Magánküldetés: Kényes csomag (Miranda Skyfire, Firmus Kakte, Sophy Walter)

- Jézusom! Mit kevertek ezek az italomban? – kezdtem fejfájásos reggelemet és az aprócska szobám falán lévő tükörhöz mentem. Gyorsan arcon öntöttem magam a direkt e célra ott tartott hideg vizes kancsóval, majd a tegnapi beavatási szertartás záróakkordjaként tartott ivászat emlékeit idéztem fel. Nem volt sok.
Gyorsan rendbe szedtem magamat és pár göncöt felkapva elindultam lefelé a hivalkodó lépcsősoron a hallba. Lent már a szokott nyüzsgés fogadott. Bob Mester integetett nekem a bárpult mögül és egy kacsintás kíséretében a szabad megbízásokkal teli falra mutatott. Mosolyogva indultam a fal felé, közben a kicsit bohókás Mesteren agyaltam. Mire a falhoz értem, már állt ott valaki.
- May? Misa? Megvan! Miranda! – kapartam elő nevét még mindig kicsit búgó fejemből.
- Szia, van kedved velem tartani? – kérdezte nevetve, én pedig köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől.
- Lehet, hogy ezért mutatott ide a Mester? Szerinte egy társsal könnyebb lenne az első küldetés? - tűnődtem el, aztán megint a mosolygós lányra néztem.
Mellette ott lógott a küldetés anyaga, amit gyorsan átfutottam. Nem tűnt különösebben nehéznek és a lány optimizmusa is valahogy átragadt rám.
- Persze! – válaszoltam mosolyogva neki és már ecsetelte is tervét a küldetéssel kapcsolatban.
Rövid megbeszélés után közösen megegyeztünk, hogy vonattal megyünk a Kunugi-ba. Gyorsan felszerszámoztuk magunkat és meg sem álltunk a vasútállomásig. Szerencsére rögtön egy arra járó szerelvénybe ütköztünk. Felszállás után gyorsan kerestünk helyet magunknak és én kényelmesen elhelyezkedtem a szokatlanul kényelmes padon. Miranda eközben a hajával kezdett el foglalkozni, amit lehet, hogy furcsán néztem volna egy hónappal ezelőtt, de már megszoktam, hogy a szépség mindenekelőtt van ebben a klánban.
A vonat zakatolva tartott távoli célunk felé és pedig kedélyesen néztem útitársamat, ahogy szemei ide-oda járnak az elsuhanó táj és a vagon belsején. Tekintete egy kékhajú lányon állapodott meg, aki látszólag épp helyet keresett.
- Mikor szállhatott fel? – tettem fel magamnak a kérdést, mert általában szemmel szoktam tartani környezetemet, de egy vállrántás keretében az első küldetés miatti izgalom számlájára írtam az apró bakit.
Mirandának viszont nem voltak problémái és rögtön az új jövevény felé szaladt. Szavaiból úgy vettem ki, mintha régi ismerősök lennének, de nem vettem volna rá mérget.
- Ő itt Firmus, a klán új tagja! – rántott ki Miranda ülőhelyemről és már tolt is a lány elé.
- Szia! Firmus vagyok a klán új tagja! - ismételtem gépiesen.
A lány Sophy Walter volt a Fairy Tail-ből, derült ki barátságos bemutatkozásából. Kicsit feszengtem a két lány között ezért teret engedtem nekik és hagytam had beszélgessenek. Én addig a tájat figyeltem, közben azért fél füllel őket hallgattam. Kiderült, hogy Sophy is ugyanazért a megbízásért van itt, mint mi, ezért Miranda kapásból felajánlotta, hogy tartson velünk. Ő kicsit hezitálva beleegyezett, és vonatunk már fékezett is a meredek falú völgyben található Kunugi állomáson.
Gyorsan leszálltunk a vonatról, de még alig érte a lábam a földet, máris egy elegáns középkorú úriember lépett hozzánk. Miranda magabiztosan elé állt és máris akcióba lépett.
- Elnézést, maga adta fel a „fontos küldeményes” megbízást? – kérdezte határozottan, közben bátorítólag rámkacsintott.
- Vajon honnan érezte meg bizonytalanságom? Ennyire látszana rajtam? – száguldoztak a gondolatok fejemben és gyorsan Sophy-ra pillantottam, aki szintén a magabiztosság szobraként állt a poros állomás homokjában.
- Két ilyen magabiztos lánnyal nem veszíthetek! – acéloztam meg magam és én is a férfihez léptem.

