olyanná vált, mint egy tűzokádó sárkány, évekig abban a meggyőződésben is éltem, hogy a sárkányok nem tűntek el, igenis köztünk járnak.
- Reméltem, hogy nem találkozunk többet. Hogy jutottál el idáig? – kérdezte egy nyekergő hang. Értetlenül néztem körbe, mégis ki lehet olyan pimasz, hogy így beszéljen velem.
- Szórakozol velem? Nem vagy vicces! – a hang dühös rikácsolásba kezdett, aztán fájdalom nyilallt a sípcsontomba.
A torkomon akadt a kiáltás, csak valami furcsa hörgésszerű hangot tudtam produkálni. Lenéztem a támadómat keresve, és megpillantottam a törpét, aki pár körrel ezelőtt találós kérdésekkel kínzott.
- Cöh, azt hittem megszabadultam tőled. – morogtam számat húzogatva.
- Az érzés kölcsönös, bogaram. Akkor kezdjünk is neki, ne húzzuk egymás idejét tovább, mint amennyire szükséges, de figyelmeztetlek, ha egyet rontasz, kezdődik, az egész előröl. Valahogy úgy érzem, itt dekkolunk még órákig.
- Csak kezdjük már!
- Az első kérdés témája: Történelem. Hogy hívták azt a személyt, aki x654 nyarán megmentette Crocus-t egy nagy horda Balkan-tól.
- Heh, ez könnyű! Ought Crimson.
A törpe döbbent fejet vágott, az álla is majd leesett.
- Ez… helyes. Há-hát akkor jöjjön a következő, szintén történelem. Az alábbi három közül melyik a kakukktojás és miért: Mandragora, Holcus, Passtor.
Alaposan végig gondoltam a válaszomat.
- Mandragora, ami egy növény, melyet Passtor és Holcus hasznosított legelőször.
A törp hitetlenkedve mért végig.
- Puskát rejtegetsz, vagy mi? Ez is helyes.
- Miért olyan nehéz elhinni, hogy tudtam?
Valamiért a válasz csak egy lenéző pillantás volt, ami jól fel is húzott. Mégsem szóltam semmit sem. Valóban, csak úgy szabadulok meg ettől a kis szörnyetegtől, ha minden kérdésre helyesen válaszolok. Eddig egészen jól haladtam.
- A következő kérdés mágikus gyógynövényekkel kapcsolatos. mi egy másik megnevezése a „Vasfűnek”?
Lemondóan sóhajtottam föl. Gyógynövényekből teljesen kuka voltam, még a hagyományos gyógynövényeket sem ismerem, nemhogy a mágikus gyógynövényeket.
- Passz. - morogtam kelletlenül. A törpe keserűen hajtotta le a fejét. Ő is abban reménykedett,, hogy ennek hamar vége lesz.
- A helyes válasz a Verbena lett volna. A következő kérdés szintén gyógynövényekkel kapcsolatos, szerencsédre a Mandragora-ról. Mire jött rá Passtor és Holcus, a gyógynövénnyel kapcsolatban, amely olyan nagy jelentőségű volt, hogy bekerültek vele a történelembe.
- A Nagy Clover-i Démonjárás-kor fedezték fel. Azt kutatták, hogyan űzhetik el a várost fenyegető démonokat. Végül ők jöttek rá, hogy Tiszafával együtt démonűző hatása van a Mandragora-nak, noha a megszállt embereket nem tudták már megmenteni, a felfedezés így is nagy jelentőségű volt.
- Helyes. A következő kérdés témája: A Kristályok.
Csaknem felnyögtem idegességemben. Még egy téma, amiben gyakorlatilag egyáltalán nem vagyok jártas, éppen csak van egy szikrányi tapasztalatom velük kapcsolatban.
- Melyik kristály az amelyik alkalmas, védelemre, mágikus tisztításra, talizmánnak, energia gyűjtéséhez, gyógyító, rontásűző varázslatokra?
- U-u! Ezt tudom!!! – majd kiugrottam a bőrömből. Ez volt az egyetlen kristály, amit megismertem eddigi életem során. Kris rettentő babonásnak mondható és ilyen célok elérésére mindig hordott a nyakában egy nyakláncot, amin ilyen kristály függött.
- A Fehér Kvarc.
- Helyes. Eddig jó, úgy néz ki, hamar végzünk egymással. Ismét kristályokkal kapcsolatos kérdés következik: Mely kő az, amelyik a híres fegyvermágus, Saa Hazel jelképévé vált.
Ez is szerencsés kérdésnek bizonyult. Erről még a történelmi könyvek.
- A Füstkvarc volt az. Hazel birtokában volt az utolsó, Ez a kő képes előre megjósolni a bajt, azáltal, hogy elszíntelenedik.
- Remek, remek, tényleg hamar végzünk. A következő kategória: Quatro Cerberus. Hány tagja volt a céhnek két évvel ezelőtt.
Vadul számolni kezdtem. Két éve csatlakoztam a céhhez, nagyjából emlékeznem kellett, hogy hányan voltak akkor, és kik.
- Hetvenkettő? – kockáztattam meg óvatosan. Nem voltam benne biztos.
- Kérdezed, vagy mondod?
- Jó, jó, akkor hetvenkettő.
- Heh, egész jó vagy, még sem vagy olyan reménytelen eset, mint amilyennek gondoltalak először. Na, akkor jöjjön a következő kérdés. A céh épületének gerendái milyen fából készültek?
- He?
- Süket vagy? Mondom milyen fából készültek a céhház gerendái!
- Honnan a pokolból tudnám? – mordultam rá a törpére.
- Volt, aki tudta. Én is tudom. Na most pedig mondd a választ, vagy add fel.
- Jó, akkor legyen nyír.
- Bi-bíííííp, helytelen. Fenyőből van. Kezdjük, szépen előröl. A következő kategória: Bestiárium. Mely vizekben találhatók a Kappák?
- A kappák édesvizekben, főleg tavakban vagy folyókban élnek. – mondtam fel a „leckét”. Ez könnyű volt, reméltem, hogy mostantól csak ilyen kaliberű kérdések lesznek, és végre szabadulhatok innen.
- Helyes válasz. Ne húzzuk az időt, jöjjön a következő, szintén ebből a kategóriából: Hány létszámú az a Mantikór falka, melyet a legnagyobbként tartunk számon?
Értetlenkedve ráncoltam a homlokomat.
- Biztos, hogy jó ez a kérdés? A Mantikórok nem járnak falkában.
- Helyes válasz, ez bizony beugratós kérdés volt. Azt hittem ezen elhasalsz. A legtöbben itt kezdenek izzadni. Jöjjön a következő, a kategória: Legendák. Hogy hívták azt a mitikus ékkövet, melyet Freya négy törpétől szerzett meg. – enyhe ingerültséget véltem felfedezni a törpe hangjában. Meg is tudtam érteni, hogy miért, de nem mertem a képébe röhögni érte.
- Úúú, azt hiszem ez egy kellemetlen pont…
- Csak válaszolj a kérdésre!
Megadóan emeltem fel a kezeimet.
- Oké, oké, a neve Bríszingamen. Álltólag Freya négy törpével töltötte érte együtt az éjszakát.
- Ezt nem kérdeztem, csak a kő nevét! – úgy mordult rám, mintha valami vétket követtem volna el. Pedig csak elmondtam, amit tudtam. Az már egy más kérdés, hogy ettől ő sértve érezte a törpék becsületét - A következő kérdés: Hogy hívták azt a szárnyas kutyát, amely állítólag pillantásával képes volt balszerencsétlenséget hozni egy egész városra, melyet számtalan csapás ért, s végül a föld alá süllyedt. Erről a lényről azt is tartják, hogy egy isteni büntetés volt a városiak gőgje miatt.
Rövid gondolkodási időre volt szükségem, hogy emlékezni tudjak rá. Nem egészen voltam benne biztos, hogy jól emlékszem.
- Ha jól emlékszem Pollon volt a neve.
- Helyes. Még három kérdés, nehogy elrontsd nekem, már majdnem egy órája szenvedek itt veled!
Nem tudtam ezt a megjegyzést csak úgy szó nélkül hagyni.
- Gondolod, hogy nekem öröm a te rusnya képed látni? Én szeretnék a legjobban túlesni ezen. Na add a következő kérdést.
- Jól van, jól van, mondom már! A következő kategória: Bulvár. Hogy hívják azt a mágust, aki az elmúlt napokban egy tükörbe zárta a Hargeon-t kísértő szellemeket?
Rémlett, hogy olvastam valahol a nevét. A fogadó pár vendégével vitába is keveredtem velük, mert az én véleményem az volt, hogy az egész egy nagy kamu volt. Fejemet vakargatva próbáltam visszaemlékezni a nevére. A törpe várakozóan dobolt a lábával, roppant idegesítő volt, de csak beugrott a név.
- Paul Carpenter így hívták.
- Sokáig tartott, de a válasz az jó. Még két kérdésed maradt, el ne rontsd, mert esküszöm, nem állok jó…
- Oké, oké, inkább mondjad a kérdést!
- Te szemtelen kis liba, hogy van képed közbevágni, mikor az idősebbek hozzád beszélnek!
- A viselkedéséből ítélve nem lehet sokkal idősebb. Halljam a kérdést, nem te hisztiztél, hogy hamar meg akarsz tőlem szabadulni?
- Mi volt az a tárgy, ami általános pánikot okozott a napokban, egy egész városban, mert ártó lidércnek hitték.
- Erre emlékszem elég nevetséges. Egy elszabadult repülőszőnyeg okozta, ami a szomszédos városból sodródott el. Mivel össze- vissza repkedett és volt, hogy centikre suhant el az emberek felett, mindenki azt hitte, hogy valami szörnyeteg, vagy lidérc az, ami prédát keres.
- Helyes! Eljutottunk az utolsó kérdéshez, istenem add, hogy sikerüljön! – tette össze kezeit a törpe. Ezt a mozdulatot én is reménykedve ismételtem meg.
- Essünk túl rajta. Ha ezt jól megcsinálod tovább mehetsz és nem kell tovább egymást boldogítanunk. Ha viszont elrontod, akkor lehet, hogy még órákig itt leszünk és kénytelenek leszünk egymás társaságát élvezni.
- Muszáj ekkora nyomásnak kitenni? – szóltam rá, már- már rémülten. A törpe elvigyorodott.
- A kérdés szintén Bestiárium kategóriából való. Mely az a lény, mely havas hegységekben fordul elő és külsőre egy sárkánygyíkra emlékeztet.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ettől a törpe is fellelkesült és alig várta a válaszom.
- Blizzardvern.
- Éljen!!!! – a törpe gyakorlatilag táncolni kezdett örömében, és folyamatosan kurjongatott, amihez én is csatlakoztam pár pillanat után.
- A válasz helyes, tovább jutottál! Teljesítetted a hetedik próbát és soha többet nem foglak látni, juhhé!!!
- Juhhé!!!
A pódium nagy sebességgel megindult fölfelé, s kisvártatva megállt a felszínen. A hirtelen erős fény egy pár pillanatra elvakított, de miután a szemem hozzászokott ismét a napfényhez, kinyitottam a szemem. Egy búzamezőn találtam magam. Körülöttem ott rohangásztak az önkéntesek és jó pár versenyző is kijutott már a föld alól.

