Magánküldetés: Sötét vizeken (Miranda Skyfire, Dead Shadorick, Wakana Yuri)

Hála hatalmas kapitányi szakértelmemnek, a hajó sebesen szeli a kristálytiszta hullámokat. ~ Már csak valami menő kapitányi sapka kéne a fejemre.
Egyre tisztábban kirajzolódnak szemeinkben az előttünk elterülő sziget körvonalai.
Lidérc szeme nem hazudott, minél közelebb érünk a szigethez, annál tisztábban látszik, hogy bizony egy nagy tűzhányó emelkedik ki a felszínéből.
Már majdnem el is érnénk a partot, amikor egy kalózhajó tűnik fel a horizonton. Mi persze azonnal a hajó belsejébe rohanunk, le egyenesen az ágyúk közé.
Miután leértünk a poros helyégbe, – Lidérc matróz hanyagul nem mosta fel – én az egyik mágikus üteg mellett húzom meg magam, miközben a lőrésén keresztül szemlélem az események alakulását.
Hamarosan egy szemrevaló, aranyozott fregatt siklik egyenesen a látószögembe, zászlaján olyan szimbólumokkal, melyeket még sosem láttam ezelőtt. Nagy sajnálatomra, nem állnak meg mellettünk, helyette, egy alak szól át a hajónkra.
- Nocsak-nocsak! Mennyi hulla! Csak nem egy úszó temetőhöz van szerencsénk? – Kérdez rá ironikusan.
A tag szövegeléséből nem derül ki, hogy most mi van, de inkább csöndbe maradok, mert, ha mégis megkajálták a dolgot, kellemetlenül érintene, hogyha a nagy pofám miatt döbbennének rá az igazságra. Kételyeimet végül is egy női hang töri meg, sajnos negatív irányba.
- Starkiller! Lidérc! Én tudom, hogy ott vagytok! Előlem nem lehet elrejtőzni! Fogadjatok meg egy jó tanácsot! Tartsátok magatokat távol tőlünk, amíg még életben vagytok. Ha nem teszitek és türelmem elfogy, akkor keserves kínhalállal haltok! – A nyíláson keresztül nem látom, hogy ki beszél pontosan, de annyi bizonyos, hogy gyönyörű hangja van... ennek ellenére, ledöbbent, amit mond, fogalmam sincs, hogyan jöhetett rá, hogy a fedélzeten vagyunk.
Azonnal agyalni kezdek, hogy most mit lépjünk, de a nő hangja ismét félbeszakítja a gondolataimat.
- Most viszont, mivel annyi társunk vére tapad a kezetekhez, ezért kaptok egy kis leckét. Jó fürdést! – Minél tovább hallgatom ezt a hangot, annál jobban elvarázsol. ~ Blokkolnám, blokkolnám...
- Sajnos szappant nem tudunk biztosítani, de remélem, azért megtisztultok! – Fűzi hozzá, egy már jóval kellemetlenebb hang, majd látom, ahogy a pofás kis lélekvesztő oldalán sorban felnyílnak az ágyúk lőrései.
- Ez baj! – Ordítok fel, majd Lidércre nézek. – Te lőj rájuk vissza... én pedig kimanőverezem a sortüzüket.
Vissza is rohanok a fedélzetre, habár, azt még hallom, hogy Lidérc nem éppen válogatott szóhasználattal kétségbe vonja a kormányzási képességeimet.
Odafent, a hullák között átmanőverezve, a kormánykerékhez rohanok, majd egy erőtejeset pördítek rajta, hogy kitérjünk az ellenséges ágyúgolyók útjából, na meg közelebb kerülni sem ártana hozzájuk.
Ám minden igyekezetem ellenére, képtelen vagyok közelebb kerülni hozzájuk, tökéletesen tartják a távolságot, miközben a sortüzükkel szabályosan szétzilálják a Holtcsillagot. A hajótest, a vitorla, az árbóc; szinte minden súlyos károkat szenved, miközben felém csak úgy száguldoznak a kiszakadt deszkadarabok. Az se túl jó hír, hogy Lidérc még azóta se adott le egy nyamvadt lövést sem.
Ha más nem is, legalább ez változik, hisz kb. fél perccel később hallom, ahogy végre a mi egyik ágyúnk is eldördül. Ám a lelkesedésem hamar aláfagy, amikor látom, hogy a lövés még csak meg se közelíti az ellenséges fregattot, jóval mellette csapódik bele a tengerbe.
- FRANCBA MÁR, ENNÉL MÉG NAGYANYÁM IS JOBBAN CÉLOZ! PEDIG Ő VAK! – Ordítok le a hajó aljára.
Ezután visszarántom a fejem, és... érzem, ahogy a már így is ronccsá lőtt hajó nekiütközik valaminek. ~ Uppsz... asszem’ sikeresen belevezettem a hajót egy zátonyba. ^^”
Persze, Lidércnek is feltűnik, hogy megfeneklettünk, és nem sokkal rá, ő is feljön a fedélzetre, miközben az ellenséges hajó, győzelmét látva, kecsesen tovább úszik.
- Ekkora egy szerencsecsomagot! – Vágja hozzám, láthatóan nincs megelégedve a teljesítményemmel.
- Hát, te se nyerted el az év tüzére díjat! – Vágok vissza.
Ez így megy körülbelül 10 percig, majd Lidérc úgy dönt, jobb lesz, ha azt a maradék kis utat úszva tesszük meg a szigetre.
- Én, mint kapitány, nem hagyom el a süllyedő hajóm. – Fejtem ki a véleményem a dologról.
- Akkor meghalsz, nem hat meg. – Mondja, majd nemes egyszerűséggel beleugrik a tengerbe.
~ Hát.. ha jobban meggondolom a dolgot... jobb lesz inkább, ha én is elmenekülök, úgy legalább bosszút állhatok a hajómért... igen, megismertetem azzal a nővel, mi is az az igazi sötétség, háháháhá.
Még gyors megnézem mit lehet megmenteni a raktárból. Kajával tömve van a hátizsákom, azzal nincs gáz, de fegyverből sose elég, így két pisztolytáskás stukkert felfűzök az övemre.
Ezek után már készen is állok az útra... vagyis állnék... csak az a helyzet, hogy marhára nem tudok úszni. ~ Hozzá vagyok szokva, hogy az égen szállok, vagy a léghajón, vagy Pegasus hátán. Csak hát, szárnyas paripám jelenleg sérült... De talán Virgo tud úszni. Igen, ha ő úszik, én háttal ráfeküdhetek az ő hátára, és még limonádét is szürcsölgethetek, miközben a partra érünk. De nem... ezt nem tehetem, ilyen mértékben nem használhatom ki a legjobb barátomat... MEGVAN!
Végül is, úgy döntök, a kristálymágiám segítségével jutok el a partra.
- Crystal Make! – Mondom, majd egy kisebb átmérőjű kristálylapot hozok létre a tenger peremén, amire ráugrok.
Ezután még egy ilyen lapot kreálok, és, hogy ne pazaroljak el túl sok varázserőt, ezt a két lapot folyamatosan mozgatva alakítom ki magamnak az utat, a közeli sziget homokos partjára.
Amikor célba érek, szomorúan visszatekintek a fennakadt hajómra.
- Szegény Holtcsillag...
- Egy ilyen szerencsétlen kapitánnyal csak idő kérdése volt, hogy ez legyen a dolog vége. – Szól be Lidérc, aki már a parton bámészkodott, mikor én megérkeztem.
- Szerintem meg inkább a legénység volt láma. És különben is, a te csodálatos ötleted volt, hogy ketten nekivágjunk a tengernek.
- Utólag könnyen nagyzolsz, de amikor felvetettem a dolgot nem ellenkeztél.
Így hát, ehhez hasonló, kellemes légkörben vágunk neki az ismeretlen szigetnek, az útirány a vulkán... bele a közepébe, mint mindig...

A hajókázás unalmasabb volt, mint vártam. Azon kívül, hogy Den megállás nélkül énekelt, és a levegőben a közeledő vulkánból kiáradó hamu szaga egyre erősödött, semmi nem történt. És ha ez nem lett volna elég, a gyomrom is felfordult a hullámzástól.
Ahogy közeledtünk a szigethez, jobban szemügyre vehettük annak felépítettségét. A füst forrását szolgáló vulkán a sziget nagyobb részét elfoglalta, legalábbis innen úgy látszott. Elképzeltem, hogy mekkora poén lenne, ha az a vulkán most kitörne. Aztán megpillantottam még valamit közeledni, de ez már nem tetszett olyan nagyon. Egy másik kalózhajót, nagyobbat mint a mienk. Den azonnal leiszkolt a fedélzet alá, én lustán követtem. Odalent az ágyúk közt telepedtünk meg, egy lőrésen figyelve a másik hajót. A jól felszerelt hajó nem állt meg mellettünk, hanem lassan úszott körbe minket, mint a ragadozó aki az utolsó gyilkos marást készül mérni a prédájára. Rossz előérzetem támadt. Egy kalóz érdes hangját hallottuk a hajóról, jó kedvűnek tűnt.
- Nocsak-nocsak! Mennyi hulla! Csak nem egy úszó temetőhöz van szerencsénk?
-De igen, gyertek, tietek! - suttogtam.
- Starkiller! Lidérc! Én tudom, hogy ott vagytok! Előlem nem lehet elrejtőzni! Fogadjatok meg egy jó tanácsot! Tartsátok magatokat távol tőlünk, amíg még életben vagytok. Ha nem teszitek és türelmem elfogy, akkor keserves kínhalállal haltok!
-Mi a p*csa?
Szó szerint. Egy női hang volt ez, Dent teljesen elvarázsolta. Felötlött bennem, hogy talán valami bűbáj, de aztán rájöttem, hogy Den már csak ilyen. A nő mindenesetre amilyen szép hangú volt, annyira ki lehetett érezni a hangjából, hogy nem viccel.
- Most viszont, mivel annyi társunk vére tapad a kezetekhez, ezért kaptok egy kis leckét. Jó fürdést!
A hajó oldalán sorban felnyíltak a lőrések, és több ágyú csöve bukkant elő.
- Ez baj! Te lőj rájuk vissza... én pedig kimanőverezem a sortüzüket.
-Manőverezed?!?!?! Te még arra se vagy képes hogy egyenesen haladj ezzel a hajóval! Legalább próbálj nekik ütközni, azzal előrébb vagyunk!
Én gyorsan megszemléltem egy ágyút. Hogy a rossebbe működik egy ilyen? Nem gondolkodhattam túl sokat, ugyanis a szomszéd hajó ágyúi fülsüketítő dörrenéssel kilyukasztgatták a hajó oldalát. Kinyitottam az ágyú hátulját, láttam hogy van benne golyó. Visszacsuktam, és gyorsan kerestem gyújtóst a kanócnak. Nem találtam, úgyhogy kicsaptam a pengémet, és rácsaptam a kanóc melletti fémre. A felcsapó szikrák a harmadik csapásra meggyújtották a kanócot. Diadalittasan felsóhajtottam, majd gyomorszájon vágott a visszarúgó ágyú, ahogy kilőtte a golyót. Ezt eljátszottam még pár ágyúval, de hamarosan a hajónak már nem is volt oldala.
Felszaladtam a fedélzetre, ám ekkor az egész hajó megremegett és megállt. Zátony. Király, Den kapitány.
- Ekkora egy szerencsecsomagot!
- Hát, te se nyerted el az év tüzére díjat!
Az ellenséges hajó ekkor megfordult, és elment. Mi még téptük egymást pár percig, aztán meguntam, és felmértem a hajónk és a sziget közti távolságot. Nem volt messze, kényelmesen át lehetett úszni.
- Én, mint kapitány, nem hagyom el a süllyedő hajóm. - Jelentette ki Den
- Akkor meghalsz, nem hat meg.
Beugrottam a tengerbe, és úszni kezdtem. A víz hideg volt, de nem törődtem vele. Inkább a víz, mint az az omladozó roncs. Inkább a cápák, mint Den!
A partra kiérve elfáradtam, úgyhogy kifeküdtem a homokba, és kifújtam magam. Láttam, hogy Den is közeledik, úgyhogy gyorsan erőt vettem magamon, és keleti szerzetesekre jellemző ülőpózt vettem föl.
-Köszöntelek, megkeseredett idegen.
Den csak kievickélt a partra, majd megfordult és a zátonyon akadt hajót nézte, ami most végleg megadta magát, és eldőlt. A vízbe csapódva az árbóc úgy tört ketté mint egy fogpiszkáló.
- Egy ilyen szerencsétlen kapitánnyal csak idő kérdése volt, hogy ez legyen a dolog vége.
-Szerintem meg inkább a legénység volt láma. És különben is, a te csodálatos ötleted volt, hogy ketten nekivágjunk a tengernek.
- Utólag könnyen nagyzolsz, de amikor felvetettem a dolgot nem ellenkeztél. De most menjünk a vulkánhoz melegedni, mert fázom!
Így hát összeszedtük magunkat, kiszedtem egy rákot a bakancsomból, majd elindultunk a vulkán felé.

A vulkánhoz vezető út innen már jóval hosszabbnak tűnik, mint a Holtcsillag fedélzetéről.
Egy sűrű, dús aljnövényzetű fatengeren kell átverekednünk magunkat, hogy eljuthassunk a tűzhányóhoz.
Lidérc könnyedén faragja magának az utat csontpengéjével, a dzsungel növényzetének kárára, de én nem akarok beállni mögé, egy hagyományos formájú kristálykarddal haladok mellette.
Az erdő makacsul ellenáll, nem tudunk gyorsan haladni, szinte egy métert se tudunk megtenni anélkül, hogy ne kellene szétvágnunk valamiféle növényt. Egy ideig inkább a dzsungel elleni harcunkra koncentrálunk, nem egymásra, de amikor meglátok az egyik fán egy nagy, vörös orángutánt, amint épp az ülepét vakargatja, nem tudom megállni, hogy ne szóljak be.
- Nézd csak Lidérc, idekeveredett az egyik rokonod is. – Mondom útitársamnak, miközben vigyorogva a majomra mutatok pengémmel.
- Mintha csak téged látnálak. – Vág vissza, majd egy dagadt, gusztustalan lárvára mutat az egyik fa tövében.
Hát igen, nálunk nem tart sokáig a csend. Hangoskodva, egymással versenyezve vagdossuk tovább a dzsungel növényzetét, miközben eddigi kényelmes tempónk, szinte már-már futólépésbe csap át.
Ennek hála, már viszonylag hamar kiérünk az erdőből, habár összességében még így is elmondható, hogy órákig bolyongtunk a fák útvesztőjében.
Kicsit meglepődök, amikor feltűnik, hogy egy kikövezett út vezet a tűzhányóhoz, de végül is nézzük a dolog jó oldalát: végre egyenletes talajon haladhatunk. Így hát tovább kutyagolunk, mígnem a vulkán lábához érünk, ahol egy kisebb falucska helyezkedik el.
Az őserdő fáiból összeeszkábált kunyhók látképéből igencsak kitűnnek a több méter magas, zord fémketrecek, amikben nagy valószínűséggel embereket tarthattak fogva. Ám se a ketrecekben, se a fakuckókban nem bukkanunk emberekre.
Már kezdjük azt hinni, hogy itt egy szál lélek sincsen, amikor furcsa „zene” csapja meg a fülünket, a tábor legnagyobb épületének az irányából.
- Megy a gozos, megy a gozos Kanizsara. Kanizsai, kanizsai állúmásra. Elol ul a masiniszta, ki a gozost, ki a gozost igazítsa. – Hallatszódik a zenének csúfolt ricsaj.
Mivel nem lenne túl előnyös lehetséges veszélyforrást magunk mögött hagyni, ezért közelebbről is megnézzük magunknak azt az épületet. A kocsmaszerűség egy ablakán bekukucskálva vesszük észre, hogy egy tíz fős csoport mulatozik odabent, miközben egy kopasz, sötét bőrű férfi énekel.
~ Elég részegnek látszanak, ha meglepjük őket, egy percbe se telne levágni az egész bandát. – Gondolom magamban, de sajna az egyik kalóz ezt megakadályozza.
Az ablakból látjuk, ahogy az egyik részeg tag, émelyegve kisétál az épületből. Mi megpróbálunk elrejtőzni, hogy ne vesszen oda a meglepetés ereje, de sajna gyorsabban mozog, mint arra számítottunk, valószínűleg a dolga sürgőssége miatt megszaporázta lépeit.
- Kik vagyto- - Ordít fel a férfi, de szava elakad, ugyanis a kristálykardot, amivel még a dzsungel növényzetét aprítottam, a fejébe állítom.
A dobásom pontos volt, a penge szépen beleállt a férfi homlokába, aki azonnal szörnyethal, de sajna annyit sikerült elérnie, hogy a társai felfigyeljenek rá.
A részeg bagázs nagy zsibajt csapva kivonul az épületből, majd szemügyre vesznek minket.
- Ki ez a két bugris? – Kérdez rá az egyik alak.
- Nos, önmagad gondolom ismered, ő pedig itt a társam, Lidérc. – Felelek neki vigyorogva.
- Nemtom, de pakoljuk be őket gyorsan valamelyik ketrecbe, mert az Úrnő pipa lesz! – Hebegi ki egy másik kalóz, amire a társai csak hevesen bólogatnak.
- Den-t nyugodtan bepakolhatjátok az egyikbe, cirkuszba kéne mutogatni ezt az idiótát. – Teszi hozzá Lidérc.
- Cöh, szerintem meg –
- Hue kocsoooog! – Szakítja félbe mondandómat a fekete férfi, és nagy lendülettel meglódul felénk, kezében egy szekercével hadonászva.
- Idióta. – Fordulok felé közömbös arccal, majd végignézem, ahogy Lidérc a pengéjét kicsapva lefejezi a szerencsétlent, pár szempillantás alatt.
- Ebből én se akarok kimaradni. Crystal Make: Sword! – Fűzöm hozzá, majd a hátizsákomat magamról ledobva, mindkét kezemben egy-egy kristálykardot materizálok.
Azonnal a kalózok közé vetem magam, és hárítom az ellenem irányuló első csapásokat.
- Steel Claws! – Ordít fel az egyik férfi, majd a kezéből hirtelen kiálló vaskarmokkal felém súlyt.
A mozgásán látszik, hogy nincs teljesen magánál, hála a piának. Ezt kihasználva, el tudok úgy hajolni a vágása elől, hogy az az egyik társa hátát roncsolja szét.
- Megvagy! – Mondom neki vigyorogva, majd pengémmel rácsapok a karjára, miközben visszahúzza azt.
- Nem hinném. Iron Armor! – Vágja rá, majd a karját végignövi egy acélréteg, amiben még a mágikus kristálypengém is elakad.
- Steel Claws! – Mágiájával a másik kezén is vaskarmokat kreál, majd felém csap velük.
A fejemet veszi célba, de én még idejében hátracsapom az állam, majd behátrálok. Közben hallom, ahogy hátulról felém kajtat az egyik szeszkazán, de akkora robajjal teszi azt, hogy hátra se kell fordulnom, egyszerűen csak magam mögé szúrok az egyik pengémmel, ami be is válik, érzem, ahogy átdöföm a férfi hasfalát.
- Sand Blade! – Visszhangzik a levegőben, majd látom, ahogy egy sűrű homokpenge felém száguld.
- Még ez is... – Sziszegem, majd a két kardom keresztezésével semlegesítem a támadást.
A sűrű homok ereje kissé hátrébb lök, de így legalább van időm körbenézni, hogy mi is a helyzet pontosan. Lidérc is harcol, már elég sok kalózt levágott, de még páran talpon vannak, köztük a két mágus is.
Kifújom magam, megtöltöm friss levegővel a tüdőmet, majd újabb rohamot indítok. A fémmágust veszem célba, ám bevágódik elém egy férfi, tőreit csapásra emelve.
Kissé előre hajolok, a jobb karomban lévő kardomat a férfi gyomrába hajítom, majd a földről elrugaszkodva, zuhanás közben lefejezem a másik pengémmel. A fickó forró vére azonnal feltör a nyakából, és kis zivatarként hullik alá arcomra.
- Iron Bullet! - Mondja közben a fémmágus, és a levegőben több tucatnyi kis vasgolyót hoz létre.
- Crsytal Make: Sword! – Teremtek egy új kardot, az eldobott helyére, majd felkészülök a támadásra.
A férfi nem is várat sokáig, megindítja felém a lövedékhullámot. Próbálok a kardjaimmal védekezni, de a hideg fémszilánkok több helyen is felszakítják a bőrömet, könnyebb sebeket ejtve.
- Franc... – Sziszegem, majd az utolsó golyókon átvágva magamat megiramodok a mágus irányába. A fejére célzok az egyik kardommal, majd amikor az elől elhajol, azonnal utána szúrok a másik pengémmel is, de azt meg az acélkarmaival hárítja. Közelharc bontakozik ki, de én vagyok főlényben, hiszen a kardjaim hosszabbak az ő karmainál, na meg az se elhanyagolható tényező, hogy a tag csontrészeg. Labilis mozgását kihasználva, sikerül több helyen is megvágnom, habár egyik se túl súlyos, mindig pont az utolsó pillanatban hajol el, így elkerülve a mélyebb vágásokat.
Ennek ellenére kezdek felül kerekedni rajta, amikor hallom, hogy megint hátba akar támadni valaki. Mivel nem akarok két tűz közé szorulni, az épület irányába rohanok, majd annak falárról visszarugaszkodva, pördülök egyet a levegőben, így kicselezve a két támadómat, akik követtek.
- Crsytal Make! – Mondom, még mielőtt földet érnék, így teremtve jópár méretes kristálytüskét a talajon.
A fémmágus elugrik a mágia elől, ám a segítője már nem ilyen szerencsés, neki valósággal széttépi a gyomrát, az egyik, kb. másfél méter hosszú, srégen kicsúcsosodó kristályszilánk.
Földet érve a mágus azonnal nekem ront, a lendülete miatt kicsit be is hátrálok, háttal a nagy épület iránya felé torlódok. Mikor már érzem, hogy nem sok terület maradt köztem és a fal között, hirtelen leguggolok, így hagyva, hogy az ellenfelem a deszkákba csapja vaskarmait.
- Nem inni kell aranyapám, nem inni! Megoldást kell találni... és én már tudok is egyet! – Mondom neki vigyorogva, majd akcióba lendülök.
Guggoló helyzetemből a nyelőcsöve felé szúrok, de ő semlegesíti a támadást, ismételten csak a vaspáncélját használva, amit ezúttal a nyaka köré von fel. Nem illetődök meg, másik karomból szándékosan elejtem a kardomat, és rámarkolok a beszorult csuklójára, hogy azt még véletlenül se tudja kihúzni. Közbe persze a szabad kezén lévő karmokkal felém csap, ejt is egy szép sebet a mellkasomon, de még mielőtt visszahúzhatná a karját, teljes erőmből ráharapok. A felkarjából azonnal spriccelni kezd a vér, be egyenesen a számba, ahonnan kis patakként csordogál tovább a talajra. A fájdalom azonnal feloldatja vele az összes testén lévő fémmágiát, én pedig a harapásból elengedve, a bal kezemben lévő pengével, csuklóból levágom a sebesült karját.
- Guááá! – Ordít fel a férfi fájdalmában, de nem sokkal ezután végleg el is hallgat, ugyanis nagyra tátott száján keresztüldöföm a pengémet.
A kristálykardot markolatig belenyomom a mágus szájába, ami a tarkóján átfúródva, azonnal megöli a fickót.
- Starkiller kapitánnyal nem szórakoztok! – Jelentem ki véres vigyorral, majd körbenézek.
Elégedetten veszem tudomásul, hogy Lidérc matróz is jó valamire. A homokmágus halott, akárcsak mindenki más is, kettőnket leszámítva. Habár, azt meg kell hagyni, hogy Lidércen is meglátszanak a csata nyomai. Ha most aggodalmaskodó jófiúk lennénk, megállnánk kipihenni a csata fáradalmait, de mivel nem vagyunk azok, egyértelmű, hogy folytatjuk az utunkat.
Persze, előtte még gyorsan átfésüljük a tábort, elvégre sose lehet tudni, hogy nem bujkál e még valahol valami ölnivaló. Hullajelöltet nem is, de friss vizet találok a nagy épületben, amiből először kortyolok, majd lemosom vele magamról a sok vért.
Sebeim ugyan vannak, de egyik se olyan mély, hogy kötözésre szorulna, bőven elég nekik, hogy lefertőtlenítettem őket vízzel. És különben se szeretném emiatt megidézni Virgo-t, így is örülök neki, hogy a csata közben nem kellett használnom, így sok mágikus erőt spóroltam meg magamnak, amire szükségem is lesz... úgy érzem, a java még csak ezután jön.
Az épületből kisétálva visszaveszem magamra a még korábban eldobott, kajával megtömött hátizsákom, majd Lidérccel együtt folytatjuk az utunkat, ami a tűzhányó oldalába vezet.
A köves úton viszonylag hamar el is érünk egy pofás kis barlanghoz, ami dizájnos előtéri csontvázakkal, jajveszékelő hangeffektekkel, és kellemes fűtésrendszerrel büszkélkedhet.
- Na, kezdődik az igazi buli... – Jelentem ki vigyorogva, miközben kékhajú útitársammal együtt belépünk a sikoltozásoktól visszhangzó tárnába.