- Kérem, rejtsék el jól a csomagot! – állt fel, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést.
- Sok szerencsét! – tette hozzá, és elhagyta a szobát.
Lett volna pár kérdésem, de inkább megtartottam magamnak őket. A cloveri cím nem sokat mondott nekem, de amikor a fickó szóba hozta a célt láttam, hogy Sophy bólint és így az odatalálás kérdését megoldottnak tekintettem. A csomag elrejtése más tészta volt. Valamiért furcsa késztetést éreztem, hogy megkérjem Sophy-t, hogy rejtse a dobozkát dús keblei közé, de ezt a kicsit perverz gondolatot gyorsan elvetettem. Szerencsére Miranda újfent akcióba lépett.
- Majd én viszem a csomagot! – mosolyogta és én, mint a feminizmus lelkes támogatója nem akartam meggátolni ebben a nemes feladatban.
A mosoly gyorsan lehervadt az arcáról, amikor Sophy felvetette, hogy gyalog menjünk Clover városába. Én őszintén megvallva, szétültem a fenekemet a vonaton, ezért egy kis séta igenis kedvemre volt, ezzel el is dőlt a vita.
- Hát legyen. – durcizott Miranda, és sapkáját a csomagra terítve futólépésben elindultunk kifelé a városból. Alig hagytuk el az utolsó házakat, amikor Miranda fújtatva megállt.
- Valami gond van Mira? – aggodalmaskodott Sophy, én pedig csak a homlokomat ráncoltam, amikor megláttam mire készül.
- Hárfa kapuja, nyílj meg! – felkiáltással máris egy érdekes ruházatú csillagszellem jelent meg előttünk hárfával a kezében.
Miranda nem cicózott. A kezébe nyomta a csomagot, hogy cipelje helyette, és még az éneklést is megtiltotta neki. Sajnos az ének résszel egyet kellett értenem. Kicsit sem lett volna feltűnő kicsiny csapatunk, ahogy énekszóra megrohamozzuk Clover-t! Sophy kicsit húzta a száját. Szerintem ő másképp szokott bánni a saját csillagszellemeivel, de én ebben sem találtam kivetni valót. Amikor éjszaka vakon ki szoktam támolyogni a kétbetűs trónterembe, mindig jól jött a fénymágiám, hogy gyorsan célhoz érjek. Az idő pedig igenis fontos.
Csendbe burkolózva faltuk a kilométereket, amit csak időnként tört meg a magában dünnyögő csillagszellem.
- Ti gondolkoztatok mi van benne? – kérdezte hirtelen Miranda és már sorolta is tippjeit.
- Talán egy torta, vagy egy csillagkulcs, netán egy szép lila ruha! – ábrándozott.
- Remélem nem olyasmi, amiért megérné minket fényes nappal megtámadni. – mondtam ki első gondolatomat, de valahogy éreztem, hogy ez egy hiú ábránd.
- Én is ebben reménykedek. – tette hozzá Sophy felém fordulva és én nem tudtam levenni a tekintetem a dekoltázsáról.
- Valami baj van Firmus? – kérdezte kicsit zavarba jőve.
- Szerintem a csomag nagyobb biztonságban lenne a dekoltázsodban. – mondtam halkan.
Jézusom! Ezt vajon tényleg kimondtam, vagy csak gondoltam! Egy frissen megismert hölgyet inzultálok a beteges gondolataimmal? És vajon miért jutott az eszembe egy szörfdeszka?
- Hogy merészeled?! – dörrent rám és szeme villámokat szórt. – Ha ezt Dead megtudja elevenen felfal! – fenyegetett meg, én pedig már nem a csomag épsége miatt aggódtam. Miranda és a dalos szellem ösztönösen hátrébb húzódott.
Nem tudom meddig kiabált velem, de a végén nevetés egyszerre robbant ki belőlünk.
- És a tárgyra térve. Mit csinálunk, hogyha ránk támadnak? – kérdezte gyorsan Miranda mosolyogva.
- Akkor kedves Miranda, egyszerűen szétcsapunk köztük! – válaszoltam és minden bizonytalanságom eltűnt, hogy átadja helyét az acélos magabiztosságnak.

