Quatro Cerberus Céhevent

Az erdőben csak akkor álltam meg, amikor megláttam pár embert, akik előttem végeztek a próba teljesítésesével.
Kifújtam magam és félresöpörtem az arcomból néhány izzadságtól nedves tincset az arcomból.
A többséget az önkéntesek egy irányba terelték, így én is csatlakoztam a tömeghez. Mint kiderült egy jól megrakott ebédlőasztalhoz tereltek minket és ezúttal az ételek kifejezetten finomnak tűntek, sehol sem láttam egy szem brokkoli sem.
Vidáman huppantam le egy üres székre és húztam magam elé azt, amit csak elbírtam.
A finom, meleg étel kellemes elégedettséggel töltött el engem és a pocakomat is. Szinte meg is feledkeztem róla, hogy hol vagyok éppen. Persze azért a körülöttem csevegők végig emlékeztettek rá. Be nem állt a szájuk, egyfolytában a próbákról beszéltek. El se tudtam képzelni, hogy csinálták, hiszen itt ez a sok kaja. Én megmukkanni se tudtam volna, tele volt a szám csirkével és krumplival. Meg különben is ki akar locsogni, mikor ott van előtte egy egész nagy halom étel?
Miután végeztem az evéssel pár pillanatnyi szusszanás után felkerekedtem és szereztem egy tájékoztató cetlit az egyik önkéntestől.


Hírtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, legszívesebben lefeküdtem volna a földre és ott helyben elaludtam volna.
-Ezek komolyan halálra akarnak minket futtatni? Most rohangászhatok egy rakás kölyökkutya után is?
Semmi kedvem sem volt az egészhez, ezt bárki láthatta rajtam, de kelletlenül mégis a kölyökkutyák nyomába eredtem.
Fáradtan vonszoltam a lábamat, a fák között, olyan voltam, mint valami élőhalott egy könyvből, aki csak hörögni tud. Ennek köszönhetően rengetegszer megbotlottam a fák gyökereiben, s nem egyszer hasra is vágódtam. Mikor megtaláltam az első kis kutyát, semmi energiám nem maradt.
A kis dög háttal volt nekem és egy fa gyökerét próbálta meg vadul kiásni a helyéből.
Közelebb óvakodtam hozzá és elrejtőztem egy fa mögé. Nem akartam elriasztani, futni utána meg még inkább nem. A kutyus egy pillanatra megdermedt, mintha a levegőbe szimatolt volna, aztán folytatta az ásást.
Egy hozzá közelebb eső fa mögé akartam beosonni, de félúton ráléptem egy lehullott faágra, ami nagyot reccsent a cipőm alatt.
A kiskutya felém kapta a fejét és egyenesen belenézett azokkal a hatalmas…
-Istenem, te dög, hogy lehetsz ilyen aranyos! – A kis bundás állat olyan bájosan nézett rám hatalmas szemeivel, hogy egyszerűen elvarázsolt. Ahogy kidugta a nyelvecskéjét, egészen olyan volt, mintha rám vigyorgott volna.
Leguggoltam és a lehető legédesebb hangon, szinte gügyögve szólítgatni kezdtem magamhoz a kis szőrgombolyagot.
A kiskutya kicsit közelebb jött, orra úgy járt mint a porszívó, aztán hatalmas lendületet vett és futásnak eredt, egészen pontosan felém kezdett szaladni.
Boldogan vettem tudomásul, hogy ez nem lesz olyan nehéz feladat… aztán annál nagyobbat koppantam, amikor a kisállat elszaladt mellettem.
-Miért? Miért futott el? – a csalódottság csaknem könnyeket csalt a szemembe, de még hallottam a kis kutyust, ahogy átcsörtetett a bokrok között. Mégsem hagyhattam csak úgy meglépni, még csak meg sem simogathattam a fejét. Utána eredtem, oda se figyelve, hogy mekkora zajt csapok. Aztán hírtelen a semmiből egy kutya ugrott nekem. Hasonlított az előzőre, csak a bundája színe fakóbb volt. A kisállat egyenesen a karjaim közt végezte.
~Pont olyan puha, ahogy képzeltem~
Szinte el is felejtettem az előző kutyát, most végre itt volt egy a kezeim közt, s noha vadul kapálózott, nagyon aranyos volt.
