Magánküldetés: Kényes csomag (Miranda Skyfire, Firmus Kakte, Sophy Walter)

Miranda laza csomagszerző mozdulata látszólag sokkolta ellenfeleinket, ezért a két srác eléggé begurult. Ezt jó jelnek vettem, mert így hajlamosabbak hibákat véteni, amit könnyen az előnyünkre fordíthatunk.
- Persze addig nem ártana egyben maradni, amíg hibáznak. – gondoltam vissza előző harcunkra.
Bár eléggé legyengültnek néznek ki és a Rika nevű szélmáguscsaj még inkább ki volt ütve, mégis tartottam a harctól egy kicsit.
- Dean, Zack! Rátok bíznám őket! – kiáltotta Rika.
A két srác nem habozott. Rögtön a lányokra vetették magukat. Mivel előző „játszótársam” most kispadra kényszerült, ezért igyekeztem valamelyik lány segítségére lenni. Sophy volt a legközelebb és a támadók sebességét látva nem is volt igazán más választásom. Futásnak eredtem, hogy csökkentsem a kettőnk közti távolságot és igyekeztem szemmel tartani Zakariás mozdulatait és észre is vettem egy ismerős mozdulatsort.

Még régen egy kocsmai verekedésben láttam, ahogy egy vézna gyerek egyik pillanatról a másikra szétverte az egész kócerájt a bent lebzselő kötekedő dokkmunkásokkal együtt. Persze a srác inkább áldozat volt, mint agresszor, de a belőle előtörő elemi erő megdöbbentett. Miután majdnem mindenki álomföldön kirándult, odamentem a fiúhoz megérdeklődni varázsereje mibenlétét. Meglepetésemre egy számomra ismeretlen állatról, a kengururól kezdett mesélni.

A fickó mozdulatai, pedig ugyanolyanok voltak, mint anno a kocsmában. Tudtam, hogy Sophy nehezen viselne el egy ilyen csapást, ezért futási energiámat ugrásra váltottam. Alig zuhantam be a lány elé, amikor már mellkasomba is nyomódott a két csizmás láb.
- Affene! – mondtam volna, de a levegő olyan erővel szorult ki tüdőmből, hogy kapásból félájult lettem, de még repülve is hallottam Sophy aggódó hangját.

Megint rámborult a már ismerős sötét köd, ahogy levegőért kapkodva igyekeztem magamhoz térni.
Nem tudom mennyi idő volt, mire látásom is visszatért, de mire feltápászkodtam, már az egész harcmezőt tükrök borították. Társaimat nem is láttam, csak magamat, ahogy enyhén nyúzottan álldogálok, ingemen két méretes sáros lábnyommal.

Már nevüket kiáltottam volna, amikor az egyik résben észrevettem Pictor-t, ahogy éppen piktorkodott. Felé iramodtam, a tükröket kerülgetve, közben a lehetőségeken vívódtam. Fénymágiámat nem használhattam, mert a tükrök hatásra elszabadulhatott volna a pokol, aminek mindannyian áldozatul eshettünk volna. Percekig fetrengtünk volna mindannyian a földön szemünket takarva, ami nem tűnt túl előnyösnek.
A célhoz érve majdnem fölborítottam Sophy-t, aki nagy meglepetésemre a kezembe nyomott egy pisztolyt.
- Sivatagi sas 0.50? – olvastam hangosan a vésetet rajta.
Ilyen fegyvert sem láttam még, de bár súlya először igencsak meglepett, hamar megcéloztam a már levegőbe ugrott mágust. A lövedék pont a vállát kapta el és jópár métert hátralökve a földre küldte.
Alig ért le, mikor újra talpra ugrott és minden látható sérülés nélkül felénk rontott. Első kőrben nem jutottam szóhoz és csak lestem, mint a lukinyúl, hol a fegyverre néztem, hol a feltámadt mágusra.