A tömeg ünnepelte a 10 próba résztvevőit. A legtöbben sikeresen vették a harcot az ellenük megidézett ellenféllel, miután ráéreztek annak gyengéjére. Kicsit kifújtam magam, és elégedetten integettem a közönségnek. Az önbizalmamnak jót tett a kollektív éljenzés, és egyre derűsebben tekintettem a hátralévő próbákra. Hiszen már csak négy van hátra. Több mint a felén túl vagyunk. Ha ilyen jól szerepelek továbbra is....
Eddig jutottam a gondolatmenetben amikor váratlanul megnyílt a föld a lábam alatt és zuhanni kezdtem. Úgy éreztem, mintha az egész világ fordult volna meg körülöttem. Páni félelem árasztott el, és önkéntelenül is felkiáltottam, ahogy érzetem magam körül a tér hirtelen kitágulását. A fekete semmibe zuhantam alá.
Agyam egy apró szeglete üvöltve követelte, hogy varázsoljak magam alá egy materiat vagy valamit, de képtelen voltam cselekedni.
Majd amilyen hirtelen zuhanni kezdtem olyan váratlanul csapódtam bele valami puha dologba. Pár percig fel se fogtam mi is történt velem és időbe került mire annyira sikerült lenyugodnom, hogy talpra álljak a puha, hepehupás felületen.
A sötétségben semmit sem láttam eleinte, és nem is éreztem semmit csak a puha, rugalmas talajt a lábam alatt , amit rengeteg fekete párna alkotott. Hallottam ugyan a többieket, de túl messze voltak, ahhoz, hogy érezzem őket a space magiccal. Bár időnként mintha néhányan súrolták volna az érzékelési határomat. Végül észrevettem magam előtt egy világító négyszöget. Körbetekintettem és láttam, hogy több hasonló lap jelent meg szerte a csarnokban. Fényükkel megvilágították a közelükben ácsorgó mágusokat. Páran ráléptek a fura lapra, mire valami fényjáték jelent meg előttük.
Én is ráálltam a saját téglalapomra, mire a következő feliratok villantak fel előttem.


Kérdez felelek? Ennyi lenne a következő próba? Nem is rossz. Legalább tudok pihenni. Persze ha kérdések túl nehezek lesznek akkor ezen is elbukhatok, morfondíroztam magamban a feliratokat olvasva. Még úgy is jók az esélyeim, hogy sokat felejtettem az erai akadémián tanult tárgyakból.
Előttem is fény jelent meg a levegőben és egy fantomkép állt össze belőle.
- Helló barátocskám Lám újra találkozunk. - Köszönt rám a kis termetű törpe talánymester, aki a rossz emlékű vacsora előtti próbát is levezette. Már meg sem lepődöm, hogy őt látom ezen a kihíváson is. Vajon ki lehet igazából?
- A szabályok egyszerűek. Ahhoz, hogy kijuss innen mint az olvastad 7 kérdésre kell jól válaszolnod. Minden jó kérdés valamennyivel feljebb lebegteti a mágikus lapot, A rossz válasz pedig ugyanannyival visszahúzza. Ha buta vagy barátocskám akkor itt fogsz maradni hosszú ideig. Jöhet az első kérdés?
- Igen, készen állok – feleltem enyhe izgalommal.
- Remek, nos akkor az első kérdés: Melyik város volt Fiore előző fővárosa?
- Era – vágtam rá kapásból a választ. - még jó régen, a királyságok előtti időben jó 600 évvel ezelőtt, amikor magiokrácia volt az államforma.
- Jó jó elég lesz – állított le a törpe – nem kell felmondani a történelemkönyvet. Helyes volt az első válaszod.
Zöld fény jelent meg előttem, és a lap amin álltam felemelkedett az első szintre. A fényillúzió ami megjelenítette a törpe talánymestert velem együtt emelkedett fel. Ha végig ilyen kérdések lesznek nem lesz itt semmi probléma. Nyugtatgattam magam.
- Nos folytassuk, a következő kérdéssel Ki alapította a Mágia Tanácsot?
Ezzel a kérdéssel a fickó megfogott. Sok név eszembe jutott az első tanácstagok közül de alapítóként egyetlen személy sem ugrott be. Végül muszáj volt válaszolnom valamit így kiböktem egy nevet. - Arthur Darkheart.
- Téves – vágta rá a törpe és mi visszasüllyedtünk oda ahonnan elindultunk. - A tanácsot a kor céheinek vezetői alapították közös elhatározással. Na tovább. Milyen háziállata van Goldmine mesternek?
- Egy fekete kutyája van – vágtam rá magabiztosan.
- Helyes – ismerte el a törpe és visszakerültünk az első szintre – Milyen mágiának számít az Orient Solid Script?
- Természetesen rúnamágiának.
- Helyes – bólintott a törpe és mi felemelkedtünk a második szintre. - No lássuk a következőt. Hány női tagja van a Quatro Cerberusnak?
Ez a kérdés betalált. Sok lányt ismertem a céhből arcról, névről. De a pontos számukat nem tudtam volna megmondani. Zavaromat a törpe is jól látta és gúnyosan elmosolyodott hogy egy ilyen egyszerű kérdéssel meg tudott fogni. - 47 – tippeltem.
- Nem – vágta rá diadalmasan, és mi visszasüllyedtünk egy szinttel lejjebb.
- A következő kérdés hátha jobban fog menni. Nem lenne jó, ha itt álldogálnál egész nap nem igaz? Én persze ráérek, de ez rólatok versenyzőkről már nemigen mondható el. Szóval hány szárnya van a Worth Woodsea őserődben élő garuda madárnak?
- Hat. Pontosabban négy szárnya van és két lába.
- Helyes. Esetleg volt szerencséd ehhez a madárhoz?
- Futólag. Tavaly megfordultam az ősrengetegben és akkor láttam pár érdekes ott őshonos állatot. - Feleltem a talánymesternek miközben visszaemelkedtem a második szintre. - mi a következő kérdés?
- Nocsak némi önbizalom visszajött? No akkor erre válaszolj: hány elemi mágiafajta létezik?
- 12 fő típus van. Az egyes altípusok nem számítanak önálló ágnak.
- Úgy van. Ez a jó válaszod közelebb vitt ismét a felszínhez. De a neheze még hátra van. További négy jó válasz kell a kijutáshoz. Szóval, ha már ilyen ügyes vagy a mágiaelmélet terén akkor erre válaszolj: Mi a legjobb módja az ellenfél varázserejének a megállapításra?
A válaszon alaposan el kellett gondolkoznom. Tudtam, hogy vannak különféle mérőeszközök. Egyszer Richard is kölcsön adott egyet. Illetve az erősebb mágusok ösztönösen is képesek megérezni mások erejét. De rémlett Tiempo professzor egyik előadása, miszerint van egyszerűbb és viszonylag hamar elsajátítható módszer. Valami gealdor varázslat Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeket és megpróbálkoztam a válasszal. - A szem mágia.
A lap ismét megemelkedett immár a negyedik szintre.
- Nem is rossz, látom a mágiaelmélet megy neked. Ki volt a mestered?
- Nem volt mesterem Era-ban tanultam az akadémián.
- Ahaa. Vagy úgy. Így már értem a dolgot. Kíváncsi vagyok, hogy a földrajz, hogy megy neked. Milyen messze van egymástól akkor Era és Magnolia?
Magabiztos mosolyom láttán a törpe elégedettsége kissé szertefoszlott. Rájött, hogy nem sikerült olyan nehéz kérdést feltennie mint azt remélte. - Légvonalban egész pontosan 62,5 mérföld. Egyszer bejártam azt az utat toronyiránt haladva. Igen szép tájak vannak arrafelé.
Ismét feljebb emelkedtem immár csak két kérdés választott el a próba sikeres teljesítésétől. A törpe ezúttal nem sietett kérdést feltenni. Szemlátomást alaposan elgondolkozott, hogy mit is adjon fel nekem következőnek.
- Térjünk vissza ismét a céhhez. No lássuk csak hány gólemanciás mágusunk van, és ki vagy kik azok?
- Egy, és a neve Olive
- Ismered az ifjú hölgyet igaz?
- Igen, azóta jóba vagyok vele, hogy csatlakoztam a céhhez, bár még eddig egyetlen gólemjét sem láttam. Inkább csak a mágikus ékszereit.
- Nos akkor legyen még egy céhes kérdés. Ha ezt tudod végeztünk is. Milyen mágiát űz a Cerberus csaposa Richard, aki megjegyzem a világ legjobb reggelijeit és készíti. Szerintem az Elemek ura is a konyha miatt jött vissza. De halljam választ.
Ez a kérdés meglehetősen zavarba hozott. Eddig még sose láttam Richardot varázsolni, és amennyire emlékeztem egyszer sem került szóba, hogy milyen mágiát is űz. Sőt egészen eddig leginkább úgy gondoltam, hogy ő nem is biztos hogy varázsló. - sajnos ezt nem tudom. - feleltem kényszeredetten és ismét lesüllyedtem.
- Sokan nem tudják – kajánkodott a törpe. - Az tudod e, hogy ki jelenleg a 10 szent mágus?
Ez a kérdés cseppet sem volt könnyű. Néhány név egyből beugrott és azokat el is mondtam a talánymesternek, de volt pár amin sokat kellett gondolkodnom de összehoztam a tíz nevet, és a lap vissza emelkedett kijavítva a korábbi hibámat. Ó csak a következő kérdésre tudjam a választ, fohászkodtam magamban.
- Remélem erre a kérdésre is tudni fogod a választ ifjú varázsló. Néhány társad már végzett a próbával. Jó lenne ha te is utánuk mehetnél mi? Szóval a következő, és lehet utolsó kérdés: Mikor tűntek el a sárkányok Fioreból?
- x777 évében Szinte egyik napról a másikra tüntek el állítólag.
- Ahogy mondod. Gratulálok ezzel te is teljesítetted a 7 próbát. Sok sikert a továbbiakhoz. Nincs kizárva, hogy még találkozunk ifjú mágus – kuncogott a törpe miközben én végre a felszínre emelkedtem, ahol a következő próba várt rám.

Alig tudtam felemelni kezem, hogy megköszönjem újdonsült rajongóimnak a fékevesztett éljenzést, mikor is két dolog történt egyszerre: egyrészt rájöttem, hogy a tömeg Alice nevét skandálja, és nem az enyémet.
~ Basszus. - pont rosszkor fejeztem be a viadalt, mikor a színpompás tűzgolyókkal lövöldöző lány is végzett. Az én mágiám jóval kevésbé volt látványos. Jobban szerettem csendben dolgozni, elég, ha engem akkor vesznek észre, amikor már túl késő. Ez a mentalitás itt nem vált kifejezetten előnyömre.
A másik, jóval fontosabb esemény az volt, hogy megnyílt alattam a homok. Zuhanni kezdtem a semmibe.
- Ice Make: Wings! - hátamon jégszárnyak jelentek meg, én pedig lassan körözni kezdtem lefelé. Néha a sötétség miatt láthatatlan falat súroltam, de épségben leértem. - Mi a fene volt ez? - néztem körbe, mikor összeszedtem magam lent. Elgondolkozva sétálgattam egy pódiumon, majd egy kisebb emelkedőre léptem fel, hátha onnan jobban látok.
- Jól szórakozol? - kérdezte valaki szárazon a talpam alatt. Helyből ugrottam hátraszaltót ijedtemben.
- Oh, csak te vagy az. - fújtam megkönnyebbülten, mikor rájöttem, a törpe beszélt hozzám, aki néhány próbával ezelőtt próbált meg keresztbe tenni nekem.
A talajon minden előzetes figyelmeztetés nélkül lámpák villantak fel, újfent a szívbajt hozva rám, míg a falon megjelent a következő próba kiírása.

VII. Próba
IQ TESZT

Cél: Helyesen válaszolni 7 kérdésre, és visszajutni a felszínre.

