Event: A Békakirály (Nati, Yorumi, Naomi, Elizabeth, Zariiin)

Tristan váratlanul behúzza a fékbovdent, amitől a gép lefékez, majd meg is áll, s utána csak egy helyben állva duruzsol az alapjárat. Már ebből a morgó hangból ki bírja venni az arra beállt fül, hogy ennél a kis sétamotorozásnál sokkal többre is képes lenne ez a szörnyeteg, igaz erre most nem volt szükség.
A motorról vegyes érzelmekkel szállok le. Nem tudom, hogy megdicsérjem-e a szőke srácot, vagy leteremtsem azért, amit az előbb véghez vitt. Végül a méreg kerekedik felül, bár nem tudom, hogy ennek köze van-e Lisához.
- Mégis mit képzeltél? És ha valami baja lett volna a motornak? - kiáltom idegesen, majd ökölbe szorított kezemet rázom a srácra, de csak finom, nőies mozdulatokkal és próbálom nem nagyon berezgetni a felső testem, nehogy a mellem billegését kezdje el stírölni.
- De a motornak semmi baja, nézd. - mutat a járműre - Látod? - próbál nyugtatni, amit végül sikerként könyvel el, mert amúgy sem vagyok egy haragtartó típus, na meg azért fölösleges idegeskedni, ami meg sem történt. Csak arra kell figyelnem, hogy legközelebb elkerüljem az ilyen helyzeteket és akkor mindenki boldog lesz... Huh. Fél szemmel a távolban ugrándozó zöld lényre tekintek.
- Ki volt az és mit akartak tőle a katonák? - kérdezem nyugodt hangon, mire máris jött válasz:
- A békakirály nemes célt képvisel, de a katonák megpróbálták elkapni és ezt nem hagyhattam.
- Aha, gondolom... - mondom egykedvűen. Kövezzenek meg, de nem hiszek a palinak. Gyanús nekem a dolog, ha valakit a katonák üldöznek, az biztos tett is valamit. Vagy nem? A francba, elbizonytalanít ez a srác...
- Meg bírom magyarázni. Hagy mutassalak be neki. - Az a baj, hogy őszintének tűnik, plusz a női megérzésem is ezt sugallja. Megérzem én azt, ha egy férfi hazudik. Öhm, általában.
- Jól van, menjünk..! - adom be végül a derekamat pár másodperces filózás után. Ohh, kevés? Nekem ennyi is elég, gyorsan meg lehet "venni". Sajnos, főleg ha a vásárló ilyen jóképű...
A motorra azonban én vagyok az első, aki felpattan, s szemem egyetlen pillantásából kiveheti, hogy nem érdemes kekeckedni: most én fogok vezetni és punktum! Nem is szól semmit, hanem mint egy engedelmes kiskutya felül mögém.
- Hova megyünk?
- Egy házhoz, nem messze innen, majd mondom, hogy merre menj.
- Ha lehet, akkor a mellemet ne nagyon markolászd. - mondom, miközben a srác átkarolva a testemet a hasam tájékán stoppol le a kezeivel.
Sebességbe teszem a motort, majd elindulunk. Éppen hogy elérjük az alapjáratot, már hallom is Tristan hangját a hátam mögül, miszerint ki akar engesztelni valami nyalánksággal, álljunk meg egy ebédlő, vagy hasonló mellett. Na, erre nem bírok nemet mondani, itt az ideje, hogy bekajoljak valami iszonyat drága fagyit, amire eddig semmi pénzem nem volt. Hehe, szerintem nem gondolta át jól, hogy mit ajánlott fel...
Szinte azonnal le is fékezem a gépet, mert azonnal egy ebédlőhöz érünk, aminek az oldalánál le is állok a motorral. Először Tristan pattan le a hátam mögül, majd én is. Kissé csalódott vagyok, hogy nem próbálta meg taperolni a mellem, a végén még kiderül, hogy tényleg rendes srác, ehhe. Hú, ez most elég csitrisen hangozhatott.
Amikor az ajtóhoz lépünk, bentről jól kivehetően hangzavar dúl, kiáltások, csörömpölés meg jajveszékelés hangja szűrődik ki, majd egy nem várt pillanatban egy maszkos férfi szakítja fel az ajtót bentről, majd mikor meglát minket, hogy idekint állunk, megtorpan. Keze villódzani kezd, mint aki éppen egy mágiát akarna megidézni. Kéken világít, szóval lehet jégmágia. De bármire is készült, nem volt ideje rá, mert Tristan odanyúl hozzá és a nyaka alatt megragadja a felsőjénél fogva, majd egy határozott, de laza mozdulattal kirántja az ajtóból és kirepíti az utca közepére. A tag nagy nyekkenéssel landol a földön, majd szitkozódva kel fel. Idegesen tekint ránk, majd felemeli a kezét, hogy újabb mágiát idézzen meg. Ezt már nem hagyhattam, így gyorsan megnyitottam a dimenzió hasadékomat és előrántottam belőle az általam ismert egyetlen mágiát: Mágikus revolver.
Egy pillanat alatt becéloztam a férfi fejét és elsütöttem a fegyvert, aminek a mágikus lövedéke fejen találja a célpontot, így az összeesik. Hát ez az én fegyverem. Nem öl, csak kiüt. Nem is baj, rosszakat álmodnék, ha megölnék egy embert. Azt hiszem...
A kalandnak azonban még nincs vége, több álarcos egyén is kibotorkál az étkezőből, s felváltva minket és a földön fekvő társukat nézik. Hárman vannak és mind szinte egyszerre mozdulnak, hogy megtámadják Tristant, mert ő van a legközelebb hozzájuk. Egy egyik egy kardot ránt elő, azzal vág a srác felé, de az csak egy könnyed mozdulattal kitér, így a támadó ellép mellette és elveszítve az egyensúlyát kacsázni kezd fél lábon. A másik kettő puszta kézzel ront neki a partneremnek, de az egyiknek elkapja a kezét, a másikat meg arcon vágja, mielőtt annak az ökle elérné őt. Ettől a tag visszatántorodik, de máris villódzni kezd körülötte a levegő, mire megidéz egy shotgunt. Nahát, egy újabb fegyvermágus!
Tristan testét hirtelen fém színű anyag vonja be, ami passzosan igazodik a testéhez. Azt a banditát, amelyiknek az öklét eddig fogta, maga felé rántja és egy rúgással a falba küldi. A shotgunos alak ekkor süti el a puskát, aminek a lövedékei fémes csattanás közepette pattognak le Tristan páncéljáról. Aki, mintha nem történt volna semmi, megpördül a tengelye körül és a kardos rabló felé fordul, megfogja annak a fegyverét, kirántja a kezéből, aztán megfordítja a kezében, és beleszúrja annak a vállába, végül öklét egy vastag vas réteggel vonja be és egy nagy ütést mér annak a fejére, amitől egyből össze is esik.
Én becélzom azt a tagot, aki a puskával lövöldözik. Megint rálő Trinstanra, de az, mint egy tank, még csak nem is foglalkozik vele, hanem megindul a harmadik banditához. Megcélzom a fejét és őt is a földre küldöm egy lövéssel. Újabb fémes hangok ütik meg a fülem, amikor a partnerem a kezéből előtörő fém nyilakkal a falhoz szegezi az alakot.
Egyszerre ijesztő és lenyűgöző, hogy milyen egyszerűen és könnyeden intézte el az ellenfeleinket.
- Nem semmi... - mondom, miközben elteszem a fegyveremet.

- Ülj csak le! - int az ágy felé Mercur, amint beérünk a szobájába, s Ő is helyet foglal mellettem.
Idegesnek tűnik, feszülten mocorog, én pedig csodálkozással vegyes kíváncsisággal nézek rá. Eddig a földet pásztázta, most azonban rám, illetve egész pontosan a szemembe néz.
- Elnézést. - fordul immár teljesen felém és idegesen vakargatja a fejét. - Pocsék nap lehet ez a mai a számodra. Rángatlak össze-vissza téged és kellemetlen helyzetbe hozlak. Bocsánat ezért. - ismétli meg.
- Ugyan már! - ráncolom a szemöldököm értetlenül. - Ilyesmi előfordul... és egyébként is, én jól éreztem magam... tényleg. - mosolyodom el. - Ja, és... - kezdem, de belép a korábban is látott fekete ruhás srác ezzel a tettével félbeszakítva a mondandóm.
- Mercur, jönnöd kéne egy kicsit, megbeszélés van. - szól oda a fiúnak, s már távozik is, ahogy jött: hirtelen.
- Ó, értem. Megyek máris. - szól még a fiú után, s megfogja a kezem, ami kicsit meglep. - És megint egy említett kellemetlen helyzet. Bocsánat. Mindjárt jövök. - áll fel és kilép a szobából.
~ Megbeszélés? ~ nézem a csukott ajtót. ~ Vajon miféle? ~ tűnődöm, s a bennem lakó kíváncsiság-démon felriadva az ajtóhoz rohan, és fülét a kulcslyukra tapasztja - mindezt az én testemben.
Na jó, lehet csak én voltam, de akkor is, egy belső démon vezérelt. Annyi azonban bizonyos, hogy miután ez a kis démon hallgatózásra uszított a következők jutottak a fülembe:
- Rose nincs itt. - hallatszik először a fekete ruhás srác hangja... Otello, ha minden igaz.
-
Nem baj, ő úgy is tudja a dolgát. Megbeszélni nem igazán van mit, csak
szeretnék köszönetet mondani nektek. Kicsivel több sérülést szereztem,
mint azt terveztem a délelőtt folyamán, de túlélem. - most egy ismeretlen hangot hallok, de kíváncsian várom a folytatást - nem, nem én a bennem lévő kis démon.
- Ennek örülünk. - ismét ismeretlen hang.
- Minden a terv szerint megy!
Hallatszik a korábbi hang, de úgy látszik a többiek, mintha kételkednének.
- Persze, minden a terv szerint… mindenki tudja a dolgát, senkinél semmilyen fennakadás és semmilyen vendég sem. - töri meg a csendet Otello gúnyosan.
- Vendég? Miről beszélsz Otello? - értetlenkedik a hang.
- Én semmiről, a többieket kérdezd inkább. Nyakunkon nem sokára a katonák, inkább őket kérdezd most, - tart szünetet. - hogy milyen akadályaik vannak.
- Valaki megmagyarázná? - kezd türelmetlenné válni a hang.
- Van nálam egy barát. - hallok egy újabb ismeretlent.
- Nálam is. - majd még egyet.
- Szintúgy. - ezt már ismerős valamennyire.
- Mercur? - teszi fel a kérdést a hallgató vendéglátómnak.
- Nálam is van egy lány és találkozni szeretne veled. - mondja el hadarva, kissé még mindig idegesen.
- Tessék? - megrezzenek a csattanás hallatán. - Találkozni? Velem? Most? Barátok? Nálatok? Most?
- Nem lesz semmi bajuk. - próbálja nyugtatni valaki.
- Ezt te sem gondolod komolyan, egyikőtök sem gondolhatja komolyan! A csudába már! - mérgelődik meglepően gyerekfülhöz mért szóhasználattal. – Tudjátok, hogy mi vár ránk nem sokára és ti idehoztok barátokat! - hallgat el egy kis időre. - Gondolom lányok.
- Azok. - felel elsőként Otello.
- Ühüm. - tehát nem én vagyok az egyetlen lány... pontosabban csak lány vendégek vannak.
- Legalább szépek? - halk sóhaj hallatszik át az ajtón.
- Gyönyörű. - hé, ez nekem szólt!
- Mesébe illő. - és az...
- Azt hiszem, szerelmes vagyok. - összes többi lánynak is.
- Valóban szépek. - teszi hozzá Otello is.
- Amelyiket megrúgtam, ő is az egyikük? - kérdi aggodalmas hangsúllyal.
- Igen.
- Ó… bocsi… de ááá… hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Most mit csináljunk? - kötnek ki végül az úgy látszik sürgető kérdésnél.
- Folytatjuk a tervet és megvédjük őket, a katonákkal simán elbánunk. - hallom Mercur hangját.
~ Hékás, tudok én magamra vigyázni! ~ méltatlankodom magamban.
-
Nem! Talán. Nem tudom. Megvédjük őket, ez biztos! De csak megvédjük,
nem rángatjuk bele őket is a dolgokban. Most nem! Csak nézői lesznek a
történéseknek. - próbál megoldást találni a - valószínűsíthető - vezér.
- És hogyan? hallatszik az ésszerű kérdés.
- Ti feleltek értük, ti hoztátok ide őket! Ezt a terhet kérlek ne akasszátok rám.
- Rendben.
- Oké.
- Kell egy barátnő nekem is. - dönt Otello, mire mindenki felnevet.
- Azt merd meg most, ketté is töröm a derekad. - mondja viccesen a vezér, majd székek csikorognak - mindenki feláll. -
Számításaim szerint körülbelül másfél óra múlva megtalálnak minket.
Mindenki tudja, hogy merre kell mennie, lesz egy kis súly a vállaitokon
így, de megoldjátok. Remélem...- sóhajt egy kisebbet, majd léptek hallatszanak, én pedig felülkerekedve a kíváncsiság-démonomon - aki persze most már elégedett - visszaülök az ágyra és a falat kezdem nézegetni, mintha nem hallgattam volna ki az egészet,de belül persze már kattognak a fogaskerekek, hogy ezt az egész összegabalyodott adathalmazt valahogy rendszerezzék.
~ Lehet, hogy itt volt a Békakirály is. Fura ez az egész. Megtalálnak? "...merre kell mennie..." ~ jut eszembe. ~ Tehát valószínűleg menekülés lesz a vége. Na... lássuk be szinte semmit nem tudtam meg ami érdekes lenne... de kezd érdekessé válni a dolog. Élvezem! ~ mosolyodom el egy képet nézve a folon, amikor Mercur benyit.

