Találkozás: Atsui és Arashi

Egy dús bokor mögül kilesve lapultam a tábor szélén. Ez lesz az eddigi legkönnyebb ötvenezer gyémántom... jó hogy nem hoztam senkit magammal, legalább nem kell osztozkodnom... - gondoltam, ahogy felmértem a törvényenkívüliek gyülekezetét. Egy pár napja téptem le a megbízást erre a bandára a Titan Nose küldetésfaláról, és meglepően gyorsan sikerült szagot fognom... hosszú és legfőképp unalmas történet lenne, hogy akadtam rájuk, szóval maradjunk csak annyiban, hogy épp a támadást tervezgettem. Szemem végigsöpört rajtuk - mindössze heten vannak, ami akár baj is lehetne, ha akár csak az egyikük mágiahasználó, de semmi erre utaló nyomot nem találtam. Hárman álltak őrt - úgy látszik féltek, hogy elkapják őket. Teljesen jogosan, ugyebár... Óvatosan megkerültem a tábort, hogy a legkevésbé éber őr felől tudjak rájuk rontani. Gyorsnak kell lennem, nehogy meglépjenek... - gondoltam, miközben eszembe jutott, hogy mennyivel könyebb lenne, ha tudnék a másik oldalon ellentűzet gyújtani. Ha jobb lennék a lopakodásban, és tudnék halkan dolgozni, talán meg is kockáztatnám... de hát nem vagyok. Egyébként is, túl sok idő lenne. Lassan kúsztam, minden kis előrehaladást alaposan megfontolva és leellenőrizve, nehogy zajt csapjak. Ennek ellenére persze legalább öt gallyat sikerült kettéroppantanom, de szerencsére nem figyeltek fel rá. Talán mert a hangjuk nagyon hasonlított a tábortűz roppanásaihoz, vagy csak a butykosok társasága figyelmetlenné tette a célpontokat...
Bő negyed óra alatt sikerült odajutnom a megfelelő támadási pontra. Óvatosan féltérdre álltam, és már készültem volna az első sorozat Fire Projectile-al, amikor egy kékes csillanást vettem észre a szemem sarkából.

- Idejönnél egy pillanatra Tündérkém? - lábam gyökeret vert, fejemben pedig cikáztak a gondolatok, mikor Bob mester ismét a hirdetőtábla felé igyekezvén utánam kiáltott. ~ Biztos a múltkori küldetésben elszakadt ruháról akar beszélni...vagy megint a homoktól kiszáradt bőrömről? ~ kezemmel karomat kezdtem dörzsölgetni, miközben megindultam felé.
- Igen Mester? - kérdeztem áhítattal a szememben, bár kissé bizonytalanul.
- Tudod kedveském az unokahúgom a Keleti erdőkben él, ahol egy rosszindulatú rablóbanda garázdálkodik mostanában. Nagyon féltem a kis drágát, ezért megkérnélek, hogy intézkedj. - közelebb hajolt és suttogni kezdett. - Állítólag borzasztó szakadt ruhákban járnak és büdösek. - tudtam, hogy komolyan beszél, ezért én is próbáltam higgadtságot sugározni.
- Intézkedjek? - értetlenkedtem.
- Hát tudod lásd el jól a bajukat a csirkefogóknak. - vigyorgott.
- Értem Mester. Máris indulok. - azzal ráeresztettem egy mosolyt és a kijárat felé vettem az irányt.
- Vigyázz magadra rozmaringom, és köszönöm. - kiáltotta integetve.
- Ne féltsen. - intettem majd az állomás felé indultam.

---

Három napomba telt mire a nyomukra akadtam. Ezalatt megjártam négy környékbeli kocsmát, lejártam a lábam az erdőben, egyszer verekedésbe keveredtem egy részeg táncosnővel, és kétszer találkoztam öklömnyi méretű pókkal a rengetegben. Mondanom sem kell, hogy utóbbi találkozások viseltek meg a legjobban. Mindezek ellenére egyszer sem bizonytalanodtam el, ha a mester azt kérte volna, hogy menjek el selyemruhákat reklámozni egy sötét céhbe, azt is megtettem volna. Nem tudom miért...de van ilyen.

Kissé fáradtan, de nagy elszántsággal figyeltem az illusztris társaságot, amint mattrészegre isszák magukat a tábortűz körül. Az egyik dülöngélve indult meg az engem takaró bokor felé, hogy odaérvén az egész napi fogyasztását egy szuszra az előttem elterülő avarra küldje. ~ Nagyszerű. ~ mérgelődtem, miközben éreztem, hogy ha nem megyek arrébb én is követni fogom példáját.
Osonni kezdtem hát, és közben azon járt a fejem, hogyan tudnám őket egy helyen tartani, mert egyszerre mindet nem tudtam volna kiütni. Hét embert számoltam össze, négy részegen dülöngélt a tűz körül, hárman pedig őrt álltak. ~ Velük kéne kezdenem, a többiek menekülni se nagyon tudnának, amilyen illuminált állapotban vannak. ~ szövögettem pókhálószerűen tervemet, amikor ágreccsenésre lettem figyelmes. Fejemet a hang irányába fordítottam, és egy hozzám hasonlóan osonni próbáló férfit láttam a bokrok között. ~Mit csinál ez? A végén mindkettőnket lebuktat. ~ háborogtam magamban, de úgy tűnt a banditák nem vették észre. Egyszer csak megállapodott és kezeit maga elé tartotta, valószínűleg támadni készült, de megtorpant, ugyanis észrevett engem. Egy pillanatig egymást bámultuk, mindketten sejtettük, hogy egy a célunk. Nem akartam, hogy kitoljunk egymással, ezért mivel én voltam az ügyesebb surranó, gyorsan, feltűnés nélkül odasunnyogtam hozzá.
- Ki vagy Te és mire készülsz? - kérdeztem suttogva, majd rögtön elgondolkodtam, hogy talán azt is meg kellett volna terveznem, mit mondok neki, mivel ez így elég suta belépőre sikeredett. Kérdőn nézett rám, ezért biccentettem fejemmel és elnézést kértem.
- Elnézést. A nevem Atsui, mágus vagyok. A küldetésem, hogy felszámoljam ezt a bandát. - soroltam az információkat. A kommunikáció még mindig nem erősségem.