- Na de Főnök, a megbízás szerint nem szabad..
- Kuss!

Teljesen lecövekeltem a megdöbbenéstől. A két elmeroggyant társaság vezéralakja egymásnak rontott és mellettünk kezdték el csépelni egymást. A négy megmaradt emberük pedig csak a fejét vakarva áldogált. Gondolom nem számítottak ilyen fejleményekre.
Az egyik Poison-os alak kapcsolt először és Lyra felé iramodott, aki rémülten keresett menedéket Miranda háta mögött. A fickó már a kardját is előkapta és kaján mosollyal rohant Miranda és a halálosan megrémült Lyra felé. Bátorsága úgy tűnik ragadós volt, mert a másik három jómadár is felénk indult, magára hagyva verekedő vezetőiket. Az első fickó már csak pár lépésre volt Mirandától, amikor térdre bukott és a fülét befogva vonaglani kezdett. Kardja csörömpölve hullott a sziklás talajra tőlem alig pár lépésre. Miranda varázslatát nem ismertem, de a lehető legjobbkor vetette be. Lehajoltam a kardért és amint kezembe simult markolata, rögtön tudtam mit kell tenni.
- Én elintézem a skorpiós tagokat! Tiétek a másik két pofa, lányok! – kiáltottam feléjük, noha ott álltak mellettem, és nekirontottam választott ellenfeleimnek.

Ők egy pillanatra elbizonytalanodtak látva a poison srác sorsát, de hamar összekapták magukat és mindketten tőrt ragadva, szétválva két oldalról igyekeztek bekeríteni. Lefékeztem magamat és lábat szilárdan megvetve védekező állásba álltak a karddal a testem előtt. Mágiámat egyelőre nem kívántam bevetni, had legyen egy adu a kezemben, ha minden kötél szakadna.
Az első döfés jobb oldalról érkezett, s éppen hogy elkerülte bordáimat és ártalmatlanul siklott el a hónom alatt. Az ingemet viszont sikerült eltépnie, de ezzel még jobban felpaprikázva engem, mert rögtön eszembe jutott az öreg szabó arckifejezése, ahogy meglátja mesterművét darabokban. Ez pedig nem sok jót ígért. A másik fickó már a hátam mögé került és készült bevinni a végzetes csapást. Csak a szemem sarkából észleltem, ahogy megcsillan a napfény a feje fölé emelt fegyvere pengéjén.
- A fenébe! Ennyit az adukról. – káromkodtam el magamat és kénytelen voltam fénymágiámhoz nyúlni, hogy egy kis idő nyerjek.
- Light Magic! Blinding Flash! –engedtem utat erőmnek és ellenfeleimre koncentráltam a vakító fénysugarakat, ami viszont kardom elejtésével járt.

Mindketten hörögve szemük elő kapták még szabad kezüket, és mögöttem csapásra emelt tőr a pengéjével a földbe fúródva esett ki a fickó kezéből, hogy még jobban tenyerébe temethesse arcát. a másik vakon botladozott, de fegyvere kecsesen táncolt a kezében, ahogy átmeneti vaksága ellenére is igyekezett védeni magát bármiféle csapástól.
- Ez a fickó ráér később is. Foglalkozzunk előbb a biztossal. – hoztam meg gyorsan a döntést, és a mögöttem káromkodó emberkére vetettem magamat és puszta kézzel kezdtem neki a legjobb kocsmákban tanult gyomrozás módszerének. Két kezemmel teljes erőmet beleadva püföltem, majd mikor végre térdre rogyott, egy nem túl elegáns mozdulattal állon térdeltem. Eszméletlenül terült el a földön és én egy pillanatra elöntött az öröm és ez majdnem a vesztemet okozta. A másik srác már összeszedte magát és még mindig könnyben úszó szemmel hozzám vágta tűrét, ami éppen csak elkerülte fejemet.
- Tehát így szeretnél játszani? – vicsorgott rám és saját árnyéka sálként tekeredett két keze köré.
Egy árnymágus. Nagyszerű. Pont ez hiányzott. A két árnycsík rakétaként robbant ki keze fogságából, és rögtön végtagjaimat vették célba. Az egyik lábaimat tekerte körül és a kegyetlen szorítástól rögtön térdre is borultam. A másik jobb karomat kapta el, de már nem volt képes teljes mértékben leszorítani.