Egy kisebb dzsungel állta az utunkat a vulkánhoz. Persze ha már itt van két kardforgató, akkor a buja aljnövényzet sem állhat az utunkba. Én kicsaptam a pengémet, Den készített egy kristálykardot, és elkezdtük aprítani az erdőt magunk előtt. Bár nem értettem, mi a fenének nem áll mögém, de nem érdekelt. Mikor kicsit előrébb haladt mint én, rágyorsítottam. Mikor gyorsítottam, ő is sietősre fogta a tempót. Gyakorlatilag kiírtottuk magunk előtt a természetet, de hát mi mást tehetnénk, ha egyszer útban van? Ez amúgy nem lenne gond, de már legalább az ötödik sündisznóba léptem bele, a csizmám úgy nézett ki mintha a kis tüskés állatokat direkt hozzá tervezték volna díszítésként.
Den egyszercsak felmutatott egy fán ülő nevetséges majomra.
- Nézd csak Lidérc, idekeveredett az egyik rokonod is.
Én megpillantok magam előtt egy nagy szőrös, zaftos hernyót.
- Mintha csak téged látnálak. - mutatok rá, majd ketté vágom a szerencsétlen kis teremtményt, és tovább haladok.
Persze a sértegetések elkezdtek záporozni, amit az előttünk felbukkanó fák aprításával tettünk még nyomatékosabbá. Akár még dühlevezetésnek is nevezhetném azt a kis túrát, jó érzés volt élesíteni kicsit a pengémet, na meg a nyelvemet is.
Kis idő múlva a természet makacs fala véget ért, és egy kikövezett útra bukkantunk. Furcsálltam először, de nyilvánvaló a civilizáció apró jele ha egyszer kalózok tanyáznak errefelé. Ki tudja, lehet hogy a szigeten hosszú távra telepítettek egy tanyát, vagy volt itt egy város, amit ezek a barmok kifosztottak és elfoglaltak. Végülis tök mindegy, minket annyiban érint, hogy nem kell bedarálni a fél dzsungelt magunk előtt, és alattunk szilárd talaj terül el, nem pedig latyakos, saras, bogaras, sünös avar. Apropó sün, nagy nehezen letépem az egyiket a csizmámról, és Den fejéhez vágom. Jót kacagok rajta, Den pedig csak egy kézjellel fejezi ki nemtetszését.
Hamarosan egy falura bukkanunk. A faházak közt fémketrecek voltak hanyagul elhelyezve, nyilván embereket tartottak benne. Hát igen, kegyetlen időket élünk... mindenesetre nem találtunk senkit itt, így hát tovább mentünk. Pár lépés múlva szörnyűséges ...öm...ének törte meg a csendet.
- Megy a gozos, megy a gozos Kanizsara. Kanizsai, kanizsai állúmásra. Elol ul a masiniszta, ki a gozost, ki a gozost igazítsa.
-Te magasságos egek... ha a kutyám így vonyítana, agyon kéne ütni...
A zaj forrása az egyik épületből jött, ami nyilván valami kocsma lehetett. Odalopóztunk, és próbáltunk egymásnak mutogatni, hogy hogyan lepjük meg őket. Ez persze kudarcba fulladt, és mikor már elegem lett az egészből, kicsapódott az épület ajtaja, és kitántorgott belőle egy férfi. Először azt hittem, hogy megsérült, úgy tántorgott, de a rögtön arcomba csapódó pálinka szag gyorsan ráébresztett az igazságra. Mielőtt kettőt szólhatott volna, Den a homlokába hajította a kardját. A dobást egy elismerő füttyentéssel jutalmaztam.
Megérkeztek a fickó haverjai is, 2 mágus és 7 ember. Mind olyan részegek voltak mint a disznó, szerintem azt se látták, hogy mi történt a haverjukkal.
- Ki ez a két bugris? – Kérdez rá az egyik alak.
- Nos, önmagad gondolom ismered, ő pedig itt a társam, Lidérc.
'nyád
- Nemtom, de pakoljuk be őket gyorsan valamelyik ketrecbe, mert az Úrnő pipa lesz! – Hebegi ki egy másik kalóz, amire a társai csak hevesen bólogatnak.
- Den-t nyugodtan bepakolhatjátok az egyikbe, cirkuszba kéne mutogatni ezt az idiótát.
- Cöh, szerintem meg –
Egyszercsak egy fekete fickó ront felénk, szekercével a kezében. Olyan furcsa volt a tekintete, nem tetszett.
- Idióta.
Egyetlen csapással levágtam a fickó fejét. Az élettelen test nagy csattanással ért földet, a fej pedig elgurult. Még van a két mágus, és 6 csíra. Megropogtattam a nyakamat, és intettem a többi kalóznak, hogy szép sorjában jöhetnek ők is. Den két kristályszablyát készített, és megpörgette őket maga előtt.
- Ebből én se akarok kimaradni.
Den a kalózok közé vetette magát. Rögtön összeakaszkodott az egyik mágussal, aki történetesen fémmágus volt. A másik mágus is olyan szintűnek látszott, mint akivel Den harcolt, márpedig szégyen szemre én még nem értem el azt a szintet. Amíg ezen agyalok, nekirontok a kisebb kalózoknak. Szánalmasan próbálna védekezni, de hamar belátják, hogy mind hiába! Két csapás, a fickónak leesik az egyik keze, és felszakad a torka
Öt...
Egy hárítás, majd egy szúrás. A pengém a részeg kalóz gyomrán keresztül a gerincébe fúródik.
Négy...
Hátrapördülök, szembe találom magam a következő kalózzal, aki egy hajlított szablyát lóbál maga előtt. Lustán félrecsapom a fegyvert, és előrerúgok, de a lábam nem éri el a fickót. Nem is ez volt a cél. A csizmámról egy sündisznó repül le, és a tüskéi beleállnak a kalóz arcába. Az sikoltva elejti fegyverét, és megpróbálja leszedni a kis állatot. Én egy pillanat alatt ott termek, és derékben ketté vágom a férfit.
Még három...
Ekkor látom hogy Den szorult helyzetben van, ugyanis a fémmágus mellett a homokmágus is rá támadt. Szívese ott hagytam volna, de egyedül nem fogok elbírni a két mágussal. Egy homok penge csapódott Dennek, de a következő pillanatban már ott is termek a homokmágus előtt. Az gyorsan hátraugrott, bár látszott hogy a pia eléggé megszédítette.
Kihasználva a zavarát odaugrottam, és lecsaptam.
-Sand Shell!
A pengém egy homok burokra csapódott. Jó kis védelem, de kevés lesz! Elkezdtem csapkodni a burkot, ahol csak értem. A burok meggyengült, és itt-ott már be is szakadt. Ám ekkor a mágus meglepett.
-Sand Hedgehog!
Tüskék csapódtak ki a burokból.
-Nem volt még elég a sünökből mára?!
A tüskés felhasították a bőrömet pár helyen, de komoly sérülést szerencsére nem okoztak. Ekkor lehullt a burok, és a mágus felegyenesedett. Látszólag azt hitte, hogy a tüskék felnyársaltak. Tévedett. Ez pedig az életébe került.
Gyorsan odaugrottam és szúrtam.
-Sand Fist!!!!
Az ökle köré homok gyűlt, és lesújtott. Pont pofán talált, de az én pengém se tévesztett célt. Bár az orrom hangos reccsenéssel kimozdult, a pengém a mágus szívébe fúródott. Anyáztam egy párat, majd kirántottam a férfiből a fegyverem.
-Kis homokos...
Visszafordultam Den irányába. Ő is épp végzett a fémmágussal. A maradék három kalóz kétségbeesetten rontott nekem. Egy csapás a láb vonalában. A három kalóz összerogyott. Két csapás a tarkókra.
Már csak egy maradt!
Az utolsó kalóznak pont keresztbe elvágtam mindkét térdét, amikből patakzott a vér a földre. Nyögdécselve próbált elkúszni előlem, de a szánalmas próbálkozás felesleges volt.
-Ne feledd haver... az ital öl!
Belevágtam a pengém a hátába, megforgattam egyszer, majd kirántottam. Büszkén tekintettem végig áldozataimon.
Bár többet gyilkoltam, Den teljesítménye a fémmágus ellen elismerésre méltó volt. Bevallom, lehet veszítettem volna a fickó ellen...
-Na gyerünk tovább!
Bár piszkosul elfáradtam, elnyomtam az érzést, és a vulkánhoz vezető útra koncentráltam. Jó móka volt ez a kis harc, és hát ez egy részeg bagázs volt, nem több... és ami ezek után következik, az akaratlanul is gonosz mosolyra húzza a számat!