[/color]

Mellette egy apró tv-lakrima illusztrálta, hogyan is zajlik a próba.
- Mi a fene az a Szent Grál? És hogyhogy nem tudja valaki, hogy mi a kedvenc színe? - néztem hitetlenkedve a réginek tűnő filmet.
- Vannak ilyen emberek. És te is így járhatsz, habár a hidat nem építhettem fel. Pedig nagyon sokat tepertem érte. - sóhajtott fel a törpe. - Szóval, a feladat az, hogy hét kérdésre jól válaszolj. Egy rossz válasszal eggyel lejjebb süllyed a platform, legfeljebb idáig, a jóknál egyet emelkedik. A hetedik emelkedő után teljesítetted a próbát. Van kérdés?
- Nincs. - helyeztem magam kényelembe a párnán, a törpe értetlenkedő tekintetét váltva ki ezzel. - Lehet, hogy sokáig itt leszünk. - nem volt kedvem gyerekkoromban sok könyvet olvasni, és mostanában is csak felületesen követtem az eseményeket.
Egy lemondó legyintéssel teremtett magának egy széket, majd ő is befészkelte magát.
- Talán jobban teszem, ha nem is számozom a kérdéseket. Milyen hosszú idő kell ahhoz, hogy egy Balkan megeméssze áldozatát?
- Egy hét körül. - válaszoltam azonnal. Emlékeztem erre, hiszen többször is láttam hegyi mászkálásaim során a bestiákat, épp ezért meg is tanultam róluk mindent, amit lehetett, biztos, ami biztos.
- Mekkora átlagosan egy Esudo?
- Fogalmam sincs. - vallottam be töredelmesen, mire a platform azonnal visszasüllyedt a legalsó szintre.
- Na és a Pterovernek?
- Három-négy méter. - a Severusokhoz hasonló lényeket is ismertem. Nehéz volt a gondozásukról irodalmat találni...
- Élnek-e a közelben goblinok?
- Hogyne, az erdőben. És szeretik a jeget. - borzongtam össze az emlék hatására.
- Már csak hat kérdésre kell helyesen válaszolnod! - hallatszott a törpe hangjából, hogy ezt a lehetőséget kizártnak tartja. Na de majd én megmutatom neki!
- Milyen színűek a bojtorjánlánc levelei?
- A minek a levelei? - pislogtam.
- Hagyjuk. - legyintett süllyedés közben. - Milyen virága van a jégfának?
- Nincsenek neki. Megfagynának olyan magasan. - még sosem láttam virágzó jégfát.
- Stimmel! - tapsolt meg a vizsgabiztos. - A tűzvirágnak melyik részét használjuk fel?
- A virágát? - tippeltem be.
- Határeset. - húzta el a száját. - A tüskéit is. - Lustán hátradőlt a széken, és felpislantott a maradék szintekre. - Eredményhirdetés: a hét szintből kettőt emelkedtél idáig, már csak öt kell.
- Kösz a biztatást.
- Ugyan, bármikor! Hány színben lehet kérni a Quatro Cerberus céhjelét?
- Tizenöt, tizenh..ét! - számoltam össze gyorsan ujjaimon az általam ismert színárnyalatokat, amiket másokon is láttam.
- Bingó! És ha már szerencse, hány Quatro-snak volt három vagy annál több találata a lottón?
- Adelusnak, Reigennek, és nekem. Ja, meg Shou! - kaptam észbe, mikor elhúzta a törpe a száját.
- Ismét határeset, de elfogadom. - emelkedett föl két szintet az emelvény. - Hány szobája van összesen a céhháznak?
- Fogalmam sincs. Negyvenkilenc? - pislogtam.
- A negyvenkettőt elfogadtam volna. - sóhajtott fel, majd újra felfelé nézve számolni kezdett. - Azt hiszem, talán mégsem fogunk jövő nyárig itt ülni, ha ilyen tempóban találod el a kérdéseket. - tapsolt boldogan a fickó. - Még az idén ősszel végezhetünk! Négy kérdésre kell még helyesen válaszolnod. És most jön a földrajz.
~ Arisa! Te végeztél?
~ Igen. Miután nem tudok beszélni másokkal, nem kellett a válaszolgatós feladatot megcsinálnom.
~ Kéne egy kis segítség a földrajzban..
A néhány pillanat alatt, míg elhangzott ez a beszélgetés, a törpe már fel is tette a kérdést.
- Clover Town és Magnolia között hány megálló van?
- Három. Oshibana, Kunugi és Onibus. Amennyiben elromlik a szerelvény, mindegyik állomás között van egy szerelőcsarnok is, amit lehet állomásnak venni. Tehát hét, ha ezek is számítanak. - olvastam fel fejemből Arisa válaszát.
A törpe csak pislogott.
- Mi a...? A Mennyek Tornyához melyik van közelebb: Galuna szigete vagy Akane Resort?
- Galuna szigete, negyvenhét egész kettő tized mérfölddel légvonalban. Nem, három tized. - javítottam ki gyorsan a választ.
- Egy atlasz van a fejedben? - rökönyödött meg a pasas.
- Úgy is mondhatjuk. - mondtam őszintén. A vizsgáztató gondolkodóba esve, hümmögve töprengett az újabb feladaton.
- Hány utcája van Hoarfrostnak?
~ Ööö.. Hadd számoljak. - lepődött meg Arisa is a kérdésen.
- Ez mégis milyen kérdés? - háborodtam fel. - Ennek semmi köze a földrajzhoz, ezt csak azért találtad ki, hogy biztos ne tudjak rá válaszolni!
- Egyszóval passzolsz? - vigyorgott gúnyosan.
~ Százhét!
- Egy fenét! Százhét! - elégedetten éreztem a talpam alatt az emelvény szinte folyamatos mozgását felfelé. Már csak egy kérdés kell, és kijutottam innen!
- Azt hiszem, több kérdés nem lesz földrajzból. - morgott a fazon. Ha értett volna a füstmágiához, vastag pamacsok szálltak volna fel füléből. Legalább illett volna az arcához. - Már csak egy kérdésre kell válaszolnod, hogy végezhessünk itt.
Nyakamon és hátamon verejték patakzott. Ideges voltam, nem is kicsit, mint amikor az iskolában matektanárom lapozgatta a naplót.
- Mikor volt a Nagy Éhínség? - bökte ki végül a nehéznek szánt kérdést, de megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Kétszázhúsz évvel ezelőtt, amikor elszaporodtak a patkányok és egyéb kártevők egy félresikerült kísérlet során, sőt, néhányuk még mágiaálló is lett. Azóta az összeset kipusztították, de több ezer ember halt éhen az országban. - A történelemnek ezen részében mindig is jó voltam. Talán empátia, talán csak épp erre volt jó a memóriám, de az évszámokat mindig megjegyeztem. Halk csikorgással tért vissza a felszínre az emelvény.
- Gratulálok. - dörmögte nem túlságosan őszintén a törpe, majd lassan kezdett átlátszóvá halványodni, ahogy hangja is egyre távolabbinak érződött. - Kiálltad a próbát!
- Jeeeeee! - emeltem fel győzedelmesen a kezem.

Kicsavarodott testtel és lángoló bensőségekkel lelt rám a reggel, amely saját benyomásom szerint percekkel az után érkezett, hogy én eldőltem. Arcomat kezembe temetve próbáltam imákkal rávenni a világot, hogy pihenjen még néhány órát, de az otromba valóságnak esze ágában sem volt meghajolni előttem. Idegtépő kürtszó és egy hangyabolynyi ember összefüggő zsizsegése, mindez úgy táncolt a dobhártyámon, hogy attól könnybe lábadtak szemeim s elkapott a hányinger. A hasam fogva támolyogtam ki sátramból, ahol a tömeg kis híján magával sodort. Mindenki a tegnapi asztalok irányába igyekezett. -Ostobák, ha tudnák mi vár rájuk – Az emlék annyira felkavart, hogy majdnem eszem vette.
–Hé, nem nézel ki valami jól. Talán enned kellene! – Ált meg mellettem egy lila hajú fiatalka, kezét vállamra téve - Gyere velem, most szervírozzák a reggelit az asztaloknál – Szavai mellé bájosan mosolygott, még akkor is, amikor ráemeltem élettelen tekintetem.
- Ez…ez a reggeli még a próba része?
Válaszul egy kis tétovázás után felkacagott és fejét rázta.- Nem, egyáltalán nem. Csak megreggeliznél és közben átfuthatnád a következő próba leírását – lóbált meg egy papirost
- Akkor nincs az az Isten, hogy oda menjek. – Azzal modortalanul kitépve kezéből a tájékoztatót, görnyedten poroszkálva az erdő széle felé vettem az irányt.
Ott aztán visszaadtam a természetnek azt, ami korábban a pöcegödréből, asztalomra került. Az eredmény olyan undorító volt, hogy jó százötven méterrel odébb, néhány birs tövében tudtam csak újra nyugodtan levegőt venni. A fa nem csak támaszt de némi gyümölcsöt is szolgáltatott, így visszanyertem erőm egy részét.
- Lássuk ma mivel kezdünk

VI. Próba
HARC

Cél: Harcképtelenné tenni az ellenfelet.
Korlátozás: Nincs!

Ez végre egy olyan feladatnak ígérkezett, amely nem fog komolyabb fejtörést igényelni és a egy kis erőfitogtatás árán, pusztán mágiával megoldható. - Abban állítólag jó vagyok- gondoltam, majd elindultam a messziről látható, nyilvánvalóan arénának épült kolosszális építmény irányába, amely keleten terpeszkedett.

A folyosó borzasztó hosszú volt, bent a levegő sok fokkal hűvösebb, s fény szinte semmi. Csak a végén szikrázott, majd ahogy közelebb értem, szétterült és szemem cikázó színekkel, fülem vad őrjöngéssel telt meg. Kiértem s körbetekintve több ezer parányi ember vibráló kollázsa köszönt vissza. A hatalmas harctéren pedig máris több társam küzdött, olyan bestiákkal, amikről eddig sem legendákban, sem részeg koldusok történeteiben nem hallottam. Időm sem volt felocsúdni, máris az én nevem visszhangozta a bemondó.
- Dicső mágus, Omeron Greensand! Üdvözöllek a Hadvezérek Arénájában! Készülj a véres csatára, ahol több hasznát veszed az eszednek, mint a kezednek! A kisorsolt ellenfeled erősebb, mint te, DE van egy gyenge pontja, amit, ha megtalálsz, könnyedén győzedelmeskedhetsz. Erővel tehát nincs esélyed, csak a taktikával kerekedhetsz felül az ellenségen! Sok sikert!