Minden egyes falatot felfaltam, és már nem tudtam mit csinálni. Beágyaztam, nehogy Rhodosnak kelljen még azt is. Hálából szívesen kitakarítottam volna, de rend volt. Hirtelen nagy bolondság futott végig az agyamon, hogy ilyen férfi nincs is, lehet hogy titkol valamit, mondjuk, hogy lány… de az ötletet gyorsan el is vetettem, mikor a felsőtestére gondoltam. Rhodos semerre nem volt, én pedig unatkoztam. Résnyire kinyitottam az ajtót, de hirtelen megláttam az asztalnál ülő rengeteg hímegyedet, a békakirállyal az asztalfőn, és az ajtót gyorsan becsuktam. Gondoltam egy jó kis asztaltársaságtól többet megtudhatok, mint Rhodostol, úgyhogy hallgatózni kezdtem.
- Rose nincs itt. - Na, vajon miért ugrott be az a bárgyú Naomi… remélem mire hazaérek otthon lesz, különben lesz ne mulass neki! Nem takarította a szobánknak a saját felét.
- Nem baj, ő úgy is tudja a dolgát. Megbeszélni nem igazán van mit, csak szeretnék köszönetet mondani nektek. Kicsivel több sérülést szereztem, mint azt terveztem a délelőtt folyamán, de túlélem. – itt gondoltam arra a kis fadarabkára is gondol, amit kihúzott magából… beugrott a nagy zöld kép, de siettem ezt is elhessegetni fejemből...
- Ennek örülünk. - de még mennyire! Meg tudja majd magyarázni, hogy mi folyik itt.
- Minden a terv szerint megy!- terv? Milyen terv? Amikor valaki ezt mondja, olyankor valami rossz dolog ugrik be, és nem tudtam volna elképzelni, hogy Rhodos illegális utakra evezett.
- Persze, minden a terv szerint… mindenki tudja a dolgát, senkinél semmilyen fennakadás és semmilyen vendég sem. – ez eléggé ironikusnak tűnt. Elgondolkoztam. Miattam Rhodos nem kerülhet bajba, ugyanis én nem barát vagyok, hanem sérült akit ráadásul a békakirály sebesített meg! És ennyivel tartozik nekem.
- Vendég? Miről beszélsz Otello?- a hangnem nem éppen boldogságra utalt.
- Én semmiről, a többieket kérdezd inkább. Nyakunkon nem sokára a katonák, inkább őket kérdezd most, – ekkor leesett valami. Nem csak én vagyok az egyetlen céhen kívüli a házban. Kíváncsi lettem volna, hogy rajtam kívül kiknek jutott eszébe idejönni.– hogy milyen akadályaik vannak. – akadályok lennénk? Nem értettem. Ha valaki elmagyarázta volna a helyzetet, és tudtam volna, hogy nem rossz amit itt csinálnak, még segítettem volna is a katonák ellen. Nem voltam velük éppen jó viszonyban.
- Valaki megmagyarázná? – kérdezte a király nem túl boldog, követelőző hangon.
- Van nálam egy barát. – ez Rhodos hangja volt. Egy baráté.
- Nálam is. – ketten vagyunk.
- Szintúgy. – hárman vagyunk.
- Mercur?
- Nálam is van egy lány és találkozni szeretne veled. – négyen vagyunk, akik nem ide tartoznak, és szeretnék megérteni mi folyik itt.
- Tessék? –hallatszódott ahogy a békakirály az asztalra csap, és nem túl nyugodt hangnemben beszél a fiúkkal. – Találkozni? Velem? Most? Barátok? Nálatok? Most? – húha, nehezen ment neki megértenie a most szót. Minden kérdésre igen volt a válasz, ahogy a beszélgetésből kihallottam.
- Nem lesz semmi bajuk. – mondta nyugodt, kimért hangon Rhodos.
- Ezt te sem gondolod komolyan, egyikőtök sem gondolhatja komolyan! A csudába már! –valahogy nem ilyen beszédet képzeltem el a királynak. Mondjuk kicsit erőteljesebb üvöltözést, trágárabb szavakat. Pozitívan csalódtam. – Tudjátok, hogy mi vár ránk nem sokára és ti idehoztok barátokat! – Gondolom lányok. – persze, mert egyből lányok, ha már fiúkról van szó… bár ami azt illeti, az jobban érdekelt, hogy mi fog várni rájuk.
- Azok. –helyeselt egyes.
- Ühüm. – majd kettes.
- Legalább szépek? – kérdezte nagy sóhajtás közepette.
- Gyönyörű.
- Mesébe illő.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok. – na veled egyet értek, én is az vagyok, csak én nem hiszem. Tudom. Gondolataim hazakalandoztak. Otthon akartam lenni. Ilyen időben nincs is jobb, mint odabújni az mellé, akit szeretünk.
- Valóban szépek. – mondta végül az árulkodós fiatalember is.
- Amelyiket megrúgtam, ő is az egyikük? – na, ez én leszek! Ismertem magamra, és újra itt járt az eszem, arra koncentráltam, hogy megtudjam mi van itt.
- Igen. – helyeselt Rhodos.
- Ó… bocsi… de ááá… hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Most mit csináljunk? – közvetett bocsánatkérés elfogadva.
- Folytatjuk a tervet és megvédjük őket, a katonákkal simán elbánunk. – hmm… nem lehetnek gyengék. Bár visszagondolva Rhodos elejére… ha a többiek is ilyen erősek, akkor talán nem lesz baj. Viszont a katonák nem párban szoktak járni.
- Nem! Talán. Nem tudom. Megvédjük őket, ez biztos! De csak megvédjük, nem rángatjuk bele őket is a dolgokban. Most nem! Csak nézői lesznek a történéseknek. – hihetetlen. Nem gondoltam volna a békakirályról, hogy ilyen kedves, és megértő. Jó ember… nem éppen embernek tűnt. Nem az érdekelte, hogy valamelyikünk jöhetett a tanácstól, vagy a katonaságtól, hanem hogy bele ne keverjen minket. Minden esetre értékelendő volt. Már tényleg kíváncsi voltam, hogy miért körözik. Nem tudtam elképzelni, hogy rosszat tett.
- És hogyan? – kérdezte az egyik fiú.
- Ti feleltek értük, ti hoztátok ide őket! Ezt a terhet kérlek ne akasszátok rám. – biztos voltam benne, ha szükséges lenne közbe lépne ő is, hogy segítsen a fiúknak.
- Rendben. – a fiú hangja ismerős volt… ha jól gondoltam, akkor ő fogadott engem az ajtóban.
- Oké. – egyezett bele egy másik hím is.
- Kell egy barátnő nekem is. – mondta a fiú, aki felvezette, hogy lányok vannak a házban. Erre a megszólalásra mindenki nevetni kezdett, és nekem is mosolyra görbült a szám. Nem láttam, és nem ismertem a tagokat, de valamiért azt vettem ki a beszélgetésből, hogy nagyon jól megvannak egymással, és bármit megtennének, hogy megvédjék a másikat, vagy azt akit éppen kell, és kapcsolódik valakihez. Egyre lettem volna kíváncsi, hogy mégis ki lehet az a Rose.
- Azt merd meg most, ketté is töröm a derekad. – nevettek tovább, azután hallottam ahogy a székek zajongnak. Gondoltam mindenki felállt. – Számításaim szerint körülbelül másfél óra múlva megtalálnak minket. Mindenki tudja, hogy merre kell mennie, lesz egy kis súly a vállaitokon így, de megoldjátok. Remélem... – mondta már nem nevetve. Ez után lépéseket hallottam közeledni, és gyorsan elugrottam az ajtótól, majd elgondolkoztam mit is csináljak, hogy ne úgy tűnjön, hogy hallgatóztam. Mázlimra mindig van nálam egy kisregény, ha hosszabb útra indulok. Azt kinyitottam egy random oldalon, és úgy csináltam mint aki olvas, az eszem mégis a hallottakon járt.

Hasra vágódtam a puha ágyon, és mély, hosszadalmas lélegzeteket vettem. Az a furcsa „álmoskás illat” andalítóan hatott rám, és egy pillanatig talán úgy is éreztem, hogy rögvest képes lennék elaludni, de végül a bennem motoszkáló kíváncsiság még sem hagyta annyiban a dolgot. Nicolas vibráló szemei lebegtem előttem, amelyek valami nagy és bizonyára érdekes titok tudatában volta, amit minél hamarabb meg szerettem volna tudni. Forgolódni kezdtem az ágyban, és furcsábbnál furcsább dolgok jutottak az eszembe, hogy mégis mit tehetett az a bizonyos Békakirály?
Látványos szenvedésemnek az ajtó mögül beszűrődő székcsikorgás, és halk morajlás vetett véget. Gondolkodás nélkül ugrottam fel helyemről, és lábujjhegyen az ajtóhoz osontam. Leguggoltam, félresöpörtem a hajamat az útból, és kilestem a pár centis kulcslyukon. Egy gondosan megmunkált, fából készült asztal végét véltem felfedezni, aminek az általam belátott részén maga a Békakirály foglalt helyet. Kikerekedett szemmel néztem őt, majd próbáltam az asztal többi ülőhelyén lévőeket is feltérképezni, azonban nem láttam senki mást, csak Nicolast, valamint a vele szemben ülő Otellot, bár utóbbienk az arcát sem láttam kristálytisztán, a kulcslyuk túl kicsi látószöget adott hozzá.
- Rose nincs itt. – csíptem el a beszélgetés fonalát.
- Nem baj, ő úgy is tudja a dolgát. Megbeszélni nem igazán van mit, csak szeretnék köszönetet mondani nektek. Kicsivel több sérülést szereztem, mint azt terveztem a délelőtt folyamán, de túlélem. – láttam ahogy mozgott a béka szája, mi több, magam is tanúja voltam már annak, de még mindig nehezemre esett túllépni a dolgon, hogy az az állat beszélt! ~ De azért, örülnék neki ha lenne egy beszélő állatkám… talán megtaníthatnám Harut beszélni… ~ kalandoztak el a gondolataim.
- Ennek örülünk. – zökkentett vissza lefülelési feladatomhoz Nicolas hangja.
- Minden a terv szerint megy! – folytatta a Békakirály, mire néma csend felelt, nem úgy tűnt, mintha a többiek egyet értettek volna vele. ~ Áruljátok már el mi az a terv... ~ nyöszörögtem magamban, mintha azt bárki más meghallhatta volna.
- Persze, minden a terv szerint… mindenki tudja a dolgát, senkinél semmilyen fennakadás és semmilyen vendég sem. – törte meg a csendet Otello, és bár csak egyszer-kétszer láttam a fiút, hangsúlyát hallva el tudtam képzelni az arcát, amint ránéz a többiekre egy „Ti főztétek, egyétek is meg” pillantással, ami valószínűleg miattam volt, mivel én voltam a betolakodó a rezidencián...
- Vendég? Miről beszélsz Otello? – hökkent meg a béka.
- Én semmiről, a többieket kérdezd inkább. Nyakunkon nem sokára a katonák, inkább őket kérdezd most, hogy milyen akadályaik vannak. – felelte sejtelmesen, miközben ujjával körbemutatott az asztalon, arra is, amerre én már nem láttam.
- Valaki megmagyarázná? – nyugtalankodott Mortin… vagy Martin?
- Van nálam egy barát. – szólalt meg egy félénk hang, amit, bár nem teljesen biztosra, de az ajtóból üvöltöző, kissé kialvatlan tekintetű fiú hangjának tudtam be. ~ Szóval nem vagyok egyedül. ~ nyugodtam meg, hogy nem kizárólag én hoztam a fiúk fejére a balhét.
- Nálam is. - vallotta egy ismeretlen.
- Szintúgy. – csatlakozott Nicolas.
- Mercur?
- Nálam is van egy lány és találkozni szeretne veled.
- Tessék? – kiáltott fel a király, és az asztalra csapott zöld öklével, mire összerezzentem a hirtelen reakciótól. – Találkozni? Velem? Most? Barátok? Nálatok? Most? – kelt ki magából az élőlény.
- Nem lesz semmi bajuk. – nyugtatta az egyik fiú.
~ Vajon kik lehetnek még itt? ~ pillantottam az ablakra. Odakint még mindig szürkés volt az ég, viszont az eső már csak csöpögött; mintha csak egy sportoló futotta volna a befejező köreit, az eső is a végét járta. Megfordult a fejemben, hogy kimászok az ablakon, át a szomszédba megnézni a többi leányzót, azonban a nyirkos, csúszós közeget látva odakint, elvetettem az ötletet. ~ De mégis mitől lenne bajunk? ~ ráncoltam össze szemöldököm az értetlenségtől, majd ismét a fiúk megbeszélésére próbáltam összpontosítani, ami nem is ment annyira könnyedén.
- Ezt te sem gondolod komolyan, egyikőtök sem gondolhatja komolyan! A csudába már! – emelte egyre feljebb a hangját – Tudjátok, hogy mi vár ránk nem sokára és ti idehoztok barátokat! – dőlt hátra, miközben fejét masszírozva halkan sóhajtott. – Gondolom lányok. – jelentette ki pár perc elteltével, mire akaratlanul is elmosolyodtam, úgy tűnt Breki teljesen belelátott a fiúk lelkivilágába.
- Azok.
- Ühüm. – helyeseltek páran.
- Legalább szépek? – sóhajtott amolyan megadóan.
- Gyönyörű. – tört fel az őszinteség az egyik srác torkából.
- Mesébe illő. – követte a második. Bárkik is lehettek azok a lányok, kétségtelenül elnyerték a fiúk tetszését. ~ Talán tényleg meg kellene néznem a konkurenciát… ~ mosolyogtam magamban, pedig - sajnos tőlem szokatlan módon -, örültem az ismeretlenek boldogságának.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok. – mi? váltott ütemet szívverésem, és leültem az ajtó tövébe. Visszajátszottam a hangot a fejemben, és biztosra kellett vennem, hogy bizony az utóbbi mondatot nem más, mint Nicolas mondta.
- Valóban szépek. – tette hozzá Otello, mintha Nicolas kijelentésétől nem jöttem volna épp eléggé zavarba. ~ Nyugi Nao. ~ mosolyodtam el falnak szegezett tekintettel, furcsán bizsergő érzéssel a mellkasomban. ~ Teljesen normális dolog, ha ilyen furcsán érzel, miután egy fiú, bár nem közvetlen, de bevallotta az érzéseit. Viszont ne aggódj, ez semmi komoly, hisz ebben a korban fűbe-fába belezúgnak a fiatalok, nem igaz? Na jó, fűbe-fába nem, de minden második emberbe. ~ csináltam magamból skizofrént egy percre. ~ Lazíts, tudom, hogy oltári cuki a srác, de nem is ismered, ebből nem lehet semmi, ráadásul, most csak azért vagy oda érte, mert megmentette az irhádat. ~ győztem meg magam, miszerint bizarr érzéseim csak egy hirtelen fellángolás következményei, amik azon nyomban lelohadnak, amint elhagyom Erát. ~ Nem kellene annyit beszélnem magamban. ~ emeltem a kezem a homlokomhoz.
- Amelyiket megrúgtam, ő is az egyikük? – tértem vissza teljes figyelmemmel a beszélgetés lefüleléséhez.
- Igen.
- Ó… bocsi… de ááá… hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Most mit csináljunk? – idegeskedett a Békakirály.
- Folytatjuk a tervet és megvédjük őket, a katonákkal simán elbánunk. – hallottam egy határozott hangot, amiben nem igazán kételkedtem a katonák "zsenialitására" visszaemlékezve.
- Nem! Talán. Nem tudom. Megvédjük őket, ez biztos! De csak megvédjük, nem rángatjuk bele őket is a dolgokban. Most nem! Csak nézői lesznek a történéseknek. – vált mondandója végére egyre határozottabbá, aminek egyáltalán nem örültem, mivel nem akartam én is felesleges teher lenni a számukra. Úgy gondoltam, tizenhét évesen talán képes vagyok vigyázni magamra; és Harura is sokkal komolyabb gondot tudok fordítani.
- És hogyan?
- Ti feleltek értük, ti hoztátok ide őket! Ezt a terhet kérlek ne akasszátok rám. - mondta kissé elnyűtt hangon, megvoltak a saját problémái a békának, hisz csak egy egész hadsereg vadászott a fejére...
- Rendben.
- Oké. – adtak hangot beleegyezésüknek.
- Kell egy barátnő nekem is. – törte meg a jeges hangulatot Otello, mire mindenki nevetni kezdett, és én is megengedtem magamnak egy aprócska mosolyt, mivel úgy gondoltam a többi lányra céloz, és nem pedig rám, hisz én nem voltam egyik fiú barátnője sem.
- Azt merd meg most, ketté is töröm a derekad. – nevettek tovább, majd újabb székcsikorgást hallottam, miszerint a megbeszélés a végéhez közeledett. – Számításaim szerint körülbelül másfél óra múlva megtalálnak minket. Mindenki tudja, hogy merre kell mennie, lesz egy kis súly a vállaitokon így, de megoldjátok. Remélem… - fűzte hozzá bizonytalanul. ~ Én biztos nem leszek súly senki vállán, vigyázok én magamra… meg Harura. ~ makacskodtam tovább.
Halk léptek jelezték, hogy elhangzott a végszó, és mindenki visszatér a saját körletébe... ahogy Nicolas is. A felismerést követően ijedten ugrottam fejest az ágyba, Nicolas biztosan nem díjazta volna, hogy újabb beszélgetését hallgattam ki, természetesen illetéktelenül. Gyorsan megigazítottam a lepedőt, amit gyönyörűségesen összegyűrtem, és vártam a fiú belépőjét, valamint a részletes történet elmesélését, amivel tartozott nekem. Pillanatokkal később a kilincs nesztelenül lenyomódott, és kitárult az ajtó, amin hezitálás nélkül toppant be Nicolas.