- Ki vagy Te és mire készülsz?
Magabiztosságom egy pillanat alatt elillant. Nem tűnt ellenségesnek, így hát leeresztettem karjaimat, és gyorsan elvezettem az idegszálaimon végigszáguldó mágikus energiákat.
- Oh... szia... - súgtam bután. - Arashi... én... - intettem fejemmel a célpontok felé.
- Elnézést. A nevem Atsui, mágus vagyok. A küldetésem, hogy felszámoljam ezt a bandát.
Erre kissé elszomorodtam, egy pár pillanatig néztem a lányt, aztán megadó sóhajjal súgtam:
- Fifty-fifty.
Igyekeztem feltűnés nélkül szemügyre venni a lányt (nem szerettem volna ha túl kíváncsiskodónak tartana). Egy nálam talán pár évvel fiatalabb, átlagos termetű lánnyal sodort össze a sors, és már láttam, hogy mire figyeltem fel az előbb: finoman türkizes haja volt. Alkarja külső oldalán egy stilizált szárnyak közé foglalt lófej szimbóluma volt...
- Blue Pegasus? - kérdeztem. Igenlő válaszára kissé irigyelni kezdtem... elvégre nem minden klánban van konditerem, szolárium, medence, kényelmes kis bár mint főterem... már ha igazak a pletykák. Aztán képzeletben visszatértem a saját, kissé szegényes klánházunkhoz... hát, legalább otthonos. De az biztos, hogy a világ minden kincséért se cserélném le a jó öreg Titant... hopp-hopp, vissza a jelenbe...
- Van valami terved? - leheltem. - Nem tudsz valamit amivel lefoghatnád őket?
Reménykedtem, hogy tud, mert nem volt kedvem még fél órát kúszni a tábor másik felére, hogy bekerítsük őket... arról nem is beszélve, hogy született tehetségtelenségem a lopakodás terén akkora zajt okozna mint egy közepes méretű elefántcsorda csörtetése.

- Fifty-fifty. - sóhajtott, de fogalmam sem volt mire gondol. ~ Talán valaki pénzt ajánlott ezért a megbízásért.. én viszont nem vállaltam el hivatalosan, baráti segítségért pedig nem fogadok el jutalmat. ~ futott át agyamon a megoldás, de el is hessegettem, mivel volt egyéb megoldásra váró problémánk.
- Blue Pegasus? - kérdezte alkaromon lévő klánpecsétemre bökve, mire bólintottam.
- Van valami terved? Nem tudsz valamit amivel lefoghatnád őket? - kérdezte majd mindketten a tábor felé fordítottuk fejünket. Fogalmam sem volt milyen mágiát használhat, de gondoltam úgyis nem sokára kiderül, nem akartam az időt húzni további pusmogással.
- Azt hiszem megzavarhatom az egész bagázs látását néhány pillanatra. Azt a hármat pedig ki tudom vonni a forgalomból. - itt fejemmel az egyik őrre és mellette álló két részeg társára böktem, akik épp piával kínálgatták. - A többit rád bízom. Gondolom boldogulsz velük. - fordítottam ismét felé az arcom, és megengedtem magamnak egy mosolyt.
- Kész vagy? - kérdeztem, ő pedig csak bólintott.
Nagyobb mennyiségű homokra volt szükségem, ezért tenyereimet a földre helyeztem, és koncentrálni kezdtem varázserőmet. A földön mintha apró állatka szaladt volna a felszín alatt, keskeny csíkban jelentek meg a szemcsék és elindultak a tábor felé. Egy pillanattal később már az egész erdei tisztás alól eltűnt a föld, helyén homok jelent meg.
- Mi a... - kérdezte hangosan, fejét a földre szegezve az egyik őr, de ekkor egy szempillantás alatt, mintha bomba robbant volna alattuk, úgy tört fel a homok a lábuk alól betakarva mindent és mindenkit. Zavartan kiabáltak és szemüket dörzsölgették fájdalmasan. A zűrzavart kihasználva előugrottunk rejtekhelyünkről, én célba vettem a korábban kiszemelt hármasfogatot, és nem haboztam.
- Quick Sand! - kiáltottam, és parancsomra a három pasas alatt megmozdult a homok. Még mindig szemüket dörzsölgették, de most elkezdtek kapálózni is, persze feleslegesen, csak gyorsabban süllyedtek.

- Azt hiszem megzavarhatom az egész bagázs látását néhány pillanatra. Azt a hármat pedig ki tudom vonni a forgalomból. A többit rád bízom. Gondolom boldogulsz velük.
- Naná - mosolyogtam, a négy fickóra meredve.
- Kész vagy?
- Mehet - bólintottam.
Ekkor láthattam, milyen mágiával "dolgozik" a hölgy, ugyanis kezét a földre tapasztotta, mire a tisztáson homokká változott a föld. Talán futóhomokkal próbálkozik? Gyorsan előkészítettem a szélmágiámat.
- Mi a...? - hallatszott az egyik őr zavarodott hangja. A lány aktivált egy varázslatot, amire leírhatatlan káosz keveredett: homokfelhő csapott a levegőbe, én pedig egyszerre pattantam ki Atsuival rejtekhelyünk mögül.
- Quick Sand! - hallottam a homokmágus varázslatának utolsó szavait, én pedig gondolkodás nélkül küldtem a középső négyre a varázslatom:
- Wind Blast! - ütöttem feléjük tenyeremmel, hogy őket is a futóhomokba juttassam. A sűrű levegőlöveg mellkason találta az egyiket, aki magával sodorta egy másik társát, és az egyik őr mellé bucskáztak, egyenesen bele Atsui futóhomokjába. A másik kettő egyrészt a részegségtől, másrészt a félelemtől és a támadás hirtelenségétől mozdulni sem tudott.
- Fire Magic! - idéztem meg egy lángot a bal kezemben... jobb biztosra menni. Alighanem Atsui is készült valamire, mert egy darabig kidülledt szemmel meredtek ránk, majd egy krumpliszsák minden kecsességét idézve ájultan dőltek el.
- Ez könnyebb volt, mint gondoltam - fordultam vidáman a Blue Pegasus mágusa felé - Kösz szépen.
- Mondd csak... le tudnád állítani a varázslatodat? - néztem a még mindig kapálózó őrök felé. - Ha jól emlékszem, élve többet érnek, és amúgy sem szívesen ölném meg őket... feltételezem te sem.
Bármi mást hamarabb ki lehetett volna nézni rögtönzött csapattársamból, mint azt, hogy tömeggyilkos lenne. Bár kérdés, hogy mivel vádolják ezeket a jómadarakat, és hogy érdemelnek-e egyáltalán kegyelmet... Akárhogy is, a törvény dolga a bíráskodás, főleg így, hogy fogalmam sincs, mit követhettek el.
Közben igyekeztem hasznosítani magam, és előkaptam egy köteg, a siker reményében magammal hozott kötelet, hogy megkötözzem a banditákat.