A szavakat hallva, keserű mosoly szaladt arcomra. Miért is hittem, hogy ilyen egyszerű lesz, egyáltalán miért lenne egyszerű? Tovább hülledezni már nem volt időm. Ellenfelem néhány méterrel előttem jelent meg, apró fénykockákból felépülve. A leginkább EGÉRRE hasonlító szerzet undok pillantásokat vetett rám, majd pisztolyát rám fogta és szinte azonnal tüzelt.
-Defender! – Az egymáshoz csattanó gerendák azonnal védelmező falat emeltek közém s a teremtmény golyói közé. Amaz semmit sem törődött a történtekkel, vadul tüzelt egészen addig, amíg ki nem fogyott a golyókból. Megunva a kattogást, kidugtam először kőkesztyűs kezem, majd fejem, végül egész testemmel elé álltam. Egyre csak vicsorgott, egyre dühösebbnek tűnt, mígnem hozzám vágta az üres, hasznavehetetlen pisztolyt. Ha nem mondták volna, hogy erősebb nálam, azt feltételeztem volna, hogy ez igen gyámoltalan teremtmény, aki hamar ellőtte egyetlen petárdáját. Már éppen kezdte volna ezt az egyértelmű tényt is felülírni a reménykedés, mikor az ellenség teste remegni, dagadni, majd növekedni kezdett. Az EGÉR arca teljesen eltorzult, nadrágjából pedig egy furkóst és láncot húzott elő. Teste majd szét robbant a dagadó izmoktól s ha lehet, ábrázata most még rútabb lett. Fegyverei nyilvánvalóan közelharci stílusra utaltak, így távolról terveztem puhatolózni. - Különböző pontokon fogom támadni, egészen addig, míg rá nem lelek gyengéjére.
Tervem minden bizonnyal sikeres lett volna abban az esetben, ha legalább egy támadás célba talál. Ez az álnok azonban minden vagy félresöpört, vagy ketté harapott. Kőtüskék, béklyók vagy faöklök, ez a piszkos rágcsáló mindent könnyedén vett. Lomha mozgása miatt legalább a távolságot könnyedén képes voltam tartani, hosszú távon azonban ettől nem reméltem túl nagy eredményeket, csak abban bízhattam, hogy az a szemét unja meg hamarabb és bedobja a törölközőt…
És végre megtörtént. Féktelen dühétől megőrülve, Miklós egér – így neveztem el idő közben – elhajította fegyvereit és arcát tenyerébe temetve üvöltött és remegett. Túl hamar felöltött vigyorom azonban legalább olyan gyorsan el is kopott. Nem feladásról, csak újabb erőfokozásról volt ugyanis szó. Gigaegérből
HIPEREGÉR lett. Elégedetten megszemlélve új testét, olyat üvöltött – vélhetőleg örömében – mint egy több ház méretű sárkánygyík.
Szinte izzott körülötte a levegő, ereje immár messze felülmúlt bármit, amivel valaha találkoztam. Egy szempillantás alatt előttem termett s csak hajszálon múlt, hogy nem engem, hanem a földet zúzta szét. Ütésének nyomán kisebb krátert hagyott. Már nem lassította sem támadás sem szitokszavak. Így haladva, biztos, hogy hamarabb kidőlök, mint ő. - Ilyen sebesség mellett még kitérni sem tudok.
- Fellis!
Szavamra megszállt a macska fürgesége, ereje és nem utolsó sorban pimaszsága.
- Héj te. Nincs egy nap, amit kibírnál nélkülem? - Szúrós stílusa mit sem változott, rajta nem fog az idő
A támadások hirtelen abbamaradtak, s Miklós halálra vált arccal hátrálni kezdett. Újabb trükköt láttam a mozdulatsorban, Miklós teste azonban zsugorodni kezdett, míg izmai semmivé lettek.
- Te, te most valóban azért hívtál, mert felülkerekedett rajtad egy… egy, hogy is mondjam… egy egér?
- Arnold Mousenegger nem képes folytatni a harcot, a győztes Omeron Greensand.
- Miről beszélsz. Nyertem, nem? Csak gondoltam unatkozhatsz és szívesen látnád a felemelkedésem. – Hecceltem, két kezem a magasban lengetve, miközben győzteseknek kijáró üdvrivalgás kíséretében elhagytam az arénát…

Hogy elindultam, azonban nem jelenti azt, hogy el is jutottam. Hamarosan egy csapóajtó nyílt talpam alatt s azonnal el is nyelt. Egy pár pillanatig kapkodtam s megpróbáltam fékezni zuhanásom, a hosszú zuhanás alatt azonban rájöttem, hogy nyilván minden előre el van rendezve, így keresztbetett kezekkel vártam végre a landolást. Egy mókásan nagy párnára érkeztem, mely olyan puha volt, hogy még egy mágus is nehezen tudott lekecmeregni róla. A helységet, ahova érkeztem, szinte teljes egészében uralta a sötétség, csupán egy lakrimavízió ontotta fényét valamint egy halványan derengő télglalap a földön. Az lv-n rövidesen a következő szöveg jelent meg:


VII. Próba
IQ TESZT

Cél: Helyesen válaszolni 7 kérdésre, és visszajutni a felszínre.
Korlátozás: Nincs

S a félreértések elkerülése végett, egy régi ismerős is feltűnt, vélhetőleg, hogy levezényelje ezt a szörnyű, embert próbáló próbát. Nem hazudok, ha azt mondom, ez a ígérkezik a legnehezebbnek s ettől tartok a legjobban az eddigiek közül.
- Nocsak, ilyen sokáig eljutottál? Nem gondoltam volna, te nem ésszel hanem szerencsével jutottál tovább legutóbb is. Itt az nem lesz elég.
- Köszönöm az elismerést. – Mondtam a legkisebb hálát is mellőzve. - Ismertesd a feladatot.
Rövid és tömör válaszom egyáltalán nem nyerte el a tetszést, bár jobban belegondolva, valószínűleg mindenre ugyan úgy reagált volna.
- Nagyon egyszerű fiacskám. Látod ott azt a fénylő négyzetet? Látod. Na szépen ráállsz. – Itt szünetet tartott, amíg meg nem tettem. - Nagyszerű, ez után kérdéseket fogsz kapni. Ha jól válaszolsz a platform egyet felfele mozdul, ha rosszul, egyet lefele. A kijutáshoz hét szint magasságba kell jutnod. Van kérdés? Nincs. Akkor kezdjük.
- Már megint, esélyem sem volt kérdezni.
Szemüvege mögül sandán rám nézett, majd mit sem törődve problémámmal, fel is tette az első kérdést.
[color=brown]- Egészítsd ki a híres céh nevét. Quatro _____.
Viszonylag hosszas gondolkodás után, mivel nem találtam semmilyen buktatót a kérdésben, a legegyértelműbb választ adtam
-Cerberus. A céh neve: Quatro Cerberus.
- Háh. A válasz… helyes. remek voltál, itt a következő.
A keskeny fénylap egy jó méternyit emelkedett alattam.
- Hogy hívják, az imént említett céh mesterét.
- Goldmine. Goldmine mester. – Bízva az iménti sikerben, ezúttal nem tétováztam.
- Briliáns kölyök. Fantasztikus. Látod? Nem is olyan nehéz. – Kicsit fellelkesülte bár, a törpe rajongása és kedvessége nagyon komoly félelemmel töltött el.
- Rendben itt a következő. Hányszor húzták újra a tavalyi évben a küzdőtér próbababáit?
Bár eleve veszett ügy volt ezen gondolkozni, egy darabig azért vártam, majd hasra ütés szerűen válaszoltam.
- Négy?
- Huszonnégy.
Bár a magasságom csökkent, az önbizalmam nem.
- Mit mond Mágika dö Spell, amikor Ronald kacsa visszaszerzi tőle szerencse huszad gyémántosát? Ismét gondolkodóba estem, bár Mágika és Ronald neve csupán hírből volt ismerős. Történetüknek főként színházak adtak otthon s egy harcviselt mágusnak, mint nekem, nem volt ideje ilyen helyekre mászkálni.
Jobb híján ismét maradt a tipp.
-Jaj ne?
-Jaj ne, ez rossz. – Azzal diadal ittasan intett, mire vissza érkeztem a kiinduló pontra.
- Mi Fiore fővárosa?
- Hát ebben sosem voltam biztos. Era?
[color=brown]- Nem.
- Hogy hívták magukat, a 75 éve elhíresült felkelés kirobbantói?
Róluk legalább egy kocsmai történetből már hallottam. - Éji kacsák.
[color=brown]- Milyen meglepő, ez helyes. Oké, itt a következő. Melyik állat a legelterjedtebb Fiore területén.
- Byzon.
- Az bizony. Ki győzte le a tavaly óriási pusztítást okozó Trici névre keresztelt blizzardwern-t?
Már megint egy olyan kérdés, amiről fogalmam sincs.
- A Quatro Cerberus?
- A válasz hibás.
Milyen étellel győzte ellenfelét Richard és szerezte meg a céh szakácspozícióját?
- Boros bárány borda bővelkedve borban, hogy szó szerint idézzem az érintettet.
- Rendben, ez rendben van. Miért sír a régi katonadal szerint Ludmilla, Kunugi őszi estéin?
- Őszi rózsás éjszakákon, örömében sírja párom, Kunuginak erdeiben nem csak az alma lesz termékeny.
- Szégyelld magad, hogy egy ilyen pajzán, barbár verset ismersz, de alapvető történelmi kérdésekben teljesen tanácstalan vagy. A válasz helyes.
- Hogy hangzik Fiore ősi nyelvén : bableves?
- Micsoda? Honnan tudhatnám a választ ilyen ostoba kérdésekre?
- A válaszod, már amennyiben ez annak tekinthető, hibás.
Miért van a régi mondás szerint három lába a jó széknek?
- Mert a negyedik úgyis mindig kitörik.
- Nem.
- Micsoda? Mi az hogy nem ?
- Az, hogy nem ez a helyes válasz.
Figyelj, jön a következő. Hány éve volt az utolsó sárkány észlelés?
Ismételten a kocsmákban hallottakra kellett támaszkodnom, bár azok eléggé megosztották a köznépet.
- Tizen nyolc?
- Badarság. Megint a kezdő ponton vagy, nem ártana kicsit összekapnod magad. Persze tőlem beszélgethetünk itt a próbák végéig is…
- A kérdést, a kérdést mond.
- Rendben. Mi a titkos összetevője a hétszűnyű lápisáskapotroh főzetnek?
- Konyhasó.
- Plusz egy pont Mr. Omeron csapatának.
Hol találták meg a bikatökének is csúfolt, ősi páros lakrimát?
- Clover közelében.
- Rendben, a válasz elfogadható.
Milyen színű bugyi volt az, ami majdnem Goldmine mester életét vette?
Ez a monda szerencsére igen népszerű volt a céhen belül, így mindenki tudta volna a választ.
- Fehér csíkos, rózsaszín alapon.
- Nem rózsaszín csíkos fehér alapon? – Gyilkos tekintetem hatására befejezte a mókázást és folytatta. – Csak tréfa volt kölyök, nyugi. Hogy hívják a majdnem legnagyobb mágus, Zuruf kalapját?
- Akimbo.
- Mivel lehet kimosni a vörösborfoltot?
Ez meg micsoda kérdés. - Ez nem a teszt része, csak úgy kérdezem, tegnap este rám borítottak egy pohárkával
- Ecetes olló. Következő?
Ellenszenvem nem különösebben érdekelte, így szemrebbenés nélkül érkezett a kérdés, amely rögtön a negyedik szintre repíthet.
- Milyen állatra utal a céh nevében szereplő Cerberus szó?
- Kutyára, természetesen.
- Jólvan. Na most figyelj. Az első vasútvonalon hány megálló foglalt helyet?
- 8 De néhányat leromboltak és sokáig nem is építettek újra.
- Nocsak, remek, remek.
Sokáig küzdöttem a törpével és kérdéseivel, míg többszöri nullázás után, egészen az ötös szintig feljutottam. Innentől vált csak igazán izgalmassá a helyzet, hiszen elég két helyes válasz és kint vagyok.
A törp új kártyát húzott, melyen a világ legcsalafintább kérdése állt.
- Mely az a mágia, amely a 14 évvel ezelőtti nagy mágia játékokon elvette a győzelmet a Quatro Cerberustól?
Alaposan át kellett gondolnom a választ, mert arra találták ki, hogy az óvatlanokat becsapja, én azonban nem tartoztam közéjük. A válasz pedig valamelyest kapcsolódott az egyik varázslatomhoz, pontosabban megegyezett vele.
- A válasz a magic mushroom, ugyanis Mumphet-sama az utolsó előtti estén a nagy ünneplés közepette minden céhtársát megetette a gombával, mondván hangulatnövelő, ám ennek következtében másnap senki sem tudott egy épkézláb varázslást végrehajtani.
- Rendben, a válasz jó. Már csak egy van hátra. Az utolsót általában elrontják és azt követően már sosem jutnak innen ki.
- Vigyázz törp uram, birtoklom a mágiát, amely egy egész céhet legyőzött. – Erre csak vakkantott és folytatta.
- Fiore mely városában találhatjuk meg a híres Cukor mackók nevű vendéglőt, ahol a minden pincérlány valamilyen tündéri állatkának van öltözve. – Miközben megformálta ezt a mondatot, valamilyen beteges, egyben ijesztő csillogás költözött szemeibe, amely csak az után tűnt el, hogy észrevette, rosszallón vizsgálgatom.
Ami pedig a kérdést illeti?
- Névre szóló asztalom van, exkluzív kiszolgálással Maci és Nyuszi-channál.
A kis mufurc álla erre azonnal leesett, s hülledezve megdörzsölte homlokát.
- Ezek után gondolom nem lep meg, hogy tudom a helyes választ, ami nem más, mint Clover!! Borspipa sarok 5.
Felrévedve korábbi ámulatából, zsémbesen intett és tisztelgett, mire a platform a felszínre emelt. Egyszerű szántóföld határán találtam magam, pontosabban egy langalétabúza tábla szélén.

