Quatro Cerberus Céhevent

Hangos búgásra riadtam fel, mely leginkább valami hajókürtre emlékeztetett. Ne is csoda, hogy azonnal kipattant a szemem, s még nagyjából félig álomba merülve ugrottam ki az ágyból:
- Fedélzetre!
Aztán még álltam pár másodpercig.
- Várjunk… ez nem is hajó… - Kidörgöltem az álmot a szememből, és szép lassan, ahogy egyre inkább felébredtem, kezdtem ráeszmélni, hogy hol is vagyok.
- Ja tényleg! Ma van! – Csaptam tenyerembe az öklömmel. Azonnal magával ragadott az izgalom. Erre vártam már jó pár hete, és most végre elkezdődik. Eddig semmi konkrétat nem tudtam meg az eseményről, mindössze annyit, hogy tízévente megrendezik, és hogy ez egy elég nagy eseménynek számít. Még mi sem tudtuk pontosan, hogy mire kellene számítanunk. Persze napvilágot láttak pletykák, melyeknek semmi valóságalapjuk nem volt, de ez csak még jobban felkeltették az érdeklődésünket és mostanra már halálos izgalom kerített a hatalmába, olyan, amitől az embernek az egész teste remegni kezd.
- Végre…a Quatro Cerberus híres Tízpróbája! – sóhajtottam fel, elmélázva. A gondolataim csak a körül kavarogtak, hogy mi is vár majd rám. Mert persze én semmi pénzért ki nem hagynék valami ilyesmit.
Megráztam a fejem és folytattam az öltözködést. Csak egy órám volt, hogy odaérjek, nem volt időm elmélázni, elkalandozni másik irányba. Először is mindenképpen oda kell, érjek időben.
Villám tempóban végeztem a készülődéssel, és szinte futva hagytam el a panziót. Egy sarok után azonban valóban futásnak eredtem, nem bírtam fékezni magam. És végül is minek kéne?
~ A lelked legyen mindig vad!~ Emlékeztettem magam fejben és megszaporáztam a lépteim.

Mikor megérkeztem a céhházhoz egy hatalmas tömeg fogadott. Elismerően füttyentettem egyet, mikor megláttam, hogy milyen sokan gyűltünk össze. Valójában nem gyakran fordult elő, hogy szinte minden céhtársam egyszerre legyen egy helyen. Leginkább a munkák miatt, amiket elvállaltak, mindig volt pár ember, aki távol volt, de most még a legszorgosabbak is itt tolongtak. Nem csoda, mindenki kíváncsi volt mi fog ebből kisülni.
Beljebb nyomakodtam a tömegben egészen addig, míg közvetlenül a pódium elé nem keveredtem valahogy, mely a díszes nyitórendezvény miatt lett felállítva. Úgy gondoltam, Goldmine mester bizonyára ezen állva fogja ismertetni velünk, hogy mi lesz a feladatunk.
Valahol egy templom órája elütötte a hét órát és a mester csakugyan megjelent. Szép ráérősen felsétált a pódiumra. Lelkes ováció fogadta, melyben nekem is komoly szerepem volt, akárcsak bárki másnak a céhből. Az utcán járkáló idegen emberek kíváncsian, vagy épp rosszallóan méregettek minket, de senki sem foglalkozott velük különösebben. Legalábbis annyira nem, hogy abbahagyjuk a lelkes kurjongatást és éljenzést. Pedig egy idő után nem kis tömeg verődött össze belőlük. A mester megértően elmosolyodott és csendre intett bennünket. A tömeg azonnal elhalhatott.
- Köszöntök mindenkit céhünk soron következő Tízpróbáján! Eme rangos megmérettetésre utoljára 10 éve került sor. Akik akkor teljesítették a próbákat, máig nem felejtették el azt a kemény, de csodálatos két napot, és teszünk róla, hogy az először próbálkozók számára is ugyanilyen felejthetetlen legyen ez az esemény. Igen, jól hallottátok, ez egy esemény, egy próba, itt csak egyetlen ellenfeletek van, méghozzá önmagatok. Nem számít ki hányadikként ér célba, csak az, hogy a legtöbbet hozzátok ki magatokból. Tíz próbát kell teljesítenetek két nap alatt, amely során bejárjátok majd az egész vidéket, és rengeteg újdonsággal fogtok találkozni, majd a második nap végén visszaérkeztek ide, és megkapjátok a próba elvégzését igazoló pecsétet, ami örökké emlékeztetni fog titeket arra, amit itt véghezvittetek! – A céh régebbi tagjai hangosan felüvöltöttek és egyenként magasba emelték a kezüket, melyen ott díszelgett a tíz évvel ezelőtti próba emléke, a pecsét, mely egy kutya, vagy farkas szerű fekete állatra hasonlított. Izgatottan vártam már a kezdést. Már el is képzelet, hogy milyen jól fog állni az a pecsét.
A mester elégedett volt az előző próbák teljesítőinek a reakciójával, büszkén bólintott egyet, aztán kis szünet után folyatta, mikor újra elcsendesedtünk.
– Minden próbát, az előző teljesítése után ismertetnek az önkéntes segítőink, akik frissítőt, ételt, és pihenési lehetőséget is biztosítanak a résztvevőknek. Az idei első próba a

Futás

Innen - Egy hatalmas, két oszlop közé kifeszített hosszú vászonra mutatott, melyen ott díszelgett a felirat: Start.- indultok pontban 8-kor, a cél pedig a Vailah romkert. Sok szerencsét, találkozunk ugyanitt holnap este, és ne feledjétek: A LELKETEK LEGYEN MINDIG VAD!!
Még egyszer utoljára elhangzott a csatakiáltás, ezúttal a céh összes tagjától. Goldmine mester eközben elhagyta a pódiumot, mi pedig lelkesen készülődni kezdünk a startra.
A kellemes izgalom, ami a próba miatt a hatalmába kerített, egyre csak nőt, minél közelebb kerültünk a kezdéshez. Türelmetlenül olvastam végig a tájékoztatót, amit kaptunk a próba aktuális körével kapcsolatban. Mint utóbb kiderült, ilyet minden kör előtt kapunk majd.
Az út 10 kilométer hosszú a városon és egy erdőn át, az utat pedig jelzőtáblával fogják nekünk mutatni, hogy el ne tévedjünk. A célunkat a város melletti erdőségben találjuk, a Vailah romkert egy hajdanán piszok gazdag földesúr erdőjének romjait őrzik.
Gondosan zsebre vágtam a papírt és vártam, hogy végre a többiek is befejezzék a lap tanulmányozását. Nem kellett sokat várnom, a többiek is csak gyorsan átfutották a lapon olvasható szöveget, mindenki alig várta már a kezdést. És végre eljött a pillanat. Mikor úgy tűnt, hogy már mindenki eltette a lapot és csak az indulásra vár, Megszólalt újra a kürt, mely felért egy hangos ordítással, hogy start.
Mindenki futásnak eredt, de nem volt könnyű a tömegben lassan tudtunk csak előre haladni. Az ilyen körülmények leginkább a kicsi és törékeny alkatú embereknek kedveztek, akik szinte észrevétlenül képesek voltak átslisszolni a legkisebb résen a tömegben. Én szerencsére ezek közé az emberek közé tartoztam. Szépen óvatosan átcsusszantam néhány kar alatt, pár ember között és már szabad is volt az út. Újra futásnak eredtem és hamarosan megérkeztem az első útjelző táblához, mely nyíl formájú volt és az egyetlen lehetséges út felé, azaz egyenesen előre mutatott. Kíváncsi lettem volna, hogy ha másik úton megyek és nem ezen, akkor a tábla merre irányított volna, de nem foglalkoztam vele túl sokáig, a kijelölt útirányba kezdtem futni egyenesen előre.
Gyorsan futottam, így a tömeg, ami azért verődött össze, hogy láthassák, hogyan teljesítik a Quatro Cerberus céh tagjai a próbát, szinte észre sem vett, mire észbe kaptak, már tovább is futottam. Szerencsésnek mondhattam magam, mert bár ugyan nem néztem hátra, valaki, aki ugyanazt az utat választotta, mint én, a hangokból ítélve eléggé megrekedt a tömegben.

A folyamatos futástól jócskán elfáradtam, érezhetően lassabban haladtam, mint a legelején, és kénytelen voltam egy picit megállni, hogy több oxigénhez jussak. Kezemet a szúró oldalamhoz tapasztottam, és zihálva vettem a levegőt. Még nem értem ki a városból, de már nem lehettem messze a szélétől, valami ezt súgta nekem.
Tovább futottam. Nem akartam most elpazarolni minden mágikus erőmet már a legelején, csak akkor szerettem volna használni, ha már más lehetőségem nincsen.
Eljutottam még egy táblához, ami ezúttal egy kétfelé ágazó úttól nem messze lett felállítva. Így pont nem lehetett tudni, hogy most merre is kéne a két út közül menni. Egy ideig egyik lábamról a másikra állva gondolkodtam, hogy melyik utat is válasszam.
~ A jobb, vagy a bal?... Ec-pec, kimehetsz…~ Egyik útról a másikra tekintgettem, végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy mágiát fogok használni.
- Csak pár pillanat az egész. Red Carpet. – A Magasba emelkedtem a körülöttem állók hangosan felmorajlottak és szemükkel követtek a magasba. Csak a házak teteje fölé szálltam, éppen csak annyira, hogy tudjam, melyik irányba van az erdő amit keresek.
~ Jól tippeltem nem vagyok már olyan messze…~ Csettintettem egyet, mikor megláttam az erdőt. Visszaereszkedtem a macskaköves útra és folytattam a futást a bal utat választva. Alig mentem pár métert egy újabb táblába botlottam, ami ezúttal három út felé mutatott,. Nagyjából hasonló helyzetbe keveredtem, mint az előbb.
Tőlem a legtávolabbi utat választottam, ami a legközelebb volt a város széléhez. Megint futásnak eredtem, de valahogy furcsa volt az út. Össze- vissza kanyargott, és mintha visszafelé vezetne a város szíve felé.
- Red Carpet! – újra a magasba emelkedtem és körbenéztem. – Igen, ez az út visszavezet abba az irányba, amerről jöttem. – Magam ostobaságán zsörtölődve – hogy nem ellenőriztem az utat – fordultam vissza. Mire odaértem a hármas elágazáshoz, a tömeg már beért és én egyenesen beléjük rohantam. Olyan nagy volt a tömeg, hogy azon még én sem tudtam volna átfurakodni. Támadt egy ötletem.
- Yellow Fire! – Egy egész tisztességes lángot sikerült összehoznom, melynek füstje már elég erős szaggal járt. A tömeg amint megérezte a szagot, legalább négy lépést hátrált.
Újra futásnak eredtem kezemben az orrfacsaró füstöt ontó lánggal, ahogy közelebb értem valakihez, azonnal elhátrált. Mikor kiértem a tömegből megszüntettem a varázslatot.
- Red Carpet! – Kissé bosszús voltam, annak ellenére, hogy úgy terveztem, csak akkor használok mágiát, ha muszáj, mégis kicsit gyakran kellett előhúznom valamit a kalapomból, hogy előrébb juthassak.
A magasból már világosan lehetett látni, hogy a középső út vezet kifelé a városból. Visszaereszkedtem a földre, és mielőtt még bárki bármit is tehetett, vagy mondhatott volna, újra futásnak eredtem, ezúttal a középső úton. Jó öt perc múlva kiértem az erdőből.
- Vajon a többiek hogy haladnak? – Merült fel bennem a gondolat. Jelen pillanatban senkit sem láttam a céhből. Azon agyaltam, talán már mindenki lehagyott, amíg én a rossz úton rohangásztam. Viszont meglehet, hogy ők is ugyanúgy jártak mint én.
Megráztam a fejem.
- Nem, most inkább a próbára kell koncentrálnom.
Tovább futottam be az erdőbe. A kijelölt úton haladtam tovább ismét csak egyenesen. Aztán újra egy táblába botlottam. Balra mutatott az egyetlen út felé, amin tovább mehettem. Már majdnem tovább rohantam, mikor észrevettem egy jóval vékonyabb ösvényt, amit bokrok takartak el. Ha véletlenül nem nézek oda, akkor észre sem vettem volna.
- Még egy út? – Alaposan elgondolkodtam. Meglehet, hogy inkább ezen az úton kéne mennem, de az is lehet, hogy csak egy újabb nagy kerülő lenne. Viszont valahogy ez az út tűnt alkalmasnak, annak ellenére, hogy az úton a fák gyökerei elég alaposan megnehezíthették az ember dolgát, az alacsony faágakról nem is beszélve.
- Kockáztassunk! A legnagyobb hiba, amit most elkövethetek az, ha állandóan attól félek, hogy elkövetek egy hibát. – Vettem egy mély levegőt és átfurakodtam a bokrokon, amik eltakarták az ösvényt. Alig tíz perc múlva találtam egy újabb útjelző táblát.
- Ez az! – örvendeztem, hogy nem egy olyan utat választottam, amit még csak bele se kalkuláltak a próbára és szépen sikerült eltévednem. De nem így volt, és ez mérhetetlen boldoggá tett, arról nem is beszélve, hogy most már ki is bírtam fújni az izgalomtól bennrekedt levegőt. Tovább mentem a nyíl által megadott irányba és hamarosan egy tágasabb útra kerültem. Az ösvény jó választás volt. Bár össze-vissza karmoltak a bokrok és a cserjék, nem egyszer hasra vágódtam majdnem a gyökerek miatt és az alacsony ágak is a szemem kiverésén ügyködtek, mégis sikerült lerövidítenem az utat valamennyire. Folytattam az utat az erdő belseje felé. Egy ideig nem jött velem semmilyen útbaigazít tábla, így arra saccoltam, nemsokára odaérek. De az út megint kétfelé ágazott és nem láttam sehol se táblát.
- Mi az?! Valami huligán elvitte? – Nézelődtem ingerülten, aztán négykézláb ereszkedtem és megnéztem, hátha bedőlt az egyik bokorba, vagy valaki eldugta viccből. De hiába néztem a földön nem láttam sehol sem. Felálltam és leporoltam magam, közben szemeimmel továbbra is az útjelző táblát kerestem. És végül meg találtam:
A két út között álló nagy tölgyfa egyik ágán lógott, a fa lombja szinte teljesen eltakarta a táblát.
Alaposan szemügyre vettem, hogy a kötél, amivel a faágra lett rögzítve, nem csavarodott-e meg, de semmi gond nem volt vele, a nyíl a bal oldali irányba mutatott. Tovább mentem a megadott irányba, az út egyre szűkült, míg végül egy, az előzőre emlékeztető ösvény nem lett belőle. Hirtelen, ahogy a növényzet sűrűbbé vált, sötétebb lett az erdőben. Aztán megint kezdett világosabb lenni, az út megint kiszélesedett és végül egy tisztás szélére értem.
Egy magas kőfal tövében már ott várakoztak az önkéntesek. Volta, akik már nagyban magyarázták a következő fordulót a résztvevőknek. Közelebb mentem én is a falhoz és vártam, hogy mi lesz a folytatás.

- Matrózok az ágyúkhoz, vitorlákat kienge... Jó reggelt. - mire agyam bekapcsolt, már az ágyam mellett álltam, és próbáltam kitalálni, vajon honnan is jött a ködkürt hangja. Majd hirtelen bekattant. Hiszen erre várt mindenki már hetek óta! 7-re kell beérnem a céhbe, mielőtt elkezdődik Goldmine megnyitója! A próbát legutoljára tíz éve rendezték meg, és társaim valami miatt elég titkolózóak voltak vele kapcsolatban - egész konkrétan a legkisebb információt sem adták azon kívül, hogy létezik ilyen "játék".
Szokásos tempómban lapátoltam be a reggelit és öltöztem fel; evés közben nagyjából 0.3 Reigen-nyi teljesítményt nyújtottam.
De gondolataim továbbra is a próbák körül forogtak. Vajon mi lesz? Mit kell csinálni? Lesz-e elég elsősegély, mert ahogy a céhet ismerem, a csonttörés lesz a minimum.. Feltehetőleg másoké.
Izgalmam hamarosan Arisára is átragadt, aki türelmetlenül repült körbe-körbe a ház fölött. Normális esetben a városőrség már rég riadót fújt volna, hacsak nem ismerték volna már régóta a lányt. Abban a pillanatban, ahogy kilöktem az ajtót, már ott is termett mellettem, készen arra, hogy elrepítsen a célhoz. Tekintetéből olyan szinten sütött az izgalom, hogy szinte hallottam gondolatait.
~ Gyerünk már!
- Kivételesen gyaloglunk, Arisa. - próbáltam kicsit lehűteni a lelkesedését, és gyors kocogásba váltottam. A meglepett Severus szinte azonnal behúzta szárnyait, és siklani kezdett mellettem, ami több méter hosszú testét és a reggeli forgalmat számítva nem volt kis teljesítmény. - Szinte biztos vagyok benne, hogy a próbákat egyedül kell teljesíteni, segítség nélkül. Mit szólnál ahhoz, ha külön indulnánk? - a határozott fejrázás előtt pillanatnyi habozás sem volt. De nem is lepődtem meg rajta. - Akkor csak gyere velem! Nem tudom, saját erőmből mennyire tudom teljesíteni, de mindenben biztos vagyok.. Csak ne kelljen tájékozódni.

Nem is tudtam, hogy tényleg ennyien vagyunk.. Nagyjából mindenki itt volt, a legújabb tagoktól kezdve a legrégebbiekig, akik közelében mindig úgy éreztem, mintha erejük agyonnyomna. Néhány sátort is láttam az udvaron - komolyan itt aludtak, hogy biztos ne késsenek el?
- Ice Make: Stairs! - oldottam meg a hátsó sor problémáját. Néhány lépés magas lépcső emelkedett fel, amire én és rajtam kívül még két ember fel tudott állni, így beláttunk magasabb céhtársaink fölött a pódiumig. Méghozzá éppen időben - Goldmine lépett ki az ajtón. Minden Quatro Cerberus-os szájából hangos üvöltés szakadt ki, mit a mester széles vigyorral fogadott, majd feltette kezét, jelezve, hogy csendet kér.
- Köszöntök mindenkit céhünk soron következő Tízpróbáján! Eme rangos megmérettetésre utoljára 10 éve került sor. Akik akkor teljesítették a próbákat, máig nem felejtették el azt a kemény, de csodálatos két napot, és teszünk róla, hogy az először próbálkozók számára is ugyanilyen felejthetetlen legyen ez az esemény. Igen, jól hallottátok, ez egy esemény, egy próba, itt csak egyetlen ellenfeletek van, méghozzá önmagatok. Nem számít ki hányadikként ér célba, csak az, hogy a legtöbbet hozzátok ki magatokból. Tíz próbát kell teljesítenetek két nap alatt, amely során bejárjátok majd az egész vidéket, és rengeteg újdonsággal fogtok találkozni, majd a második nap végén visszaérkeztek ide, és megkapjátok a próba elvégzését igazoló pecsétet, ami örökké emlékeztetni fog titeket arra, amit itt véghezvittetek!
Na végre! Szemeim csillogtak az izgalomtól. Végre kiderült, miből is áll pontosan a verseny, vége az idegölő tudatlanságnak! Naná, hogy én is meg fogom ezt csinálni az újoncokkal a tíz év múlva következő, újabb versenyen! Újabb üvöltés harsant, és régebbi tagjaink felemelték kezüket, büszkén mutatva azt a jelet, amit idáig nem tudtam hová besorolni. Hangos kiáltással csatlakoztam én is a hangzavarhoz. Goldmine szája büszke mosolyra görbült a tagok reakciójára, majd újfent felemelt kézzel kért csendet, de már csak nagy nehézségek árán haltak el a kiáltások.
– Minden próbát, az előző teljesítése után ismertetnek az önkéntes segítőink, akik frissítőt, ételt, és pihenési lehetőséget is biztosítanak a résztvevőknek. Az idei első próba a

Futás

Innen - A bejáratnál most két oszlop meredezett, közöttük egy széles szalag feszült, START felirattal.- indultok pontban 8-kor, a cél pedig a Vailah romkert. Sok szerencsét, találkozunk ugyanitt holnap este, és ne feledjétek: A LELKETEK LEGYEN MINDIG VAD!!
Az újabb kiáltás végét már nem is várták meg a szervezők - néhány önkéntes körbesétált, és kiosztották a kezükben tartott lapokat. Mikor hozzám is eljutott egy, kíváncsian dugtam bele az orromat.
10 kilométer hosszú távot kellett megtennünk, ami itt kezdődött, átment a városon, ki az erdőbe és végül egy hajdan volt, szemtelenül gazdag földesúr várának maradványainál ért véget. Tehát az első próba inkább csak arra való, hogy eljussunk a rendes próbákhoz..
A tömeg ezután odahömpölygött a startvonalhoz, és türelmetlenül várta a kezdést. Nekem egyszerű dolgom volt, Arisa hátára ültem, így senki nem akart engem agyontaposni.
- Hé! Csak céhtagok versenyezhetnek! - furakodott be mellém egyik magasabb rangú tagunk.
- De hát Arisa is céhtag! - háborodtam fel, Arisa pedig vészjóslóan sziszegni kezdett.
- Formailag még nem. De könnyen segíthetünk rajta! - közölte Lann. - Hova kéri a céhjelet, és milyen színben? - izzott fel kezében egy mágikus pecsét.
Kíváncsian fordultam felé. Szemeiből szinte azonnal kiolvastam a választ.
- A szárnyára, világoskéken. Akkor hát.. Üdv a céhben!
Újabb kürt hangzott fel, mire a szalagnál álldogáló céhtagok azonnal átszakították a startvonalat, és sprintelni kezdtek a cél irányába. Megpróbáltam eszembe idézni azt, hogy merre is írta a romkertet a papír, de döbbenten jöttem rá, hogy semmilyen támpontot nem nyújtott az útiránnyal kapcsolatban.
~ Ideje a tömeget követni. - váltottam át kocogásba. Időkorlát nem volt a feladaton, és ez még csak az első kör volt, nem akartam magam teljesen kifárasztani.
Az első percek után meglehetősen monotonná vált a futás, főleg amiatt, hogy látszatra a tömeg minden elágazásnál megfeleződött, ki jobbra, ki balra tért le. Arisa láthatóan remekül szórakozott, de kérésemhez hűen nem szólt bele soha abba, hogy milyen utat választottam, Egészen addig nem is volt gondom, amíg ki nem értünk az épületek közül. Addigra talán csak tíz-tizenkét ember futott előttem. De az út az erdőben négyfelé ágazott el.. És minden irányba ugyanannyian indultak. Ilyen helyzetben csak egyvalamit lehet tenni...
Egy vékony jégpálca jelent meg előttem. Némi imbolygás után eldőlt, egyenesen a jobb oldali útra mutatva. Habozás nélkül követtem az ősi módszer által kijelölt utat, Arisa meghökkent tekintetét figyelmen kívül hagyva.
Az erdő legsűrűbb részében eszméltem rá egy apró problémára, mikor már vagy fél órája nem láttam senkit.
- Szerintem nem erre kellett volna jönni. - álltam meg. - Ice Make: Stairs! - tettem le a kezem a földre. Keskeny csigalépcső termett a semmiből, amire habozás nélkül fel is rohantam. A magaslati megfigyelőpontról nagyjából belőttem, hogy hol vagyok.
- A semmi közepén. - tájoltam be a világ minden táján megtalálható pontot. Na jó.. Nem messze egy kisebb patak csörgedezett, amit felismertem, illetve egy meredek oldalú domb. Hát, ez is több a semminél. Gyorsan lefutottam a már most olvadozó lépcsőn, és a patak felé vettem az irányt a még mindig furcsán viselkedő Arisa oldalán.
- Ice Make.. Bridge? - találtam ki egy nevet, mire egy masszív jéghíd jelent meg a patak fölött. A túlparton egy frissen kitaposott ösvényt láttam. A céhből erre járt valaki! Habozás nélkül indultam meg az úton.

***

- Na jó, feladom.. Hányadszor járunk ennél a fánál? - kérdeztem elkeseredve. Arisa vidáman rebegtette meg szárnyait, őt nem viselte meg annyira a futás, mint engem. - HETEDSZER?! - kiáltottam fel, egy csapat varjút riasztva fel az említett növényről. - Innom kell valamit.. - ültem le egy kőre. Már hetek óta nem esett az eső, így csak saját mágiámban bízhattam. Kezemben jégkockák nőttek, amelyekből kettőt odadobtam a Severusnak, a többit pedig saját számba vettem. De alighogy olvadni kezdett a számban a jég, hangos mordulásokat hallottam a bokrok felől, majd apró, rózsaszín lények léptek elő.
- Ezek.. Goblinok. Méghozzá egy egész törzs. - próbáltam őket összeszámolni. Meglehetősen sokan voltak, de nem annyian, hogy veszélyt jelentsenek rám, leszámítva a hegyes fogpiszkálókat, amiket ők lándzsaként tartottak bokám felé. Ha ezekkel megszúrnak, komolyan megsérülhet az önérzetem.. Vezetőjük előrelépett, és félreérthetetlen mozdulatokkal mutogatta el, mit akarnak. Jeget. Sokat.
~ De nincs időm erre. Mi van, ha el akarnak rabolni, és istenként tisztelni amiatt, hogy a szárazságban is tudok jeget teremteni? - ráztam meg a fejem. - Sajnálom, de kifogytam a jégből - léptem hátrébb. Az egész törzs egy emberként lépett előre. Hátamon gyenge ütést éreztem, majd felfogtam, mi is történt. Egy hálót dobtak rám! Pánikba esve és két kézzel kalimpálva próbáltam lekaparni magamról a hálót, ami azzal fenyegetett, hogy mindjárt gúzsba köt. Tántorgásom során egy aljas gyökér is megtámadott, a földre kényszerítve engem.
- Szeddlerólam, szeddlerólam! - hadartam, majd Arisa unott pillantására megnéztem, mivel is hadakoztam. - Oh. - emeltem fel az ártalmatlanul apró fegyvert, ami legfeljebb a nyakamra tekeredve jelentett volna rám veszélyt. - Akkor talán menjünk. - tápászkodtam fel, és sebesen futni kezdtem, mielőtt a goblinok úgy döntöttek volna, hogy újabb csapdát vetnek be. Csalódott kiáltásokat hallottam magam mögül, és apró lábak dobogását, de én voltam a gyorsabb. Nemsokára ismét egy ismerős kanyarhoz érkeztem. És ami még fontosabb, egy ismerős alakot is láttam magam előtt!
- Ade! - kiáltottam fel. A térmágus meglepődve pillantott vissza, és kissé lelassított, hogy be tudjam érni
- Rane! - köszöntött ő is. - Hogy bírjátok a tempót? - kérdezte. Neki láthatóan nem volt gond, hogy ilyen melegben kell futkároznia - bár, ha ugyanott vagyunk, én biztosan többet keringtem, és gyorsabban, mint ő.
- Arisa jól, én is, de szerintem már vagy ötször megkerültem ezt az átokverte labirintust. - értem oldalához.
- Őő ugye nem a táblákat követted? - mutatott rá az út végére.
- Milyen táblák? -lepődtem meg, Arisából pedig egy mély sóhaj szakadt ki, mintha azt mondaná: Na végre!. - Azt hittem, véletlenszerűen kell utat választani!
- Ott az a tábla. Van amelyik a helyes utat mutatja, és van amelyik nem. - végre észrevettem a táblákat. Na persze, így könnyű... - Korábban találtam olyan út szakaszt amelyik visszakanyarodik önmagába, ha táblát követi az ember. Én inkább az általam tervezett útvonalban bízok mint ezekben.
- Oh. Csoda, hogy idáig eljutottam. - keseredtem el, majd sötét pillantást vetettem a szaporán és teljes hittel bólogató Arisa felé. Jön még kígyóra dér..
- Volna kedved egy ideig együtt futni? - jött az égből jött adomány. - Így jobb eséllyel háríthatjuk el az esetleges akadályokat.
- Nos.. Végülis, nem volt szó arról, hogy kötelezően egyedül kell futni. Rendben! - egyeztem bele boldogan.
Most, hogy biztosan tudhattam, jó irányba futok, fáradtságomat mintha elmosták volna. Egészen egy tisztásig jó tempóban haladtunk, de ott egy újabb akadály megállásra kényszerített minket.
- Na ezeken hogy jutunk át? - rebegte Adelus. Óriási fák, bokrok és különböző futónövények sora rohant át előttünk, éppen utunkban.
- Hát.. te el tudod hajlítani a teret. - állapítottam meg, én pedig a Frost Aura erejéhez fordultam. Néhány másodpercen belül már vastag jégréteg borította a földet és a nem mozgó fák kérgét; Ade és Arisa mágiája megvédte őket a hatástól. Habozás nélkül futottam be a gyalognövények közé, amelyek azonnal meg is fagytak. De a megfagyott növények hirtelen megrázták magukat, és újra teljes mozgékonyságuk birtokában rohantak tovább, csak hat méter magasan.. Egy elegáns szaltóval kellett hátraugranom, mielőtt eltapostak volna a növények.
- Hoppá. - reagáltam a majdnem halálos próbálkozásra.
- Ez nem fog működni. Ha materiat tennék az útjukba azt is magukba szívnák. És túl nagyok ahhoz hogy eltérítsem őket. - mérgelődött Ade. - Más terv kell ide. Át kéne repülni valahogy felettük.
- De az egyszerű csalás! - jelentettem ki egyszerűen. Ha lehetne repülni, semmi izgalmas nem lenne az egészben! - Ha jeget teremtek, és nem őket akarom megfagyasztani.. Ice Make!
Egy alagút jelent meg az útjukban, meglehetősen vastag falakkal. Vajon működik?
- Így ez már fizikai akadály, nem mágikus. Remélem, beválik.
Ezt a jeget már nem tudták elszívni, ebben igazam lett. De csúnyán elszámoltam a teherbírást, vagy a növények súlyát: ahogy egyre többen próbáltak meg átkelni rajta, az alagút hangos ropogás kíséretében megadta magát a súlynak.
- Ez sem jött be.. Na jó, csaljunk. - egyeztem bele.
- Nem de a jég. Emlékszel még Krillianra? A jéggel bevont útra? Szerinted el tud csúszni egy seregnyi rohanó fa?
- Ha nem torlódnak fel teljesen, megér egy próbát.. Ice Make: Floor!
Talpam alatt jég tette csúszóssá a talajt. De a növények rosszabbul jártak, gyökereik nem tudtak a földben megkapaszkodni. Leveleikkel kétségbeesetten kapálódzva dőltek fel, még jobban megnehezítve a mögöttük jövők dolgát.
- Most, Rane! - kiáltott Ade, és futásnak eredt. Csak remélni mertem, hogy ő nem fog elcsúszni a csorda útjának közepén. Én és Arisa villámgyorsan értünk át, egy centivel sem lemaradva tőle.
- Megcsináltuk! - vidultam fel.
- De meg ám. Az Ice Make verhetetlen. Szerintem ezek több útvonalon is keresztül vonulhatnak. Remélem többször már nem akadnak az utunkba. - erre csak bólintani tudtam.
- És, ötleted szerint merre van a cél? - kérdeztem egy kissé kifulladva.
- Arra. - mutatott egy számomra véletlenszerű irányba.. - egy lejtős részen egy patakhoz fogunk lejutni és ott már csak egy dombon kell feljutnuk a romkhoz. Az eredeti út végigkanyarog felfelé. Ha nem gond mi egy meredekebb részen megyünk fel. Legalábbis én így terveztem.
- Egy patak... Ha véletlenül látsz rajta egy jéghidat, ne lepődj meg.
- Csak nem előre dolgoztál? - pislogott.
- Mondtam, hogy eltévedtem... - morogtam, miközben megtaláltuk a még mindig ép jéghidat. Arisa pedig udvariasan próbált nem belehalni az elfojtott nevetésbe. Szóval ezért volt végig ilyen vidám..
- Itt voltál a közelben a domb tövében és....tejóég – próbált meg nem teljesen kiakadni Adelus. - Nos azt hiszem biztos lesz olyan része a próbának, ahol meg én fogok gyengén teljesíteni - próbált meg vigasztalni.
- Hogyne... Ha majd valakinek el kell magyarázni valamit, és időkorlát van a feladaton. - motyogtam halkan.
Ez volt az a domb, ami olyan fárasztónak tűnt, hogy inkább nem akartam megmászni. A lustaság fél egészség.. Halkan lihegve másztunk felfelé, Arisa egy kissé elemelkedve a földtől siklott mellettünk.
A magaslatról már tisztán látszottak a romok - és a tömeg, akik már megelőztek minket.
- Iceclaw! - kiáltott fel egyik céhtársunk. - Drága barátunk, ugye adsz nekünk szenvedőknek némi hűs jeges adomány?
- Azt hittem, hogy mi kapunk frissítőt! - riadtam meg. Nehogy nekem kelljen mind a tíz próba után jeget idéznem az egész céhnek, mert akkor esélyem se lesz a végére!
De végül csak megidéztem néhány jégcsapot, mikor egy önkéntes közelebb jött hozzánk, egy tálcával, tele étellel és itallal.
- Huh köszönjük a jeget! – hálálkodott a kifacsartnak és nyúzottnak tűnő segítő. - Itt a nagy melegben minden jegünk elolvadt már.
Tízből egy... Ennél rosszabb már csak nem jöhet!