- Wind Blast! - harsogta alkalmi társam, és még két idiótát belelökött mágikus futóhomokomba. A maradék kettő úgy tűnt mozdulni sem tud, de azért leakasztottam övemről szeretett ostoromat.
- Fire Magic! - idézett meg egy tűzgömböt bal kezébe, ő is biztosra ment, de szükségtelen volt, mert ájultan dőltek el, mint két homokzsák. A piára gyanakodtam, de a félelem is közrejátszhatott.
- Ez könnyebb volt, mint gondoltam! Kösz szépen! - fordult felém vidáman. - Mondd csak... le tudnád állítani a varázslatodat? - bökött a még mindig kapálózó banditák felé. - Ha jól emlékszem, élve többet érnek, és amúgy sem szívesen ölném meg őket... feltételezem te sem. - mondta majd kötelet vett elő.
- Természetesen nekem sem áll szándékomban megölni őket. Csak derékig süllyednek, látod? - böktem rájuk jobb mutatóujjammal, és a homok valóban megállt a mozgásban. - Nemsokára ki is húzhatjuk őket. - közöltem vidám elégedettséggel, és már mentem is segíteni a kötözésben.
- Szóval szél- és tűzmágus vagy? - kérdeztem, és közben oda sem figyelve kötöttem a tengerészcsomókat egymás után.
- Igen. - mondta, és a negyedik fickónál, már inkább rám hagyta a kötözgetést, csak lefogta a nyöszörgő piásokat.
- Mennyit kapsz ezért a megbízásért? - kérdeztem.
- Ötvenezret. De a fele a tiéd. - válaszolta kissé csalódottan.
- Nem... én nem hivatalosan vállaltam el, csak egy barátom kért segítséget. Nem kérem a felét.
- Ne viccelj. Fele munka, fele pénz. - erősködött.
- Kedves vagy, de nem fogadhatom el. Nekem elég most a dicsőség is. - mondtam, és komolyan is gondoltam. Úgy láttam, még győzködne, ezért inkább a szavába vágtam, hogy eltereljem a témát. - És te melyik klánhoz tartozol?
- A Titan Nose mágusa vagyok. Akkor legalább köszönetképpen hadd hívjalak meg egy italra, ha itt végeztünk. - úgy tűnt beletörődött az ingyen segítségbe.
- Rendben. - egyeztem bele mosolyogva és befejeztem az utolsó csomót is.

A lány megnyugtatott, hogy csak derékig fognak süllyedni a gazemberek. Aztán parázs vita után visszautasította a jutalom rá eső részét, gyorsan elterelve a témát:
- És te melyik klánhoz tartozol?
- A Titan Nose mágusa vagyok. Akkor legalább köszönetképpen hadd hívjalak meg egy italra, ha itt végeztünk - próbáltam némi engedményt kiharcolni, amibe bele is egyezett.
A lány megkötötte az utolsó csomót.
- Ügyes vagy - mondtam, aztán észrevettem, milyen hülyén is hangzik ez így magában, úgyhogy továbbfűztem mondandómat:
- Biztos volt tengerész a családodban... nem? Kicsit értek én is a kötélhez, apám halász volt, na persze nem túl sokat tudott tanítani, mert még fiatalon meglógtam otthonról...
Zavaromban elkezdtem kirángatni a rabokat a futóhomokból. Alighanem Atsui is segített, mert a homok fellazult, és könnyen ki tudtam őket emelni. Egy kupacra húztam őket.
- Már csak egy gondunk van; kénytelenek leszünk egy-két órát ebben a disznóólban tölteni, amíg felébrednek, mert cipelni nem fogom őket... Ami a cefreszagot illeti, azon legalább segíthetek...
Kisétáltam a tábor szélére, és mélyet szívtam az ottani tiszta levegőből. Lágyan felizzott a mágikus pecsétem, ahogy kieresztettem a levegőt, és megformáltam az energiákat - a tábort válaszképp finom szellő járta át. Pár pillanat után lezártam a varázslatot.
- Így jobb lesz talán.
A tábortűz köré tett kövek közül kiválasztottam egy kevésbé mocskosat, leporoltam, és hellyel kínáltam a lányt, majd én is lehuppantam az egyikre. Áldozataink úgy látszik jól értettek a tűzrakáshoz, szépen megrakott tűzet találtunk, így a csillag alakot formázó fahasábokat csak egy kissé beljebb kellett tolni, hogy több hőt adjon. Persze jobban jártak volna, ha gödörbe rakják a tűzet, úgy nem vettem volna észre olyan messziről... Még ha az nem is ad annyi hőt.
- Szerencsére nem kell őket messzire vinni, úgyhogy gyorsan megszabadulunk tőlük - montam vidáman.

- Ügyes vagy - dicsért meg, aztán némi habozás után folytatta - Biztos volt tengerész a családodban... nem? Kicsit értek én is a kötélhez, apám halász volt, na persze nem túl sokat tudott tanítani, mert még fiatalon meglógtam otthonról... - zavartan elkezdte kirángatni a fickókat a homokból, de a kapkodás csak hátráltatta, ezért kezem apró mozdulataival kissé megmozgattam a szemcséket, hogy könnyebben kihúzhassa az ájult balfékeket.
- Már csak egy gondunk van; kénytelenek leszünk egy-két órát ebben a disznóólban tölteni, amíg felébrednek, mert cipelni nem fogom őket... Ami a cefreszagot illeti, azon legalább segíthetek... - mondta miután sikeresen egy kupacba halmozta őket, majd kisétált a tábor szélére, mély levegőt vett, és kellemes, friss szellő formájában engedte szabadjára. Hajamat finoman meglobogtatta a jóleső légmozgás, és én is mélyet szippantottam belőle.
- Így jobb lesz talán. - visszajött a tűzhöz, és leporolt egy kődarabot, majd hellyel kínált. Illedelmesen megköszöntem, s lehuppantam, de hogy kicsit kényelmesebb legyen, előbb bevontam egy réteg homokkal. Az mégiscsak puhább.
- Szerencsére nem kell őket messzire vinni, úgyhogy gyorsan megszabadulunk tőlük. - közölte vidáman, amire mosolyogva bólogattam. Rövid csend állt be, csak a tűz ropogása, és az erdő fojtott neszei hallaták hangjukat, pár perc múlva végül én szólaltam meg.
- Az én apám is halász volt, sőt a bátyám is. - nem tudtam miért mondtam. Mióta meghaltak csak Bob mesternek meséltem a családomról, de most valami azt súgta ebben a fiúban megbízhatok. - Sokat tanultam tőlük. Te miért hagytad el a családod? - éreztem, hogy ezt akár személyeskedésnek is veheti, de nem tudtam legyőzni kíváncsiságom. ~ Mi vehet rá arra valakit, hogy többé ne akarja látni a szeretteit. Vagy talán nem is szerette őket? ~ számomra érthetetlen kérdések vetődtek fel bennem.