[Mostantól kéretik engem Meidonak vagy Meinek nevezni! :3]

Becsukja maga mögött az ajtót, majd leül mellém és kíváncsian néz.
- Min mosolyogsz? - követi a tekintetem és értetlenül néz a falon lévő képre amit eddig szuggeráltam.
- Semmi, - nézek rá. - csak arra gondoltam, hogy egy sima tojásleszállításhoz képes elég jól kis kalandom lett a mai napból.
- Értem... Biztos vagy benne, hogy olyan jó ez? - kérdezi kicsit frusztráltan.
Meg is értem ha a korábbi beszélgetésre gondolva. Hiszen ha ezt nézzük, akkor mi most nehezítjük a dolgukat.
- Igen. - felelem ennek ellenére határozottan. - A céhből soha nem engednek sehova egyedül. Így végre van erre is lehetőségem. - mosolyodom el halványan.
- Te tudod... De én inkább örülnék, hogy vannak akik ennyire figyelnek rád és óvnak... - dőlt hátra az ágyon a plafont bámulva.
- Ezt, hogy érted? - fordulok térdre és leveszem a cipőmet, hogy ne piszkoljam össze a takarót.
- Hát... - pillant rám bizonytalanul. - elmesélhetem éppen. - tekint ismét a szoba tetejére. - Mielőtt ide kerültem volna egy elég gazdag családban éltem. Testvéreim nem voltak, így állandóan unatkoztam. Hiába volt rengeteg játékom, meg egyéb apró kacatom, a szüleimet túlságosan lefoglalta a munkájuk,hogy velem is foglalkozzanak. Állandóan velük kellett mennem a felsőbb körök partijaira, amiket egyáltalán nem élveztem, legalábbis addig, amíg meg nem ismerkedtem a többiekkel, akik velem együtt segítenek a Békakirály néven ismert geronakunak. Ők ugyanolyan helyzetben voltak, mint én, így hamar összebarátkoztunk és nem sokára az összes szabadidőnket együtt töltöttük. Annyira szoros kapcsolat alakult ki közöttünk az évek alatt, hogy tudjuk bármikor megmentenénk egymást az életünk árán is... De reméljük, hogy erre nem fog sor kerülni. - hunyja be a szemét. - Ezután egyszer megmentettük Martint, aki hálából elmesélte e történetét, ami felkeltette az érdeklődésünket, így mellé álltunk segíteni. Hát, nagyjából ez a történet... - fejezi be a mesét, és várakozva néz rám. - Most már érted miért mondtam?
- Igen... azonban most én mondok valamit: a helyedben örülnék, hogy élnek a szüleim. Az enyémek ugyanis... - könnyek szöknek a szemembe és elakadok a mondat közepén.
- Jó, nyugi! - ül fel és a hátamra tesi a kezét. - Nem akartam ilyen sebeket feltépni... Sajnálom. - húz magához én pedig a vállába temetve az arcom próbálom elfojtani a sírást.
- Cssss... nincs semmi baj. - simogatja a fejemet, amitől kezdek megnyugodni. - Jól vagy? - tol el a vállamnál fogva, hogy a szemebe nézhessen.
- Igen... Csak még mindig nehéz elfogadni. - hunyom be a szemem és veszek néhány nagy levegőt, hogy teljesen megnyugodjak. - Köszönöm. - nézek végül a szemébe.
~ Milyen szép... ~ mélázok el egy pillanatra, amit Ő is észrevehet, mert oldalra dönti a fejét és halkan kérdezi:
- Itt vagy?
- Mi... Ja persze... Csak... - elpirulok és zavartan lehajtom a fejem.
- Semmi baj. - neveti el magát és megborzolja a hajamat. - Egyébként azt mondtad céhből jöttél igaz? - kérdezi a kezemen lévő jelet fürkészve. - Mágus vagy?
- I...igen. - felelem még mindig zavartan. - Alakváltó. A Golden Phoenix céhbe tartozom.
- emelem fel a fejem ismét.
- Értem.
- Te vízmágiát használsz, igaz? - kérdezem visszagondolva a katonák elleni harcra.
- Igen, de még sokat kell javulnom. - mosolyodik el halványan.
- Ugyan, hozzám lépest nagyon jó vagy! - biztatom határozottan.
- Úgy gondolod? - néz rám.
- Igen! Én nem sok mágiát ismerek és még eléggé kezdő is vagyok... Mutassak valamit? - kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- Ha gondolod...
Bólintok és farkassá változok, aki így, az ágyon ülve magasabb a fiúnál, ezért inkább lehasalok és a szemébe tekintek fel.
- Na, milyen? - kérdezem véleményt várva.
- Szép. - mér végig, majd a fülem tövét vakargatja meg egy kicsit amit (farkas vagyok na!) igazán kellemesnek tapasztalok.
Amikor abbahagyja visszaváltozom és vele szemben térdelek az ágyon. Megint a szemébe nézek és megint elbambulok tőle. Annyira furcsán szép, hogy szinte megbabonáz. Pislogni is elfelejtek és azt sem veszem észre, hogy Mercur közelebb hajol hozzám. Csak arra rezzenek össze amire a gyomrom is összerándul.
Mercur óvatosan az ajkamhoz érinteti az övét: ez az amitől megrezzenek, és ami annyira meglep, hogy hátra dőlök és majdnem leesek az ágyról, de a fiú még időben elkapja a két vállam, hogy ez ne történjen meg. Még mindig a sokk hatása alatt meredek a fiúra, aki csak mosolyogva néz rám és valami egyéb reakciót vár. Végre magamhoz térek és csak ennyit tudok kinyögni:
- E... ez mi volt?
- Egy csók... Legalábbis az akart lenni. - feleli bocsánatkérő mosollyal.
- De... de miért? És... és egyébként is! - háborodom fel.
- Nagyon elbambultál... Gondoltam magadhoz térítelek. - látszik rajta, hogy már Ő is kezdi megbánni. - Viszont... Bocsánat. Ezt tényleg nem kellett volna. - hallgat el és végül hátára dőlve lehunyja a szemét.
~ Mi a... ~ lassan kezdem felfogni, hogy megkaptam életem első csókját, ami eléggé furcsa érzésnek tűnik így. ~ Vajon... mi lesz ennek a napnak... kalandnak a vége? ~ tűnődöm a csukott szemű fiút figyelve. ~ És hova fogunk menni? ~ jut eszembe a megbeszélés. ~ Viszont időben vissza kell mennem, különben tényleg nem fognak sehová sem engedni egyedül... ~ emlékszem vissza a reggeli döntésre. ~ Ez meg... elaludt? ~ méregetem Mercurt, akit úgy néz ki valóban elnyomott az álom.
A saját gondolataimmal törődöm, amik elég csapongók. Néha visszatérnek a nem sokkal ezelőtti történésekre, majd a Békakirály, vagy Martin furcsa esete is listára kerül. Eszemben van a céh, a kiszabott feladat és a szüleim is... Ez utóbbi résznél ismét elszomorodom egy kicsit, de hamar összeszedem magam. Végül ismét az alvó fiúra pillantok.
~ Akárhogy is... akármi is történt... végül is egy kedves srác. ~ megállapításom után az említett mozgolódni kezd és kinyitja a szemét és csodálkozva ül fel.
- Azt hiszem elaludtam... - állapítja meg, majd észrevesz engem is. - Ohh, bocsánat. Milyen illetlen vagyok, vendégem van én pedig itt alszom... - vakarja a fejét zavartan. - Egyébként mennyit aludtam? - érdeklődik rám nézve.
- Nem tudom... Talán öt-tíz percet... - felelem elgondolkodva.
- Értem, akkor még nincs baj. - nyugszik meg.

Alig hogy Nico kilincsre zárta maga mögött az ajtót, megszólalásnyi időt sem hagyva neki kezdtem bele a faggatásba.
- Ez gyors volt. – vetettem oda bevezetőnek. - Nos, akkor kezded a mesét? – tértem röviden a lényegre, mivel a türelem nem épp az én erényem.
- Ööö... hát azt hiszem azt kéne. Legalábbis ott fejeztük be. - vakarta meg a fejét elgondolkozva. Úgy véltem elvesztette korábbi lelkesedésének nagy részét, de én konokul ragaszkodtam a beszámolójához, mert már teljesen felcsigázták a kíváncsiságomat a hallottak.
- Mondjuk, kezdd az elejéről... – tűnődtem el, hisz ha már szinte kivallatom szerencsétlen Nicolast, akkor legalább minden részleten rágjam át magam. - Hogy kerültél ide? Netalán rokonok vagytok a többi fiúval? – intettem a fejemmel az ajtó felé. Nicolas időközben helyet foglalt mellettem a sebtében bevetett ágyon, és rákönyökölt combjaira.
- Rokonok, azok nem egészen, de testvérként tekintek rájuk. – révedt maga elé - Kiskori barátok, ha így jobban tetszik, majd bemutatlak nekik egyszer. – fordította felém arcát, amin egy kedves mosoly ült. Mondata hallatán valami furcsa, rossz érzés fogott el, de magam sem tudtam volna megmondani miért. Minden esetre próbáltam leplezni az érzést, és továbbra is érdeklődve vártam monológja folytatását. - Hogy hogy kerültem ide? Az hosszabb történet egy kicsit. – vakargatta az állát, és szeme sarkából engem figyelt, mintha visszajelzésre várt volna részemről.
- Hát... ráérek. – ocsúdtam fel a néma perceket követően. - Van még pár kérdésem, és többek közt arra is kíváncsi vagyok, hogy hogy találkoztál ezzel a békával? – támaszkodtam hasonlóképp a combomra egyik kezemmel, hogy egy síkban legyen a szemünk.
- Egyszer megmentettük az életét. Egy sikátorba megtámadták és közbe léptünk. Azóta vele vagyunk. Rövid és tömör történet. – foglalta össze kissé tényleg túl röviden, ami végül is nem volt túl nagy gond, mert rátérhettem a következő kérdésre, ami a csőrömet bökte.
- Értem. – bólintottam, mivel úgy tűnt addig nem folytatja, amíg nem adok valamilyen lélekjelenléti jelet. Valószínűleg a fapofával bambulás nem a legmegfelelőbb egy társalgásba. - Akkor... elárulod végre, mégis miért üldözik őt? – húztam össze komoran a szemöldököm, mert már sehogy sem tudtam egy értelmes szituációt felvázolni, miért vadásznak szerencsétlen békára.
- Titkai vannak a Tanácsról. – vált komollyá az ő tekintete is.
- Miféle titkok? - bukott ki belőlem a meglepődött kérdés, amit rögvest megbántam, hisz szemernyi közöm se volt hozzá.
- Hát ez meg az… - vizsgálta a járólapot - miért hiszed, hogy elmondanám? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. Válaszát hallva – ha lehetséges – még kíváncsibb lettem, és valami úton módon mégis ki akartam húzni belőle a választ.
- Mert az előbb még azt mondtad elmondod. – tettetett sértődöttséggel fordultam el tőle, mire bevillant egy használható terv. - Ráadásul meg nekem is... – kezdtem bele, de elhallgattam. A pillanat töredéke alatt elvetettem a nem épp helyes elképzelést, miszerint ha azt hazudom, hogy nekem is közöm van a Tanácshoz, akkor beavat a dolgokba. - Nem fontos, hagyjuk. – sóhajtottam némán. Biztosra vettem, hogy nem venné be a mesémet, és mivel megpróbáltam volna hazudni,semmi mást nem osztott volna meg velem. - Inkább hallanám a hosszabb történetet. - tereltem a témát.
- Elmondtam, hogy miért üldözik, a titkok meg veszélyesek, nem akarnék ártani neked. – magyarázkodott, hogy megértsem az álláspontját.
- És csak plusz nehézség lennék neked... – dunnyogtam az orrom alatt felidézve a Békakirály szavait, majd legyintettem egyet, miszerint „Nem fontos, ha ügyesen játszom ki a lapokat, majd megtudom mástól.” Persze egyelőre halvány gőzöm sem volt, hogy kitől és hogyan gyűjtöm be az infót, de azért fő az optimizmus. - Semmi baj, megértem. – hangoztattam látszólagos beletörődésemet. - Akkor hagy halljam a hosszabb történetet, és utána bombázlak a többi felmerülő kérdésemmel. – tereltem más mederbe a beszédet, majd hátrébb kúsztam az ágyon, és nekitámaszkodtam a falnak.
- Kicsit kíváncsi vagy. – nyújtotta rám a nyelvét szórakozottan, és az addigi feszültebb légkör semmivé lett.
- Csak szeretnék jól informált lenni. – vontam vállat ártatlanul. - Akárkikkel nem vagyok hajlandó szembeszegülni a katonasággal. – intettem nemet az ujjammal, majd amint rájöttem, hogy épp lebuktattam magam, zavartan kaptam a szám elé a kezem. A számat rágcsálva vártam, hogy leesik-e neki a tantusz, bár ha a kijelentésemből nem jött volna rá azonnal, hogy hallgatóztam, reakcióm láttán már bizonyosan.
- Katonaság? – csodálkozott el egy pillanatra halovány reményt keltve bennem, hogy mégse fedezte fel a dolgot. - Irigylésre való füleid vannak. – kuncogott magában, majd leolvadt arcáról a mosoly, és helyét ijedt grimasz vette át. - Ó, de akkor hallottad. – egy szempillantás alatt lefuttattam az elmémben a hallottakat és látottakat, majd a lemez megakadt annál a résznél, ahol Nico „vallomása” szerepelt.
- Nem, én... én nem hallottam semmit. – húztam az arcomba a takarót, mivel mivel kezdtem a nevemhez hűen felvenni egy rózsa színárnyalatát.
- Ahha. Nem hallottál semmit. – szavaiból csengett az irónia, egyáltalán nem hitt nekem.
- Nem hát... – kötöttem az ebet a karóhoz, hátha meggyőzhetem a fiút - én épp... – miután úgy éreztem visszanyertem eredeti arcszínem, ledobtam a paplant, és körbenéztem a szobában, majd szemeim az ágyon állapodtak meg. - rendet raktam! Mármint az ágyat! – javítottam ki magam, mivel Nico szobájának tisztasága vetekedett, sőt, szinte lekörözte Nati házának rendszerességét.
Legszívesebben képen töröltem volna magam a gyenge hazugságom hallatán, de túl kevés időm volt használható alibit kitalálnom magamnak, és be kellett érnem ennyivel. - Van valami társasjátékod? – kérdeztem váratlanul, mielőtt reagálhatott volna szánalmas kis füllentésemre.
- Társasjáték? – nyitotta tágra szemeit a csodálkozástól, majd a polcra pillantott. - Talán sakk, de társasjáték? – nézett ismét rám értetlenségtől felkúszott szemöldökkel.
- Sakk! – kaptam a kínálkozó lehetőségen, és leugrottam az ágyról. - Persze, miért is ne? – fordultam felé mosolyogva. - Jobb, mint ülni és bámulni a falat, nem igaz? – hadartam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy sikerült eltussolni a hallgatózás-témát. Mondjuk nem igazán örültem, hogy közben egy őrült hipernyúlnak kellett beállítanom magam, de mindegy, mindent a megmenekülésért...
- Hát te tudod. – állt fel kezét megadóan maga elé tartva, és a szekrényéhez sétált. - És mi legyen a tét, a vesztes mit csinál? – fordult hárta egy pillanatra, majd kutakodni kezdett.
- A sakkban mióta kell ilyet? – fontam össze mellkasomon a karomat, majd visszaültem az ágyra törökülésben. Próbáltam visszaemlékezni, hogy amikor gyerekkoromban sakkoztam a cselédekkel, volt-e valamilyen tétje, azonban semmi nem jutott eszembe. - Fogalmam sincs mi legyen. – húztam el a szám, és vádló pillantásokat vetettem a fiúra.
- A játék akkor játék, ha van mit veszteni rajta. – vigyorgott, majd visszasétált hozzám, kezében a sakktáblával. - Szóval majd találj ki valamit. – ült le velem szembe.
- Ööö... rendben. – feleltem bizonytalanul. Rövid töprengést követően támadt egy fantasztikus ötletem. - Mondjuk, ha nyerek, bármit megteszel, amit kérek tőled! – ült ki ördögi mosoly az arcomra. ~ Nyerni fogok, és kénytelen leszel beavatni azokba a bizonyos titkokba. ~ igyekeztem letörölni az arcomról a vigyort, kevés sikerrel, pedig valószínűleg úgy festhettem, mint akibe beleköltözött a sátán...
- Rendben. – mosolygott izgatottan.
Ahogy felállította a táblát, és felpakolta a bábukat, lehervadt az arcomról a mosoly. ~ Basszus… hogy is kell játszani?! ~ kaptam a fejemhez.
Sok éve volt már, hogy utoljára játszottam, így bizonytalanul pakolásztam ide-oda a fehér bábuimat, amik a percek múlásával egyre megcsappantak. Bosszantó érzés volt tudni, hogy régen mindenkit letudtam verni sakkban, viszont az évek folyamán elfelejtettem a játék menetét.
- Nyertem, te meg veszítettél. – ütötte le a királynőt, mire értetlenül bámultam rá. Én azt hittem, hogy a király leverésével nyerik meg a játékot… - Nyertem. – ismételte meg önelégülten, mire a kezembe kaptam a leütött bábut. Legszívesebben kupán vágtam volna magam a tábla segítségével, mivel az mégsem a királynő volt, hanem bizony a király…
- Nemáááááár. – sokkoltam le. ~ Nem hiszem el, hogy még össze is kevertem! ~ Csalódottan temettem tenyerembe az arcomat.
- Dupla vagy semmi? – kaptam rá hirtelen a tekintetem.
- A-a. – rázta meg a fejét mosolyogva. Tekintete arról árulkodott, hogy esze ágában sem volt eltekinteni a győzelmétől.
- Na jó, mit szeretnél? – könyököltem morcosan elgémberedett lábamra nem túl elegánsan.
Egy furcsa mosolyt rám villantva közelebb hajolt hozzám, és kisöpört egy hajtincset az arcomból, mire mozdulatlanná váltam. A kezem remegni kezdett, míg ujjait óvatosan végigvezetve az arcomon, az állam alá helyezte, még közelebb hajolva hozzám. A szívem hihetetlen tempóban pumpálta a vért a testemben, szinte már attól féltem kiugrik onnét, de mozdulni még mindig nem bírtam.
- Téged. – lehelte alig hallhatóan, majd ajkai az enyémre tapadtak.
A gyomrom szinte dió méretűre ugrott össze, és becsuktam a szemem. Egyik kezem az engedélyem nélkül Nicolas tarkójára vándorolt, és ahelyett hogy eltoltam volna, még közelebb húztam magamhoz a fiút, mire hanyatt vágódtam az ágyon. A testem furcsán bizsergett csókja közben, kezemmel beletúrtam selymes hajába, mire észbe kaptam. ~ Te jó ég, mit művelek?! ~ pattant fel a szemhéjam, és elmémmel hiába utasítottam megálljt magamnak, a testem nem azt tette, amit parancsoltam neki. Egyre szorosabban öleltem magamhoz Nicolast, aki egyáltalán nem ellenkezett, sőt úgy tűnt, felettébb élvezte a dolgot. A derekamra csúsztatta a kezét, mire ellöktem magam az ágytól, így ő került a hátára. Kihasználva az esélyt leemeltem puha ajkairól az enyémet, és kezemet a szájára tapasztottam.
- Elég. – lihegtem. - Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém. – csúsztam az ágy szélére szégyenkezve. ~ Micsoda erkölcstelen liba vagyok! ~ ráztam meg a fejem, és próbáltam visszanyerni a hidegvérem. ~ Hisz nem is vagyok belé szerelmes. ~ állapítottam meg. ~ Ha szeretném őt, nem éreznék most ekkora bűntudatot és sokkal mélyebb, boldog érzések kavarognának bennem. ~ jutott eszembe Nati, amint egyszer a szerelem érzését próbálta nekem körülírni nekem. ~ Ez tényleg csak egy hirtelen fellángolás. ~ idéztem magamat, mire kissé megkönnyebbültem, de a zavaró lelkiismeret-furdalás még mindig ott motoszkált bennem.