Minél mélyebbre érünk a hegy gyomrába, annál inkább érződik a benne kavargó lávafolyamok hője. Bár, a felsőtestemen mindössze egy hátizsák és az ujjatlan felsőm van, mégis úgy érzem magam, mintha egy kemencében volnék... bár, gyakorlatilag, abban is vagyok, csak a formája más.
Viszont, ami már jobb hír, hogy felesleges csendben lopódznunk, hiszen az egész tűzhányó visszhangzik a jajveszékelő sikolyoktól... persze, talán kicsit morbid ezt jó hírnek felfogni, de hát, ez van, mindennek a jó oldalát kell nézni.
A forrósággal arányosan, a járat átmérője is egyre inkább növekszik, ahogy egyre előrébb halladunk.
Első ellenfelünkre se kell sokat várni, egy kalóz képében kapjuk meg, aki szerencsénkre nem lát meg minket. Egy járat elején bámészkodik, nekünk háttal állva, és mire kiszúrja Lidércet, ő már vigyorogva ledöfi a tagot... nos igen, Lidércnek kétségkívül jobbak az érzékszervei, mint nekem, így ő hamarabb észrevette az illetőt, mint én. De mindegy, majd behozom a lemaradásom... Hiszen, ahol egy van, ott akad több is – tartja a mondás... ~ Vagy várjunk csak... ilyen mondás nincs is, vagy van? Á, tökmindegy...
Végül is, arra nem sikerül rájönnöm, hogy létezik e ilyen mondás, de az bizonyos, hogy nem alaptalan a gondolat, hiszen utunkat folytatva, egy hatalmas barlang pereménél kötünk ki, mely tömve van kalózokkal... de nem csak velük.
A lávafolyamok kőzetes partjainál felállított ketrecekben tucat számra sínylődnek az emberek, köztük nők és gyerekek is. A ketrecek mellett, másfajta gépezetek is meghúzódnak, de azok se tűnnek túlságosan emberbarátnak, sőt...
Mivel ezeket a gépeket, élénken izzó energiafonalak kötik össze a tutajokkal, melyek a lávafolyamon úsznak, feltételezhetően, az emberek életenergiáját szívják ki. Sejtésemet csak tovább erősíti, amikor feltűnik, hogy egy sikoltozó kiscsajszi elájulásával párhuzamosan, a hozzá tartozó energiamadzag fénye is elhalványul. Ámbár a kalózok nem vacakolnak sokat, gyorsan leszedik a gépről az eszméletlen lányt, majd testét félredobva, egy kisgyereket tesznek a helyére, és lás csodát, a fonál ismét felizzik.
Különös egy mechanizmus ez, meg kell hagyni... bár, fogalmam sincs, mi lehet olyan fontos a kalózoknak, amiért tutajaikhoz ilyen erőforrást használnak fel. Mármint, annyi bizonyos, hogy a tutajok kutatói szerepkört töltenek be, hisz a rajtuk álldogáló kalózok, fém rudaikkal a lávát kavargatják, várva, hogy azok valamelyike beleütközzön a keresett tárgyba... mármint, gondolom én, aztán lehet, hogy csak levest főznek, a kalóz nagyi receptje szerint. De, még, ha igazam is van, és kutatnak valami után, felmerül a kérdés, hogy mi értékes lehet a lávában...
Bár, az is igaz, hogy nem elmélkedni vagyunk itt, hanem ölni. A mester is megmondta, el kell taposni az összes hulladékot, kivétel nélkül.
~ Nem arról van szó, hogy hőst játszva kimentem a sok idiótát... egyszerűen csak arról, hogy gyilkológépet alakítva levágom az ellenségeim, a többinek pedig ma van a szerencsenapja, hogy így teszek. – Győzködöm magam, majd Lidérc felé fordulok. Látszólag eddig ő is a barlangot kémlelte, gondolom felmérte a terepet, annak előnyeit és buktatóit.
- Akkor kezdjük... – Mondom alig hallhatóan, majd szép lassan lecsúsztatom magamról a hátizsákom.
A táska földre esésével egy időben, hatalmas sebességgel lövöm ki magam a kalózoktól zsúfolt helységbe.
- Crsytal Make: Sword! – Aktiválom mágiámat futás közben, aminek segítségével jobb karomban egy kristálykardot materizálok.
Nem habozok sokat, pengémet azonnal belehajítom a hozzám legközelebb álló kalóz gyomrába. A sok idiótának fogalma sincsen, mi történik, csak bambán néznek ki a fejükből, miközben én kicibálom kardomat, első áldozatom hasfalábóll, még mielőtt az összeesne. Ugyanazzal a lendülettel, fordulok 90 fokot, majd neki háttal állva, tövig beledöföm pengémet egy tagbaszakadt férfi gyomrába. Szájából kifortyog a vére, miután teste szabályosan ráhúzódik a pengémre. Hogy gyorsan leszedjem az ürge testét a kardomról, kézfejemmel arcon csapom, és ugyanabban a pillanatban kirántom fegyveremet a hasfalából, ami így könnyedén kiszakad a fickó testéből.
- Crystal Make: Sword! – Hozok létre egy másik kardot, most már a bal karomba is.
Közben már Lidérc is bekapcsolódott a harcba, ugyanakkor a kalózok is feleszméltek. A ketrecekben sínylődő emberek püfölni kezdik a rácsokat, és ordibálnak, hogy szabadítsuk ki őket, de egyelőre nincs időm erre... túl sok az ellenség. És, csakhogy ne legyen unalmas az életem, a csillagszellemeimnek se veszem hasznát... Pegasus ezüstös kulcsa még mindig túl halvány, ami azt jelenti, hogy jelenleg képtelen vagyok megidézni; Virgo pedig ilyen kőzeten hasznavehetetlen, hiszen csak belefúrná magát a lávába. ~ Szóval marad a jó öreg kézitusa.
Még két kalóz van a közvetlen közelemben, egyikük nekem is támad szablyájával, ám én egyik kardommal félrecsapom a fegyvert, a másikkal pedig srégen keresztülvágom a férfi felsőtestét. A másik hullajelölt már nem ilyen bátor, védekező állást vesz fel, és úgy várja támadásomat. Persze, nem váratom sokáig, egyik kardommal félrecsapom fegyverét, majd gyomron rúgom. A szerencsétlen kalóz, hála jól kivitelezett rúgásomnak, egészen a láváig szál, ahol aztán vérfagyasztó kiáltozások közepette porrá ég.
- Fire Ball!
- Stone Spikes! – Hallom magam mögül a mágiák neveit.
Mire megfordulok, már egy fejnyi nagyságú tűzgolyó száguld az irányomba, ami elől ugyan sikerül elugranom, de a két mágus támadása túl jól koordinált volt... a földet érkezésem helyén sziklatüskék szakadtak ki a felszínből, és ugyan kicsit sikerült megváltoztatnom az esésem szögét, az egyik tüske még így is belekapott az oldalamba.
- Franc... – Sziszegem, miközben tenyeremet a vérző oldalamhoz szorítom.– De hát, nincs rosszalkodás vér nélkül, igaz? – Emelem véres tenyeremet az arcomhoz.
A sebem kissé szúr, de ennek ellenére, nem jelentős... közel se elég ahhoz, hogy meggátoljon az ellentámadásban.
Két kardomat megpördítem magam mellett, majd szárnyakként kitárva őket, meglódulok az ellenfeleim irányába.
- Fire Ball! – Lő ki rám egy újabb tűzgolyót a tűzmágus.
Futás közbe testemet oldalirányosan elfordítom, így ezt a támadást is elkerülöm, majd a földről elrugaszkodva, egy akrobatikus mozdulattal beugrok a két mágus közé. A tüzes fószer, aki így már velem szemben áll, gyorsan eszmél, és hátraugrik, ám a mögöttem álló társa már nem ilyen szerencsés. Még mielőtt ismét használhatna valamiféle földmágiát, vagy egyáltalán feleszmélhetne, a hasfalába mélyítem egyik pengémet, a másikat pedig a kezemben megperdítve, az állába szúrom. Hogy ne legyen unalmas a kivégzés, mágikus fegyvereimet nem kihúzom a férfi testéből, hanem oldalirányosan elrántom őket, így szétszabdalva a testét.
Forró, bíborvörös vér csapódik a tarkómra, miközben vigyorogva a tűzmágus szemébe nézek.
- Franc... ti meg hogy.... Fire Magic! – Néz vissza rám félelemtől eltorzult arcával.
Karjával felém csap, majd annak sugarában egy tűznyaláb izzik fel. Mindazonáltal, a támadás átmérője nem túl nagy, és túl pontosnak se mondhatnám, így sikerül lehajolnom előle, majd ellenfelem elé becsúszva, a törzsébe vágom egyik pengémet. Érzem, ahogy a kristálykard átszeli az ellenfelem gerincét, ugyanakkor nem sikerül egy vágásból kettécsapnom a testét. Persze, elég nagy udvariatlanság lenne tőlem, ha nem fejezném be a megkezdett munkámat, pont ezért visszarántom a kardomat, majd a bal karom minden egyes izmát megfeszítve, szabályosan kettécsapom a férfi meggyengült testét, amit már szinte csak a lélek tartott egyben.
- Uheheheheheeee! – Zengi be őrült nevetésem a barlangot, miközben a mágus kicsapódó vére az arcomra hullik.
Ugyanakkor, tudom, hogy ez így nem fog menni... túl sokan vannak kettőnkre. Ráadásul, ebben a hőségben nagyon nehéz harcolni... még alig öltem párat, de már szabályosan ég a testem, és a bőröm egészén végigfolyó izzadtság szinte teljesen megőrít.
~ Nos, azt hiszem nincs más választásunk... ha annyira ki akarnak jönni, rajtam ne múljon. – Határozom el magamban, majd újult lendülettel kezdek el rohanni a ketrecek irányába.
Célom elérésében egy buzogányos hegyomlás próbál meggátolni, természetesen nem sok sikerrel. Futás közben a torkába hajítom egyik pengémet, majd egy fordulással kitépve onnan, lecsapom a közeli ketrecen csüngő zárat. Mágikus kristálykardom úgy átvágja azt a silány fémet, mintha csak papírból volna, az azon kiömlő emberáradat pedig megindul a szélrózsa minden irányába.
Hamarosan harcba is keverednek az őrökkel, így csökkentve számbeli lemaradásunkat, valamint ütlegelni kezdik a többi ketrec ajtaját, hogy minden fogoly kiszabadulhasson... persze, sokan meg fognak halni közülük, de hát ilyen ez.
Épp a tutajok felé kezdek rohanni, amikor az egyiken felkiált egy kalóz.
- Megvan! Megtaláltuk! – Húz ki a lávából egy vörösen izzó dobozt, a kezében szorongatott fémrúd segítségével.
A cucc látszólag teljesen sértetlen, ami eléggé fura, ha azt nézzük, hogy egy lávafolyam fenekén pihent... bármi is az, nem hétköznapi.
- Fogd a szajrét Phillip és meg se állj a Főnökig! – Szól rá a fickóra egyik keménykötésű társa.
Phillip barátunk nem is hezitál sokat, aktiválja halványzöld mágikus pecsétjét, majd elrepül a helyszínről.
~ Ez így nem jó... tudni akarom, mi van a dobozban, de képtelen vagyok utána menni. Pegasusszal még menne, de a kristálymanipulációnak ez túl meredek... – Futnak át agyamon a lehetőségek.
Végül is, csak egy választásom van... a dobozt figyelmen kívül hagyva, be kell fejeznem a csatát.
- Crystal Make! – Teremtek egy ahhoz hasonló deszkát, mint amilyennel a Holtcsillagot is elhagytam.
A saját maga által teremtett kristályokat, valamilyen szinten képes mozgatni a megalkotója, ez történik akkor is, amikor a kristályszilánkokat az ellenfele irányába sodorja... persze, ez egy egybefüggő, nagyobb objektumnál, mint amilyen a deszkám is, már sokkal nehezebb. Az már pedig csak hab a tortán, hogy itt sokkal keményebb dolgom van, mint korábban, hiszen ott egy hatalmas partra kellett kiérnem, itt pedig egy kis tutajt kell eltalálnom, egy hatalmas lávafolyam közepén... és, ha elhibázom... nos, mondjuk úgy, hogy akkor soha se lesz egy fehér hajú kis gaztevő se, akire ráhagyhatnám Virgo kulcsát.
~ Rajta, menni fog... – Szedem össze a gondolataimat, mielőtt felpattanok a deszkára.
Mély levegőt veszek, majd megindulok előre... ééééés.... csatt. A forró láva felett átsikló deszkám, egyenesen az egyik tutajon nézelődő kalóz fejébe áll bele, aki azonnal szörnyet hal. Még mielőtt holtteste lefordulna a hajóról, bele egyenesen a hömpölygő lávába, gyorsan visszaszaltózok a deszkáról, pontosan a tutaj közepére.
Ott aztán a sok fafejű értetlenkedését kihasználva, halomra ölöm őket... mindkét karomat kinyújtva, azonnal ledöfök egy-egy fickót, majd pengéimet visszarántva, pördülök egyet, és még kettőt levágok, akik közben nekem rontottak. Lendületemből mit sem veszítve, egyik kardommal homlokon hajítom a maradék két túlélő egyikét, majd a még megmaradt pengémre, mindkét kezemmel rászorítok, és lesújtok utolsó ellenfelemre, aki az észt osztotta Phillip-nek. Ám, ez a támadásom kudarcba fullad...
- Ex-Quip: Double-Twang Katana! – Mondja, majd megidéz egy duplapengés katanát, melynek egyik végével könnyedén blokkolja első próbálkozásomat.
- Crystal Make: Sword! – Pótlom az elhajított pengémet, így ismét mindkét karomban van már fegyver.
A hulláktól zsúfolt, forró tutajon heves közelharc bontakozik ki köztem, és a fegyvermágus között, miközben a lélekvesztő a part felé veszi az irányt, hála az egyik holttestnek, ami a kormánylapátra zuhant rá. Lassan, de biztosan hátrálok, miközben a kalóz hol egyik- hol másik pengéjével támad, kétvégű fegyverével, én pedig próbálom hárítani próbálkozásait. Persze, közben arra is ügyelnem kell, nehogy felbukjak valamelyik hullában, na meg a hajó peremét se kéne túlzottan megközelítenem, hiszen akkor fegyvermágus cimborám könnyedén a lávába lökhet.
Gyors ütésváltások követik egymást, pengéink egyre hevesebben szikráznak, csattanásaik pedig egyre tisztábban kivehetőbbek... bár, ezen változtatnom kell. Az egymást pihenés nélkül követő csatározások már teljesen leszívtak... az izmaim egyre jobban égnek, a sebeimmel együtt, és már az éberségem sincs a toppon...
~ Gyorsan be kell ezt fejeznem. – Ezen gondolatomtól vezérelve, hirtelen leguggolok egy, a fejemre irányuló csapás elől, és srégen felvágok egyik pengémmel.
Ám ellenfelem éber, katanája alsó pengéjét visszahúzva blokkolja a támadásom... legalábbis, az egyiket. Arra viszont már nem számít, hogy a szabad fegyveremmel, hirtelen átdöföm az egyik combját... márpedig, azt teszem. Kardomat tövig belemélyítem a fegyvermágus húsába, ami így teljesen átszakítja a férfi végtagját.
- Guáááááááááááááá! – Ordít fel ellenfelem fájdalmában, majd olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok.
Egyik karjával elengedi a katanáját, majd hirtelen rászorít vele a kardot szorongató csuklómra, még mielőtt visszahúzhatnám azt... a következő dolog, amit érzek, fájdalmas hidegség, mely az egész testemet átjárja...
A kalóz, katanája egyik pengéjét srégen beleszúrta a vállamba, úgy, hogy annak vége, a hátamból törjön elő. A testemből kiszáll minden erő, mindkét pengémet elejtem, majd miután ellenfelem kirántja belőlem katanáját, erőtlenül összeesek.
Mivel nem haltam meg, feltételezem, hogy nem talált létfontosságú szervet... ugyanakkor, nagyon nehezen jutok levegőhöz... talán megkarcolhatta a tüdőmet... nem tudom. A levegő elképesztően forró, de mégis fázok... a bőrömet kellemetlenül hűti a fedélzet eredetileg forró, deszkás padlózata, látásom pedig teljesen elhomályosodik... mindennél jobban le akarom csukni a szemeimet. De valamiért mégis kapirgálni kezdem ujjaimmal, a recés, forró deszkákat, kardom után keresgélve... közben a tutaj nekiütközik a kőzetes partnak, ellenfelem pedig elhagyja a hajót... hallom halk, fájdalmas, ugyanakkor magabiztos, büszke lépteit, ahogy ismét csatába indulnak. ~ De nem... ezt nem hagyhatom így... rá kell markolnom a pengémre... a Grimore Heart sose veszít... ezen a világon nem létezik a miénknél erősebb céh... mi vagyunk a legerősebbek... nem veszíthetek, SOHA!
És igen... az ujjaimmal rátapintok valami hidegre... a kardom markolata lesz az... lassan, de biztosan egész tenyeremmel rászorítok, és érzem, ahogy hidegsége, frissítő szellőként járja át égő testemet. Nem fogok veszíteni... minden erőmre szükségem lesz, de fel kell kelnem...
A kardomat még fekvő helyzetemben a fedélzetbe szúrom, majd mindkét kezemmel belekapaszkodva, lassan felállok. Bár nagyon szédülök, úgy-ahogy sikerül talpon maradnom... a légzésem semmit se javult, akárcsak a látásom se. Ám, annyit tudok, hogy ellenfelem fekete köpenyt visel, alatta láncinggel... és nekem, sikerül kiszúrnom, egy fekete pacnit, tőlem nem is olyan messze... a sebe miatt nem túl gyors, bár a tutajról már leszállt, nem jutott túl messzire.
Kardomat szép lassan az oldalamhoz emelem, majd hegyét ellenfelemre szegezve, minden maradék erőmet összeszedve, rohanni kezdek a fegyvermágus irányába.
- Hiáhóóóóóóóóóóóó! – Ordítok fel, miközben a fekete pacni egyre nagyobb lesz a szemeimben.
Végül is, elérem célomat... a pengém belecsapódik a kalózba, aki ugyan időben hátrafordul, de ezzel csak annyit sikerül elérnie, hogy nem a hátát, hanem a gyomrát döföm keresztül. Levegőért kapkodva nekidőlök a nálam magasabb férfi vállának, aki közben megszólal.
- Ez... ilyen nincs... – Sziszegi, miközben szájából vér tör fel.
- Nem kellett volna... hátat fordítanod nekem... a Grimore Heart sose veszít... hulladék... uhehe! – Röhögök alig hallhatóan, miközben újabb adag vért köhögök fel.
- Te agymosott- Kezdene szitkozódni, de nem jut sokáig.
Erőt véve magamon, kirántom pengémet a férfi hasfalából, majd kicsit behátrálva, egy hatalmas ordítást követően lefejezem ellenfelem... ~ Győztem.
Persze, ennek ára van... kardomat ismét elejtem, ami földet érésekor már egyből szerte is foszlik... teljesen lemerültem... képtelen vagyok bármimet is megmozdítani, miközben a világ elsötétül körülöttem... a vállamon tátongó seb is egyre jobban fáj... ez a hirtelen jött roham nagyon betett neki, rengeteg vért vesztettem, annak a szúrásnak a helyénél... nem tudok ébren maradni...

A következő dolog, amire eszmélek, az kellemes hűvösség, mely az egész arcomat elárassza... valaki vizes ronggyal törölgeti a homlokomat.
- Örülök, hogy felébredtél. – Üdvözöl egy kedves női hang.
Válaszolni még nincs erőm, viszont a látásom már jobb, mint legutóbb... lassan a szemeim látósugarába emelem tenyereimet, melyek eleinte még haloványak, de egyre tisztábban kivehetőek. Következő lépésként szép lassan végigtapogatom a felsőtestem, majd örömmel megállapítom, hogy a sebeimet is ellátták... tele vagyok kötésekkel.
Közben, a közérzetem is kezd visszatérni, meg tudom állapítani, hogy a fejem egy lány lábain hever, és azt is, hogy még mindig a barlangban vagyok.
Szép lassan mozgatni kezdem a nyakamat, először kissé hátrabillentem azt, hogy ne csak hallhassam, hanem a saját szemeimmel is láthassam a hang tulajdonosát.
- Nagyon szépen köszönjük a segítségeteket.– Mosolyog rám a lány, miközben erőtlenül a szemeibe nézek.
- Tudod... én nem igazán... á, hagyjuk... szívesen... – Felelem neki halkan. – Segítenél felülni, kérlek?
- Persze. – Mondja kedélyesen, majd egyik karjával óvatosan a hátam alá nyúl.
Erőinket egyesítve sikerül rábírnunk testemet, hogy felüljön, én pedig végre megnézhetem, mi is történt itt.
Ami nem meglepő, hogy Lidérc még él... bár, neki is vannak sebei, de őt is ellátták.. hogy miért nem ellenkezett nem tudom, talán neki se volt hozzá ereje. A kalózok közül mind meghalt, bár, ahogy azt várni lehetett, jó pár fogoly holtteste is tarkítja a csatateret. A túlélők közül páran már szedelődzködnek, de javarészük még a bizarr masinákat püföli.
- Mennyi idő telt el... mióta elájultam? – Kérdezek rá, miközben a barlangot pásztázom.
- Nem sok... körülbelül egy fél óra. – Feleli a mellettem ülő lány.
- Értem. És mond csak... arról a dobozról, amit a kalózok találtak, tudtok esetleg valamit?
- Sajnos nem. Tudod, minket különböző hajókról, és közeli településekről raboltak el a kalózok... mióta idehoztak minket, szüntelenül azt láttuk, hogy keresnek valamit. De egyikőnk se tudta megmondani, hogy mi lehet az, mikor körbekérdeztük egymást...
- Értem. És arról esetleg tudsz valamit, hogy merre vihették a dobozt?
- Igen! – Vágja rá lelkesen. – A Végzet szigetére.
- Végzet sziget?
- Pontosan! Ott van a központjuk, a főnökük is ott tartózkodik. Továbbá, még más foglyok is vannak azon a szigeten... bármi is volt abban a dobozban, oda vitték.
- Köszönöm... akkor oda kell mennünk. Mond csak, el tudjuk valamivel hagyni ezt a szigetet?
- Igen. Tudjuk, hogy merre rejtették el a kalózok a hajóikat. Azokkal elmehetünk innen.
- Rendben. Akkor mutassátok az utat. – Állok fel szép lassan.
Ám még mindig eléggé gyenge vagyok, mihelyst felállok, azonnal elveszítem az egyensúlyom... szerencsémre a lány elkap, majd hagyja, hogy ránehézkedjek.
- Köszönöm... de megoldom. – Mondom neki mosolyogva, majd elengedem a vállát.
- Biztos rendben leszel? Eléggé csúnyának tűntek a sebeid.
- Ne aggódj. Hála atestemet átjáró mágikus erőnek, gyorsan gyógyulok.
Lassan, de egyre biztosabban sétálok oda Lidérc mellé.
- Na, indulhatunk? – Kérdezek rá vigyorogva.
- Eddig is csak rád vártunk, te barom. – Vágja hozzám.
Így hát, szép lassan magunk mögött hagyjuk a véres csata helyszínét. Közben, szomorúan állapítom meg, hogy az ujjatlan felsőm már totál használhatatlanná vált, vissza se vettem magamra. Ugyanakkor, fázni azért nem fogok, még a dzsungelben se, hiszen szinte az egész felsőtestemet kötések borítják. És még a kulcsaim is megvannak, ott virítanak a viszonylag sértetlen bőrövemen.
A karzathoz visszaérve felkapom magamra a hátizsákot, amit még ott hagytam... bár, pár kölyök megsejti, hogy mi van benne, és azonnal boci szemeket meresztenek rám, nem török meg. Az egy dolog, hogy jó helyen voltak jó időben, így kiszabadulhattak, de a kaja már más kérdés... az az enyém!
Visszautunk elég zajosan telik, a fegyenc banda nem győz hálálkodni nekünk, de én fáradtságomra hivatkozva csak zavarodottan mosolygok, nem igazán beszélek a túra során. Persze, ahhoz már nem vagyok fáradt, hogy betömjem a táskám tartalmának egy részét a búrámba.
Már jócskán este van, amikor elérjük a tengert, ráadásul azt a helyet, ahol Lidérc és én is partot értünk.
Szegény Holtcsillag még mindig a zátonyon sínylődik, ami nem meglepő... viszont, egy másik hajó is van a közelében, a parton pedig egy kapitányruhás férfi álldogál, pár tengerésszel karöltve.
- Ahoy! Kargass kapitány vagyok! – Kiált ránk, mikor elég közel érünk hozzá.
- Kargass... Dead mesélt magáról... ezek szerint az a hajó az...
- Albatross! – Szakítja félbe Kargass a mondatomat. – Nem sokkal, miután kijavítottuk a hajónkat ért sérüléseket, távcsővel különös füstöt szúrtunk ki a horizonton. Ugyan Dead és Wakana nem tértek vissza, úgy gondoltuk jobb lesz, ha utánajárunk a dolognak. Maguk kicsodák?
~ Wakana? Ezek szerint így hívták azt a morcos lányt... – Rakom ki magamban a mozaikot.
- Den Starkiller, ő pedig itt Lidérc. – Mutatok kékhajú társamra, aki láthatólag nincs túl beszédes kedvében... bár, nekem se lehet jelenleg sok energiám, hogy csak ilyen snasszul mutattam be őt, még csak be se égettem... – Bennünk tisztelheti a szigeten lévő összes kalóz gyilkosát. Ez a csapat pedig még pár órája ketrecekben sínylődőt... – Biccentek a fegyencekre. – Dead és a lány nem tudom, merre lehet... ugyan találkoztam velük az előző szigeten, de elvesztettük egymást.
- Az összeset? Pedig pont most akartuk felkészíteni a csapatot a támadásra... – Hitetlenkedik Kargass. – Szép teljesítmény, meg kell hagyni.
- Igen, de akad még belőlük... a főnökük is életben van még. A Végzet szigeten tanyáznak.
- Értem... akkor oda kell mennünk. Velem tartanak?
- Cöh... micsoda kérdés. Azért vagyunk itt, hogy kiirtsuk az összes kalózt. – Zárom le vigyorogva a beszélgetést, magam részéről.
- Akkor hát, kövessenek. – Mondja, majd elindul a part közelében ringatózó csónak felé, mi pedig követjük őt.
- Várj... – Állít meg egy bizonytalan női hang.
Fejemet hátrafordítva látom, hogy az egész fegyenc banda meghajol, majd együttesen harsogják.
- Valószínűleg sose leszünk képesek meghálálni azt, amit értünk tettetek... de nagyon szépen köszönjük! Tiszta szívünkből köszönjük!
- Cöh... még a végén elérzékenyülök. – Vigyorgok rájuk. – Innestől már megoldjátok? – Nézek a lányra, aki elláta a sebeimet.
- Igen, tudjuk merre vannak a kalózhajók. Biztonságos vizekre hajózunk. Sok sikert! – Búcsúzik el mosolyogva, majd a többiekkel karöltve, elindul a szabadság felé vezető úton.
Mi pedig Kargass-al és embereivel karöltve, visszacsónakázunk az Albatross-ra, mely hamarosan el is indul a Végzet szigetének irányába... én pedig asszem’, célba veszem az egyik ágyat. Még lefekvés előtt, átfut az agyamon, az ácsmester felesége is... vajon őt is kiszabadítottuk... franc, tényleg enyhülök, hogy ilyesmiken agyalok... jó sokat kell majd ölnöm, hogy lemossam magamról ezt az érzelgősséget... viszont, most a szunya előrevalóbb. ~ De ne örülj sokáig Kargass, holnap én fogok kormányozni...

