Találkozás: Yuri és Elizabeth

-Talán igazad van- mondom halkan. Én nem így gondolom, de mindig tudtam, hogy különböző a véleményünk s ahogy hallom maga se hisz igazán benne egyszerűen csak úgy érzi, hogy így van.
Mikor ismét elkezd beszélni csak halkan hallgatok nem szólok közbe pedig legszívesebben megtenném. Tudom, hogy rá sosem fognak úgy nézni mint rám vagy akárki másra, de nem élhet így tovább. Ha ő nem hisz abban, hogy elfogják fogadni akkor más hogyan higgyen benne? Sehogy! De bármennyire szeretnék mondani valamit inkább nem mondom nem akarom megbántani, de azt sem szeretném, hogy elmenjen.
- Tudod az emberek mindenkit elítélnek ha valamiért más mint a többiek, de ha mindig csak más véleményére figyelünk akkor mi értelme élni? Hiába is szeretnénk megfelelni soha nem fog sikerülni! Mert valaki mindig fog valami hibát találni bennünk, de ha azt akarjuk, hogy mások elfogadjanak először saját magunkat kell, hogy elfogadjuk- Mondom halkan, de csakis annyira, hogy hallja majd felállok s felveszem hátamra táskám. Tudom, hogy neki nehezebb mint nekem hisz rajta látszik, hogy más én meg ha nem használom a mágiám akkor az emberek elfogadnak valamennyire, de mára már nem törődöm túlságosan mások véleményével, ha állandóan azt tenném akkor csak minden még rosszabb lenne....

Halkan s kissé csodálkozva hallgatom szóáradatát, bár csodálkozásom nem látszik arcomon sőt semmi más sem. Ilyen témáknál mindig elkomorodom ahogy most is és amit mondd abban van igazság hiszen tényleg nem tudom, hogy milyen az ha szörnyként néznek rám azt azonban nagyon is, hogy milyen ha félnek tőled. Miközben a szerető család részhez ér mondandójában kicsit elfintorodom bár ez a távolság miatt nem igazán látszik.
- Tudom, milyen ha mindenki félelemmel nézz rám pedig semmi okuk nem lenne és igen igazad van nem tudom milyen ha szörnynek tekintenek, de egy valamit tudok, hogy te nem egy szörny vagy- mondom miután Yuri befejezte mondandóját s miközben beszélek lassú léptekkel haladok Yuri felé.
-Szerető család visszavár? Engem? Nem hiszem édesanyám már rég meghalt apám meg mióta Amandával van rég megutált- mondom halkan, de Yuri számára hallhatóan s eközben is folyamatosan felé sétáltam.
-És nincs igazad nem vagy szörny, attól, hogy más vagy mint én nem vagy szörnyeteg és lehet, hogy nem tudom megmondani, hogy megakarsz-e támadni vagy nem, de ha eddig nem tetted most miért tennéd?- Kérdezem érdeklődve kíváncsi vagyok most is a véleményére mivel én nem hiszem, hogy képes lenne engem bántani ha meg bántani akart volna akkor megtehette volna már több évvel ezelőtt, de akkor sem tette ahogy most sem.
-Most nézz a szemembe- utasítom mikor már körülbelül csak két lépésnyire van tőlem Yuri- komolyan azt hiszed, hogy félek tőled?
Elég dacosan nézek rá mondandóm után, igazán felfoghatta volna, hogy én eddig sem féltem tőle ahogy most sem sőt nem is fogok félni tőle. Számomra ő még a felemás szemeivel sem ijesztő.

Mielőtt még elég közel érnék hozzá árnyákból tüskéket csinál és még nem is nézz a szemembe. De nem baj én végig őt nézem, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy komolyan gondolja.
-Talán megváltoztál és lehet, hogy nem érdemes megbízni benned, de nem érdekel! És ha annyira megszeretnél ölni hát tessék itt vagyok!- Mondom nagyon is elszántan túl sok minden elől futottam már el életem során ahhoz, hogy most is megfutamodjak.
-Számolhatsz tőlem még százig is, de akkor sem fogok elfutni- mondom továbbra is elszántan, ha tényleg képes megölni hát tessék. Itt vagyok előtte, fegyver nélkül.
Mikor elkezd számolni csak csendben hallgatom. Lassan számol nagyon lassan ami rá nem jellemző, szerintem csak húzza az időt de ki tudja, Yuri sosem volt az az igazán kiszámítható típus.

Ahogy kimondom a hármat a tüskék elindulnak Elizabeth felé, ám néhány centivel előtte megállnak. Hátat fordítok neki, és úgy szólalok meg.
-Nem érsz annyit.- Mondom színtelen hangon. Lassú léptekkel indulok el. Megölhettem volna, de mégsem tettem. Nem tudom, hogy miért nem bántottam. Valami megakadályozott benne. Nem tetszik a dolog, de még most is ki tudok belőle úgy jönni, hogy nekem jó legyen. Olyan érzés mintha meghátrálásra kényszerített volna, pedig egyszerűen,
csak magabiztos volt. Egyszerűen nem értem a saját viselkedésem. Valamiért meghátrálásra kényszerített az, amit mondott. Nem akarok erről gondolkodni, így a lehető legjobban megpróbálom elterelni a gondolataim. Szeretném magam a legmesszebb tudni tőle. Még elköszönni sem vagyok hajlandó.

Hol a tüskéket hol Yurit nézem, nem hiszem, hogy megtenné, de sosem azt csinálta mint amire az ember számított volna, de most kivételesen igazam volt nem tette meg mert a tüskék pár centivel előttem megálltak. Ez azért elég megnyugtató volt tudni, hogy még mindig nem tud bántani, pedig ez már a második alkalom, hogy megtehette volna.
-Nem érek annyit vagy csak egyszerűen nem bírod megtenni?- Intézem kérdésem Yurinak vagyis már csak a hátának, mivel már lassú léptekkel távolodik tőlem, de már nem megyek utána. Nagyobb a büszkeségem annál, mint hogy fussak utána bármennyire is szeretném, hogy ismét jóban legyünk mint régen az az idő már elmúlt és sajnos akkor sem bízott igazán bennem és szerintem sosem fog senkiben sem bízni igazán.


//VÉGE, köszi a játékot//