Nem volt időm jobban megnézni, mert egy másik versenyző futott be és egyenesen a kutyára szegezte a tekintetét. Az arca tele volt karmolásokkal és pár helyen mintha megharapták volna.
-Na azt már nem! Fogalmad sincs min mentem keresztül, hogy elkapjam! – jelentette ki indulatosan.
-Bocsi, de aki kapja marja! – vágtam rá azonnal – Red Carpet. – a láng szőnyeg a magasba emelt és pár fa lombjai közt átrepülve a magasba emelkedtem.
A kutya mintha tudta volna, hogy most nem lenne okos ficánkolni, mert nyugton maradt, így nyugodtan megkereshettem szemeimmel a ketreceket, amihez el kellett vinni a kis szőrmókot.
Mikor leszálltam és betereltem a kiskutyát a ketrecbe szinte fájó szívvel csuktam rá a ketrec ajtaját. Egy a tízből már megvolt, de fájt a szívem, valahányszor azok a fekete gombszemek találkoztak az enyéimmel.
Az önkéntes, együtt érzően nézett rám, mikor behúzott egy strigulát a nevem mellé.
Ismét berohantam az erdőbe újabb kiskutyára vadászni. Reméltem, hogy az előbbihez hasonlóan ismét könnyű dolgom lesz és valaki majd megint a karjaimba üldöz egyet, de persze elég csekély eséllyel fordulhatott ez újra elő velem. És nem tévedtem a következő kiskutyára majdnem fél óra kutatás után bukkantam rá. A kis rosszcsont egy bokor tövében aludt és néha-néha álmában megvakarta a füle tövét.
Majd elcsöppentem a kis aranyos állta láttán, s nem kicsit lepődtem meg magamon, hogy tudok így tudok viselkedni egy ehhez hasonló apró kis jószág láttán
-Egyáltalán mióta szeretem én a kutyákat? – tűnődtem és kinyúltam a kiskutya felé, hogy felvegyem. De az állat megérezte a közeledésemet, hirtelen futásnak eredt, de olyan gyorsan, hogy elsőre fel se fogtam, hogy már csak a levegőt markolászom.
-Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen!
Csak a hangot követtem, olyan fürge volt, hogy nem is láttam merre megy, csak a nyomát lehetett halványan kivenni az enyhén nedves talajon.
Mikor legközelebb megpillantottam a kutyát éppen egy fát szentelt fel. A túloldalon pedig…
-Ez a kutya most az enyém! – tátogta egy fa mögül az előbbi srác kezével lassú gesztikulálással próbálta tudtomra adni, hogy mi fog velem történni, ha most közbe avatkozom.
-Aki kapja marja! –tátogtam vissza kihívó vigyorral a képemen és kilőttem a kutya felé, aki a farkát kezdte kergetni. Vetélytársam sem volt rest, ő is futásnak eredt a kutya felé.
Egyszerre értünk a kutyához, aki észrevette a veszélyt és ismét futásnak eredt.
-Flame Boots!
Utólag átgondolva ez elég rosszul is elsülhetett volna, egy erdőben ennyire felgyorsulni elég ostoba ötlet, de szerencsémre nem volt egy alacsony ág az arcom környékén, vagy kiálló gyökér a lábaim útjában. Egy perc alatt utolértem a kutyát, gyorsan beelőztem és megálltam közvetlenül előtte.
Túl lassan reagált, nem maradt ideje elkanyarodni, s mikor egy másodpercre megtorpant, elkaptam.
-Red Carpet! – ismét a magasba emelkedtem és ezt a kiskutyát is odacipeltem az előzőhöz a ketrecbe. Ez a példány kifejezetten nehéz volt ahhoz képest, hogy milyen gyorsan futott az előbb, most kifejezetten túlsúlyosnak tűnt a szememben.
- Még egy kihúzva. már csak nyolcat kell visszahoznod. – mosolygott rám az önkéntes.
-Hamarosan visszajövök.

A következő kettővel könnyű dolgom volt, az egyik ugyan megkarmolt, a másik meg rettentően ficánkolt, de mind a kettő játékos hangulatában volt, az egyiket könnyen magamhoz csalhattam egy fadarabbal, a másik meg egyszerűen nem vette észre, hogy közeledem.
Az ötödik kutya kicsit problémásabb volt. Amint meglátott morogni kezdett és meg is ugatott, amikor pedig sikerült elkapnom, megharapta az ujjamat és nem akart lecuppanni róla.