- Te miért hagytad el a családod?
Bár a kérdés személyes volt, nem igazán sértett... hisz nem különösebben kötöttek érzelmek a vér szerinti családomhoz.
- Már kiskoromban csak a mágia érdekelt... tudod mifelénk, Hargeon szegény részein megvetik és utálják a mágusokat, amolyan fölösleges feltűnősködésnek tartják az egészet. Persze sok esetben nem is alaptalanul... Szóval ugyan nagy nehezen találtam mestert, de nem tudtam sokáig rejtegetni, hogy mágiát tanulok. Onnantól, hogy egyszer véletlenül észrevették... nem is tudom - merengtem el azon, amit a mai napig nem tudtam pontosan letisztázni magam előtt - utáltak? Féltek tőlem? Vagy csak irigyeltek...? Az biztos, hogy nem bántak velem ugyanúgy, mint eddig. Egy idő után már nem bírtam a feszültséget és hát... megszöktem a családomtól.
- És... nem hiányzik a családod? - kérdezte halkan. Bár eddig is kissé lehangoltnak tűnt, most talán még szomorúbb lett. Talán ő is árva...? Igyekeztem úgy beszélni, mintha észre sem vettem volna.
- Bár azt mondtam, hogy megszöktem, helyesebb lenne úgy mondani - mosolyodtam el lassan alibiből a tűzbe bámulva - hogy elindultam felkutatni az igazi családomat. Meg is találtam őket... Először csak hárman voltunk: a mesterem igazi apám lett, és... - éreztem, hogy arcom átforrósodik, de nem a tűz hevétől - van... van egy "lánytestvérem" is.
Tudom hogy butaság, de valamiért kerültem a tekintetét.
- Pár hónappal ezelőtt viszont kibővült a családunk; a kis háromfős hirtelen hatvanpárfősre duzzadt... amikor beléptem a klánomba. Bár Garrynt - ő tanított mágiára, ő a mesterem - már rég nem láttam. Kissé hiányzik is...
Aztán észbe kaptam, hogy eddig végig én vittem a szót, ráadásul csak magamról beszéltem. Egy darabig kínlódtam, hogy fogalmazzak meg egy ilyen kényes kérdést, hisz láttam, hogy a család témája kellemetlenül érinti... de talán ha beszél róla, jobban érzi magát, szóval végül belevágtam:
- És te...? Már ha nem vagyok túl indiszkrét... - kérdeztem jobb híján, készen arra, hogy gyorsan másfelé tereljem a témát.

Elmerengve hallgattam, ahogy nem éppen vidám életéről mesél. ~ Szegény, neki is kijutott a "jóból". ~ gondoltam, és éreztem, hogy arcomra kiül a szomorúság, de nem akartam, hogy azt higgye lesajnálom, ezért magamra erőltettem egy kevésbé lehangoló arckifejezést.
- És te...? Már ha nem vagyok túl indiszkrét... - felkészültem, hogy visszakérdez, de nehezen vettem rá magam a válaszra.
- Nos...én... én egy kis halászfaluban nőttem fel, veled ellentétben szerető családban. Édesanyámat betegség vitte el még 10 éves koromban. Ez mindent megváltoztatott. Bátyámnak kellett rólam gondoskodnia, míg apámat volt, hogy hónapokig nem láttuk. - egy pillanatra megálltam, drága bátyám puszta említése is könnyeket csalt a szemembe, de próbáltam leplezni, hátha Arashi nem veszi észre, aztán folytattam - Nemsokára bátyám is csatlakozott apámhoz, én pedig anyám testvéréhez kerültem. Akira jégmágus volt, és bár nem egyforma a mágiánk, tőle tanultam mindent, amit most tudok. 4 évig éltem vele, aztán...aztán apámat és bátyámat is elragadta tőlem az élet. Egy pusztító viharban vesztek oda a tengeren. Ezek után nem tudtam ottmaradni, vándoroltam közel két éven keresztül, míg a sors a Blue Pegasus-hoz nem sodort. Bob mester befogadott, és klántársaimban új családra leltem. Azt hiszem ebben hasonlítunk. - nagyot sóhajtottam, és meglepetésemre megkönnyebbültem. Mintha egy hatalmas sziklát vettek volna le vállamról, ami már évek óta kínozta testem és lelkem.
- Furcsa, de...jó volt valakinek elmondani. - még mindig kissé meglepetten, de mosolyogva felé fordultam, és a szemébe néztem. - Tudod azt mondják, hogy az emlékek idővel elhalványulnak, de...én még most is tisztán emlékszem az arcukra, a mozdulataikra..ahogy apám hazatérve háromszor a levegőbe dobált, bátyám pedig addig csikizett, amíg el nem fáradtam a nevetésben. Talán csak a rossz emlékek halványulnak el? - néztem kérdőn még mindig a szemébe.

- Tudod azt mondják, hogy az emlékek idővel elhalványulnak, de...én még most is tisztán emlékszem az arcukra, a mozdulataikra..ahogy apám hazatérve háromszor a levegőbe dobált, bátyám pedig addig csikizett, amíg el nem fáradtam a nevetésben. Talán csak a rossz emlékek halványulnak el?
Már éppen helyeseltem volna, amikor mellkasom táján rövid, pillanatnyi fájdalom hasított a bőrömbe. A főnix tollát őrizgettem ott... Az égő fa hangosan pattant, ahogy közelebb toltam a fahasábokat a tűz közepe felé.
- Azt hiszem lehet benne valami, különben dühösebb lennék a szüleimre. De én inkább úgy gondolom, hogy azok az emlékek a legértékesebbek, amiktől erősebb lesz az ember. Nekem a mágiám elvesztése az egyik legerősebb emlékem. Minden egyes pillanata az eszembe vésődött... - nem akartam sokkal többet beszélni róla, bár nem voltam benne biztos, hogy érti-e, mire gondolok - én a büntetésemből tanultam, te pedig a családod emlékéből nyered az erődet - ezért fontos, hogy soha ne felejtsük el őket.
- No - mosolyogtam rá hirtelen huncutan, hogy végleg eltereljem a szomorú témáról a figyelmét - szerinted eléggé összeszedték már magukat ezek a disznók?
Odasétáltam az egy kupacon heverésző rabokhoz... közben önkéntelenül is a mellkasomat dörgöltem.