Úgy tettem mint aki mélyen elmerül a könyv rejtelmeiben, közben mégis a hallottakon kattogott a kicsiny kis agyam. Mégis miért lázadnak ezek a fiúk, meg a király? Rhodos kinyitotta az ajtót, majd bejött.
- Mit olvasol? – kérdezte tőlem mosolyogva. Halvány lila gőzöm nem volt, hogy mégis milyen iromány van a kezemben, csak úgy felkaptam otthon a polcról, mivel tetszett a borítása. Bordó bőr volt, aranyhímzéssel. Gyorsan kilestem a könyv mögül, majd elolvastam a címet. „A főzés alapjai”. Gratulálni tudtam csak magamnak, és egy kisebb sikkantás közepette belevágtam a fejemet a könyvbe. Hát igen, a könyvet sose a borítójáról ítéljünk meg. Nem volt visszaút, meg kellett mondanom az igazat. A könyvet ledobtam magam mellé a földre, és kezdtem.
- Igazából semmit… csak hallgatóztam, és féltem ha elmondom megharagszol, viszont ezek után, hogy valami kis főzőképtelen libának tűnök inkább elmondom az igazat, és hozzátenném… jól tudok főzni! Sokan istenítik az étkemet. – próbáltam magam kihúzni, de szokásomhoz híven csak kínosabbá tettem a helyzetemet. Reméltem nem haragszik nagyon Rhodos. Nem állt szándékomban megbántani a után, hogy annyi mindent tett értem.
- Hát… legalább nem találtál ki valamilyen idióta könyvcímet, mint mondjuk a Szerelem ezerrel… - Hát, ez még tényleg mázli. – Mondjuk nem vagyok a legboldogabb, hogy kihallgattad miről van szó, de nem lehet vele mit tenni. –mosolygott kedvesen a fiú.
- Tényleg sajnálom… viszont, ha már hallottam hogy Rose nincsen itt, és hogy rajtam kívül még vannak itt lányok, arra is kíváncsi lennék, hogy miért jön ide a sereg, hogy kerültél be ebbe a céhbe? Nekem nem tűnsz annak a törvénymegszegő huligán fajtának.
- Hát, úgy érzem nincsen visszaút… - majd egy nagy sóhaj kíséretében mesélni kezdett. Elmondta, hogy a gyermekkora nem éppen a legboldogabb és legidillibb képet adta vissza, ugyanis pénz híján sosem volt, viszont nem érezte azt, hogy neki lenne családja. Az apja mindig csak a munkával foglalkozott, és nem érdekelte semmi a tőkéken kívül. Az anyjának meg az volt a legfontosabb, hogy milyen gyöngysorral, vagy ékköves ruhával tudna felvágni az üzleti fogadáson a riválisokkal szemben. Sosem kapott egy perc figyelmet sem senkitől a családjában. Testvére nem volt, akivel játsszon, vagy megossza a titkait. Ez után találkozott a fiúkkal, akiket megismerve rájött, hogy nagyon sok közös van a múltjukban. Megismerték egymást jobban, majd elszakíthatatlan baráti kötelék alakult ki köztük. Az életüket is odaadták volna azért, hogy megvédjék a másikat. Sir Martinnal, avagy a békakirállyal egy sikátorban futottak össze, ahol nem éppen kedves alakok ütötték. Nem mondta el Rhodos miért, de egyértelműnek tűnt. Mert más volt. És aki más, azt már vasvillával, meg tüzes nyíllal kell kínozni… borzalmas ez a társadalom. Barbárabb népek a civilizációban élő emberek mint bármelyik más. Szóval, a fiúk megmentették a királyt, majd úgymond maguk közé is fogadták. A szürke mindennapokat meg úgy gondolták, hogy feldobja majd egy kisebb lázadás, ezért álltak a béka mellé, akinek volt oka a lázadásra. Valamiféle információkkal rendelkezett, amiknek nagyon sok közük lehetett a királyság élén állók hírnevéhez. – Szóval, körülbelül nagy vonalakban ennyit kellene tudni.
- Hát, minden esetre, hogyha tudok nektek segíteni, akkor szólj nyugodtan. Tartozom neked a sok segítségért. – mondtam mosolyogva.
- Nem akarok tőled segítséget kérni. Ugyanis nekem az lenne a legrosszabb, ha az én ügyem miatt sebesülnél meg. – annyira kedves volt ez a fiú. Valami hihetetlen. Ez után a megszólalása után következett az igencsak kínos csend.
- És most mi legyen? Üljünk és nézzük egymást? Csak mert még nem áll szándékomban elmenni, ha mégis valamire használható leszek maradok segíteni. – mondtam szélesen mosolyogva.
- Nekem jobb ötletem is lenne annál. – egy kis sunyiságot fedeztem fel a fiú arcán, aki kicsit közelebb jött hozzám, és én meg hirtelen ezen úgy megilletődtem, hogy felpattantam a földről, ahol ültünk és beszélgettünk.
- Valamit kezdek a hajammal, mert egy így borzalmas lehet! – mondtam, és szaladtam a táskámért amiből elővettem egy hajgumit, és elkezdtem befonni a hajam.
- Szerintem úgy is jó volt. – jegyezte meg a fiú mosolyogva. – És te hogy kerültél ide? Gondolom nem Erába valósi vagy. – ennyire látszott volna rajtam, hogy a kis városhoz vagyok szokva?
- Nem. Én nem messze lakom a Hakobe hegy lábától. Éppen egy vacsorát terveztem főzni az otthoniaknak, de valamiért Erából nem jött áru a boltba, és úgy gondoltam nem árt a végére járni a dolognak. Úgyhogy, így kerültem ide. Mellesleg én a Blue pegasus céhbe tartozom. – mondtam el ezt a kis mellékinformációt. A hajamat befontam, de ki kellett még találni valamit, hogy mivel üssük el az időt. Megint beköszöntött az a híres kínos csend, és hogy megtörjem elkezdtem énekelni, azt az operarészletet, amit akkor tanultam amikor utoljára Erában jártam. Igaz, hogy nem a legszebb emlékek fűztek hozzá, de a zene, az tetszett.
- Nagyon szép hangod van. – mondta Rhodos.
- Öhm… köszönöm szépen. Nagyon kedves vagy.
- Csak őszinte. – mosolygott rám a fiú, én meg viszonoztam ezt.
- Mit szólnál egy asszociációs játékhoz? – kérdeztem tőle. Azzal jól ellehet szórakozni, és érdekes megfigyelni, hogy ki mire asszociál. Egészen élvezhető lesz a dolog, miután pörögni kezd. Rhodos bólinott, majd kezdtem az egész játékot egy serpenyő szóval. Jól elszórakoztunk, meg nevetgéltünk egy-két dolgon. Mikor valami olyan szóra asszociált a másik amit nem értettünk hogy mégis mi az, egy kicsit beszélgettünk, meséltünk a másiknak. Furcsa volt, hogy szabadon tudtam vele beszélni, és mikor viccet mondtam, vagy valamit bolond dolgot olyankor csak egy jót kacagott. Többször is tett megjegyzést, hogy milyen kedves vagyok, és hogy mennyire jól érzi magát. Egyszer a játék közben rátette a kezét, az enyémre, én pedig gyorsan elhúztam, és hozzá tettem azt, hogy ez már nem túl baráti dolog. Kezdtem egy kicsit félni, hogy mi lesz ebből az egész játékból, ha Rhodos így folytatja. Gondoltam rá, hogy mielőtt még megpróbálna valami komolyabb dolgot el kellene mennem, viszont azzal ellentmondtam volna saját állításomnak, és elég bunkónak is tűntem volna, úgyhogy csak ültem és maradtam a játéknál.
- Bolond. – mondta Rhodos.
- Én. – nevettem el magam, és a könyvre gondoltam amit elhoztam. Rhodos kicsit közelebb jött hozzám, és már egészen közel hajolt. Nem tudtam mire készül de kicsit hátrálni akartam, akkor viszont elkapta a derekamat, és kimondta azt a szót amire gondolt.
- Csók. – Azzal az arcomat odarántotta az övéhez, és megcsókolt. Hirtelen nagyon felment bennem a pumpa, mert Stragora gondoltam. Erőteljesen odébb toltam Rhodost, és az indulattól vezérelve adtam neki egy nagyobb pofont. A düh átváltott bűntudatra. Tudtam, hogy nem én akartam ezt az egészet, sőt próbáltam kibújni alóla, mégis megtörtént. Viszont amikor Stragora gondoltam most nem az a kellemes bizsergető érzés töltött el mint szokott, amikor arra gondoltam hogy megcsókol és magához húz, nem mosolyogtam szélesebben és jutott eszembe minden egyes vele eltöltött boldog és élvezetes pillanat, hanem bántott az, hogy én eljöttem otthonról, és itt most Rhodos pedig megcsókolt. Magamat is okolhattam volna, hiszen mikor megfogta a kezem, vagy próbált közelíteni egyszerűen szóba hozhattam volna a szerelememet valaminek a kapcsán.
- Nem állt szándékomban megütni téged, de azt hiszem ez azért kicsit sok volt. Tudom, hogy nem mondtam, de kapcsolatban élek, és nagyon is szerelmes vagyok a páromba. Nekem ő az igazi. Emellett egy napja ismerjük egymást, úgyhogy erre nem számítottam volna. Ez eléggé meggondolatlan, és őrült lépés volt tőled… nem hittem, hogy te ilyet tennél, nem ilyennek gondoltalak. – szinte el sem hittem, ahogy beszéltem. A hangomban nem düh volt, inkább lekezelően magyaráztam, szinte már szánalommal a hangomban. Nem akartam nagyon megbántani a fiút, de át lépte a határokat, és nem is kicsit.