/Megjegyzés: Dead sajnálatos módon bejelentette távozását, így a végét kicsit átalakítottam, remélem megfelel így.../

Ahogy beljebb kerültünk a vulkán belseje felé, úgy záporozott ránk a mélyből az elviselhetetlen hőség. Először csak hullámokban, ami sokkal rosszabb volt, mint ha folyamatosan kellett volna kibírni a forróságot. Se Den se én nem voltunk éppenséggel vastagon öltözve, mégis szakadt rólunk a víz.
Aztán ahogy még beljebb értünk, a hőség állandósult, így könnyebb volt elviselni, valamint a mélyből emberi sikolyokat hallottunk. A járat átmérője egyre növekedett, majd megpillantottuk a már várva-várt helyőrséget. Csalódnunk kellett, ugyanis egy kövér kalóz volt csupán, még észre se vett minket. A vulkán remegő, fortyogó hangjától és a mélyről jövő sikolyoktól a lépteim hangja is eltompult, így bátran surrantam a kalóz mögé mindenféle lopózkodási kísérlet nélkül. Elkaptam az arcát hátulról, hátrafeszítettem a fejét. Csont reccsenését hallottam, de az élvezetért na meg a biztonság kedvéért átdöftem a pengémmel a tag gerincét is. Az élettelen testet hanyagul magam mellé dobtam.
Kicsit óvatosabban haladtunk tovább, hiszen azt már tudjuk, hogy itt nem egy kalózzal fogunk még találkozni. Erre pedig nem is kellett sokat várnunk!
Egy kis sziklaperemről megpillantottuk a vulkán haragos belsejét, és a kalózokat... A lávafolyamokon tutajokban ültek, míg a partról energianyalábok kötik össze őket fura gépezetekkel. A gépek körül ketrecek árválkodtak, bennük foglyul ejtett emberekkel. Ezek az emberek nem legyőzött harcosok és mágusok, hanem gyenge férfiak, nők és gyermekek. A ketrecek és a gépek közt megannyi kalóz járőrözött. A gépekre szintén foglyok voltak...felkötözve, vagy legalábbis felállítva, és a gépek mintha kiszipolyozták volna az erejüket, majd továbbították a tutajoknak. Ez még nem tudott meghatni. Aztán az egyik energianyaláb elhalványult. A géphez tartozó női fogoly ájultan esett össze. A kalózok csak odébb hajították a szerencsétlent, majd egy gyermeket kapcsoltak a géphez. Egyidőben a gyerek keserves sikoltásával a gép újra beindult.
Bármit is csinálnak ezek a mocskok, kitartóan teszik! Az viszont elfogadhatatlan, hogy ilyen szánalmas eszközökhöz nyúlnak. Félreértés ne essék, a gépek egyenesen lenyűgöztek, de végtelenül okádék dolognak tartom, hogy akárki így használja fel ezeket az embereket. Ha legyőzött harcosokról lenne szó, akik megérdemelték, hogy ott lógjanak, egy szavam se lenne. Még akkor se, ha csak utcai senkikről lenne szó... de gyermekeket így bántalmazni? Én szívesen legyilkolok akárkit! De gyereket soha! Megátalkodott egy rohadék vagyok, de megvan a magam értékrendje, és ezek a kalózok éppen bekerültek a "Legyakandók" listájára. Miközben ezen agyaltam, kicsúsztattam a pengémet a karomból. Ezt Den is észrevehette, ugyanis most széles mosollyal fordult hozzám;
-Akkor kezdjük! - mondja, majd ledobja a táskáját, és a következő pillanatban kristály karddal a kezén rohan a kalózok felé.
Én csak megcsóváltam a fejem, és hirtelen aktiválóditt bennem a vadász. Széles vigyorra húzódott a szám, az idő lelassult körülöttem, és már éreztem az áldozataim vérének illatát. Kirontottam ideiglenes rejtekhelyünkről, és a csata megkezdődött.
Den azonnal a közepébe vetette magát, én oldalról közelítettem meg a meglepett kalózokat. Az első aki az utamba került, máris elhagyta a fejét. A rögtön utána következő kalóz ordítva hátrált, de még arra se volt ideje, hogy felemelje a rozsdás kardját védekezésre, máris derékban ketté vágtam.
Hirtelen nagyon erős ütést éreztem a jobb vállamban, majd piszkosul kellemetlen fájdalmat. Egy nyílvessző éktelenkedett kifelé belőlem, amit megragadtam és kirántottam. Békésen csordogált le a karomon a vérem, ami még jobban felizgatott. Helyes! Erről van szó!
A lövés egy fiatalabb kalóztól érkezett, aki nagyon büszke volt magára. Nyílpuskáját éppen újra töltötte, ismét célzott, és lőtt. Egyetlen mozdulattal a levegőben elkaptam a nyílvesszőt, és kettétörtem. A kalóznak lefagyott az arcáról a mosoly. Arckifejezése láttán önkéntelenül is felnevettem, és gyilkos gyorsasággal száguldottam felé. Két másik kalóz rontott ki az egyik gép mögül, hogy társuk védelmére siessenek, de nagy kár volt. Az egyiknek mindkét lábát egy suhintással levágtam, a másiknak a pengém épp a torkát metszette el művészi mélységben, hogy teljesen lebénítsa ellenfelemet, de csak szép lassan hagyja kiszenvedni. A lövész kalóz ekkor már eldobta a nyílpuskát, és futásnak eredt.
-Hova futsz, te barom?!
-Ice Make: Shield!
Hirtelen engem és a lövészt egy jég páncél választott el. A páncél mögött egy éppen megérkező kalóz-mágus állt, elszántan méregetve engem. A páncél széttört miután hátra ugrottam. A mágus dühösen ordított fel;
-Ice Make: Arrows!
Egy jégből készült íj jelenik meg a kezében, és tűz alá vesz. Könnyedén elugrok a lövések elől, ám ő csak nem hagyja abba.
-Ice Make: Floor!
Alattam a padló csúszóssá vállt. Borzalmasan utálom a jégmágusokat, hogy állandóan ezzel jönnek ellenem...de a francba is, úgy látszik beválik!
Egy-két jég nyíl felhasítja a bőrömet,majd mikor nagynehezen kiérek a fagyott padlóról, az egyik nyíl beleáll a bal alsó lábszáramba. Nem szokásom panaszkodni, de most szívből jövő üvöltéssel fejeztem ki fájdalmamat. Gyorsan ki akartam rántani magamból a nyilat, de addigra az elolvadt.
-Véged van, ostoba!
Hallom, majd újabb lövéseket ad le felém. Nehézkesebben, de újra eltáncolok a lövedékek irányából. Sikerül úgy szlalomoznom, hogy a mágus számára már végzetesen közel kerüljek. A győzelem szagától felbuzdulva rávicsorítok a mágusra, és csapásra emelem a pengémet.
-Ice Make: Sword!
A fickó kezében egy jég kard jelent meg, és hárította a csapásomat. Bár ügyesen harcolt, be kellett látnia, hogy vívásban nem tud engem legyőzni. Többnyire én támadtam, ő pedig ügyesen védekezett. De minden egyes támadásommal mozgásra kényszerítettem őt, és szép lassan a lávafolyam felé tereltem, mint egy birkát. Természetesen észrevette, hogy sarokba fogom szorítani, így kétszeres erővel támadt vissza. Én továbbra is magabiztosan küzdöttem. Enyém a győzelem!
-Ice Make: Floor!
-Na azt próbáld meg!!!
Felugrottam mielőtt a padló jéggé változhatott volna, és lecsaptam. Ő ügyes védekező állást vett fel, ám a következő eseményen teljesen meghökkent. A csapásomtól a kardja szilánkokra tört.
-Ho...hogyan?! A jég kardom nem tud...
-Idióta, kellett neked egy ki*szott vulkán belsejébe jönni! - ordítom, majd megragadom a gallérjánál, és teljes erőből megfejelem a homlokát. Nem mondom, nekem is fájt, de neki még jobban. Teljesen elszédülve esik hátra, egyenesen bele a lávába. Csak egyetlen egyszer ordított. Aztán szénné égett. Ahogy azt kell!
Elégedetten köptem utána, majd megfordultam új áldozat után kutatva.
- Megvan! Megtaláltuk! – Húz ki a lávából az egyik tutajon lévő kalóz egy vörösen izzó dobozt, a kezében szorongatott fémrúd segítségével. Fogalmam sincs mi lehetett az a doboz, de ha már a láva alján pihent ezidáig, akkor csak valami nagyon fontos lehet.
- Fogd a szajrét Phillip és meg se állj a Főnökig! – Szól rá a fickóra egyik keménykötésű társa.
Látom, hogy Den már ugrik is a tutajok felé, úgyhogy ezt szépen ráhagyom. Illetve ezt a kijelentésemet most megcáfolnám. Ugyanis én magam is a tutajok felé akartam ugrani, ám ekkor egy borzasztó ütés ér a hasamon. A támadás oldalról indult, és szemből talált el. Hátra repültem pár métert, de sikerült talpra érkeznem. Ekkor jutott eszembe, hogy egy elég nagy seb tátong a lábamban.
Egy kigyúrt kalóz állt előttem, méretes kalapácsot lóbálva. A kalóz kopasz volt, foga talán kettő ha lehetett, és az egyik szeme helyén csak egy fekete lyuk tátongott. Röhögve megindult felém, meglendítve fegyverét.
Gyorsan kitértem a fegyver elől, ami hatalmas erővel roncsolta szét a talajt, ahol az előbb álltam. Egy pillanatra elfogott az aggodalom. Nem azért, mert nem tudnám legyőzni a tagot, hanem mert a vérveszteségtől kissé megszédültem. Ellenfelem erejét látva pedig nem ébredt fel bennem igazán a gyilkolhatnék, inkább valami más megoldást kerestem.
A gépek irányába kezdtem rohanni. Ellenfelem lemaradt kissé, így még épp átfutott az agyamon, hogy a gépeken még ott lógnak az emberek. Szépen egyesével lerántottam őket a helyükről, akik ezután nyöszörögve odébb kúsztak. Egyenlőre ennyit tehetek, legalább ezzel megvagyunk.
Hirtelen oldalba kapott a már jól ismert kalapács. Meg mernék esküdni, hogy csont reccsenését hallottam, de abban a pillanatban már nem tudtam megállapítani, mi is fáj igazán. Az ütés erejétől tovább száguldottam, és belecsapódtam az egyik ketrecbe. A "lakói" sikoltva hátráltak a ketrec másik végébe. A rácsok beszakadtak mögöttem, amik közül morogva tápászkodtam fel. Nem éreztem magam valami túl jól. Sőt, azt is mondhatnám, hogy vesztésre álltam.
-Eltaposlak, pondró! - bömbölte a behemót, és nyelvét nyújtogatva megállt előttem, hogy lecsapjon a kalapácsával. Csak egy pillanatra hagyott magán védtelen pontot. És ez a pillanat bőven elég volt ahhoz, hogy felismerjem azt, és a bennem lappangó szörnyeteg felbuzduljon a lehetőség hatására. Villám sebesen a kalóz oldalába kerültem, és mire a kalapács a földbe csapódott, én már a hátára is ugrottam. A kalóz szitkozódva kezdett el forgolódni, és szabad kezével hátrafelé csapkodott. Én felmásztam a tarkójára (atyaég de magas volt...), és a pengémet a nyaka és a válla közti idegekbe vágtam, ahol a legjobban tud fájni. A behemót szörnyű ordítással kezdett jobbra-balra hadonászni, és közben mindennek nekiment. Felborította a ketreceket, neki ment a gépeknek... és ekkor előrekaptam a kezemmel, és belemarkoltam az üres szemgödre tetejébe. Mintha legalábbis egy gyeplő lenne, így irányítottam az óriást, aki jajveszékelve bömbölt tovább. A legközelebbi gép pont mögöttünk volt, így nem volt más választásom. A pengét megforgattam kicsit a kalózban, és nagyot rántottam a fején. Ettől nagy léptekkel hátrálni kezdett, és pont belezuhant a gép oldalán lévő csatlakozó szerkezetbe... velem együtt. Az energianyaláb felizzott, és mindkettőnkből szívni kezdte az életerőt. Az óriás kapálózásától legurultam a hátáról, ki az energianyalábból, és botladozva földet értem. Már látni se láttam semmit, de helyettem a vadász énem cselekedett. Felugrottam, és egy pördüléssel keresztül vágtam az óriás arcát. Az élettelen kocsonya összerogyott a gép mellett, az energianyaláb pedig megszűnt.
Den is éppen végzett a tutajoknál. Hálás voltam, hogy vége.
Ám ekkor jól ismert ütés, majd szúrás hatolt a hátamba. Sziszegve megfordultam, és a megszökött lövészt találtam magam előtt. Alig tudtam már menni, de elindultam felé. Újra töltött, és megint lőtt, ezúttal a hasam tájékán talált el. És ez volt a legrosszabb... összerogytam, és szégyen szemre megtörtem ellenfelem előtt. Ő diadalmasan betöltötte az utolsó nyílvesszőt, és nevetve célra tartott. Utolsó erőmet felhasználva előre ugrottam. A kilőtt nyílvessző a fülem mellett süvített el. Pengémet mélyen a fickó gyomrába vágtam. Ő hátraborult, én követtem. A földön megállás nélkül csépelni kezdtem, míg csak egy pépes húskupac maradt utána... megpróbáltam odébb vánszorogni, hogy ne a bűzhödt hulla mellett kelljen lepihennem. Aztán már leülni se volt időm. Egyszerűen előre zuhantam, és magával ragadott a sötétség...

Mikor felébredtem, két nagy kék szempár bámult rám.
-Nézd anyu, mondtam, hogy még él!
-Igen kicsim, én is tudtam, de gyere hátrébb kérlek!
Felültem, de borzasztó fájdalom nyilalt minden porcikámba. Egy-két gyerek, pár nő és pár férfi a foglyok közül engem ült körbe. Nahát, látványosság lettem...
Az is feltűnt, hogy a sebeim gondosan el vannak látva, testem jó részét fásli borítja.
-El se tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk...
-Hát ami nem megy, az nem megy, ugyebár... szóra sem érdemes!
-De mi tényleg nagyon...
-Hol az a vadbarom?
-Kicsoda?
-Akivel jöttem.
-Ó, őt a többiek látták el. Ő se volt túl jó bőrben, de csak úgy mint te bőven megúszta!
-Hát...ezt jó hallani! - Tényleg, most akkor ez jó nekem, vagy nem?
Szép lassan megtornáztatom végtagjaimat, elviselve a bele-bele nyilaló fájdalmakat, majd szép lassan feltápászkodok.
-Máris menni akarsz?!
-Naná! Nektek is így kéne tennetek!
-De csúnyák a sérüléseid!
-Nektek nem, úgyhogy sipirc!
Az emberek csak megadóan tekintettek felém, ahogy elindultam a kijárat felé. Nem volt ott senki, úgyhogy vártam kicsit, mire megérkezett Den is. Hát ritka sz*rul nézett ki, az biztos, gondolom csak úgy, mint én.
-Na indulhatunk?
-Eddigis csak rád vártam, de barom!
Így hát a szokásos felhőtlen hangulatban hagytuk el a vulkánt, és meg sem álltunk a partig. Az úton elmesélte Den, hogy bár a dobozról nem sokat tudtak az emberek, de a Végzet Szigetére vihették a cuccot. Hát ezt elraktároztam magamban hasznos információként, majd a fáradságommal küzdve elértük a partot.A saját hajónk roncsain kívül találtunk ott egy másik hajót is, mely ismeretlen volt a számomra. A parton egy kapitányféleség és pár tengerész ácsingózik.
- Ahoy! Kargass kapitány vagyok! – Kiált ránk, mikor elég közel érünk hozzá.
- Kargass... Dead mesélt magáról... ezek szerint az a hajó az... - mondja Den, én nem igazán vágom miről beszél.
- Albatross! – Szakítja félbe Kargass a mondatát – Nem sokkal, miután kijavítottuk a hajónkat ért sérüléseket, távcsővel különös füstöt szúrtunk ki a horizonton. Ugyan Dead és Wakana nem tértek vissza, úgy gondoltuk jobb lesz, ha utánajárunk a dolognak. Maguk kicsodák?
- Den Starkiller, ő pedig itt Lidérc. – Mutat rám Den, és már várom, hogy valami sértést is hozzárakjon, de látszólag nincs ereje hozzá, ahogy nekem se. – Bennünk tisztelheti a szigeten lévő összes kalóz gyilkosát. Ez a csapat pedig még pár órája ketrecekben sínylődőt... Dead és a lány nem tudom, merre lehet... ugyan találkoztam velük az előző szigeten, de elvesztettük egymást.
- Az összeset? Pedig pont most akartuk felkészíteni a csapatot a támadásra... – Hitetlenkedik Kargass. – Szép teljesítmény, meg kell hagyni.
- Igen, de akad még belőlük... a főnökük is életben van még. A Végzet szigeten tanyáznak.
- Értem... akkor oda kell mennünk. Velem tartanak?
- Cöh... micsoda kérdés. Azért vagyunk itt, hogy kiirtsuk az összes kalózt.
-Ja, hurrá, ezaz! Menjünk!
- Akkor hát, kövessenek. – Mondja, majd elindul a part közelében ringatózó csónak felé, mi pedig követjük őt.
- Várj... – Mondja valaki a hátunk mögött.
Az egész kiszabadított fogoly csapat meghajolt előttünk, és szinte felváltva mondták;
- Valószínűleg sose leszünk képesek meghálálni azt, amit értünk tettetek... de nagyon szépen köszönjük! Tiszta szívünkből köszönjük!
- Cöh... még a végén elérzékenyülök. – Vigyorog Den rájuk. – Innestől már megoldjátok?
-Ó, anyám borogass...
- Igen, tudjuk merre vannak a kalózhajók. Biztonságos vizekre hajózunk. Sok sikert! – Búcsúzik el mosolyogva, majd a többiekkel karöltve, elindul a szabadság felé vezető úton.
Mi pedig Kargass-al és embereivel karöltve, visszacsónakázunk az Albatross-ra, mely hamarosan el is indul a Végzet szigetének irányába... én keresek a hajón belül egy helyet ahol senki se jár, ami a legsötétebb és legeldugodtabb, és ott heveredek le. Piszok rossz bevallani, de elfáradtam... elfáradtam, és ez még csak a kaland egyik része! Ki tudja, a Végzet szigetén ott hagyjuk a fogunkat! Gondolkodás helyett azonban inkább próbálom kipihenni magam, többek közt azért is, mert van egy szörnyűséges sejtésem, miszerint Den hamarosan átveszi a hajó kormányát...abból pedig semmi jó nem sül ki...