- ... Nekem a mágiám elvesztése az egyik legerősebb emlékem. Minden egyes pillanata az eszembe vésődött... Én a büntetésemből tanultam, te pedig a családod emlékéből nyered az erődet - ezért fontos, hogy soha ne felejtsük el őket. - helyeslően bólintottam, miközben azon gondolkodtam, hogyan veszíthette el a mágiáját. Furcsának találtam, de nem akartam feszegetni a témát, és úgy tűnt ő sem..
- No! Szerinted eléggé összeszedték már magukat ezek a disznók? - hirtelen felém kapta fejét, és rám mosolygott. ~Igen szerintem is elég a szomorú témákból. ~ gondoltam egyetértően, majd felálltunk és közelebb léptünk a részeges emberkupachoz. Lábammal kissé meglökdöstem az egyik elázott fickót, amire az nyöszörgéssel és halk káromkodással reagált.
- Azt hiszem készek egy kis gyaloglásra. - fordultam Arashihoz vigyorogva, miközben ő a mellkasát dörzsölgette.
- Nekem is úgy tűnik. - mondta hasonló kaján vigyorral az arcán, majd elkezdtük őket egyenként talpra állítani. Az egyik józan megpróbált ellenállni, mikor felrángattam kikapta összekötött karját az enyémből, és furcsa, morgásszerű hangot hallatva lekevert egy igen meggyőzőt. Arashi már szökellt is, hogy megtorolja, de én felemelve kezemet megállítottam.
- Cöh! - mondtam bal arcomra tapasztva kezemet, aztán jobb öklömmel határozottan bepancsoltam a szemétnek. Hangosan feljajgatott, Arashi pedig felnevetett, aztán egy halomba tereltük őket és elindultunk. A kis incidens után kezes bárányok lettek, és lehajtott fejjel, engedelmesen meneteltek, én pedig észrevettem, hogy társam megint kényelmetlenül dörzsölgeti mellkasát.
- Minden rendben? - kérdeztem, miközben kezemet a vállára tettem.

- Minden rendben? - éreztem kezét a vállamon. Furcsa volt a női kéz finom érintése, hisz eddig csak Yuzuháét éreztem, azt is általában gyakorlás közben, amikor nem igazán a lágy mozdulatokra koncentráltunk. Nem fordultam teljesen felé.
- Persze, semmi gond - igyekeztem gondtalan hangvételt megütni. - Csak egy emlék...
Egy pillanatig úgy éreztem, hogy nem mondok semmi többet, de végül meggondoltam magam. Először tévednék emberismeretből, ha Atsuinak nem mondhatnám el büntetlenül a történetemet.
- Igen, neked elmondhatom...
Benyúltam a zsebembe, és előhúztam a hiányos főnixtollat. A kecses ívű tollszáron apró pihék sorakoztak. Ahogy találkozott a hajnal első fényeivel, büszke lángszínnel csillant meg. Megmutattam a lánynak, de a kezemből nem adtam ki.
- Másfél éve ez még egy főnix farktolla volt. Akkor még nem tudtuk, hogy egy démon tépte ki... de azt éreztük, hogy hatalmas energia sugárzik belőle. Használtuk az erejét, és ahogy egyre többet és többet akartunk, lassan ránk is átterjedt a sötét erő, ami a démon erőszakos cselekedetéből maradt vissza... aztán egy harc alatt túlságosan megcsapoltuk a mágiáját, és... és kiégette az összes varázserőnket. Majdnem meghaltunk, de a mesteremnek sikerült visszahoznia minket az életbe. Ő mondta, hogy mohóságunkért kaptuk ezt a bűntetést, és azért, hogy megtisztuljunk. Akárcsak a főnix - merengtem el - aki porrá égeti magát, hogy új erőre kapjon. Nos - vetettem még egy utolsó pillantást a tollra, megforgatva ujjaim közt - ez már hozzám tartozik, és ahogy fejlődik a tudásom, úgy terebélyesedik. Fél éve még csak egy zacskóra való hamu volt az egész - mondtam utógondolatként inkább magamnak, mint a máguslánynak, miközben a zsebembe csúsztattam. Mennyi mindenen mentem át azóta...
- Persze a mesterem gondoskodott róla hogy sok homályos részlet maradjon az ügyben - csóváltam a fejem mosolyogva. - Remélem ha legközelebb találkozok vele ki tudom húzni belőle azt, amire kíváncsi vagyok.
- Na de - kaptam fel a fejem, amikor észrevettem, hogy megálltam a visszaemlékezés idejére - ha itt ácsorgok soha nem jutunk a megbízás végére. Mindig én tartom fel a dolgokat - oda se figyelve megdörgöltem a mellkasomat, ott, ahol a toll lapult.
- Időnként érzem hogy felizzik a toll, mostanság egyre sűrűbben... fogalmam sincs, mit jelenthet, és Chronaios mester sem tudja, mi történik. Bár az is lehet, hogy csak nem mondja meg; érdekes gondolatmenete van néha az öregnek.
- Hallottam hogy Bob mester is... különc mágus... igaz ez? - próbáltam óvatosan tapogatózni.

- Hallottam hogy Bob mester is... különc mágus... igaz ez? - kérdezte, én pedig közben a főnixtollas történeten merengtem.
- Nos... - kaptam észbe. - Bob mesternél különösebb emberrel még nem találkoztam. Azt hiszem a különc szó nem is elég kifejező, ha róla van szó. - elmosolyodtam. - Rajta is nehéz kiigazodni, olyan mintha két személyisége lenne. Elsőre csak egy enyhén flúgos öregembernek tűnik, aki furcsa női ruhákban jár, borzasztó kényes, és veszélyesen vonzódik a szép arcú, fiatal fiúkhoz. Jobb ha te nem mész a közelébe. - figyelmeztettem nevetve, majd rögtön el is pirultam, mikor leesett mit mondtam. - Másfelől nagylelkű és bölcs, a klántagokat gyermekeinek tekinti, és bármikor lehet rá számítani, ha segítség kell, vagy csak tanács. Én minden különcsége ellenére nagyon tisztelem, és hálás vagyok, amiért befogadott a klánba. - hálám ki is ült arcomra egy mosoly formájában, majd behunytam szemem, és sóhajtottam. Mikor kinyitottam nem sokkal előttünk a hajnali napsugarak már megvilágítottak néhány házat.
- Lassan megérkezünk. - jelentettem ki a kis település felé bökve fejemmel.

Körülbelül fél órányi gyaloglás után valóban beértünk egy házakkal szegélyezett keskeny földútra, ami egy valamivel terebélyesebb macskaköves főutcába torkollott. Arashi néhány percnyi hezitálás után rájött, hogy merre van a megbízó háza, így hát arra vettük az irányt. Az első koránkelők meg is jelentek a házak előtt, és alaposan megbámulták, sőt néha meg is dobálták cseppet sem szalonképes "szállítmányunkat". A keresett házhoz érve Arashi bement, és leadta a foglyokat, amíg én kint megvártam a kerítés előtt, és a környező házakat méregettem. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki mögöttem, és mellém toppant társam.
- Remélem áll még a meghívás, mert kissé megszomjaztam. - szóltam mosolyogva.