Sokkal kevesebb ideig voltam odalent, mint először gondoltam. Talán az odalent uralkodó sötétség zavart meg. Mindenesetre ez a kis idő is elég volt hozzá, hogy megéhezzek, és a gyomrom olyan hangosan korogjon, hogy a közelben állók mind ijedten forgassák a fejüket, hogy megtudják, ezúttal mit kell kiállniuk, hogy tovább jussanak.
Mikor rájöttek, hogy csak én vagyok az, dühös morgás kíséretében mentek arrébb, minél messzebb a közelemből. Próbáltam úgy tenni, mint akit ez egy cseppet sem zavar, de a fejem akaratlanul is paradicsom vörösre vált a szégyentől.
Ekkor pillantottam meg az egyik önkéntest, aki egy rakás szendviccsel a kezében járkált fel, s alá az emberek között. Voltak még többen is, csak eddig nem vettem észre. Becéloztam a legközelebbit, és majdnem futva indultam el felé.
- Hé! – kiáltottam rá, mire az megfordult. Roppant ismerősnek tűnt a számomra. Ijedt arcát látva lelassítottam.
- Nem adom a gatyám! – ragadta meg az övét a srác. Pár szendvics leesett a földre. Már tudtam, hogy ki a gyerek, hisz pár körrel ezelőtt már találkoztunk, csak eddig teljesen lekötött az a sok szendvics a kezében.
- Kell a fenének a nadrágod! - háborogtam még mindig a szendvicseket fixírozva.
- I-igen? – a hangjából kihallatszott, hogy nem hisz nekem, de engem ez aztán egyáltalán nem érdekelt.
- Most akkor adsz egy szendvicset, vagy sem?
- Ha?
Nem vártam meg, hogy adjon egy szendvicset, úgy tűnt túlságosan lesokkolta az érdektelenségem a nadrágja iránt. Kikaptam egyet a kezéből és otthagytam.

Miután végeztem a szendviccsel kerestem egy önkéntest, akitől szereztem, egy tájékoztatót a következő próbáról.



- Ha a red carpettel átrepülök felettük, az megkerülésnek számít? – morfondíroztam félhangosan, de úgy döntöttem, hogy ezt a kérdést elnapolom.

A búzatábla – ahol felállították az akadályokat – úgy három méter magasra nőtt, és egy nagyjából ugyanilyen széles út kanyargott a búzatábla túloldaláig. Ezen az úton egymástól egyenlő távolságra voltak elhelyezve a gátaknak kinevezett oszlopok, tetején egy-egy lakrimával. A két oszlop között pedig egy mágikus fal állt, de még így is láttam a búzatábla túloldalán álló fákat
A terv a következő volt: A red carpet segítségével felrepülök a fal tetejéig, aztán áthuppanok a fal felett és megszüntetem a mágiát, majd mielőtt még talajt fognék és beleépülnék a földbe, ismét felrepülök és így egészen a végéig. Így még véletlenül sem foghatják rá, hogy megkerültem az akadályt.
Rugóztam párat nyújtottam egy kicsit, mint valami igazi gátfutó, aztán nekiiramodtam. Amikor úgy két méterre voltam az első gáttól, amikor úgy ítéltem meg, hogy innen jó lesz.
- Red Carpet! – a lángok felemeltek a talajról és egyre magasabbra és magasabbra emelt, egészen a fal tetejéig.
- Itt jó lesz! – pont átugrottam a falat, mikor a fal eltűnt, aztán hírtelen lángok csaptak fel a helyében, melyek magasabbra értek, mint a fal eredetileg. Tudom, éreztem a bőrömön.
- Vááá! Red Carpet! – magasabbra emelkedtem, aztán becéloztam a talajt. Fenékre érkeztem, sajgott is rendesen, de valahogy nem bántam, hogy így történt.
Égett az arcom a szégyentől, pont mint pár perce a szoknyám.
- Így nem állhatok fel! Még így, a földön ülve is tudom, hogy túl szellős lenne! – próbáltam nem gondolni rá, mégis mekkora lyuk lehet a szoknyám hátulján.
Gondosan szétnéztem, nem jön-e valaki, s mikor láttam, hogy közel, s távol nincs egyetlen ember sem, felálltam, hogy megnézzem mi a helyzet ott hátul.
- Basszus, kellett volna az a gatya! –szitkozódtam a fehér neműmet szemlélve.
Levettem a kabátomat és a derekamra kötöttem. Megkönnyebbülve láttam, hogy a ruhanemű tökéletesen eltakar mindent, amit el kellett, hogy takarjon, sőt még többet is. Nem akartam belegondolni, hogy mégis milyen balesetek történhetnek, amik következtében a kabát föl-föl libbenhet, helyette továbbrohantam a következő akadályig. A következő kettőnél kisebb sorba botlottam, történt némi fennakadás, néhol szó szerint is.
Az elsőm gát, amin át kellett jutnom, vízből volt és vízlövedékeket lőtt kin felém. Imádkoztam, hogy ne akkor váltson, amikor felette vagyok, nincs több kabátom, csak egy ingem, és hiába érnék el sikert a férfiak körében azzal, ha azt is a derekamra kötném, nem biztos, hogy megúsznám annyival, mint legutóbb.
A vizes gátat szerencsésen átvészeltem. Ugyanígy az azutánit is, ami pont akkor vált egy kőfallá, amikor a túloldalt talajt fogtam.
A negyedik fal kicsit problémás volt, mert a fal még akkor váltott, amikor a levegőben voltam. Árnyék mágia volt, és egy árnykígyó nyúlt ki felém, amit alig tudtam csak kikerülni úgy, hogy a kabát ott maradjon, ahol lennie kellett.
Az ötödik gát azelőtt váltott villám mágiára és egy méteres körzetben mindenfelé villámok cikáztak. Már magát a falat is problémás volt megközelíteni, mert ki kellett kerülni a random becsapó villámokat, am amikor éppen odaértem a gát ismét másik mágiára váltott: A két oszlop között hatalmas növények tekeregtek össze- vissza egy nagy és vastag falat alkotva. Legfelül pedig három nagy Vénusz Légycsapó meresztette leveleit a magasba.
Könnyedén szénné égethettem volna a növényeket, de nem akartam kockáztatni, azt, ami már eddig is kockára volt téve. Viszont azt sem akartam megvárni, hogy a fal valami ennél jóval bonyolultabbra váltson, amin nehezebb átjutni.
Éppen nekiindultam volna, amikor valaki megelőzött és az egyik légycsapó levelei közt végezte, de pár pillanat múlva sikerült kiszabadulni onnan és tovább mennie.
A fal ismét váltott, s, ezúttal kristályok alkotta fallá vált, s néha egy- egy hosszabb kristály nyúlt ki az ég felé. Ezt már szívesebben megkockáztattam és pár perc múlva már a hatodik gát előtt álltam sorba.
A fal ismét akkor váltott és egy vastag acél fallá változott, mely acél nyilakat kezdett lődözni magából. Pont olyan volt, mint az előző gátnál a villámok, de ezek sokkal beszámíthatóbbak voltak és könnyebb volt átjutni rajta. A hetedik fal jégmágiát használt. Ezt még csak át se kellett repülni, könnyedén átolvasztottam magam rajta és még csak meg sem izzadtam. Tovább futottam és meg sem álltam addig, míg be nem értem az erdőbe.