Nehéz, mondhatni kínos csend telepedik ránk, amit a lépcsőház felől érkező lábdobogás és kiáltozás tör meg.
- Francba! Korábban mint vártuk. - ráncolja a szemöldökét Mercur, majd a karomat megragadva kiránt az ablakon, majd talpra érkezve elkap. - Kövess, de ne maradj le! - adja ki az utasítást.
~ Mi a fene folyik itt?! ~ indulok utána, de nyomban meg is torpanok.
- Várj! Fenn maradt a tojás! - szólok utána, és aggódva pillantok az ablak felé.
- Nem mehetsz vissza. - figyelmeztet Mercur. - Nem lesz baja, majd később... - félbehagyja a mondatot, mert meglátja az ablakon kiugró köpenybe burkolózott békát.
Mikor mellettünk földet ér, csodálkozva nézek rá, és még jobban meglepődök, amikor a kezembe adja a tojást. Mercur és Martin összebólintanak, majd elkezdenek rohanni az egyik utcán keresztül. Alig fordulunk be az egyik sarkon, máris vagy két tucat katona állja utunkat. Mercur és a Békakirály mágiával és pusztakezes harccal tör utat közöttük, én pedig igyekszem elkerülni a lándzsákat és kardokat. Mercur ismét használja a vízágyút és fojtó buborékokat képez a katonák fejére. Martin erőteljes rúgásokkal és utolsó pillanatbeli kitérésekkel jár túl a katonák eszén. Magamhoz szorítva a tojást kerülgetem a kardokat és lándzsákat, de nem támadok, hiszen katonákkal legális céh tagjaként nem előnyös szembeszállni.
Néhány katona sikeresen kitért, mind a Király, mind Mercur támadásai elől, s ezek most velem állnak szemben.
~ Mit tegyek? ~ nézek idegesen rájuk. ~ Ha harcolok a céhre hozhatok bajt... Ha nem akkor pedig a bőröm bánja... ~ három katona közeledik felém, kettő kardal, egy pedig lándzsával. ~ Csak védekezek... abból nem lehet baj! ~ e döntést követően azonnal farkas alakra váltok és gyors ugrásokkal kikerülöm a fegyvereket, majd Mercurék után sietek.
- Hát ez mi?... Vagy ki? - kérdi a Békakirály.
- Ugyanaz a lány. - mosolyodik el Mercur futtában. - Alakváltó. - teszi hozzá magyarázatképp, mire a Király csak bólint.
Befordulunk egy sikátorba, amit a katonák nem vesznek észre. Ezután hasonló sikátorokon keresztül jutunk el egy nyitottabb területre, aminek a közepén egy négy-öt emeletes ház áll. Mögöttünk ismét felbukkannak a katonák, és Mercurék azonnal meg is fordulnak, én pedig visszaváltozom emberré. Egy szót se szólnak, de mégis annyira összedolgoznak, hogy én csak a számat tátom. Sok katona végezte eszméletlenül, de még mindig maradt rajtuk kívül elég. A létszámfölény végül megmutatkozik és az épület fala felé szorítanak minket.
A katonák már előre nevetnek rajtunk, de a Királynak támad egy ötlete.
- Oda fel! - mutat a tető felé.
Mercur bólint, majd felém indul, de én megrázom a fejem.
- Megoldom. - szólok és kezeimet szárnyakká alakítva már repülök is.
A Király egy pillanat múlva lendületes ugrással követ, s Mercur is hamar felér. Kezeimet visszaváltoztatva körbenézek tetőről.
~ Jó messzire el lehet látni... ~ állapítom meg.
Ám nincs sok időm ezen tűnődni, mert Mercur a tető közepe felé tessékel, ahol már több fiú és lány is összegyűlt, és körbeállva várják a katonákat. Felismerem köztük a házban látott Otello-t, s csak sejtem, hogy a többi fiú szintén a beszélgetők közé tartozik, valamint, hogy a lányok a beszélgetésben is említett vendégek.
~ Na, ebbe jól belekeveredtem... Jó kis kaland persze... de nem vagyok biztos benne, hogy ha ezt a céhben megtudják valaha is elengednek egyedül akárhová... ~ lemondóan sóhajtok, és próbálok rájönni mire várunk.

Óvatosan Nicolas felé sandítottam, aki mozdulatlanul ült, már a falnak támaszkodva. Arcáról csalódottság tükröződött, de amint észrevette, hogy őt néztem, halovány mosolyt erőltetett magára.
A fiú rossz kedve láttán, összeszoruló szívem, és mardosó bűntudatom ellenére is, de meg akartam vele osztani álláspontomat, mivel túlságosan is elfajultak a dolgok kettőnk közt. Tisztában voltam vele, hogy milyen szemmel nézett rám, de legfőképp azt tudtam, hogy én azt nem tudom úgy viszonozni.
Szólásra nyitottam a szám, mire hangos kiabálás, és ajtócsapkodások zaja törte meg az addigi nyomasztó csendet. A szavak a torkomra forrtak, és rémülten pillantottam a világosbarna ajtóra, amely mögül beszűrődtek a hangok. Lármás léptek, monoton hangosodó kiabálások és a fegyverek zörgése jelezte a bajt, miszerint a katonák megérkeztek, sokkalta hamarabb, mint ahogy azt Martinék várták.
- Jaj ne… - feszültek meg az izmok Nicolas testén – hamarabb jöttek. – jelentette ki amire már én is sikeresen rávezettem magam.
Nico arckifejezése a letargiából átcsapott eltökéltségbe, és a pillanat töredéke alatt levetődött az ágyról, és egy az egyben megragadva a csuklómnál, maga után rántott. Kis híján felbuktam a lábamban, de a fiú erős szorítása nem engedte. Nicolas gondolkodás nélkül kirúgta az ajtót, majd nekiiramodott volna, azonban én belekapaszkodtam az ajtófélfába, és ellenállva az erős rántásnak próbáltam kihúzni a kezemet az övéből.
- Mi az? Mi a baj? – kérdezte aggódva, majd rögvest folytatta - Itt nem maradhatunk! – intett sürgetve a zajok irányába, majd még erősebben markolta a csuklóm, és vonszolt volna maga után.
- Haru nélkül sehova sem megyek! – ordítottam túl a földszinten lévő kisebb hangzavart. Nicolas azzal a lendülettel sarkon fordult, berohant a szobába, majd szinte egy másodperccel később a kezembe nyomta kis tojásomat, egy megértő mosoly kíséretében.
Ismét megragadta a karom, és már ellenkezés nélkül rohanni kezdtünk a lépcső felé.
- Naomi! - kiáltotta egy ismerős hang a nevemet, mire megtorpantunk. - Ezt vedd fel, gyorsan! – termett előttünk Otello a semmiből, és a térdig érő fekete bőrkabátját nyújtotta felém.
- De miért? – hőköltem hátra, holott az idő és a helyszín sehogy sem felelt meg az értetlenkedésnek.
Otello figyelmen kívül hagyva kérdésemet, feladta rám a kabátot és egy fejbiccentéssel útnak eresztett minket. Lerohantunk a lépcsőn, bár én szinte lebukfenceztem, mivel a melegítőruha – amire addig nem is fordítottam túlzottan nagy figyelmet -, kicsit nagy volt rám, és könnyedén képes lettem volna felbukni benne, nem is beszélve Otello kabátjáról, ami szintén nem az én méretem volt, így az sem könnyítette meg a mozgásom.
Ahogy leértünk a katonák keltette lárma már fülsértőnek bizonyult, bár nem csoda, hisz szemtől szembe kerültünk velük.
- Elkapni őket! – harsogta egy mély hang, mire a katonák dárdáikat felénk szegezve, támadásba lendültek. Fogalmam sem volt mit tehetnék ellenük, de valami úton-módon mégiscsak segíteni akartam Nicolasnak, aki hirtelen elém állt, viszont egy pillanatra sem engedte el a kezemet.
- Dynamic swords. – kiáltott, majd szabad karját kinyújtotta, és egy karót lőtt a katonák irányába, amit még a levegőben beborítottak az egyenlő méretű zöld tüskék.
A katonák nem riadtak el a feléjük száguldó növénytől, hiszen az el sem érte őket, mivel csak előttük egy fél méterrel csapódott a földbe. Azonban amint a katonák odaléptek, a tüskék nagy sebességgel csapódtak ki, egyenest a testükbe, mire azok hasra vágódtak, hogy több ne érje őket. Az adandó lehetőséget kihasználva elindultunk, de nem tudtam nem észrevenni a Nicolas arcán átfutó gunyoros mosolyt, amit a katonák kiiktatásával járó lenéző örömnek tituláltam.
Ahogy kijutottunk a nedves utcára, a már csak haloványan felhős égre pillantva rebegtem hálát a házból való megmenekülésért, majd váratlanul nekiütköztem a hátraforduló Nicolasnak.
- Bocs. – léptem hátrébb, mire megrázta a fejét, jelezve, hogy "semmi gond".
Tekintete fölöttem siklott el, így kíváncsian fordultam én is arra, mire Natival találtam szembe magam.
- Naomi?! – tátotta el a száját a lány, mire kikerekedett szemeimen kívül nem tudtam mit reagálni. Egyáltalán nem számítottam a vele való találkozásra, és ahogy elnéztem, ő sem.
Nem maradt időnk az eszmecserére, a fiúk egymással ellentétes irányba kezdtek futni, és ha akartam, ha nem, követnem kellett Nicolast, mivel esélyem sem volt kiszakadni keze szorításából. Lemondóan pillantottam Natiék felé, mivel jobbnak éreztem volna, ha mindannyian együtt maradunk.
- Ismered a lányt? – kérdezte Nicolas, mire előre kaptam a tekintetem.
- Igen… Ő az egyik legjobb barátnőm, bár… - húztam a szám szélét összeráncolt homlokkal.
- Mi bár? – vetett rám egy értetlenkedő pillantást, majd befordultunk egy mellékutcába.
- Bár még azt sem tudom, hogy mégis hogy a jó életbe került ide. – nevetgéltem zavaromban.
- Értem. – állt meg egy kereszteződésben, és sietősen kémlelte körbe az utcákat, majd tartva az irányt, egyenesen futottunk tovább. - Mondjuk, az sem utolsó sztori, te hogyan kerültél ide. - mosolygott, bár a hangulatunk cseppet sem illet az üldözős jelenethez...
Az addig, viszonylag csendes utcában sorakozó házak falai ismerős zajok visszhangját verte vissza, mire Nicolas, még jobban megszaporázta lépteit. Alig tudtam követni a fiút, a lábam szinte nem is érintette a felszáradó félben lévő utat, de ennek ellenére lihegve pakoltam sajgó lábaimat egymás után, és a kabátom alá szorítottam Harut, nehogy elejtsem a nagy rohanásban.
Kíváncsian lestem hátra az egyre hangosodó zajok hallatán mire ijedten rezzentem össze egy, a fejem mellett pár centire elsuhanó bárd láttán, ami egyenest egy katona edzett kezéből származott.
Szinte megállt bennem az ütő a kis híján halálos találat végett, amit a szintén hátrakémlelő Nicolas is észrevett. A szemében játszó könyörtelenség és megvetés láttán a hideg futkározott a hátamon, még akkor is, ha nem is nekem szólt a gesztus. Össze-vissza cikáztunk az utcán, nehogy eltaláljon minket a ránk zúdított fegyverek egyike. Ha lett volna egy szabad kezem, legalább azok közül néhányat semlegesíteni tudtam volna, de csalódottan nyugtáztam, hogy nincs meg a táskám, amibe kis tojásomat szoktam rakni, így lehetetlen volt felszabadítani a karomat, mivel Harut az életem árán sem lettem volna hajlandó elhajítani.
Egy pillanat leforgása alatt Nicolas megfordult, magához húzott, és nem törődve a felénk csörtető kisebb sereggel, megállt.
- Torrent Of Acient Roots! – artikulálta a szavakat, mire köztünk és a katonák közötti területen egy tömzsi facsemete bújt elő a földből.
Nicolas nem várta meg mágiája végkifejletét, elégedett mosollyal a szája szélében sarkon fordult, és ismét rohanni kezdtünk. Érdeklődve lestem a mögöttünk kibontakozó eseményeket, amik a kis csemetéből kinövő gyökérnyúlványokat jelentették, amelyek elképesztő gyorsasággal tarolták le a katonákat.
A művelet végekor álmélkodva figyeltem Nicolast, aki láthatóan még ereje teljében volt, úgy fest meg sem kottyant neki sem a futás, sem a szökőár szerű növénytámadás.
Ez alapján már el sem tudtam képzelni mekkora erő birtokában volt a fiú, illetve a lázadók csapatának többi tagja. ~ De ha ilyen erősek… miért menekülnek? ~ vontam össze a szemöldököm.
Csodálkozó szemekkel néztem Nicot, és ténylegesen be kellett látnom, hogy sehogy sem lehetnék a hasznára, és valóban csak felesleges kolonc voltam a nyakán. Önsajnálatomból egy hirtelen kanyar zökkentett ki, mire megint majdnem felbuktam bizarr ruházatomnak hála.
- Óvatosan! – kiáltott hátra Nicolas, majd berontott egy pár emeletes szürke épület ajtaján. Hezitálás nélkül húzott felfelé a lépcsőn, amit számomra kezdett egyre nehezebbé válni. ~ Basszus, edzenem kellene. ~ grimaszoltam. Hiába haladtunk egyre feljebb, az utcáról beszűrődő, lerázhatatlannak bizonyuló katonák kiáltozása nem akart szűnni, fáradt lihegésemmel egyetemben.
Hiába szorította, lassan kezdett kicsúszni a kezem Nicolaséból, míg végül felbuktam a saját lábamban, és kicsusszantam Otello kabátjából is, majd gyönyörű magánszámomat és pofára eséssel zártam.

- Naomi! – hallottam Nicolas, illetve Nati kétségbe esett hangját, amint a katonák zűrzavarával egyetemben berobbantak az elmémbe.
Zavartan nyitottam ki a szemem, amiről addig azt sem tudtam, hogy csukva volt. Sziszegve kaptam erősen lüktető homlokomhoz, amiből valami meleg folyadék szivárgott, mégpedig a vérem. ~ Óó, persze, hogy most kell összekoccannom a lépcsővel! Jobb időpontot nem is választhattam volna. ~ töröltem le bosszankodva dudorodó homlokomról a szinte jelentéktelen mennyiségű vért, majd megpróbáltam felállni, de hirtelen megszédültem és visszahuppantam a lépcsőre.
- Menj tovább, felviszem! – hallottam barátnőm határozott hangját, és a hangja irányába emeltem tekintetem. Nicolas nézett farkasszemet Natival, utána rám nézett, majd egy halk sóhajt követően átadott Natinak egy fekete gombócot, majd tovább rohant.
- Siessetek. – utalt a nyomunkban lihegő katonákra, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.
- Jól vagy? – térdelt mellém a következő pillanatban Nati, és hajlataimnál fogva segített felállni. A szédülés ismét padlóra küldött volna, azonban Nati még előtte a kezébe vett, és az ölembe nyomta a gombócot, ami Otello kabátjából, és a benne lévő Haruból állt. Csodálkozva néztem a csomagot, nem tudtam miként kerülhetett mindkettő Nicolas keze ügyébe, bár valószínűleg a kezében maradt, amikor kiestem a kabátból.
Röpke gondolatmenetem közepette Nati fekete démonszárnyait megidézve a legközelebbi ablakon keresztül kirepült az épületből.
- Ja, jól vagyok. De azért voltam már jobban is… - válaszoltam kis hatásszünet után Nati kérdésére. Méregető szemeit látva elmosolyodtam, hogy megnyugtassam, a sajgó homlokomon és lassan múló szédülésemen kívül tényleg semmi bajom sem volt.
- Vííííííí, Christina-kettő! - tapsikoltam oldva a rossz hangulatot, a Blue Pegasus eléggé egyedi léghajójához, az eredeti Christinához hasonlítva Natit. A feszült pillanatok ellenére Nati is elnevette magát, majd végül feljutottunk a tetőre, ahol Nicolas másik három fiúval és Martinnal álltak körbe két lányt. Nico intésére Nati is berepült velem a körbe, ahol egy hófehér hajú tizenéves kislány, valamint egy, nálam talán pár évvel idősebb, szőke hajkoronával rendelkező lány várt.
Mivel a szédülés végleg elmúlt, és az egyre növekvő adrenalintól a homlokom sem fájt, egy halk köszönömöt suttogva Natinak, kimásztam a karjaiból.
A fiúk teljesen körbe zártak minket, így lábujjhegyre kellett állnom, hogy felmérhessem a terepet magunk körül, ámbár a lapos, szürke tetőn, és a néhol elterülő apró víztócsákon kívül semmi érdemlegeset sem láttam. Egyre szorosabban karoltam át kis tojásomat, és görcsbe rándult izmokkal vártam, hogy mikor rontanak ránk a seregek.
~ Bob mesternél szorulni fogunk. ~ somolyogtam Natira a már-már kínzó várakozás közben.