Láttam, hogy elpirul, úgyhogy igyekeztem úgy csinálni, mintha meg sem hallottam volna utolsó szavait Bob mesterről. Megértettem a lányt; sokszor én is gondolkodás nélkül kimondom ami épp a fejemben jár, még ha nem is gondolom komolyan. Ilyenkor a zavart magyarázkodás és a társaság vicceskedő megjegyzéseinek hallgatása már csak hab a tortán...
Bármennyire is belémverte Garryn a megfontoltságot és az előre tervezést, úgy éreztem, hogy valahol mélyen az alaptermészetem tiltakozik ellene, és ilyen kis dolgokban lázadozott a nevelésem ellen, mint a meggondolatlan beszéd. Néha milyen aggodalmaskodónak meg okoskodónak tűnhetek, amikor egyszerűen csak igyekszem jól teljesíteni...
Vajon ő is ilyennek lát...? - kérdeztem, szigorúan magamban, bár az első hang már felhangzott, úgyhogy köhögést imitáltam. Éppen befejezte Bob mester leírását, kérdő tekintetét pedig más témával oszlattam el:
- Olyan lehet mint Chronaios mester... leszámítva a női ruhákat persze - mosolyogtam, de eszem még mindig másfelé járt.
- Lassan megérkezünk - mondta, én pedig biccentettem.
- Nagyon jó... végre megszabadulunk ezektől a gazemberektől.

Nem lehettek túl népszerűek a foglyaink, mert gúnyos nevetés és kiáltozás fogadta őket. A bámészok szerencsére kevesen voltak, és kövekkel nem dobálóztak, csak a szokásos rohadt paradicsommal és záptojással. A fickók szagán nem rontott, úgyhogy hagytam, hadd tegyék. Bevezettem őket magam előtt egy kis őrparancsnokságra, ahol az ügyeletes tiszt egyből felismerhette őket, mert máris elővett egy zacskó pénzt.
- Nem rossz... egyedül...?
- Van egy társam is, ő kint vár.
- Gratulálok, szép munka volt - mondta, majd intett két strázsának, hogy vezessék el a foglyokat.
- Ezt még megbánod - morogta halkan a hozzám legközelebb álló.
- Állok elébe - mondtam kedélyesen, ahogy elkísérték őket a cellájukba.
Elbúcsúztam az őrparancsnoktól, majd visszasiettem Atsuihoz.
- Remélem áll még a meghívás, mert kissé megszomjaztam.
- Akárcsak én... gyere, visszafelé láttam egy viszonylag igényes helyet - mondtam egy pillantást vetve az utca másik végén két ház közt megbújó zugkocsmára.
Jól emlékeztem: pár percnyi sétára visszafelé a főutcán megtaláltuk. Beléptem, és tartottam Atsuinak az ajtót, amíg ő is bejön. Ekkor néztem csak körbe: a hely úgy nézett ki, mintha kereszteztek volna egy teaházat egy fogadóval. Kissé szokatlan volt, de kellemes hangulatú, a felszolgáló pedig még itallapot is tett elénk - egyre jobbnak bizonyult a hely. Kérdőn tekintettem Atsuira, hogy mit rendeljek neki.

- Akárcsak én... gyere, visszafelé láttam egy viszonylag igényes helyet - mondta, majd elindultunk arra amerről jöttünk. A macskaköves utca végén valóban találtunk is egy kis kocsmát, ami összenyomott szivacsként ékelődött két ház közé. Elismerően bólintottam, nekem ugyanis egyáltalán nem tűnt fel.

Arashi lépett be elsőnek, és udvariasan tartotta az ajtót, amit egy mosollyal megköszöntem, majd követtem példáját. Mindig kíváncsi tekintetem azonnal végigjárattam a helyiségen, és a többi vendégen, és meglepve állapítottam meg, hogy ez a hely lerombolta minden eddigi tapasztalatomat a kocsmákról. ~ Lehet hogy ez nem is kocsma? ~ tettem fel magamban a kérdést, és a berendezés egy része valóban arról árulkodott, hogy jogosak a kételyeim. Középen egy nagy bárpult állt tele italokkal, előtte pedig a szokott módon sorakoztak a bárszékek. Ez egyértelműen arra utalt, hogy mégis csak egy italozóban állok, de a terem többi része inkább hasonlított egy egyszerű, de elegáns teázóra. Mindenhol rövid lábú, kis asztalkák körbevéve kényelmes párnákkal, itt-ott papírfalakkal elválasztva, a padlót pedig tiszta, kézzel szőtt szőnyegek borították. A tiszta, rendezett vendégek is gyanúsak voltak, de mindenképpen kellemes élményt nyújtott az egész hangulata.

Kiválasztottunk egy félreeső asztalkát, és kényelembe helyeztük magunkat a két, egymással szemben lévő párnán. ~ Azta... ~ fejeztem ki elégedett elismerésemet, persze szigorúan csak magamban, amikor egy felszolgáló suhant mellénk, és itallapokat adott a kezünkbe, amit a szokásos rohamtempómban végig is néztem. Általában ilyenkor azt hiszik, hogy meg sem néztem, pedig rövid idő alatt bár, de valóban alaposan végig tudok nézni bármilyen irományt, sőt memorizálom is. Ezt a képességet még kiskoromban, önkéntelenül sajátítottam el, ez volt ugyanis az egyik kedvenc szórakozásom. Amint szüleim letettek valamilyen papírt az asztalra, a szemem végigfuttattam rajta, majd később belekérdeztem, nem ritkán kínos helyzetbe hozva ezzel őket.

Amíg a kedves emlékeken merengtem, észre sem vettem, hogy Arashi engem néz, nyilván a rendelésemre várt.
- Ohh...én egy cseresznye teát kérnék. - mondtam kicsit zavartan, ő pedig továbbította kérésem a sajátjával kiegészítve a felszolgálónak, amire az udvariasan meghajolt, és a pult irányába suhant tovább.
- Elnézést...kissé elbambultam. - szabadkoztam pironkodva, de megnyugtatott, hogy nem történt semmi.
- Nagyon kellemes hely. Még jó, hogy ilyen figyelmes vagy, nem úgy, mint én. - kezdtem meg a beszélgetést, amíg az italokat vártuk, közben pedig észrevettem, hogy a gyönyörű, új selyemruhámon egy csúnya vörös folt éktelenkedik.
- Ez nem igaz. - mérgelődtem, és sajnos ezúttal nem sikerült magamban tartanom gondolataimat, rögtön idegesen dörzsölgetni kezdtem a ruhakölteményt.