A búzamezőn egyre több mágus emelkedett fel a földből és az önkéntesek is méhecske módjára kezdtek zsongani a résztvevők között. Egy buzgó önkéntes már oda is lépett Reigen elé és a kezébe nyomott egy cetlit.
– A következő próba részletei - magyarázta.
– Köszönöm, milyen kedves - mosolyodott el Reigen és megnézte a lapot, ahol valóban a következő feladat leírása volt található.
– A feladat, hogy át kell jutni az ott látható hét gáton - bökött Reigen mögé – Persze ez nem olyan egyszerű, mivel meghatározatlan időközönként a lakrimák megváltoztatják a fal mágiáját
– Ez érdekesen hangzik - mondta az állát dörzsölgetve, az önkéntes pedig kicsit elpirult, mintha magára vette volna a bókot, pedig semmi köze sem volt hozzá. Nem volt ott a szervezőknél, akik kitalálták a különböző feladatokat, de még a mágikus gátak felállításában sem segédkezett.
– Viszont arra figyelni kell, hogy a gátakat nem lehet megkerülni semmilyen irányból. Muszáj rajtuk áthaladni - váltott kicsit figyelmeztetőbb hangsúlyra.
– Máskülönben nem is lenne izgalmas, ha mindenki csak úgy megkerülné, nem? - nevetett fel a fiú.
– De, igen - kezdett el nevetni az önkéntes segítő is, bár ő inkább a zavarodottsága miatt. – Tényleg majd el felejtettem ott pedig az asztalokon tízórait és frissítőket szolgálunk fel a versenyzőknek - tette hozzá még a végére.
– Hohó, miért nem ezzel kezdted? Mindjárt éhen veszek - mondta a hasát paskolva. Bizony az a sok küzdelem és gondolkodás nagyon éhesé tudja tenni az embert, vagy legalább is Reigent. Egyből megrohamozta az asztalt és habzsolni kezdett. Többen inkább kihagyták a tízórait, mivel féltek, hogy a végén még őket is megtalálja enni. Egyre csak habzsolt és habzsolt nem is törődve, hogy a következő forduló már elkezdődött és rengetegen már el is indultak rajta. Egy idő után az önkéntesek felhagytak az élelem pótlásával reménykedve, ha elfogy az asztalról a kaja, akkor megszabadulhatnak a bélpoklostól.
A logikájuk hibátlannak bizonyult. Ahogy belapátolta az utolsó tányér rántottát szomorúan konstatálta, hogy elfogyott már minden ehető az asztalról. A segítők nagy örömére jóllakottan pattant fel a padról és indult meg a gátak felé. Természetesen nem annak örültek, hogy jóllakott, hanem, hogy végre lelépett.
Reigen meg állt az első három méter széles gát előtt. Maguk az oszlopok hatalmas több méteres magasságba törtek, a tetejükön pedig ott díszelgett egy-egy lakrima. A két kristály felizzott és a korábbi jég fal tűzzé változott. Ekkor az emberek hirtelen megtorpantak. Eddig a jég falon lévő olvasztott lyukon át haladtak, hosszú tömör sorokban, amit egy tűz mágus olvasztott rá. Most azonban a forró lángnyelvek láttán megálltak, ennek viszont Reigen csak örült. Így esélye lett előre törni. Odalépett és egy vízbörtön idézve a fal közepére könnyűszerrel átsétált rajta, majd ahogy átért el is tüntette.
Csurom vizesen sétált tovább a második gáthoz, ahol ugyancsak állt a sor, mivel egy tömör szikla választotta el őket a továbbjutástól. Reigen ugyancsak az élre tört mosolyogva és használva az egyik föld mágiáját egyszerűen átsétált a falon. Csupán egy vizes folt jelezte a falon a korábbi ottlétét. Ahogy átért lenézett a kezére, aztán megfogta a haját. Csodálkozva tapasztalta, hogy csontszáraz volt mindene.
– Nahát, nem is tudtam, hogy így is megtudok szárítkozni - nevetett fel és beállt a sorba, ami ezúttal egy vízfalhoz vezetett. A sor elég gyorsan haladt, hisz mindenki könnyen és gyorsan átszökkent a falon. Ahogy azonban Reigen lépett volna át, nagy szerencsétlenségére a fal éppen váltott. Egyes emberek ezt a helyzetet kritikus, vagy épp halmozott balszerencsének hívják. Reigen már benne állt a vízfalban, amikor az átváltott egy elektromos fallá. A villámok végig cikázták a nedves testén a feje búbjától, egészen a talpáig. A bőrétől egészen a legmélyebb belső szerveiig. Füstölögve esett át a fal túloldalára. Az izmai valósággal remegtek az elektosoktól, a ruhája megpörkölődött, a haja pedig feltöltődött. Szétszakítva az anyagot, a haja elborította az egész hátát, a töltéstől pedig hatalmas tincsekbe rendeződött. Kis füstkarikát köhögött fel, aztán nagy nehezen felállt. A következő gát előtt meglepetésére senki sem állt, ráadásul a fal is nagyon fura volt számára. Egy sárga energia mező lengte körbe, de nem tudta beazonosítani, hogy mi lehetett az. Soha életében nem látott, még csak hasonlót se. Nem tudta, hogy veszélyes-e avagy sem, de meg kellett kockáztatnia- Úgy állt hozzá, hogy a villámos falnál nem lehet rosszabb.
Egyszerűen átlépett rajta és semmi sem történt. Megnézte a kezeit és a lábát, végig tapogatta magát, de úgy tűnt semmi sem történt vele. Furának tartotta és továbbra se tudta milyen mágia lehetett a falban, de egyszerűen megvonta a vállát és tovább lépett a következő kapuhoz, ami tömör sötétségből állt és éppen átlépett rajta az utolsó ember. A fal pedig váltott, sötétségből tükör lett, bár Reigen ezt először nem tudta, ugyanis a tükörből valaki teljesen más nézett vissza rá. Időbe telt, míg rájött miről is van szó.
– Micsoda?! Szőke lettem?! - akadt ki ő és a tükörképe is. (Reigen új haja) Valóban az előbbi fal, amin áthaladt színmágiát tartalmazott, méghozzá a sárga fajtából és valamilyen különös oknál fogva épp csak a haját fogta be. Egy darabig még borzongva nézegette magát a tükörben, aztán arra a döntésre jutott, hogy majd később foglalkozik ezzel a kényes témával, előbb a próbákon jusson túl. Hátrébb lépett a tükörtől és megráncolva a homlokát előre tartotta a kezét, majd a négy elemből egy halván zöld energia nyalábot hozott létra és lőtte rá a tükörre, ami darabjaira robbant szét. Az üres részen pedig egyszerűen átsétált. A robbanásra mindenki hátrakapta a fejét és elképedve bámultak a hosszú hajú szőke alak felbukkanását. sokan nem ismerték fel elsőre, az újabb céhtagok, pedig utólag se.
– Saiyan! - kiáltott föl valaki.
– Tessék?
– Bocs csak tüsszentettem - vakarta az orrát- Allergiás vagyok a búzára. Saiyan! – tüsszentette el magát újra és előkotort a zsebéből egy pöttyös zsebkendőt és elkezdte az orrát fújni.
Reigen tovább nézett a hatodik falra, ami abban a pillanatban váltott át hangra. Egy szerencsétlen flótás pont akkor állt a közepében. Hangosan felordított a fájdalomtól és vérző füllel hanyatt esett. Azonnal odaugrottam és felsegítettem a földről.
– Jól vagy?
– Igen, nagyon fáj! - ordította korántsem jól válaszolva a kérdésre, ami valószínűleg csak épp hogy hallott, ráadásul még azt is félre. Reigen megidézett egy víz kígyót, majd bevonta a gyógyvizével és a céhtársa füleihez vezette. Néhány perc után megszüntette és felsegítette a földről a fickót.
– Már jobb?
– Igen, sokkal köszönöm - mondta hálásan.
Reigen elgondolkozva nézett fel a hang mágiából álló falra és megvakarta a haját. Eszébe jutott egy jó ötlet, ami talán működhet. Hátrébb lépett a faltól, aztán jól felkészülve neki futott. A fal előtt pár méterre felszökkent a levegőbe és merev testtartásban torpedóként száguldott fejjel előre, egyenesen a fal felé. Többen őrültnek nézték a művelet miatt, talán még igazuk is volt. Reigen azonban komoly tervvel rendelkezett. Épp mikor egy centivel járt már a fal előtt, a mágiájával légüres teret teremtett semlegesítve ezzel egy méteres kockában a hang mágiát, majd abban a pillanatban meg is szüntette. Mire a hang visszatért volna, a feje már átért a falon és csak a testével érzékelte a hang rezgéseit, ami kellemesen bizsergetőnek hatottak a bőrének. A túl oldalt ámulva bámulták a jelenetet, aztán mikor meglátták, hogy biztonságban átért, hirtelen örömujjongásba kezdtek. Bizony ez még egy Quatro Cerberusos skálán is bőven megütötte a vad kifejezést.
Reigen felállva farkasszemet nézett az utolsó akadállyal, ami előtt vagy több tucat ember sorakozott. Valószínűleg épp az érkezése pillanatában válthatott, mivel egy tűz mágus az olvasztással foglalatoskodott. Amint kész lett vele átlépett rajta, majd a többiek is követni kezdték. Szép sorban haladtak az emberek, aztán megint váltott a fal és sűrű indatenger jelent meg. Az elöl lévő embereknek ez akadályt jelentett és szomorúan kullogva vonultak félre utat engedve a harmadik embernek. Ő két kardot idézve neki látott a növények pusztításának, azonban ez nem tartott valami rövid ideig, de legalább végzett vele. Ezután újra megindult a sor. Reigen egyre közelebb ért a falhoz, ám mire elérte az megint váltott. Remek érzéke van ehhez, ugyanis, megint amint átlépett volna akkor érkezett a mágia csere. Szél fal termett ott azonnal és taszította hátra a közelben lévőket. Az ifjú mágus hátrabukfencezett, ám megfogták a többiek és felsegítették.
– Hagyd másra
– Rajtam elem nem fog ki! - szólt vissza Reigen a korábbi alaknak, aztán egy kézmozdulattal kőfalat emelt a szél fal közepébe. Mivel lejárt már a tíz perces korlát a korábbi mágiáján, így újra alkalmazhatta és könnyűszerrel sétált át az általa megalkotott falon.
Amint átért diadalittasan emelte magasba mindkét kezét. amint kiujjongta magát elindult a széles ösvényen be az erdőbe.

- Már csak három van hátra! - biztattam magam, ahogy felért a lift. Alighogy szemem elé tárult a mező képe, önkéntesek hada lepett el, gratulálva az újabb sikeres próbához, egyben az újabb próba helyszíne felé terelve engem.
- Ebédről nincs valami hír? - néztem a közelben felállított, porfelhőbe burkolózó asztalok felé, amiken mintha ételt láttam volna.
- Jobb, ha nem mész arra. - biztosított komor arccal egyikőjük, és egy képet mutatott nekem. Reigen volt látható rajta. Valahogy megoldotta, hogy egyszerre négy keze legyen, mindegyik három méter hosszú, és az összessel egyszerre tömte magába az ételt. Pedig csak elemi mágiát mutatott eddig nekünk, alakváltásról nem hallott senki. Üres, sebesült tányérok nyögtek elkeseredve a képen, miközben a segítők kontroll alá próbálták vonni a helyzetet. Néhányuk kezén és vállán harapásnyomok éktelenkedtek - ők voltak a lassabbak. - Nem tudjuk, mikor lesz vége.
- Értem. - bólintottam. - Hát akkor.. Mi a következő próba?
- Nagyon egyszerű. Hét akadályt helyeztünk el egymás után, amiken át kell haladni. Az akadály egy három méteres kaput jelent, benne valamilyen mágiával. Ezeken kell áttörni. Nem lehet sem fölötte, sem mellette elmenni, az kizárást von maga után. A mágia bármikor megváltozhat bennük.
- Áhá. Mások segítsége?
- Ha valaki nyitott egy átjárót, és még nem zárult be, át lehet rajta menni. - kaptam meg a választ.
- Értem. Köszönöm, indulok! - intettem búcsút, és kissé korgó gyomorral indultam meg az első kapu felé.