-Nem fáj? –kérdezte aggódva az önkéntes, mikor visszavittem a kutyát és próbáltam lerázni az ujjamról.
-Dehogy! Csak játszik. Olyan kis aranyos!
-Szerintem meg éppen le akarja rágni az ujjadat.
-Ugyaan!~ Egyébként nem vihetnék egyet haza a végén?
-Fogalmam sincs.
Miután leráztam a kutyát és rácsuktam a ketrec ajtaját, visszamentem az erdőbe. Majdnem egy órán át nem találtam egyetlen egy kiskutyát sem
Már éppen kezdett volna elegem lenni a keresgélésből, amikor az egyik kisállat rohant el előttem egy egeret kergetve. A kis rágcsáló bebújt egy fa gyökerei között tátongó lyukba, a kiskutya nem fért be ezért vad ásásba fogott. Csak úgy repkedett a saras föld szanaszét.
Annyira lekötötte az egérvadászat, hogy észre sem vette, amikor megfogtam kétoldalt és felemeltem. Mikor ráeszmélt, hogy valami nincs rendben, már késő volt és félúton voltunk a ketrecekhez.
A maradék kettőt hosszabb kergetőzés után kaptam el és vittem vissza.
Már csak egy maradt.
Húsz percig keresgéltem a bokrok és fák tövében, de sehol sem találtam egy kutyát sem.
-Elfogytak volna? – tűnődtem fejem vakargatva.
Egy folyó mellett mentem volna el, amikor meghallottam a kétségbeesett szűkölést.
Az egyik kiskutya beleesett a folyóba és a sodrás magával ragadta.
-Ez a sok röpködés az őrületbe fog kergetni! Red Carpet!
A folyó fölé repülve követtem a kiskutyát és próbáltam kihalászni a vízből, de nem figyeltem és nekicsapódtam egy keresztbe álló fának. Én is a vízbe zuhantam, de sikerült megkapaszkodnom a fa egyik ágába és a kutyát elkapni a másik kezemmel. Felpakoltam az állatot a fára, aztán nagy erőlködés árán én is felmásztam a fára.
Mind a ketten vagy két percig csak ültünk a fán. Amikor végre úgy éreztem, hogy kipihentem magam, visszavittem a kutyát a ketrecekhez.
-Megkérdeztem és azt mondták, ha nagyon akarod, hazaviheted valamelyiket.
-Kell a halálnak!

A búzaszálak közül mindenhol mágusok dugták ki a fejüket, olyan szaporán, mint a gombák eső után. Rövidke kutyagolás után, a segítők is előkerültek s egyikük szinte nyomban hozzám lépett. Megszokott módon információval és búnuszként az egyik étkezőasztalnál , ülőhellyel kínált. A tájékoztató papirost készségesen elfogadtam, míg az ételt, nem leplezett undorral utasítottam vissza. Félő, hogy a tegnapi próba, olyan mély sebeket hagyott bennem, amelyek nem hagyják, hogy valaha is olyasmit egyek, aminek köze van a céhhez. Ez alól Richard kosztja természetesen kivételt jelentett.
Tehát ahelyett, hogy kelletlen falatok leküzdésével foglalkoztam volna, rögtön a próba közepébe vetettem magam. Egy igencsak érdekes feladatról volt szó, különböző mágikus kapukon, falakon kellett keresztül jutni. Biztos voltam benne, hogy felvonultatják majd a világ legritkább és legveszélyesebb varázslatait, így csak a legkitartóbbak és legelszántabbak érhetnek célba, jó időt futva. A puhányok meg reménykedve várhatják, hogy valami bagatel kerüljön eléjük.
Az első falnál nem sokan voltak, a java már elment, a sereghajtók meg még lakmároztak. Hirtelen kimondhatatlan bűz ütötte meg az orrom, olyan, ami vetekedett a reggeli hányás szagával. Egy lány azonnal elájult, többen a földre zuhantak, vagy hátráltak. Csak néhányan futottak át. Ez hát a nyolcadik próba ereje. A szervezők a végjátékra valóban teljesen elvesztették emberségüket. Néhány apró pofonnal felspannoltam magam, tettem pár lépést hátra, majd megindultam.