Közvetlen előzmény A mágus visszatér című kaland.

A nyári nap még alacsonyan járt, mikor hangos kürtszó csendült fel és búgott végig az egész városon és környékén. A hirtelen előtörő hangra madarak röppentek fel az ágakról, vagy az avarból és vadak nézelődtek ijedten az ellenség után kutatva. Egy húszévesforma hosszú barnahajú fiú egy fa kérgének támaszkodva ugyancsak felriadt a hangra álmából. Hatalmasat ásított és nyújtózott, majd visszadőlt a kéregnek. A fa ágai úgy csavarodtak köré, mintha csak valami fotelban ülne. elég sokáig keresgélte a tökéletes alvóhelyét, de teljesen megérte. Hiába érkezett vissza a céhbe és várta érintetlenül a szobája egyszerűen nem bírt elaludni az ágyon. Két éven keresztül aludt fák tetején, kemény kősziklán, vagy a hideg anyaföldön. Este elég sokáig fenn volt hisz megállás nélkül mesélni kellett a kalandjairól és élményeiről, amit az elmúlt két évben élt állt. Viszonzásképpen pedig ő is meghallgatta néhány társa történetét. Már javában elmúlt éjfél is mire odáig jutott, hogy nyugovóra térhetett volna. Felment a régi szobájába, lepakolta a cuccait és lemosta magáról az utazás koszát, de mikor befeküdt az ágyba furcsa kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Annyira elszokott az ágytól, hogy rosszul érezte magát benne. Félve is vallotta be magának, de túl kényelmes lett neki az efféle luxust. Inkább kinyitotta az ablakát és kiszökkenve a város melletti erdőbe vetette magát és végül ott találta meg a neki megfelelő alvóhelyet.
Visszagondolva az estére széles vigyor jelent meg az arcán. Jó volt újra látni a többieket. Ezen mélázva a nap még magasabbra érte és a sugarai pont áthatoltak a fák lombjain egyenesen a fiú szemébe. Hunyorogva állta fel és tudatosult benne, hogy már elkellett volna indulni. Végig szökellt a fák vastag gyökerein nem egy állatot halálra rémisztve, míg végül kiért az erdőből. Felnézett az égre, hogy rendesen láthassa a nap állását.
– Remek még így is van kicsit több mint fél órám - nyugtázta magának elégedetten és visszarohant az erdőbe. Mivel sietnie kellett Windbourne Speedel felgyorsított magát és hipp-hopp levadászott egy vadkant, amit helyben meg is sütött és teljesen fel is falt. Csupán a gyökerek között hagyott csontváz emlékeztette a világot a szőrös állat létezéséről. Jóízűen böffentet egyet, majd megpaskolta a hasát. Felkelt a földről és leporolta a nadrágját.
– Úgy tűnik idő van - jelentette ki magának és csettintésére egy narancsosan lángoló felhő jelent meg a lába alatt. A magasba emelkedve áttört a fák sűrű lombkoronáján és a szabad ég alá került. A város felé vette az irányt, ahol már messziről lehetett látni a céhház köré gyűlt tömeget. Az óra a templomtorony tetején már csak egy hajszál választotta el a hét órától. Reigen nem akart még csak véletlenül sem lekésni semmiéről. Ha egy bolha köhint a színpadon a Tízpróba miatt ő azt is látni akarta, így hát rákapcsolt és beszáguldott a tömeg mögé éppen időben.
A céhház kapuja előtt összetákolt pódium előtt nyomorgott az egész céh, meg még néhány kíváncsiskodó. Reigen érdeklődve szemlélte a tagokat voltak közöttük ismerős arcok és ismeretlenek egyaránt. Nyílván sok új taggal büszkélkedett az elmúlt két évben a Quatro Cerberus, gondolta magában a fiatal mágus.
A tornyon az óra mutató kattant egyet és árugrott pontosan a hetes számjegyre. Abban a pillanatban egy szikár, magas testalkatú varázsló lépett fel az emelvényre. Fakó piszkosszőke haján most is egy fekete süveget viselt, aminek a karimáján egy tüskés öv díszelgett. Szokásos sötétszínű pólóját és egyszerű nadrágját hordta ezúttal is. Nyakában ott volt a mára már szimbólumnak számító ékszer a Quatro Cerberusban, a tüskés nyakörv. Fekete napszemüvegén megcsillant a nap sugara. Végig nézett ez összegyűlt tömegen és elismerően húzódott mosolyra a szája. A tömegben mindenki izgatott beszélgetésbe vagy mozgolódásba kezdett. Goldmine felemelte a kezét jelezvén, hogy csendet kérne mindenkitől. Egy kézmozdulat elég volt ahhoz, hogy az egész parknyi ember egyszerre elhallgasson.
– Köszöntök mindenkit céhünk soron következő Tízpróbáján! Eme rangos megmérettetésre utoljára tíz éve került sor. Akik akkor teljesítették a próbákat, máig nem felejtették el azt a kemény, de csodálatos két napot, és teszünk róla, hogy az először próbálkozók számára is ugyanilyen felejthetetlen legyen ez az esemény. Igen, jól hallottátok, ez egy esemény, egy próba, itt csak egyetlen ellenfeletek van, méghozzá önmagatok. Nem számít ki hányadikként ér célba, csak az, hogy a legtöbbet hozzátok ki magatokból. Tíz próbát kell teljesítenetek két nap alatt, amely során bejárjátok majd az egész vidéket, és rengeteg újdonsággal fogtok találkozni, majd a második nap végén visszaérkeztek ide, és megkapjátok a próba elvégzését igazoló pecsétet, ami örökké emlékeztetni fog titeket arra, amit itt véghezvittetek!
Az utolsó mondatnál az igazi veterán tagok együttesen emelték magasba az említett relikviát és üvöltöttek vadul az égbe. Mindegyik pecséten ugyanaz a farkasszerű állat szimbóluma díszelgett, ami mintha a nyelvét nyújtotta volna. Reigen nem is csodálkozott rajta, hiszen ilyen nyári melegben melyik kutya vagy farkas nem lihegett volna a teste hűtéséért. Goldmine büszkén nézett végig rajtuk, aztán pár pillanat után ismét a magasba emelte a kezét, hogy lecsitítsa a tömeget.
- Minden próbát, az előző teljesítése után ismertetnek az önkéntes segítőink, akik frissítőt, ételt, és pihenési lehetőséget is biztosítanak a résztvevőknek. Az idei első próba a futás! Innen indultok pontban 8-kor, a cél pedig a Vailah romkert - mutatott a pár tíz méterrel arrébb két oszlop közé kifeszített ponyvára, amire a START szót mázolták fel valamilyen mágiával – Sok szerencsét, találkozunk ugyanitt holnap este és ne feledjétek: A lelketek legyen mindig… VAD!! - az utolsó szót az egész céh egy emberként zengte tudtára adva a világnak, hogy ott vannak mind és szívvel lélekkel felkészültek a próbákra. Goldmine ráncos arcán ismét megjelent egy halvány mosoly, aztán megfordult és lesétált a színpadról. Reigen örömmel tapasztalta, hogy céhmestere az égvilágon semmit nem változott, talán egyel több ráncot számolt az arcán, de abban korántsem volt biztos, hogy jól látta.
Mindeközben az említett segédkezők akcióba lendültek és bevetették magukat a tömegbe. A kezükben lévő tájékoztató lapokat úgy kapkodták ki a kezükből, mint a keselyük a döglött tetem belsőségeit. Reigen nem tolakodott, hisz nyolc óráig bőven ráért, ha meg véletlenül nem jutott volna neki az se zavarta volna. Szerencsére azért kapott, így a város valamennyire megmenekült egy ámokfutástól.
A férfiú kezébe vette a papírdarabot és jó alaposan szemügyre vette. Az egyik részén egy térkép volt látható, ami sematikusan bemutatta honnan indulnak, merre kell átmenni és körülbelül hol van a cél. Mellett pedig a szöveg az instrukciókat tartalmazta.
Hajdanán a város melletti erdő mélyén élt Vailah gróf a gazdag földesúr, aki egy valóságos erődöt épített a pénzes hátsója alá. Hiába volt meg mindene, amit akart, egy valamit sosem kapott meg. Az igaz szerelmet. Egy nő sem volt hajlandó megtűrni magam mellett hosszútávon. Nem a kinézetével volt baj, hanem az elviselhetetlen személyiségével. Egy idő után már a személyzete sem bírta ki mellette és sorban mondtak fel neki. Végül egyedül maradt az egész erődszerű kastélyban. Ott is lelte halálát egyedül, magányosan, a párnái között. Utód és rokonok híján a bírtok tulajdonos nélkül maradt. Ez a történet már talán száz éves is meglehet, ha nem több. Az erődből azóta csak egy része maradt fenn, a város lakói köznyelvében pedig Vailah Romkertként maradt meg.
A szövegből Reigen számára kiderül, hogy egy tíz kilométeres távról van szó a városon és az erdőn át, ahol természetesen útjelző táblák segítik a mágusokat. Valamint a verseny semmilyen formában nem korlátozta a mágia használatát. Széles vigyor jelent meg a fiatal mágus arcán.
– Ez gyerekjáték lesz! - nevetett fel hangosan, amire páran felhorkantottak. Reigen felpillantott az órára és mivel bőségében volt az időnek a tömegbe vetette magát, hogy ismerősöket keressen, de főleg egy valaki érdekelte, őt azonban sehol sem találta. Talán nem is vesz részt a versenyen, hisz már eleget láthatott, futott végig az agyán. Mivel sehol sem találta meg az illetőt visszabandukolt a startjelző ponyvához. Előrefurakodta magát, amit számos felháborító szó kísérte, míg végül már a hasát simogatta a szalag. Már csak kevesebb, mint egy perc volt hátra az indulásig. Minden szem a felső órára szegződött és nézték, ahogy a másodpercmutató lassú kattogással közelít a tizenketteshez. Többek arcán és halántékán egy izzadságcsepp gördült végig az izgalomtól és feszültségtől. Aztán megszólalt a várva várt kürtszó.
– ÚÚÚVÓÓÓÁÁÁÁÁHH!!! – rontott előre Reigen ordítva, közben pedig a lábain megjelentek a cikázó szélspirálok, amik felgyorsították a mozgását. Valósággal kirobbant a startról és torkaszakadtából ordítva sprintel előre az utcán nyílegyenesen. Ezt egészen addig folytatta, míg egy elágazáshoz nem ért. Végig se gondolva merre kellene menni, vagy merre mutat az útjelző tábla fölszaladt a szemben lévő ház oldalán, a tetejéről elrugaszkodva pedig maga alá idézett egy lángoló felhőt és előre süvített. Alaposan áttanulmányozta a térképet és a következő tervet eszelte ki. Míg mások belezavarodnak a város labirintusszerű utcáiba, meg az erdő ismeretlenjébe, addig ő nyílegyenesen a cél felé halad. Hangosan felnevetett saját zsenialitásán, mikor egyszer csak eltűnt alóla a felhő.
– Mi a…
A következő pillanatban pedig egy erős rántást érzett magán és tehetetlenül kezdett zuhanni, majd csapódott be egy zöldséges bódéba. Köhögve és szédelegve botorkált ki salátákat és egyéb zöldségeket levakarva magáról.
– Azért rögtön csalni, az nem szép dolog - szólalt meg az utca széléről egy hosszú ezüstös hajú férfi, reszelős hangján. Most is a szokásos fekete köpenyét hordta, ám ezúttal a csuklyát nem húzta az arcába.
– Stover! Már azt hittem nem is jöttél el a próbára! - nevetett fel a fiú, majd egy karalábét húzott ki a zsebéből.
– Ki nem hagynám
– Te is versenyzel? Nem láttalak a rajtvonalnál pedig kerestelek.
– Nem én már kiöregedtem ebből. Meghagyom a fiataloknak. Amolyan öntörvényű felügyelőként vagyok jelen - felelte hanyagul odavetve, mintha semmi jelentősége nem volna.
– Oh, már értem. De miért lenne szabálytalan a repülésem? Hisz a papír szerint minden mágia megengedett - lóbálta meg a rendezvény elején kapott papírját. Stover intett egyet, mire a papír lángra kapott és azonnal hamuvá égett.
– Repülve még egy kolibri is megcsinálja a próbát. Abban mi a kihívás? Úgy nem küzdesz! Hogy élvezhetnéd a győzelem mámorító ízét, ha nem vért izzadva küzdesz meg érte? Apád sosem választotta a könnyebb utat - engedett szabadjára egy személyre szabott szónoklatot Reigennek.
– Hmm. Ebben igazad lehet. Végül is mindegy, hogy levegőben vagy a földön megyek, úgy is elsőként érek oda. Még mindig elég nagy előnyöm lehet - morfondírozott el magában.
– Arra azért ne vegyél mérget. Úgy tűnik nem vetted észre, hogy míg mi itt beszélgettünk negyvenhét céhtag szaladt el a kereszteződésnél. Negyvennyolc.
– Basszus! - kapott észbe Reigen és gyorsan a tömeg után rohant. Újra aktiválta a gyorsító mágiáját és pikk-pakk behozta az előtte lévő emberek háromnegyed részét. Az út azonban megint kettéágazott. Illetve az útjelző tábla jobbra mutatott, de többen fordultak baloldalra, mint a hivatalosra. Ez teljesen összezavarta hősünket és tanácstalanná vált, végül támadt egy ötlete. Ő a harmadik opciót választotta, az egyenest. A Stealth in Earth varázslatnak köszönhetően könnyűszerrel hatolhatott át bármilyen földön, sziklán, kövön vagy betonon. Vígan rohant át a házakon, mások nem kis meglepetésére. Volt aki lalrimavízión nézte az élő közvetítést a rendezvényről és egyszer csak az egyik részvevő vidáman integetve rohant át a nappalin az elvé* előtt. Mások egyszerűen felsikoltottak mikor a zuhanyzó mellet sprintelt el, mikor a telt keblű hölgyemén éppen használta. Gyorsan átszaladt a falon, ám amin eltűnt vissza is dugta a fejét, hogy még egyszer szemügyre vehesse az orrvért fakasztó látványt. Jutalma a falból kitépett zuhanyrózsa lett, ami pont fejbe találta. A fájó kobakját dörzsölgetve szaladt tovább folytatva az útját egészen addig míg a valószínűleg utolsó falnak teljes erőből nekiment és lepattant róla. Elterülve a földön a vörösen égő arcát tapogatta. Egy öreg hölgy pattant fel a foteljából és sietett oda mellé.
– Úristen! Jól van fiatalember?! – aggodalmaskodott a néni. A fiatal mágus meg se hallva a következőt kérdezte:
– Miből van a fal?
– Hogy mi? A fal? Az bizony fából a jól tudom, de hát miért kérdezi? Ne hívjak egy orvost?
A válaszon Reigen csak a szemét forgatta. Tudhatta volna, hogy nem lesz hozzá kegyes a sors és ott tesz keresztbe neki, ahol csak tud.
– Nem kell köszönöm. Elég, ha csak nyitsz egy ajtót - felelte szelíden összekaparva magát a földről.
Az ajtón kilépve az erdő tárult a szeme elé. Jól sejtette, hogy ez a ház már a város szélén épülhetett. Viszont nem tudta, hogy a levágással mennyi időt nyerhetett, azonban egyben teljesen magabiztos volt. Az erdő az ő pályája. Régebben borzalmas tájékozódással rendelkezett. Sokáig tartott neki is, de végül sikerült beismernie, hogy akár egy tíz négyzetméteres bebútorozott szobában képes lett volna eltévedni. Nos konkrétan ez azóta se változott, de a természet más volt. Sok mindet tanult Ricotól és az erdőben való tájékozódás is köztük volt.
Még utoljára felpillantott a napra, hogy belője a megfelelő útirányt, aztán a sűrűbe vetette magát. Nem érdekelte a többi részvevő, nem figyelte az ösvényeket és az útbaigazító táblákat is ignorálta. A csökkenő kilométerekből pedig érezte, hogy közel járhat, már csak pár száz méter választhatta el a céltól, mikor egy furcsa hangra lett figyelmes. Azonnal lefékezett és a hang irányába fordította a fejét. Elkerekedett a szeme mikor meglátta a mellette álló Valacot. Az állat igazi neve természetesen Vakondmalac volt, de pórisan nyelvjárásban csak egyszerűen Valacnak nevezték és a környéken ennek az állatnak volt a legfinomabb húsa. A városban azt is csak a legelőkelőbb luxus éttermekben lehetett kapni a húsából, mivel nagyon ritka állatnak számított. Reigen nyáltermelése azonnal beindul, a Valac pedig észrevette a haspók mágust és számára erősen baljóslatú szándékát is. Több se kellett neki visítva futásnak eredt.
– Hé! Gyere csak vissza! Úgy is megeszlek! - kiáltott fel és üldözőbe vette az állatot, aki pont ellentétes irányba szaladt a céltól. A Valac kitartóan menekült és ezt Reigen is elismerte, de nem menekülhetett meg a haspók gyorsasága és állandó, szűnni nem akaró éhsége elől, aki olykor tűnik inkább egy feneketlen zabagépnek, mint embernek. Egy órás kergetőzés után sikerült kifárasztania a lényt és utolérte. Nem használhatott semmilyen sebző mágiát, mert ha véletlenül felsérti a húsát, vagy csak egy részét pörköli meg búcsút mondhatott volna a szaftos ízének.
Végül minden jó, ha a vége jó. Reigen elkapta a Valacot és tábortüzet rakva jól átforgatva egyenletesen megsütötte. A finom porhanyós hús szinte szétolvadt a szájában. Valósággal a mennyekben érezte magát. Még neki is eltartott egy jó darabig, mire befalta a negyed tonnás állatot.
Aztán jóllakottan indult el a cél felé, de mikor odaért kétségbeesetten tapasztalt, hogy ő lett az utolsó, noha akár elsőként is odaérhetett volna.
– Akkor is megérte! - paskolta meg vidáman a hasát, hisz ha választhatott volna, akkor sem hagyott volna elúszni egy ilyen lehetőséget.



*Ha a televízió rövidítése tévé, akkor ezen logika alapján a lakrimavízió elvé.

az új külső:

Spoiler:

Eleinte nem tűnt fel semmi, csak az hogy szokatlanul sokan vagyunk a céhben, amikor az étkezések vannak. Szinte minden nap új arcok bukkantak fel, olyanok, akiket még sose láttam. Ezzel párhuzamosan viszont a küldetéstábla megtelt felkérésekkel. Hihetetlen módon minden jel arra mutatott, hogy senki se akar semmilyen feladatot vállalni.
Hamarosan megtudtam, hogy mi a szokatlan tömeg oka: Közeleg a 10 évente megrendezett Quatro Cerberus céhpróba.
- Az erő, a mágia, és a kitartás próbája -áradozott Olive verseny előtti utolsó estén a zajos ebédlőben ülve. - Azt hallottam az idei feladatok nagyon nehezek lesznek. Aki részt vesz a kihívásokon annak minden tudására szüksége lesz. Még mindig nem hiszem el, hogy te is részt veszel rajta.
- Pedig így igaz, kedves Olive. Ki nem hagynék egy ilyen alkalmat. Itt a lehetőség bizonyítani, hogy én is a céh tagja vagyok. Még ha nem is tartozom az ordítozós fajtába. Nem véletlenül jelentkeztem amikor Richard végre elmondta a múlt héten, hogy mi ennek a csődületnek az oka. – néztem a hátam mögött vadul csaholó idősebb mágusokra.
- Hát az biztos Ade, és valóban nem meglepő, hogy ennyien vagyunk. Csak 10 évente van ez a próbasorozat. – nevetett Olive.
A hangulat egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. Mögöttem két varázsló a 30 évvel ezelőtti próbát emlegette, amikor wyverneken kellett lovagolnia a résztvevőknek. Mások azt emlegették, amikor egy széles folyót kellett átúszni, és az egyik jelölt megvárta míg a többiek elindulnak, és utána befagyasztotta az egészet, hogy előnyre tegyen szert úszás helyett korcsolyázásban.
Sokan a jelöltekre váró megpróbáltatásokról beszéltek. Eléggé valószínűtlennek tartottam, hogy el kell majd lopnunk a király ékszereit, de az már hiteles pletykának tűnt, hogy az első feladatok még viszonylag hétköznapi, egyszerű dolgok lesznek, mint pl. egy sziklafal megmászása.
- Versenyzőknek takarodó! – kiabált bele a hangzavarba Richard, mire több céhtag tapsolni vagy vonítani kezdett.
- Ez neked szólt Ade – nevetett Olive. - Kéz és lábtörést holnap. Alig várom, hogy lássam a versenyeiteket. Remélem csinálsz valamit, amire még évek múltán is kacagva fogunk visszaemlékezni.
Kissé szorongva mentem lefeküdni, a holnap kezdődő 10 próba miatt. Nehezen bírtam elaludni, mikor másnap a hangos kürtszóra riadtam fel, és ijedtemben kizuhantam az ágyamból.
Kellett pár perc, mire rájöttem, sikerült megnyugodnom, és leesett, hogy ez a szokatlan és sokkoló ébresztő a legendás 10 próba első napjának szólt.
Siess kölyök, ez neked szólt! - hallottam a familliársom hangját az asztalomról – hetek óta erről a versenyről áradozol, te meg az összes tökkelütött mágus.
Már öltözöm! - Kiálottam vissza, és valóban sikerült rekordgyorsasággal elkészülnöm.
Hé! tegyél le. Én nem akarok részt venni ebben! Már pedig részt fogsz! – torkoltam le a könyvemet, miközben próbáltam becsukni az ellenkező codexet. - ott leszel a táskámban, mert nincs kizárva, hogy jól jöhet az amit tudsz.
Lerobogtam az alsó szinte, a tömeg hatalmas volt, és a nyitott főkapun még most is jöttek a céhtagok. Olyan sokan voltunk, hogy Goldmine mester az egyik nagyobb gyakorlótermet ideiglenes étkezővé alakíttatta át. Meglepő módon viszonylag hamar sikerült reggelihez jutnom. Úgy tűnt a próbán résztvevőknek ma különleges előjogok jártak.
Hét órakor már mindenki a kastély feldíszített főkapuja előtt felállított emelvény előtt tolongott. Nem sokkal később megjelent a céhmester is arcán a jellegzetes vigyorával. Egy ideig hagyta hadd vonítsanak és tapsoljanak falkájának lelkes tagjai majd csendre intette az előtte összegyűlt mágusokat.
- Köszöntök mindenkit céhünk soron következő Tízpróbáján! Eme rangos megmérettetésre utoljára 10 éve került sor. Akik akkor teljesítették a próbákat, máig nem felejtették el azt a kemény, de csodálatos két napot, és teszünk róla, hogy az először próbálkozók számára is ugyanilyen felejthetetlen legyen ez az esemény. Igen, jól hallottátok, ez egy esemény, egy próba, itt csak egyetlen ellenfeletek van, méghozzá önmagatok. Nem számít ki hányadikként ér célba, csak az, hogy a legtöbbet hozzátok ki magatokból. Tíz próbát kell teljesítenetek két nap alatt, amely során bejárjátok majd az egész vidéket, és rengeteg újdonsággal fogtok találkozni, majd a második nap végén visszaérkeztek ide, és megkapjátok a próba elvégzését igazoló pecsétet, ami örökké emlékeztetni fog titeket arra, amit itt véghezvittetek!
A régebbi céhtagok vad üvöltéssel és vonítással válaszoltak, és kezüket a magasba tartották. Mindegyikükön ugyanaz a jel ragyogott fel: egy kutya, vagy inkább egy cerberus fej.
A mester büszkén bólintott a céhtagok gesztusára, és csak pár pillanattal később intette csöndre a lelkesen kiabáló tömeget.
- Minden próbát, az előző teljesítése után ismertetnek az önkéntes segítőink, akik frissítőt, ételt, és pihenési lehetőséget is biztosítanak a résztvevőknek. Az idei első próba a

FUTÁS!