- Na mit tudsz? - léptem az első elé. A legtöbben már átjutottak rajta, csak néhányan voltak itt rajtam kívül, a késői reggeliből megérkezve. Az első akadályban tűzvész fogadott minket. Többen azonnal készenléti pozícióba helyezték magukat, akik nem tudtak mit kezdeni a lángokkal - leheveredtek a földre, és türelmesen várták a váltást.
- Frost Aura! - léptem be a lángnyelvek közé. Kellemes, tavaszi napnak néztünk elébe, talán egy táborozáshoz lett volna kiváló a körülöttem néhány centi vastagon kavargó levegő. Sem túl meleg, sem túl hideg. Egy kipipálva.
- Vele mi történt? - guggoltam le az egyik, magzatpózban hüppögő céhtársamhoz a következő akadály előtt. Többen próbálták ápolni, de egy szót sem tudtunk kihúzni belőle. A kapuban semmilyen mágia nem volt látható, így egy vállvonás után újabb próbálkozó lépett be közéjük. Talán három lépést jutott előre, mikor hirtelen megtorpant. Velőtrázó sikoltást hallatva ugrott vissza a srác, látható pánikban. Egy jótét lélek azonnal mellette termett, és egy óriásit sózott a nyakába, mielőtt hasonló állapotba került volna, mint társa.
- I-i-ii-i-i-i... - próbálta összeszedni gondolatait, ritkás sikerrel.
- Indiánok? - kezdődött meg a találgatás.
- Ingerültség?
- Il-Il.. - kétszer annyi betű volt, amiből gazdálkodhattunk.
- Ilku?
- Hülye, olyan szó nincs! - torkolta le valaki.
- Jól van, bocsánat! - morogta sértetten.
- Illúzió! - nyögte be valaki, mire szapora bólogatásba kezdett informátorunk.
- Csak látni lehet őket? - kérdeztem. Újabb bólintás volt a válasz, mire megnyugodva indultam el a kapu felé. - Nocturnal Grenade! - Az átjárót éjfekete sötétség vonta be az apró gomba hatására. - Egy percig fenntartom, addig gyertek utánam! - kezdtem el rohanni a feketeségbe. A mágikus feketeségben még a saját orromat sem láttam, de a kapu mágiája nem csak a szememet vette célba. Szemem sarkában démoni arcokat láttam, ahogy felém kapnak. Szemem lezárása sem segített sokat, de a nyomasztó mágia ereje nagy részét elvesztette. Néhány másodperc múlva már újra napfényben fürödtem. Meg izzadtságban. Nem csoda, hogy ketten is pánikrohamot kaptak ettől...
- Kettő-null! Már csak öt van hátra!
- Hogy tudja a kapu így megtartani a vizet? - töprengett egy céhtársam fennhangon. Kíváncsian léptem közelebb a vízszintes vízeséshez. Habzó víz zuhogott arcom felé, de egy ponton mintha késsel vágták volna el. Belenyomtam a kezem, de a nyomás miatt az alkaromat is alig tudtam beletolni. Ázott alakok figyeltek kárörömmel, hátha megpróbálok beleugrani, ahogy ők tették, de helyette jobb ötletem támadt.
- Pent! - integettem egyiküknek. A két méter magas alakváltó is felnézett a földről. - Tudnál segíteni?
- Ha átjutunk, persze. - kelt fel a földről. - Mi kéne?
- Az izmaid. Ice Make! - pillanatnyi koncentrálás után egy vastag, V alakú jégdarab jelent meg előttünk. - Én nem tudom ezt áttolni a vízesésen, de neked biztos megy.
- Nem probléma. - vigyorodott el magabiztosan, és beállt a két szár közé. Én, a lusta disznó, meg mögé. - Titan Magic: Muscle! - Pent bőre egész testén kezdett, és eddig sem apró alakja megduzzadt. Izomkötegek hullámzottak minden mozdulatával, ahogy elkezdte tolni az éket, lépésről lépésre. Majd rájöttem, miért nem szoktam vele küldetésre menni. Hallottam már hírét, hogy milyen csatakiáltást hallat minden alkalommal, amikor valami nehézségbe ütközik, de most élőben is meghallgathattam.
- Meddig tudja ezt folytatni? - súgtam hátra halkan a többieknek, akik szintén Pent erejére támaszkodva akartak átsétálni.
- A rekordja hat óra és tizenhét perc. - jött a halk válasz. - Annyi idő alatt csak átjutunk!
Tíz perc múlva kezdett kicsit unalmas lenni a kiáltás. De nem volt pofánk sürgetni a fickót, ha már ő dolgozott. Már csak néhány lépés választott el minket a kapu végétől, és úgy tűnt, Pent még bírja. Izzadtság gyöngözött rajta, de ugyanúgy tartotta sebességét, mint az első lépésnél. Ami mondjuk csak kicsit volt lassabb, mint ahogy a fű nő.
A párától nehéz levegő minden átmenet nélkül váltott át a hátunk mögül fújó, csípős széllé. A levegő hatására mindenki a földre zuhant, leszámítva az élen haladó izomkolosszust. Pent helyből érte el a szökési sebességet. Távolodó kiáltása elől mindenki kitért, de lendületből ért át a maradék négy akadályon.
Azonnal felugrottam a földről, és a következő kapu felé vettem az irányt, mielőtt még bezárult volna a kráter a kőfalon. Még egy akadályt sikerült letudnom, hála Pentnek. A következő azonban már megváltozott, mire odaértem.
- Ezek mik? - néztem a talán két méter magas állatokra.
- Beast Soul mágiával van megtöltve ez a kapu. - lihegte egy agyonkarmolt és harapott lány, akit szorgos segítők kötöztek be éppen. - A dögök mindenkit megtámadnak, aki át akar menni a kapun! - szavait a gyakorlatban is igazolta egy apró termetű mágus, aki gyorsító mágiájával minden gond nélkül átslisszolt a fenevadak között.
- Hmm.. Mi lehetne jó a kutyák ellen? - töprengtem, sorra véve a különböző mérges gombákat, amiket meg tudtam idézni. - Áááá, megvan! - kezemben egy kifejezetten ízletesnek tűnő, és jó illatú gomba jelent meg.
- Eszedbe ne jusson! - támadott le egy nálam fiatalabb lány. A sérült viszont vigyorogva bólogatott ötletem láttán, de sajnos ő nem tudott megvédeni. - Olyan aranyosak! Lenne szíved megölni őket?! - kikerekedett bociszemekkel néztem vissza rá.
- Hát komolyan ilyennek ismersz?
- Nos, igazad van, hi...
- Persze, hogy igen. - bólintottam, és felkészültem arra, hogy nagyobb mennyiségben is megidézzem a gombát, hiszen több kutya is volt a kapun belül.
- NEM! Ex-Quip: Pan! - egy komolyabb méretű serpenyő jelent meg a lány kezében, veszélyesen csillogva a napfényben. A fenyegetés egyértelmű volt.
Mélyet sóhajtva tüntettem el a gombákat, amiket aztán a konyhai eszköz is követett. Morcosan nyúltam második ötletemhez, amivel jóval többet kellett ugrálnom.
- Ice Make: Panther! - az egy, nagyobb párduc helyett azonban most legalább egy tucat, kismacska méretű állatka ugrándozott lábaim mellett. A falka hangos jégcsikorgás kíséretében vágtázott be a kutyák közé, komoly zavart okozva a néhány házőrző között. Méretük most akadályozta őket, alig tudták követni a sebesen cikázó macskákat.
- Slide! - enyhén lejtő csúszda jelent meg előttem, keresztül a kapun. Néhány lépés után hasra vetettem magam a lejtőn. Néhány másodpercen belül már át is jutottam az ötödik kapun.
Az utolsó előtti éppen az orrom előtt váltott formát. A mögöttem feltorlódó tömeg kíváncsian morogva olvasta a rúnafalon feltűnő, apró betűs szöveget:
"Az az öt ember jut tovább, aki először éri el a kapu túloldalát."
- Ice Make: Floor! - ahogy az utolsó betűhöz értem, a föld azonnal jéggé fagyott körülöttem. Mivel az első sorban álltam, kissé gyorsabban olvastam, mint a többiek, fejhossznyi előnyhöz jutottam. A három méter hosszú út hirtelen kilométeresnek tűnt. Egy kéz nehezedett vállamra, és próbált visszahúzni az első lépés után. - Armor! Ice Cubes! - a vállamon megjelent páncéldarab most nem csatlakozott semmihez, így a kézzel együtt eltűnt mögöttem. A jégkockák tucatjai alattomos csapdaként hevertek a földön, készen arra, hogy bárki elcsússzon rajtuk. De nem csak én voltam az egyetlen, aki mágiához nyúlt. Robbanások rázták meg a földet, növények indái nyúltak ki a földből, bokák után kapdosva.
Ketten is elhúztak előttem, mielőtt visszanyertem volna egyensúlyomat egy tüskés gyökér álnok támadása után, de a jégpáncél a földön is megtette hatását. A sebességmágus esélytelenül zuhant el, mielőtt felgyorsulhatott volna, szöges cipőmnek viszont nem volt akadály a csúszós felület.
- Második! - ugrottam át a célvonalon. Visszafordulva figyeltem a vad tülekedést és a mágiák tucatjait. ~ Három, négy... öt! - a rúnafal felizzott, és mint egy fal, kezdte visszatolni a falka maradékát, akik így is kétségbeesetten próbálták áttörni a falat, sikertelenül.
- Nekik várniuk kell. - vigyorgott az egyik átjutó. - És már csak egy maradt hátra. - fordult vissza, és indult meg velem együtt a próba utolsó feladata felé.
A következő kapuban mintha a sivatag kelt volna életre. Sűrű homokvihar tombolt a két oszlop között. Egy kíváncsi inda nyúlt be a homokba egy növénymágus jóvoltából. A növényt azonnal ledarálták a szúrós homokszemek, elvéve a kedvünket a további próbálkozástól.
- Water Lock! - egy vízmágus szinte nevetve idézte meg maga köré a vízgömböt, és néhány óvatos lépés után átgurult a homok által áthatolhatatlan páncélon. De az én alkotómágiám kevés volt ehhez. Hacsak..
- Próbálkoztál már az Unison Raiddel, Lamar? - fordultam a törökülésben töprengő, napbarnított tűzmágushoz.
- Párszor. Ritkán sikerül. - nézett fel rám turbánja alól. - Mit kezdenél a jéggel?
- Vízgőz. - válaszoltam. - Ha elég sok van a levegőben..
- Átnedvesíti a homokot. Nem is rossz. Megér egy próbát. - kelt fel energikusan.
Bátortalanul emeltem fel felé kezem. Ötletem ellenére az Unison Raid egyszer sikerült még csak, több hetes gyakorlás után, de az alapjait tudtam. Ráadásul itt még a mágiákat is alig kellett összehangolni, hiszen csak a jég és tűz mennyiségét kell ahhoz szabályozni. Kezem előtt kékes párában kezdett forogni a levegő, Lamar ujjai előtt vörös lángok csaptak fel.
- Unison Raid: Steam Cloud! - egymás felé fordulva kezdtük lassan összehangolni a két elemet. Azonnal fehér köd burkolt be mindkettőnket, de lángok kezdték mardosni tenyerem. Halkan felkiáltva kezdtem fokozni a jég mennyiségét. A felhő sűrűbbé vált, de most Lamaron volt a figyelmeztetés sora. Négy-öt váltással sikerült kiegyenlíteni az áramlást. Egyszerre fordultunk a homokfal irányába. A trópusi levegő azonnal mély, sáros pocsolyákat hozott létre a földön. Működik! Lassú lépésekkel indultunk előre, alig magunk előtt tartva a mágiák kavargását. Nem lehetett több tíz lépésnél a távolság, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire átértünk.
- Egy élmény volt. - nyújtottam kissé lihegve a férfi felé a kezem. De neki is szürkébb volt az arca a szokásosnál.
- Azért, ha lehet, ezt ne ismételjük meg. - mosolyodott el. Ez már idén a harmadik alkalom!
- Megbeszéltük. - bólintottam. A próba végéig semmiképpen..

Fent egy szép búzamezőn találtam magamat az összes többi versenyzővel. Mostanra jócskán megfogyatkoztunk. A korábbi körök elég rendesen megrostálták azokat akik vállalkoztak a tízpróbára. Segítők mint mindig most is ott ténferegtek a mezőn, és frissítővel és finom szendvicsekkel kínálgatták a megmaradt versenyzőket.
Elfogadtam egy szendvicset és egy pohár frissítő italt. Mindkettő nagyon jól esett a mai első két próba után. Az ital olyan jó volt hogy kértem még egyet. Viszont nem mertem többet enni, nehogy az akadályozzon a következő próbán, aminek az értesítő cetlijét az első szendvics mellé adták:

