Lauren Frazer vs Seigfried Galahad - Vol 2

Egy hét telt el azóta, hogy ugyanitt jártam. Tenyeremmel egy erőteljes lökéssel kinyitom a főbejárat ajtaját, már magabiztosabb léptekkel haladok a folyosókon, egyenesen az öltöző felé. Öltözékem egy fehér pólóból, egy barna testhez simuló, azonban meglepően hajlékony anyagból készült nadrágból, és egy pár acélbetétes bakancsból áll. Vetek magamra egy elnyújtott pillantást a falra szerelt tükörben, rövid hajam ma egyenesen hullik állkapcsommal egy magasságba, egy gyors mozdulattal a csuklómon lévő hajgumival hátrafogom. Nem a legszebb frizura így, de így akadályoz a legkevésbé. Végső simításként leveszem az apától kapott karórámat, és a szekrénybe rakom a hátizsákommal együtt.
A lakrima villan, tudjuk mi a dörgés.
Egészen megnyugtató, hogy az aréna ajtajához közeledve nem kezdek el izzadni, nem hallani bestiák ordításait, hasonló, hisz legutóbb már innen tudni lehetett a harctér természetét. Az ajtó előtt megtorpanok, egy kiszabadult, hullámos tincset visszasöprök a fülem mögé.
Kinyitom a kaput, és egy pillanatra eláll a lélegzetem.
Az aréna teljesen máshogy néz ki, sőt, mintha az előttem elterülő látvány nem is ebből a világból származna. A bejárat előtt egy keskeny földnyelv biztosít kiugrót a legközelebbi sziklára, onnan pedig már a varázsló ügyességére van bízva, hogy hová megy. Cserepes szám sarkában apró félmosoly ébredezik, ám a legutóbb elejtett diadalittas nevetést elhagyom, akkor sem volt olyan jó ötlet elbízni magamat. A kincskeresésnek hála a tériszonynak egy szikrája sincs bennem, a mágiámnak köszönhetően pedig könnyen tudok mozogni. Ujjimat megropogtatom, tekintetem a lebegő sziklák változatos tengerét pásztázza. A szemem sarkában látok egy csillanást, és…
Nem.
- Seigfried! - kiáltok felé, miközben nekiiramodok, és átugrok az első, lapos sziklára - Remélem leküzdötted az erénynek hívott szexizmusodat!
- Én csak… Csak azt teszem, amit az elődeim t-tanítottak. - mondja, miközben kezét a kard markolatán hagyva ő is megindul felém.
Sokat tanultam az előző mérkőzésből, például azt, hogy hatalmas jégtömböt idézni a karomra se nem menő, se nem varázserő-hatékony.
A kezemben hegyes, dobótőrhöz hasonló, - egyáltalán nem dobótőr, mivel ennek se egyensúlya, se éle nem volt - szilánkot teremtettem, amit futás közben próbáltam nekidobni a mozgásban lévő Seignek. Látom, hogy rajta sem fognak a gyors, kiszámíthatatlan támadások, egy villámgyors vágással semmivé szelte az amúgy is rossz irányba repülő jégcsapot.
Egy platformra érkeztünk, amelynek teteje akkora volt, hogy közöttünk kényelmes három méter távolság volt. Kardja előtte volt, de láttam rajta, nem támadásra játszik. Ki akar fárasztani.
Megvan a tervem, nem is olyan rossz, csak a sikerhez vezető úgy nem kis rizikófaktort tartogat magában. Mozgásba lendülök, egyik kezemben megjelenik egy jéglánc, a másikban pedig már a hozzá csatolt kampó formálódik. A férfi állása megszilárdul, készen áll arra, hogy elvágja a láncot, de engem nem. Ezt az óvatosságát szeretném kihasználni úgy, hogy a fegyveremet magamnál tartom a lehető legtöbb ideig, hogy közelebbről akasszam a lábába.
Sajnos két lépés után már hallom is az edzett acél csengését, és a fehéren izzó pengéről lerobban a sistergő, tömörített mágia. A jégláncom kettétörik, a tovább haladó energiahullám pedig a vállamat találja el. Fájdalmas nyögés hagyja el ajkaimat, mielőtt a földre esek. Kapkodom a levegőt, ez a barom pedig közelebb lép hozzám, és felém hajol, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
Szememben nem versenyszellem, hanem gusztustalan győzelmi vágy, és bosszú forr. Az éppen maradt kezemmel megmarkolom a páncéltól szabad bokáját, érintésemmel bevonom ujjaimat és lábszárát jéggel, sérült vállamhoz tartozó karomat sziszegve kinyújtom és a szomszédos sziklára célzok.
Seig emeli karját, ám képtelen lesújtani a szabadon lévő kezemre, még kardlappal sem, hát tenyeremben egy pecsét jelenik meg, abból pedig egy csáklya robban ki eszméletlen sebességgel, miközben a lánc az egész karomra fonódik, segítve engem a kapaszkodásban.
Fájdalmas nyüszítéssel tűröm azt, ahogy engem, és a hozzám csatolt férfit elkezdi húzni a varázslatom. Mivel közel voltunk a peremhez, egy pillanat alatt eltűnt alólunk a talaj, és a zubogó hullámokhoz közel lengtünk. Én a frissen sérül vállamon, ő pedig fejjel lefelé abban a hülye páncélban, ami most lehetetlenné tette számára a támadást.
A lehető leggyorsabban eltüntetem a minket összetartó jeget és hatalmas csobbanással a habok közt landol. Figyelem a kobalt fodrokat, hogy sikerül-e a felszínre jutnia abban a páncélban, de amint felhangzik győzelmem harsonája, a víztömeg mintha kiböfögné a partra. Én még lógok pár pillanatig míg megértem a lelátó szélén álló férfi kiabálását, miszerint nyugodtan engedjem el magam, a víz engem is kivisz. Nem is kell többet hallanom, szemeim lehunyom, nagy levegőt veszek, és eltörlöm az engem tartó láncszemeket. A nagy csobbanás felfrissít, s egy szempillantás alatt szilárd talajt érzek a talpam alatt. Mellettem a köhögő, ziháló férfi térdel. Leguggolok mellé, épp kezemmel elsöpröm az arcára tapadt tincseket, és gyengéd hangon a téglavörös Galahadhez zavaróan közel suttogok.
- Tudod… Ha akartam volna, bánthattalak volna. De megfogadtam, hogy nem emelek kezet fiúkra. A saját súlycsoportommal kezdek.
Felegyenesedek, és elsétálok a krákogó, motyogó Seigtől.