A megoldás Rika volt. Szemem sarkából láttam és önkéntelenül felé indultam.
- I... Illúzió mágia! – szólt utánam Sophy, én pedig hátrabiccentettem neki.
Okos lány. Rögtön átlátta a helyzetet, míg én csak ösztöneimre hallgattam, ami ez esetben szerencsés volt ugyan, de nem biztos, hogy mindig az lesz.
A földön ülő lányhoz érve csak erőlködést láttam az arcán, amit lassan felváltott a félelem. Nem akartam istenigazából megütni, ezért csak egy „kisebbet” csaptam a tarkójára a pisztoly agyával.
Liszteszsákként borult lábam elé, én pedig aggodalmasan néztem arcát, de egy mindent elsöprő hanghullám térdre kényszerített. Szerencsére nem csak engem, hanem a még megmaradt ellenfelünket is, aki bár láthatóan szenvedett, mégis iszonyat gyorsan talpon termett, hogy Sophy-t elkapva előnyösebb pozícióba kerüljön.
- Még egy mozdulat és megölöm! – tartott kést a lány nyakához.
Engem talán észre sem vett és ez elemi hiba volt. Gyors célzás után a lábába kapta a lövedéket. Köpenyként csúszott le a lányról és combját elszorítva visítozott a földön, mint egy disznó.
- Köszi Firmus! – mosolygott rám Sophy.
- Máskor is hölgyem. – biccentettem felé.

Amíg a két lány Mira ruházati problémáin nevetett, addig én egy köszönet kíséretében leadtam a fegyvert Pictornak, aki fejet hajtva elpárolgott.

Lezárásként kaptam egy ölelést Sophy-tól, ami nagyon meghatott, majd együtt körbenéztünk a harcmezőn. Az előbbi káoszt végtelen béke váltotta fel , amit csak a három földön fekvő kiütött emberke rontotta kisé. De legalább vége volt.
- Hahh, ez az idióta. Még köszönni sem tud. – vakargatta Sophy a fejét a távozó csillagszellem miatt.
- Ha ilyen fegyvereket fest, esküszöm, én fogok köszönni helyette! – nevettem el magamat.

Alaposan végignéztem a földön fekvő eszméletlen ellenfeleinken és megnyugodva tapasztaltam, hogy nem fognak mostanában fölkelni. A csomag visszakerült hozzánk, s újra Miranda kezében nyugodott, azaz nyugodott volna, ha a lány nem forgatja a dobozkát elkerekedett szemekkel.
- Mi a gond Miranda? – kérdeztem, odasétáltam hozzá.
- Megsérült a doboz. – mutatta felém.
Jobban szemügyre véve, a pecsét repedt ketté, így könnyűszerrel ki lehetett nyitni a fedelét.
- Meglessük? – fordultam Sophy-hoz, aki szintén már ott állt mellettünk.
Igenlő válasza rögtön megnyugtatott, s Mira kezéből kikapva a csomagot, felnyitottam a tetejét.

A belső vörös bársonyborításon közepes mérető kőtábla nyugodott. Látszólag nem szenvedett el sérülést egyik harc alatt sem, hála a jól párnázott dobozkának. Szürke felületén ismeretlen rúnák sorakoztak, melyek nem csak nekem, de a lányoknak sem voltak ismerősek. Miután tisztáztuk, hogy a tábla nem túl informatív, máris egy nagyobb döntéssel kellett szembenéznünk, Sophy ugyanis bölcsen figyelmeztetett minket, hogy a pecsétsérülés miatt a küldetésünk már nem túl kifizetődő.
- Akkor mi legyen? Adjuk el a piacon, vagy kérdezzük meg az eszméletlen srácokat, hogy mi is ez valójában? – kérdeztem karjaimat széttárva.
- Vagy le is szállíthatjuk a megbízónak. – hümmögött Sophy.
- De hát buktuk a jutalmat, s ha neadjisten tényleg valami sötét dologról van szó, nem biztos, hogy örülnek majd neki, hogy megtudtuk a titkukat. – szájaltam tovább.
- Én azt mondom, folytassuk az utat. Vagy netalán nyuszi vagy? – vigyorgott rám.
- Ilyen érvekkel nem vitatkozhatok hölgyem. – nevettem el magamat, majd kis csapatunk elhagyta a harcmezőt, hogy visszatérjünk az útra.
Még egyszer visszanéztem a korábbi ellenfeleinken, s apró bűntudat markolászta szívemet. Rikát néztem és újra lepörgött előttem a csata, és ahogy a földre küldtem. Lelkem egy darabkája azt kiabálta, hogy menjek oda hozzá és lássam el sérüléseit, de ez megengedhetetlen luxus lett volna.
- A lány biztos nem bánt volna velem kesztyűs kézzel. – ráztam meg fejemet, hogy kiűzzem belőle a gyengítő gondolatot.
Megacéloztam magamat, majd a lányok nyomába eredve csakis előre nézve megszaporáztam a lépteimet.