/Bocsánat a késésért/

A reggel halovány sugarai lassan, de biztosan öltözetik át sötét szobámat aranysárgás árnyalatúvá, jelezvén, hogy ideje kelnem. Elnyűtt testem azonban másképp gondolja ezt, hisz még megfordulni is csak nagy nehézségek árán tudok, nemhogy felkelni. Ám, még ilyen fáradtan is feltűnik, hogy valaki lecserélte testemen a kötéseket... jóval szárazabbak, nincsenek átázva, és rájuk se kell néznem, hisz bőrömön is érzem, hogy jóval precízebb az illesztésük, mint a tegnapiaknak.
- Gratulálok, lenyűgöző alakítás, mint mindig. – Cseng füleimben Virgo hangja.
- Még semmit se csináltam... – Nézek rá furcsán, miközben nagy erőt véve magamon, felülök az ágyam szélére.
Nem igazán lepődök meg, amikor egyelőre még homályos látképemben, Virgo körvonalazódik ki... sejtettem, hogy ő látta el a sebeimet. Rózsaszín tincsein szolidan felragyognak a szobába besettenkedő fényfoszlányok, miközben egy újnak tűnő ruhadarabot nyújt át nekem.
- Engedelmeddel kicseréltem a kötéseidet, és hoztam neked egy új felsőt, a csillagszellemek világából. – Tér ki felvetésem elől. – Meg kell jegyeznem, hogy bárki is látta el tegnap a sebeidet, nem igazán értett hozzá... úgy éreztem, ezt orvosolnom kell. – Magyarázza szokásos hangnemén.
- Értem... nos, köszönöm, Virgo. – Veszem el tőle az új felsőmet.
Legszorgalmasabb csillagszellememben ezúttal se kell csalódnom, pont azt a stílusú pólót hozta, amilyet mindig is hordok. Fekete, lakozott, ujjatlan felső, vörös szegélyekkel, tarkó részénél pedig egy kapucnival.
- Most pedig, engedelmeddel távoznék. – Hajol meg Virgo, majd megannyi kis fénylő szemcsévé redukálódva visszatér a saját világába.
~ Akkor, vágjunk bele. – Határozom el magamban, majd újdonsült felsőmet hanyagul magamra kapva, elindulok a fedélzet irányába.
Felsőtestem nagy részét kötések fedik, így be se kell cipzáraznom pólómat ahhoz, hogy védve legyek a hűvös tengeri fuvallatoktól. Céhes szimbólumomat is jól eltakarja a karjaimon feszülő fáslik precízen rögzített sora, ámbár, még ha meg is tudná Kargass, hogy kis is vagyunk pontosan, akkor se lenne sok választása. Közös ellenfeleink vezetője egy erős varázsló, és rajta kívül is, még legalább egy mágus segíti a kalózok ügyét, aki a hajómat is elsüllyesztette. Nélkülünk nem remélhetnek győzelmet…
Az Albatross deszkás fedélzete már csak úgy kopog a sürgő-forgó matrózok lába alatt, miközben Kargass a kormánykeréknél kontárkodik... amit én, mint a hajókormányzás neves szakértője, nem hagyhatok annyiban. Heves léptekkel felocsúdok a hajó farára, majd szóváltásba keveredek a jelenlegi kapitánnyal.
- Nem akarok gorombának tűnni... de azt hiszem, mindenki érdekét szolgálná, ha inkább én kormányoznám a hajót. – Jelentem ki büszkén, mint, aki holtbiztos a saját hülyeségében.
- Nem igazán értelek, fiú. – Néz rám. – Azt akarod mondani, hogy értesz a kormányzáshoz?
- Még szép! Maga szerint, hogyan jutottunk el arra szigetre, ahol találkoztunk? – Szegezem neki kérdésem.
- Ezek szerint, te kormányoztad azt a hajót, ami a záto-
- Az teljesen önhibámon kívül történt! – Szakítom félbe.
- Legyen hát, úgyis szélcsend van, egy időre átadhatom az irányítást, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. – Lép félre a kormánykeréktől.
Nekem persze nem kell kétszer mondania, diadalittasan előrelépek, szánt szándékkal kopogtatva a padlót, tüdőmet pedig feltöltöm friss, tengeri levegővel. A nagy sóhajt követően, kinyújtom jobb karomat, majd szépen, érzéssel rámarkolok vele a lakozott fakormányra. Érzem, ahogy az idő kerekeinek mozgása lelassul körülöttem; a napfény sárgássá festi hófehér hajamat, miközben sugaraival átitatja testem, a héttérben felzendül egy drámai ária ÉS... na jó, igazából franc se történik. Ahogy Kargass is mondta, szélcsend van. A vitorlákba ugyan lágyan belekap a reggeli fuvallat, de ez vajnyi kevés ahhoz, hogy érdemleges sebességgel előrelendítse a hajótestet.
Közben Lidérc is feltűnik a színen, aki nem sok jót sejtető nézésével jelzi, nem igazán díjazza az ötletet, hogy én kormányzok... ámbár, valamelyest nyugtathatja a tudat, hogy az igazi kapitány benne van az öt méteres sugaramban.

Végül is, telnek-múlnak az órák, a Nap is egyre feljebb kúszik a távoli horizonton, de az Albatross alig halad előre valamicskét a tükörsima víz felszínén. Közben Kargass, tapasztalt tengeri medve lévén ellát engem egy-két okosságával, legalább addig se unatkozunk.
- Egyébként, maga tud valamit a célállomásunkról? – Kérdezek rá út közben.
- A Végzet szigetéről? – Fordul felém Kargass. – Nos, igen, tudok róla egyet, s mást. Azt a helyet ösztönösen elkerülik a kapitányok... évszázadok óta tűnnek el arrafelé hajók. Egy átkozott hullámsír az egész hely, tele roncsokkal.
- Ideális hely, egy kalózbanda központjának... hisz mindenki elkerüli, ott senki se fedezi fel őket. – Jegyzem meg.
- És, ha még meg is közelíti őket valaki, biztos fel vannak rá készülve. Épp ezért, jobb is, hogy lassan halladunk, így legalább van időnk nekünk is felkészülni az esetleges meglepetésekre.

Körülbelül fél órával az eszmecserét követően, végre kirajzolódnak szemeink sugarában a sziget, egyelőre még távolba vesző körvonalai. De úticélunkon kívül, más is kirajzolódik a horizonton... egy kalózhajó képében.
- Vége a gyereknapnak, most már átveszem a kormányt! – Szól rám Kargass.
Nem szívesen engedem ki az irányítást a kezeim közül, de végül is az észérvek, és Lidérc fenyegetődző nézése meggyőznek arról, hogy inkább azt tegyem, amihez tényleg értek...
Kisvártatva a kalózok lélekvesztője be is sodródik mellénk, amikor is Kargass sortüzet rendel el. Mindazonáltal, a vehemens lőszeráradat nem tesz túl nagy kárt az ellenséges fregatt stabil szerkezetében. Hamar közelharc bontakozik ki, hiszen ellenfeleink ahelyett, hogy visszalőnének, hajójuk szegélyére erősített csapóajtóikkal, összekapcsolják a két tengerjárót, majd vérszemet kapva megrohamozzák fedélzetünket.
Azt már megszoktam, hogy a kalózbagázs mindenféle-fajta fegyverrel hadonászva ront nekünk, az viszont újnak számít, hogy jó néhányan közülük, tetőtől-talpig páncélba van burkolódzva... valószínűleg, ezek már az elit csapataik, amikkel a központjukat védik. ~ Szóval jó helyen járunk.
Az Albatross legénysége azonnal karabélyaik sortüze alá vonja a rohamozó ellent, akik közül páran belefordulnak a tengerbe, de a páncélozott hadosztályt nem igazán hatja meg egy-két eltévedt lövedék.
Az egész hídon kézitusa bontakozik ki, melybe természetesen mi is beszállunk Lidérc-el. A hajó faráról az egyik lőfegyveres matrózunk elé vetem magam, majd egy hanyag mozdulattal átdöföm az őt levágni készülő páncélos nyakát. Forró vére kis gejzírként tör elő ütőereiből, majd egy nagy csattanás kíséretében, élettelenül összeesik.
Mint mindennek, ellenfeleink páncéljainak is megvannak a maguk gyengepontjai. A nyaki résznél, illesztéseknél, a sisak egyes részein... ezeket kihasználva pedig sikeresen fel tudjuk venni velük a harcot. Továbbá, sem az én mágikus kristálykardom, sem Lidérc csontpengéjét nem kell félteni élesség terén.
Miközben mi a fedélzeten aprítjuk – szó szerint- az ellent, a legénység egy része folyamatosan tűz alatt tartja a ránk akaszkodó fregattot, ami bár makacsul ellenáll egy ideig, végül is megtörik a folyamatos nyomás alatt.
- Győzelmet arattunk! – Ordít fel Kargass, szablyáját a magasba emelve.
Matrózai követik a példáját, fejfedőiket dobálva, üdvrivalgások kíséretében ünneplik győzelmünket.
Engem is elégedettséggel tölt el a tudat, hogy seb nélkül megúsztam ezt a menetet... habár, meg kell hagyni, hogy a tegnapi, vállamat kilyukasztó szúrás még mindig éget, amikor hirtelen mozdulatokat teszek. Egyértelműen több idő kellene neki, hogy beforrhasson... de a felépülésnek becézgetett időpazarlás, olyan luxus, melyet nem engedhetünk meg magunknak. Így is egy hétig dekkoltam azon az átkozott szigeten, ideje befejezni ezt a feladatot.
Kargass, mintha csak olvasna gondolataimban, rendre inti embereit, és elrendeli a továbbindulást. Így hát, az Albatross, kiszabadulva a kalózok fregattjának fogságából, tovább siklik a kék tengeren.
A szigetet megközelítve, rá kell jönnöm, hogy hajónk kapitánya nem csak pár légből kapott babonát mesélt, amikor azt mondta, hogy ez az egész hely egy hatalmas hullámsír.
A partot lassan közelítjük meg, hisz senki sem akarja, hogy a hajó törzsét a kelleténél jobban felszántsák a romok. Mindazonáltal, elég nyugodtnak tűnik utunk ezen szakasza. Már kezdenénk magunkat abba a hitbe ringatni, hogy a partraszállásunk zökkenőmentes lesz, amikor is egy újabb meglepetés visszarángat minket a valóságba.
A sziget felől hatalmas szikladarabok kezdenek felénk záporozni, melyek közül a legtöbb ugyan célt téveszt, de egy mégis eltalál minket. Az Albatrros teste billen egyet a vízfelszínen, pár ágyúja pedig csatlakozik a tengeri temetőhöz.
- Starkiller! Lidérc! Azt hiszem itt a végállomás. – Ordít ránk Kargass. – Ússzatok a szigetre, mi pedig megpróbáljuk megmenteni a hajót! Ha elintézitek a bombázás forrását, akkor csatlakozunk hozzátok!
Az ötlet jónak tűnik, bár akad egy-két buktatója. A legelső rögtön az, hogy nem tudok úszni... de, még ha tudnék se ugranék bele most a tengerbe, hisz az csak összeáztatná a kötéseimet. Persze, attól még megoldom a partot érést, ugyanazt a módszert alkalmazva, amit a Holtcsillag elhagyásakor.
A szárat tengerparton könnyedén kiszúrható a tüzelés forrása, hiszen csak a repkedő kősziklák irányát kell követnünk szemeinkkel. Mindazonáltal, felmerül bennem az ötlet, hogy inkább a kalózfészket keressük meg, ne húzzuk az időt a hajítógépekkel.
- És most merre? – Fordulok Lidérc felé, aki közben szintén partot ért.
- A hajítógépekhez. Így legalább a kalózoknak is lesz idejük feleszmélni, és kiküldenek ellenünk pár őrjáratot. Nem egyszerre kell elintéznünk a bandát, hanem csoportokra osztva. – Fejti ki.
- Ja... – Emelem tenyerem a tarkómhoz. – Meg így legalább Kargass emberei is csatlakozhatnak majd hozzánk. Nem nekünk kell elintézni az összes kalózt...
- Akkor ez eldőlt. – Zárja le Lidérc az eszmecserét, majd rohanva megindulunk a bombázás irányába.
Egy kis dzsungelharcot követően, meg is találjuk a mágikus hajítógépeket, melyek a sziget védelmét hivatottak erősíteni. Mivel jól látszik, hogy egy területen lepusztították a növényzetet, a hajítógépeik, viszonylag nyílt terepen tüzelhetnek az Albatross-ra. Ám, ez most hátrányukra fog válni...
- Crystal Make: Sword! – Hozok létre egy kristálypengét, amit azonnal az egyik kalóz nyakába hajítok.
Még mielőtt első áldozatom a porba hullhatna, mellé rohanok, kitépem testéből a fegyverem, majd a következő ellenfelem felé fordulok. Kardomra mindkét kezemmel rászorítok, és úgy söpröm ki a szerencsétlen lábait, aki így hamar megrövidül két végtaggal.
A soron jövő kalóznak már valamivel több ideje volt felkészülni, előrántotta tokjából vadásztőrét, és úgy rohan meg felém. Számon kirajzolódik szokásos vigyorom, majd testemet oldalra billentve, kitérek a roham útjából. Mikor vehemens ellenfelem mellém ér, szabad kezemmel belekapok a nyakába, és annál fogva vágom testét a talajba. Még mielőtt túlzottan magához térhetne, jobb kezemben megpördítem kardomat, és lendületből a férfi gyomrába döföm azt. A penge, egészen markolatáig belefúródik a férfi hasfalába, kinek szájából azonnal kilögyböl bíborszínű vére.
Körbenézve megállapítom, hogy ezzel már el is fogytak az ellenfeleink. Kevesen is voltak, és Lidérc-el sikerült jól meglepnünk őket. Persze, akad még a hajítógépek körül pár fogoly, kik azokba pakolták a köveket, de ők, látva fogva tartóik bukását, azonnal nekilátnak a szerkezetek elpusztításának.
~ Nyugtával dicsérd a napot, de ez eddig egész jól megy...

