Találkozás: Itachi és Arashi

Morogva lépkedtem Magnolia kis számú kétes hírű utcáinak egyikén. Előzőleg fénymágiával foglalkozó köteteket olvastam a városi könyvtárban, és bár esszenciája közel áll a tűzmágiához, egyelőre a legkisebb sikert sem tudtam elérni. Na, de legalább itt némileg nyugta van az embernek a Fairy Tailesektől, bár tudj' Isten... az itteniek úgy néznek rám mintha keresztbe le akarnának nyelni. Épp el akartam indulni valami békésebb környék felé, amikor pár méterrel az orrom előtt repült ki egy tag a bal oldalon lévő kocsma lengőajtaján. Mi a...?
Még pár pillanatig recsegés, ordítozás és elektromos kisülések zaja hallatszott, majd néma csend. Láttam kívülről, hogy egy sötét hajú alak ácsorog a lebuj közepén, hátán hatalmas karddal - épp felszívódott a lába alatt izzó varázskör. Elgondolkodtam. Aki ki tud pucolni egy kocsmát, az nem lehet gyenge. Yuzuha nélkül pedig társ híján maradtam... Egy próbát megér. Megvártam, amíg kijön. Unott arccal nézett felém, és emelte mágiára kezeit.
- Nyugi, nem velük vagyok - próbáltam gyorsan tisztázni a dolgokat. Egy vállrándítással zsebre dugta a kezét.
- Arashi Nagao - mutatkoztam be. - Látom nem vagy kezdő, és hát szükségem lenne egy csapattársra, ha neked nincs, érted mire gondolok... - Nem tudtam hirtelen hogy tegyek fel egy ilyen kérdést. - Persze ha van klánod vagy valami... - folytattam, és éreztem, hogy nagyon hülyén festhetek, ahogy összefüggéstelenül beszélek össze-vissza. Amúgy is, milyen dolog ez, idegenekhez csak így odamenni és letámadni őket egy ilyen kérdéssel? Na persze, az ilyen aggodalmak mindig utólag jutnak az eszembe...

Késő délutánra járhatott, mikor megpróbálkoztam szemeim kinyitásával, az ágyból való kikászálódással. Ez tűnt a legnehezebb feladatnak, hiszen tegnap este elég rendesen a pohár fenekére néztem. Erőt vettem magamon, és mély elhatározással kilöktem magam az ágyból. A padlóra huppanás valamennyire felébresztett, s kifejezéstelenül nyugtáztam, hogy ez a nap is ugyan úgy indul, mint a többi. Magamra öltöttem a ruháim, s elindultam a konyhába valami elemózsiát keresni, amivel lecsendesíthetném idegesítően korgó gyomromat. A konyhában a szakács vigyorogva nézett rám, és elém rakott 1 tál zabkását. Nem értettem, mi ez a jó kedv, hiszen máskor mindig undorral vet oda nekem valamicske ételt. - Biztos fizetésnap - gondoltam magamban.
A polcról levettem, az egyik könyvet, és belekezdtem evés közbeni tanulásomba. Mióta hazajöttem, hogy elnyomjam unalmam, belemerültem a mágia mélyebb tanulmányozásába, s gyakorlásába. A villámokat nem könnyű megidézni, irányítani, ezért elég jó kis elfoglaltság volt, az unalom elűzésére. Általában sötétedésig gyakorlok, s tanulok, aztán megyek megünnepelni a napi sikereket. Bácsikám szűkmarkú lett az elmúlt 6 év alatt, s a cefre fogyasztásomat tartozásként írja fel, s egész este szajkózza, hogy keressek valami állást, mert az adósságot ki kell fizetni. Néha napján elvállalok valamicske munkát, amihez mágust keresnek, de általában Serlon közbenjárásának hála, én egy fityinget sem kapok az elvégzett munkáért, mert egyből lenyúlja a vén dilinyós. Szomorú, de el kell viselni.
Úgy 10 óra felé toppant be az emlegetett szamár, s egyenesem felém vette az irányt.
Már lelkileg felkészültem a prédikálására, de azért jobban örültem volna, ha ma este békében ihatnám meg kikért sörömet.
- Itachi, már megint vedelsz ahelyett, hogy munkát keresnél? Szörnyű vagy! – vetette oda szokás szerint
- Ma este hanyagolj kérlek, nincs hozzád hangulatom. – próbáltam finoman lerázni
- Munka van kölyök, Magnóliában kéne beszélni egy beszállítóval. De sajnos én nem tudok most elmenni, így arra kérlek menj el helyettem, és intézd el a dolgot.