Alig érkezik meg mindenki, amikor a katonák körbevesznek minket. Többségük a lépcsőn, néhányan a falon felmászva, vagy mellette repülve érkeznek fel.
~ Rossz érzésem van... Nem hinném, hogy a királyság örülne ha egy legális céh tagja ellenszegülne a katonáknak, vagy ellenük harcolna... Soha nem fognak elengedni sehová, ha így folytatom... ~ pillantgatok idegesen körül. ~ Nem mintha lenne esélyem... ~ állapítom meg a több száz katonát figyelve.
Lassan elindulnak felénk, azonban mielőtt bármit tehetnének a fiúk megfogják egymás kezét, ezzel megakadályozva, hogy akár ki, akár be lépjen valaki a minket körülvevő körbe. Néhány pillanat múlva enyhe szellő támad, ami felborzolja a fiúk haját, majd erősödve kicsit megcibálja a ruháikat is. A katonák megrökönyödve figyelik az eseményeket. A körön belül szintén érződik a hatása a mágiának, de semmiféle bántó jelleget nem érzek benne. Kellemes érzéssel tölt, el ennek ellenére legyengíti a lábaimat, így hamar térdre rogyok és onnan figyelem az eseményeket.
- Ne aggódj, nem bántunk!... A céhed miatt sem kell izgulnod... nem lesz semmi baj... - hallom Mercur hangját. - Megvédünk titeket! - ez az utolsó mondat ami hallok mielőtt elsötétül a világ és hátradőlve elterülök a földön.

*******

Álmosan nyitom ki a szemem, de azonnal be is csukom, mert az erős fény miatt, ami az ablakon süt be semmit nem látok. Mikor ismét megpróbálom felmérni a környezetemet már sikerrel járok, így megállapíthatom, hogy egy ismerős szobában vagyok, és, hogy egy ismerős ül az ágyam mellett: Horus. Még mindig hunyorogva ülök fel, de amint ez megtörténik, céhtársam szinte felkap úgy ölel magához nevetve.
- Mi történt velem? - kérdezem még mindig kótyagosan, de már a saját lábamon állva.
- Egy mágikus négykerekű hozott el a céhig. A tojásnak semmi baja, így gratulálok a sikeres küldetéshez! Amiért azonban ennél is büszkébbek vagyunk rád, az az, hogy majdnem elkaptad a Békakirályt, ráadásul egyedül! Mindent tudunk! - meséli lelkesen, én pedig csak szótlanul nézek rá, de ezt szerencsére betudja az álmosságnak.
A "félálomban" arc mögött azonban már teljesen éber vagyok, a gondolataim pedig kergetik egymást, mint az óvodások.
~ Mi történt a tetőn? Hova lett Mercur, a Békakirály és a többiek? Valamint milyen hír az, hogy majdnem elkaptam a Békakirály?! ~ ráncolom a homlokom. ~ Hiszen inkább majdnem szövetkeztem vele... Sőt talán nem is csak majdnem. ~ ismerem el magamban. ~ Viszont azt hiszem ezt... jobb ha megtartom magamnak. ~ döntöm el, majd ismét Horusra figyelek, aki monológom közben folyamatosan beszélt, én azonban nem igazán emlékszem rá mit is...
Visszanézve az ágyra, ahonnan felkeltem látom, hogy egy méretes plüssbéka fekszik rajta. Horus látja, hogy a játékot figyelem, így mosolyogva a kezembe nyomja.
- A szekéren melletted volt. Gondolom afféle jutalom. - vigyorog még mindig szélesen. - Most viszont gyere, enned kell valamit, és a többiek is látni szeretnének. - irányít az ebédlő felé.
Leérve látom, hogy a fél céh összegyűlt, és mindenki mosolyogva néz rám amikor meglát. Köszöntenek, beszélgetnek velem dicsérnek. Mindez kifejezetten jól esik, és megnyugtat az érzés, hogy semmi nem változott amióta elmentem.
~ Nem, valami mégis változott... ~ tűnődöm el, miközben a többieket figyelem. ~ Valami más... ~ befejezem az evést és félretolom a tányért, mire a pultos elveszi és mosolyogva kérdi:
- Kérsz egy üdítőt, Yorumi?
- Igen, köszönöm. - mosolygom én is.
~ Mi más? ~ gondolkozom, miközben én is együtt nevetek a többiekkel Horus egyik viccén...
- Köszönöm. - veszem el az üdítőt.
~ Barackos, a kedvencem... ~ állapítom meg.
Kezembe veszem a plüsst, ami egyáltalán nem hasonlít a valódi Békakirályra, azaz Martinra és az asztalon szembe ültetem magammal és farkasszemet nézek vele. Persze veszítek, így Horusra pillantok, aki pedig engem néz.
- Kell még az neked? - kérdezi a békára utalva.
- Igen. - mosolygom rá. - Ez most már emlék. Emlékeztet erre a kalandra.
- Értem. - mosolyog rám.
~ Van valami a szemében... ~ tűnődöm őt figyelve, ahogy a többiekkel beszélget. ~ Másképp néz rám... ~ mintha lámpát gyújtanának a fejemben végre rájövök, és az arcomon szétterül a mosoly. ~ Egyenrangú lettem! ~ örülök magamban. ~ Köszönöm, Békakirály, Mercur! Mindent köszönök!

Alig hogy leemeltem tekintetem a mögöttem álló Natiról, az a halovány kis mosoly is lefagyott az arcomról. Az addig üres tetőt egy szeriben ellepték a fegyverüket felénk szegező katonák, és nem úgy tűntek, mint akik csak díszként tartották maguknál. A megközelítőleg száz, vagy talán még annál is több katona teljes mértékben körbevett minket, gondosan ügyelve, hogy elzárják előlünk a menekülési útvonalakat, beleértve a repülés lehetőségét is, ugyanis - számomra rejtélyes módon-, még a levegőben is csak őket láttam. Izgalomtól, vagy talán a lecsukás gondolatától remegő gyomorral léptem egy lépést a fiúk és a felénk araszoló katonák felé, mire Nicolasék kézen fogták egymást, meggátolva a kijutásban, illetve bárminemű segítségnyújtásban. Tanácstalanul léptem vissza eredeti helyemre, és vártam valamelyik fél lépését. Akaratlanul is a sakk jutott eszembe, amikor is beszorítják a királyt, menekülés képtelenné téve, aztán a játéknak vége…
A lassan a mellkasomba tóduló pánikról egy, a hajtincseimmel játszó gyengéd fuvallat terelte el a figyelmem. Még egy apró lépést hátráltam, amikor észrevettem, hogy Nicolas és a többi fiú körül már-már viharos erejű széllökések tomboltak, amik jelenlétéről égnek meredő hajuk, és szétzilált ruhájuk is tanúskodott.
Akárcsak én, a körön kívül lévő katonák is elképedve szemlélték a történteket, amiből levontam, hogy az egyre erősödő mágia nem az ő hatáskörük alá tartozott.
A másodpercek múltával egyre nehezebb volt megtartanom a saját testsúlyomat, úgy éreztem, mintha a légmozgás folyamatosan kiszívta volna belőlem az energiát, ennek ellenére még sem éreztem magam veszélyben. Azonban a folytonosan gyöngülő testem miatt, a lelkem mélyén mégis halovány kételkedést véltem felfedezni.
~ Miért csinálják ezt? ~ öleltem egyre gyöngülő kezeimmel Harut. ~ Az nem lehet, hogy azért üssenek ki, hogy átadjanak minket a katonáknak… Hisz annak semmi értelme sem lenne. ~ lábaim végleg cserben akartak hagyni,és megadni magukat a gravitáció vonzásának, de még apránként homályosuló látásom ellenére is tartani akartam magam.
- Nico mit csináltok? - zuhantam térdre tehetetlenül, és abban sem voltam biztos, hogy a süvítő széltől meghallotta volna a hangomat.
- Nyugodj meg. – érkezett a válasz az előttem eygre homályosuló fiútól. – Bízz bennünk… bennem. Nem hagyom, hogy akár csak egy ujjal is hozzád érjenek. – hangjában szinte tapintani lehetett a rendíthetetlen elszántságot, amitől ismét nyugalom járta át az egész testem.
~ Hogy lehetek ilyen bizalmatlan? ~ ráztam meg mosolyogva a fejem. ~ Sokkal inkább köszönettel tartozom, mint sem folytonos kételkedéssel. ~ módosult ismét az álláspontom.
Bár csak percek teltek el a katonák megjelenésétől, mégis úgy éreztem, minta sokkal több ideig ültem volna a földön, és a fiúk alkotta körrel bezárólag számomra megmagyarázhatatlan mód, megszűnt létezni a világ. A gyanakvást a hátam mögött hagyva mennyivel kellemesebb érzések kavarogtak bennem,és talán az volt az első alkalom, hogy olyan mértékben megbíztam néhány ismeretlen fiúban még akkor is, ha nem tudtam mi fog következni.
Leragadó szemeim sugallták, hogy nem bírom már sokáig eszméletemnél, és úgy éreztem, ha elájulok, soha többé nem látom őket, de Nicolassal még feltétlenül megakartam osztani valamit.
- Nicolas! – suttogtam a légáramlatba a fiú nevét – Köszönök mindent… - mondtam egyre hangosabban. - és, el kell mondjam, szerintem én mé…