A hajón volt időm bőven, hogy regenerálódjak. A pengémnek köszönhetően a szervezetem megedződött, és mint a fegyverem kicsapásakor rendszeresen keletkező nyílt seb, úgy a többi sebem is fokozott ütemben gyógyult. Henyéltem a kabinomban, és csak néha baktattam ki a hídra, hogy megnézzem merre járunk. A kapitány egyszer odállt mellém, miközben a csiszolt fakorlátra támaszkodva kémleltem a tengert (és próbáltam elviselni, hogy Den őrült módjára tekergeti a kormányt).
-Kemény kötésű legények vagytok ti ketten!
-Sajnos nem elég kemények... - tekintettem le kötéseimre.
-Bah, pár karcolás, mit tesz az? Már így is sokkal többet tettetek, mint egy hadsereg! Azok a nyamvadt kalózok megkapták a magukét, és még csak most jön a java!
-Alig várom!
Pár percig csak kémleltük a tengert. Aztán a kapitány szinte suttogva szólított meg ismét;
-A nyakadban az a csecsebecse... - a nyakamban lógó talizmánra bökött - veszélyes holmi! Láttam már ilyet azelőtt...
Gyanakodva tekintettem az öregre, és kicsit fenyegetően egyik karomat levettem a korlátról, mintha csapásra készülnék.
-Ne érts félre, engem nem izgat a dolog. De vigyázz vele! Láttam borzalmas dolgokat, és ezek a talizmánok igazán gonoszak!
-Ne féltsen engem, kapitány! Nem hordanám, ha nem lenne jó hasznom belőle! Ami a veszélyeit illeti... ami nem öl meg, az megerősít, nemde?
-Ahogy gondolod, Lidérc! Apropó, honnan kaptad ezt a nevet?
-Ez egy hosszú, és gyomorforgató történet...
-Nem tudsz meglepni, nagy utazó vagyok, ezer meg ezer történetet hallgattam már végig! Ne kímélj!
-Ha vége a küldetésnek, elmesélem!
-Szavadon foglak!
-Megegyeztünk!
A kapitány megveregette a vállamat, és odasietett Denhez, aki az örömtől sikoltozva pörgette jobbra-balra a kormányt. Mikor sikerült lenyugtatnia, elmúlt a hányingerem.
- Egyébként, maga tud valamit a célállomásunkról? – Kérdezte Den. Én is feléjük fordultam, és figyeltem.
- A Végzet szigetéről? – kérdezte Kargass. – Nos, igen, tudok róla egyet, s mást. Azt a helyet ösztönösen elkerülik a kapitányok... évszázadok óta tűnnek el arrafelé hajók. Egy átkozott hullámsír az egész hely, tele roncsokkal.
- Ideális hely, egy kalózbanda központjának... hisz mindenki elkerüli, ott senki se fedezi fel őket.
- És, ha még meg is közelíti őket valaki, biztos fel vannak rá készülve. Épp ezért, jobb is, hogy lassan halladunk, így legalább van időnk nekünk is felkészülni az esetleges meglepetésekre.
És ennyi. Tehát semmi újdonság.
Felmásztam a rögzítő köteleken az egyik árbóc tetejére, és a tengert kémleltem.
Fél óra múlva megpillantottam valamit a horizonton. Mikor felismertem, lekiáltottam.
-Kalózhajó előttünk!
Kargass félrelökte Dent a kormánytól. Den arcát látva elkapott a röhögő görcs, de gyorsan magamhoz tértem mikor láttam, hogy a kalózhajó meglehetősen gyorsan, és vészesen közel került hozzánk. A hajó fedélzetén megannyi dühödt kalózt véltem felfedezni, lehettek vagy huszan, vagy többen is akár. Remek!
-Ágyúkat tölts! Jobb szárny, tűz! - ordította Kargass.
A hajónk oldalán felcsapódtak az ágyúnyílások, betöltötték a matrózok az ágyúkat, és tüzeltek. Pár lövedék a vízbe csapódott, de mikor a kalózhajó mellénk ért, ágyúgolyó zápor tépte meg az oldalát. Meglepve látom, hogy bár tiszta találatok érték a hajót, a szerkezete tartotta magát, és csak megroncsolódott fa és horpadt vasalapzat árulkodott a támadásunk kétes sikeréről. A kalózhajóról nem jött lövés, ellenben alig egy-két méter távolságba megálltak mellettünk, nagy acél kampókkal rögzítették magukat hozzánk, majd pallókat dobáltak át, hogy átkeljenek a fedélzetünkre. Leugrottam az árbócról, egy kötél segítségével fékeztem a zuhanásomat. Talppal érkeztem a fa padlóra, ami keservesen megreccsent alattam. A kalózok a pallókon keresztül rohantak a mi hajónkra, és támadásba lendültek. Meglepett, hogy nem szakadt, koszos kalózok támadtak, hanem páncélosok. Nyilván ez nem csak egy helyi őrjárat.
Kicsaptam a pengéimet, és az érkező kalózokat már szeltem is ketté. A hajónk folyamatosan lőtte a ránk akaszkodó kalózhajót, ami szép lassan megadta magát, közben mi Dennel szabályszerű mészárlást követtünk el. A többi matróz szinte nem is harcolt, csak hátraállt, és a véletlenül rajtunk átjutó kalózokat vágták le. Mi ketten mindenkit feldaraboltunk, akivel szembe kerültünk, még a páncélosokat is. Nem volt nehéz, sok rés akadt az illesztéseken, ráadásul egy-két páncél részt lazán átvitt a pengém.
Pár percen belül nem maradt mi t leölni, a kalózhajó pedig hatalmas recsegéssel megadta magát, összeroskadt és elsüllyedt. A matrózok éljeneztek, Kargass is feldobta a kalapját örömében. Én ránéztem Denre. Lehet, hogy nemrég még meg akartunk halni, de ez a kis csépelés visszahozta belénk az életet.
Nem sokáig tartott az öröm, ugyanis megpillantottuk a szigetet, és ahogy közeledtünk, a hajó alját valaha itt szétlőtt, vagy zátonyrafutott hajóroncsok maradványai súrolták. Lepillantva a kristálytiszta vízen át valódi hajótemetőt pillantottunk meg. Mindenki lélegzet visszafojtva várta, hogy átérjünk az akadályon.
A csöndet egy hatalmas kőszikla törte meg, ahogy becsapódott a hajó mellé a vízbe. Mindenki kapkodta a fejét, keresve a támadás forrását, aztán megpillantottuk a sziget felől felénk repülő következő sziklát. Kis híja volt, hogy majdnem eltalált minket.
- Starkiller! Lidérc! Azt hiszem itt a végállomás. – Ordít ránk Kargass. – Ússzatok a szigetre, mi pedig megpróbáljuk megmenteni a hajót! Ha elintézitek a bombázás forrását, akkor csatlakozunk hozzátok!
Letéptem a kötéseimet, és rögtön ugrottam. A víz hideg volt, mint a halál, de rögtön a sziget felé kezdtem tempózni. Den habozott, de végül ő is jött. Partot érve kifújtuk magunkat. A sziklák áradata nem maradt annyiban.
- És most merre? – Kérdezte Den
- A hajítógépekhez. Így legalább a kalózoknak is lesz idejük feleszmélni, és kiküldenek ellenünk pár őrjáratot. Nem egyszerre kell elintéznünk a bandát, hanem csoportokra osztva. – Fejtem ki.
- Meg így legalább Kargass emberei is csatlakozhatnak majd hozzánk. Nem nekünk kell elintézni az összes kalózt...
- Akkor ez eldőlt. – Zárom le az eszmecserét, és elindulok a bombázás irányába.
Átvágtunk egy dzsungeles részen (rohadt szunyogok), és egy lepusztított területre értünk. Erről a részről tökéletesen be lehetett látni a tengert, láttuk a hajónkat is, és mostmár a bombázás forrását úgyszintén. Mágikus kőhajítók álldogáltak előttünk, amiket rabszolgák üzemeltettek, fegyveres kalózok pedig őrizték és fenyítették őket.
Den előretört, és már meg is ölt egy kalózt. Én a hajítógépek mögül osontam a kalózok hátába. Kicsaptam a pengémet, az első megzavarodott kalóznak levágtam a fejét, majd egy másiknak az oldalát hasítottam fel. Ketten futottak felém baltákat lóbálva. A még álltában beleit szorongató kalózt megragadtam, és hozzávágtam a két támadómhoz. Arra elég volt, hogy lelassuljanak, és megzavarodjanak, éppen elég arra, hogy átugorjak felettük, és mögöttük földet érve két vágással mindkettejük gerincét feltépjem. Szomorúan vettem észre, hogy nincs több áldozat. Den végzett a maradékkal, a szolgák pedig futás helyett segítettek nekünk, és megrongálták a hajítógépeket.
-Egy gond letudva!

A szabadságukat visszanyerő foglyok gyors munkát végeztek a hajítógépeken, majd diadalittasan körbeállnak minket. Nem igazán szeretem az ilyesmit, de ez alkalommal eltekinthetek felette, hisz arcaikon is jól látható, hogy pusztán hálájukat szeretnék kifejezni.
- Nagyon szépen köszönjük. – Zendül egyként a tömeg hangja.
- Igazán nincs mit... – Szakítom félbe üdvrivalgásukat. – Ugyanakkor, maguk is segíthetnének nekünk, ha már a hálálkodásnál tartunk. Mit tudnak a kalózokról?
- Miféle információra volna szükségetek? – Válik ki közülük egy idősebb férfi.
- Mindenre, ami van. Mennyien lehetnek körülbelül, hány hajójuk van még az öbölben, hol van a táboruk... jöhet minden.
- Láttuk a tengerre kisiklani a páncélozott fregattot, ha azt elsüllyesztettétek, azon kívül nincs már több tengerjárójuk. Számuk is igencsak megfogyatkozott az utóbbi időben, már közel sincsenek itt annyian, mit egykoron voltak... feltételezem miattatok. – Ejt meg egy elismerő vigyort. – Ugyanakkor, a táboruk nagyon jól álcázott. De mi segíthetünk nektek a nyomára lelni. – Biccent fejével egy sötét hajú nő felé.
- A nevem Beatrice. Nagyon szívesen elvezetlek tieteket a kalózok rejtekéhez. – Mutatkozik be.
- Rendben. – Nézek rá, majd tekintetem ismét az idősödő férfi felé fordítom. – Volna még egy kérdésem. Legutóbbi összezördülésünkkor, az egyik kalózmágus sikeresen kereket oldott egy fekete dobozzal, ami jól láthatóan nagyon értékes volt számukra. Erről tud esetleg valamit?
- Hogy mi lehet abban a dobozban, arról sajna fogalmam sincs. – Rázza meg a fejét. – Ám annyi bizonyos, hogy épségben megérkezett a vezetőjükhöz, és olyan nagy becsben tartják a tartalmát, hogy még az életüket is képesek lennének eldobni érte.
- El is fogják. – Vigyorodok el. – Nos, akkor induljunk. – Biccentek Bea irányába.
- Még egyszer köszönjük. – Vesz tőlünk búcsút a foglyok szószólója.
Mi pedig, Bea vezetésével neki is vágunk a sűrű, és idegesítően párás növényzetnek. A nőn jól látszik, hogy ismeri a terepet, hisz végig magabiztosan mutatja nekünk az utat, ám amikor a tábor pereméhez érkezünk, még őt is meglepi az ott elénk tárulkozó látvány. Ahol egykor egzotikus növényzet burjánzott, ott most csak a kopár táj terül el, felszínén pedig mélyre ásott árokrendszer kígyózik. A túrások persze nem csak dísznek vannak, lőfegyverekkel felszerelt emberek vigyázzák őket, így védve táborukat a frontális támadások elől. Bárhogy is nézem a terepet, esztelenség lenne ennek a védelemnek, csak úgy nekirontani... ~ Bár, talán Virgo segíthetne egy föld alól induló támadással.
Gondolataimat hirtelen támadt ágyútűz hangja szakítja félbe. Először megijedek, hogy valahogy sikerült minket kiszúrniuk, és ránk tüzelnek, de mikor felnézek, elégedetten elkönyvelhetem, az Albatross sortüze zendült fel. Kargass fregattja sikeresen besiklott a közeli öbölbe, s most ütegeivel ellenfelünk állásait ritkítja. A robbanások, és az azokból származó repeszek szabályosan széttépik a lőfegyveres kalózokat, kik semmit se tehetnek a távoli ágyúzás ellen, mindössze ordibálva rohangálnak fel-alá, egyre kaotikusabbá váló állásaikban.
- Sose jobbkor. – Vigyorgok Lidércre. – Itt az ideje, hogy mi is beszálljunk.
Már pont megindulnék, amikor a minket kísérő nő hangja fékezésre késztet.
- Én is menni akarok. – Kiált utánam.
- Meg akarod öletni magad? – Fordulok vissza idegesen. – Már maga a látvány se lesz nőknek való, nemhogy még részt is vegyél a csatában...
- De segíteni akarok.
- Eleget segítettél, a többit nyugodtan ránk bízhatod. És különben is, valaki már nagyon visszavár téged... ne hagyd őt cserben. - Emelem le hangom.
Kísérőnknek mindössze megdöbbent tekintete jelzi, hogy tudja, kire gondolok.
- És most menj. – Szólok rá ismét.
A nő végül is megadja magát, majd bólintásával jelzi, hogy eleget tesz a kérésemnek. Eleinte kissé bizonytalanul, de egyre gyorsuló léptekkel tűnik el alakja a dzsungelben, miközben én Lidércre pillantok... vagyis így tennék, ha közben már nem vetette volna bele magát a csata hevébe. Vehemensen utána vetném magam, de ekkor tűnik fel, hogy a nap fényében felragyogó Pegasus kulcsa visszanyerte régi színét. Elégedett vigyorral csatolom le az ezüstös csecsebecsét övemről, majd egy fénycsóvát festek vele a levegőbe, s így szólítom magasztos csillagszellemem.
- Pegasus kapuja, nyílj meg!
Másvilági paripám alakja hamarosan ki is rajzolódik, a szokásos, szemkápráztató fényjátékot követően.
- Nézzük csak, merre is vagyunk... – Pásztázza végig a környezetet tekintetével. – Ez egy csatatér?! Te komolyan egy összecsapás kellős közepén idéztél meg? Megvesztél, Den?! – Fordul felém felháborodva.
- Hé, hé, nyugi... – Mosolygok rá zavarodottan. – Különben is, már több mint egy hete csak pihentél a világodban, most, hogy végre felépültél, igazán nem róhatod fel nekem, hogy a segítséged kére-
- És kinek a hibájából voltam több mint egy hétig használhatatlan?! – Szakít félbe. – Akkor is egy szélvihar kellős közepére idéztél meg, te agyament! De most még azt is túlszárnyaltad, a mostani díjnyertes baromságoddal. Néz körbe... egy vérengzés kellős közepén vagyunk. Utálom az ilyet...
- Figyelj, nem akarlak sokáig itt tartani. De nem akarok még több sérülést szerezni, még mielőtt egyáltalán szembekerülnénk a kalózok vezetőjével. Épp ezért kellene a levegőből támadnunk, úgy gyorsan és könnyedén szétzilálhatjuk az ellenséget. – Vázolom neki a helyzetet.
- Van egy olyan érzésem, hogy addig úgy se engedsz vissza, amíg nem teszem meg, amit akarsz... legyen hát. – Adja meg magát, egy sóhajtás kíséretében.
Nekem se kell több, azonnal felpattanok derekára, és pillanatokon belül már a levegőben találom magam. Őszintén szólva, kicsit elszoktam Pegasus sebességétől az utóbbi időben, így eleinte kissé kellemetlenül ér a hajamat össze-vissza tépdeső, s a sebeimbe is belemaró légáramlat. Mindazonáltal, elég hamar visszarázkódok a régi kerékvágásba, és rögvest célba is veszem a lövészárkok egy viszonylag épen maradt pontját. A kalózok, észlelvén, hogy feléjük tartunk, azonnal sortűz alá vesznek minket, de Pegasus, szélsebes manővereivel könnyedén elkerüli a fénylő töltényáradatot, majd hatalmas lendületével elsöpri az életünkre törő bagázst.
Mikor a felszín közelébe érünk, a hirtelen légáramlatváltozás robbanásszerűen csapja fel az öltözékem, de ennek ellenére, sikerül megragadnom az egyik fickót, s vele együtt ívelünk vissza a magasba. A tábor felé érve kiszúrom, hogy már Kargass és jó néhány embere is partot ért, így könnyítve dolgunkat a továbbiakban. Jajveszékelő potyautasunkat az egyik épületből kirontó csürhére hajítom, majd felkészülök rá, hogy elsodorjam őket, amikor felzendül füleimben Kargass ordítása.
- Deeeeeeeeeeen!
Tekintetemet azonnal a kiabálás irányába fordítom, és rögtön rájövök, hogy miért is kell a segítségem. A már jól ismert, nagyszájú szélmágus nehezíti a tengerészgyalogosok előrenyomulását, ami akár végzetes is lehet a számunkra, a csata további alakulásának szempontjából.
- Den, ő volt az aki...
- Igen. Intézzük el! – Szólok rá Pegasusra, aki egy erőteljes szárnycsapással azonnal megkörnyékezi újdonsült célpontunkat.
- Crystal Make: Sword! – Tárom ki jobb karomat, miközben ballal minden eddiginél jobban rámarkolok paripám hófehér sörényére.
Elképesztően nagy sebességgel közelítjük meg a repülő mágust, még szinte össze se áll karomban a vörös kristálypengém, de az máris a torka előtt terem, ám ő még így is kitér a vágás elől, igaz, az egy kissé megkarcolja bőrét.
- Cöh, még te is? – Fordítja felém tekintetét. – Wind Blades!
A viszonylag enyhe fuvallat hirtelen feltámad, s a semmiből, körülbelül négy, félhold alakú szélpenge tűnik fel. A támadás gyors, ámde közel se elég gyors ahhoz, hogy Pegasus ne tudja lereagálni. Tollas szárnyaival felcsapja testét, ami így minden eddiginél magasabbra emelkedik, majd egy lefelé ívelő röppályán közelíti meg ellenfelünket. Én azonnal kitárom a pengét szorongató karomat, mindazonáltal, a szélmágus ezúttal is sikeresen elkerüli támadásunk, ismételten megússza egy karcolással a dolgot.
- El se hiszem, hogy légi csatában akarjátok felvenni velem a versenyt. – Jelenti ki, majd rakétaként kilőve testét, gyorsan megnöveli a kettőnk közti távot.
Pegasus se habozik sokat, egy felhőt átszelve, azonnal utána veti magát. Hamar a habos, égi képződmények felé érünk, s csatánk ott teljesedik ki. Ellenfelünk folyamatosan tűz alatt tart minket sebes szélpengéivel, melyek úgy csapják szét a felhőket, mintha légballonok volnának. Egy-két támadás minket is megkarcol, de a legtöbbet Pegasus sikeresen kimanőverezi. Miután az egyik szélpengét, saját varázskardommal hasítom szét, szárnyas paripám kihasználja az alkalmat, és még nagyobb sebességre kapcsolva, a szélmágus előtt terem. Hátulsó lábaival mellbe rúgja a férfit, én pedig, az így felkínálkozó esélyt kihasználva, ráugrok a szélmágusra.
- Mit művelsz?! – Ordít utánam Pegasus.
- Innen már megoldom, kösz mindent. – Felelem neki, miközben ellenfelemmel együtt alázuhanunk.
Hogy biztos ne tudja alkalmazni valamelyik trükkjét, pengémet a vállába mélyítem, s rövidesen be is csapódunk az egyik faépület tetőszerkezetébe. A deszkák szilánkosra törnek a mágus háta alatt, miközben én viszonylag jól landolok, az ő testén. A fakuckó belsejében azonban már égetni kezd a még tegnap begyűjtött sebem, ám felülkerekedek fájdalmaimon, és feltápászkodok a talajról. Már pont kifelé sétálok az épületből, amikor ellenfelem hangja, villámcsapásként hasít belém.
- Még nincs vége... – Sziszegi fájdalmasan, miközben feltápászkodik a deszkák közül.
- Úgy tűnik. – Fordulok vissza vigyorogva.
Pengémet, melyet még mindig jobb kezemben szorongatok, ellenfelemre szegezem, majd egy csatakiáltást hallatva nekirontok.
- Wind Magic! – Hoz létre maga körül egy láthatatlan, ám annál erősebb védőfalat.
Kristálykardom hegye el is akad a mágiában, majd amikor mindkét kezemmel nyomni kezdem azt a mágus irányába, szerkezete megreped, majd kisebb-nagyobb darabokra szétesik. Lendületemből még sikerül időben visszavennem, így nem zuhanok bele a szélfűrészbe, s kissé behátrálva, újabb offenzívába kezdek.
- Crystal Make! – Vonom be bal karomat kristályréteggel.
Az így „páncélba” burkolt kezemmel azonnal a szélmágus torka felé kapok, és ugyan a folyton mozgásban lévő pengék több helyen feltépik mágiámat, bőrömmel és húsommal együtt, végül is elérem célom. Fogaimat összeszorítva veszem tudomásul a fájdalmat, majd teljes erőmből rászorítok ellenfelem nyakára, aki ettől akaratlanul is feloldja mágiáját. Testével egészen a közeli falig rohanok, melynek rothadt faszerkezete hamar megadja magát a nyomás alatt, és kiszakad.
A férfit ekkor a földre tiprom, majd szabad kezemet ökölbe szorítom, s úgy kezdem ütlegelni gyomrát. Mikor ráunok a dologra, megadom neki a kegyelemdöfést.
- Crystal Make: Sword! – Állítom bele újdonsült pengémet a homlokába.
Nagyot fújtatva tápászkodok fel a tetem mellől, majd körbenézek a csatatéren. Kargass és emberei szép munkát végeztek, az egész tábor hemzseg a kalózok hulláitól.
Közben Lidérc is előkerül, kinek pár, könnyebb égési sérülése jól jelzi, hogy ő sem unatkozott.
A falucskában mindösszesen egy épület kerülte el eddig a csata pusztítását, egy kisebb templom képében. Mivel a harc folyamán nem került elő a kalózok vezetője, több mint valószínű, hogy ott tartózkodik.
Bal karomon feloldom kristálymágiám, melynek megannyi kis vágásából, azonnal csordogálni kezd vérem. Hogy valamelyest ellássam a sebet, kioldom kötésem, mely eddig a szimbólumom takarta, majd fogaim segítségével rögzítem azt a bal alkaromon.
Mikor a kis procedúra végére érek, Lidérccel egyetemben megindulunk a templom irányába. A kaput én jobb, míg ő bal oldalról megvágva, egy kereszt alakú metszéssel díszítjük fel, mely így hamar megadja magát, s erejét vesztve összeomlik előttünk.
- Nedves vagy már?! – Ordítok fel, s azzal besétálunk a végső felvonás helyszínére.