- Innen– mutatott egy oszlopok közé kifeszített hosszú, START feliratú ponyvára –indultok pontban 8-kor, a cél pedig a Vailah romkert. Sok szerencsét, találkozunk ugyanitt holnap este, és ne feledjétek: A LELKETEK LEGYEN MINDIG VAD!!– A mester ezúttal velünk együtt kiáltott fel, majd lesétált a színpadról, és néhány céhünk legrangosabb varázslóival kezdett el beszélgetni.
Egy óra van még a futásig? Nem rossz. Elolvastam a verseny szabályait, miközben felsiettem a szobámba, és mire felértem, addigra már készen álltam egy tervvel. Gyorsan feltúrtam a könyveimet, papírjaimat a térképeim után kutatva. Vailah romkert. Egyszer már jártam ott, igaz akkor nem a városból, hanem egy küldetésről hazatérve másztam meg a dombot, hogy megcsodáljam a romokat.
Mint régészet iránt érdeklődő mágus nem hagyhattam ki akkor azt a lehetőséget. Most viszont pont az lesz a cél. Jobb nem is lehetne.
Hohó megvagy! – kiáltottam fel diadalmasan, mikor kezembe akadt a megfelelő térkép. Volt némi elképzelésem arról, hogy melyik útvonal lesz kijelölve. A főút a céhtől át a városon, majd azon kívül. Végül pedig letérve a romkerthez vezető útra. Nem rossz út, de biztos ott lesz majd a legtöbb akadály. Ellenben ha más úton mennék...A térképemen nem voltak jelölve kis ösvények, ám már korábban bejártam a város környékét, és voltak ötletem arról merre is lehetne menni, elkerülve a főutat.
Persze a kerülőút nagy része nekem is ismeretlen volt. Úgy döntöttem majd a vége felé fogok csak letérni a kijelölt útról. Ám azért a fejembe véstem azt az útvonalat, amit a legvalószínűbb, hogy kijelöltek a domb felé. Végül pedig miután átöltöztem futásra alkalmas ruhába, és felkötöttem az övemre a táskámat, még egy spaceloop-ot is hátrahagytam a szobámban. Ha valami balul sülne el, és irányt tévesztenék, akkor egyszerűen csak bemérem az itt hagyott téranomáliát, és máris lesz egy biztos viszonyítási pontom.
Mikor végre mindennel elkészültem izgatottan lerobogtam a földszintre. Lent már nagy volt a tömeg. Senki sem akarta lekésni az elindulásukat. Mivel volt még némi idő, nem voltam rest bemelegíteni a futás előtt. Rendszeres kocogóként nagyon is jól tudtam milyen fontos is ez egy hosszan elhúzódozó futás esetén.
Végül eljött a pillanat amikor az összes versenyző felsorakozott a rajtvonalnál. Idegesen lökdöstük egymást, majd hangos kürtszó hasított az általános zsivajba. Mindenki egyszerre indult meg páran, gyorsító, vagy levegőmágiákat használva szinte kilőttek a mezőnyből. Mi többiek kénytelen voltunk egymást lökdösve futni, a szurkolók hangos biztatása mellett.
Egy ideig együtt rohantam a mezőnnyel, majd a nézők nagy megrökönyödésére feléjük futottam, és átbújtam a szalagkorlát alatt.
- Hé maga meg mit csinál a verseny arra van! - kiáltott fel egy idős bácsi.
- Áá feladta, feladta – kiáltották mások.
Hagytam hagy kiabáljanak. Nagyon is jól tudtam merre haladok, és szem ágában se volt a város labirintusában bolyongani. Tudtam, hogy melyik mellékutcákon kell futnom ahhoz, hogy elkerüljem a főutat, mégis visszajussak a mezőnyhöz.
Az utcákon alig voltak. Mindenki a versenyt nézte. Ám akik a város kihalt részein lézengtek mind meglepődtek rajtam. Volt aki még integetett is hogy merre menjek. Velük se törődtem csak futottam a kisebb utcákon. Valaki nagyon alapos lehetett, mert a mellék utcákban is akadtak figyelem elterelő táblák, de engem ezek nem téveszthettek meg. Szinte tökéletesen ismertem a városunkat, és nem egyszer szó szerint bekötött szemmel is végigfutottam rajta.
Egyszer ugyan egy illúzió csapda elbizonytalanított, de hála serach magicknak bemértem a spaceloopom, és így sikerült betájolnom magam, és csukott szemmel rohanva figyelmen kívül hagyva a zavaró érzékcsalódást haladtam tovább.
Végül mindössze húsz perec alatt kijutottam a céh városából. Visszatekintve még láttam a céh otthonául szolgáló kastély egyre zsugorodó alakját, majd hátat fordítva egy búzamező felé rohantam. Mivel biztos voltam benne ,hogy a tulaj mérges lenne ha letarolnám a termést, egy materia lapon siklottam át felette, hogy elérjem a tábla túloldalán lévő főutat.
A lassan, tántorogva sétáló céhtársam igencsak megdöbbent, amikor megjelentem előtte. Még intettem neki, és sok szerencsét kívántam majd mentem tovább. Az úton már jóval kevesebben voltunk. Az útlevágásom, sikeres taktikának bizonyult. Nagyon is el tudtam képzelni, hogy a többség, még a városban bolyong. Ám még itt a mezők, és az erdők mentén haladva sem voltunk védve a csapdáktól.
Egy alkalommal egy fa elevenedett meg előttem, és hatalmas ágaival elkezdte seperni az utat. Csak egy materia kockában elrejtőzve tudtam áthaladni az erős ágak jelentette akadályon.
Később amikor az út elkanyarodott a táblát figyelmen kívül hagyva teljesen más irányba fordultam. Meg kellett másznom egy kisebb dombot, de láttam, hogy helyesen tettem. Az út, ugyanis egy kerülővel visszacsatlakozott önmagába. Lentről biztos valami illúzió miatt nem lehetett észrevenni a trükköt. Reméltem, hogy ennél rosszabbal már nem fogok találkozni.
A tervem az útlevágásokkal, részben bevált. Sikerült elkerülnöm szinte az összes csapdát, ám amivel nem számoltam az a nehéz terep. Az aljnövényzettel dúsan benőtt erdő, a mocsaras részek, a kiterjedt cserjések mind komoly nehezítő körülmények voltak. Ezeken nemhogy futva, de még gyalog se lehetett volna átjutni. Így kénytelen voltam újra elővenni a materia varázslatomat. Egy lapos téglatest hoztam létre a szuper anyagból kék színben, majd azon ülve repültem tovább. Ám sose emelkedtem pár méternél magasabbra. Igyekeztem mindig szinte súrolni az aljnövényzetet. Így csupán a rovarok, és a perzselő napsütés volt amik alaposan megkínoztak az utazás során.
Végül a mágiahasználat annyira kimerített, hogy a romkertet rejtő domb közelében visszamentem az útra és ott kocogtam tovább. A test fájdalma, szinte jólesett az elmém mederöltetése után. Már egy jó ideje futottam, amikor valaki a nevmet ordította mögöttem
- Ade! - Hallottam egy ismerősen csengő kiáltást. Hátrafordultam és nem kellett csalatkoznom. Rane Iceclaw barátom ügetett a nyomomban, aki Arisa nevű servus familiársa követett.
- Rane! - kiáltottam vissza boldogan, és lassítottam, hogy bevárjam a mögöttem futó jégmágust. - hogy bírjátok a tempót? -kérdeztem fáradtan, és pillantásom a kígyóra esett. Furcsa volt, látni, hogy nem lebeg a levegőben a gazdája mellett, ahogy azt mindig tette.
- Arisa jól, én is, de szerintem már vagy ötször megkerültem ezt az átokverte labirintust. - ért mellém.
- Őő ugye nem a táblákat követted? - kérdezem tőle, az előttünk lévő táblára mutatva, ami jobbra mutatott, arra amerre az az út tovább folytatódott.
- Milyen táblák? -lepődött meg a jégmágus. - Azt hittem, véletlenszerűen kell utat választani!
- Ott az a tábla. Van amelyik a helyes utat mutatja, és van amelyik nem. - Mutattam kissé csálén árró táblára. Megálltam elötte, hogy egy kicsit kipihenjem magam - Korábban találtam olyan út szakaszt amelyik visszakanyarodik önmagába, ha táblát követi az ember. Én inkább az általam tervezett útvonalban bízok mint ezekben. - intettem a hamis irányjelző mögé, ami Rane esete alapján egy újabb ilyesféle csapda lehet.
- Oh. Csoda, hogy idáig eljutottam. - szontyolodott el Rane, majd sötét pillantást vetettet familliársa felé.
- Volna kedved egy ideig együtt futni? - ajánlottam fel jégmágusnak - Így jobb eséllyel háríthatjuk el az esetleges akadályokat.
- Nos.. Végülis, nem volt szó arról, hogy kötelezően egyedül kell futni. Rendben!
Friss szövetségünk újabb erőfeszítésre sarkalt minket. Letértünk az útról és bevetettük magunkat a fák közé egy kis ösvényt követve. Az ösvény pont ott volt ahol a térkép jelezte. Még mindig ki tudtam venni itt-ott a favágók karcolt jeleit és tudtam, hogy jó irányba rohanunk. Egy tisztás, a patak, és aztán fel a dombra. Könnyű ügy lesz.
Ám mikor kiértünk a tisztásra, mindhárman meghökkenve álltunk meg.
- Na ezeken hogy jutunk át – Kérdeztem elképedve, az egymás mögött rohanva vonuló, hatalmas sétáló bokrokra emlékeztető lényeket látva. Még csak nem is láttam hasonlót soha.
- Hát.. te el tudod hajlítani a teret. - Jegyezte meg Rane, majd dermesztő hideget árasztva közéjük rohant. Úgy tűnt hogy a jeges aura tényleg lelassítja és megfagyasztja a csorda azon tagjait akiket elért, ám váratlanul elkezdtek egyre nagyobbra nőni. Pillanatok alatt pár növénylény elérte a hat méteres magasságot. Rane éppen hogy csak elkerülte, az eltiprást
- Hoppá. - kommentálta Rane a történteket
- Ez nem fog működni. -ráztam meg a fejem - Ha materiat tennék az útjukba azt is magukba szívnák. És túl nagyok ahhoz hogy eltérítsem őket. - fakadtam ki bosszúsan. - Más terv kell ide. Át kéne repülni valahogy felettük.
Úgy emlékeztem, hogy nem zárták ki a repülést, csupán azt mondták, hogy jelentősen megnehezítik annak az életét aki így próbál előnyre szert tenni. Talán egy kis gyors siklás nem fog gondot okozni mint ahogy korábban is megtettem a bokrok felett, ám céhtársam más véleményen volt.
- De az egyszerű csalás! - jelentette ki Rane felháborodva. - Ha jeget teremtek, és nem őket akarom megfagyasztani.. Ice Make!
Csikorgó hang kíséretében egy jeges alagút jelent meg a csorda vonulására megőlegesen.
- Így ez már fizikai akadály, nem mágikus. Remélem, beválik.
Úgy tűnt, hogy a jégmágusnak igaza lesz, de egyre több növénylény próbált átmászni az alagúton és a jég egy ponton túl már nem bírta a gyökerek rohamát és összeroskadt.
- Ez sem jött be.. Na jó, csaljunk.
Most ő akar repüli? Majdnem felnevettem. Viszont a jég eszembe jutatott egy ötletet, ami talán beválhat. Megint.
- Nem, de a jég. Emlékszel még Krillianra? A jéggel bevont útra? Szerinted el tud csúszni egy seregnyi rohanó fa?
- Ha nem torlódnak fel teljesen, megér egy próbát.. Ice Make: Floor!
A jég másodpercek alatt végigsiklott a füvön, jégpályát teremtve a nyári melegben. Ezúttal úgy történtek a dolgok ahogy szerettük volna. A lények megcsúsztak a sima, csúszós jégen és elzuhantak, Egyik a másik után. A vad vonulások rohama megtört és pillanatok alatt feltorlódtak egymáson.
Viszont pár lény nem esett el és tovarohant az erdőbe. A torlódás miatt pedig rés nyílt a sorfalukon.
- Most Rane! -kiáltottam és futásnak eredtem, ám látva, hogy milyen ütemben álltak talpra a növényszörnyek, gyorsan két kék színű materia falat idézem eléjük, hogy amíg felszívják a varázslatot addig is lelassítsam őket.
- Megcsináltuk! - lelkendezett a jégmágus, amint fej fej mellett rohanva átértük.
- De meg ám. Ice Make verhetetlen – lihegtem a sprint után. Visszafordultam, és figyeltem ahogy a sorfaluk újra helyreáll. Nem semmi lehetett ezt a valamit létrehozni, gondoltam - Szerintem ezek több útvonalon is keresztül vonulhatnak. Remélem többször már nem akadnak az utunkba
- És, ötleted szerint merre van a cél? - kérdezte Rane. Akárcsak én, ő is kimerült volt már.
- Arra. - mutattam a fák közé. - egy lejtős részen egy patakhoz fogunk lejutni és ott már csak egy dombon kell feljutnuk a romkhoz. Az eredeti út végigkanyarog felfelé. Ha nem gond mi egy meredekebb részen megyünk fel. Legalábbis én így terveztem
- Egy patak... Ha véletlenül látsz rajta egy jéghidat, ne lepődj meg.
- Csak nem előre dolgoztál? - lepődtem meg. Elképzelni se tudtam, hogy járhatott már erre korábban a jégmágus.
- Mondtam, hogy eltévedtem... - Felelte a jégmágus, miközben ráleltünk az olvadozó jéghídra.
- Itt voltál a közelben a domb tövében és....tejóég – képedem el, amikor megértettem mit is próbált az értésemre adni Rane. - Nos azt hiszem biztos lesz olyan része a próbának, ahol meg én fogok gyengén teljesíteni - jegyeztem meg diplomatikusnak szánt hangon miközben átsétáltunk a csepegő hídon a túloldalra.
Előttünk már csak a fákkal benőtt domb magasodott. A tetején ott kellett lenne a romoknak.
Lassan és keservesen haladtunk felfelé. Itt csak a terep jelentett egyedül akadályt. Ám szerintem még mindig jobban jártunk, mintha az utat választottuk volna. Rane szöges bakancsai jó szolgáltatott tettek neki ezen a talajon. Én pedig egy megidézett materia botra támaszkodtam. A cél közelsége mindkettőnk akaratát megacélozta, és egyre feljebb küzdöttük magunkat a fák alatt.
Mikor kiértünk a domb tetején lévő, romokkal teleszórt tisztásra, láttunk, hogy nem mi voltunk az elsők. Páran már megelőztek.
- Iceclaw! - kiált fel az egyikük örömmel. - Drága barátunk, ugye adsz nekünk szenvedőknek némi hős jeges adomány?
- Azt hittem, hogy mi kapunk frissítőt! - Felelte Ran,e de idézett néhány jégcsapot, amire azonnal lecsaptak a céhtársaink. A legtöbben a kezükben tartott italba rakták a jeget, de volt olyan, aki inkább a homlokhoz szorította, és úgy hűtötte magát. Az egyik önkéntes lépett oda mellék, kezében egy tálcával, amin üdítők sorakoztak. Mindketten elvettünk egyet-egyet Raneval.- huh köszönjük a jeget – hálálkodott a kimerültnek tűnő segítő. - itt a nagy melegben minden jegünk elolvadt már.
Szótlanul belekortyoltam az italba miközben a romokat néztem. Nos túl vagyok az első próbán. Visszagondolva ez még nem is volt olyan nehéz. Ám azért látva, hogy miket vonultattak fel a lelassításunkra, újra elkezdtem aggódni azon, hogy vajon mik lehetnek a következő próbák.

- RingRingRing – !!PUFF!! – Hallatszott hirtelen csatazaj szobám irányából, ahogy egy 90 fokos ívet leíró suhintással ösztökélve indítottam hűséges ébresztőórám a szembe levő fal felé, ahol engem felváltva ő is nyugovóra térhet. Arcomon kerek, izgatott szemekkel és fülig érő szájjal, testemen teljes menetfelszereléssel csörtettem ki a konyhába, ahol vissza mosolygott rám a tükörtojásból és szalonnából kreált arc. Úgy hajnal négy tájékán csináltam, „jobb mindent idejében elvégezni” címszóval. Heaven, - amennyire egy csőrrel csak lehet- vigyorogva, de szintén szótlanul ült az asztal másik végében és irtózatos sebességgel dobálta befelé a szalonna csíkokat. Kétlem, hogy az egész procedúra, bármelyikünk számára is tovább tartott volna 35 másodpercnél.
- Víz?
- Megvan!
- Térkép?
– A helyén!
– Különösen szélsőséges helyzetekre tartogatott vésztartalék marcipán és szalonna?
– Mind rendben!
– MINDENT ELSÖPRŐ LELKESEDÉS?
– NANÁ!
– Akkor barátom mindent beleee!!! – Azzal egy hirtelen mozdulattal felkanyarintva a fél vállamra batyumat s feltépve az ajtót, kiviharzottam az utcára nyomomban derék sasommal, s egy cseppet sem csökkentettem a tempón, amíg meg nem érkeztem a QC kastélyához. A fiorei órák, leszámítva a hálószobámban jobb létre szenderültet, ekkor öt óra 30 percet mutattak.
Noha az „esemény” hétre volt meghirdetve, ha az első sorban akar az ember helyet, jobb idő előtt érkezni. Az is megfordult a fejemben, hogy talán előző este lesátorozni lett volna a legcélszerűbb, úgy, ahogy – mint később megláttam – néhányan tették is. Noha az említettek túlzásba vitték a lelkesedést és az italozást is, így átaludva a hat órai ébresztőt, hét előtt nem sokkal másztak csak elő vackukból, amikor a tömeg teljesen körbe zárta őket. Igyekezetünknek meg volt az eredménye, a legelső sorban ujjongva fogadtuk Goldmine mestert és nyitóbeszédét.
- Köszöntök mindenkit céhünk soron következő Tízpróbáján! Eme rangos megmérettetésre utoljára 10 éve került sor. Akik akkor teljesítették a próbákat, máig nem felejtették el azt a kemény, de csodálatos két napot, és teszünk róla, hogy az először próbálkozók számára is ugyanilyen felejthetetlen legyen ez az esemény. Igen, jól hallottátok, ez egy esemény, egy próba, itt csak egyetlen ellenfeletek van, méghozzá önmagatok. Nem számít ki hányadikként ér célba, csak az, hogy a legtöbbet hozzátok ki magatokból. Tíz próbát kell teljesítenetek két nap alatt, amely során bejárjátok majd az egész vidéket, és rengeteg újdonsággal fogtok találkozni, majd a második nap végén visszaérkeztek ide, és megkapjátok a próba elvégzését igazoló pecsétet, ami örökké emlékeztetni fog titeket arra, amit itt véghezvittetek! – Erre aztán még a korábbinál is nagyobb üdvrivalgásba, őrjöngésbe torkollt a beszéd. Goldmine maga is meglóbálta néhányszor az öklét és felvonyított, de aztán csendre intette az elszabadult sokaságot.
– Minden próbát, az előző teljesítése után ismertetnek az önkéntes segítőink, akik frissítőt, ételt, és pihenési lehetőséget is biztosítanak a résztvevőknek. Az idei első próba a Futás. Innen indultok pontban 8-kor, a cél pedig a Vailah romkert. Sok szerencsét, találkozunk ugyanitt holnap este, és ne feledjétek: A LELKETEK LEGYEN MINDIG VAD!! – Újabb féktelen üvöltözés vette kezdetét, amely az időközben szép számban összegyűlt civil nézőket, némileg meghátrálásra késztette.
Írásos tájékoztató anyagot is kaptunk, de azt egy gyors átfutásnál többre nem méltattam. A feladat már adott volt, Goldmine elmondta a lényeget mi pedig készen álltunk bombabiztos haditervvel a zsebben. A részvétel a fontos, de az sem baj, ha épp mi érünk leghamarabb célba.

Sajnos a tökéletes rajtpozíciót nem sikerült elfoglalni, mi több, a starthoz felsorakozott tömegnek csak a hátsó szekciójában sikerült helyet szereznem. Heaven az előzőleg megbeszéltek szerint a magasban körözött s a terepet kémlelte. A táv tíz kilométer, s a helyes utat táblák mutatják. No de nekem eszem ágában sincs ezzel a több tucat versenyzővel együtt ügetni elágazástól elágazásig. Heaven puhán landolt magasba emelt kezemen, s kérdésemre „ Merre?”, újra felemelkedett, s nyíl egyenesen siklott a cél felé. A startot jelző pisztoly eldördült, s a sokaság megindult, én pedig vártam.
Futónak semmiképp sem tetszett a sok egymást lökdöső és lassító, tolakodó játékos, inkább hasonlítottak egy csordányi szervezetlenül menekülő, tohonya byzonra.
Kissé lecsillapítottam az imént említett csorda mozgásához hasonlóan dübörgő elmém, hogy helyet adjon másnak.
– Állati megszállás borz! Borz karmok! – Mondtam ki színpadiasan a varázsszavakat, mire halovány, zöld aura jelent meg körülöttem. Ökölbe szorított kezeim végén hosszú karmok formájába gyűlt az energia.
– Hello, Melina. – Mondtam bizonytalanul.
– Szevasz Kölyök. – Zizzent a válasz, kellemetlenül megbizsergetve dobhártyámat.
A hang hatására összerezzentem, s kezemmel az arcomhoz kaptam, véletlenül majdnem lemetszve jobb fülemet. Az apró kuncogástól, mely csak gondolatként létezett fejemben mégsem volt sajátom, újra kirázott a hideg. – Jobb lenne ha elindulnál.
Vélhetőleg jól szórakozott a helyzeten, de ennyi már csak kijár egy megszolgált öreg borznak, akit még a halál után is munkára fognak. Abban azonban teljesen igaza volt, hogy nincs idő tovább tötyörészni.
– Akkor hát vágjunk bele!
– Szó szerint… – azzal közel hajolva a talajhoz suhintottam néhányat karommal, mire a föld úgy tűnt el alólam, mint a kései hó a tavaszi napsugarak útjából. Egy része vízhez ért cukorként mállott szét, de a java jó három méter magasba emelkedve a hátam mögött végezte. Szokatlan volt mind birtokolni ezt a kölcsönzött erőt mind használni. Az első pár száz métert alig gyorsabban tettem meg az erőltetett gyaloglás sebességénél, utána azonban… Olyan könnyedén rohantam végig az harminc percet légvonalban mintha csak a felszínen tettem volna ugyan ezt.
– Jól haladunk, de egyre több a gyökér. – És valóban, egyre többször ütköztem a felettünk terpeszkedő fák, erős, vaskos gyökereibe. Noha úgy ahogy elbántak velük pengeéles szellemkarmaim, nem elemem a növények ilyenforma pusztítása. – Jobb lesz ha valamivel lentebb hatolunk. – Azzal, amennyire meg tudtam állapítani, öt hat méterrel mélyebben folytattuk az utat.
– Én a helyedben megcsócsáltam volna azokat az illatos gyökereket.
– Meghiszem azt. – Mondtam ki hangosan, pedig elég lett volna gondolnom.
– Egyre lassabban haladunk és egyre hangosabban zihálsz. Nem bírtad sokáig.
– Túl agyagos és sziklás a talaj, ezt a közeget nem hasítják ám olyan könnyen ezek a príma karmok.
– Ha tudnád őket rendesen használni…Add csak át az irányítást nekem, majd megmutatom hogy csinálja ezt egy veterán.
Eme megjegyzésen kellemeset mosolyogtam, majd megtörölve homlokom tovább ástam, ez úttal felfele.
– Remélem kimulattad magad, mert egyenlőre búcsút kell intenünk. Ez a terv befuccsolt, de azért köszi.
Nagy lendülettel érkeztem a felszínre, néhány méter magasra szökellve. Egy öreg tölgy azonban pont ott nyújtózkodott, hogy karjával kobakomra mért ütésével kicsit csökkentsen lendületemen.
– Szedd össze magad – nevetett még egy utolsót, majd ereje szertefoszlott.
Bosszúsan dörzsölgetve a fejemen keletkezett búbot körbenéztem. Útnak nyomát sem láttam, mindenfele csak a sűrű alig áthatolható erdő, fák, bokrok. Hazai pálya, ha épp nem versenyfutásról van szó. A nagy forgolódásban pedig – ha korábban nem sikerült volna – az irányt is sikerült teljesen elveszítenem. Néhány tíz méterre egy vaskos fenyő tört az ég felé, remek kilátóként szolgálva. Hamar fel is kapaszkodtam rá, s örömmel nyugtáztam, hogy a starthoz képest egész sokat tettem már meg, majdhogynem teljesen jó irányba. A tisztás és a rajta levő fehéres romok ha nem is nagyon, de kitűntek a csupa zöld tájképből. Azon voltam, hogy megjegyezzem merre is folytassam az utat ha leérek, amikor is az alattam levő ágak mintha egy jókorát lendítve rajtam, ledobtak volna magukról. Élesen kurjantva a meglepetéstől hátrafelé zuhantam, egy csoportnyi barátságtalanul tekergőző acéltölgy irányába.
– Állatimegszállásmacskaállatimegszállásmacska! Felis! – Kiabáltam hadarva, mire újfent idegen erő itatta át izmaim, s furcsa állatias pózban megkapaszkodva az egyik ágon megálltam.
Hamar biztonságos helyzetbe tornáztam magam, s mivel már előzetesen volt szerencsém Felis kellemetlen természetéhez, egy gyors köszönömmel el is engedtem a szellemet.

Újabb fél órán át küzdöttem a rengeteggel, mire végre egy mesterséges csapásra leltem. A terep szokatlanul barátságtalan volt, és feltűnően nagy akadályokat görgetett utamba. Az aljnövényzet mintha legjobb tudása szerint csak arra törekedett volna, hogy a lépéseim keresztezze, emelhettem akármilyen magasra. És olyan erdővel sem találkoztam még ahol az ágak csak úgy minden külső ráhatás nélkül képen törlik az embert. Sejthető volt, hogy valami vagy valaki szánt szándékkal akadályozott, de bíztam benne, hogy a fákkal együtt az illetőt is hátra hagytam. És láss csodát, néhány percnyi futást követően máris egy elágazáshoz értem, ahol apró tábla hirdette balra mutató nyilacskájával, „jó úton jársz versenyző, erre menj! Mindent bele”. Tovább rohantam, öt perc újabb tábla, rajta nyíl helyett felirattal, „fordulj meg”. Igen gyorsan öntött el a pulykaméreg, s megpördülve szembe találtam magam egy fával. A látvány oly mértékben volt meghökkentő, s egyben érthetetlen is, hogy korábban ökölbe szorított s magam elé tartott kezemet, leengedtem s vártam hogy a tréfa kieszelője megmutatkozzon. Hirtelen magok záporoztak elő a lombok közül, melyekből ököl végük indák sarjadtak. Még a becsapódásukat megelőzően arrébb ugrottam s abból a szögből láttam, hogy az egyik ágon egy zöld bőrű félpucér töpörtyű üldögél ragadozó vigyorral képén. Jobb kezével integetett, mire hangosan ropogva a fa is meglóbálta egyik ágát. Biztos voltam benne, hogy ez a kis szemétláda mókázni akar és ahogy eddig sem sikerült leráznom, eztán sem fogom tudni, ha csak elejét nem veszem minden további összetűzésnek itt és most. Az út széléhez ugrottam és én is felszökelltem egy izmos példányra. Platán versus Tölgy. Az én platánom valamivel terebélyesebb volt, így a nehéz vaskos ágakat csak lassan tudtam mozgatni, ereje azonban bőven kárpótolt. Úgy löktem félre egy felém hajított szikladarabot, ahogy a tehén hajtja el farkával a pimasz legyet. Ágaink egymásnak feszültek, recsegett, ropogott a két monstrum. Újonnan serkentett hajtások csaptak össze s tekeredtek egymásra, majd hirtelen pengeéles levelek csaptak felém elnyesve néhány útba eső gyengécske gallyat. Nem akartam túl nagy kárt tenni egyik erdei óriásban sem, de abban a helyzetben, csak egy az általam irányított fából kiemelt fallal tudtam védekezni. Már az a néhány perc is mióta viaskodtunk túl sok kárba ment idő volt, gyorsan kellett pontot tennem az ügy végére. Újabb adag friss hajtáscsokorral csaptam le a piszkos zöld varangyra, amíg én leszökelltem a földre s két ugrással a koszos kis manó mellett termettem. Hirtelen meglepetésében köpni nyelni nem tudott, s korábbi gonosz vigyora immár sehol sem volt. Hatalmas parasztlengőt kapott szerencsétlen, melytől furcsa fejfedője messzire szállt, ő maga pedig szédülten zuhant alá.
– Ezzel vége kis nyavalyás.
Ott álltam leterített ellenfelem fejénél s önelégült mosolyra húzva számat élveztem a diadal ittas percet, majd hirtelen minden pozitív érzés kiszökött belőlem s éreztem arcom kipirul testem pedig erősen verejtékezni kezd.
– A francba! Ha így folytatom utolsóként fogok beérni.
Rendszeresen ellenőrizve az irányt hol egy magasabb fa tetejéről, hol néhány általam emelt facölöp csúcsáról, figyelve a legtöbbször jó irányt mutató táblákra, további kemény egy óra loholás után célba értem. Csak néhány kipirult arcú céhtársat láttam és a beígért segítőket, bár csodálkoztam, hogy a kövérek értek ide legkorábban. Ezek szerint még jó időben vagyok. Heaven is ott csücsült az egyik lemállott fal tetején. Fejét felém fordította, s szomorúan csak annyit mondott.
– Hol voltál ? Már majdnem mindenki tovább ment!!