- Szó sem lehet róla, éppen nem érek rá. – vetettem oda flegmán.
- Pedig nincs más választásod.. Levonok két napnyi tartozást a számládból, ha megcsinálod.
- Kezdhetted volna ezzel öreg. Így már nincs mit tenni, muszáj lesz mennem.
Unottan hallgattam végig, ahogy elmagyarázott minden apró részletet.
Reggel felültem az első vonatra, ami Magnóliába tartott, s a hosszú út alatt belemerültem tankönyveimbe. Megérkezésemkor, első dolgom volt, hogy kerítsek valami térképet, mivel eszem ágában sem volt feleslegesen bolyongani.
A kis utcát, ahol a beszállító lakott, hamar megtaláltam, s szerencsémre otthon tartózkodott. Az üzletet lebonyolítottuk, hosszú és fárasztó egyezkedésen mentem keresztül, de végül siker koronázta próbálkozásaimat. Fáradt voltam, s szomjas, nagyon szomjas, így felkerestem a legközelebb lévő kocsmát. Szerencsére csak pár sarokra volt, így hamar ráakadtam. Kikértem egy korsó sört, s letelepedtem az egyik asztalhoz, majd nekiláttam elmajszolni kesernyés itókámat. Nemsokára rá, egy nagyobb létszámú részeg banda rontott be, s elég ízléstelenül beszéltek a pincérnővel. Mivel nem az én dolgom, ezért inkább csendben iszogattam tovább. Hárman közülük odajöttek hozzám, s elég feltűnően méregettek.
- Ez a mi helyünk, húzd el a beled! – közölte nem épp udvarias módon
Mivel nem akartam balhét, ezért átültem egy másik asztalhoz, de ez sem tetszett nekik.
- Nem értesz a szép szóból, takarodj el innen, mielőtt kidekoráljuk a képed!
- Sajnálom, megiszom a söröm, és megyek. – válaszoltam unott hangvétellel
- Nem értettük meg egymást taknyos, most felemeled a valagad a székemről, és elindulsz kifelé!
- Nem kell a bajság, megiszom, és megyek. – próbáltam őket lerázni végre
Nem tudom mi lehetett az oka, hogy belém kötöttek, de elkövették az egyetlen, legsúlyosabb bűnt, amit ember elkövethet, rám borították az asztalt, és ezzel egyidejűleg kiömlött a söröm. Nem tudom ki hogy van ezzel, de számomra a szesz értelmetlen pazarlása égbe kiáltó bűn, amit már én sem nyelhetek le.
Ahogy feltápászkodtam a földről, a hozzám legközelebb állót képen töröltem, aminek hála megtántorodott, és hanyat vágódott, ezek után már minden következett a maga sorrendjében, kocsmai verekedés lett a dologból, annyi kis problémával, hogy én voltam az egyik oldalon, ők húszan meg a másikon, szóval nem voltak egyenlőek az erőviszonyok.
-Rossz emberbe kötöttetek bele. – morogtam , s kezeim varázslásra emeltem.
Öszpontosítottam, összegyűjtöttem az összes mágikus energiámat, és közben varázsszavakat mormoltam: -Lightning Bolt! - az ujjaimból kékes-fehér villám csapott ki,ami eltalálta a legnagyobbat közülük, az illető sisteregve repült neki a falnak. Ezután szépen sorban lőttem ki ellenfeleimet, nem tartoztak a keményebb harcosok közé, egyszerű bajkeverők voltak. Az egyik hátulról akart leütni, azt arcon könyököltem, éreztem orrcsontjának törését. Egy másik, a kijárat felé rohant, így gondoltam besegítek neki, meggyorsítom a távozását.
- Lightning Bolt! –mormoltam, s hátba lőttem a menekülőt, aki ennek hatására villámsebességgel repült ki az ajtón.
Pár percig még eltartott, míg végre sikerült ártalmatlanná tenni a maradékot, akik nagy ordítozások közepette szenderültek kegyes eszméletlenségbe. Biztos nem lehet kellemes, amikor hirtelen beléd csap a villám, de hát ők akarták, nem én erőszakoskodtam, Megérdemelték.