A gépeket az immáron szabad foglyok ripityára verték, vagy szétszedték és darabjait lehajigálták a szirtről. Mikor ők is végeztek, körbeálltak minket és éljeneztek.
- Nagyon szépen köszönjük. – Zendül egyként a tömeg hangja.
-Nagyon tök mindegy, de azért nincs mit... - mondtam egykedvűen.
- Igazán nincs mit... – Mondja Den, aki szintén nem volt oda a csápolásért – Ugyanakkor, maguk is segíthetnének nekünk, ha már a hálálkodásnál tartunk. Mit tudnak a kalózokról?
- Miféle információra volna szükségetek? – Válik ki közülük egy idősebb férfi.
- Mindenre, ami van. Mennyien lehetnek körülbelül, hány hajójuk van még az öbölben, hol van a táboruk... jöhet minden.
- Láttuk a tengerre kisiklani a páncélozott fregattot, ha azt elsüllyesztettétek, azon kívül nincs már több tengerjárójuk. Számuk is igencsak megfogyatkozott az utóbbi időben, már közel sincsenek itt annyian, mit egykoron voltak... feltételezem miattatok. – Ejt meg egy elismerő vigyort. – Ugyanakkor, a táboruk nagyon jól álcázott. De mi segíthetünk nektek a nyomára lelni. – Biccent fejével egy sötét hajú nő felé.
- A nevem Beatrice. Nagyon szívesen elvezetlek tieteket a kalózok rejtekéhez. – Mutatkozik be.
-Bár erős a gyanúm, hogy egyedül is menne... de üdv a "bandában"!
- Rendben. – Mondja Den, majd ismét az idős faszihoz fordul – Volna még egy kérdésem. Legutóbbi összezördülésünkkor, az egyik kalózmágus sikeresen kereket oldott egy fekete dobozzal, ami jól láthatóan nagyon értékes volt számukra. Erről tud esetleg valamit?
- Hogy mi lehet abban a dobozban, arról sajna fogalmam sincs. – Rázza meg a fejét. – Ám annyi bizonyos, hogy épségben megérkezett a vezetőjükhöz, és olyan nagy becsben tartják a tartalmát, hogy még az életüket is képesek lennének eldobni érte.
- El is fogják. – Vigyorgott Den, mire én is szélesen elvigyorodtam. – Nos, akkor induljunk.
- Még egyszer köszönjük. – Vesz tőlünk búcsút a foglyok szószólója.
Beatrice magabiztosan vezetett minket végig az egész kellemes hangulatú dzsungelen. Jól látszott, hogy minden kanyart, minden elágazást és útlevágást jól ismert. Felmerült bennem, hogy esetleg itt él(t) a szigeten, vagy már régóta raboskodik itt... Aztán megtorpant, mikor egy sűrűbb, magasranőtt bokorból küzdötte ki magát a túloldalra. Mikor átértem, én is lefagytam.
Előttünk a dzsungel totálisan le volt pusztulva, az egykori buja aljnövényzet helyén végig lövészárkok voltak kiásva, bennük pedig lőfegyveres kalózok ücsörögtek. Könnyen levághatnánk mind, de ilyen távolságból képtelenség lenne odaszaladni. Ha még nem is céloznak túl jól, annyian vannak, hogy a golyózápor egész biztos megteszi a hatását. Nem is agyaltam tovább a frontális támadáson, inkább fordultam volna Den felé, hogy visszavonulást hirdessek, és kidolgozzunk egy tervet a csendes hátbatámadásról.
Ám ez nem történt meg, ugyanis hirtelen hangos ágyúdörrenések hasítottak keresztül a dzsungelen. Úgy megijedtem, hogy nőies sikollyal Beatrice mellé ugrottam és szorosan megöleltem. Mikor rájöttem, hogy kicsit túl erősen passzírozom magamhoz, engedtem rajta, de aztán huncutabb gondolataimban végülis nem engedtem elmenni.
-Megteszed, hogy elengedsz?
-Mit kapok cserébe?
Ekkor újabb dörrenés hallatszott, amire már azért észbe kaptam. De kár volt izgulni, az ágyúk ugyanis Karrgass hajójáról tüzeltek, ami sikeresen besiklott a mellettünk lévő öbölbe, és a lövészárkokat bombázták. A bent rekedt kalózok sikoltozva próbálták elhagyni a sírjuknak szánt lövészárkokat, de az ágyúgolyók a legtöbbjüket szétmarcangolták.
- Sose jobbkor. – Vigyorgott rám Den – Itt az ideje, hogy mi is beszálljunk.
-Egyetértek!
- Én is menni akarok. - Kiáltja váratlanul Beatrice
- Meg akarod öletni magad? – Azt hiszem Den túlságosan is lovagiasnak hatott abban a pillanatban. – Már maga a látvány se lesz nőknek való, nemhogy még részt is vegyél a csatában... - Na itt meg már nem...
-Így van, Szivi! Elintézzük a férgesét, te pedig gyönyörködj a látványban!
- De segíteni akarok.
-Hidd el, nem kell!
- Eleget segítettél, a többit nyugodtan ránk bízhatod. És különben is, valaki már nagyon visszavár téged... ne hagyd őt cserben!
-Kiről van szó?
A lány megdermedt, majd visszaszaladt a dzsungelbe. A fene... megint nincs nő... akkor a második legjobb dolog következik, méghozzá egy kis vérontás! Elindultam tehát a lövészárkok felé, amiknek egy része már beomlott, vagy kráter tátongott a helyén. Az ügyesebb kalózoknak sikerült kimászniuk, azonban ez a vesztüket is jelentette egyben. Kicsaptam a pengémet, és felszeleteltem a döbbent szerencsétleneket. Eközben Den megidézett megint valami rondaságot, és azzal indult csatába. Nem foglalkoztam vele, inkább a magam dolgára koncentráltam.
Ahogy elfogytak a menekülők, egy újabb csapat érkezett a dzsungel felől. Egyik felének kardja és handzsárja volt, a másik felének lőfegyvere, és az egész bandát egy taláros fickó vezette, nyilván ő az egyetlen mágus. Annyi baj legyen.
-Lövészek, adjatok neki!
-Na ne röhögtess.
A fegyveresek leguggoltak, és tüzeltek. Én felkaptam egyik póruljárt társukat, és feléjük hajítottam. A lövedékek egy része a testben kötött ki, amik elmentek mellette, azokat könnyedén kikerültem. A test a lövészek közé zuhant, akik gyorsan szétszéledtek.
-Harcosok, előre!
A közelharcosok hangos ordítással megindultak felém. Szegények.. megroppantottam a nyakamat, majd széles vigyorral közéjük vetettem magam.
Pörögtem a levegőben, mélyen lehajoltam, elugráltam a csapások elől, eközben folyamatosan szeltem a levegőt a pengémmel, vele egyúttal a kalózok testét is. Könnyű ellenfelek voltak, szinte hozzám se értek. Amikor már csak kettő maradt, a lövészek újra tüzeltek. Nem lepődtem meg rajta, hogy a saját társaikat is agyonlőnék csak hogy engem eltaláljanak, úgyhogy ebből előnyt kovácsoltam. Az egyik még élő kalóz gyomrába mélyesztettem a pengémet, és elkezdtem vele szaladni. A golyók a testben kötöttek ki, bár volt ami az arcomtól pár centire a vállából szakadt ki. Mikor mindenki ellőtte a maga adagját, ismét feléjük hajítottam a testet, de ezúttal ott voltak a rögtönzött lövedék mögött. A lövészek lustán elálltak a test elől, majd döbbenten ordítottak fel, ahogy megjelentem mögötte. Levágtam az egyik lövész fejét, majd egy másiknak lenyisszantottam mindkét kezét. Ő se fog már többé puskát ragadni.
A többi lövész újratöltötte a puskáját. Én már ott is termettem, az egyiknek kikaptam a puskát a kezéből, és az arcába lőttem. A golyó átrepült a kalóz fején, bele a mögötte álló lábába, aki fájdalmasan ordítva elejtette a saját fegyverét. A nálam lévő puska végével teljes erőből arcon vágtam a fickót, hallottam, ahogy a koponyája szilánkosra törik. Eldobtam a puskát, és az utolsó két lövészre ugrottam. Az egyiket derékban szeltem ketté, a másikat futás közben hátba döftem.
Mikor földrehullott a kalóz, mellettem a föld hangos sistergés közepette tüzet okádott. Gyorsan arrébb ugrottam, de már jött is felém egy tűzlabda. Nem sok híja volt, hogy pont az arcomba csapódik, így kicsit szitkozódva gurultam arrébb, majd pattantam fel.
-Ezért megfizetsz, te rohadék! - a tűzmágus dühöngött. Mindkét kezét lángok nyaldosták. Az a közelharci kalóz, akit otthagytam nemrég, megpróbált elszaladni, de a tűzmágus az ő irányába rántotta a kezét, mire a gyáva fickó lángra kapott, és összeesett.
-Nem vagy kissé szigorú? - kérdeztem nevetve a mágust.
-Fogd be! Szénné égetlek!
A mágus valóban ki volt akadva. Mindkét kezéből tűzgolyókat lövellt felém, de folyamatosan, egymást követve záporoztak rám a lövések. Futottam előlük, elugráltam a lökéshullámoktól, de mögöttem valódi kráter vonulat alakult ki. Aztán gyorsan irányt változtattam, egyenesen a tűzmágus felé. Az maga köré magas tűzfalat varázsolt. Megtorpantam, hiszen nem szeretnék idő előtt megsülni. Így nehéz lesz megközelítenem a fickót, de talán nem tart ki sokáig a varázslat.
A tűzfüggöny mögül újabb és újabb tűzgolyók repültek ki felém. Kettőt kikerültem, de a harmadik a lábam alatt csapódott be. A lökéshullám felrepített, én pedig dühösen csapkodtam a lángra kapott nadrágszáramat. Talpra érkeztem a homokban, de szinte égett a lábam, pedig a lángok már nem nyaldosták.
Levetettem a mellényemet, és a földre dobtam. Szeretem ezt a mellényt, és a legkevésbé sem lenne jó érés, ha baja esne... ráadásul így szellősebb!
Mint egy erőgyűjtés céljából felordítottam, majd teljes erőmből megindultam a lángfal felé. Ha más nem, átvetem magam rajta. Érkeztek a tűzgolyók, és az előbbi eseten tanulva már nem engem, hanem előttem a földet célozták meg. Én jobbra balra kacsázva ugráltam és száguldottam előre, a sebességemnek és lendületemnek hála az a pár lökéshullám ami elért nem lökött fel. Mikor már vészesen közel értem, megérkezett a legnagyobb tűzgolyó. Ahogy becsapódott a földbe, hatalmas robbanás rázta meg a talajt, és sűrű porfelhőt lövellt a magasba. Én engedtem a lökéshullámnak, hogy felrepítsen. Próbáltam kormányozni az esésemet a levegőben, és sikerült a tűz körön belülre érkeznem, a mágussal szembe. Vérszomjasan a pofájába vicsorogtam. Ő rögtön eltüntette a tűzkört, és kezéből sűrű lángcsóvát lövellt rám.
-Égj a pokolban, szörnyeteg! - ordította, és ahogy a lángok beterítettek, egyre szélesebbre húzódott a vigyor a száján. Azt hitte, győzött.
De én megpördültem a levegőben, elkaptam a mágus nyakát, magam felé rántottam, és megfejeltem. Azután miközben ellenfelem tántorgott, teljes erőből a térdébe léptem, amitől a lába groteszk formába került, és kettétört. Ismét megragadtam a mágus nyakát, és magam felé fordítottam a testét.
Egész testemet lángok nyaldosták, de az égető fájdalom inkább amolyan mámorként hatott rám. Ördögi vigyorral emeltem fel a földről a tönkrevert mágust.
-Hogy is akarnád lángok közt elégetni azt, amit a pokolban kovácsoltak, te ostoba?! - ordítottam, majd ahogy ott tartottam magam előtt a mágust, a pengémmel szétkaszaboltam a testét. Vékony, nem túl mély vágásokat ejtettem, de szédületes gyorsaságban. A mágus szeme fennakadt, hangja is elakadt a kíntól. Aztán a vágásokból olyan sok lett a testén, hogy mellkastól lefele a fickó szétszakadt, bensőségei a földön végezték. Tökéletes elégedettséggel töltött el, hogy a brutális látvány után a mágus még élt pár másodpercet. Aztán elernyedt, és nem mozdult többé.
A lángok elenyésztek a testemen, de így, hogy lenyugodtam, már igazán fájtak a sérülések. Itt-ott elég szépen felhólyagosodott a bőröm, másutt kissé elszenesedett, de mindenütt olyan piros voltam mint egy rák. Az egyik kalóznál megpillantottam egy kulacsot. Elszedtem tőle, beleszagoltam, hogy nem pálinka e, majd mikor megállapítottam, hogy friss víz, magamra öntöttem. Először borzasztóan rosszul esett, aztán csak lehűtött valamennyire. Egy másik kalóznál kötszert is találtam, amivel a felhólyagosodott részeimet bekötöztem. Mikor végeztem, felvettem a földről a mellényemet, leporoltam, és felvettem. Áh...a kemény munka öröme!
Visszabaktattam Denhez, közben észrevettem, hogy a pusztításon túl egy kis falucska van, bár Kargass ágyúi eléggé megtépték. Egyetlen építmény maradt sértetlen, egy templom. Gyanús volt, hogy a templomot esetleg mágia védelmezte. Nyilván ott az utolsó mocskos kalóz vezér, akinek karóra kell húzni a fejét.
Den ellátta a maga sebeit, majd biccentett felém.
Elindultunk a romos falun keresztül a templomhoz. A templom kétszárnyas kapujának közepén egy nagy, rozsdás zár volt. Den egy kristályfegyverrel, én a csontpengémmel egyszerre csaptunk le rá, kereszt alakú vágást hagyva a kapun. A zár panaszos nyikorgással leesett a kapuról, majd mindkét kapuszárny kidőlt a helyéről.
-Nedves vagy már?! - ordította Den.
-Nocsak, mégis lesz a nő a buli végén? - vigyorogtam, és meglóbáltam a csontpengémet. Bárki is legyen a templomban, ha esetleg nő az illető, fel lesz nyársalva, éppen csak rajta múlik, hogy milyen értelemben...