- Tehát ennyi telik tőle. Nem sok, de egy magamfajta kezdő mágus ellen ez is elég lehet. – mértem fel helyzetemet, és fejemet a lányok felé próbáltam fordítani, de az árnykötél váratlan rántása ellehetetlenítette, hogy társaimra nézzek.
Reménykedtem, hogy nem esik bajuk és már tenyerüket porolva járják a győzelmi táncot. Nekem viszont, ha így folytatom nem sok táncra lesz lehetőségem. A fickó arca eltorzult az erőlködéstől, ahogy minden erejét beleadva egy újabb árnykötelet hajított felém, mely a nyakamra csavarodott.
Fojtó hatására, még mindig szabad bal kezemmel a torkomat szorító árnyat markolásztam. Kezdett elsötétülni látásom. Gyorsan ki kell találnom valamit, mert látásom már kezdett e homályosulni. Ellenfelem látva a győzelem esélyét, utolsó erőtartalékait is beleadta a szorítás fokozásába és akkor felderengett előttem a megoldás.

Fény és árnyék. Nincs más dolgom, mint mágiámat az ellenfelemmel összekötő árnykötegekre fókuszálni és jó esetben egy csapásra elintézhetem már legyengült ellenfelemet.
Utolsó erőtartalékaimat mozgósítva, bal kezembe sűrítettem fénymágiámat, és szabadjára engedtem. A koncentrált fény villámgyorsan felzabálta a karnyi vastag árnykötegeket, és megállíthatatlanul tört kikerekedett szemű kínzóm felé. A becsapódás ereje engem is meglepett. Valószínűleg a fény elől menekülő árnyak a testéhez szorultak, és szilárd árnyékként működtek , ami ökölcsapásként hatott rá a hirtelen visszacsapódástól.
Mire pislantottam egyet, az árnybéklyók leolvadtak testemről, a fickó pedig egy mögötte álló fa tövében békésen szundikált. A becsapódás hatására ruhájának darabjai, még mindig a fa törzsén lengedeztek.
- Offenzívabb a mágiám, mint azt elsőre gondoltam. – dörgöltem meg fájó tagjaimat és aggódva a végre a lányok felé fordultam.
A harc addigra már véget ért. A két bandavezér egymást ölelve feküdt a földön, mintha még álmukban is egymást csépelnék tovább, de a két másik fickó is hasonló állapotban volt. A lányok épnek tűntek, egyedül Lyra szipogott darabokra tőrt hárfája felett.
- Jól vagytok? – kérdeztem még mindig aggódva és odaszaladtam hozzájuk, bár a totyogás jobb szó.
Az igenlő válaszok örömmel töltöttek el és mindannyian egyetértettünk abban, hogy jobb, ha minél előbb folytatjuk utunkat..

Gyorsan faltuk a kilométereket, mintha tudat alatt minél messzebb akartunk volna kerülni a támadás helyszínétől. Most Sophy vitte a csomagot, ami nem zavart különösebben, Miranda pedig mágiánkat dicsőítette és mindenfélét kérdezgetett. Kicsit akadozva válaszolgattam neki, mert még mindig a csata hatása alatt voltam. Bal kezem még mindig remegett egy kicsit az adrenalinszünet hatására és talán dadogtam is kicsit. Ez volt az első harcom a klán színeiben, ahol egyedül saját mágikus képességeimre voltam utalva és őszintén megvallva kicsit megijedtem. Amikor egyedül nekirontottam a két fickónak, csak a dicsőség járt a fejemben, és eszembe sem jutott, hogy bajom eshet. Az árnyékmágus fickó gyorsan rácáfolt naiv gondolataimra és megmutatta, hogy milyen sebezhető is vagyok. Nemcsak magamat sodortam veszélybe, hanem a lányokat is. Mi lett volna, ha segítségre van szükségük, amíg én csak a magam dolgával törődöm és vajon észrevettem e volna, ha bajba kerülnek.
- Felesleges ezen rágódni. – zártam le magamban a kérdést és megfogadtam, hogy ezentúl nyitott szemmel járok és nincs több magánakció.