Az útra viszonylag hamar kiértünk és újra megindultunk Clover városa felé. Tempónk kicsit lassult, mert már egyikük sem hitte, hogy ez egy sétagalopp küldetés lesz. Óvatosan kémleltük az előttünk elterülő tájat, várva az elkerülhetetlen támadást. Ahogy ránk esteledett apró tábort vertünk, hogy ne kelljen a sötétben menetelnünk, s miután jól bevacsoráztuk, váltott műszakokban őrt álltunk, míg a többiek aludtak.

Bár többször majdnem elbóbiskoltam őrködés közben, szerencsére mindig arra járt egy kóbor madár, amelyik szárnycsapkodásával kiverte az álmot a szememből. Sajnos éreztem, hogy kezdek kikészülni. A folyamatos harc és az ezzel járó stressz kezdte megtenni a hatását. A napon való többórás sétáról nem is beszélve. Szerencsére mikor ott tartottam, hogy eldőlök mint egy liszteszsák, felváltott Sophy.
Megveregette vállamat, én pedig leheveredtem a földön lévő köpenyből eszkábált alkalmi fekvőhelyre és pár pillanat múlva már javában húztam a lóbőrt.

Másnap kipihenten ébredtem, bár néhány tagom még mindig sajgott, ahol támadóink megdolgoztak, de összeségében jól éreztem magamat. Látszólag a lányok is kipihenték magukat, így tábor bontva újra az útra léptünk, s meg sem álltunk Clover-ig. A célunk egy hatalmas villa volt a város külső területein, így a városon keresztülrobogva egyenesen a célhoz meneteltünk Sophy útmutatását követve.
- Kicsit másmilyennek képzeltem a kereskedőnegyedet. – álldogáltam a hatalmas kapuban a villát nézegetve.
Miranda-nak nem voltak ilyen irányú gondolatai és a bejárathoz lépve megzörgette a hatalmas kopogtatót.