- Már vártalak titeket! – Csendül fel az ismerős, fülbemászó hang.
Ahogy beljebb érünk a templomban, hamarost ki is rajzolódik szemeink előtt a kalózok vezetőjének alakja, amint épp lehúzza fejéről csuklyáját. Meg kell hagyni, egy igencsak csinos arc bukkan elő a kámzsa alól, melyhez formás test is párosul. Kár, hogy ellentétes oldalon állunk...
- Eddig kevesen mertek az utamba állni, de ti úgy látom különlegesek vagytok. – Szólal meg ismét, mézesmázos hangszínén.
- Mit mondhatnék, lázadó korszakomat élem...
– Más körülmények között szövetséget ajánlanék nektek, de már nincs szükségem senkire! Én magam leszek a Tengerek Királynője és ti hullák lesztek!
- Bocs, de a hullafehér bőr nem menne a hajamhoz. – Vigyorodok el.
Nem igazán szeretek nők ellen harcolni, de jelen esetben nincs sok választásom. Bár, elég furcsa lesz vállvetve küzdeni Lidérccel. Hisz, már egy jó ideje társakként küzdünk ugyan, de minden egyes alkalomkor, ha megkezdődött a csata, különváltunk, és egymástól függetlenül harcoltunk. Jelen helyzetben viszont kénytelenek leszünk egyszerre támadni, ugyanazon ellenfél ellen, miközben összehangolva kell mozognunk, lépéseinket jól koordinálva... őszintén szólva, fogalmam sincs, menni fog-e ez nekünk.
Mély levegőt veszek, majd az ellenfelünkre pillantok, kinek teste körül folyamatosan cikázik az említett elem. Rámarkolok pengémre, mellyel még a bejáratot kényszerítettem térdre, majd felordítok.
- Csapjuk szét! – Azzal, testeink egyként rugaszkodnak el a talajtól, és azonnal rárontunk a leányzóra.
Lidérc, jobbjánál támadja ellenfelünket, míg én baloldalról közelítem meg. A kis kápolnát hamar megtölti a csatazaj, melyet a folyamatos ütésváltások produkálnak. A kalózvezér jobb karjában egy különleges kardot forgat, melynek pengéje rendre felizzik, minden egyes alkalommar, ha összetalálkozik Lidérc csontfegyverével. Ami engem illet, az én támadásaimat egy láthatatlan szélpenge segítségével hárítja, mely sisteregve blokkolja a kristálykardommal kivitelezett csapásokat. Ahhoz képest, hogy testalkata sokkal kevésbé tűnik erősnek, mintsem nőiesen vonzónak, ellenfelünk nagyon ügyesen tartja magát, összehangolt támadásaink ellen...
~ Ideje meglepni. – Gondolataimat kivitelezendő, hirtelen kicsúszok a lány közvetlen látószögéből, majd, amikor a vakfoltjába érkezek, egy gyors mozdulattal megpróbálom kiseperni lábait.
Persze, ő egy páros lábbal kivitelezett ugrás segítségével elkerüli, hogy kigáncsoljam, ugyanakkor, a célnak tökéletesen megfelelt mozdulatsora, hisz így, a levegőből visszaesve, könnyű préda Lidérc pengéjének. Társam nem is vacakol sokat, egy szúrómozdulattal azonnal az ellenfelünk életére tör, ám, ami ezután következik, arra egyáltalán nem számított egyikőnk sem...
Bájos kalózvezérünk árnyéka hirtelen egy fullánkszerű penge alakját veszi fel, majd, a talajból kiválva, Lidérc karját veszi célba. Ő reflexszerűen visszahúzza kezét, ami így azonban nem érheti el célját... viszont, hogy én se unatkozzak, a lány egy másik fegyvert is formál árnyékából, mellyel azonnal célba is veszi a szívemet. Bár, kristálypengém lapjával sikerül eltérítenem a csapást, a vállamon végigfutó fájdalom jól jelzi, hogy ott bizony csúnyán megvágott.
- Ó, hisz még csak most kezdtük. – Vigyorodik el a lány. – Wind Blades!
Karjait széttárja, majd azokat keresztezve suhint egyet, s ujjai sugarában menten fel is tűnnek a szabad szemmel alig látható, ugyanakkor borotvaéles szélpengék. Az egyik levegőtöltet Lidérc felé száguld, míg a másik engem vesz célba. Ezúttal is kristálypengém lapjával próbálom meg elhárítani a csapást, ám sokat próbált kardom ezúttal már repedezni kezd a nyomás alatt, majd szilánkosra törve, utat enged az életemre törő mágiának. Habár, varázsfegyverem legalább annyit elért, hogy lecsökkentette a szélpenge lendületét, mely így csak a felsőmet képes átvágni, amellett, hogy kissé hátrébb tol. Ugyanakkor, talán pont ez is volt a célja, hogy egy kis teret nyerhessen magának...
- Shadow Orochi! – Csapja mindkét tenyerét a padlóra.
A kikövezett talajon egy igencsak terjedelmes, sokfejű árnykígyó kel életre, mely azonnal ránk veti magát.
- Crytsal Make: Sword! – Állítok össze egy-egy kristálykardot mindkét karomban.
Az első árnykígyó elől sikeresen elhajolok, majd amikor az visszahúzná testét, jobbik pengémmel elmetszem a torkát. Persze, a hüllőfejek gyorsan mozognak, a következő máris tátott szájjal közelíti meg felsőtestem, ám nagyra tárt pofája lesz a veszte, amikor keresztülszórom rajta másik kardomat. A többi kígyót, melyek utamat gátolják, egy keresztvágással oszlatom szét, de nem jutok közelebb ellenfelünkhöz, hisz ő egy újabb szélpengével támad rám. ~ Így képtelenek leszünk közel kerülni hozzá, valami váratlannal kellene előrukkolni...
Egyik kardomat a lány irányába hajítom, majd, miután azt félreüti, azonnal utána dobom a párját is. Bár azt is elhárítja, de időközben sikerült elé kerülnöm. Pengéjét azonnal csapásra emeli, és mivel az árnyékát is képes manipulálni, nem lenne túl szerencsés közelharcba keveredni vele... épp ezért, elkapom a fegyverét szorongató csuklóját, majd még mielőtt bármit is léphetne, másik karommal, derekánál fogva szorosan magamhoz húzom, s megcsókolom a kalózleányzót.
A lány forró lehelete megtölti a számat, miközben teste teljesen lebénul... ~ Szóval ilyen érzés megcsókolni egy csajt...
Lidérc szerencsére gyorsan kihasználja a helyzetet, s átszúrja ellenfelünk oldalát, még mielőtt az felfoghatná mit tettem vele, s haragját rám zúdítaná.
Bár, kissé meglep, hogy nem a hátánál szúrta meg a lányt, hisz akkor vele együtt engem is sírba küldhetett volna, na de nem mintha panaszkodni akarnék. Ugyanakkor, így se úszom meg a dolgot mellékhatások nélkül, hisz a leányzó vére hamar átcsap az én számba is, melyet fuldokolva kell visszaköhögnöm...
Mindazonáltal, a tervem bevált, a kalózok vezetője élettelenül zuhan a padlóra... ráadásul, még csak nem is nekem kellett megölnöm, aminek kiváltképp örülök. Ám örömöm hamar aláfagy, amikor is a lány testét különös színekben pompázó fényáradat fogja körbe, majd újult erővel tölti fel azt. Olyan ez, mintha egy angyal szállt volna alá az égből, hogy szent érintésével újjáéleszthesse ellenfelünket.
Árbús szemekkel nézem végig a jelenséget, de döbbenetemnek hamar véget vet a fájdalom, mely felsőtestemen hasít végig. Ezúttal tisztán eltalált egy szélpenge, mely egészen a közeli falba csapja testem, miközben egy szép kis vágást ejt azon.
Hosszú percekig csak a szemeimmel vagyok képes követni a csatát, ami most Lidérc és a lány között bontakozott ki. Mikor úgy-ahogy sikerül összeszednem magam, lihegve, lassú léptekkel közelítem meg a harcoló párost.
- Crystal Make: Sword! – Mihelyst tenyerem szorításában érzem a rideg kristályt, azonnal a kalóz irányába hajítom azt.
Bár ő idejében elcsapja pengémet röppályájától, mely így célt téveszt, az így feltárulkozó lehetőséget kihasználva Lidérc ismét megöli a lányt, ezúttal a fejét csapja le, egy hirtelen vágással. Végül is, az előbb valamilyen módon sikerült visszatérnie a halálból, fej nélkül már csak nem fog neki menni...
Elgondolásommal dacolva, ismét fényáradat itatja át a lány testét, aki újultan talpra áll, bárminemű sérülés nélkül. Kihasználva Lidérc pillanatnyi zavarát, azonnal árnypengéi áradatába taszítja őt a leányzó.
Fogalmam sincs, hogyan éled újjá folyton-folyvást, de ez nem mehet így tovább. Még sose öltem nőt, nem is akartam elkezdeni most se, de nincs sok választásunk... vagy ő, vagy mi.
- Crystal Make: Sword! – Idegesen rámarkolok mindkét kezemmel a pengére, majd magam elé szegezve azt, meglódulok a mágus irányába.
Mivel ő még mindig Lidérccel van elfoglalva, képtelen időben lereagálni támadásom. Kardomat tövig a hátába állítom, de nem állok le... tudom, hogy ennyi nem fogja megölni őt. Ellenfelem testét megpördítem, majd, mintha csak egy táncot lejtenénk, viszem be neki technikámat.
- Crystal Make: Sword! Első! – Állítom bele következő fegyverem a mellkasába. – Crystal Make: Sword! Második! – Döföm keresztül egy újabb pengével gyomrát. – Crystal Make: Sword! Harmadik! – Szúrom át torkát. – Crystal Make: Sword! Negyedik! – Állítom bele újabb fegyverem, oldalába. – Crystal Make: Sword! Ötödik! – Szúrom át a homlokát.
Persze, itt még nem végeztem... ezúttal biztosra akarok menni.
- Bocsi, de ez nekünk úgyse jöhetett volna össze... – Vigyorodok el, majd összecsapom két tenyerem.
A hat kristályfegyver, mely a lány testébe állt, egyként robban alkotóelemeire, ezzel szabályosan szétzilálva a kalózok vezetőjét. Csak a lábai maradnak egyben, melyek egy-két libbenést követően a padlóra borulnak.
Lihegve nézek végig a szétkenődött vértócsán, de sok nyugtom ezúttal se marad, hisz ismét felragyog a különös fény. Szemeim szinte kirobbannak helyükről, mikor azok láttára ismét összeáll a lány teste. Ámulatomból Lidérc ordítása zökkent ki.
- A láda!
Tekintetemmel hamarosan ki is szúrom az említett tárgyat, mely túlvilági fényben izzik. Ezek szerint, ezért kellett ez az eszköz ennyire a kalózoknak. Ugyanakkor, a ládikát lehetetlenség lenne megközelíteni, hisz egy erőteljes szélfal kering körülötte, mely simán szétszaggatna bárkit, aki olyan óvatlan volna, hogy megpróbáljon keresztültörni rajta. ~ Mindazonáltal, ha nem tudunk átmenni rajta, akkor majd bemegyünk alatta...
- Lidérc fedezz! – Ordítok rá társamra, s azzal meg is lódulok a láda irányába, miközben övemről lecsatolom Virgo aranyozott kulcsát. – Szűz kapuja, nyílj meg!
Csillagkulcsom végében menten felizzik a varázspecsét, mely rövidesen utat enged leghűségesebb szolgálom gyönyörű alakjának.
- Figyelemre méltó harci teljesítmény, mint mindig. – Hajol meg Virgo. – Szolgálatodra lehetek valamiben?
- Igen, Virgo! – Mutatok a szélfalra. - Az orkán mögött van egy láda. Hozd ide nekem!
- Azonnal! – S azzal bele is vájja testét az épület alapzatába, mintha az ott se lenne.
- Azt már nem! – Ordít ránk a kalózlány, észlelvén a veszélyt. – Wind Blades! – Ereszt útjára egy újabb szélpengét.
Ugyanakkor, Lidérc még épp idejében veti rá magát ellenfelünkre, akinek varázslata így célt is téveszt, és csak a mennyezetből hasít ki egy darabot.
Mire észbe kapok, zodiákus csillagszellemem már vissza is tért útjáról, kezében a fénylő ládával.
- Ahogy parancsoltad, megszereztem. – Nyújtja át nekem Virgo a földöntúli tárgyat.
Ahogy tenyeremet ráhelyezem a doboz tetejére, gondolatok egész kavalkádja fut keresztül elmémen. ~ A feladatom csak annyi volt, hogy írtsam ki a kalózokat... de, ha ezt a tárgyat is leszállítanám Hades mesternek, azzal jócskán túlteljesíteném ezt a küldetést. Hisz bármi is legyen ez, nagy valószínűséggel halhatatlanságot biztosít tulajdonosának... talán még Lord Zeref kiszabadításában is hasznunkra válhatna. Egy ilyen kegytárgy megszerzése minden bizonnyal meggyőzné a mestert, hogy én is alkalmas vagyok arra, hogy Elveszett Mágiákat tanítson nekem, és a céh elitjébe helyezzen... ugyanakkor, igencsak körülményes lenne a jelen helyzetből kimenekíteni ezt a ládát...
- Neeeeeem! – Szakítja meg gondolataimat a máguslány ordítása, aki közben valahogy kiszabadította magát Lidérc szorításából, és most felém száguld.
- Franc... – Szorítom össze fogaimat, egy fájdalmas grimasz kíséretében.
Révén, nincs más választásunk, társam irányába hajítom a ládikót, aki azt még röptében kettészeli. Ellenfelünk, látva, hogy elpusztult halhatatlanságának forrása, teljesen elbizonytalanodik futás közben, amit én ki is használok.
- Crystal Make: Sword! – Újdonsült fegyveremmel kiütöm a lány kezéből kardját, majd gyomron térdelem.
Testével térdre rogy, és pont annak az esetlen nőnek az ábrázatát kelti, melyet képtelen lennék megölni. Ugyanakkor, pengém hegyét a nyakához szegezem, hisz nem akarom, hogy próbálkozzon bármivel is.
- Ennyi volt... – Jelentem ki, miközben Lidérc is megindul az irányunkba.
- Kérlek, hagyjatok életben! Fizetek is nektek, ha kell, csak ne bántsatok...
- Mint mondtam, részemről vége. – Oszlatom szét pengémet. - Ugyanakkor, azt nem tudom garantálni, hogy Kargass nem fog börtönbe csukni vagy, hogy Lidérc nem akar-e kivégezni... de magam részéről én ezt lezártnak tekintem.
Végül is, örülök, hogy nem kényszerített rá a lány, hogy elvegyem az életét. Bár, a doboz miatt kissé fáj a szívem, de azt leszámítva, tökéletesen végrehajtottam első küldetésem a céhemben...
- Kiváltképp örülök győzelmednek, ugyanakkor, rá kell világítanom a tényre, hogy a büntetésemről teljesen megfeledkeztél... – Osztja meg velem aggályait Virgo...

/ Lidérc, msn-en sajna elkerültük egymást, így ezt a postot nem tudtuk egyeztetni, de ha valami nem tetszik, értesíts, és átírom.^^ /

- Már vártalak titeket! – Csendül fel egy női hang.
-Jeeee, Party Hard! Vagyis...hol vannak a többiek? Ja igen, most mészároltuk le őket, bocs!
Ahogy beljebb értünk a templomban, hamarost ki is rajzolódott szemeink előtt a kalózok vezetőjének alakja, amint épp lehúzza fejéről csuklyáját. Egészen csinos, sőt, azt is mondhatnám, hogy felettébb kívánatos. Kár lenne széttépni egy ilyen csini pofikát.
- Eddig kevesen mertek az utamba állni, de ti úgy látom különlegesek vagytok. – Szólal meg ismét, mézesmázos hangszínén.
- Mit mondhatnék, lázadó korszakomat élem...
- Másban is különleges vagyok, köhöm, ha érted mire gondolok, baby!
– Más körülmények között szövetséget ajánlanék nektek, de már nincs szükségem senkire! Én magam leszek a Tengerek Királynője és ti hullák lesztek!
- Bocs, de a hullafehér bőr nem menne a hajamhoz. – Vigyorodok el.
-Én nem vitatkozok! Csinálj belőlem vizihullát ha tudsz, de a szirénjeidre igényt tartok!
A nő nem értékeli különösebben a gyenge poénjaimat, de engem felettébb szórakoztat a helyzet. Bár nem elképzelhetetlen, hogy a hölgy jól tud harcolni, kettőnk ellen nincs esélye. Apropó kettőnk... izgi hogy Den és én alapból esküdt ellenségek voltunk, és most egymás mellett harcolunk. A kalóz nyiszálás közben szétváltunk, mert minek elszívni egymás elől a drága oxigént? Most viszont elértük az utolsó felvonás idejét, és lám itt állunk mint két bajtárs. Lehet hogy a küldetés után nem látjuk egymást, vagy folytatjuk egymás elleni harcunkat, de be kell hogy valljam, jó kis móka volt ez, Den Starkiller kapitá....óóó hogy rohadnál meg...
A nő körül szélmágia ereje csapott fel, Den pedig meglóbálta pengéjét, majd felordított;
-Csapjuk szét!
Egyszerre ugrottunk a nő felé. Den a kristálypengéjével, én a csontpengémmel szántottuk a levegőt, hogy aztán ugyanilyen mozdulattal a csajra mérjünk halálos csapást.
A hölgy egy kardot ránt elő, majd megidéz egy szélkardot. Den csapásait a szélkarddal blokkolja, velem pedig vad vívásba kezd szexi ellenfelem. Meglep, hogy milyen jól bánik a pengével, ráadásul a kardja se hétköznapi. Minden csapásnál felizzik az éle, és kisebb energialökést érzek áradni belőle. Nyilván tartogat még meglepetéseket ez a fegyver, de állok elébe! Vadul indítottam támadásokat a kalózvezérre, de ő macskaügyességgel mozgott, és minden támadást hárított. Mivel valamennyire Denre is koncentrálnia kellett, nem indított támadást, inkább csak védekezett. Előbb vagy utóbb el fog fáradni!
Den hirtelen a nő mögé csúszott és megpróbálta kibuktatni. Ellenfelünk érzékelte a támadást, és felugrott előle, de így lehetetlenné tette, hogy kivédhesse a csapásomat. Felé ugrottam és csaptam a pengémmel. Ám ekkor hirtelen a nő árnyékából tüske csapódott ki a karom felé. Visszarántottam a karomat és még a lendületemet kihasználva megpördültem, így a tüske teljesen elkerült. Árnyék mágia? Mondtam, hogy lesznek még itt meglepetések! Den nem volt szerencsés, ő kapott egy sebet a vállába, amitől a nő kissé felbátorodott.
- Ó, hisz még csak most kezdtük. – Vigyorodik el a lány. – Wind Blades!
Szélpengék repülnek felénk, ahogy egy suhintással elereszti magától a varázslatát. A szinte láthatatlan lövedékek vészes sebességgel közelednek, én viszont nem akarom elveszíteni a pozíciómat, úgyhogy csak lehajolok és hátamat fordítom a varázslatnak. Két penge hasítja fel a jobb karomat, de ügyet sem vetek rá. Visszapördülök, de a nő máris új varázslatba kezd.
-Shadow Orochi!
Egy sokfejű árnykígyó emelkedik ki a talajból, és ránk veti magát. Den két fejjel viaskodik, míg én hárommal. Az egyik kígyófej belecsapódik a templom falába, és jókora darabot szakít ki belőle méregfogaival. Apropó, ez egy árnykígyó, akkor tud e mérgezni? Valahogy nem voltam olyan kedvemben, hogy ezt leteszteljem, ráadásul a következő fej alulról támadott, és orrával a levegőbe ütött. Pörögtem egyet hogy visszanyerjem egyensúlyomat, de már jött is a harmadik fej, hogy lenyelhessen. Én belevetem magam a szájába, és pengémet kitartva többször megpördülök a tengelyem körül. az árnyéklény szétfoszlik a levegőben. Zuhanás közben a másik két kígyófejből az egyik nyaka felé irányítom magam, és lecsapok rá. A nyak elszakad, a fej eltűnik. Az utolsó kígyófejre rá se támadtam, az is szétfoszlott előttem. A nő irányába nézek, akit épp Den szorongat, és ajkaik egymáshoz tapadtak.
-Öcséééém....
Odasétáltam, és egy pillanatra megálltam. Elakartam gondolkodni azon, hogy most ennek a jelenetnek mi értelme van, de aztán egy gonosz vigyorral elhatároztam, hogy lesz*rom. Pengémet átdöftem a csaj oldalán, ami a másik oldalt jött ki belőle. Den hátrahőkölt, és vért köpött a földre. Lerúgtam a csaj testét a pengémről, majd fanyalogva Denre néztem.
-Csak azt ne mond, hogy nekrofíl is vagy...szólj, és kimegyek addig...
Den nem válaszolt, mert elképedve bámulta a nő testét. Mikor odanéztem, hátrahőköltem. A testet mindenféle színben pompázó fényáradat lengte körbe, majd új életerővel töltötte fel. Egy szélkard messzire csapta Den testét, majd engem vett célba, de pengémmel hárítottam a csapást. A nő vigyorogva egyenesedett fel előttem.
-Erre nem számítottál, igaz?
-Hát figyelj Szivi... én mindenre számítottam, de erre valóban nem!
A nő rögtön lecsapott a kardjával, és követte a szélkardja is. Immáron én voltam védekezésre kényszerítve, esélyem se volt támadást indítani, ellenben a csaj vadul pörgött és forgott a kardjaival. Sőt, hamarosan szinte az őrület szikráját fedezem fel ellenfelem tekintetében. Mintha extázisba esett volna a halhatatlanság, és a fordított kocka mámorától.
Ekkor Den a nő felé hajított egy kristálypengét. A nő megfordult és könnyedén széthasította azt a levegőben. De megfeledkezett rólam. Több se kellett. Megsuhintottam a pengémet, és levágtam a csaj fejét.
-Na most éledj fel, ribi! Ejjjj micsoda fejetlenség!
Mérgemben még bele is rúgnék a fejbe, de az eltűnik, és a testet újra az ismerős fény árasztja el. Még véget sem ért az újjáéledés, árnypengék áradata borít el, és ott vagdosnak, ahol érnek. Bekapok jó pár sebet, majd a pengémmel forogva hárítom a többit csapást. A düh és értetlenség elszívta sok erőmet, és így pár csapás képes volt megkerülni a védelmemet. Eközben Den lendült támadásba. Hirtelen az árnypengék eltűntek, és kegyetlen látvány tárult elém.
Den pengékkel döfködte tele a lány testét, majd azokat felrobbantva széttépte ellenfelünket. A látvány igazán kedvemre való volt, még füttyentettem is egyet elismerésként, de már láttam is, hogy a húscafatokat a fény újra elárasztja. Hát ez nem lehet igaz...
Gyorsan körbenéztem a teremben, mielőtt a nő újra összeáll. Megpillantottam egy alig látható energiafonalat a levegőben, és követtem a tekintetemmel. Az oltáron az a kis láda hevert, amit a vulkánban láttunk. az adja a fényt, az éleszti fel a csajt!
-A láda! - ordítom Dennek, aki rögtön kapcsol.
A ládát ugyan szélfal lengi körbe, ami elég veszélyesnek tűnik, de Den mégis elindul felé.
-Lidérc, fedezz! - ordítja, és előkapja a kulcsait.
Hát persze! Van egy csaj társa aki a föld alatt is tud közlekedni. Bemegy az oltárhoz a szélfalon túlra, kihozza a ládikót, és vége a dalnak!
Megjelenik a cuki kisleány, és már el is tűnik a földben. A frissen materializálódott kalózvezér mikor felfogta a veszélyt, kétségbeesett ordításba kezdett, és szélpengéket idézett maga elé. Én oda ugrottam, és hátulról elkaptam a csajt. Felrántottam a kezét, így a pengék a mennyezet felé lőttek ki.
Egy mozdulattal hátrafeszítettem mindkét kezét, egyetlen marokkal átfogtam mindkét csuklóját, és jó erősen szorítottam. Másik kezemmel végigsimítottam a lány arcát és nyakát.
-Széttépnélek, de valóban kár lenne ilyen csinos testért.
Kihasználva a helyzetet (és kicsit idegesítve Dent) megmarkolom a csaj egyik mellét, amitől felnyög, bár nem tudom, hogy a helyzettől, vagy a csuklójába hasító fájdalomtól, amit csak jobban megszorongatok, ha ficánkol.
Hirtelen a lány hátrarántja a fejét, orrba vágva engem. Meg se kottyan, csak megrázom a fejem, de ekkor cipőtalp landol a kis Lidérceimen...
Lebénulva, ágyékomat szorongatva ereszkedek fél térdre.
-Óóóó hogy az a szadista...
A csaj kiszabadult, és Den felé szaladt, akinek Virgo épp átadta a ládát. Den megragadta a ládát, és felém hajította.
-Cseszd meg, nem látod, hogy el vagyok foglalva? - ordítottam könnyező szemekkel, de aztán feltápászkodtam, és a repülő ládikót röptében kettévágtam. Aztán ismét ágyékomhoz kaptam és összeestem.
-Ahahahaj drága nedveim...
Mikor lábra tudtam állni, Den már lefegyverezte a kétségbeesett lányt.
- Kérlek, hagyjatok életben! Fizetek is nektek, ha kell, csak ne bántsatok...
- Mint mondtam, részemről vége. – Oszlatta szét a pengéjét - Ugyanakkor, azt nem tudom garantálni, hogy Kargass nem fog börtönbe csukni vagy, hogy Lidérc nem akar-e kivégezni... de magam részéről én ezt lezártnak tekintem.
Megragadom a csaj karját, és magam felé fordítom a testét. arcán kétségbeesés és félelem tükrözik, ami borzasztó elégedettséggel tölt el. Erősen megragadom mindkét karját és testét az enyémnek passzírozom, miközben mélyen a szemébe nézek.
-Kivégezni? Neeeem. Máshogy fogsz fizetni, kicsi lány!
Bár még nem döntöttem el, hogy mit akarnék tenni a lánnyal, de azt igen, hogy nem fogom engedni, hogy legnagyobb örömére egy kényelmes cellában rohadjon el...