A zöld felhőrétegből kirobbanva, rögtön a földön fuldokolva találtam magam. Többed magammal küzdöttem az életemért, míg mások tehetetlenül figyeltek bennünket. Egy hirtelen ötlettől, vagy az őrülettől vezérelve, citromfüvet tömködtem az orromba, hogy csökkentsem szaglószervem szenvedéseit, s csodálatos módon, ez bevállt. Megmentve sorstársaim is, végül közösen fordultunk az új megmérettetés felé. Sejtelmes, rózsaszín erőtér vibrált az oszlopok közt, semmi jót sem sugallva. Elsőnek az egyik büdös vette a bátorságot. Ő maga könnyedén átjutott, míg ruhái mind a fal innenső oldalán maradtak. Látva a pórul járt felsülését, a tömeg, mint tenger vált ketté, szabad utat engedve, az egyetlen várakozó lánynak. Az lenézően végigmérte őket, majd büszkén felszegve fejét, átsétált a falon. Hangos huhogás és füttyszó kísérte megmozdulását, de ő cseppet sem zavartatta magát. Nyugodtan visszasétált és ruháit összeszedve már indult is a következő kapu irányába.
- Ez igen! Egy igazi, VAD, Quatrós csaj! Nem cask gyönyörű, de belevaló is. – kiáltottam, mire mindenki éljenzett.
- Akartok látni egy igazi, VAD, Quatrós férfiállatot is? – Kérdeztem, ám válaszul síri csend támadt.
Így hát morgolódva, magányosan, hátra hagytam őket, majd büdösen és alulöltözötten beálltam a harmadik fal elé.
A férfiak itt is csak a pálya szélén várakoztak, míg az alsóneműben tetszelgő vad csajszi, rövid sikkantások közepette ezt a gátat is legyűrte.
- Milyen elvetemült. – Mondtam halkan
Apró, érdes cicanyelvek vonagló tengere állta utam, de én egy hősies ugrással, könnyedén átjutottam.
Úgy tűnt, a bátor nekirugaszkodás eddig bejött, úgyhogy erre alapozva, kigondoltam egy igazán vad módszert.
- Ha már gátfutás, akkor futás! – Kiálltam a sorból, bemértem a kaput, rohanni kezdtem és hangopsan felkiáltottam.
- A LELKED LEGYEN MINDIG VAAAAA....
Pár pillanattal később eyg sűrű, ragacsos zuhatag túloldalán voltam.
- AAAAA... – Nem álltam meg és amennyire hallottam, a fülembe ragadt ( íze alapján) méztől, egyre többen csatlakoztam őrült akciómhoz.
- AAAHAHAKH...- Fulladt végül csatakiáltásom köhögésbe, amit a számat megtöltő toll sereg okozott. Az iménti kaput nyilván a Holle Anyó KFT: üzemelteti. Szemeim megdörzsölve rohantam tovább és újra rákezdtem.
- VAAAA...
A soron következő hatodik egy ártatlan erőtérnek bizonyult, elsőre. Átkeléskor semmilyen hatást nem észleltem, mikor azonban lepattantam az elém került sziklafalról és a röhögéstől fuldokolva felsegítettek, már annál inkább. Egy gyermeteg színvarázs volt. Zöld.
Karjaimra bámultam, majd sokkos állapotba kerülve újra számba vettem, milyen kapukon is haladtam át az imént.
- Bűz, méz, toll, zöld színvarázs. – Azt hiszem, ez az, amit a céh krónikáiban a büdös, zöld csirkék inváziójaként fognak majd emlegetni. Ott álltam tanácstalanul, három fajtársammal, köztük az év quatros nője címet minimum megérdemlő mágussal. Az incidens végül össznépi hahotázásba torkollt, csirke és kutya pár percig együtt örült.
A fal időközben átváltott, a kőszikla helyét tekergő indák vették át.
- Bocsi srácok, ez az én köröm – Azzal mágimámmal utat nyitottam magam előtt.
Megvártam, míg a baromfiudvar minden tagja átér, majd lezártam az átjárót.
Sajnálom, belépés csak tollasoknak. – Kiáltottam vissza jóízűen felkacagva.

- Majd keress meg. – Csak előtte fürödj le. – Mondta Miss Quatro búcsúzóul.