Már nem lehettünk messze Oshibana-tól, amikor az első csuklyás alakot kiszúrtam az egyik útszéli fa mellett. Csak egy pillanat volt az egész, aztán bele is olvadt az árnyékba.
- Ezek szerint követnek minket. – állapítottam meg nagy bölcsen, pedig várható volt, hogy nem fognak leállni egy támadás után.
Nem tudom, hogy a lányok kiszúrták e követőinket, de ha igen nem adták tudtomra. Én sem akartam egyelőre szólni nekik, mert a rejtélyes fickók távol maradtak tőlünk. Jobb nem pánikba esni.
- Sophy, nem volt ijesztő az az elefántmágus? – kérdeztem útitársam felé fordulva, csak hogy én is mondjak valamit, mert Miranda nem beszélt egy ideje, ami nála a komoly gondolkodás jele volt.
Legalábbis az én tapasztalataim szerint. Készségesen válaszolt kérdésemre, de már nem jutott időm a beszélgetés folytatására, mert Miranda magához tért és cloveri úticélunk után érdeklődött.
Sophy elmondása szerint Oshibana a következő megálló, ahol megszállhatunk estére, hogy reggel kipihenten indulhassunk tovább. Körülbelül ekkor szúrhatta ki Miranda követőinket, mert halk sikkantással felén fordult.
- Firmus! Ezek figyelnek minket. Mit gondolsz? Szerinted este ránk támadnak? Fel kéne készülnünk az estére és mihamarabb megkeresni a hotelt. – suttogta fülembe kérdéseit.

Először is megdicsértem, amiért észrevette üldözőinket.
- Nincs jobb egy kis sikerélménynél a nap végén. – jutott eszembe az apám által mondogatott helyi szólás.
Ennek a fiatal lánykának pedig nem árt a bíztatás. A támadás ötlete bennem is felmerült már, de Miranda ötlete miszerint egy szállóban várjuk be a támadást, nem is olyan rossz ötlet. Ez még a mi malmunkra hajthatja a vizet.
Fél óra alatt meg is érkeztünk Oshibana fényárban úszó városába. Sophy vezetésével meg sem álltunk az egyik általa választott szállodáig. A hely gyönyörű volt. Nem is nagyon jutottam szóhoz. Gyorsan lerendeztük a check-et a pultnál, és már indultunk is szobánk felé. Közös megegyezéssel egy nagyméretű szobát választottunk. Jobb, ha nem válunk külön.
Belépve fényűző nappali fogadott minket és egy kisebb hálószoba.

- Tiétek a hálószoba lányok, és majd alszom a kanapén. – mondtam nekik.
Etikai és védelmi szempontból is ez tűnt bölcsnek. Ha esetleg ránk rúgják az ajtót, jobb, ha nem egy kupacban találnak minket.
Miután lecuccoltunk, a lányok elvonultak a női fürdőbe. A csomagot nem tudom hova tették, de nem is nagyon izgatott. Én a férfi fürdő felé vettem az irányt. Igyekeztem a tisztálkodással, mert úgy éreztem figyelnek, ami a párafelhőben nehezen kivitelezhetőnek tűnt, de nem lehetetlennek. Óvatosan pásztázva környezetemet, folytattam karom szappanozását.

- Ááááááá! – ásítottam egy hatalmasat, majd felkászálódtam a kanapéról.
A szoba még sötét volt, ezért gyanítottam, hogy én keltem elsőnek. A lányokat nem akartam felébreszteni, ezért halkan magamra kapkodtam ruháimat, és egy törölközőt a vállamra csapva elmentem kicsit rendbe szedni magamat. A fürdő vize kellemesen felfrissített, úgyhogy gyorsan magamhoz tértem. Visszasétáltam a lakosztályunkhoz, majd halkan beosontam, kezemben egy alig pislákoló fénygömbbel, hogy navigálni tudjak a sötétítők miatt még mindig félhomályos szobában.
Meglepetésemre, már a felkelő nap kellemes fényei táncoltak a szoba falain, vidám madárcsicsergés kíséretében. A lányok már a kis dohányzóasztalnál ültek, és a minibár éléskamrájából falatoztak.
- Szépjóreggelt a hölgyeknek! – köszöntöttem őket és gyorsan eltüntettem a fényt kezemről.
- Remélem, nem bánjátok, ha csatlakozok? – kérdeztem a reggeli elemózsia felé kacsintva, mert kezdtem éhes lenni.