Bár az utolsók között ért be Reigen lelkesedése korántsem hagyott alább, sőt! Csak még jobban ösztökélte, hogy a következő számban megmutassa mire is képes. Szerencséjére nem volt vele partnere, aki nyílván jó alaposan a szemére hányta volna, az elbizakodottságából következett hasra esést. Mindenesetre Nokinerk ebben a pillanatban is a Mágikus Könyvtárban bújta a hőn szeretett könyveit.
Pár perces tétlenkedés után Reigen is észrevette iratokkal flangáló önkénteseket, meg a kisebb mobilis asztalok előtt kígyózó sorokat. Fogalma sem volt miért, de birkamód beállta a sor végére és várt. Igazából jól tette, mert így lehetett érvényesíteni az első próba teljesítését. Amint sorra került felírták a nevét és az érkezése időpontját, majd egy papírt nyomott mosolyogva a kezében a fiatal szemüveges lány. Reigen megeresztett egy hálálkodó vigyort és kiállt a tömegből alaposan áttanulmányozni a kapott papírt.
A második próba falmászás címszó alatt futott és értelemszerűen a feladat a Vailah romok falán való átmászás volt. Ám nem akármelyiken, hanem a legmagasabb húsz méter magas, vastag kőfalon, mely az erőd hajdani büszkeségét tükrözte. Viszont Reigen arcára fagyott a magabiztos mosoly, mikor meglátta a szomorú tényt, hogy nem használhat mágiát. Pedig épp azon gondolkodott, hogy vajon mi nézett volna ki a legjobba, ha egyszerűen átsétál rajta, vagy ha mondjuk fölszalad rajta. Ezt már sosem tudjuk meg. A papíron még feltüntették a bármilyen nem mágikus eszközök használatának a lehetőségét, ám mivel semmilyen eszköze nem volt nála, ezt figyelmen kívül hagyta. Amúgy sem hitte, hogy segíthetett volna rajta az ásója vagy bármely más cucca. Maximum két villát bírt elképzelni, amit a falba vág, hogy megkapaszkodjon rajtuk. Többször is átolvasta az instrukciókat, ám egy kérdés még mindig ott lebegett a fejében, amire nem talált választ.
- Öhm bocsi… - kocogtatta meg az előző önkéntes hölgyemény szabadon hagyott vállát – Mikor lehet kezdeni a második próbát?
– Ó azt rögtön, ahogy megkapod a papírt - válaszolta kedvesen mosolyogva, mintha teljesen természetes és egyértelmű lett volna a válasz.
– Micsoda?! És eddig erről miért nem szólt nekem senki?! - akadt ki félig meddig jogosan.
– De hát nem kérdezted - válaszolta bután a festett hajú leányzó. A fiú legszívesebb a haját tépte volna ki erre a válaszra. Mármint a sajátját. Vett egy mély lélegzetet és próbálta kisöpörni a fejéből a tudatot, hogy így is hátrányban van és a céh nagy része már mind előtte jár, talán már a sokadik próbával.
Végül a zsebébe gyűrte a papírt és odasietett a feladatnál említett hatalmas falhoz. Ha esetleg valakinek nem lett volna szemmel látható különbség a falak magassága között a kedves szervezők még egy speciális mágikusan fénylő sávval meg is jelölték a kőmonstrum tövét.
Felnézett a fölé tornyosuló objektumra, majd megeresztett egy vigyort. Igazi kihívásnak érezte már ezt a feladatot, mivel sosem kellett ilyet csinálnia ezelőtt, mindig kéznél volt a mágia. Bízott az ügyességében és akrobatikus képességeiben is. Összecsapta hát a kezét és belekapaszkodott egy résbe, majd egy következőbe.
A fal viszonylag jól megmunkált sziklatömbök alkották, de azért rajtuk is látszódott az idő vasfoga, mi nem volt túl kegyes. A kövek számos helyen repedtek végig, nem egynél még üregek vagy nagyobb mélyedések is láthatóak voltak, amik nem igazán ácsingóztak üresen.
Négy-öt méter magasságban épp egy ilyen üregbe kapaszkodott meg a kezével, mikor szúró fájdalmat érzett a jobb mutatóujjában.
– Áú! - kapta ki a kezét onnan, majd előreppent az ismeretlen támadó is, egy furcsa, kis szárnyas lény. Testmagasságuk csak épphogy elérte a tíz centimétert. A felsőteste egy sárgás bőrű, aszott emberére emlékeztetett, lábai pedig egy darázs potrohára. Sárga fekete csíkos szelvényezett kitinpáncél borította be, a lény dereka meg olyan vékony volt, mint a csuklója. Hegyes, ráncos fülei hátrafelé csapva nyúltak el. Hosszú ezüstös haja normál állapotban a háta közepéig ért volna, ám most lobogott. Hosszú, vastag fekete szemöldöke legalább akkora volt, mint az egész feje. Ajkai sötétszínben virítottak, arcán pedig utálatos kifejezés ült. Feje búbjából két sárgás fekete antenna nőt ki, mint valami rovarnak. Hátából pedig két pár ízelt szárny mozgott folyamatosan a levegőben tartva, ahol cikázott jobbra-balra hirtelen és kiszámíthatatlan irányváltásokkal.
– Egy Doxy?! – lepődött meg Reigen teljesen jogosan. Mindig is úgy tudta, hogy a doxyk csak korhadt fákban telepszenek meg. Ebben azonban hiányos ismerettel rendelkezett, mert bár ő tényleg csak így találkozott velük, ezek az ádáz kis lények előszeretettel fészkelik be magukat elhagyott romok sziklaüregeibe is.
– Újabb betolakodó! Támadás! - szólalt meg hadarva, nagyon magas hangon, szavaira azonban az összes környező hasadékból csak úgy tódultak kifelé a doxyk. Rátámadtak Reigenre és csípték, szúrták, haraptál ahol csak érték. Nyárias ruházatának köszönhetően pedig sok helyen érték. Reflexszerűen már teremtett volna egy tűzlabdát, hisz féltek tőle és a tűz volt az egyik legnagyobb ellenségük, de még időben észbe kapott. Még épp időben ugyanis néhány önkéntes szeme rá szegeződött.
Akaratlanul is elengedte a kezével a kapaszkodót és hessegetni kezdte maga körül a bosszantó kis lényeket. Az egyensúlyából kibillent, tizenvalahány doxy pedig megragadta hátul a mellényét és húzni kezdte, ezek után pedig hátra billent és zuhanni kezdett a mélybe. Hangos puffanással terült el a földön, a levegőben a kis bestiák pedig csak kacarásztak vékony hangjukon. Néhányan még le is pacsiztak egymással, mások pedig táncot jártak az égen.
Reigen nyekeregve tápászkodott fel a földről. Bosszantotta a tény, hogy könnyűszerrel átjuthatna rajtuk, ha használhatna mágiát, hisz abszolút nem veszélyes lények ellene. Lassan bele gondolt milyen nehéz is lehet egy mágiát nem használó ember élete.
Megrázta a fejét és arrébb szaladt a fal mentén, majd tíz-tizenöt méterrel messzebb ismételten megpróbálkozott, de nem jutott messzire. A doxy sereg követte és csatlakozott hozzájuk még néhány. Ezúttal azonban nem várta meg, míg lelökik, hanem inkább leugrott és a talpára érkezett. A repkedő kis dögök ismételten csak kacarásztak rajta.
Reigen erre felkapott a földről egy követ és jól irányzott dobással letarolta az egyiket. A doxyk arcára fagyott a vigyor és elképedt értetlen tekintettel bámulták társuk eltűnését. A vigyorgásból vicsorgás lett és dühödt tekintettel meredtek rá a fiúra, majd csontig hatoló csata sikollyal rohamra indultak.
– Na bakker!
Több se kellett a fiatal mágusnak, futásnak eredt. Cikkcakkosan rohangált a romok között, olykor-olykor sikerült felkapni egy követ és hátradobva eltüntetett egy üldözőt. Ezt pár percig folytatta így, aztán berohant az erdőbe, a doxyk természetesen követték.
A fiú felszökkent egy gyökérről és elkapta a fa egy lombosabb, de vékony törzsű ágát és hátrahúzta. amint közelebb értek a bestiák elengedte és a visszacsapó ág letarolt legalább húszat belőlük. Tovább szaladt és keresni kezdett valamit, amit még tudna hasznosítani. Eszébe jutott a szobájában lévő régi ásója, aminek most olyan nagy hasznát venné. Lenézett a földre és talált két körülbelül negyven centis botol. Azonnal felkapta, majd megfordulva lefékezett és bevárta a lényeket. Amint elérték ádáz csata keletkezett. Reigen a botokat használva csapkodta őket kettesével, valamikor szerencsésen egy ágcsapással kettőt is letarolt. A doxyk pedig számbeli fölényüket kihasználva támadták minden irányból és szögből. Fegyverként fákról letépett tüskéket használtak. Nem okoztak mély sebet, de elég kellemetlen érzést hagytak maguk után így is. Néhány perc után a doxyik száma a negyedére csökkent, Reigen pedig számos apró sebből vérzett. Oldalra szökkent és egy ágat elhúzva ismét eljátszotta a korábbi trükkjét, majd futásnak eredt. Úgy szaladt visszafelé, ahogy csak a lába bírta. Előbukkant az erdőből, három méterrel mögötte meg egy kisebb doxy felhővel. A fal felé futott és egy-egy jól irányzott dobással a rom repedéseibe építette a botokat egymástól néhány méteres távolságtól. Elérte a falat és fellépve rá kilőtte magát. Megkapaszkodott az egyik repedésben a következő meg már az ág volt. Azon fellendülve elérte a következő ágat. Himbálózva lendületet vett és kilőtte magát még néhány méterrel magasabbra. Kizárva a külvilágot csak a mászásra összpontosított és mint pók a falon, olyan sebesen száguldott végig rajta . A teteje előtt egy méterrel érték el ismét a doxyk. Újra következte a csípések, szúrások, harapások, de ezúttal még jobban beleadták amijük csak volt. Beújítottak hajcibálással és szemhéjrángatással is. Mindezek ellenére Reigen sikeresen megtette az utolsó métert is, bár nagy szenvedések árán. Amint felért már nem hagyta magát ütni, rúgni kezdte őket ahol, csak érte. Végül a megfogyatkozott létszámuk miatt az ádáz kis lények visszavonulót fújtak.
A fiú egy darabig csak lihegett és nézte, ahogy visszahúzódnak a doxyk a üregeikbe és repedéseikbe, aztán győzelemittasan magasba emelte mindkét kezét és forogni kezdett, hogy az egész világ láthassa sikerét.
– A verseny! – kapott észbe aztán a fiú és a fal másik oldalán neki látott a lemászásnak. Kapkodásának az ára az utolsó néhány méter zuhanása lett. Amint összekaparta magát felpattant és leporolta magáról a koszt. Egy nagyobb tó partjára ért, melynek vize sötéten csillogott a nap sugarai alatt. A szél lágyan fújta és apró hullámokat indított el rajta. A víz mellett ugyancsak jelent voltak az önkéntesek és a mobil asztalaik. A fiú sebesen odalépett egy szabad asztalhoz és bediktálta a nevét a pattanásos arcú tinédzsernek.

Egy ideig csak ácsorogtam fal tövében, fogalmam se volt, hogy most akkor mit is kéne kezdenem magammal, mivel még mindig nem tudtam a következő körben mit is kéne pontosan csinálnom. Nagy sokára azért feltűnt, hogy mintha mindenki egy asztal előtt állnának egyes sorba rendeződve. Ezután még egyszer- kétszer meg is néztem magamnak azt a sort, amikor rövidebb volt, hogy vajon mit akarhatnak annál az asztalnál, de miután már elég sokan álltak ott, hogy az én érdeklődésemet is felkeltsék vele, én is beálltam a sor végére.
Mikor végre rám került a sor, közelebb léptem az asztalhoz, ami mögött egy szemüveges lány ült. Kérte, hogy diktáljam be a nevem, amit meg is tettem. Bizonyára ez azért szükséges, hogy tudják, kik érkeztek meg a második fordulóra. Felkörmölte az előtte heverő papírlapra, aztán a kezem benyomott egy papírt, amin a következő körrel kapcsolatos tudnivalók voltak feltüntetve.
Kicsit arrébb álltam a tömegből aztán ott, ahol voltam ledobtam magam a földre és nekiláttam a papír áttanulmányozásának. Ne mimnél tovább olvastam, annál több felhő gyűlt a fejem fölött.
- Eh, falmászás? Ezt meg ki találta ki? Ráadásul mágia használata nélkül?! – Nyögtem fel kicsit elkeseredve, és a lap szerint húsz méter magas falra tekintettem. A nyakam is majd belereccsent csak abba, hogy megpróbáltam ebből a helyzetből felnézni a fal tetejének irányába. Újra a papírt kezdtem olvasni abban reménykedve, hogyha többször is átolvasom, talán egyszer majd megváltozik rajta a feladat, de nem, hatodik olvasatra is csak ugyanaz szerepelt rajta, mint eddig. Csüggedten hanyatt dőltem a földön és a továbbiakon kezdtem agyalni.
- „II. Próba: FALMÁSZÁS. Cél: átmászni a Vailah romok legmagasabb kőfalán. Korlátozások: Mágia használat tilos! Egyéb, nem mágikus eszközök használata engedélyezett!” – idéztem már fejből a szöveget.
~ Az mindenképp jó dolog volt, hogy mágikus eszközöket lehet használni, de én mégis honnan a frászból szedjek elő olyat? ~
Újra a falat kezdtem vizslatni. A felületesen megmunkált szikla és kődarabokból készült fal minél tovább néztem, annál könnyebb falatnak tűnt. Jól meglehetett a kövekben kapaszkodni, ráadásul az idő ezen az építményen is nyomott hagyott, repedések és üregek tátongtak rajta, még valami plusz, ami csak a mi előnyünkre szolgált a fal megmászásához.
- Egy kis vizet? – Jött oda hozzám az egyik önkéntes srác, úgy nagyjából velem egy idős. Bólintottam és elvettem tőle egy pohár hűsítő vizet. Eddig fel se tűnt, hogy mennyire szomjas vagyok, csak mikor már a második pohár vizet tüntettem el.
- Tessék. – A srác kettévágott és kibelezett nekem egy almát, amit ugyanolyan készséggel fogadtam el, mint azt a két pohár vizet.
- Nem mondom, jó kis feladat, felkészültél rá, hogy felkapaszkodj a falra? – Próbált beszédbe elegyedni velem, de én nem voltam túl beszédes kedvemben, ugyanis most, hogy idejött, eszembe jutott valami elég kényelmetlen dolog.
Fel se tűnt, hogy eközben ő folyamatosan löki a sódert, csak mikor én voltam az, aki belefojtottam a szót.
- Hé, vedd le a gatyád! – szóltam oda neki nem túl barátságos hangon. A srác csak értetlenül bámult rám.
- He? – Tett egy apró próbálkozást, hátha rosszul hallotta, amit mondtam.
- Mondom, vedd le a gatyádat, csak nem várod el, hogy rövid szoknyában falat másszak. Az azt jelenti, hogy függőlegesen kell mennem felfelé. Kínos lenne szoknyában. – Fontam össze a karjaimat a mellemen.
– Vagy azt akarod, hogy szoknyában másszak falat? Na, add a gatyád!
- Ne-nem! – Kezdett neki ellenkezni. – Ha odaadnám, nekem csak az alsógatya maradna, az meg nekem kínos.
- Odaadom a szoknyámat, ha ez megnyugtat.
- Nagy frászt, az már nem is kínos lenne, hanem egyenesen ciki!
Hosszú percekig igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy nekem momentán nagyobb szükségem van a gatyájára mint neki, de ezt valamiért nem volt hajlandó elhinni. Végül kénytelen voltam feladni, mivel már jószerével mindenki elkezdett felmászni a falra.
- Ha csak egy valaki felnéz, miközben falat mászok, azt kicsinálom… jobb, ha figyelmeztetsz mindenkit! – Förmedtem rá a srácra és elkoboztam tőle a késést, amit az övembe dugtam. Még jól jöhet. Aztán odaálltam a kijelölt sávhoz és elkezdtem felmásznia a falra. Egész könnyű volt, és csak elvétve akadt kisebb meglazult kő, ami azonnal letört, ha egy kis súly nehezedett rá, de még így is nehezen haladtam előre. Nos, nem hiába vagyok mágus, nem az izomerőmről vagyok híres.
Célirányosan haladtam előre, és már majdnem kezdtem örülni, hogy még nem estem le, amikor valami megszúrta az ujjamat.
- Jáu! - Kiáltottam fel valami nem túl nőies stílusban. Egy kis lény röppent ki az egyik repedésből. Egy elképesztően rusnya lény. Egy doxy.
- Na mi az, kikezdesz velem? – Vetettem rá egy gonosz vigyort, de az elrepült mellettem. Meglepetten fordultam a lény után, aki egyenesen Reigen felé röpült, aki már pár perce hadakozhatott egy kisebb raj doxyval.
- Legalább tegyél úgy, mintha nem tojnál le magasról te kis szemét! - Ráztam az öklömet a doxy után, de az még csak a füle botját sem mozdította.
- Remek, így legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Bár kicsit sértő, hogy még arra se vagyok jó, hogy egy doxy belém kössön. – Sértődötten visszafordítottam a fejem a falhoz és folytattam a mászást tovább. De nem jutottam túl messzire, amikor ismét megharapott valami, de ezúttal nem egy doxy
A lény olyan volt mint egy féreg. fehér volt apró vöröses pöttyökkel és gyűrűs, elég nagy, sőt meglepően nagy, nem is féregnek mondaná az ember, hanem egy túlméretezett szárazföldi piócának. Hatalmas kör alakú szájában pedig körbe, körbe kis tűhegyes fogak sorakoztak. Egy rrodhe volt az, bár elég ritka egy állat, hála az égnek.
A lény rácuppant a kezemre. Azonnal megéreztem, ahogy a fogait belém mélyeszti, és újra felkiáltottam fájdalmamban. Egy pillanatra majdnem megfeledkeztem róla, hogy nem szabad mágiát használni, úgy megijedtem ettől az undorító kis izétől, de még éppen idejében sikerült leállítanom magam. Viszont fogalmam se volt, hogy most mit kéne tennem. A lény a véremet szívta valami eszeveszett fájdalmas módon. Miután viszonylag leküzdöttem a pánikrohamomat, azzal a kezemmel, amelyikből a pióca szívta a vért, erősen megmarkoltam egy kiálló kődarabot a falból. Lábaimmal is sikerült biztonságos támaszt találnom. Ekkor elengedtem a másik kezemmel a falat és megkerestem az övembe dugott kést. Amint kitapogattam a kés markolatát lecsaptam vele a lényre, és a pengét beleállítottam a kis rémség fejébe(?). Az valami halk visításra emlékeztető hangot hallatót, a teste egy pillanatra megfeszült, aztán teljesen elernyedt. Éreztem, hogy a feje leválik a kézfejemről. Kihúztam a kést, és a rrodhe magától lefordult a kezemről, leesett a fal tövébe.
- Undorító kis rohadék, ezt most megkaptad. - Nevettem kajánul a lény csúfos végén. Visszatettem a kést az övembe és folytattam a mászást felfelé a falon. A kezem fájt és köralakban, ahol megharapott a rrodhe, megmaradt a fogainak a nyoma, amiből még mindig szivárgott a vér.
Nem tettem meg két lépést sem előre, megjelent a következő példány. De erre már úgy, ahogy fel voltam készülve, gyorsan előrántatom a kést és lesújtottam rá. Vagyis tettem volna, csak ezuttal nem biztosítottam magamnak megfelelő támasztékot, nem is kapaszkodtam másik kezemmel elég erősen a falba, így mikor elengedtem a falat az egyik kezemmel, és a késsel megpróbáltam levadászni a kis rrodhe-t, hirtelen elkezdtem lefele csúszni és a késsel sem találtam célba. egyenesen a falba vágtam bele, a gyenge kis konyhakés pengéje pedig eltörött. Ekkor már a meglepetéstől elengedtem a falat a másik kezemmel is és elkezdtem lefelé zuhanni. Szerencsém volt, hogy a kés pengéje nem tört le teljes egészében. Amint feleszméltem, hogy zuhanok, egy jól időzített mozdulattal belevágtam a kést az egyik repedésbe. Az megállított egy pillanatra, de aztán a penge nem bírta tovább és teljesen letört, viszont nekem most már volt lehetőségem, hogy megkapaszkodjak a falon, és nem estem le. A kés markolatát visszatettem az övembe. Volt egy olyan érzésem, hogy a rrodhe-kkal még lesz dolgom, és kelleni fog, hogy legalább elkergethessem őket. Nem tévedtem. Alig, hogy elértem azt a magasságot, amiből lezuhantam, újra felbukkant egy rrodhe, aztán még egy és még egy. Elővettem a kés markolatát, ezuttal felkészültem és jól megkapaszkodtam, és lesújtottam a nyéllel az egyik lényre sikertelenül. Az visszahúzódott az üregébe. Eközben a többi vészesen közeledett. Ezeket is megpróbáltam leütni, de úgy, mint az első, ezek is visszavonultak, de valami villámgyorsan, ki se nézné belőlük az ember. Aztán megint előjöttek, én megint megpróbáltam őket leütni, ők megint visszahúzódtak az üregükbe. Az egész olyan volt, mint egy idióta játék, olyan,a milyenek a fesztiválokon szoktak lenni, amikor a vakond kidugja a fejét a lukakból és az embernek egy kalapáccsal kell leütni őket. Hosszú percekig így ment ez, közben próbáltam felmászni. Ilyen mód nem is volt meglepő, hogy az utolsók között értem fel a fal tetejére, de ezek az izék még itt sem hagytak nekem nyugtot, szerencsére azért némi vigasz nekem is kijárt: itt már nekem is sikerült kicsinálnom egy-két példányt belőlük. Aztán megfordultam és alaposan szemügyre vettem a túloldalt, közben ügyelve arra is, hogy a túl közel merészkedő piócaszerű kis vadállatokat elkergessem. A fal másik oldalánál egy nagy tó terült el. Erős késztetést éreztem rá, hogy akkor én most tojok mindenre és mindenkire, elegem van a rrodhe-kból is, és én most akkor ugrok egy fejest a tóba, de szinte azonnal elvetettem az ötletet. Egyrészt mivel nem, voltam biztos benne, hogy a tó széle elég mély ahhoz, hogy ne purcanjak ki, amint fejjel érkezem, másrészt, abban sem bíztam, hogy képes vagyok elég nagyot ugrani. Arról nem is beszélve, hogy a napfényben feketén csillogó vízben akármilyen kis rémség meglapulhatott, rosszabbak mint amikkel eddig dolgom volt. Csüggedten rúgtam arrébb egy rrodhe-t és elkezdtem lemászni a falról. A kis lények valószínűleg felmérték, hogy bár nem használok mágiát, még így is túl erős vagyok hozzájuk képest és feladták a harcot. A győzelemtől mámoros hangulatban szökkentem le a falról a földre. Kissé kimerülten rogytam le a fal tövébe. A kis vadállatok bizony jól megizzasztottak. El se tudtam képzelni, hogyan lehet valaki képes mágia nélkül élni. Feltápászkodtam a földről és újra bediktáltam a nevem egy önkéntesnek, aki vidáman felfirkantotta a nevemet egy papírra.

- Na nehogy már - Sipítottam hadarva két lihegés közben.
Egy pillanatra földbegyökerezett lábakkal és tátott szájjal kapkodtam jobbra balra a fejem, majd a husikat kerülgetve oda rohantam ahol a legtöbben álltak.
- Mi a feladat, gyorsan!
- Ott előttünk az a fal, annyi a dolgod, hogy átmássz rajta. Mágiát nem, de eszközöket használhatsz.
A magyarázat végére már a fal tövében álltam és felfelé bámultam. Egy pillanattal később már sokkos állapotba kerülve pihentettem farom a harmatos fűben. S hogy az ok a mágia használatának tiltása, vagy annak a miniszoknyás lánynak a látványa volt e, aki egy tornász kecsességével, szép ívet leírva lendítette át egyik lábát a falon, ki tudja.
A hölgy és az engem ért sokk is eltűnt. - Nincs varázslat? Egye fene! - Azzal szinte ültéből felugrottam a falra s tova kapaszkodtam.
- Várj már! Először le kell jelentkezned valakinél, tudod, hogy valóban jártál e itt és az előző próbát sikerült e teljesítened.
- Váá! Falra mászok ezektől a meglepetésektől!- Mordultam a szemem forgatva, majd mint akit áramütés ért hátra vetődtem és odarohantam egy asztalhoz.
-Szia Omeron Greensand szia! – Azzal a mosolyból meghökkenésbe fordult arckifejezéssel bámuló lánykát hátra hagyva vissza száguldottam a feladathoz.
Talán négy öt méter magasságban járhattam amikor vészharang Heaven egyébként kellemes hangja ismét megtalált.
- Szimplán megmászni egy falat nem olyan nehéz… (Megnézném te hogy csinálod csőrös) …, úgyhogy van még egy kis nehezítés…
- GYÁÚÚÚ - Vágtam a szavába egy fájdalmas jajdulással, amit megdöfködött kacsóim elrántása s az így előidézett zuhanás követett.
Fájdalmasan felhördülve fogtam földet. A hátamra estem, mire a tüdőm azonnal össze ugrott, kipréselve minden levegőt. Abban, hogy viszonylag gyorsan sikerült feltápászkodnom, sokat segített Heaven féktelen hahotája is, szerettem volna ugyanis megkopasztani az alávalót, e helyett azonban csak annyit kérdeztem:
- Mi a franckarika volt ez?
- Régi barátok erdei kalandozásokról, doxy-k.
-A hétszentségit… - Folytattam a bosszankodást.
A doxykkal korábban is meggyűlt már a bajom, megfelelő mágia híján ugyan is elég nehéz lerázni őket. Most azonban nem hogy hatásos de semmilyen varázslatot nem használhatok. Ellenben…
- Használhatok a mászás előtt mágikus úton létrehozott tárgyakat is?
- Ezt előtted már más is kérdezte így éppenséggel tudom a választ, ami az, hogy igen! - Nyögte ki végül, túlbonyolított mondanivalója végén az egy szavas, érdemi választ.
- Remek - Azzal odarohantam a korábban sóbálvánnyá dermedt lányhoz, hogy elorozzak tőle két üveg vizet.
Az egyiket zsebre vágtam, a másikból annyit töltöttem a pofazacskómba, amennyi csak belefért., majd azt is az előző sorsára juttattam. Egy közeli fűzfa, némi növénymágiás noszogatás hatására szolgáltatott nekem jó öt méternyi erős, sodrott kötélféleséget amit a derekamra erősítettem, így már csak egy dologra volt szükség. Két tonfát szerkesztettem fából. Szikla fedte kampós végüket könnyű szerrel vágom majd a falba, míg a másikra erősített kötél biztosítja hogy ne hagyjam el őket, esetleg hogy megtartsanak ha a kezem épp doxyirtással van elfoglalva. Heaven csendben figyelte az egészet, s akkor sem szólalt meg amikor újra elértem az öt méteres magasságot és szembe találkoztam az egyik szárnyas kis bajkeverővel. Én sem beszéltem, helyette megkínáltam a kisfickót egy kis frissítővel. A decinyi víz ami egy izmos köpés hatására telibe találta, azonnal leterítette lábáról, hártyás szárnyait pedig egy jó időre használhatatlanná tette. Egy kis adag a szájába is mehetett, mert vadul köhécselve agonizált még akkor is amikor ott hagytam. (Persze nem biztos hogy félre nyelte, lehet hogy csak megundorodott a ténytől, hogy a szájába köptem. )
A gondolattól nevetnem kellett így a számban maradt víz a ruhámra csurgott, szerencsére azonban még módomban állt újra tölteni és még nagyobb szerencse, hogy ezt rögtön meg is tettem. Új doxyk érkeztek üdvözlésemre, egyre nagyobb számában. Veterán láma módjára köpködtem, s töltöttem újra, mígnem csak két lövésnyi víz maradt a számban. Ha kis porciókat osztok ki, talán három. Három köpés, három doxy és három méter a fal tetejéig. Tonfáim jól funkcionáltak, de sebességben nyilván nem volt vitás, hogy a doxyk mögött állok. Tűzerőm figyelemre méltó, a célzás tekintetében azonban még volt hova fejlődni. És akkor eljött a pillanat. Ők támadtak először! Köptem! Csapásom azonban célt tévesztett. Egy hegyes tüske szúrt a nyakamba mire fejem 180 fokban forgatva kihörögtem a maradék vizet. Ez a végső támadásom, egy félhold alakú nyálvíz penge kétségbeesésből született az ellenség ármánykodásának folyományaként, mégis oly szerencsésen szelte a levegőt, hogy háromból kettő vakarcsot magával sodort. Akik látták azóta is beszélnek róla, akik nem, sosem hitték el.