Megint futás. Nem is rossz. Ellenben most a sebesség a lényeg, és a találékonyság, hogy átjussunk az akadályokon. Végigtekintettem a mezőn és láttam amint néhány céhtárs épp a kapuk lakrimáinak beüzemelésével foglalkozott. Első gondolatra a feladat nehéznek tűnt. Viszont ha elképzeltem, hogy a lakrimák milyen varázslat típusokból fognak akadályokat képezni, akkor mindjárt nem tűnt olyan vészesnek a feladat.
Persze ettől még könnyedén kerülhetek nehéz helyzetbe.
Hamarosan megkaptuk a jelet, hogy gyülekezzünk, mivel a próba hamarosan kezdetét veszi. A segítők különösen nem sürgették azokat akik, még csak most jöttek fel a föld alól, esetleg még javában tízóraiztak. Nyilván el akarták kerülni, hogy mindenki egyszerre rohanjon neki az akadályoknak. Lassan én is odasétáltam a várakozó csapat közé, miközben a segítők elkezdtél elindítani a versenyzőket.
- Felkészülni vigyázz, kész rajt! - .lendítette meg a karját az indító csinos segítő leány, én pedig azonnal nekiindultam a pályának, nyomomban néhány társammal. Az első akadály merő sötétség volt. Mintha valaki árnyékkal vonta volna be a kaput. A sötétség számomra sose volt akadály. Aktiváltam a Space Magickot és átrohantam a sötét fellegen, minden baj nélkül, előnyre téve szert azokkal szemben akik velem együtt indultak. Sőt a következő akadály felé haladva kezdtem felzárkózni azok közé, akik közvetlenül előttem indultak.
Izzó lángfal magasodott előttünk. Egyik elemi mágus céhtársam vízburkot vont maga köré és kacagva átrohant. Ám volt akiket megrémített a tűz és inkább megálltak a pokoli kapu előtt. Én csupán lelassítottam míg varázsoltam.
Halvány ragyogás kíséretében három réteg materia jelent meg rajtam. Méghozzá nem is akármilyen materia, hanem az a fajta amit különlegesen módosítottam, hogy ne az elmémmel hanem a mozdulataimmal formázzam.
Úgy rohanhattam tovább, hogy nem kellett elmémmel a varázslataimra figyelnem. Bátran vetettem belem magam a lángfalba, ami azonnal leégette rólam a külső két materia réteget. Szerencsére a legbelső kitartott és épségben keveredtem ki a túloldalon. Viszont pár lépés után megszüntettem a materia aurát.
Lehet, hogy a mozdulataim formázzák át a testem köré varázsolt összesűrített teret, de a sok többet mozgás sokkal gyorsabban leapasztja a varázserőmet. Hátra volt még öt kapu, és két próba. Nem lenne szerencsés ha fél úton fel kéne adnom mert elhasználtam az összes erőmet.
A következő akadály villámokból állt. Nem akartam megint a materia páncélzathoz folyamodni, és miközben bevettem az akadály előtti kanyart már készen is volt a tervem. Két lándzsát varázsoltam elő amik lebegve követtek engem. Éreztem, hogy valaki követ. Egyik céhtársam sebességmágiával nagyon rákapcsolt miután átjutott a tűzön és majdnem beért.
Közvetlenül a villámló kapu előtt előrelendítettem a materia lándzsákat, úgy hogy mélyen a talajba fúródjanak egy vonalban a lakrimás oszlopokkal. Tervem fényesen bevált. A két lándzsa villámhárítóként működve elvezették a perzselő energianyalábokat, rést nyitva az akadályon. Jól ismerve a varázslatom korlátait azonnal átrohantam. Amint átértem az akadály megsemmisítette alkalmai villámhárítóimat. A gyorsító mágiát használó céhtársam pedig kénytelen volt megállni, hogy a maga módján győzze le az akadályt.
Tűz, és villám után most egy hűsítő vízfal állta az utamat. Ez olyan könnyű akadálynak ígérkezett mint a sötétség. Egyszerűen csak át kell rohanni rajta, úgy ahogyan azt a közvetlenül előttem haladók tették. Van amikor a szerencse a versenyzők mellé áll gondoltam derűsen.
A vízzuhatag abbamaradt, hogy aztán pillanatokkal később indák sarjadjanak a földből. Mire magamhoz térhettem volna a meglepetésből már egy sűrű növényfal állta el az utat. Ezen mégis hogyan vergődjem át magam? Gondoltam kétségbeesetten. Rengeteg időt fogok elfecsérelni ennek az átvágásával keseregtem magamban, miközben megidéztem egy új materiat és körpengévé formáztam és lekezdtem forgatni. Nem sok esélyt adtam magamnak ebben a helyzetben.
- Félre! - kiáltott mögöttem valaki, én pedig megérezve, hogy mire készül az út szélére ugrottam és inkább fallá formáztam a körpengét.
Forró lánglabdák húztak el mellettem felgyújtva a növényfalat. A tűzvarázslatokat pedig pillanatokkal később kődárdák követték amik szétszaggatták a meggyöngült akadályt. Sebesség mágiával felgyorsult céhtársam úgy húzott el mellettem, hogy még a hajam is égnek állt tőle. Az általa felkavart portól köhögni kezdtem, de azért újra futásra váltottam én is és követtem a szétrombolt akadályon át, mielőtt az új varázslatot hozhatott volna létre.
Rohantam tovább ahogy csak bírtam. Az akadályok nagy részén már túl voltam. Most már csupán három volt hátra. A következő akadály egy föld fal volt előttem. Újabb olyan varázslatfajta amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Nem tudtam olyan varázslatot, ami gyorsan és hatékonyan nagy kárt tudott okozni az olyan kemény dolgokban mint a föld, és a kő. Miközben várakoztam vágyakozva gondoltam arra, hogy milyen jó lenne ha már képes lennék teleportálni.
Végül hosszú idő után a földfal eltűnt és én gyorsan átrohantam mielőtt az új akadály létrejöhetett volna. Mint kiderült fölöslegesen izgultam. A következő akadály ugyanis vagy hat embert feltartott köztük a sebességmágiás elementalistát is.
Lilán ragyogó rúnákból álló akadály tartott fel mindenkit. Céhtársaim egymás szavába vágva vitatkoztak. Illetve volt olyan, aki támadó varázslatokkal próbálkozott minden eredmény nélkül. Mikor odaértem hozzájuk csöndben átvágtam közöttük, és elővettem egy festő ecsetet. Nem törődve a gúnyos kiáltásokkal. Nekiháltam, hogy módosítsam az akadályt. Szerencsére hamar kiderült, hogy ez a rúnafal nem olyan erős. Ráadásul a szabálya is nagyon egyszerű volt. ,, Nem mehet át az aki a céh jelét viseli. A pecsétet viselő varázslók mágiái nem is hatnak a falra”, Ez a rúnafal csupán azoknak jelentett áthatolhatatlan akadályt, akik nem voltak képesek a rúnamágia használatára. Nem volt más dolgom mint átírni a szabályt arra, hogy ,,Csak az mehet át aki viseli a céh jelét. „ A varázslatokra hivatkozó szabályrészletet nem piszkáltam, csak feleslegesen menne vele az idő. - Kész szóltam hátra a többieknek.
Egy pillanatra mind elhallgattak, majd egyszerre próbáltak meg átjutni az akadályon. Kis híján engem is legázoltak ahogy előretolakodtak. A nagy versenylázban egyikük se köszönte meg, hogy semlegesítettem az akadályt. Szép dolog a versengés, és hasznos is. De a céhes kötelékek és csapatmunka még fontosabb. Hogy is szokták néhányan mondani az idősebb tagok közül? ,, Mi egy VAD falka vagyunk”
Már csak egy akadály volt hátra, úgyhogy belehúztam az utolsó futós szakaszon. Előttem a többiek egymás lökdösték az akadályféle haladva, ami egy fura kékes derengés volt mindössze. Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Ám én egyből éreztem, hogy ez az akadály a legveszélyesebb, és a legalattomosabb az összes közül: egy térkapu.
Várjatok! Ne menjetek át rajta! - kiáltottam utánuk. Mindhiába. Vad örömmel rohantak bele a kapuba és tűntek el a szemem elől. Visszatekintettem és láttam, hogy a pálya legelején jelentek meg újra. Szerencsétlenek alig hitték el ami velük történt.
Visszafordultam az átjáró felé, és átgondoltam a lehetőségeimet miközben Space Magiccal alaposabban felmértem, hogy mivel állok szemben. Végül észrevettem, hogy az ovális alakú átjáró nem foglalja el teljesen a két lakrimás oszlop közötti teret, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak hogy az átjáró széleinél át lehet menni úgy az akadályon, hogy az ne teleportáljon a pálya legelejére. Térmágiás érzékelésem pedig csak megerősítette a feltételezésemet. Akkor hát most vagy soha, határoztam el magam.
Óvatosan megközelítettem a kaput végig az út széle mentén haladva, egészen addig a pontig ahol még pont nem érvényesült a térmágia hatása. - Diversion. Reverse – mormoltam, és a kapu felé nyújtottam mindkét karomat, miközben a térkapu széléhez, közvetlenül az oszlop mellé léptem. A kapu felvillant, de én nem tűntem el benne. Saját térmágiámmal teljesen elcsavartam a teret a kapu szélénél, ott ahol a leggyengébb volt a kapu teret torzító ereje.
A két térmágia egymásnak feszült és bár az enyém sokkal gyengébb volt, ahhoz elég erős volt hogy megzavarja a térkapu működését. . A vér dobolt a fülemben az erőfeszítéstől és a fájdalom alattomos tüskéi döftek a fejembe, ahogy lassan elhaladtam a kapu mellett. Majd az egész hirtelen véget ért, ahogy átjutottam a túloldalra. Meglepetésemben elvágódtam, és az egyik céhtársam meg egy segítő jött oda hozzám, hogy minden rendben van e velem. - Hát persze – feleltem nekik a földön heverészve – éppen most teljesítettem a nyolcadik próbát – nevettem fel boldogan boldogan.

A futás után jött egy kiadós ebéd. Nem tudva mi vár rám csak módjával ettem. Pedig a szakácsok nagyon kitettek magukért így a finish-re. Természetesen ismét voltak akik rendesen bekajáltak. Egyik céhtársam egymás után pusztította el a fogásokat és a segítők nem győzték elé vinni az újabb és újabb étellel megrakott tányérokat.
Nem semmi étvágya van a srácnak jegyeztem meg magamban, miközben egy desszertből csemegéztem.
Közben egy kedves segítő odaadta a következő kör ismertetőjét.

Na ezt biztos valamelyik hölgytagunk találta ki. Soha könnyebb feladatot a végére. A megmaradt versenyzők mind felszabadultak voltak, és ahogy láttam ők sem aggódtak a ,,vadászat miatt.
Kicsit elgondolkodtam és eszembe jutott Ében a családom kutyája. Egyszer le is rajzoltam hat évesen. A nővérem kinevette, de anyámnak tetszett a rajz. Még most felnőve is jól emlékeztem arra milyen kis izgága jószág volt a fekete szűrű karcsú vadászkutyánk.
Elmosolyodtam a nosztalgiázás hatására, és közben feltűnés mentesen varázslatos táskámba gyűjtöttem néhány dolgot. Három mélytányért, sok finom húsdarabot, illetve némi friss vizet. Ezután vígan rajzolgattam amíg a próba el nem kezdőzött. Mikor a segítők bejelentették, hogy indulhatunk az erdőbe eltettem az Ébenről készített új rajzomat és a többiek nyomában beléptem a hűs fák alá.
A legtöbben szerteszét rohantak, a kutyák után. Én is nekilendültem, és pár perc után egy aljnövényzettől mentes, könnyen megközelíthető részen megálltam. Felvettem egy gallyat a földről és nekiláttam az Enchament varázsképlet felrajzolásának. Minek hajkurásszam az erdőben a kis kölyköket ha azok maguktól fognak előjönni?
A képlet pofon egyszerű lett a következő szabályokkal:

Ezután leraktam az egyik tányért és megötlöttem vízzel, és mellé raktam néhány húsdarabot. Ezek után az egész köré egy Space Loopot varázsoltam. Elégedetten figyeltem a kutya csapdámat. Mivel még három hasonlót fel akartam állítani, gyorsan odébb álltam.
Út közben volt alkalmam megszemlélni milyen trükkökkel próbálkoznak kedves céhtársaim. Sokan a kölykök kéregetésével próbálkoztak. Volt olyan, aki elől egy falkára való kiskutya szaladt boldog csaholás közepette.
Páran a gügyögő hangok használatával és becézgetéssel próbálkoztak. Nem is eredménytelenül. Egyik lánytagunk a szemem láttára csalogatott magához így egy kutyuskát. Felkapta a jószágot és már sietett is vissza vele a tisztásra.
Nem sokkal a második rúnacsapda felrajzolása után láttam egy fiatal varázslót aki pedig szabályosan legyűrtek a kiskutyák. Ott fetrengett az aljnövényzetben, miközben vagy öt hat kiskölyök mászott rá.
Időnként pedig varázslatok nyomait láttam, amik egyértelmű nyomai voltak annak, hogy sokan pedig nem voltak restek mágiáikat bevetni a kutyafogásban. Átformázott növények, olvadó jégdarabok, és néhol felperzselt aljnövényzet árulkodott arról, hogy milyen varázslatokkal igyekeztek a céhtársaim elfogni a kutyákat.
Amint végeztem a harmadik csapdám felállításával megidéztem az Observion varázslatomat, aminek a segítségével láthattam, hogy mi történik a három csapda köré varázsolt Space Loopok-ban. Örömmel állapítottam meg, hogy az első kutyacsapda máris elfogott két kíváncsi ebet, és a harmadik is épp közeledik a rúnák közé, hogy megkóstolhassa a finom csalétket.
Visszasiettem hát az első csapdámhoz, ahol már ott várt rám a három kis kölyökkutya. Némi vesződség árán megragadtam az egyiket és visszavittem a tisztásra, ahol már ketrecekkel vártak minket a segítők amikbe a kisállatokat gyűjtötték össze. Jó néhány ketrecben már ott voltak a kis jószágok.
Én visszavittem a másik kettőt a csapdából, majd mágiámmal ismét felderítettem a térgyűrűk környékét. Két újabb kutya. Igaz ezúttal két külön csapdában. Sebaj. Mire leszállítom őket, addigra biztos lesz még néhány a csapdákban. Utam először mégis az első csapdához vezetett ahol felfrissítettem a vizet és a csalit, csak ezután mentem tovább.
Mire ismét megjártam a távot már a célmennyiség felét letudhattam. Ráadásul az egyik csapda ismét fogott egy kölyköt, szám szerint a hatodikat. Leszállítottam hát őt is. Idő közben az egyik csapdámból kitöröltem a második szabályt. Mivel már csak négy kölyökre volt szükségem azokhoz reményeim szerint már két csapda is elégnek fog bizonyulni.
Szerencsére a megérzésem bevált. Alig 10 perc múlva már az utolsó kölyköt cipeltem vissza a tisztásra. Kényelmes tervem a rúnacsapdákkal fényesen bevált, és sikerült minimális erőfeszítéssel letudnom az utolsó előtti próbát.