Egy egyszerű sóhajjal nyugtáztam, hogy itt már nincs több dolgom, jobbnak láttam ha odébb állok és keresek egy másik nyugisabb helyet, ahol végre minden baj nélkül megihatok valamit.
Kifelé menet megpillantottam még egyet, akit valamilyen oknál fogva kihagytam. Unottan mértem fel, s emeltem mágiára a kezem. Minél előbb le akartam tudni a dolgot, mivel már kicsit fárasztónak találtam, hogy nem akarnak elfogyni.
- Nyugi, nem velük vagyok. – Tisztázta gyorsan magát.
Egy vállrándítással nyugtáztam, s zsebre tettem a kezem.
-Arashi Nagao - mutatkozott be. - Látom nem vagy kezdő, és hát szükségem lenne egy csapattársra, ha neked nincs, érted mire gondolok...
- Persze ha van klánod vagy valami...
- Itachi Sadamesu, örvendek – mutatkoztam be az illem kedvéért – független vagyok.
Nem tűnt unalmas embernek, így hát felajánlottam, hogy keressünk egy nyugodtabb helyet a beszélgetésre. Aztán majd kiderül, hogy mi sül ki a dologból. Csak annyit tudtam biztosan, hogy ha nem iszok meg egy korsóval, akkor nem leszek képes a további életfunkcióimat fenntartani.

Javaslatára elindultunk, otthagyva a még nyöszörgő alakot a földön. Szóval Itachi... első ránézésre a böhöm nagy kardja alapján zsoldosnak néztem volna, de útközben megtudtam, hogy jóformán csak megszokásból hordja magával. Nagyjából ennyit tudtunk megbeszélni, mert meglepetésemre ugyanabban a negyedben egy hasonlóan "jónevű" kocsmába szándékozott belépni. Kissé csodálkozva követtem. Tipikus késdobálóba léptünk be: korhadt padló, poros asztalok, és már ránézésre is ki lehetett volna osztani minden lelkiismeret-furdalás nélkül a jelenlévőknek fejenként három év börtönt, a csapost is beleértve. Mire észhez kaptam, Itachi már a pultnál könyökölt. Két sört kért. Miből gondolta, hogy sört iszom...? Aztán odafordult hozzám:
- És te?
Megrökönyödésemben én is azt kértem, amit ő. Letelepedtünk egy üres asztalhoz - akadt a piszkos kis lebujban bőven hely. Belekortyoltam a keserű, langyos italba... a legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek nevezhetném azt a valamit, amit kicsapoltak nekem. Kissé jobban körbenézve feltűnt, hogy a kis számú vendégsereg enyhe rosszindulattal tekintget felénk, de láthatóan nem volt kedvük megtámadni két felfegyverzett embert. Jobb láttam azért egy gyors erődemonstrációt tartani, mintha csak Itachinak magyaráznám, hogy milyen mágiát gyakorlok.
- Fire Magic - gyengécske láng jelent meg tenyeremen.
- Ennyi maradt a régi tűzmágiámból - mondtam neki halkan, hogy a többiek ne hallják - persze a széllel jobban tudok bánni - emeltem fel kissé a hangom.
Úgy látszik, ez lecsillapította a kedélyeket, mert fel se nézve, mindenki a korsójára meredt. Megpróbáltam hátradőlni a széken, de a tákolmány olyan hangerővel kezdett recsegni, hogy inkább egyenesen ültem, a támla mellőzésével. Az asztalra könyöklés egyenlő lett volna néhány ártatlan rovar meggyilkolásával, egy teljes napi mosással, valamint egy közepes lefolyású fertőző betegség begyűjtésével, így hát a kezemben szorongattam kupámat. Ismét belekortyoltam sörömbe, megpróbálva kiverni fejemből a koszos rongyot, amivel a csapos törölgette épp a krigliket. Inkább tovább beszéltem:
- Látom, te pedig villámokat használsz. Volt már egy társam, aki villámmágiát űzött, és elég jó csapatot alkottunk, szóval nem hinném hogy gond lesz. De ne csak én beszéljek, mesélj valamit magadról...
Miközben beszéltem, már a második korsó végére járt. Egy kicsit mintha kezdett volna élettelibbé válni. Láthatóan nem zavarta a hely állapota. Érdeklődve hallgattam történetét.