Az utolsó, legszívósabb és legagresszívabb példány azonban ezek után sem csüggedt. A hajamba csimpaszkodott, s úgy ülte meg, mintha egy tomboló blizzardvern volnék. És mi tagadás, nagyjából úgy hánytam vetettem magam az utolsó pár méteren, mígnem egy mindent eldöntő kamikaze manőverrel meg nem fejeltem a falat. A doxy alá hullott, én pedig kóvályogva bár, de megdicsőülten fordultam át a fal másik oldalára.
Kicsit lazább tempóban ereszkedtem alá, mígnem jó 10 méter magasságban újabb doxyk jelentek meg körülöttem, az előzőektől kicsit sötétebb fejszőr árnyalattal.
- Újabb kém a fal túl oldaláról! Le vele! - Sipította hajszálvékony hangján, mondandója azonban jó ötletet adott.
- Várjatok! Én lenni barát! Egy oldalon állunk! Béke ajándékot is hoztam! - Szavaimra a vezér feltartotta a kezét, mire a többi megtorpant s tétován várt.
Lassú mozdulatokkal és keserű szívvel vettem elő táskámból a vésztartalék marcipántömböt.
Amannak kitágultak s felragyogtak szemei, majd hirtelen eltorzult apró arca s így üvöltött.
- Trójai Marcipán Ló!! Ne dőljetek be neki! Támadááááás!
(hogy a hóhér vigye el, másfelől viszont megmaradt a marcipánom)
Az édességet visszakanyarintottam a nyitott táskába, majd két csáklyám végét a falba vágva, néhol szikrákat hányva leszánkáztam, majdnem a talajig, az utolsó néhány métert ugyanis ismét zuhanásban tettem meg.

Omi falmászó felszerelésben

A hűs ital igazi áldás volt. Különösen, hogy Rane volt olyan kedves, és némi extra jéggel segített lehűteni a felmelegedett üdítőt. Hamar megkaptam az új kör tájékoztatóját, miután az egyik önkéntesnél regisztráltam magamat, hogy sikerrel teljesítettem a futást.
Felfrissülve ráztam meg a következő kör tájékoztató lapját és gyorsan végigfutottam a szövegen:

II. Próba
FALMÁSZÁS

Cél: átmászni a Vailah romok legmagasabb kőfalán.
Korlátozások:
Mágia használat tilos!
Egyéb, nem mágikus eszközök használata engedélyezett!

A papírlap szép lassan leszállingózott a fűre miközben én szájtátva néztem az égbetornyosuló 20 méter magas fal felé, ahol már el is indultak az első mászók. Másszam meg azt, mágia nélkül? Esélytelen, hogy ez sikerüljön nekem.
Tudtam magamról, hogy jobb a kondim mint egy átlagos varázslónak, és a futás valóban nem volt nagy kihívás, de ez egészen más műfaj lesz számomra.
Mágiával nem lenne kihívás feladat de így...Ki kellet találnom valamit méghozzá gyorsan. Szerencsére sokan vették sikeresen az első kört, és még volt aki most érkezett csak meg. Ahogy hallottam a régebbi céhtagoktól itt többnyire mindenki csak saját maga ellen versenyzett, nem pedig a társai ellen. Ahogy néhányan mondogatták: az nem tett volna jót a falkaszellemnek.
Mikor itt voltam korábban, akkor már egyszer megnéztem a legnagyobb épen maradt falat. Jól emlékeztem rá, hogy sok repedés, és kiszögellés van benne, ami könnyen mászhatóvá teszi. Ám azzal is tisztában voltam, hogy tele van mindenféle kisebb élőlénnyel: férgekkel, százlábúakkal, kígyókkal, doxikkal, és más állatokkal, ami előszeretettel szerettek a résekbe beférkőzni.
A legjobb lenne, a lenne nálam kötél, vagy valami hasonló. Vagy tudnék készíteni valami mászóeszközt vagy létrát. Sajnos mindez túl sok időbe került volna nekem. Más megoldást kellett kiagyalnom.
Miközben lázasan gondolkodtam egyesek más hozzá is kezdtek a fal megmászásához. Volt aki rendelkezett kötéllel, vagy mászóvasakkal, mégis a legtöbben puszta kézzel estek neki a próbának. Szinte mindenki életét megkeserítették a falakban lakó lények. Valamit legalább azokkal kell kezdenem. Ha csak úgy nekimegyek a falnak, tuti leesek a sok zavaró tényező miatt. Jobb ötletem nem lévén elővettem a familiárisomat és leraktam egy sziklára.
- A segítségedre lenne szükségem Oswald.
- Nahát valamiért nem nem meglepő. Ezúttal miféle mágiaelméleti segítség kéne varázslókám? - Kérdezte barátságtalanul a könyvem.
- Tudsz valamit a doxikról és hasonló apró lényekről? Amik előszeretettel laknak sziklafalakban és más repedésekben.
- Tudsz olvasni kölyök? Az van rám írva: Tér Titkai, írta Gregor terminus, nem pedig: Kártevők titkai, írta Zug a patkányirtó! Ilyen hülyeségekkel zaklass más könyveket. - felelte felháborodva a könyvem és már készült hogy becsukja magát, de még idejében sikerült ezt megakadályoznom.
- Hadd fogalmazzam meg másképpen. Gregor Terminus említi valahol a naplójában, hogy találkozott e már a doxikkal hasonló kártevőkkel? Magyon jól tudom, hogy nem csak a térmágiáról van benned írás, hanem Terminus mester naplója is venned van.
- Sajnos igen. Ebben igazad van. azok a részek tönkreteszik a szöveg és címkohéziót. Doxik? ahh sajnos tényleg találkozott velük a Mester. Meg is rágtak a kis dögök, amikor engem írt. - sóhajtott fel lapjait rezegtetve a könyvem.
- Hogyan bánt el velük?
- Elteleportálta őket egy másik dimenzióba.
- Ez elég gyenge tréfa volt – jegyeztem meg. - nemigen vagyok vicces kedvemben, és örülnék ha segítenél nekem. - Idegesen a fal felé pillantottam, ahol a később érkezők megálltak a fal alatt, hogy megvárják a korábban indulókat.
Áh, nincs humorod máguska. Na na jó figyelj jól. Egyszer a Mester egyik műhelyt is ellepték doxy kártevők. De lenvirág és levendula segítségével elkergette őket. Azt írta a Mester a naplójába, hogy úgy tanulta valamikor még gyerekkorában, hogy a kis vakarcsok ki nem állhatják a szagát. Kell még valami?
Nem, köszönöm – feleltem és becsuktam a könyvet. Nem éreztem, hogy különösebben ki lettem segítve. Ismertem ugyan a két szóban forgó növényt, de nem annyira jól. Biztos voltam benne, hogy egy herbalista, vagy egy növénymágus, mondjuk Omeron Greensand sokkal jobban tudná, hogy mivel lehet elriasztani a kis szörnyetegeket.
Nos nem volt más lehetőségem, visszasiettem a fák közé, hogy növényeket keressek. Elővarázsoltam egy materialapot, és azon suhanva próbáltam átvizsgálni a környező bokrokat, és aljnövényzetet, meg romok tisztásának szélét.
A többi mágus biztos azt gondolta, hogy megvesztem, hogy a gazok felett repkedek. Szerencsére a kutatásom nem volt hiábavaló. Sikerült egyre több növényt találnom. Lenvirág volt bőven, levendulát viszont csak jellegzetes illata alapján találtam meg. Szorgosan gyűjtögettem a két növényt, majd mikor már elégne ítéltem a mennyiségüket visszarepültem a romokhoz.
Addigra a legtöbben már átmásztak a falon, de még mindig voltak akik a fal alatt ácsorogtak, és a lehetőségre vártak. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mégis, hogyan használjam a begyűjtött növényeket. Végül kompromisszumos megoldásként egy részüket frissen leszedett állapotban egyszerűen zsebre vágtam, vagy beletűztem a ruhámba. A másik részüket meg szétpréseltem, és bekentem magam velük. Reméltem, hogy beválik, és nem válok túl nevetségessé. Mikor végre én is odaléptem a fal mellé elkezdtem bemelegíteni a mászás előtt, bizony volt pár másik versenyző aki elfintorodott megérezve a növények szagát. Reméltem, hogy a doxik is hasonlóan fognak reagálni. Kiválasztottam egy jónak tűnő falszakaszt, ahol elég sok kapaszkodó volt, majd elindultam a többiekkel együtt. Valamilyen szinten ők is elterelték rólam a figyelmüket.
A mászás eleinte könnyen ment. Volt már egyszer dolgom sziklamászókkal, és tanultam tőlük párhasznos tippet. Például, hogy az erőt lehetőleg tartalékolni kell a végére, és hogy lefelé mindig veszélyesebb mászni mint felfelé.
Szerencsére az első tíz méter gond nélkül ment. Félúton megálltam pihenni, és láttam ahogy két versenyző tovább mászva megelőz, miközben igyekeztek tudomást sem venni a felhőben támadó doxikról.
- Kígyó, kígyó! - hallottam a fal másik végéről az ijedt kiáltozást, majd a sikolyt, ahogy a céhtársam leugrott a falról.
- Mágia használat miatt kizárva. Nagyon sajnálom. - hallottam lentről az egyik segítő hangját. - Ha nem pánikoltál volna be, és nem varázsolt volna, akkor újra megpróbálhatta volna. Kár érte.
Lenéztem, és láttam amint egy fiatal srác mérgesen és ijedten próbál kimászni a segítők hálójából.
Na jó ennyi pihenés már elég volt, határoztam el és újra nekiindultam. A kezeim hasogattak, éreztem ahogy egyre jobban zsibbad és gyengül a karom, mégis tovább másztam. A doxik raja engem is megtámadott. Vihogva csaptak le rám, ám amint megérezték a szagomat visítva repültek odébb. Jobb híján csupán apró kavicsokat hajigáltak egy ideig felé. Hihetetlen, hogy bevált ez a növénykence. Némán tűrtem az egészet, miközben egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam. Inkább kis kavicsok, mint a doxiharapás és a többi. Egy ízben sziszegő hangot hallottam felettem, és inkább oldalasa kikerültem a gyanús sziklarepedést.
Végre felértem a fal tetejére, és leültem rá. Csodás kilátást nyílt innen a romokra, és a Tras tóra. Úgy láttam már páran gyülekeznek a tó mellett, ahol a segítők fogadják a második próbát teljesítőket.
Még fújtam egyet, kettőt, majd elkezdtem lemászni. Elővigyázatosságból az elemózsiám egy részét a fal tetején hagytam, hogy arra menjenek a falon itt-ott mászkáló, versenyzőket zaklató goblinok. A lefele út borzalmas volt. Iszonyat lassan haladtam, még úgy is, hogy nem zaklatott semmi élőlény. Bár egy ízben beleléptem egy harapós növénybe, szerencsére a csizmámat nem tudta átharapni.
Egyre gyengülő karokkal másztam lefelé, miközben a lábaimmal próbáltam lehetséges támaszokat felkutatni. Végig attól féltem, hogy úgy járok, mit azok akik leestek a falról és kiestek a versenyből. Szerencsére ez nem következett be. Az óvatosságom, az erőtartalékolás és a doxi ellenes trükk kifizetődött, és sikerült épségben leérem a falról.
A kezeim mind véresek voltak, és a körmöm is több helyen beszakadt, de a fájdalom most nem nagyon tudott zavarni, szinte elnyomta az örömöm, hiszen túljutottam a második próbán.

Ahogy az önkéntes lekörmölte Reigen nevét a papírjára, oldalra nyúlt levett egy cetlit a hatalmas kupac tetejére, majd átnyújtotta a mágusnak. Reigen kedvesen mosolyogva vette át és kezdett neki az olvasásnak. A harmadik próba, ahogy sejthető volt egy víz alatti úszás lett. Alá kellett merülnie az előtte elterülő sötéten csillogó Tras tó vízébe és a mélyéről egy fémdoboz megszerzése volt a cél. Aztán tovább úszva a csatornán, a szomszédos Kras nevezetű tóban felbukkanva, a partra érve léphetett a célba. Ezúttal Reigen nagy szerencséjére semmilyen mágia korlátozó szabály nem lépett érvénybe. Önelégülten el is mosolyodott magában. Sima ügy lesz, csak leúszok és már jövök is fel, gondolta magában.
Mindeközben a kisegítő srác oldalra hajolt és egy dobozból előhúzott egy mágikus lélegeztető készüléket és egy karperecet.
– Arra nem lesz szükségem - felelte vidáman a légzőkészülékre mutatva.
– Ez viszont mindenképpen kell - csapta rá a karperecet kérdezés nélkül a mágus csuklójára, aki csak pislogott művelet láttán. Felemelte a kezét és kérdő tekintettel vette szemügyre a furcsa ékszert.
– És mire kell ez?
– Majd később megtudod - felelte tömören a fiatal tizenéves srác.
– Rendben - felelte Reigen gyors beletörődéssel, aztán arrébb vonult a partra és egy elnyújtott vízsugárral bele csapott a vízbe, majd kirántott vele egy halat. A műveletet még hatszor megismételte, míg végül egy egész nagy kupac hal hevert a kezében. Szorosan fogva a fickándozó pikkelyeseket arrébb vonult a fák árnyékába. Ott aztán elvékonyított kőtüskéket idézve egy nyársat készített elő, majd tüzet idézve tábortüzet rakott. A nyársakat beleszúrta a földbe, hogy a dőlési szögükkel pont a tűz fölé tartsa a sütni kívánt halakat. Ezután hátrébb lépet, hogy kellő helyet biztosítson magának a regenerálódásra. Felszökkent a földről és a karjai körkörös mozgásával egy zöldszínű vízburkot vont maga köré, mely egy gömbbé formálódott. A fején egy légbuborék jelent meg biztosítva számára levegőt. A zöld víz enyhén pulzálva keringte körbe és simogatta a bőrét, nyugtatva az apró sebeket és horzsolásokat.
Szerencsésnek érezhette magát Reigen, hogy körülbelül hét hónappal ezelőtt rábukkant arra a bizonyos gyógyvizű forrásra. Egy bestiával folytatott harcban akkor rendkívüli módon lesérült és csak a forrás mentette meg az életét. Bámulatos módon regenerálta be a sérüléseit, a horzsolásokat és zúzódásokat egy pillanat alatt rendbe hozta. Az öt törött bordáját, alkarját és sípcsontját is néhány perc leforgása alatt beforrasztotta és jobbá varázsolta, mint hajdanán volt. Valahogy az egész teste majd kicsattant az erőtől, pedig csak egy tíz percet ázott benne. Akkor döntötte el ott, hogy kerüljön bármibe, de megtanul víz mágiával egy ilyen gyógyerejű folyadékot létrehozni. Hosszú hónapok kitartó munkájával sikerült elérnie és létrehozta ezt a varázslatot, ám közelébe se ért a gyógyforrás szintjének. Gyorsította a sebek gyógyulást, de inkább az aprókat tudta pár perc leforgása alatt eltüntetni. Egy kisebb törés is már órákat vett igénybe, a komolyabb sérülések kezelésére pedig szinte teljesen alkalmatlan volt, de még így is örült a sikerének Reigen.
Egy tíz perces ázás után beregenerálódott az összes doxy tövis által keletkezett szúrás és a horzsolásoknak is nyoma veszett. Eltűntette maga körül a vizet, majd leszökkent a földre. A szél mágiáját használva egy pillanat alatt csont szárazra szárította magát és eloltva a tüzet vidáman ült le a frissen sült halakat falatozni. Nem volt túl sok az a hét hal, de legalább ehetett és így visszanyert egy kis erőt és a gyomra se morgott annyit.
Feltápászkodott a földről és egy kis evés utáni tornagyakorlatot mutatott, néhány rugózás, törzsdöntés, karkörzés kíséretében. Ahogy végzet fogta magát és elindult a víz felé. Már bokáig járt benne, mikor elővette a papírt újra és gyorsan még egyszer átfutotta, hogy biztos legyen mindenben. Szemei gyorsan pattogtak ide-oda az olvasástól, majd amint végzett bólintott magának és zsebre gyűrte a papírt. Tovább haladt a tő közepe felé, aztán mikor már mellkasig ért a víz nagy levegőt vett és a habok alá merült. Egy légbuborékot idézett a feje köré, így negyven perc állt a rendelkezésére, hogy teljesítse a feladatot. Jelenlegi erejével ennyi levegőt volt képes eltárolni benne, de nem zavarta, így legalább kihívást jelentett számára a próba.
Erős karcsapásokkal és lábtempóval úszott a mély felé. Egyre lentebb haladva a látási viszonyok is romlottak, de erre a tó sötét vize is rátett egy lapáttal. Reigen végül leért az aljára és nekikezdett a csatorna keresésének, melynek a közepén valahol már várt rá a fémdoboz.
A keresgélés közben egy sötét alak bukkant elő a hínárból és sebesen Reigen felé úszott. A fiú észrevette a közeledő teremtményt és kitér előle. A bestia néhány méterig tovább haladt egyenesen, aztán megfordult. Az ifjúnak elkerekedett a szeme, mikor meglátta a bestia körvonalát és teljes alakját a szürkés homályban.
– Hát te meg miféle szerzet vagy? - tette fel a kérdést, de nem is várt válaszra. Több ezer bestiával találkozott az elmúlt két évben, melyek közül majdnem mindet el is fogyasztotta, de ilyen lényt még soha életében nem látott és nem is hallott róla. Ebben nem volt semmi meglepő, hisz a kappák elég ritka mitikusnak számító élőlények. Nem teremnek minden bokorban. A fiút azonban felkeltette a kíváncsiság és jobban megakarta nézni a kappát. Egy légbuborékot teremtett a bal keze köré, majd tüzet gyújtott benne és beragyogott mindent s mágus körül öt méteres távolságba. Egy pillanat alatt végig is mérte a zöldessárga bőrű béketestű, teknőspáncélú lényt. Fején egy kis mélyedés látszott, sárga szemeiben a rémület szikrája lobbant, szarus csőrét eltátotta és ijedten tűnt el a hínárok között.
– Hmm… Akármi is volt ez úgy tűnik fél a tűztől… - jegyezte meg magának ezt a fontos információt, habár semmi mást nem tudott a lényről, még csak a nevét sem.
Mindenesetre a tűzzel sokkal jobbak lettek számára a látási viszonyok. Pár perces úszkálás után meg is találta a tíz-tizenöt méteres átmérőjű csatornát, mely összekötötte a két tavat. Gondolkodás nélkül beúszott, hisz már csak harmincnégy perce volt hátra. A járat teljesen szabálytalan volt, nem nyúlt bele emberi kéz, csupán a természet teremtő karjai. A sziklás falakat belepték a vízi növények és moszatok. Apró halak és fura rákszerű lények bukkantak ki egy-egy repedésből vagy növényzet gyűrűjéből, aztán a fényt meglátva gyorsan vissza is húzódtak.
A járat először abszolút függőlegesen lefelé vezetett, egy helyen még egy kisebb elágazással is rendelkezett, de Reigen hamar rájött, hogy az zsákutca. Szokás szerint egyből a rossz utat választotta volna. Mindenesetre a megfelelő és egyetlen úton folytatta tovább asz úszást, immáron átlósan lefelé. Körben a növényzet egyre sűrűbbé vált és a járat is szűkülni kezdett. Ráadásul olyan érzése támadt, mintha valaki, vagy inkább valakik figyelnék. Nagyon jól rátapintott az igazságra ugyanis nem sokkal ezután a kékeszöld hínárok közül harminc centis kékes bőrű polipszerű lények úsztak elő és támadtak rá. Az elsőt sikeresen elkerülte a másodikat pedig egy víznyalábbal elütötte.
– Grindylowok? Számíthattam volna rájuk… - amiben teljesen igaza volt. Korábban is meggyűlt már a baja ezekkel az álnok kis bestiákkal. Csápjaikkal rátekerednek az áldozatukra és lerántva a mélybe kivárják, hogy megfulladjon, aztán lakmároznak a húsából. Egyedül nem túl erős lények, a probléma ott kezdődik, hogy hordákban járnak, csak úgy, mint a doxyk. Az első kettő után több tucat ugrott elő a hínárból és tartott Reigen felé. A fiú egy hatalmas vízsugarat idézett és tarolt le vele legalább tizenkettőt, de a többi elérte őt és rátapadtak. Nyálkás csápjaik hideg és visszataszító érzést keltettek benne. Mikor először érezte ezt kis híján az életébe került. Ha Rico akkor nem mentette volna meg, valószínűleg már nem élne. Azonban most nem volt senki, aki megmenthette csak magára számíthatott. Ráadásul már csak harminckét perc állt a rendelkezésére.
Mind a négy végtagjára rátapadt legalább egy-kettő grindylow, valamint a törzsére is rácuppant három. Elvesztette a koncentrlálását ás a tűz is kialudt a kezében, így pedig teljes sötétség vette őt körbe. Csak a lények gonosz kis morgását hallotta és a hideg nyálkás csápjaikat érezte a testén. Hiába próbálta feszegetni őket sehogy se akartak lejönni róla, közben pedig a bestiák kis karjaikkal elkezdtek evickélni a növényzet felé. Végső elkeseredésében aktiválta a szél auráját, mely eredetileg fizikailag megfogható lövedékek és mágikus támadások ellen való volt, ám kitudja talán a grindylowok ellen is hatásos valamennyire. Spirális szél jelent meg a teste és valóban lefeszített róla négy kis bestiát és a sziklafalhoz csapta, majd eszméletlenül süllyedtek le a hínárba. Még egyszer használta a mágiát és a maradékot is sikerült lefejtenie magáról, aztán visszaúszott a járat közepébe, távolabb a növényektől. Azonnal újra légbuborékot idézett a bal keze köré és tüzet gyújtott benne, így újra láthatóvá vált számára a környék. Pár pillanatig csak kapkodta a szemét és a környezetet fürkészte esetleges újabb támadások okán, de a víz nyugodt maradt és csendes. Feltételezte, hogy elfogytak vagy már nem mertek többen támadni.
Tovább úszott, de azért a figyelést sem hagyta abba. Szellőket idézett a lába köré, melyek folyamatos mozgásának köszönhetően előre lökte őt, mintha valami propeller lenne. Eredetileg a mozgását tette gyorsabbá, ám a vízben ez nem sokat számított, viszont kitűnően alkalmazható hajtó erőként.
A járat elkanyarodott és a függőlegesből vízszintesbe váltott át, majd egy jó húsz-harminc méter után kiszélesedett annyira, hogy Reigen a tűzzel sem bírta kivilágítani. Ez azért aggasztotta, mert nem látta be teljesen a terepet és nem tudta milyen rémségekkel számolhat idelent. Ráadásul egy ekkora helyen a fény meglehetősen vonzza a tekintetet ezzel pedig akár magára is vehetett volna egy céltáblát, ami körül hatalmas neon nyilak villogtak volna „itt vagyok!” és „egyél meg!” feliratokkal. Viszont ha meg nem világít azzal vakon úszhatott volna előre nem tudván merre tart és azt sem látná, ha nekirontanak csak a víz rezgéseiből érezhette volna, de ilyen szempontból érzékei nem voltak olyan kifinomultak, mint egy vízi élőlényé.
Kicsit bel kellett húznia ugyanis már csak huszonhét perce volt hátra. Az ideje fel már majdnem lement és még el se érte a dobozokat. Tovább úszott sietve és igyekezett a tó csatornájának a feneke közelében maradni, legalább annyira, hogy éppen csak lássa. Hosszú percekig csak úszott a végtelennek tűnő járatban, mely egyre csak szélesedett. A növényzetben mindig mintha látott volna valami mozgást, de mint kiderültek csak halak voltak. Aztán váratlanul előtte suhant el egy árny. Azonnal megállt és felegyenesedett, megszüntette a forgó szellőket a lába körül és a tüzet magasba emelve a környéket nézte. Jobbra-balra kapkodta a fejét, de mindig csak épphogy látott egy ismeretlen árnyat elúszni. Sosem bírta elcsípni a szemével. Aztán keresés közben hátranézett és egyenesen felé úszott a lény. Nem volt már ideje kitérni, a bestia pedig belemélyesztette fogait a vállába. A fájdalomtól Reigen felordított, a vér pedig beszínezte a környező vizet. Ezt nem hiszem el, sikerült pont kifognom egy Gillmant, futott végig az agyán. A gillmanok két méter magas, zöld páncélozott pikkelyű vízi szörnyek. Testük vékony, izmos és mozgékony. Elnyújtott ujjaik között úszóhártya feszül, másfél méteres farkuk végén pedig ugyancsak hártya feszül, mely segíti az úszásban és a gyors manőverezésben. Meglehetősen ritka és veszélyes bestiák. Édesvizekben nincs párja a sebességüknek. Mint egy puskagolyó úgy tudják magukat kilőni. A nagyobb tavak és földalatti vizek csúcsragadozója. Reigenben így okkal születhetett meg az aggódás érzése. Egyedül annyi szerencséje volt, hogy a gillmanok állkapcsa nem rendelkezik olyan nyomóerővel, mint egy cápáé, különben már nem lenne válla. Gyorsan beburkolta a jobb kezét kövekkel egy kesztyűt alkotva a keze köré és beleütött a fejébe. A víz sajnos felezte az ütőerejét, de még így is sikerült leszednie magáról. A bestia megrázta a fejét és újból támadásba lendült. Reigen kezéről leszóródtak a kövek, nem látta értelmét a mágiának, úgy sem bír vele olyan erőt kifejteni, mint szeretne, és ha egy mód van rá kerülni akarta vele a közelharcot. Víz nyalábokat lőtt rá, de a három közül egyik sem találta el. A gillman kilőtte magát és oldalra elúszott, aztán irányt váltott. Újra Reigen felé tartva rohamozó úszásba kezdett. A fiú kivárta a megfelelő alkalmat és a jobb kezével körkörös kézmozdulatot tett, majd mikor már csak két méterre volt tőle a bestia, hirtelen előre ütött. Egy apró széllökés süvített előre a vízben és eltalálva megszédítette a lényt. Több se kellett a mágusnak, a szabad kezét előre tartva egy óriási vízsugarat lőtt a gillmanra, ami telibe kapta és nagyot ütve a testére messzire sodorta. Reigen jobb kezét a fájó vállára helyezte, a balt amiben a tüzet tartotta pedig a magasba emelte. Semmiképp sem hagyhatta, hogy tűz kialudjon. Ha elveszti a látás előnyét vége van, ezt nagyon jól tudta. A gillmanok pedig nem adják fel olyan könnyen a prédájukat, ha egyszer már kiszemelték. A háta mögött hirtelen valami hullámokat keltett. Fordult volna meg, de más késő volt. A bestia pördülve egyet hátba vágta a fiú izmos farkával. Az ütés elsodorta a testet és kizökkentette a koncentrációból is, így a tűz kialudt. Miközben a vízben szállt megfordult és újra lángra lobbantotta a tüzet a bal tenyerén. Újra megvilágította a helyet és meglátta a felé közeledő zöld rémséget. Egy vízsugarat lőtt előre, de ezúttal a bestia könnyűszerrel kikerülte. Elérve a fiút a nyakára font hosszú hártyás ujjait és rászorított. Reigen próbált szabadulni a szorításból, de mikor szabad kezével nyúlt volna, a gillman lefogta. Továbbá a lábujjait ráfonta a fiú combjaira, így teljesen kifeszítette. A helyzet eléggé kilátástalan volt az ifjú mágus számára, csupán a világító keze maradt szabadon, hogy páholyból nézhesse végig a szétmarcangolását. A gillman készült a végzetes harapással, mikor Reigen utolsó mentsvárként a bal kezét belenyomta a lény pofájába. A kezén lévő buborék ráhúzódott a szörny fejére is. Először az egyszerű láng perzselte meg a lény fejét, utána Reigen egy tűzlabdát robbantott a képébe közvetlen közelről. A detonáció szétbontotta őket, a gillman pedig nyüszítő hangot hallatva tűnt el a homályban.
A fiú pihegve lebegett a vízben és próbálta összeszedni magát. Már csak tizenkilenc perce maradt. Újra a lábai köré idézte a szellőket, ami plusz meghajtást adott számára. Bal kezét előre tartva világított, jobb keze köré pedig zöld gyógyvizet idézett és a sérült vállát nyugtatta vele. Az idő nem volt elég rá, hogy összehúzza a fogak által ejtett sebeket, de legalább a lüktető fájdalmat csökkentette. Szerencséjére a továbbiakban nem zaklatta egy víz alatti teremtmény sem és pár perc után elérkezett egy üregbe, ahol rengeteg csillogó valamit látott. Közelebb úszott és kirajzolódtak a fémdobozkák teljes alakjuk. A legközelebbit megragadt és kiúszott az üregből. Először gondban volt, hogy most merre kell mennie, de felidézte a papír tartalmát és elindult fölfelé, ahol folytatódott a csatorna járata. Tizenhárom perce maradt hátra, így már nem törődött semmivel csak úszott, ahogy bírt. Hét perc elteltével már látta a fényt az alagút végén. Közeledett a csatorna szájához és már elérte őt is a beszűrődő fény halovány sugara.
A sors különös fintora tán, de Reigen itt még közel sem lélegezhetett fel. A csatorna szája közelében egy üregből egy nyolc méter hosszú, kígyó testű szörny bukkant elő és tekeredett a mágus teste köré, majd elképesztő sebességgel rántotta vissza a mélybe. A több száz métert melyet a fiúnak hét perc alatt sikerült megtennie, a lénnyel fuzionálva kevesebb mint fél perc alatt sikerült ezúttal. A hirtelen nyomás változás pedig valósággal összepréselte a testét és pokoli kínokat élt át, a tüdejéből kisajtolták az összes levegőt és már vér szivárgott a szájából. Utolsó erejéből forgószeleket idézett a teste köré és letaszította magáról a lényt. A következő pillanatokban a nyakához kapva csak hörgött, aztán nagy nehezen sikerült újra levegőt vennie. Nem volt ideje foglalkoznia a lénnyel, ugyanis már csak öt perce maradt hátra. Mindenét ami csak volt latba véve úszott felfelé. A lábain forgó szelek toltál felfelé, közben pedig a jobb kezével folyamatos széllökésekkel próbált még nagyobb sebességet elérni és több időt nyerni. Nem tudta, hogy a lény üldözi-e, de abban a pillanatban nem is érdekelte, nagyobb gondja is volt annál.
Már csak kevesebb, mint egy perce volt hátra és közeledett a csatorna szájához. Már majdnem kibukkant, mikor valami rátekeredett a lábára és nem engedte tovább. Lenézett a kígyószerű szörnyre és körkörös mozdulatokat leírva a kezével előre ütött. A széllökés eltalálta és kiütötte néhány másodpercre, de ezzel újra csak vesztegette az értékes idejét. Úszott fölfelé és már közel volt a víz felszín, de ekkor a buborék kipukkant és víz ölelte körül az arcát. Pechjére pont akkor fújta ki a levegőt és így újabb lélegzetet nem tehetett. Eloltotta a tüzet és mindkét kezét felhasználva óriási széllökéseket idézet, ami torpedó módjára fellőtte. Ahogy felbukkant a szabadba azonnal levegőért kapkodott és hangos köhögésbe kezdett. Amint egy kicsit megnyugodott úszásba kezdett és lihegve ért partot. Kint elterült a földön és csal hosszú percekig lihegett. Végül aztán győzelem ittasan az égbe emelte a dobozát. Sikerült neki és ez a tudat hatalmas mosolyt csalt az arcára. Nagy nehezen feltápászkodott és egy szellővel csont szárazra szárította magát. Körbenézve egy nagy füves pusztára ért, ahol már várták az önkéntesek a mobilis asztalukkal. Egyből feléjük is vette az irányt a dobozzal a kezében, hogy becsekkolhasson.