Pictor távozását követően, a Miranda kezében heverő csomagocskára terelődött a figyelem. A lány kissé zavartan forgatta azt, s meglehetősen értetlenül pislogott rá, majd Firmus kérdésére annyit felelt, hogy megsérült a doboz. Odakaptam tekintetemet, fejemben pedig rengeteg kérdőjelcikázott, míg oda nem mentem, közelebbről szemügyre venni helyzetünket. A csomag pecsétje még csak véletlenül sem úgy sérült meg, hogy vissza lehessen ragasztani…, ha meg Pictor nem lép le olyan hamar, még vissza is festhettük volna, azonban ez már teljességgel mindegy, fáradt vagyok. Nem csekély varázserőt használt el nekem Pictor ezalatt a csata alatt. Firmus kíváncsi természete előbújt, s megkérdezte, meglessük-e, s minthogy az én fantáziámat is mozgatta a csomag tartalma, rábólintottam. Az igényes csomagolásban a már az „ellenség” által említett kötábla rejtezett. Azon rengeteg ismeretlen rúna foglalta a helyet, legalábbis annak tűntek, de úgy egyébként nem ismertem őket. Mirandára és Firmusra felváltva tekintgettem értetlenül, hátha valamelyikőjük tud adni egy csepp magyarázatot, esetleg egy támpontot, azonban ez a gondolat nem állt helyet: egyikük sem ismerte a rúnákat, vagy hogy miért vannak ezen a táblán, illetve, hogy miért is kellene ezt nekünk leszállítani.
- Tényleg, a leszállítás. Az a…. Ferdinand nevű fickó.. azt mondta: - férfiasan elmélyítettem hangomat, már amennyire sikerült-, Természetesen amennyiben a pecsét megsérül, vagy elveszítik a küldeményt, nem jár fizetség. – Majd vissza rendes hangszínembe- Nos, ezután – ujjammal a csomagolásra mutatok, melyből még ráadásul ki is vettük tartalmát-, nem valami sokat kaphatunk. – húztam számat.
- Akkor mi legyen? Adjuk el a piacon, vagy kérdezzük meg az eszméletlen srácokat, hogy mi is ez valójában? – Kérdezte Firm, amire csak egy kis gondolkodást, elmefuttatást követően tudtam válaszolni.
- Vagy le is szállíthatjuk a megbízónknak. Hmm … - hümmögtem kissé, még gondolkodtam, mit is lehetne még tenni eme helyzetben.
- De hát buktuk a jutalmat, s ha neadjisten tényleg valami sötét dologról van szó, nem biztos, hogy örülnek majd neki, hogy megtudtuk a titkukat. – Visszakozott Firmus.
- Én azt mondom, folytassuk az utat. Vagy netalán nyuszi vagy? – vigyorogtam, s a további magyarázatokat elvetve, kérdő tekintettel vitattam a fiú arcát.
- Ilyen érvekkel nem vitatkozhatok hölgyem. – Nevetett fel, én pedig láttam rajta, hogy ő is ugyanannyira okos, ha nem okosabb, mint én, s érti a helyzetet (nagyjából).
Ezt követően pedig, a távozás mezejére léptünk. Ellenfeleinket, bár nem züllött hozzá túlságosan a fogam, de ott hagytuk, semmi ellátás, vagy gyógykezelés nélkül. Láttam, hogy a többieknek is megerőltető volt a gondolat, hogy egy kicsit segítsünk szegény párákon, ha már így ráharaptak a csalira, de egyikünk sem merte szóvá tenni, hogy maradjunk. Többször is megremegett ajkam, talán minden egyes lépésnél, még kezemet is Miranda után nyújtottam, ám mielőtt elértem volna, lemondtam róla. Mágusok, s ne azért, mert nem tudják, mivel jár ez a munka, tudták ők, már abban a percben, hogy elkezdték tanulni a mágiájuk első sorait. Éppen ezért pedig, vállalják! Ha nem mi lennénk, hanem mások, azok talán még a „kegyelemdöfést” is megadták volna, így is örülhetnek, mert hála égnek, azért nem voltunk annyira barbárok – legalábbis szerintem-, hogy halálos sebet ejtsünk bármelyik Lamiáson is.
Mint észrevettem, Firmus is ezen gondolatok miatt maradt le, s fordult néha-néha hátra. Fanyarú képét is észrevettem, azonban addigra már eldöntöttem, megkomolyodok, határozott leszek, és nem fordulok vissza, senki miatt.
Az erdő szélét elhagyva, az úton vonultunk tovább, egyenesen Clover felé, melyet a táblák is igazoltak. Egyik nyíl erre, másik arra mutatott, követve az út girbegurba alakját, fel a hegyre, le a hegyről, sínek mellett, erdő szélén. Lassú tempóban baktattunk, célt nem tévesztve. Fáradt voltam, de próbáltam a legfiatalabbhoz híven tartani a lépést velük, mert hát igen, úgy tűnt én vagyok a legfiatalabb is. Ennek ellenére, vagy pont ezért, nem akartam annyira vezető egyéniség lenni, vagy talán csak ezt az érzetet kelti bennem, ha meghallgatnak, nem tudom.
Besötétedett, odafönn pedig a majdnem teli hold fénye ragyogott. Közös megegyezés alapján, kicsivel beljebb lógva az erdőbe, mert nem akartunk szó szerint útban lenni ellenfeleinknek. Sátrat vertünk, vagyis vert Mira és Firmus, én pedig elszaladtam tűzifáért. Na jó…, nem szaladtam, éppen csak táborunktól néhány lépésre távolodtam el, s száraz gallyakat ragadtam meg. Visszalépdeltem; ekkorra már a többiek mindent előkészítettek, a kajákat is, s csak a tűz hiányzott. Firmus a kovakövekkel próbált tüzet csiholni, de a fáradtságtól, meg persze végtagjainak fájdalmától nem volt hozzá elég ereje. Ekkor Mira kikapta kezéből azokat, s erőteljesen – talán utolsó csepp erejével -, egymásnak ütötte a kettőt, a szikra, ami pedig közben keletkezett, lángra lobbantotta a fatornyot.
Hamarosan jóllakottan feküdtünk, míg egyikőnk őrt állt. Miranda kezdte, mert ő még úgy ahogy bírta tartani magát, de Firmus alig egy órával később váltotta, a lány pedig szinte azonnal elaludt. Az alatt a néhány óra alatt, amit szundikáltam, egészen kipihentem magam vagyis én annak éreztem magam. Észrevettem az akkor még mindig őrséget álló fiút, majdnem eldőlt. Megböködtem, hogy itt a váltás, ő pedig szélesre húzott mosollyal ment a rögtönzött ágyba szunyálni.
Bámultam a csillagokat, volt időm gondolkozni. Nem sokkal éjfél után, a tábortüzet, ami alig-alig pislákolt már, földdel szórtam be, elaltatva azt, s a csapathoz bújva újból elbóbiskoltam.