A jóleső reggeli után, gyorsan útra keltünk, hogy még sötétedés előtt Clover-ba érjünk. Sophy elintézte a kijelentkezést, én pedig kinéztem az utcára, hátha észreveszem tegnapi követőinket, de csak a lassan élénkülő reggeli forgalmat láttam. Alig hagytuk magunk mögött a várost máris előtört Mirandából a beszélhetnék.
- Firmus, jól aludtál a kanapén? Nehogy fáradt legyél miattunk! Akkor bűntudatom lenne. – fordult felém, kicsit elpirult arccal.
- Köszönöm, jól aludtam. Nem örülnék, ha bűntudatod lenne. – ajándékoztam meg egy mosollyal, majd összeborzoltam a haját.
Mosolygott, majd Sophy felé fordult. Az ágyról lelökős sztorit hallva, majdnem elröhögtem magamat, de végül sikerült egy mosolyba szorítanom jókedvemet. Szegény Sophy-nak biztos jó éjszakája volt.
Kedélyesen bandukoltunk tovább, de alig múlt dél, amikor három emberke közeledett velünk szemben az úton, ami rögtön felkeltette gyanakvásomat, mert eddig senkivel sem találkoztunk ma az úton.

Mire reagálhattam volna, akár egy figyelmeztetés erejéig, egy szélroham elsodort a lányoktól és egy közeli tölgyfa felé repített. Miranda éppen egy kezén mászó katicával volt elfoglalva a támadás kezdetén, de meglepően gyorsan egy hangtámadással reagált a felé sebesen közeledő támadóra. Sophy is gyorsan harcra kész lett, de nem tudtam figyelemmel követni őket, mert megérkeztem a fa törzsének számító végállomáshoz. Nagyot nyekkenve terültem el a fáról lecsúszva, a még mindig nedves avarban. Megráztam fejemet, hogy kicsit magamhoz térjek, és felálltam. Sikerült megpillantanom támadómat. Magas fiatal lány volt, feketébe öltözve, kezében bottal. Intésére újabb szélroham indult felém, de még idejében sikerült félrevetődnöm a támadás elől, ami miszlikbe aprította a mögöttem lévő szerencsétlen fát.
- Tehát semmi ismerkedés? – kérdeztem tőle vigyorogva, miközben egy vakító támadásra készültem.
Nehéz volt magabiztosnak tettetnem magamat, mert még mindig féltem egy kicsit, de ezzel is igyekeztem szemmel láthatóan képzettebb támadómat kibillenteni.
- Nem vagy az esetem szépfiú! – kacsintott rám az ismeretlen csajszi, majd nevetni kezdett.
Csak ennyi időre volt szükségem, hogy a tenyeremben gyűjtögetett fényt szabadjára engedve előnyösebb helyzetbe tornázzam magamat. Elengedtem a vakító fényt, ami ellenfelem felé tört, én pedig izgatottan vártam az eredményt.

Az eredmény lehangoló volt. Fénysugaraimat elsodorta egy vad szélroham, de annyi értelme azért volt, hogy Miranda támadója a szeme elé kapta kezeit, majd hörögve ledőlt a főbe. Szegény lány szintén ott feküdt, látszólag ájultan. Reméltem rendben van, és Sophy-ra akartam nézni, de egy újabb szélvihar megint elkapott, és támadóm felé sodort. Kezemet leszorította a természet eme kőkemény ereje.
- Kedvesem, ne aggódj a többi lány miatt. Itt vagyok neked én! – lebegtetett magához közel ördögi támadóm, majd adott egy csókot az arcomra.
Ezen teljesen meglepődtem, még a szám is tátva maradt. A lány elnevette magát reakciómon, majd még mindig kacagva össze-vissza dobált nyers szélerejét kihasználva. Minden erőmmel küzdöttem, de nem tudtam kitörni a fogságból. Olyan volt, mintha hullámvasúton ülnék.
- A lánynak jó hasznát vennék Akane Resort-ban. – röppent át agyamon, de egy hat méteres zuhanás után, megint vészesen közeledtem egy fához, ami hasonló volt, mint nemrég megismert rokona.
A lombkoronában landoltam, majd az ágakon áttörve a földbe csapódtam. Ruhám szanaszét szakadt, de ez volt a legkisebb problémám. A földön feküdve láttam, ahogy a csajszi mosolyogva felém sétál, kezében a botját pörgetve, de egyelőre képtelen voltam megmozdulni. Csak vártam a végkifejletet, amíg maradék erőmet megpróbáltam összeszedni...

Csak egy pislantás volt az egész.