Spoiler:

Miután bediktáltam a nevem, kaptam egy újabb cetlit, amire vázolták a következő próba feltételeit. Emellett egy kis bigyót, aminek funkcióját nem igazán sikerült megértenem. Lehet, hogy másoknak tök egyértelmű, de nekem nem volt az. Kicsit távolabb mentem az asztaltól, hogy a mögöttem álló is bediktálhassa a nevét, közben figyelmemet a papírra irányítottam.
- Úszni kell?! – Esett le az állam. Mondjuk sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a feladat, de azért reménykedtem benne, hogy talán még se. – Most aztán nagy bajban vagyok! – nyögtem csüggedten és lehuppantam a tó szélén a fűbe. Sűrű szitkokat mormolva az orom alá bámultam a tó sötét víztükrét. Csüggedten lehajtottam a fejem. Úszásban sose voltam egy bajnok. Ráadásul a mágiámat sem tudtam kihasználni rendesen. A Lila tűznek még sosem örültem úgy, mint most, legalább nem teljesen védtelenül vágok bele egy nem kicsit komplikált feladatba. Valószínűleg a csoportból, akik a próbán elindultak én azok köz tartoztam, akik a rövidebbet húzták ezen a fordulón. Ha van rajtam kívül még egy ilyen peches egyén.
- Fáj a kezem… – Motyogtam és felpillantottam a kezemen köralakban végig húzódó apró pontokból álló sebre, amit az előző körben a rrodhe-kkal vívót kemény csatában szereztem. Már nem vérzett, nem is volt belilulva, vagy bedagadva,a mi jó jelnek bizonyult, de ettől még ott volt és nem kellemes egy érzés az ilyen kis sérülés sem. Annyira nem zavart, volt ennél már rosszabb is, már szúrtak át karddal, temetett be a lavina, de még mindig élek. Ebbe már csak nem fogok belehalni. Mindenesetre azért kértem az egyik önkéntestől valami anyagdarabot, amivel lekötözhetem. Nem lett volna jó, ha valami miatt a vízben elfertőződik a seb, vagy csak egyszerűen megint elkezdene vérezni, és a vér szaga odacsalna valami istentelen randa vizi lényt.
Miután ezzel is végeztem felálltam a földről és magamat leporolva méregetni kezdtem a tavat. Újra elővettem a lapot és ezúttal sokkal alaposabban is átnéztem, mi is lesz a feladatom.
-Aham…. aham, értem – Bólogattam, miközben figyelmesen olvastam a papírt. A lényege ennek a feladatnak az volt, hogy alámerüljünk a
Tras-tóba, aztán valahol felszedjünk egy dobozt, aztán fel kell jönni a felszínre a Kras-tóban. Sima ügy, vagyis… nagy frászt! Lemertem volna fogadni, hogy baromi nehéz lesz a rövid és könnyűnek tűnő leírás ellenére. Ekkor vettem csak észre, hogy van hozzá egy mellékelt ábra is. Figyelmesen átnéztem és egyre dezoláltabbá váltam tőle. Egy elég hosszú szakaszon kéne úgy átúszni, ahol esély sincs rá, hogy levegőt vegyek a víz alatt. A térképen ugyan nem tűnt hosszúnak a táv, de erősen kételkedtem benne, hogy egy ilyen nyúlfarknyi távot kéne megtennünk. Ez is egy probléma.
~ Meg aztán itt van ez a bizgentyű is ~ Felemeltem a kis ketyerét, amit a papírral együtt kaptam, és alaposan tanulmányozni kezdtem.
- Hé! Ez valami… ez segít, hogy ne fulladjak meg a víz alatt ugye? – kérdeztem rá az egyik arra járó önkéntestől.
- Igen! Ha a szádba veszed, akkor kapsz majd levegőt.
- Ahham, remek, köszi. – Még utoljára végig mértem őt. Rajta is nadrág volt, de az előző srác reakciójából arra következtettem, nem érdemes másoknál is bepróbálkozni ez ügyben, így hagytam, had menjen el.
Újra a tó felé fordultam, aztán lemondóan kifújtam a levegőt.
~ Nincs értelme azon agyalni, mit csináljak majd odalent. Úgyse tudok mindent előre számításba venni. ~
A számba vettem a légzőkészüléket és lassan belesétáltam a vízbe. Mikor már a tarkómig ért a víz, lebuktam a víz alá, és úszni kezdtem előre felé. Amikor már elég mélynek tűnt a víz, hogy érdemes legyen lefelé úszni a tó feneke felé kezdtem a tőlem telhető legerősebb karcsapásokkal úszni.
Minél mélyebbre merültem, annál sötétebb lett. Tartottam tőle, ha nem gyújtok gyorsan tüzet, amivel világítani is tudok, akkor sosem találom meg azt a csatornát, amiben a ládának lennie kell. Kezembe egy kis lila lángot idézve, fél kézzel tovább úszva keresgélni kezdtem a bejáratát a csatornának. A kis lila lángnak erősebb fénye volt, mint amire számítottam, egy egész nagy körben körülöttem mindent látni lehetett, bár az árnyékok ettől megnőttek és az egész tó valahogy kísértetiesnek hatott a maga hideg, kihalt és csöndes valójában. Meglehetősen nehéz dolgom volt, mivel a vízinövények elég magasra nőttek szinte eltakartak mindent a tó fenekén. Egy ideig töprengtem is azon, hogy vajon okos dolog-e lejjebb úszni, mert a végén még belegabalyodok a hínárba és akkor aztán viszlát Alice, várhatom, amíg nem jön egy vizi szörny és ki nem szabadít, hogy aztán megegyen, hacsak nem hínárba tekerve szereti elfogyasztania az embereket. De jobb ötlet híján kénytelen voltam ezt az opciót választani, muszáj volt lejjebb úsznom, ha a növények között meg akartam találni a csatorna bejáratát.
Óvatosan kis rúgásokkal és karcsapással haladtam a hínárosban, ügyelve rá, hogy ne gabalyodjak bele a növényekbe. Hirtelen az árnyékban valami elsuhant mellettem. Azonnal odakaptam a fejem, de nem láttam semmit sem, egyrészt mert a víz alatt alig bírtam nyitva tartani a szemem, másrészt a növények is jól eltakarták akármi is volt az, amit láttam. Lassan tovább úsztam, de közben jobbra- balra járt a fejem, hátha meglátom végre az alagutat, vagy ne adj isten a fekete árnyék gazdáját. Megint elsuhant valami mellettem, de ezúttal a másik oldalamon. Megint hiába néztem oda, nem láttam semmit sem.
-Af öföbe.* – Nyögtem a lélegeztetővel a számba, mérgesen keresve a fekete árnyék gazdáját. Valahogy nem bírtam nyugodtan keresni a csatorna bejáratát, amíg le nem szedem ezt a kis orvtámadót. Megint egy árnyék, pontosan előttem, de még mielőtt támadhattam volna, a növények közül előúszott egy nagyobb hal. Gülü szemeivel a lángot nézte a kezembe, lustán egyhelyben ringatózva előttem.
-Nafon megifeftetté, te kif araof.** - Amennyire csak tudtam, elmosolyodtam. Ekkor hirtelen valami lecsapott és a következő pillanatban egy Kappa harapott egy jó nagyot a hal hátából.
Ha a víz alatt valaki tudna sírni, akkor én most megkönnyeztem volna a halat. Már majdnem megkedveltem, amikor ez a ronda kis izé jött és csak úgy ukmukfukk megette. Miután végzett a hallal, a Kappa kettéharapta a hal csontvázát és eldobta, már ha lehetséges ez a víz alatt. Aztán rám villantott egy gonosz kis vigyort, megmutatva ronda és élesnek látszó fogait.
Lesandítottam a kezemben égő kis lángra, aztán hirtelen eloltottam, ezzel meglepve a Kappát és egy rövidke pár másodperces előnyt szereztem, amit ki is használtam a menekülésre.
Megint néma csönd vett körül pár pillanatra, gyanús volt nekem. Tudtam, hogy valahol itt bujkál a kis rémség arra várva, hogy elkaphasson. Tudtam azt is, hogy ostoba dolog újra fényt gyújtani,mert ha mégsem tudja, hogy hol vagyok és éppen keres, akkor azonnal megtalál a fénynek köszönhetően. Viszont nem volt kedvem a bújócskához, muszáj volt elkapnom, különben itt fogok szenvedni még órákig.
Megint tűzet gyújtottam a tenyerembe, és alig, hogy a lila lángot a fejem felé emeltem, már hallottam is, hogy a Kappa süvítve kilőtt felém.
Másik kezembe egy lila tűzlabdát teremtettem és vártam, hogy a Kappa elég közel kerüljön hozzám.
~ Még egy kicsit, közelebb…~ Amikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem, hozzávágtam a gömböt, ami közvetlenül az arcát találta el. A rusnya jószágot váratlanul érte a nagy erejű ütés, megszédült, aztán mintha elájult volna, vagy ki tudja, minden esetre elkezdett emelkedni a víz felszíne felé. Nem vártam meg, hátha vannak társai, bár úgy tűnt ez a lény egyedül volt, amit nem kis szerencsének könyveltem el.
Folytattam a keresést, és jó tízperc után ár is akadtam a csatorna bejáratára. Odalent ha lehet még ennél is sötétebb volt, egyáltalán nem volt túl kecsegtető.
De nem volt mit tenni, odalent volt a láda és csak ezen az úton juthattam el a Kras-tóhoz. Jobbnak láttam nem lassúzni, amilyen gyorsan csak tudtam, úszni kezdtem a csatornába, ami enyhén lefelé vezetett. Minél beljebb úsztam a csatornába, annál hidegebb lett a víz. A csönd körülölelt, olyan volt, mintha párnákat nyomtak volna a fülemre, kicsit ijesztő volt a némaság. Aztán amikor nem számítottam rá valami erősen hasba vágott, de úgy, hogy nekicsapódtam a csatorna falának. A légzőkészülék majdnem kiesett a számból épp csak szerencsém volt, hogy idejében megigazítottam. De még mindig csillagokat láttam, a támadómat bezzeg sehol se. Gyorsan eloltottam a lángot a kezemben és a fal mentén haladtam tovább lefelé. Most már nem volt olyan nagy csönd, valami morgást lehetett hallani a hátam mögül, de reméltem, hogy az csak a képzeletem szüleménye, mert kicsit meglepődtem. Véletlenül sem ijedtem meg, vagy valami, csak egy kicsit meglepődtem és pont.
Egyik kezemet a falon tartottam, hogy biztosan fal tövében a jó irányba ússzak lefelé, ám mikor már majdnem megnyugodtam ( a folyamatos morgás ellenére) valami nyálkás nyúlós dologhoz ért a kezem. Elfojtottam magamban egy undorodó nyüszítést és eltávolodtam a faltól, de hiába, megint hozzáértem ugyanahhoz a nyálkás dologhoz. Minden idegszálam azt sikította nehogy fényt gyújts, de mi mást tudtam volna tenni? Leküzdve az átmeneti szorongásomat újra a kezembe teremtettem a kis lila lángot, ami bevilágította a mellettem lévő nyálkás valamit. Mint kiderült, nem élőlénnyel van dolgom, vagy ha mégis, akkor az ártalmatlan fajtával. Fehér, vagy nagyon világos ék színű lehetett, és a lilás tűz fényétől enyhén rózsaszínes árnyalatú lett a kocsonyás áttetsző valami. Megböktem, mire a kocsonya remegni kezdett. Mégis csak élőlény, de nem mozdult el a helyéről, újra megböktem, mire az eszeveszett gyorsasággal húzódott be egy repedésbe.
Nevetni lett volna kedvem, ha nem hallom meg, hogy a morgás felerősödött, aztán valami hátulról belém jött, a csatorna alja felé taszítva engem.
Aztán oldalról jött még egy, aztán még egy. A láng a kezemben kialudt, és a támadók túl sokan voltak, kezdem feladni, hogy kijutok innen. Enyhe (vagy nem is olyan enyhe) pánik rohamomban megfeledkeztem róla, hogy a vörös tűz nem sokat segít nekem itt a víz alatt, mégis megmentett. Amikor megpróbálkoztam vele, a víz hírtelen melegedett fel, ezzel jól meg is leptem a támadó szörnyeket, akik azonnal elengedtek. Meglepő módon azonnal, az egyik közelemben lebegő vizi lény azonnal támadt, amint összeszedte magát, és mikor megéreztem, hogy milyen közel van, visszakézből arcon csaptam egy Purple Fire Ball-al amit az ütés közben is a tenyerembe tartottam. A lény ettől nem hátrált meg, de miután kapott még egy pofont, már nem volt kedve tovább egyedül támadni, újra csapatba verődve támadtak. Ezután inkább a célba lövést gyakoroltam, csak úgy záporoztak a lilás fényű tűzlabdák. Ezeknek a fénye nem volt elég erős ahhoz, hogy láthassam a lényeket, úgyhogy leginkább megérzés alapján támadtam és a hangok alapján. De fene se tudja hány ellenféllel küzdeni, akit csak az utolsó pillanatban veszel észre, nem könnyű végig feladat, és kezdtem nagyon elfáradni.
- Eft neftef!*** - Motyogtam és egy nagyobb sárga lángot próbáltam produkálni, ami persze nem jött össze, de nem is a láng volt a lényeg. Hanem a füst, amit a víz alatt a hangokból ítélve a lények is megéreztek, velem ellentétben. Valószínűleg fejlettebb lehet a szagló érzékszervük, elég érzékenynek tűntek a szagra, minden esetre olyan gyorsan takarodtak el a közelemből, hogy azt öröm lett volna nézni, ha láttam volna. Tovább úsztam lefelé, kezemben újra egy kis lángot tartva, és hamarosan megláttam, hogy lent a csatorna alján valami megcsillan a láng fényében. Mintha mozgást láttam volna odalent, nem tudtam volna megmondani, hogy egy másik céhtag, vagy egy újabb vizi lény, de abban a percben nem is izgatott, mert ez azt jelentette, hogy már túl vagyok a próba felén, ettől pedig mintha minden erőm visszatért volna, az sem zavart, hogy visszaúton még nehezebb dolgom lesz, mert csak láb tempózni fogok tudni.
Úszás közben kaptam föl az egyik kis dobozt és meg sem állva úsztam tovább fölfelé.
Úszás közben kaptam föl az egyik kis dobozt és meg sem állva úsztam tovább fölfelé, de még mielőtt nagyon örülhettem volna valami megragadta a lábamat és elkezdett visszahúzni. Leginkább egy karmos, hártyás kézre emlékeztetett, tehát nem a céhünkből való,a mi kis aggodalomra adott okot. A Purple Liana-val elkaptam egy a csatorna szemközti falát és egy hosszú félkezes húzódzkodós, rugdosós játék vette kezdetét, melynek nyertese vagy megehette a másikat, vagy kimenekült az őt fenyegető veszély karmos mancsai közül.
A karmos egyed sportszerűtlen magaviselete miatt kapott pár komolyabb rúgást a szemei közé, és hamarosan elengedett, ekkor én is elengedtem a liánt, és ismét a sárgatűz büdös füstjével örvendeztettem meg még egy vizi lényt, s ő nem is úszta meg valami olcsón, mivel ő közvetlenül az arca előtt szenvedte el azt a traumát, amit az előzőek azért jó fél karnyi távolságból. Aztán úszni kezdtem felfelé, végre ráakadtam a csatorna felfelé vezető részére és amennyire csak tudtam középen úsztam felfelé, hogy ne menjek neki semminek se és legyen helyem védekezni, ha valami újra megtámad. Ráadásul sokkal kevesebb volt az esélye annak, hogy meglepetés ér, és valami beránt az egyik repedésbe, vagy valami ilyesmi.
Végre megláttam a csatorna végét, láttam fent a fényt. Normál esetben, ha látnám fényt az alagút végén, megfordulnék, de ez nem az az alkalom volt, most minden erőmet beleadtam abba, hogy minél hamarabb kikerüljek a tóból.
Jó ötlet volt középen úszni felfelé, több lény is rám támadt köztük volt Kappa is, talán a társai annak, amit még a Tar-tóban intéztem el. De hála a halovány fénynek, már láttam annyira, hogy ki tudjam őket kerülni. Nem támadtam rájuk, inkább kerülgettem őket, közben igyekeztem minél feljebb úszni a csatornán.
Hirtelen azonban abbamaradtak a támadások, nem messze a felszíntől. Már majdnem örültem, hogy hah, nesze nektek, én vagyok a keményebb, velem ne packázzatok, amikor az egyik repedésből előúszott egy hosszú, kígyóra emlékeztető hal, vagy mi. A lény egy vízisiklóhoz hasonló mozgással, gyorsan közeledett felém. ÉS ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem visszafelé úszni.
~ Inkább a Kappák!~
A szörny rágyorsított, éreztem, ahogy felkavarja a tó vizét. Még éppen idejében sikerült arrébb evickélnem, ő pedig elhúzott mellettem. Gyorsan elkezdtem visszafelé úszni a csatorna kijárata felé, de a kígyó hamar visszafordult.
Megint arrébb úsztam előle, de ezúttal nem csak azért, hogy kikerüljem. Amikor megint elment mellettem a Fire Liana-val egy hurkot kötöttem a szájára, aztán a kéz forma kapaszkodó erősen rászorított az én csuklómra, így olyan volt mintha lenne egy kantáram. A kígyónak ez a felállás nagyon nem tetszett, dobálni kezdte magát a vízben, aztán elkezdett úszni felfelé a felszín felé. Csupán mázli, hogy nem ejtettem el a dobozt. Amikor már úgy ítéltem meg, hogy elég közel vagyok a felszínhez, megszüntettem a mágiát és gyorsan, még mielőtt a kígyó feleszmélt volna felúsztam a felszínre, de nem álltam meg, olyan gyorsan kezdtem úszni, ahogy eddig még soha, és életemben nem örültem még annyira a szárazföldnek, mint abban a pillanatban,a mikor is végre kiértem. Négykézláb vonszoltam ki magam a partra, aztán hátamra feküdtem. Kivettem a légzőkészüléket a számból, és letettem a doboz mellé a földre. A lábaim és a karjaim zsibbadtak, és nem mondanám, hogy nem fáztam, de egyszerűen nem éreztem pillanatnyilag magamban annyi energiát, hogy tüzet gyújtsak.
Mikor végre eléggé kipihentem magam, megint bediktáltam a nevem az egyik önkéntesnél, aki közölte velem, hogy a dobozt mostantól magamnál kel tartanom. Bólintottam, hogy megértettem és leültem, hogy megszárítkozzak. A tisztás, ahova a tóból kiúszva érkeztem meg, már eléggé tömve volt a céh tagjaival. Lépten- nyomon beléjük lehetett botlani. Némi megnyugvást éreztem, hogy ez a próba nem csak nekem jelentett nehézséget, mások is eléggé megviselt állapotban voltak.