- Öhh... én egy cseresznye teát kérnék.
Intettem az időközben más dolgára indult felszolgálónak, és Atsui rendelése mellé egy zöld teát kértem magamnak. Kicsit kényelmesebb helyzetbe fészkeltem magam a párnán.
- Elnézést... kissé elbambultam.
- Tessék? Oh, semmi gond - mondtam, miközben próbáltam felvenni a fonalat.
- Nagyon kellemes hely. Még jó, hogy ilyen figyelmes vagy, nem úgy, mint én.
- Figyelmes? Erre így még soha nem gondoltam. Mármint biztos ragadt rám egy kis illem, nyilván a tanonctársam a hibás ebben... nemesi családba született - tettem hozzá magyarázatképp. - De gondolhatod, hogy se Hargeon szegénynegyedében, se a mesterem Isten háta mögötti kunyhójában nem sok hangsúlyt fektettek az udvariasságra.
Figyelmes... furcsa, ezt még egyik ismerősöm sem említette. Talán nekik ez a természetes - gondoltam egy lelki vállrándítással. Aztán beosont a helyére egy másik gondolat: talán csúnyán félreértettem a kérdést? Figyelmes... két dolgot is jelenthet...
Szerencsére úgy tűnt, hogy semmit sem hallott belőle, mert épp indulatosan dörzsölgette a ruhája egy pontját. Ebben a pillanatban Yuzuha szúrós megjegyzései (ezeket finoman úgy lehetne megfogalmazni, hogy "nem illik észrevenni a kínos dolgokat"; lelki szemeim előtt a lány egyszerűsített, vörös fejkendőt és puskát viselő alakjaként jelentek meg) és a kíváncsiság (arctalan, elmaszatolódott, sárga színű emberalakok) épp brutális, véres háborút vívtak a fejemben... Ezek azok a képzetek, amiktől az ember minden áron meg akar szabadulni - sikertelenül. A pincér hamarosan meghozta az olajágat, tálcára helyezett teáskészletek képében.
Azért még éreztem a Yuzuha-katonák puskáját a tarkómon, úgyhogy igyekeztem még véletlen sem a ruhának arra a bizonyos pontjára nézni.
Hagytam, hadd ázzon a teafű, és közben minden erőmmel azon voltam, hogy a gerilla harcmodorba visszavonult kíváncsiság-katonák ne találjanak rajtam fogást. Kérdezd meg tőle hogy ízlik-e neki a tea - bökött bajonettel a bordáim közé az egyik Yuzuha, hangja a túsznak adott utasításé volt.
- Sok küldetésen voltál eddig? - kérdeztem inkább, felbátorodva a sáncon átugráló sárga emberkék diadalüvöltésétől, miközben kitöltöttem a teámat.

~ Ehh...Rega ezért meg fog ölni. Épphogy kész lett a ruhával, mielőtt Bob mester ideküldött. Tudom is hogy került ide. Ez annak a táncoslánynak a rúzsfoltja, akivel tegnap összeverekedtem. Figyelhetett volna jobban is, egyértelműen látszik, hogy ez egy nagyon drága ruha. ~ cikáztak fejemben őrült módon a gondolatok, aztán sóhajtottam, és tekintetem visszaemeltem Arashira.
- Ne haragudj. Mondtál valamit az előbb? - mintha hallottam volna a hangját, csak nem értettem mit mondott, zúgó gondolataim ugyanis eltompították hallásomat.
- Ööö...neem. - felelte kissé bizonytalanul, aztán gyorsan a közeledő pincér felé fordultunk, aki egy tálcát helyezett kis asztalunkra. A forró tea finom illatú gőze rögtön megcsapta orromat, egészen nyugtató hatású volt.
- Sok küldetésen voltál eddig? - kérdezte, miközben egyszerre töltöttük meg teával kis bögréinket.
- Nem. - feleltem kurtán, és rögtön éreztem, hogy ez ide kevés lesz, úgyhogy folytattam. - Eddig három küldetésen voltam, csak nemrég csatlakoztam a Blue Pegasushoz. Szóval elég tapasztalatlan vagyok még, de nagyon élvezem. Máris rengeteg érdekes emberrel találkozhattam, és nagyon sokat tanultam.A mágiám is érezhetően fejlődött. És te? Nem úgy nézel ki, mint aki most kezdte. - néztem rá mosolyogva, s közben belekortyoltam a forró nedűbe. Azonnal éreztem ahogy a forróság szétáramlik testemben, kifejezetten üdítően hatott a hűvös, nyirkos éjszakázás után.

/bocs hogy csak most írok és csak ennyit, meló miatt nem értem rá annyira/

- Nem. Eddig három küldetésen voltam, csak nemrég csatlakoztam a Blue Pegasushoz. Szóval elég tapasztalatlan vagyok még, de nagyon élvezem. Máris rengeteg érdekes emberrel találkozhattam, és nagyon sokat tanultam. A mágiám is érezhetően fejlődött. És te? Nem úgy nézel ki, mint aki most kezdte.
Csöppentettem a teámba még egy kis citromot - ilyenkor szoktak elszörnyülködni az emberek, hogy citromos teába miért teszek még több citromot, mintha nem lenne elég savanyú így is... - és kavargatás közben válaszoltam:
- Tényleg nem most kezdtem, az igaz, de amióta céhnek dolgozok nem sok komoly balhém volt... talán kettő-három. De akkor aztán volt minden... démonvadászat, farkasvadászat közben fagyoskodni a Hakobe-hegyen, hajótörés a déli tengeren... - azt hiszem már attól eltorzulhatott az arcom, hogy visszagondoltam első küldetésemre az incidens után. Kizárt, hogy én még egyszer hajóra szálljak...
- Azt hiszem jobb szeretem a keveset fizető, de lazább küldetéseket - kortyoltam egyet végül, amikor legyőztem undoromat. - Na, olyat csináltam rengeteget, bár lassan le fogok állni velük... ahhoz képest, hogy mennyi időt elvesznek, nem fizetnek valami jól. Plusz sokszor még csak mágiát sem kell használni, abban meg nincs semmi érdekes... hihetetlen hogy milyen hülyeségekért rohannak egyből hozzánk, mágusokhoz, nem? A szomszédom Shirotsumében, Akiko néni hajlandó lett volna kétezer gyémántot fizetni azért, hogy elmenjek bevásárolni neki a piacra.
Így jobban belegondolva mégsem szerettem annyira a keveset fizető, de lazább küldetéseket.
- Nem kértem érte pénzt, de hát nem igaz hogy ehhez mágus kell neki... talán sokaknak már túl természetes, hogy kiszolgáljuk őket...