Élvezettel figyeltem az undort képén, amit vélhetőleg a hely minősége aggatott arcára. Látszott rajta, hogy még nem nagyon járt ilyen, hogy is mondjam, lepukkadt lebujban. Szerény véleményem szerint, csak a hely tisztán tartásában volt némi kivetni való, bár az ilyesmi engem sohasem foglalkoztatott, de Arashit szemmel láthatóan zavarta. Ennek ellenére, mégsem szólta meg a körülményeket, aminek hálás voltam, mivel nem hiányzott még egy balhé a helyiekkel. Bemutatott egy kicsit tűzmágiájából, és hangosan ecsetelte, hogy a széllel jobban bánik. Nyilván nyugtalanítónak találta, hogy a helyiek méregetnek minket, ami érthető, ha az ember nem szokott hozzá az ilyesmihez. Kicsit beszélt még, s ismét szóba hozta ezt a csapat dolgot.
- Látom, te pedig villámokat használsz. Volt már egy társam, aki villámmágiát űzött, és elég jó csapatot alkottunk, szóval nem hinném hogy gond lesz. De ne csak én beszéljek, mesélj valamit magadról... –mondta.
Nem volt mit tenni, hiszen én invitáltam meg, így hát belekezdtem történetem mesélésébe.
Elmeséltem neki röviden a 6 éves száműzetett szenvedésem, amit a mesterrel voltam kénytelen tölteni, elmondtam Serlon bácsikám állandó zaklatását, az adósságom törlesztéséről, s hogy milyen ügyben érkeztem a városba.Történetem regélése közben, meglepett arccal vettem észre, hogy kupámból már egy ideje kifogyott a sör. Arashi előzékenyen, már intett is a csaposnak, hogy hozzon még. Jó gesztus, egy ilyen figyelmes csapattárs nem jönne rosszul, ráadásul ketten gyorsabban el tudjuk végezni a küldetéseket, és hamarabb tudom rendezni az adósságom, ha még szerencsém is van, akkor ő mindent elintéz helyettem, én meg a kisujjam mozdítása nélkül juthatok potya gyémántokhoz . Ráadásul már betermeltünk vagy 6 korsónyit, és még mindig tartja a lépést. A következő adag megérkezésével, egy jó nagyot kortyoltam bele, s tovább folytattam.
- Nézd, érdekesnek tűnsz, és élnék is az ajánlatoddal, de mint mondtam, a bácsikám megbízása végett vagyok itt, holnap vissza kell utaznom Shirotsuméba, hogy közöljem a beszállító válaszát. De ha gondolod, és esetleg arra jársz, ugorj be az Asszonybosszantó nevű helyre egy kupicára, hátha kisül valami a dologból – mondtam neki bátorítás gyanánt. Reménykedtem benne, hogy nem vettem el a kedvét az együtt működéstől, s megérti, hogy a feladatomat el kell végeznem, addig nem tudunk együtt dolgozni.

Zavartan fogadtam kijelentését, miszerint "érdekesnek tűnök". Bár tőle ezt akár dicséretnek is lehet venni, mert ahogy kivettem, az italozás mellett az unaloműzés az egyetlen dolog, ami motiválja.
- Shirotsume? Sokat hallottam róla, de még soha életemben nem jártam arra... Minden esetre benézek majd. Remélem, az a város nyugisabb, mint ez itt - mosolyodtam el, majd legurítottam az utolsó kortyot. - Könnyen lehet, hogy előtte viszont keresek valami munkát. Szükségem lenne némi pénzre... kezdek a végére járni a tartalékaimnak - fűztem hozzá, ahogy feltápászkodtunk. Mivel ő rögtön indulni szándékozott haza, a főkapu felé vettük az irányt.
A szokásos nyüzsgés fogadott minket Magnolia főútján. Jövőbeli terveinkről beszéltünk, miközben rutinosan vezettem el Itachit két Fairy Tailes mellett a köréjük gyűlt tömegen keresztül.
- Csatlakozhatnánk esetleg a Titan Nose klánhoz - vetettem fel - mivel mesterem is annak volt tagja, na meg ha nem is a legerősebbként, de legalábbis jó nevű klánként ismerik a népek, így megbízásban sem lenne hiány.
Úgy látszott, hogy nem ellenzi az ötletet. Ezután már aránylag keveset beszélve vágtunk át Magnolián, és végül a könyvtár tájékán búcsúztunk el egymástól egy kézszorítással - pár pillanatig még figyeltem, ahogy egykedvűen ballagó alakja elindul a főkapu felé, majd beléptem a könyvtárba, hogy folytassam tanulmányaimat.