Tompa kattogások szűrődtek be az agyamba, de nem tudtam hova csatolni a hangot, így békésen hallgattam a titokzatos, ütemes csattogást. Ahogy az egyre hangosabbá válva elűzte az engem körülölelő nyugalmat, apró rázkódásokra lettem figyelmes az egész testem felől. Bosszankodva nyitottam ki a szemem, mire egy fekvő Natival találtam szembe magamat. Meghökkenve figyeltem a vörös ülésen, illetve egy idegen férfi pulóveren heverő lányt, majd kíváncsian körbejárattam a szememet a helyiségben.
- Óó… - nyögtem ki csodálkozva, mivel egy első osztályú vonatkabinban tartózkodtunk.
Kómásan dörzsölgettem a szemeimet, és vártam, hogy bármiféle információ eljusson ébredező tudatomig. Erőtlenül nyúltam a roló után, majd azt felhúzva szabad utat engedtem a kabinba az égen sütkérező napnak. Hunyorogva néztem ki az ablakon, majd megpróbáltam közelebb csúszni hozzá, mire valami kipottyant az ölemből. Lassan fordultam a tárgy után, ami a mellettem lévő ülésre esett. Rögtön felismertem az ülésben lévő kis tojásomat, és érte nyúltam volna, hogy visszavegyem az ölembe, amikor feltűnt, hogy a ruházatom nem éppen a tőlem megszokott volt, hanem egy fekete, férfi bőrkabát. ~ Ez Otelloé… ~ bámultam a szinte az ujjamig érő dzsekit, és felelevenítettem a névhez tartozó arcot. Közelebb húztam magamhoz Harut, és észrevettem egy kis plüssbékát, amit addig eltakart nem éppen apró tojásom. Összeszoruló szívvel vettem kézbe és tartottam magam elé a békát, miközben az addig lappangó emlékek egymás után törtek elő feléledt elmémből. Sorjában birkóztam meg velük, és szinte minden egyes pillanatát élveztem a fejemben lejátszódó kis filmnek, azonban a képek sajnos hamar elérkeztek ahhoz a bizonyos szürke háztetőhöz, ahol megtámadtak minket a katonák, és valami fontosan is közölni akartam Nicolassal a köszönetnyilvánításon kívül… de az már sehogy sem jutott az eszembe. Halvány gőzöm sem volt afelől, hogy sikerült megmenekülnünk, vagy hogy miként kerültünk a vonatra, de legfőképp arról, hogy mi lett a fiúkkal és a másik kettő lánnyal. Kissé csalódottnak éreztem magam, hiába éreztem a háztetőn, azért annyira mégsem gondoltam komolyan, hogy nem látom többé őket... Furcsa üresség lengte körül a lelkem, és szorosan magamhoz öleltem a kis plüssbékát, már Haruval egyetemben. Keserű mosoly húzódott az arcomon, szívesen visszacsináltam volna az egészet, hogy máshogy érjenek véget a dolgok... nincs rosszabb a tudatlanságnál.
- Nem játszooook. Nem melletted akarok ébredni. – nyavalygott Nati a monoton zakatolást túlharsogva. Nem figyeltem mikor ébredt fel, de nem voltam olyan állapotban, hogy értékelni tudtam volna a piszkálódását.
- Nyugi, nekem sem ez volt a legnagyobb álmom... – feleltem morcosan. - Hogy a fenébe kerültünk ide? – kérdeztem reménykedve, hátha ő többre emlékezett a tetőn történtekről.
- Fiúk, meg kör, meg mágikus energia... – sorolta a lényegesebb szavakat, amik összefoglalták azt a néhány percet.
Úgy tűnt ő sem emlékezett semmi másra, így komor arccal készültem elhagyni a kabint, hogy egy kis friss levegőhöz jutva elmerülhessek a gondolataimban. Úgy éreztem sürgősen rendeznem kell a bennem kavargó zavart. Leraktam magam mellé a plüssbékát és Harut, majd felálltam, mire valami megrezzent a kabátomban, pontosabban Otello kabátjában. Kíváncsian nyúltam a zsebbe, amiből egy borítékot húztam elő. Megforgattam a kezemben, és a papír másik oldalán a nevemet találtam, így kinyitottam, és széthajtottam a benne lévő levelet, majd visszaültem a helyemre.
- „Jó reggelt kedves Naomi. Remélem, jól vagytok, mind te, mind a barátnőd.” – alig hogy elolvastam magamban az első sort, tudtam, hogy a levél írója nem más, mint Nicolas volt, így izgatottan olvastam tovább. – „A vonat a céhetek otthonába tart, így emiatt ne aggódjatok. Bocsánatot szeretnék kérni az Erában történtekért, de mégis, nagyon örülök, hogy találkoztunk. Kereslek majd téged, egy csókod még kell nekem! Légy jó, Nicolas.” – egyre forrósodó fejjel olvastam újra és újra az utolsó mondatot. Egyrészt felháborítónak találtam a dolgot, hisz mi az már, hogy "egy csókod még kell nekem"?! ~ Felejtős a téma! Egyet kapott elégedjen meg azzal! ~ tomboltam magamban. ~ De ezek szerint jól vannak, és talán találkozhatok még velük. ~ hagyta el egy nyugodt sóhaj a torkomat.
- Miiii? – csattant fel Nati - Még egy? Meséljél csak lányom, mi történt? – tolta lejjebb az arcomtól a levelet, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tessék?! – néztem rá tágra nyílt szemekkel, majd néhány másodpercnyi hatásszünet után leesett, hogy nem magamban, hanem hangosan sikerült elolvasnom a levelet… - Hát az úgy volt... – süppedtem bele az ülésembe, és a csók jelenetre visszaemlékezve, zavartan babráltam az egyik hajtincsemet, ami az ölembe omlott. - Lényegében... kiderült, hogy már nem tudok sakkozni. – vontam vállat mosolyogva, és bizakodtam, hogy nem kell többet mondanom neki, mivel már én magam is szerettem volna eltemetni a fejemben egy-két dolgot az eltelt pár napból, és csak az újdonsült barátokra emlékezni.
- Ahhhaaaaa... egész este erről leszel faggatva. – mondta nevetve, majd szemei az ölemben heverő levélre tévedtek. - az utóiratot olvasod? – döntötte meg a fejét.
- Utóirat? – pillantottam én is a papírra, aminek aljában tényleg volt még egy mondat, amit hála annak a másik mondatnak, észre sem vettem. - "U.i. Rhodos is írna a barátnődnek, de rohannunk kell…" – bogarásztam ki a kacifántos betűket, amelyek igazat adtak az állításnak.
- Mit akarhatott írni nekem... – vonta föl egyik szemöldökét elgondolkodva.
- Várjunk… - ráncoltam a homlokom – Te ezzel a Rhodossal voltál… - emlékeztem vissza a karikás szemű srácra - Áruld már el, ti mégis mit csináltatok? – kérdeztem, mivel fantáziám nemigen tudott képet alkotni Nati és Rhodos tevékenységeiről.
- Asszociációs játék... – vont vállat - most mit csináljak egy tök ismeretlen fiúval? – háborodott fel, mintha egy gyilkossággal vádoltam volna.
Némán bólintottam, majd kérdésén kezdtem rágódni. ~ Ezek szerint csak én vagyok ilyen... hirtelen fellángoló típus. De tulajdonképpen… mi is akart ez lenni? A többieknek azt mondta szeret… aztán megcsókol, én meg viszonoztam, majd mondhatni rámásztam… és mit akarhattam neki mondani fél-eszméletvesztésem közepette? ~ masszíroztam orrnyergemet. ~ Az már kétségtelen, hogy sikerült egy kissé belezúgnom… és szappanoperát varázsolnom a napokból.~ sóhajtottam.
- Most mi van? Ez volt a legjobb ötlet, ami eszembe juthatott! – tért vissza Nati a beszélgetés fonalához, amit én személy szerint már rég lezártam.
- Oké, felfogtam. – néztem rá értetlenül, majd a még mindig a kezemben lévő levelet bámultam.
- Na mi van? Hiányozni, fog? – kérdezte mindent tudó hangsúllyal, majd magához ölelt.
- Dehogy! – tiltakoztam hevesebben a kelleténél. - Csak... nem egészen értem magam. – bökdöstem Nati tincseit. ~ De igen, azért hiányozni fog. ~ vallottam be magamnak. ~ Azt hiszem, rá mégiscsak sokáig emlékezni fogok… Bár az gondolom normális, ha az első fiúra emlékszik az ember lánya. ~ sóhajtottam ismét percenként változó véleményeimen.
- Hát azzal nem vagy egyedül. – jegyezte meg Nati, miközben hátradőltünk az üléseinkben. Értetlenül meredtem rá, majd egyre inkább olyan érzésem támadt, mintha eltitkolt volna előlem valamit…
- Mi történt? – méregettem a lányt.
- Én sem értem magam! – ismételte az általam is hangoztatott mondatot. - Jó ez a pulcsi... kéred? – váltott témát hirtelen, miszerint már biztosra vettem, hogy valamit nem mondott el nekem, de úgy voltam vele, ha akarja elmondja, ha pedig nem, akkor sem baj, hisz nekem is van egy-két titkom előtte. - Ha Strago meglátja nálam... haaajaaajjj... – csóválta meg a fejét, mire elfojtottam egy kis mosolyt Stragora gondolva, hogy miféle hisztit rendezne ha ebben találna Natira.
- Nem köszi, jó ez nekem. – böktem végül Otello kabátjára, amit már szándékomban állt megőrizni emlékként, a kis békával és a levéllel együtt. Végső soron úgy döntöttem, hogy semmit sem kívánok elfelejteni, hisz érdekes tapasztalatokat szereztem mind az érzelmeim, mind a fiúk terén. ~ Mondjuk ezt előbb a méretemre kell szabni, de tökéletes lesz… ~ tértem vissza Otello kabátjának vizsgálatához.
- Naomiiiii – kezdett hisztizni Nati, mint akit éppen öltek - Ma már nem lesz időm megcsinálni azt a vacsorát, amit akartaaam... most mit tegyünk, és együnk? – kérdezte, mintha az lett volna a világ legnagyobb problémája.
- Én kibírom. – legyintettem, hogy egyel kevesebb gondja legyen otthon. Ezen kívül, valahogy egyáltalán nem kívántam az ételt, mondhatni jóllaktam a bennem gomolygó érzelmek megfejtésével.
- Ejj de flegma valaki... – mondta flegmán a hatás kedvéért.
- Most mit csináljak, ha nem vagyok éhes? – vettem át a stílusát.
- Hát jó. – fonta mellkasára a karjait. - Azért érdekelne, hogy hogy vannak... – pillantott ki az ablakon.
- Ne is mondd... én is. – fűztem hozzá, de valamiért úgy éreztem jól vannak, és pedig a megérzéseim mostanában igazán helytállóak voltak. - Körülbelül mikor érünk vissza? - néztem a lányra.
- Úgy fél óra... - az még sooook...
Lemondóan sóhajtottam, és az odakint rózsaszínben pompázó eget szemléltem. Úgy véltem sikerült elvarrnom minden szálat magamban. Az afféle érzelmek hamar eltompulnak, a helyüket újra átveszik a Natiékkal áthülyült, vagy a bolyongással töltött napok öröme, és visszatérek az eredeti céljaimhoz. De ami az egyik legfontosabb, ha még találkozok Nicoval… még ha térden állva könyörög is, én biztosan nem adom vissza Otello kabátját.