- Tényleg nem most kezdtem, az igaz, de amióta céhnek dolgozok nem sok komoly balhém volt... talán kettő-három. De akkor aztán volt minden... démonvadászat, farkasvadászat közben fagyoskodni a Hakobe-hegyen, hajótörés a déli tengeren... - válaszolta teakavargatás közben, és elmerengve az emlékképeken arca egyre furcsább fintorra húzódott. Erre önkéntelenül vigyorogni kezdtem, de a mosoly hamar ráfagyott arcomra, mikor nekem is eszembe jutott első küldetésem. Az kis sziget, a sok furcsa ember, a szamár, és a sivatag...a kegyetlen forróság, aztán az éjszakai hideg, a délibábok, a forró homok, és még sorolhatnám. Megborzongtam. ~ Azt hiszem értem mi jár a fejében. ~ gondoltam, majd tekintetemet ismét arcára emeltem, s hallgattam.
- Azt hiszem jobb szeretem a keveset fizető, de lazább küldetéseket - kortyolt egyet. - Na, olyat csináltam rengeteget, bár lassan le fogok állni velük... ahhoz képest, hogy mennyi időt elvesznek, nem fizetnek valami jól. Plusz sokszor még csak mágiát sem kell használni, abban meg nincs semmi érdekes... hihetetlen hogy milyen hülyeségekért rohannak egyből hozzánk, mágusokhoz, nem? A szomszédom Shirotsumében, Akiko néni hajlandó lett volna kétezer gyémántot fizetni azért, hogy elmenjek bevásárolni neki a piacra.
- Nahát ez elképesztő. - képedtem el az utóbbi információn, majd fejemet hitetlenül rázva újabb korty teával kényeztettem belső érzékszerveimet.
- Nem kértem érte pénzt, de hát nem igaz hogy ehhez mágus kell neki... talán sokaknak már túl természetes, hogy kiszolgáljuk őket...
- Lehet benne valami. Engem általában Bob Mester szokott felkérni ilyen feladatokra. Vegyek meg egy anyagot, vagy rohangáljak mindenféle szerződéseket aláíratni, esetleg divateseményeken tetszelegjek szép ruhákban. Ez valahogy nem én vagyok...de mégis megteszem. Nem tudom miért. Illetve hát sejtem..azt hiszem szeretem elégedettnek látni a Mestert. - mosolyogva kortyoltam ismét. - Kissé különc az öreg, de a klánon belül nagy tiszteletnek örvend.
- Egyébként sokszor hallottam már, hogy a Blue Pegasus mágusait alábecsülik. Azt gondolják nálunk csak a külsőségek számítanak, és valójában csak fennhéjázó nyápicok vagyunk. Pedig ez korántsem igaz. Nálunk rengeteg tehetséges mágus van, a Mester pedig elkötelezte magát a jó ügyek mellett, és a klánt is ebben a szellemben bővíti. - ez a reklámszöveg bőven elfért volna a Heti Mágus "Hirdetések" rovatában is. Most vettem csak észre mennyire belejöttem a csacsogásba, amiben egyébként sosem villogtam. Különösen meglepő volt, hogy egy olyan emberrel osztom meg ilyen nagy lelkesen gondolataimat, akit alig pár órája ismertem meg, de ezt a dilemmát elintéztem egy lelki vállrándítással, nomeg persze egy újabb korty finom nedűvel.
- Na és merre mész innen tovább? Vissza Shirotsume-be? Még sosem voltam ott. Miféle hely az? - zúdítottam partnerem nyakába a kérdéseket, mint egy vödör vizet. Zsigeri kíváncsiságom hagytam, hogy felszínre törjön, és magával sodorjon.

- Egyébként sokszor hallottam már, hogy a Blue Pegasus mágusait alábecsülik. Azt gondolják nálunk csak a külsőségek számítanak, és valójában csak fennhéjázó nyápicok vagyunk. Pedig ez korántsem igaz. Nálunk rengeteg tehetséges mágus van, a Mester pedig elkötelezte magát a jó ügyek mellett, és a klánt is ebben a szellemben bővíti.
A csésze mögé rejtettem az arcom. Némileg ráismertem a saját véleményemre, bár én kissé finomabban fogalmaztam volna. Talán nem kellett volna az Ichiya Kotobukis riportra alapoznom... elvégre itt ül előttem az ellenpélda. Rólunk persze nincsenek ilyen vélemények, hisz annyira ismertek nem vagyunk, mint például a Pegasus.
- Na és merre mész innen tovább? Vissza Shirotsume-be? Még sosem voltam ott. Miféle hely az?
- Hogy milyen? Hmm... hát, amolyan békés kisváros, megvan ott minden, amit csak akarsz, de közel se olyan zajos mint Era vagy Magnolia. Ha arra jársz nézz el nyugodtan a 27. utcában az albérletünkbe, Vicius takácsboltja mellett találod.
Belehörpöltem a teámba, és a csészét feltöltöttem a maradékkal. Jóleső sóhajtás szakadt fel belőlem.
- Ha van kedved, egyszer elkövethetnénk együtt egy munkát... elnézve a csapatmunkánkat nem lenne nehéz - mosolyogtam rá csalafintán.

- Ha van kedved, egyszer elkövethetnénk együtt egy munkát... elnézve a csapatmunkánkat nem lenne nehéz.
- Ezer örömmel. - kissé zavarba jöttem, de azért elengedtem én is egy mosolyt. Lenyeltem az utolsó korty teámat, s elégedetten felsóhajtottam.
- Azt hiszem ideje indulni. - szóltam mikor úgy láttam Arashi is végzett. - Köszönöm a teát, a segítséget, és a beszélgetést. Jól éreztem magam. - megint mosolyogtam, megvártam, míg partnerem fizetett, aztán lassan elindultunk kifelé.





/Gomen. Most csak ennyi jött./

- Ezer örömmel - mondta kissé zavarban, de mosolyogva.
- Nagyszerű - ittam meg a teámat. - Szavadon foglak.
- Azt hiszem ideje indulni. Köszönöm a teát, a segítséget, és a beszélgetést. Jól éreztem magam.
- Ugyan, én köszönöm. Pincér! - intettem egy elhaladó felszolgálónak - Fizetnék.
Előkaptam a kis szütyőből a megfelelő összeget, aztán visszacsúsztattam a belső zsebembe, a toll mellé. Kicsit rosszul esett a kényelmes ücsörgés után felállni, de leküzdöttem a nehézséget, és elindultunk kifelé.
Kint közben egész kellemesre kerekedett az idő, és mélyet szippantottam a tiszta levegőből.
- Nos... akkor ahogy megbeszéltük. Ég veled! - intettem.
Elköszöntünk egymástól, majd elindultam a Shirotsumei úton. Furcsán langyos szellő simított végig rajtam, a tavaszias időjárás lassan békés boldogságként telepedett rám.
Felkuncogtam. Ha tűz- és homokmágiát használunk, vajon üveg lesz-e belőle...?

/Köszönöm a játékot!/