Az egyik pillanatban még szakadtan fetrengtem a fa tövében és minden erőmet összeszedve készültem a végzetes csapás elviselésre, most meg itt ülök kipihenten, sértetlenül és kifogástalan ruházatban.
- Ez, hogy lehet? – suttogtam, miközben tenyereimet nézegettem.
A szélmágus lány a kezében tartott, ebben biztos voltam. Bármit tettem volna nem tudtam volna megvédeni se magam, se társaimat.
- Tényleg! A lányok! – kaptam fel fejemet, majd gyorsan körülnéztem.
Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, amikor láttam, hogy jól vannak. Sophy még mindig a fűben ült és szemében ugyanazokat a kérdéseket láttam, amik engem is foglalkoztattak, Miranda pedig mint egy rugós nyuszi máris talpon volt és társnője felé rohant.

A csomag eltűnt. Ehhez nem kellett hallanom a beszélgetésüket. Ha valami, hát ez biztos volt. Csakis a támadóink vihették el, ehhez nem kellett nagy ész. A helyzetet átgondolva, két dolog tört fel belőlem. A bosszú és a csomag visszaszerzése. Bár sötét érzelmek tápláltak, nem törődtem vele.

Feltápászkodtam, majd a tájat kezdtem el szondázni. Szinte rögtön a szemem elé került a távozók friss nyoma. Leguggolva vizsgálgatni kezdtem.
- Hát te meg mit keresel? – kérdezett rám Sophy, majd mellém sétált.
- Nyomokat. – feleltem neki kissé szűkszavúan, mert valami furcsa nyomra bukkantam.
Lehet, hogy lószar volt, de mivel már a kezemet beledugtam, már nem volt visszakozás. A szarmarkolás hatására megint megszűnt a külvilág számomra, amíg teljes káromkodáskészletemet átfutottam gondolatban. Épp a T betűseknél tartottam, amikor egy aprócska kutya ugrott nekem és felborítva az arcomat kezdte el nyalogatni.
- Hogy a tarisznyarák csípje meg a himbi…. – tört ki belőlem a meglepetéstől a lista következő tagja, de a lányokra való tekintettel abbahagytam a szavalást.
Sophy kinevetett, de nem tudtam hibáztatni, mert valószínűleg elég viccesen festettem az apró kutyával az arcomon. Parancsot adott nekik a nyomozás megkezdésére, azok pedig profikhoz illően rögtön a kívánt irányba fordultak.
- Siessetek, ha nem akartok lemaradni! – szólt hátra Sophy, majd a csaholó kutyák után eredt.
Mirandával összenéztünk, majd mi is nyakunkba kaptuk a lábunkat.

Hamarosan beértük a szemmel láthatóan kimerült csoportot. Biztos nem a velünk való csatában sérültek meg, mert a lány eléggé lestrapált állapotban volt. Én legalábbis biztos nem láttam el így a baját.
Az ezután következő beszélgetés még meglepőbb volt. Magukat a Lamia Scale mágusainak hívták és még a jelük is rendben volt látszólag.
Nem akartam belefolyni a beszélgetésbe, mert Sophy tapasztaltabb volt nálam, s ezért rábíztam az ügyet. Persze Miranda sem állta meg, hogy pár kérdést fel ne tegyen. Engem csak a „kőtábla” szó ragadott meg.
- Milyen kőtábla? Fejezd be, amit elkezdtél, kis barátom! – fordultam a szófosó „kollega” felé.
Valahogy nem tetszett a helyzet, Sophy fegyverbe hívó szava pedig egyenesen örömmel töltött el.

A már kicsit kiismert „barátnőmhöz” fordultam és egy gyors pillantással felmértem a környező fa helyzetet. Nem árt mostantól óvatosabbnak lennem.
Egymás szemébe néztünk és láttam, hogy valami megpattant benne. Talán a legyengült állapotából következett, nem tudhattam. Az biztos, hogy eddig tomboló dühöm elpárolgott. Inkább kíváncsi voltam ennek a lánynak a történetére, de ez majd talán csak a jövő lesz.
- Most más miatt vagyok itt. – emlékeztettem magamat, majd én is támadóállásba álltam.
- Ideadjátok a csomagot, vagy el kell vennünk? – mondta Sophy meglepően határozottan és ez volt a végső ultimátum.
Nem volt már visszaút…