Fáradtan álldogáltam a fal alatt, és láttam, hogy egyes versenyzők a tónál kezdtek el gyülekezni. Majd az egyik lány átalakult vidrává és a habok közé vetette magát. Egy másik mágus vízvarázslatot használva buborékburkot vont saját maga és két társa köré, és úgy mentek bele a vízbe.
Szóval a tóban lesz a következő kör, vontam le az egyértelmű következtetést.
Mielőtt odamentem volna a segítőkhöz, először a vízhez mentem, és a pólómat levéve amennyire tudtam megtisztálkodtam, lemosva a magamra kent növények maradékát. Csak ezután néztem kicsit alaposabban körbre, és mentem oda az egyik segítőhöz, aki előtt egymás után regisztráltak a versenyzők. A fiatal lány, aki a segítő szerepét betöltötte, egy dobozból mindenkinek adott egy karperecet, amit azonnal a résztvevők karjára csatolt.
Kicsit közelebb érve láttam, hogy van egy elsősegély sátor az önkéntesek közelében. Jó pár szerencsétlenül járt falmászót kezeltek ott, illetve a kisebb sebeket is készségesen ellátták.
- Bocsánatot kérek a zavarásért – szólítottam meg az ellátást végző önkénteseket - sikerült a mászás során felsebeznem a kezeimet. Nem komoly, csak inkább kellemetlen. Tudnak rá adni valami fájdalomcsillapítót, vagy beköti esetleg?
- Persze üljön le egy kicsit. - Intett az egyik segítő, akiben a város patikusát ismertem fel. Az idős úr nem viselte a hivatását jelző fehér köpönyegét. Most teljesen hétköznapi ruhában segített a kisebb, nagyobb sérülések ellátásában. - Ez valóban semmiség – vette szemügyre a kezeimet. - A körmöd elég csúnya, de idővel az is rendbe fog jönni. Tennék rá valami kenőcsöt de úgy is leázna a víz alatt. - Intett a tó felé.
- Nem gond, meg tudom oldani, hogy végig száraz maradjon.
- Nos ahogy gondolja – vonta meg a vállát és hozzálátott a kezeléshez. A felénél se tartott, amikor egy árnéyk borult felém az egyik segítő képében. A magas városi polgár kezében egy táblát tartott, miközben kissé barátságtalanul nézett le rám.
- Regisztrált már a következő körre? Nem hisz nincs rajta a karperec.
- Valóban nem, a nevem Adelus Morningway, és készen állok a következő körre.
- Felírtam. - biccentett, és rákapcsolta a csuklómra a karperecet – ez kelleni fog, és itt a következő kör tájékoztatója meg valami légzőkészülék. - adta oda a pici, eszközt, majd távozott.
- Készen vagyunk – jelentette ki a patikus is, én pedig megszemléltem a bekötözött kezemet, amik valami gyógyító kenőcstől szaglottak.
- Köszönök mindet
- Ugyan, nem tesz semmit.
A gyógyító sátortól távozva átolvastam tájékoztató lapot ami igazolta a gyanúmat: csakugyan a tó alatt lesz a következő próba. Ám ami újdonság volt még számomra is, hogy a Tras és a Kras tó között egy föld alatti barlang összeköttetést teremt. Szerencsére itt már engedélyezve volt a mágia használta, és miután párszor még elolvastam az ismertetőt, már készen is álltam a tervvel. Miközben a táskámból elővett elemózsiából csemegéztem volt időm átgondolni a dolgokat. Eszembe se volt, hogy tényleg úszva tegyem meg a távot. A víz alatt pár méter után teljes sötétség honol. Persze számomra ez nem lett volna komolyabb akadály. Ellenben a mélyben uralkodó hideg, és víznyomás már annál inkább. Világos volt, hogy még mágia használatával is komoly kihívás lesz ez a próba.
De ha szerencsém lesz, és gyorsan mozgok akkor megúszhatom szárazon.
Odasétáltam a vízhez, és varázsolni kezdtem. Kék ragyogás közepette egy materia kocka jelent meg a levegőben, maximális méretre növelve. Beléptem a kockába és elkezdtem formálni, úgy alakítva a méreteit, és a formát, hogy még azért megtartsa a maximális térfogatát. Éreztem, hol volt az pont, ahol ha hibázok az egész materia szétcsúszik és eloszlik a levegőben. Ezt szerettem volna elkerülni ezért lassan alakítottam ki magam körül a hosszú szivarformát. Páran távolabbról figyelték a mutatványomat, és enyhe büszkeséget éreztem, hogy sikerült a mágiámnak felkeltenie a figyelmüket.
Mikor befejeztem a Reform kiegészítő varázslatomat, az engem körülvevő materia erőtér leginkább, egy hosszú karcsú cápára emlékeztetett A tetején hátúszó meredezett, oldalt pedig mellúszók, a végén pedig farok. Sajnos egy cápafejet nem tudtam beleszobrászkodni az elejébe. Azt viszont sikerült elérnem, hogy miközben a materia cápában hasalok, legyen egy egy olyan kitüremkedés, amibe bele tudok kapaszkodni, illetve meg tudom támasztani a lábaimat. De ami a legfontosabb, az átformált materianak alig volt kisebb a térfogata, mint a kiindulási 3x3x3 méretű kockának. Csak remélni tudtam, hogy ennyi levegő elég lesz a próba teljesítésre.
- Materia high, Reform: Blue Matera Shark – motyogtam vidáman, örülve, hogy elsőre sikerült megalkotnom, amit elképzeltem. - Nos akkor irány a tó!
Elmémmel a megteremtett materia cápa felé fordultam, és varázserőmet használva megmozdítottam az összesűrített térből formázott alakzatot. A cápa az álmélkodó céhtagok és segítők szeme láttára kilőtt a levegőbe, és a víz felé suhant. Még a vízben lévők is megálltak egy pillanatra, amikor elrepültem felettük. Aktiváltam a tér érzékelő képességemet, de egyelőre nem figyeltem rá, nehogy a túl sok inger megint kiüssön mint párszor korábban.
Belevetettem magam a habok közé, és pillanatok alatt elértem a tó alját. A jól megválasztott alak, ellenállása szinte minimális volt, a materia alig veszített a sebességéből a vízben haladva. Ha úszással próbálkoztam volna, akkor messze nem lettem volna ilyen gyors.
Hamar eltűnt a fény, ahogy közeledtem a tó fenekéhez. Éreztem ahogy a halrajok riadtan eltűntek a közelemből, sőt még egy úszó céhtagot is, amit próbált a nyomomba érni. Sajna ebben a tórendszerben nem csak halak éltek. A tájékoztató vízi szörnyekre is figyelmeztetett. Reméltem, hogy nem bírnak sok varázserővel, mert különben még a végén kiharaphatják a kéken világító materia cápát.
Egyre mélyebbre süllyedtem, keresve a tómeder alján azt a pontot, ahol megnyílik a vízalatti alagút. Sajnos, még a térérzékelés képességével is időbe került míg megtaláltam a lejáratot. Finoman irányítottam a cápát, egyre lejjebb süllyedve a zegzugos, sziklakiszögellésekkel teli járatba. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül ezen a sötét és barátságtalan helyen. Szerencsére egyelőre inkább tőlem ijedtek meg, és semmi sem támadott meg.
Úgy látszik igaz a mondás, hogy minden halnál van nagyobb hal. Az én hamis cápám pedig minden jel szerint túl nagy volt az itt élő ragadozóknak. Egyedül arra kellett nagyon figyelnem nehogy beragadjak valahova. Amilyen hosszú volt a cápám, a szűkebb járatokban komoly esély lett volna egy ilyen balesetre, és bár át tudtam volna formázni a materia alakzatot, itt a víz alatt vigyáznom kellett, mert ha a formázás közben léket kapok, akkor csúnyán megszívom a dolgot.
Egy ponton mozgást éreztem a vízben. Valami hatalmas kígyószerű dög egyenesen felém úszott. Pillanatok alatt előttem termet, és beleharapott a cápa fejébe. Önkéntelenül is összerándultam, mintha engem ért volna a támadás, holott semmilyen fájdalmat nem éreztem, és az erőfal is könnyedén kitartott. A lény folyamatosan harapdált, de semmit sem ér vele. Megidéztem egy pressure bomb-ot a víz alá, hátha az elijeszti. A varázslat meg is jelent a szörny közelében, ám a várt hatás elmaradt. A bomba nem tudott mit kezdeni a sűrűbb közeggel. Mindössze, egy lökéshullámot sikerült elindítani, és ez kevés, volt, hogy a lány távozzon.
Eljött az ideje, hogy komolyabban vegyem a helyzetet. Egy ragyogó 3 méteres materia lándzsát idéztem meg ezuttal, amit hihetetlenül elvékonyítottam, hogy minél gyorsabb lehessen a víz alatt. Varázserőmmel mozgásba hoztam a fegyvert, egyenesen a szörny felé repítve. A kígyószerű lény megpróbált kitérni, de túl lassú volt. Furcsán, tompa puffanás kíséretében csapódott bele a vízi rémbe, ami azonnal eleresztett. A dög próbált szabadulni a mágikus lándzsától, ám nem hagytam neki. Egyre mélyebbre toltam a testébe, miközben a cápával gyorsan eltávolodtam. Csak akkor szüntettem meg a lándzsát, amikor már nem éreztem a kígyószerű lény jelenlétét.
Ez volt az első, és ha szerencsém volt akkor talán az utolsó próbálkozó. Próbáltam megnyugodni és lassabban venni az értékes levegőt, miközben továbbra is csukott szemmel, teljesen a Space Magic-ra bízva magam tovább vezettem a materiacápát.
Varázserőm megfenyítésével suhantam a víz alatti barlangban kerülgetve a cseppköveket. Szerencsére az első próba egyáltalán nem viselte meg a varázserőmet. Ez viszont már biztos mély nyomokat fog bennem hagyni, ám jelen helyzetben az erőtakarékosság szóba sem jöhetett. Időnkét lassítottam az iramon, és közelebb lebegtem a nagyobb hasadékokhoz, hátha azok rejtik a beígért ládákat, de csupán különféle vízalatti rémek mozogtak a sötét üregek mélyén. Ilyenkor gyorsan mentem is tovább.
Amikor szélesebb részhez értem, az egyik nagyobb üregből egy emberi alak úszott ki, nyomában egy vízi állattal. Kinyitottam a szemem, és megkönnyebbülve láttam, hogy nem kappákkal és más rémségekkel van dolgom ezúttal. Két céhtársam úszott kifelé a víz alatti barlangból, vissza a fő járatba. Az úszónadrágos fickó egy dobozt kötözött a testére, és úszóhártyás lábaival hajtotta magát előre. Fényt a nyakában logó kristály adott neki. Mögötte nem sokkal egy teknős követte őt lassú tempóban. Az állat a szájában fogott egy dobozt, ami arra utalt, hogy ő is egyike céhünk tehetséges alakváltómágusainak.
Sárgára változtattam a cápa ragyogást, jól megijesztve a céhtársakat. Csak miután észrevették, hogy integetek nekik a cápa belsejéből, akkor hagytak fel a kétségbeesett meneküléssel. Közelebb lebegtem hozzájuk, és a részben átalakult fickó elégedetten vigyorgott a varázslatom láttán. A barlang felé mutatott, majd intett egyet, és folytatta útját a teknős barátjával. Távozásuk után belebegtem a tágas vízalatti csarnokba, ami tele volt a beígért fémdobozokkal. Most már csak azt kellett kitalálnom hogyan vegyem magamhoz az egyiket.
Egyértelműnek tűnt, hogy a materia-t kell használnom ismét, csak azt nem tudtam, hogy miként. Nem mertem a cápa testével babrálni, akárcsak a rövid harcom során. Végül egy másik materia-t idéztem meg, amit gömb alakban lebegtettem az egyik doboz felé. Lassan ráformáztam a mágikus teret a dobozra. Kénytelen voltam ezt a megoldást használni, mivel még mindig nem jöttem rá, hogy lehet precízebben mozgatni a materiat.
Miközben a gömböt magam felé lebegtettem kitaláltam azt is, hogy mit kezdek vele. Nagyon megterhelő lett volna, ha a cápa teste mellett még a gömböt is végig mozgattam volna az út hátralévő részében, így inkább, azt találtam ki, hogy gyűrű formában a cápa farkára rakom a másik materaiat, amiben ékkőként fog trónolni a doboz.
Az elképzelés jó volt, sajnos a megvalósítás nem ment már olyan jól. Többször is kiesett a doboz a helyéről a formázás közben, és akkor kezdhettem az egészet elölről. Végül sokadik próbálkozásra, nagy nehezen összejött a dolog. A gyűrű ott volt a cápa farkán, pont ahogy elképzeltem. Viszont a levegő nagyon fülledté és nehézzé vált a materaban. Minél hamarabb fel kellett jutnom a felszínre, így ismét kékre váltottam a cápa színét, és visszatértem a barlang fő folyosójára, és folytattam utamat a Kras tó felé.
Visszafelé még jobban hajtottam magam. Olyannyira az előrehaladásra koncentráltam, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy két lény közeledik felém baromi nagy sebességgel. Önkéntelenül is lassítottam, és tátott szájjal figyeltem ahogy egy kappa, rekordsebességgel, rémült szemekkel elhúzott mellettem, ügyet se vetve rám.
Te jó ég, mégis mi ijeszthetett rá ennyire egy kappára? Vonakodva folytattam az utam tovább, félve attól, hogy vajon mi bukkanhat elő a következő repedés, vagy sziklakiszögellés mögül. Igaz, hogy eszembe jutott, hogy talán valamelyik céhtársam láthatta le ennyire a bajukat, de valamiért nemigen voltam biztos ebben. Végül egy kanyar után egy másik kappa került az utamba. A hírhedt vízi szörny pontosan előttem lebegett, és nagyra nyílt szemekkel meredt rám. El kell mellette suhannom, amilyen gyorsan csak lehet.
Nekilódítottam a cápát, ám a lény elém úszott és legnagyobb döbbenetemre alakot váltott. Egy hatalmas kékes cápa úszott immár velem szemben, a farka tövében fura kinövéssel. Egyenesen felém úszott, és hiába próbáltam oldalazni mindig elém jött, lehetetlenné téve a kijutást. Majdnem másfélszer nagyobb volt, mint az én materia cápám.
A fura lény minden továbbjutási kísérletemet megakadályozta, pontosan másolva a manővereimet . félelmetes állkapcsait csattogtatva. Mikor tehetetlenségemben fejtetőre állítottam a materiat, azt is lemásolta a bestia. Ám mégse támadott nekem. Ekkor kezdtem el komolyan kételkedni, hogy tényleg kappával van e dolgom.
Megidéztem egy harmadik materiat is, amit félhold alakban a cápám testéhez illesztettem, mint valami gallért. A lény még ezt is képes volt utánozni. Óriási úszó bomlott ki a testén, ami majdnem pontos mása volt a materianak. A lény betöltve a barlangjáratot fenyegetve vicsorgott rám, de még mindig nem támadott.
Valamit ki kellett találnom, méghozzá gyorsan. Ám a gondolkodás egyre nehezebben ment az elhasznált levegőjű materiaban. Megfordult a fejemben, hogy megszüntetem a varázst, ám féltem, hogy a hideg vízben görcsöt kaphatok, nem is beszélve a hirtelen víznyomás jelentette kellemetlenségekről. Támadjam meg? És ha azt is leutánozza? Mindenféle ötlet jutott az eszembe, ám kénytelen voltam sorra elvetni őket. Volt ami túl bonyolult volt, más meg túl hosszú ideig tartott volna, pl. valamit rúnacsapdát felállítani. Ide oda mozgattam a materiat a lény reakcióit figyelve. A szörny mindig pontosan előttem volt. Ha hátráltam, ő is távolabb úszott, ha közeledtem akkor azt tette ő is, egyre tovább bosszantva engem.
Végül elszakadt nálam a cérna. - Presurre Bomb.
A varázslat pont a dög orra előtt robbant fel, riadt hátrálásra kényszerítve. Ezek után egymás után varázsoltam a hirtelen lökéshullámokat keltő téranomáliákat a teste lekülönbözőbb pontjaihoz. A szörny próbált kitérni, de sose tudhatta honnan éri a következő váratlan vízlöket, elterelve a figyelmét.
- Most megvagy – morogtam, eltüntettem a nagy materia legyezőt, és nekilendültem a cápával. Teljes sebességgel belerohantam az engem utánzó vízi szörnybe, ami még mindig képes volt meglepni. Amint a hegyes cápaorr nekiütközött az oldalának a lény szinte szétrobbant. Megszédültem ahogy tér hullámot vetett, és a nagy cápa helyén egy kis hal jelent meg. A furcsa állat széttárta legyezőszerű úszóit, majd eszméletlen sebességgel bemenetül az egyik sziklarepedésbe. Annyira meg voltam döbbenve, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor a materia nekisodródott egy sziklának.
Egyszeriben rájöttem, hogy mi is a dolgom, és hogy már alig kapok levegőt ebben a valamiben. Újra begyorsítottam, és fel se vettem, ha néha, néha az egyik úszó beakadt egy szikladarabba, darabokat hasítva ki belőle. Végül eljött az a pillanat amikor kiértem az alagútból, és a tó fénnyel egyre jobban megtelő zöldes vízében emelkedtem tovább.
Óriási csobbanással robbantam ki a vízből, valahol a tó közepén. Levegőt!
- Reform.
A cápa háta az úszó előtt szétnyílt, és azonnal besüvített a friss levegő. Ismét megcsináltam, gondoltam diadalittasan, miközben lassan a tóparton gyülekezők felé kormányoztam megcsonkított materia cápát.

Kép az utánzó alakváltó hal igazi alakjáról:

Spoiler:

- Rane Iceclaw. - vallottam egy segítőnek. Amint leírta a nevem, már a kezembe is nyomta a következő próba kellékeit: egy papírt, egy karperecet és egy szájba illeszthető akármit. Először a lapba feledkeztem bele.

~ Sokat fogok érni a mágiámmal..
- És mire való ez? - mutattam fel a fura valamit.
- Azzal tud a víz alatt lélegezni. És azt hiszem, ez Arisáé. - mutatott két nagydarab fickóra, akik egy kissé más alakú és jóval nagyobb légzőkészüléket cipeltek magukkal. Míg én felcsatoltam a karperecet, Arisa megismerkedett a készülékkel. Az gyorsan kiderült, hogy illik rá, ellenben nem volt kényelmes neki. Vajon a karkötőjét neki hova fogják felkötni...? Töprengve fordítottam meg a lapot. Majd leesett az állam.
- Ez mi a fene?! - kiáltottam fel. Többen rámnéztek, majd kíváncsian ők is megnézték a másik felét a saját példányuknak. Hasonló eredménnyel, mint én.
- Hát... Izé, térkép, nem látja? - vörösödött el az engem pátyolgató segéd.
- De.. Miért van egy erdő a föld alatt? - próbáltam dekódolni. - Meg egy tisztás?
- Öööö... Siessen, kezdődik a forduló! - tuszkolt a víz felé a fickó, szinte beletömve a számba a légzőkészüléket, miközben még mindig a térképet bogarászva botorkáltam a víz felé.
- Hmmpphhphmm... - próbáltam magyarázni valamit, de a segítő minden további nélkül belelökött a hideg vízbe. Arisa jóval kevésbé melegedett át, mint én, mivelhogy nem is tudott. Leguggoltam a vízbe, és tesztelni kezdtem a lélegeztetőt. Nem volt kifejezetten kényelmetlen, egyedül azt sajnáltam, hogy szemüveget nem készítettek hozzá. De az Ice Make-et végre használhattam. Kibukkantam a víz fölé. Szemeim köré úszószemüveg fagyott, panorámakilátást biztosítva.
~ Indulás. - buktam a víz alá újfent, és tempózni kezdtem a mélybe. Pillanatok alatt kiderült, milyen nehézségek is fognak rám várni: az Ice Make-et már használtam víz alatt, és tudtam, szinte semmit sem ér a felhajtóerő miatt a legtöbb mágia. Egyedül arra az egy-két gombamágiára támaszkodhattam és a csontvázakra, amelyek közül egyik sem védett meg a víznyomástól. Fülem eldugult, és fájni kezdett a fejem, ahogy elértem a tó alját. A sötétben csak néhol láttam hínárokat lengedezni, a fekete földben pedig szinte lehetetlennek éreztem megtalálni a lefelé vezető járatot.
~ Áháá! - jutott eszembe a megoldás. A földbe ágyazva belül üreges jégoszlopok jelentek meg néhány tíz méteres közökkel. A jeget nem én teremtettem, hanem a tó vizét fagyasztottam meg, így a függőleges oszlopok közepe teljesen üressé vált. Ezeken már akadálytalanul haladt le a fény, amit szét is szórt a szinte teljesen átlátszó jégfal. Ha világos nem is lett, legalább valamit láttam.
~ Arra! - intettem a mellettem sikló Arisának, amikor megláttam a járatot, amit a térkép mutatott. A kígyót nem zavarta sem a sötétség, sem a víznyomás. Úgy tűnt, közelebb állt a vízi életmódhoz, mint én, amit ki is használtam. Megkapaszkodtam pikkelyeiben, és folytattam a megkezdett varázslatot. A csövek követtek minket az alagútba, kísérteties derengésbe vonva az idáig koromsötét járatot. Néhány sötét árnyékot láttam szétrebbenni a falak mentén, amik idáig valószínűleg nem láttak még ennyi fényt egy helyen. De ez a fényforrás is kezdett megszűnni, ahogy túl hosszúra nyúlt az utazás. Majd felcsillant a szemem - de sajnos ettől nem lett világosabb.
~ Mushroom Magic! - a szürke köveket lágyan foszforeszkáló gombák nőtték be.
Végül ellöktem magam Arisáról. Túl szűk lett a hely, a Severus alig tudott lavírozni behúzott szárnyaival, nem akartam még én is terhelni. Majd újabb vízi mutatvánnyal ugrottam szaltót, amikor valamilyen halat láttam felém tempózni. Lábamat éles fogak súrolták, de fejjel lefelé meg tudtam szemlélni a ragadozót. Egy cápának kinéző hal nézett engem vacsorának. Több méteres hossza azonnal tudatta velem, hogy a csontvázakkal semmit sem érnék, ráadásul azoktól csak még éhesebb lenne. Arisára sem számíthattam, ő szinte mindentől védve volt pikkelyei miatt, de kevés volt a helye ahhoz, hogy manőverezzen. Különösképpen nem aggódtam.
~ Ice Make! - löktem felé a kezeimet. A visszaforduló cápa uszonyait jég lepte be, egyrészt megbénítva azokat - másrészt a víz felhajtóereje a plafon felé lökte a kétségbeesetten kapálódzó halat.
Kisebb-nagyobb barlangokba úsztam be, és próbáltam megtalálni az ígért dobozokat. A keresésben néhány holttest is a segítségemre volt, akiknek levegő nem kellett, és semmi sem akarta megenni őket, ellentétben velem. Néhány percenként vagy velem, vagy Arisával megpróbálkozott egy-egy mélységi lény, de mindegyikük ugyanannyi eredményt ért el ellenem, mint az első. Elégedetten úszkáltam, mikor az egyik csontváz felől visszajelzést véltem érezni. Gyors tempózással indultam meg az érintett alak felé. A többiből eltávolítottam az őket mozgató varázserőt - lassan úgy éreztem, spórolnom kell az erőmmel.
Hínártelepeken úsztam keresztül, óriáskagylók próbáltak meg marasztaló szorításukba fogni, de szinte sértetlenül értem oda a türelmesen várakozó testhez. Jó adag fémdoboz közepén álldogállt, és várta érkezésemet. Vagy azt, hogy visszatérhessen évszázados pihenéséhez? Ez is élettelen halmazzá lebegett szét, mikor felkaptam az egyik dobozkát, és övembe tűztem. Az általam lerakott gombák útján szinte azonnal több céhtársam is megérkezett, vidáman integetve. Megvontam a vállam, és visszaintettem nekik, majd Arisára néztem. Ő szinte gondolkodás nélkül indult el egy kényelmesnek tűnő, meglehetősen lekoptatott járat felé, én pedig vakon követtem, ami enyhén felfelé emelkedett. Ámbár...
Lassan kezdett feltűnni, hogy senki sem követ minket. A járat falain pedig minden irányban keskeny rések húzódtak, nagyjából akkorák, amikben elfért volna a karom. Ötletem sem volt, hogy ezeket mik vájhatták, ráadásul a víz alatt. Arisa is tanácstalannak érződött ez ügyben, csak gyorsabb sebességre kapcsolt, mikor megérezte kételyeimet. Szinte végszóra remegett meg a folyosó.
Az üregekből vékony, csápszerű lények törtek elő. Úgy tűnt, nem akaródzott nekik kijutni az üregekből, de nem is volt rá szükségük. A csápok végén négy, borotvaéles karom meredezett. Míg meg nem közelítettünk egyet, addig csak lágyan himbálództak az állatok a víz sodrásában, de szemük hiánya nem akadályozta meg őket abban, hogy megérezzenek minket. A karmok azonnal reagáltak, ahogy közel értünk hozzájuk. Arisát szinte teljesen békén hagyták, engem próbáltak meg letépni familiárisom oldaláról. Kapkodva téptem ki Viharszakáll köpenyét táskámból, és magam köré csavartam az anyagot. De nem voltam benne biztos, hogy nem tudják-e áttörni ezt is. Lábaimon így csak tompa ütéseket éreztem, mikor megpróbáltak belém vágni a lények, de tudtam, tennem kéne valamit.

/A Hemdrillek/

Spoiler:

~ Ice Make! - próbálkoztam az előbb bevált módszerrel. De a megfagyasztott csápok pengéi túl erősek voltak, és játszi könnyedséggel tépték darabokra az őket körbefonó jeget. És több száz volt belőlük, körös-körül.. Még Arisa pikkelyei sem fogják bírni a folyamatos ostromot.
Becsukott szemmel kezdtem koncentrálni az Ice Aurára - ami nem volt könnyű, tekintve, hogy minden pillanatban attól rettegtem, hogy mikor fogja valami letépni a lábamat. Az irányítás nélkül elengedett Ice Aura minket fagyasztott volna le a vízben, az Ice Make ilyen sebesség mellett pedig nem lett volna elég precíz. Arisa szárnyai mentén jégtüskék jelentek meg, a körülményekhez képest meglehetősen jól kivitelezve. A tüskék az egyre meredekebben emelkedő járatban nem lassítottak minket, ellenben a férgek támadásai érezhetően gyengülni kezdtek. Óvatosan kinyitottam a szemem. A víz vörös volt körülöttünk, a szerencsétlenül járt lényeket felnyársalták a tüskék - étellel látva el a többit, és figyelmeztetve őket arra, hogy vissza tudunk ütni.
~ Az utolsó járat? - sugároztam Arisa felé a kérdést, mire igenlő választ küldött. Mélyet sóhajtva kapaszkodtam előrébb hátán. Nemsokára a világosság bebiztosított afelől, hogy Arisa irányérzéke megint nem hagyott minket cserben, és lassan kiérünk a vízből. Boldog mosollyal tüntettem el szememről a szemüveget, és ráztam ki hajamból a vizet, amikor felbukkantunk a fekete víztükör felett. Egy időre elegem lett az úszásból.

Amikor úgy, ahogy sikerült kipihennem magam, úgy döntöttem, hogy nem várom meg, míg teljesen megszáradok, inkább megszerzem a tájékoztatót. Előbb vagy utóbb csak megszáradok a próba teljesítése közben is. Visszamentem a sátorhoz, ahol nemrég becsekkoltam és nyújtottam is a kezem a tájékoztatóért. Mielőtt megkaphattam volna a papírt, az egyik önkéntes tekert egyet az ajándékba kapott karkötőn. A ruháim valamilyen oknál fogva azonnal megszáradtak. Ezután a srác nagy vigyorral a képén átnyújtotta nekem végre valahára a lapot.
-Na, végre! Lássuk csak! – Figyelmesen olvasni kezdtem a lapot.

IV. PRÓBA
LOGIKAI JÁTÉK
Cél: Megoldani a sátorban kapott három logikai feladatot.
Korlátozások: Mágia használata megengedett.

- Logik… MIÉRT?????!!!!!! Istenem! – Teljes melankóliába zuhanva görnyedtem össze.
- Direkt csinálják, most már biztos, hogy szándékosan szivatnak! Mindenki tudja, hogy én ebben nem vagyok jó!
Magamba roskadva, összegörnyedve próbáltam valami épkézláb ötletet összehozni, persze teljesen hiába. Végül csüggedten mégis felálltam és átmentem a sátor számos bejárata közül az egyiken. Már jó pár ember állt ott sorban, úgy tűnt itt nem lehet egyszerre menni. Na, tessék, még várhatok is.
Nagyot nyeltem. Valahogy sokkal jobban izgultam, mint bármilyen küldetésen azelőtt.
Végre valahára rám került a sor. Addigra a lepkék is abbahagyták a repkedést a hasamban, valamennyire sikerült összeszednem magam. Erősen magamhoz szorítottam a dobozt, amit a tó aljáról hoztam fel és bementem.
Egy sötét folyosón haladtam végig egészen addig, amíg egy majdnem ugyanolyan sötét szobába nem érkeztem.
- Nincs itt senki sem…- mondtam ki az egyértelműt körbenézve, amikor egyszer csak hangos pukkanással egy törpe jelent meg a semmiből. Valójában ere egyáltalán nem készültem föl, így nem is volt csoda hogy megijedtem.
- Hehe, na mi az, beijedtél? – kérdezte magas sipító hangon a kis vakarék, amitől azonnal fel ment bennem a pumpa.
~ Hogy lehet valakinek ilyen idegesítően magas hangja?!~
- Nem ijedtem meg, csak meglepődtem.
- Persze, de látnod kellett volna az arcodat!
A kezem ökölbe szorult az idegtől. Már most nagyon elegem volt ebből a fordulóból, pedig még el sem kezdtük. Ennek ellenére szívesen bemostam volna a kis vakaréknak, megtorlásképp.
- Nos akkor kezdjük is! Felkészültél? – Vihogott a törpe.
- Ne várj...még nem! – Tettem ki magam elé a kezem jelezve, hogy várjon.
- Engem ez nem érdekel. Tudod te milyen fárasztó ez? Nem érek én rá, még egy halom másik mágust kell próbára tennem, nincs időm veled szórakozni!
- Akkor minek kérdezted?
- Az első kérdés….
- Ne hagyj figyelmen kívül!!!
- Az első kérdés – a törpe a levegőbe bökött az ujjával, mire betűk jelentek meg a levegőben úszva.
- A kérdés: A szobának négy sarka van. Minden sarokban ül egy macska. Minden macskával szemben három macska ül. Minden macska farkán is ül egy macska. Hány macska van a szobában?- Olvasta fel a törpe a szöveget.
- Eh, milyen hülyeség ez már? Kinek van négy macskája egyáltalán? Létezik ilyen eszement?
- Nem mindegy? Old meg! Különben hogy tudd, nekem ennél is több van! - vágott sértődött pofát a törpe. Valószínűleg nem loptam be magam a szívébe.
- Jó várj, had gondolkozzam! – hátat fordítottam a törpének és eltöprengtem a válaszon. Egyszerűnek tűnt, még én is azonnal tudtam rá a választ, de nem akartam elkapkodni, ki tudja, talán becsapós kérdés. De akárhogy agyaltam, nem találtam más megoldást, így visszafordultam törpéhez, aki unottan feküdt el a feladványa alatt.
- Na, megvan már a válasz?
- A válasz 4.
- Gratulálok, helyes válasz! - nem volt valami lelkes - Nos akkor a következő. - egy kézmozdulattal eltüntette a levegőben úszó betűket, helyettük egy másik feladvány jelent meg a levegőben. Illúziót használ semmi kétség.
- A 666-ot másfélszeresére kell növelni úgy, hogy nem szorozzuk és semmiféle aritmetikai műveletet nem végzünk vele.
A számolás sosem tartozott az erősségeim közé, de mivel a feladvány azt mondta, hogy úgy kell másfélszeresére emelni a 666-ot, hogy nem végzek vele műveletet, ezért magában a feladatban kezdtem keresni a megoldást.
- Őőőő... fejjel lefelé fordítanád nekem a feladványt?
- Mé’ attól jobb lesz?
- Csak csináld!
A törpe egy kézlegyintéssel feje tetejére állította a szöveget.
- Most jobb?
- Igen, mert ott van a megoldás! A 666 másfélszerese 999! És nem végeztem vele semmilyen műveletet, szóval ez a helyes válasz!
- Nos, nem így képzeltem el, hogy megoldod – ha egyáltalán sikerül – de végeredményben a válasz helyes. 3. következik. Memória játék.
Megint elhessegette a betűket ezután pedig egy halom kártyalap jelent meg nekem lefordítva.
- Keresd meg a lapok párját. 5 perced van rá.
- Pofonegyszerű! – Elkezdtem felforgatnia lapokat, hogy nagyjából lássam, milyen lapok vannak, aztán villámgyorsan nekiestem megkeresni a lapok párját. A törpe úgy látszik, szeretheti a macskákat, mert a kártyák is különféle fajtájú cicákat ábrázolt. Az 5 perc majdnem kevésnek bizonyult, a sok lapot nehezebb volt megjegyezni, mint az képzeltem, de 1 másodperccel a vége előtt sikerült az összes kártyának megtalálni a párját.
- Na, kész vagyok! Nem is volt olyan nehéz. – Nevettem vidáman, mert továbbjutottam.
- Ja, persze, hurrá, lenyűgöző vagy. Na, most tűnés, odakint még várnak, hogy végre bejöhessenek. És én is ebédelnék végre.
~ Micsoda egy morcos pokróc ez…~
A szobából egy másik folyosón át lehetett elhagyni a sátrat. Még jó darabig hallottam, ahogy a törpe zsörtölődik.
A folyosóról kiérve egy tisztáson találtam magam. Bizonyára gyönyörű hely lehetett, nem tudom, nem figyeltem, ugyanis minden figyelmemet az előttem kajától roskadozó asztalok kötötték le.