Vártam. Vártam a reakciót, a választ, egy bocsánatkérést, egy letolást amiért nem szóltam, bármit! De nem jött el annak az ideje, hogy Rhodos szóhoz is tudjon jutni, mivel nagy zörgés szakította félbe a kínos több mint négy másodperces pillanatot, majd Rhodos a történtekre való reagálás helyett csak egy ijedt arcot vágott.
- Nekik még nem kellene itt lenniük. A francba. – mondta most már inkább ideges tekintettel, és mintha az elmúlt pár perc meg se történt volna karon ragadt, futni kezdtünk ki az ajtón, a lépcső fele. Még mielőtt odaértünk egy őr akarta utunkat állni, akit Rhodos egy jól irányzott jobb egyenessel ki is fektetett. Már szinte senki nem volt a folyosónkon, egy-két fiút láttam szintén rohanni ki a házból, senki mást. – sietnünk kell, minél hamarabb el kell hagynunk ezt a házat. Már ide is bejöttek az átkozottak. – mondta bosszankodva. Közben gondoltam a tempómra is célzott. Arról nem tehetek, hogy nem tudtam gyorsabban menni a megsérült bokámmal… vagyis futni. Így is eléggé rosszul érintette szegény lábamat ez az iram is. A házból nagy nehezen kijutottunk, de igazából ott jött még csak a java. Első sorban az, hogy megláttam a drága barátnőmet, Naomit.
- Naomi?! – kiáltottam oda neki. El sem tudtam képzelni, hogy mit kereshet itt, és hogy keveredett bele ebbe az egészbe. Gondoltam, ha hazamegyünk, majd összeveszek vele, hogy miért kell neki mindenbe beledugnia az orrát, de hát akkor már saját magammal is megtehetném… Nincs mit tenni, egy kaptafára készültünk mind a ketten. Mielőtt Nao bármit is tudott volna szólni, engem Rhodos őt Nicolas teljesen más irányba kezdte el rántani, és tovább futottunk. Aztán miért is ne, majdnem pont bele egy karba, amely elől miközben elhajoltam levágott egy tincset a hajamból. Az én drága amúgy is perpillanat eléggé rosszul kinéző hajamból, amiért alapból haragudtam. Nem bírtam megállni, hogy bele ne rúgjak az őrbe, aki ezt tette velem, mielőtt tovább futottunk volna, ám mégis. És pont a fájós lábammal, én hülye!
- Ki az a Naomi, akit az előbb láttunk? – kérdezte tőlem Rhodos, miközben éppen magamban bosszankodtam, és sántikálva futottam utána.
- A barátnőm, akit még otthon megcsapok amiért belekeveredett ebbe… - mondtam kissé lihegve. A futás nem az én sportom volt, főleg nem ebben az állapotban. Rhodos hirtelen megállt előttem, én meg a nagy lendületből nekimentem. – Hoppá. Ne haragudj. – mondtam neki, aztán körbenéztem, hogy miért is álltunk meg. Katonák vettek körbe minket minden oldalról, és nem éppen barátságos embereknek tűntek.
- Jönnek a katonák! Barátok, vagy ellenségek? Barátok… mert együtt gyünnek. – mondtam el egymagam ezt a kis párbeszédet, remélve, hogy oldom a feszültséget. Egyetlen egy katona volt akit egy negyed percre ki tudtam iktatni ezzel a nagyon szellemes kis poénnal, a többiek nekünk akartak jönni egyből, ám Rhodos egy meglepő dologgal hozakodott elő. A katonák alatt hirtelen elkezdett emelkedni egy kőfal, úgy három méter magas, így a többieket is kizökkentve a nyugalmi állapotból, és ameddig ők azzal foglalkoztak, mi el tudtunk szaladni közöttük. A kezem kicsúszott Rhodoséból, és ez volt az a pillanat, ahol azt hittem, hogy végleg elvesztettük egymást a törvény emberei között, mert mind a kettőnket újra körbevettek. Először csak próbáltam kitérni a támadásaik elől, és átiszkolni a rések között amit hagytak, de rá kellett jönnöm, hogy ez így nem fog menni. Új stratégia kellett, amivel ki tudtam jutni a nagy tömegből. Sosem kedveltem azokat a helyeket, ahol sokan voltak, főleg amikor én voltam a célpont. Inkább vállaltam a nyíl szerepét mintsem a darts tábláét. Bár, a mostani felállás inkább bowlingnak volt mondható, és én voltam a golyó. Felvettem a rinocérosz alakomat, és úgy törtem át a lándzsák, kardok között, amiknek a hordozóik most inkább bábuknak álltak be. Mikor elfogytak az eldönteni való bábúk, utána már érezhettem magamat egy kövér és szürke unikornisnak, és még varázserőm is volt! A szivárvánnyal,vagyis két szép szememmel ami mutatta az utat Rhodoshoz siettem.
- Nati! – kiáltott utánam, miközben én már ott álltam mögötte. Nem tudta, hogy hová tűntem szegény fiú.
- Itt vagyok. – szóltam oda neki, és ő meg jól irányzott kőtüskékkel lecsapta a mellette ólálkodó katonát.
- Hát… te meg… nagy vagy. – nyögött ki ennyit kerek szemekkel. Azért én is meglepődtem volna, hogyha a lány akit nem sokkal ez előtt megcsókoltam nagy rinocéroszként köszönt volna vissza nekem.
- Ohh köszi, tudod hogy kell bókolni. - Gyorsan visszaváltoztam, majd Rhodos megint karon ragadott, és tovább futottunk. Most még jobban belegondoltam, hogy miért volt olyan hülye, hogy megcsókolt. Nem ismert, semmit nem tudott rólam az ég világon, csak azt hogy vagyok. Rhodossal egy épület felé rohantunk, és a franc sem tudja, hogy hogy, de Naomit és Nicolast sikerült leelőznünk miközben menekültünk. Már éppen a cél előtt voltunk, mikor elkapták a pulcsim, és annál fogva visszarántottak.
- A francba már, hogy nem szálltok le rólam! – üvöltöttem, kibújtam a pulcsimból, és szembe fordultam az ellenfelemmel. – Take over: imp! – kiáltottam, aztán harcba kezdtem ellenfelemmel. Mint vártam hirtelen meg is szeppent, és nem tudta hova tenni nem éppen vonzó külsőmet. Nem volt egyszerű a dolgom, mert a katona pillanatnyi sokkja hamar elmúlt, és karddal támadott, és nem eggyel, hanem kettővel. Kerülgettem a kardokat, majd ahelyett, hogy harcba szálltam volna, inkább eliszkoltam, és az épület ajtajához szaladtam, ahol Rhodos már várt rám miközben ellenfeleit lökdöste odébb. Én újra felvettem eredeti alakomat, majd elkezdtünk felfelé haladni a lépcsőn. Még éppen láttam, hogy utánunk Naomi és Nicolas is berohan a házba, és Naominak sikerült padlót fognia. A fejét csúnyán beverte az egyik lépcsőfokba, és nem nagyon mutatta buzgóságnak a jelét, hogy feltápászkodjon.
- Naomi! – üvöltöttük egyszerre Nicolassal, és indultam volna a barátnőmért, de ekkor elkapta a kezemet Rhodos.
- Nati! Megoldják, sietnünk kell! – kirántottam a karomat az ő mancsai közül, majd komolyan ránéztem.
- Azt mondtad, hogy akár golyó elé is ugranál a fiúkért. Nekem Naomi jelent ugyanennyit. – azzal leszaladtam a lépcsőn, és Nicolashoz fordultam.
- Menj tovább, felviszem! – kicsit húzta a száját a fiú, ám odaadta nekem Naomi fekete kabátját, valamint a tojást amit barátnőm mindig magánál hordott, és elindult felfelé a lépcsőn.
- Siessetek. – mondta, közben már hallottuk, ahogy a katonák szaladnak fel a lépcsőn, azt kiabálva: „Erre mentek!” Nem volt túl sok idő a gondolkozásra. Egy kis formalitás kedvéért megkérdeztem Naomit, hogy jól van-e, persze nem volt.
- Ja, jól vagyok. De azért voltam már jobban is… - Gyorsan felkaptam a lányt, és az első ablakon amit találtam kiugrottam vele, közben a Black Bat-et használtam, hogy fent tudjak maradni a magasban. A repülés közben valahogy visszatért Naomi életkedve, és nagy egészsége.
- Vííííííí, Christina-kettő! – hirtelen megfordult a fejemben, hogy vajon elengedjem-e Naomit ezután a beszólás után. Közel állt hozzá, hogy meggyilkoljam, de aztán eszembe jutott, hogy nem tudnék hogy elszámolni Bob mesternek sem, meg Arlenenek sem. Sajnos nem volt más választásom, mint felvinni azt az IQ zsenit a tetőre, ahol már a fiúk javában vártak minket. De a repülés sem ment egykönnyen, mert azért céloztak ránk azok a mocskos kis katonák a dárdáikkal, hála istennek elég ügyes voltam már, hogy kikerüljem őket. Egy nagyszerű landolást vittem végre a tetőn, amivel saját magamat is megleptem, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy valakivel a kezemben sikerült nagy puffanás nélkül leérkeznem sík talajra. Rhodos, és Nicolas megkönnyebbülten néztek ránk.
Naomi és rajtam kívül még több lány is volt fent. Egyikük igencsak apócska, fehér hosszú hajú barátságos arcú volt, a másik delikvensnek már inkább volt komor arca, mint barátságos, vagyis nekem kevésbé volt szimpatikus szőke fürtjeivel. A fiúk nem teketóriáztak sokat, középre zártak minket anélkül, hogy bármit tudtunk volna mondani.
- Most mi lesz? – kérdeztem kétségbeesetten Rhodost. Innen nem volt menekülési útvonal, nem tudtunk mit csinálni, a katonák egyre közelebb kerültek hozzánk, mi meg a fiúkkal körülvéve álltunk.
- Semmi gond nem lesz, azt megígérhetem. – bíztam benne, és ezzel véget is ért a beszélgetésünk. A katonák feltörtek az emeletre, és csodálva nézték, amit a fiúk csinálnak. Naomi volt legjobban kétségbeesve, én csak csendben figyeltem a történéseket, és vártam mi lesz. Vagy zárka, vagy nem zárka. Itt rajtunk igazából már semmi nem segített, sokan voltak az őrök, mi kevesen. A bűneinket, amik igazából nem voltak nem lehetett tagadni csak vallani, hiszen így is-úgyis az lett volna a végeredmény, hogy mind bűnösök vagyunk, és benne voltunk a buliban. Természetesen elszaladtam volna, ha lehet, de a srácok kezei között nem tudtunk kiszökni, és azzal egyenesen a minket, avagy a fiúkat bámuló katonák karjába szaladtunk volna. Az meg megint csak a rövidebb gyufaszál. No meg az milyen dolog lett volna, hogy ők kockázatot vállalnak értünk, mi meg csak úgy lelépünk. Nem lett volna rendes emberhez illő.
- Nico mit csináltok? – kérdezte Naomi, és közben térdre zuhant. Az én erőm is kezdett elhagyni. A fiúk körül egyre erősebb viharosabb szél fújt, és a gravitáció nem hatott a hajukra sem.
- Nyugodj meg. Bízz bennünk… bennem. Nem hagyom, hogy akár csak egy ujjal is hozzád érjenek. – hiába nem nekem mondta, én teljes mértékig bíztam benne, és tudtam, hogy Rhodos szavai is hasonlóan hangzanának. Furcsa volt. Nem éreztem félelmet, biztos voltam magamban, meg a fiúkban. Hiába jutott eszembe a kis cella gondolata, egyszerűen tudtam, hogy megússzuk, mert itt voltak ezek a nagyszerű férfiak. Valahogy éreztem, hogy tényleg nem hagyják, hogy bármi bajunk legyen. Már négykézláb voltam a földön. Nem bírtam tartani magamat, bár az ellen, hogy teljesen a földre kerüljek, még harcoltam.
- Ne aggódj Nati, semmi gond nem lesz. – mondta Rhodos kiegyensúlyozott, szokásos nyugodt hangnemével. Talán az arcom azt mutatta hogy kétségbe vagyok esve, de ez természetes volt a jelenlegi állapotomban. Ha rosszabbra fordulnának a dolgok, nem tudnék tenni semmit, segíteni senkin.
- Tudom. És igazából… nem haragszom. Én is hibás voltam. – úgy éreztem ezt el kell mondanom neki, és még hogyha nem is ez volt a téma Rhodos értette mire mondtam, és ő pedig csak mosolygott rám. A katonák csak figyelték, hogy mi ez az óriási mágikus erő, amelytől mi mind a földre rogytunk. Még hallottam, ahogy Naomi valamit mondott Nicolasnak. Nem értettem tisztán miről beszél, de látszott rajta, hogy nem csak úgy mondja a dolgokat. Komolyság volt benne, de nem ért a végére, elájult. Tudtam, hogy nem fogok sokáig már én sem ébren maradni, de próbáltam még tartani magamat. A fiúkat néztem, ahogy egymás kezét fogva továbbra is árasztják magukból az elnyomó energiát. Megnyugtatott a jelenlétük. Majd végül sötétséget láttam, és semmi mást. Még a szél zúgását hallottam a fülemben aztán…
Valami sípolt. A szemem csukva volt, és összeráncoltam a homlokomat. Nem akartam felkelni, jó volt aludni, de mintha valami kiesett volna az elmémből, és tudni akartam mi az. Azt hittem éppen most megyek Erába, és ez az egész dolog a békakirállyal, Naomival, és Rhodossal meg sem történt. Egy dolog emlékeztetett mégis erre, és tudatta velem, hogy igenis ott voltunk. Minden megtörtént. Az, hogy Rhodos visszaadta a pénztárcám, pont az ő házukba vezetett, ahová a békakirályt követtem. Ahol Rhodos megcsókolt, majd a katonák elől menekültünk. Ez az egy dolog nem volt más, mint Rhodos illata, azon a pulóveren, amin a fejemet pihentettem egy kényelmes vonatülésen, ahol vörös szövettel volt borítva a berendezés. Még mindig nem tudtam pontosan, hogy mi történt. Az utolsó amire emlékeztem, hogy Naomival repültem fel a nagy ház tetejére. Tényleg! Naomi! Gyorsan körbenéztem, és megláttam a bambuló lányt, aki a fekete kabátot szorongatta. Miért pont mellette kellett kelnem mindig? Miért nem kelhettem inkább Strago mellett?
- Nem játszooook. Nem melletted akarok ébredni. – hisztiztem picit a lánynak kizökkentve őt a bambulásából, közben felültem az ülésen, és észrevettem a térdemen pihenő békakirály plüsst. A békakirály hangja messze száll… azért jó lett volna hallani a hangját, és tudni, hogy jól van. Nem tudtam semmit, hogy mégis hogy végződött, egyáltalán ki rakott fel minket a vonatra? Lehet a katonák azt hitték, hogy túszok voltunk, és haza akartak minket szállítani a törvényes céhünkhöz, és a többiek most börtönben ülnek! Bármi elképzelhető lett volna.
- Nyugi, nekem sem ez volt a legnagyobb álmom... –mondta - Hogy a fenébe kerültünk ide? – lassan minden kezdett derengeni, vagyis az ami a tetőn történt. Mert a többire természetesen emlékeztem. Rossz volt, hogy nem tudtam hogy kerültünk ide, mi van a fiúkkal. Nagyon aggódtam értük, és reméltem, hogy mindannyian jól vannak. Rájöttem, hogy amit az előbb gondoltam merő ostobaság, hiszen ha ránk találnak a katonák, akkor nem raknak a vonatra csak úgy fel. Előtte minden tanút kihallgatni kell.
- Fiúk, meg kör, meg mágikus energia... – mondtam Naominak még zavarosan. Egy-két dolog még mindig nem volt tiszta, de ami azért fájt, hogy egy nap alatt kétszer ellátták a bajomat. Vagyis kétszer is álomba kényszerítettek, mert nem volt elég, hogy a békakirály fejberúgott, nem. Még a fiúk is jól kiütöttek.
Naomi nem mondott egyetlen szót sem nekem. Lerakta az öléből a plüsst, amit ő is kapott, és valószínűleg aminek köszönhetően életünk végéig emlékezni fogunk erre az egészre. Talán majd regéket mesélünk az unokáinknak erről a királyról, hogy hiába volt ő törvényszegő… mégis egy olyan ember volt… mert én embernek tekintettem. Hiába volt a bőre zöld, s külseje olyan mint egy kétéltűé, úgy beszélt mint mi, és emberségesebb volt szerintem bármelyikünknél. A barátaiért, a családjáért, a büszkeségéért élt, és azért, hogy nem hunyászkodott meg, nem lehetett megvádolni őt.A lelke tudom, hogy tiszta volt.
Naomi Harut is lerakta az ülésre, majd kiindult a kabinból, ám akkor észrevette, hogy valami a zsebében megzörrent. Előhúzta a kabátból, és egy levél volt. Visszatoppant a lány, és leült mellém.
- „Jó reggelt kedves Naomi. Remélem, jól vagytok, mind te, mind a barátnőd.” „A vonat a céhetek otthonába tart, így emiatt ne aggódjatok. Bocsánatot szeretnék kérni az Erában történtekért, de mégis, nagyon örülök, hogy találkoztunk. Kereslek majd téged, egy csókod még kell nekem! Légy jó, Nicolas.” – Még… egy… csók? Ezek a fiúk nagyon rámenősek voltak mit ne mondjak… azért kíváncsi lennék, hogy a másik két lánnyal is a másik kettő hím ugyanígy viselkedett-e.
- Miiii? –reagáltam végre a levél tartalmára. - Még egy? Meséljél csak lányom, mi történt? – faggattam a lányt, aki mikor ránéztem kissé meglepődött.
- Tessék?! –nézett meglepődve, és kissé elpirulva. - Hát az úgy volt... –ahogy kezdte a mesélést még jobban vöröslött az arca, és elkezdett szórakozni az egyik hajtincsével. Mindig lehetett volna ilyen kis aranyos és gyámoltalan… ilyenkor békés volt a légkör. - Lényegében... kiderült, hogy már nem tudok sakkozni. – na jó. Ennyi elég is volt nekem, mert lehet hogy ez többletinformációnak volt szánva, amire nem voltam túlságosan kíváncsi.
- Ahhhaaaaa... egész este erről leszel faggatva. – mondtam neki nevetve. A kíváncsiságom mégiscsak felülkerekedett rajtam, és érdekeltek a részletek, ha már a barátnőm. - az utóiratot olvasod? – kérdeztem, miközben rápillantottam a levélre, és észrevettem, hogy van rajta. Ám nem akartam beleolvasni.
- "U.i. Rhodos is írna a barátnődnek, de rohannunk kell…" – hmmm… jó lett volna tudni, hogy mit akart nekem üzenni. Azért furcsa volt így elbúcsúzni tőlük. Vagyishogy sehogy elbúcsúzni tőlük.
- Mit akarhatott írni nekem... – tanakodtam magamban, és felvettem a gondolkodó pózomat. Elvileg nagyon is jól állt nekem.
- Várjunk… –mire? Csodára? Hiába… az már régen nincs. – Te ezzel a Rhodossal voltál… - aaajjaj, Naomi nagyon puhatolózik, ennek biztosan nem lesz jó vége. Már most elgondolkodtam, hogy megemlítsem-e neki a csókot, vagy ne. A bűntudat még mindig kínzott belülről… hogy lehettem olyan idióta, hogy mikor észrevettem a jeleket, akkor nem meséltem gyorsan valamit Stragorol? - Áruld már el, ti mégis mit csináltatok? – ééés puff. Gondoltam, hogy valami, hasonló fog kijönni ebből az egészből. Továbbra is tanakodtam magamban, hogy megmondjam, vagy ne, de a másodikra esett a választás. Úgy döntöttem, hogy ez örökre az én személyes kis titkom marad. Majd elmondom a béka plüssnek. Ő legalább nem lesz kiakadva, a többiek biztos eléggé hisztisek lennének ez miatt. Strago előtt meg egyenesen úgy kellett csinálnom, mint aki itt sem járt, ezt az egészet titkolni előtte. Amiről nem tud, az nem fáj neki, és amúgy sem lett ebből az egészből komoly dolog.
- Asszociációs játék... – mondtam, mintha természetes lenne, hogy egy ilyen játékot játszom valakivel, akit nem is ismerek igazából. De jobb dolgot én sem tudtam kitalálni. - most mit csináljak egy tök ismeretlen fiúval? – kérdeztem, kissé erélyesebben, mint kellett volna. Ő sakkozott vele, én meg… beszélgettem. Teljesen reális. Egyre nagyobb hülyeségnek tűnt mind a kettő… - Most mi van? Ez volt a legjobb ötlet, ami eszembe juthatott! – mondtam Naominak, mert láttam, hogy nagyon elkalandozott a gondolata, és féltem, hogy rossz vizekre tévedhet szegény ártatlan lány elméje. Na jó, már nem is volt olyan ártatlan. Ki tudja, lehet, hogy Nicolas nem írt le minden egyes részletet, amit MÉG akar Naomitól. Végül is felnőtt lány volt, szabad akarattal. És én voltam az, aki a legkevésbé becsmérelhette azt, hogy ő mit tesz a másik nem tagjaival.
- Oké, felfogtam. – láttam, hogy bántja valami. Illetve valaki, és annak is a hiánya, meg hogy nem tudja mi van vele. Nem volt nehéz kitalálni, főleg, ha ismertük kissé az illetőt.
- Na mi van? Hiányozni, fog? – kérdeztem a lányt, majd magamhoz öleltem. Ez volt az egyetlen amit most tehettem.
- Dehogy! –dehogynem. Az igazság bevallásánál első lépés a tagadás. - Csak... nem egészen értem magam. – mint mindenki más. Senki nem érti magát egyes helyzetekben.
- Hát azzal nem vagy egyedül. – gondolkoztam el, egy kis bólogatás közepette, és ajkamat is összeszorítottam.
- Mi történt? – kérdezte tőlem. Ha én azt elmondanám… haaajaj.
- Én sem értem magam! –mondtam neki szélesen mosolyogva, majd a pulcsira pillantottam ami a kezemben volt. Egy emlék Rhodosról, amit nem tarthatok meg.- Jó ez a pulcsi... kéred? – kérdeztem Naomitól poénkodva. Mondjuk, tényleg nem tudtam mit csinálni vele. - Ha Strago meglátja nálam... haaajaaajjj... – mondtam fejcsóválva, hátha egy kis mosolyt csalok barátnőm világfájdalommal teli arcára.
- Nem köszi, jó ez nekem. – mondta, és felemelte a nagy fekete kabátot, amiben a levél rejtőzött hajdanán.
- Naomiiiii –borultam rá a lány térdére. Túl komor volt a hangulat, oldani akartam. - Ma már nem lesz időm megcsinálni azt a vacsorát, amit akartaaam... most mit tegyünk, és együnk? – kérdeztem drámaian tőle.
- Én kibírom. – legyintett egyet, és a hangulata nem változott szemernyit sem. Pedig azért jó lett volna, hogyha elkezd szekálni, hogy mert béna vagyok, és mert nem is tudok főzni vagy valamit beszól… vagy rávágja hogy akkor inkább csináljak neki palacsintát, de nem.
- Ejj de flegma valaki... – mondtam flegmán, fintorral arcomon.
- Most mit csináljak, ha nem vagyok éhes? –
- Hát jó. – tettem keresztbe két karomat. Majd én is elgondolkoztam. - Azért érdekelne, hogy hogy vannak... – néztem ki az ablakon, és az elsuhanó fák lombjait bámultam.
- Ne is mondd... én is. –mondta.- Körülbelül mikor érünk vissza? – kérdezte tőlem Naomi, én meg visszapillantottam rá, majd ki az ablakon. Egy párszor már megtettem ezt az utat, úgyhogy be tudtam saccolni.
- Úgy fél óra... – mondtam. Éreztem, hogy Naomi most kicsit meg fog változni. Talán komolyodik, de egy ideig biztosan más lesz. Azt hiszem mind a kettőnknek tanulságos volt ez a kis kiruccanás Erába.