Ha másra nem is, ez a próbasorozat, a céhen belüli kapcsolatok ápolására biztosan tökéletes. Ábrándozva néztem ahogy elmegy és beszédbe elegyedik egy segítővel, majd felrévedve én is kerestem egyet, hogy becsekkoljak.
- Omeron Greensand – Mondtam
- Úgy érted, Omeron Greenfeather, ugye? – Vigyorgott pimaszul.
- Te! – fogtam rá ujjam – Töb tiszteletet, vagy elvarázsollak! – A mondat végén, nyomatékosítandó, néhány tollpihe röppent ki a számból, mire én sem bírtam tovább röhögés nélkül.
- Kész őrület ez az egész. – Kacagtam
- Az. – Nyerített
- Az ott tájékoztató a kezedben? – Kérdeztem bazsajogva.
- Igen.
- Ide vele. – Azzal durván kitéptem egyet a kezépből és faképnél hagytam.
A feladat, bájos bébivérebek begyűjtése volt. Nem hangzott nehéznek, de ez eddig kb minden próbáról elmondható volt. Nagyon zavart, de sehogy sem tudtam megszabadulni a csibe jelmezemtől. Továb törtem a fejem, mígnem hirtelen eszembe ötlött az úszás után kapott kis szárító karperec.
- Egy próbát megér. – Mondtam és elcasvartam.
Bár instant nem tűntette el a problémám, de a mézet olyan mértékben kiszárította, hogy az szinte magától lepergett. A tollpáncél pedig felfogta a színezést, így vedlés után szinte teljesen önmagam voltam. A bűzt nem számítva.
Bár én magam nem éreztem, a kutyusok annál inkább. Először azt hittem, ez majd hátrány lesz, mert hamar észrevesznek, de éles helyzetben kiderült, hogy inkább áldás ez a toalett mintsem átok. Hála a kutyák szuper kifinomult szaglásának, a bukémat ők olyan erősen érezték, hogy ha egy bizonyos távolságon belül tartózkodtam, szinte azonnal elájultak. Így esett, hogy a vadászat számomra inkább csak gyűjtögetés volt. Az első néhány leszállított kutyusnál, azt hitték, megöltem őket, majdnem meg is lincseltek. Ezen kívül volt más problémám is, mert balszerencsémre az erdő többi lakója is igen jó szaglással bírt, így amerre jártam, tucatnyi múkus és maki ernyedt teste hullott a nyakamba.
Végül is nyolc apró kutyót számoltam, minek után valahogy nem találtam többet. Kénytelen voltam hát új trükkökhöz nyúlni. Stratégiám olyan ősi ellentétekre alapoztam, amelyek reményeim szerint, képesek felülírni minden undok szagot.
- Fellis. Kedvesem. – Hívogattam nyájasan macskaszellemem, ki kelletlen bár, de megjelent.
- Most komolyan. Minden próbát én kell, hogy megoldjak neked? Megint mit akarsz? – Háborgott
- Csih, majd meglátod. – Azzal teremtettem néhány facicát, behasaltam egy mélyedésbe és negédes hangon nyávogni kezdtem.
- Elment az eszed. – Kritizált, de akkor is, tervem helyessége rövidesen beigazolódni látszott. Egy komoly tekintetű, vicsorgó pofi tűnt fel a bozótosban, néhány méterre. Mikor Fellis kapcsolt, azonnal szökni próbált, de még időben elkaptam képzeletbeli farkát.
- Nem mész sehová. Szükségem van a macskakisugárzásodra. Ez most vadászat, ő meg cask egy kölyök. Embereld, akarom mondani macskaráld már meg magad! – Biztattam, de hiába
- Rohadj meg. – Ennyit mondott és nem többet.
A megfelelő pillanatban elrugaszkodva vetődtem ki, éhes hiúz módjára és győztem.
Mikor vissza vittem az elkóborolt kis ölebet, észre vettem, hogy a segítők közt szabadon kószál még egy.
- Hát ez? – Kérdeztem az illetékesek, akik összedugták fejüket, aztán vállat vontak.
- Sehonnan sem hiányzik.
- Akkor szabad préda? Kérdeztem mohón. Mind egyszerre bólintottak.
Én pedig tenyerem dörzsölgetve odamentem, felvettem a bódult kis csemetét, csókot nyomtam orcájára, majd átadtam az alig néhány lépésnyire várakozó felügyelőknek.
- Mind megvan. – Mondtam diadalittasan.