– Neve? - kérdezte unottan az önkéntes fiú, aki valószínűleg aznap már a sokadik nevet írhatta. Főleg, hogy Reigen előtt gyakorlatilag a céh háromnegyede járt, így hát bele kellett húznia, ha nem utolsóként akart végezni.
– Reigen Hawkins.
– Rendben. Nyújtsa ide a kezét és már meg is szárí… - akadt el a mondandóval, mikor felnézett és meglátta a csontszáraz mágust – De csak akkor jelentkezhet be itt, ha meg van a doboz.
– Pedig meg van - emelte fel mutatóban a fémdobozt.
– Akkor, hogy lehetsz száraz? Vagy mástól vetted el? Az nem túl fair…
– Ööö, nem. Egyszerűen megszárítottam magam…
– Áh. Értem. Akkor parancsolj a következő próba leírása - nyújtott oda az ifjú mágusnak egy papírt, ami a negyedik próba részleteit tartalmazta. Kiderült, hogy a következő része a rendezvénynek egy logikai játék volt. A helyszínt pedig az önkéntesek mögött felállított fekete sátor adta. Reigen a fejét vakarva olvasta végig a cetlit és elgondolkozott, hogy Nokinerk mennyire örülne egy ilyen feladatnak, ő mindig is szerette az ilyesmit.
– Hát ez nem valami vad…
Hamarosan a fekete sátor középen egy ponton szétnyílt és várta a következő belépőt, aki ezúttal maga Reigen volt. Amint belépett mögött bezáródott a sátor és áthatolhatatlan sötétség burkolta körül.
– Nem látok semmit… - mondta, miközben kinyújtott karral tapogatta maga előtt a semmit, majd a sötétben, megjelent egy narancssárga szakállas egészen apró emberke, aki zöld tunikát és sötét köpenyt viselt.
– Így esetleg jobb? - kérdezte nyájasan a mélynövésű kisfickó.
– Egy kicsivel. Még mindig a sátorban vagyunk? - kérdezte a környezetét nézve. Teljesen úgy tűnt számára, mintha a fekete semmiben állna, mégis szilárdan érezte a talajt a lába alatt, azonban ha lenézett egy feneketlen mélységet láthatott csak. Ez viszont a többi irányra is vonatkozott.
– Talán - felelte sejtelmesen a törpe – De ez nem is fontos. Három feladatot kell megoldanod, hogy tovább juthass. Ó és nézd csak! Ott az első! – mutatott lefelé és megeresztett egy vigyort a szakálla alatt. Reigen hirtelen zuhanni kezdett, mire hangosan ordítozva össze-vissza kapálózott. Alul két apró fénylő pont egyre jobban közeledett felé, ahogy a szilárd talaj. Behunyta a szemét és tovább visítozott, mint a malac, akit épp vágni készülnek. Várta a becsapódást, de az nem történt meg. Továbbra is ordított, de kinyitotta a szemét és a szilárd földön találta magát, ahogy kapálózik és visong. Szép lassan el is hallgatatta a hangját, majd fölkelt a földről, mintha mi sem történt volna.
– Befejezted?
– Be - felelte nemes egyszerűséggel és észrevett maga előtt két keleti páncélzatot viselő emberszerű kő gólemet, akik egy-egy ajtó mellett álltak keresztbefont karokkal. Hátukon két keresztbe tett dupla pengéjű fejsze pihent. Derekukon két katana, lábszárukon és alkarjukon pedig egy-egy tőrt szíjaztak.
– Az egyik ajtón tovább juthatsz a következő feladatodhoz, míg a másik a biztos bukáshoz vezet. Az őröknek feltehetsz egy kérdést, amire válaszolni fognak, de vigyázz! Csak az egyik feleli rá az igazat, a másik viszont hazudni fog. Tehát valahogy rá kell bírnod őket, hogy…
– Szeretitek a palacsintát?
– Igen - felelte a jobb oldali.
– Nem - szólt a bal oldali.
– Áhá! Ő lesz a hazug, olyan nincs, hogy valaki ne szeresse!
- …hogy elárulják melyik ajtó a helyes…
– Ohh. Erről hamarabb is szólhattál volna nem gondolod?
– Most már lényegtelen. Választanod kell egyet.
Reigen a fejét vakarva kezdte el nézegetni a két ajtót, ami pontosan ugyanúgy nézett ki. Végül előrelépett és a jobb oldali kilincséhez nyúlt, gondolván, hogy az igazmondó melletti ajtó lesz a megfelelő. Azonban tévedett. Egy gólemet nem hozhatják lázba a földi javak, amiket fiú alapnak gondolhatott, így aki az igazat mondta szerinte az volt a tényleges hazug. Mindazonáltal pont ráhibázott a jó ajtóra, de ezt csakis a szerencséjének köszönhette. Az ajtó mögött egy fekete folyosó volt, amin végig ment és egy ugyanolyan sötétszínű terembe jutott, mint ahonnan indult. Sőt talán még meg is mert volna rá esküdni, hogy ez ugyanaz a terem volt. A zöld tunikás rőtszakállú mágus is pontosan ugyanott állt, mint az előző szobában.
– Te aztán szerencsés vagy, de lássuk kitart-e a következő fordulóban is. Láttam szereted a hasadat, lássuk mit szólsz ehhez… Elutazás előtt zoknikat csomagolok. A fiókból kivettem három pár zoknit, majd a maradék egyharmadát. Később kivettem a fiókból még egyet, ekkor a zoknik fele maradt
a fiókban. Hány pár zoknim van? Mennyit vittem magammal az utazásra?
A kérdést hússzú perces kínos csönd követte. Reigen egyre csak gondolkodott, járkált fel-alá és a haját túrta. Az ujjait használva számolt, sőt mikor elfogyott levéve lábbelijét még a lábujjait is használni kezdet, de eredménytelenül. Akárhogy számolt sose jött ki neki jó eredmény – a mínusz négyet és a kétszázkilencvenhármat elég valószerűtlennek tartotta – vagy pedig félúton elvesztette a fonalat.
– Sajnos nem tudom - válaszolta megadóan, mire a törpe elgondolkozott. Rá nézett a fiúra és eszébe jutott egy érdekes gondolat, amit elég valószerűtlennek tartott, de valamiért úgy érezte a zsigereiben, hogy meg kell próbálnia.
– Akkor erre válaszolj. Megéheztem és eszembe jutott, hogy a szekrényemben még van egy bontatlan vaníliás karika dobozom. Felbontom és megeszek belőle hármat, majd utána még a doboz egyharmadát. Végül kiveszek a dobozból még egy utolsó és megeszem, ekkor a karikáknak csupán a fele maradt a dobozban. Hány vaníliás karika volt eredendően a dobozban? Hányat ettem meg?
– Tizennyolc volt benne és kilencet ettél meg. És itt megjegyezném, hogy hibás a feladvány. A vaníliás karika szabvány dobozba harminchat darab fér be, függetlenül az ízesítéstől vagy a márkájától – vágta rá egyből Reigen, mire a törpe elképedt arccal nézett rá. A gyanúja teljeséggel beigazolódott. A fiúnak remek érzéke lett volna az ilyesfajta feladványokhoz, de valamiért nem képes azt kiaknázni, még ha szándékosan akarja is. Csak ha valami megfelelően motiválja és ez esetben az a hasa. Ennek függvényében még akkor megváltoztatta az eredendően neki szánt feladványt. A logikát nem csak a köntösét cserélte át és úgy tálalta.
– Remek akkor jöhet is a következő, ahol a memóriádat tesszük próbára - szólt, majd Reigen előtt a fal berácsozódott, majd egy kép jelent meg rajta, ami egy roppant finom és ritka egzotikus édességet ábrázolt, melyhez Reigennek már egyszer volt szerencséje és azóta is azt tartja a világ legfinomabb desszertjének. A kép apró színes képpontokból állt.
– Jól néz meg a képet!
– Ó nem szükséges, álmomba is ezt szoktam látni
Pár másodperc után a képpontok lepattogtak a földre egy kisebb kupacot képezve.
– Most pedig vissza kell illesztened őket a megfelelő helyre, hogy megkapd a képet. Ha mágikus erőt vezetsz beléjük automatikusan oda illesztődnek, ahova szeretnéd, így jóval gyorsabb, mintha kézzel pakolásznád.
Reigen bólintott és megnyalta a szája szélét. Előrenyújtotta a kezét és a képpontokra nézett, majd a falra, ahol ide-oda kapkodta a tekintetét. A kis négyzetek csak úgy röpködtek és pár perc alatt már vissza is került mind a helyére.
– Bámulatos - mondta elismerően a rőtszakállú mélynövésű emberke és elhatározta magában, hogy ez ügyben mindenképpen muszáj lesz váltania egy-két szót Goldmineal.
Egyetlen csettintésére eltűnt a kép és helyére egy folyosó került, amin kitessékelte az ifjú mágust. Reigen kilépett a sátorból és szétnézve továbbra is egy tisztáson találta magát, ám a közepén hosszú asztalok álltak, melyek tele voltak finomabbnál finomabb kajákkal.

Fáradtan landoltam a mater cápával a tópart zöld fövenyén. Nagyon sok varázserőmet elhasználtam, és lélekben kezdtem felkészíteni magamat arra, hogy a következő próbát nem fogom tudni teljesíteni. Egyetlen reményem csak az lehet, hogy valami olyasmi lesz ami nem fog tőlem varázserőt igényelni.
Az egyik női önkéntes sietett felém mosolyogva.
- Hogy érzi magát? Nahát ön megúszta szárazon a víz alatti kalandot! Hogyan csinálta?
- Varázsló vagyok. Varázsolgattam – feleltem neki, majd ráébredve a modortalanságomra még hozzátettem – elnézést. Sajnos nagyon elfárasztott a víz alatti próba, ezért vagyok kicsit rosszkedvű és modortalan
- Ó lehet talán tudok ezen segíteni. Úgy tudom ezután a próba után kiadós lakoma várja a versenyzőket. De ezt nem tőlem hallotta – tette hozzá halkan – itt a tájékoztató. És hallhatnám a nevét.
- Adelus Morningway – feleltem miközben átvettem a kis lapot. Közben a lány elköszönt tőlem és tovább ment egy másik céhtársamhoz aki éppen most vergődött ki a hideg vízből.
A lapot olvasva egyre jobban megnyugodtam. Rejtvény, és memória próba? Az menni fog. Főleg ha nem kell benne varázsolgatni. A számolási feladattól kicsit tartottam, ugyan az a tudomány nemigen ment jól. Nem véletlen hagytam abba a számtan és mértan szakot az Erai Egyetemen. Eltettem a papírt és rendbe szedtem magam. Csak ezután álltam be a jókora sátor előtt várakozó sorba.
Meglehetősen lassan haladtunk, mégis egy idő után eljött a pillanat amikor nekem kellett belépnem a sátorba. Bent szinte teljesen sötét volt. Már azon voltam, hogy nagyon csúnyán leapadt erőm ellenére is kultiválom a Space Magic-et, amikor fény gyúlt a sátor tetején megvilágítva egy kis töpörödött törpeszerű emberkét.
- Üdvözlöm uram – köszöntem a törpére. A kis alak furcsán nézett rám, végül biccentett.
- Én is üdvözöllek fiam. Olvastad a papírt. Tudod mi fog rád várni itt a sátor mélyén, ahol a logika, és az ész a legfőbb úr. Először a memóriádat fogom tesztelni. Na lássunk is hozzá. - A törpe intésére fehér lebegő kockalapok jelentek meg a levegőben rajtuk több mágiaág pecsétjelei: például tűz, tükör, alakváltó, telekinézés, fegyveridézés, rúnamágia varázsképleteivel. Bár nagyon hasonlóak voltak eltérő színük miatt könnyű volt őket megkülönböztetni egymástól. - Ismerősek ugye? - Kérdezte vigyorogva. - Na és most? - intésre mind feketeszínűek lettek. Így már jóval nehezebb volt némelyiket felismerni. Sok mágikus ösvény pecsétjele első pillantásra nagyon hasonló volt, de azért még mindig sikerült őket felismernem és bólintottam.
- Klasszikus kártya memória játékot játsszuk le. Azzal a különbséggel, hogy nem én leszek az ellenfeled, hanem az idő. - Újabb intés és egy hatalmas, hangosan tiktakoló régi ingaóra tűnt fel a semmiből, Ugyanakkor az összes fehér lap megfordult és átrendeződött. A végén egy 5x6-ös lebegő táblával találtam szemközt magamat. - Ötször kell egyre kevesebb idő alatt az összes párt megtalálnod. Először 5 perced lesz, aztán minden kör 1 perccel lesz rövidebb . Itt ez a bot – dobott felém egy hosszú pálcát - ezzel érintsd meg a lapokat. Kezdheted!
Mi máris? Az agyam elzsibbadt egy pillanatra, és egyből az órára tekintettem, ami azonnal elkezdett vissza számolni., kérlelhetetlenül mérve az időt. A fenébe ez a törpe nem viccelt. Meglendítettem a botot, mintha testem meghosszabbítása lenne, és az első két lapot találomra. Nem volt pár. Nem túl jó kezdés.
Igyekeztem olyan gyorsan mozogni ahogy csak tudtam. Már csak két perc volta hátra az első körből mire ráéreztem a dologra, és megtaláltam az összes párt.
- Nem túl jó kör. Ha ezt a végén is így csinálod annak nem lesz jó vége. Jöjjön a következő!
Mielőtt újra felkészülhettem volna, már jött is a következő 5x6-os tábla és az idegesítősítő óraketyegés. Másodjára jobb voltam, és a harmadik kör is könnyen ment viszonylag. Az utolsó előtti kör nagyon szoros volt, de megcsináltam. Megtöröltem izzadó homlokomat és a törpére néztem aki elismerően bólogatott, és a szakállát simogatta.
- Már csak egy van hátra. Rajta!
Újra nekiestem a memória próbának. Mostanra viszont már ismertem a trükköket amivel jelentősen tudom csökkenteni az időmet. Először a bottal megütöttem minden második lapot, így hozva létre párokat és megjegyeztem őket. Szerencsém volt, mivel három párt is találtam, a többinek pedig megjegyeztem a helyét. 35 másodperc maradt az időmből. Bármit is csapok fel már egyszer biztos láttam a párját. Gyorsan, érintettem meg a kimaradt lapokat. Amint felfordult azonnal rácsaptam a párjára. Peregtek a másodpercek és fogytak a párok. Egyszer mellé böktem a bottal és ez jó pár értékes másodpercembe került. Már csak 13 másodperc maradt az időmből. Kényszerítettem magam, hogy ne kapkodjak, amikor a törpe elkezdett 10-től hangosan visszaszámolni.
- 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4...
- Kész!!! – üvöltöttem diadalmasan és földhöz csaptam a botot amit az utolsó pár is letűnt a levőben.
- Ügyes. Nem sokon múlott. Úgy látszik mégis van némi emlékező tehetséged. Na akkor folytassuk. Pihenés képen jöjjön egy kis rejtvény. Khm..a Blue Pegasus sikeresen megjavította mágikus léghajóját a Christin-at. Úgy döntenek, hogy néhány szerencsés utas a mágusokkal tarthat az első próbarepülésen. Igen, ám a hajó lezuhan Fiore, és az egyik velünk szomszédos ország határán. Pont a másik oldalra érkezve. Hova temetik a túlélőket?
- Hogy hogy hova? A túlélőket miért kéne eltemetni? Hisz ők élnek! - Nézek értetlenkedve a törpére, aki elégedetten simítja végig a szakállát.
- Igen. A túlélőket valóban nem kell eltemetni. Ez a helyes megoldása ennek a beugratós rejtvénynek. Nos kettőből kettő. Lássuk a matematikai feladványt: Egy várat Őfelsége 40 hű lovagja védelmezi. Az állások a vár négy sarkában, illetve az oldalfalak felező pontjaiban vannak. A galád ellenség csak akkor nem támad, ha minden oldalról legalább 15 védőt lát. Hogyan ossza el a lovagok rúnalovag parancsnoka az embereit?
- Egy pillanat. Használhatok mágikus segédeszközt?
- Egy fenét. Ez nagyon egyszerű feladvány.
- Rendben, várjon egy kicsit.
- De ne soká. Még sokan vannak kint – azzal a bosszantásomra több tucat láthatatlan óra kezdett el össze vissza ketyegni. Igyekeztem kizárni a zavaró elemeket és a feladatra koncentrálni. Magam elé képzeletem a vár alaprajzát, és a 40 lovagot. Minden oldalon legalább 15 védő. Mi lenne ha a sarkokon lenne kevés, és középen meg sok. A két sarok úgy is összeadódik. Elképzeltem magam előtt a felállást úgy ha a széleken 3-an 3-an vannak, de nem jött ki jó eredmény. Túl kevés egy oldalra. Na jó mi van ha a sarkokon vannak sokan? 5-5 per sarok? Az már tíz. Nem az kevés lesz.
- Rájöttem a megfejtésre.
- Hadd halljam. De figyelmeztetem csak egy lehetősége van!
- Rendben. Illusztrálom a megoldást. Materia High. Reform. - Egy sárga materia lap jelent meg a levegőben négyzet alakúra formázva. - Ez a vár alaprajza. A sarkokba 6 lovag kerül. - mondtam és közben rúnamágiámat használva a sarkokra egy-egy lebegő, számot jelölő rúnajelet raktam fel - Ez az összes sarokra nézve 4x6, vagyis 24. Ha egy oldalra nézem akkor már 12. Vagyis nem sok kell a 15-höz. Ha 40-ből levonom a 24-et akkor 16 lovag marad, ami osztható 4-gyel. Így négy-négy lovag kerül az oldalak felezőihez. Vagyis így egy oldalon az ellenség 16 katonát lát.
- Ugye hogy nem volt nehéz? Gratulálok a próba sikeres teljesítéshez. Íme a kijárat. - A törpe színpadiasan mormolászni kezdett mire a minket körülvevő sötétség elkezdett szétoszlani felfedve a kijáratot. Ezen is túl vagyok. Gondoltam miközben a sikeremen felbuzdulva könnyű léptekkel hagytam el a sátrat

Meglehetősen kimerülten és megtépázottan léptem le a fűre Arisa hátáról. Azt mondta Goldmine, hogy ez egy verseny, nem kivégzés, ellenben jó úton haladtunk az utóbbi felé..
- Gratulálok, Rane!
- Nincs jég. - morogtam halkan, mielőtt felfogtam volna, hogy az egyik önkéntes nyúlt a karperechez. - A dobozt hova adjam le? És a csekkolás?
- Tartsd magadnál, később még jól jöhet, a csekkolást pedig elintézem. - Itt megcsavarta a fémdarab egyik végét. Meglepődve ráztam meg a hajam. A várt zuhatag helyett semmi sem történt. Tetőtől talpig megszárított a szerkentyű! - És itt a következő forduló leírása. - nyújtotta oda nekem a következő papírt.

IV. PRÓBA
LOGIKAI JÁTÉK
Cél: Megoldani a sátorban kapott három logikai feladatot.
Korlátozások: Mágia használata megengedett.

- Ki akarok szállni. - nyavajogtam, de végül csak inkább elindultam a sátor felé. A sátor jónéhányszor nagyobb volt, mint a lakásom, és méretéhez illő mennyiségű bejárata is volt. Arisa habozás nélkül indult el a legközelebbi felé.
- Persze, az öregebb sétáljon többet.. - morogtam, és egy szabad bejárat felé léptem, a többi várakozó mágus sorának végére.
A sorbanállás legalább néhány percet adott arra, hogy kicsit kipihenjem magam, és arra is, hogy aggódni kezdjek a feladat miatt. Sosem voltam jó az ilyen feladványokban.
~ Remélem, legalább térképet nem adnak hozzá.

Nagy sokára én is beléphettem a félhomályos sátorba. A padlón felgyulladt egy halvány nyíl, jobbra mutatva. Amikor elhaladtam rajta, újabb nyíl jelent meg, ezúttal egyenesen előre mutatva. Majd még egy, jobbra. A huszadik tájékán már nagyon ideges kezdtem lenni, úgy éreztem, hogy körbe-körbe szaladgálok.
- Üdvözöllek. - jelent meg előttem egy törpe. Meglepetésemben majdnem hátraestem, szinte a semmiből jelent meg a fazon, méghozzá a csizmám alatt. - A negyedik próba első része a memóriajáték. Emlékszel a nyilakra? Melyik merre mutatott, és hány volt belőlük?
- Huszonnégy, és.. mennyit kell eltalálnom, hogy átmenjek?
- Mivel ismerjük a tájékozódó képességedet, legyen mondjuk.. a negyede.
Fejben számolni kezdtem. Csak három irányba mutathattak - előre, jobbra, balra -, így a helyes válasz egyszerű volt.
- Mindegyik balra. - vágtam rá.
- Alattomos, de helyes válasz, a negyedénél tényleg több mutatott balra. - elégedetlenkedett a felügyelő. - A logikaiban azonban már nem csalhatsz..
- Most sem csaltam!
- De igen!
- Nem!
- De!
- Nem!
- Kár neked, hogy kitartási feladat nincs, abban biztos nyernél.. - fordult el a törpe. - A logikai feladvány régi, de annál zavaróbb, ha nem ismered. Van egy folyó, egy csónak, amiben rajtad kívül még egy dolog fér el, egy káposzta, egy kecske és egy farkas. Át kell kelned a folyó túlpartjára. A káposzta és a kecske, illetve a farkas és a kecske nem maradhat egy oldalon, felügyelet nélkül.
- Lefagyasztom a folyót, és átsétálunk? - vetettem fel reménykedve.
- Mágia nélkül. - lombozta le lelkesedésemet.
További ellenvetések nélkül leültem a földre, és vázolni kezdtem a porba. Valahonnan derengett a feladat, de sajnos újra kellett próbálkoznom. Néhány lépés után úgy döntöttem, hogy amikor a Mágiatanács tagja leszek, vagy a farkasokat, vagy a kecskéket fogom betiltani az országban.
- Megvan. - sóhajtottam. - Kecske a túloldalra, majd visszamegyek a káposztáért, átviszem, visszahozom a kecskét, átviszem a farkast, majd végül hozom a kecskét.
- Kettőből egy feladatot már rendesen megoldottál. Mi legyen a matematikai.. - látszott rajta, hogy komolyan töri a fejét, nekem pedig nagyon-nagyon rossz érzésem kezdett lenni. - Csak az első miatt kapod ezt. - csillant fel a szeme. Előtte egy tábla jelent meg, amire el is kezdett írni.

σ/σx [sin(x+π/2) + 5*cos(2x+π/2)], x=2π

- Sok sikert! - kívánta széles vigyorral.
Üres tekintettel bámultam a táblára.
- Mi?
- Az utolsó próba! Matematikai feladvány. A többiek is ilyet kaptak, és meg tudták őket csinálni!
- Akkor tíz. - sokkal több esélyem akkor sem lett volna, ha gondolkozom a feladaton.
Válaszomat csak néma csönd fogadta.
- Hahó?
- Jól meggondoltad? - kérdezett vissza halkan.
- Igen. Tíz.
A törpe kétségbeesetten tárta szét a kezét.
- Helyes a megoldás, bár hogy hogyan jöttél rá, azt nem tudom.
- Szerencsém volt. - vallottam be.

Ismét megnyalta a szája szélét, hisz már ettől a sok kajás feladványtól is megéhezett. Odasétált a legközelebbi asztal széléhez és szisztematikusan elkezdte volna a betakarításukat a gyomrába, ám egy önkéntes lépett oda mellé egy irattáblával a kezében.
– Hello, kérhetek egy nevet a következő próba kezdése előtt? - kérdezte mosolyogva a lány.
– Reigen Hawkins - felelte a fiú és ismételten megnyalta a szája szélét és „fenyegetően” tett egy lépést az asztal felé. A lány közben mosolyogva elkezdte a nevet keresni és meg is találta. Vörösen bekeretezve és rengeteg felkiáltó jellel ellátva. Valamint egy piros betűvel írt részt is talált a megjegyzés rublikában. azt elolvasva azonnal lelohadt a mosoly az arcáról és heves izzadásba kezdett.
– Huh… Hogy te milyen szerencsés vagy… - hebegte a lány.
– Ó dupla adagot kapok? - kérdezte reménykedve és újabb lépéssel közeledett az asztal felé.
– N-nem… T-te automatikusan tovább jutottál az ötödik próbán. Gratulálok - erőltetett egy mosolyt az arcára, de ekkor Reigen oda ért és megfogva a lányt félre tolta az útjából és neki látott az asztal tartalmának. Többen elborzadva nézték a feneketlen bendőjű szörnyeteg féktelen pusztítását, főleg az újabbak - és az önkéntes lány -, akik az elmúlt két évben csatlakoztak a céhhez és még nem ismerték a fiút. A közelben állók többsége leesett állal bámultak és nem mertek hinni a szemüknek. Mások inkább undorral figyelték azt a mérhetetlen habzsolást és azt találgatták egyáltalán megrágja-e az ételt. Egyre több önkéntes gyűlt az asztalhoz és aggodva harapdálták az ajkukat vagy toporogtak idegesen. Féltek, hogy az evőeszközök és a tányérok, de talán még az asztal terítőstül el fog tűnni a bélpoklos gyomrában. Többen is megkísérelték szép szóval vagy fizikai ráhatás segítségével eltántorítani az asztaltól, de eredménytelenül. Nem létezett olyan erő Earthlanden, ami elég hatalmas lehetett volna hozzá, hogy Reigent kizökkentse az evésből, amíg be nem fejezi, illetve, hogy pontosak legyünk, el nem fogy a kaja.
A hat fogást körülbelül negyed óra alatt úgy eltüntette, hogy egy morzsa, sőt még egy molekula sem maradt utánuk. Jóízűen paskolta meg a hasát és állt fel az asztaltól.
– Ez finom volt. A másik asztalról lehet enni?
- NEM!- kiáltotta kórusban a közelben lévő összes önkéntes és még néhány céhtag is.
– Öhm, azok a többi versenyzőé és nem volna szép, ha azok elfogynának mielőtt ideérnének
– Áh, értem. Igaz. Nem volna fair. Akkor keresek magamnak valamit az erdőben - szólt mosolyogva a fiú. A tarkójánál összekulcsolta a kezeit és hosszú, elnyújtott lépésekben menetelésbe kezdett az erdő felé. Alig ért be egy közeli bokrokból máris morajlást hallott. Reménykedett benne, hogy valami nagy testű és ízletes állat lehet, de ahogy közelebb ért kiderült számára, hogy egyikről sincs szó.
- Hé! Helló! – köszönt egy lány a bozótból, amint felismerte a fiút. Reigennek bele telt pár másodpercbe, míg rájött ki is a bájos teremtés.
- Jé, szia Alice! De rég nem láttalak! Sokat változtál, vagy én láttalak régen? - vakarta meg a tarkóját zavarában.
- Bagoly mondja, te is rendesen megváltoztál.
- Tényleg? Nekem igazán fel se tűnt - nevetett fel hangosan.
- Nekem igen... elkezdtem kinőni a ruháimat - felelte büszkén a lány közben magára mutatva. Reigen szeme akaratlanul is végig suhant a testén, aztán megállt a mellkasa tájékán.



- Hmm, azt látom...- vágta rá őszintén.
- Mit is látsz te? – kérdezett vissza Alice.
- Ööö... hogy nőttél? – próbálta kivágni a helyzetből, mivel korábbi tapasztalatai alapján csúnya árat fizethet érte, ha nem teszi.
- Ugye, hogy ugye? Végre sikerült nőnöm minimum két centit. Gondoltad volna? Áh, de... veled mi történt? Nehogy már arról beszéljünk, hogy mennyit nőttem az alatt a két év alatt, amíg nem találkoztunk.
Reigen jóízűen felnevetett. Talán a lány szeleburdi témaváltásán? Vagy mert jól esett neki hosszú idő után egy régi baráttal találkozni és beszélgetni? Valószínűleg egyszerre mindkettő.
- Nem tudom mennyit hallottál, de Nokinerkkel a határon túlra utaztunk. Ott találkoztunk Ricoval, aki megtanított mindent a vadonról. A benne élő bestiákról, a növényekről és persze a felhasználási módjukról. Gondoltad volna, hogy szinte minden ehető ott? Na meg persze fejlesztettem a képességeimet is. Sikerült olyan mágiákat kifejlesztenem, amikről pár éve még álmodni sem mertem volna - mesélte rendkívüli hévvel, mintha több órás monológot próbált volna meg néhány mondatba összesűríteni.
- Úgy hallom érdekes dolgokat éltél át.
- Az már biztos. Sok új dologgal találkoztam az utazás közben. Sokat tanultam Rico útmutatásaiból és persze a hibáimból is - mondta, miközben akaratlanul is megérintette az arcán lévő sebhelyet. Arcára egy halvány mosoly húzódott, mikor felelevenítette maga előtt, hogyan is szerezte. Mai fejjel csak mosolyogni tud rajta és nem érti, hogyan volt képes akkorát hibázni.
- Igen, azt látom – pillantott rá a hegre - Hát én sem tétlenkedtem, azt elhiheted.
- Igazán? Mesélj te is kicsit - kapta fel a fejét Reigen - Mi történt itthon a két év alatt? Gondolom több száz izgalmas megbízást csináltál már meg azóta!
- Hát nem egészen. Egy évig én is távol voltam. Tudod a régi mesterem, akit kerestem... nos meglett és vele voltam. Egész sok mindent tanultam annak ellenére, hogy milyen lusta. Nagyon meglepődtem, mert közben más embereket is elkezdett tanítani. Nagyon sokan voltak. ki nem néztem volna belőle, hogy magától bevállal ilyet. A tűz mágiának minden fajtájába belekóstoltam. Nagyon hasznos, ha az ember mindhez ért egy kicsit - mondta száz százalékos beleéléssel - Áh, de... nem bocsájtottam meg neki, hogy csak úgy lelépett. Még dühös vagyok rá!
- Szóval akkor a tűz ura lettél? Vagyis inkább az úrnője nem? - nevetett fel vidáman.
- Még van mit tanulnom. De egyszer majd biztos az leszek.
- Abban én is biztos vagyok! – vigyorodott el bizakodóan, mire Alice arcán is végig szaladt a derű.
- Hogy ment a próba?
- Hát... - vakarta meg kicsit zavarodottan a tarkóját - Nem egészen úgy, ahogy szerettem volna. A rajtolásom egész jó lett, az elsők között. Ám hamar megfordult és a második próbára már az utolsók közé kerültem. De nem adom fel! Holnap mindent bele adok majd! - lelkesedett fel hirtelen, de aztán észrevette magát és higgadtam hangsúlyra váltva folytatta - És neked?
- Az első kör nekem is könnyen ment.. viszonylag. A falmászás... már nem annyira... a többi meg... áh, mindent megcsináltam. Nem mondom, hogy könnyen, de a többit is meg fogom csinálni. Ahogy erőmből telik.
- Helyes. Ez a beszéd – veregette meg Alice vállát széles vigyorral az arcán.
- Hű... tényleg hosszú volt ez a két év - nézett rá vidáman - Most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott mindenki abban az egy évben.
- Igen nekem is. Tegnap este mikor visszaértem jó volt újra velük lenni. Újra itthon. A Quatro Cerberus-ban. Többiekről mi hír? Maxről vagy Raneről például. Ők is itt vannak a próbákon?
- Max nem hiszem. Tudod milyen, utálja a tömeget. Rane-t viszont mintha láttam volna itt.
- Áh értem. Amúgy téged is felháborított most az asztaloknál a kiszolgálás? Oda mentem és nem akarták engedni, hogy egyek, Azt mondták egyből tovább mehetek. Mintha nem tudták volna ki vagyok. Elmegy az ember két évre és már mindenki elfelejti. Hallatlan! - mondta Reigen, közben pedig a helyzet épp ellenkezőleg történt, az önkéntesek nagyon is jól tudták, hogy kicsoda és épp azért történt, ami történt.
- Szerintem nem azzal volt a gond, hogy nem ismertek…
Ezután még hosszú órákon keresztül beszélgettek, közben sétáltak az erdőben, ellátogattak és leültek a tópartra. Sok minden történt mindkettejükkel az alatt a két év alatt és igyekeztek elmesélni egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott. A vidám hangulat egészen addig tartott, míg a nap utolsó sugara is eltűnt a tó fodrozódó vizében. Eszükbe jutott, hogy holnap folytatódik a próba és talán nem árt, ha pihennek előtte. Elköszöntek egymástól, sok sikert kívántak a másiknak a továbbiakban, majd nyugovóra tértek a saját szállásukon. Persze Reigen az erdőben egy közeli fa gyökerébe feküdt le és nyomta el az álom.