Reggel, csicsergő madarak, felettünk kavargó szél, Miranda ujjacskái a vállamon… várjunk csak…, Miranda ujjai? Tényleg reggel van már…
Hatalmas ásítással üdvözöltem a csapat másik két tagját, majd nyújtóztam egy hatalmasat.
- De jól aludtam. – Jelentettem ki vidáman, míg hajamat felfogtam, aztán besegítettem a pakolásban.
- Megvarrtad a szoknyád? – Pillantottam Miranda teljesen ép ruhadarabjára, ő pedig büszkén bólintott. – Ügyes vagy. – Mosolyogtam rá.
Az összeszedelőzködést követően újból útnak indultunk, ám ezúttal, a célpont közelsége végett, már nem kellett megállnunk, s nem is esteledett be. Alig pár óra séta, s már a megjelölt ház kapuja előtt álltunk. Nem is tudom miért, de valahogy egész jól lehetett navigálni ebben a városban. Talán mert kevés a ház? Megeshet. A lényeg azonban az, hogy félretéve egyébként GPShez cseppet sem méltó iránymutatásomat, vezettem a csöpp csapatot.
- Végre, itt a cél! Remélem kapunk legalább 20.000 gyémántot… ha nem kapunk semmit, akkor morcos leszek! – Jelentette ki kissé poénosan Mira-chan, amin akarva, akaratlanul is elmosolyodtam.
- Kicsit másmilyennek képzeltem a kereskedőnegyedet. – bámult felfelé a hatalmas kapu felett átszűrődő villa látványára Firmus.
- Gazdag kereskedő. – Húztam számat, aztán Mirandára figyeltem.
- Sajnálom, hogy keveset tudtam segíteni, és szinte csak akadék voltam! – Mondhattam volna, hogy nem volt az, ám mivel az előbbi bocsánatkérésnek hála, biztos megnyugodott a lelke, nem kívántam tovább bolygatni, csak néztem, mi fog a kopogtatást követően történni…

A kopogásra hamar kinyílt az ajtó és egy majdnem ugyanolyan pingvin állt előttünk, mint Kunugi-ban.
Vagy lehet, hogy ő volt, mindegy. Az arcmemóriám sosem volt hiperszuper.
- Miben segíthetek, hölgyek-urak? – kérdezi kimérten
- Meghoztuk a csomagot Samhelm úrtól! – lépett előre Sophy, mint a csapat rangidőse, miközben én lezser könyökölésnek álcázva elnéztem a fickó háta mögötti térbe.
- Akkor, kérem kövessenek és a Gazdámhoz vezetem Önöket! – invitált be minket, udvariasan utat engedve nekünk.

Egy cicomás hallba terelt minket, majd elnézést kérve elviharzott a tulaj után.
- Nem mondom, szép kis házikó. – döbbentem le körülnézve a hatalmas térben.
Velünk szemben hatalmas lépcső vezettet az emeletre, aminek balkonjai körülölelték az egész termet. A falakon értékes festmények, a földön míves szobrok sorakoztak.
- Áh, a mágusok! – zökkentett ki a merengésből egy hang.
Egy jól megtermett, díszes öltözetű emberke sétált lefelé a lépcsőn. Mosolyogva átvette Mirától a csomagot, majd gyakorlott szemekkel nézegetni kezdte. Egy pillanatra mintha fintort vettem volna észre az arcán, de rögtön elmosta egy magabiztos mosoly.
- Johannes, fizesd ki őket. Hölgyeim... uram... öröm volt önökkel üzletelni. – intett az időzben visszatért lakájnak.
Persze vigyorogtam, mint a vadalma, amikor a pénz került szóba. Pénz helyett azonban fegyvert húzott elő a zsebéből, ami igazán meglepett.
- Csak nem fegyvert akar adni fizetség gyanánt? – ötlött fel bennem egy pillanatra az őrült gondolat, ami rögtön el is párolgott.
A revolver csak a kezdet volt, mert a karzaton felbukkant egy raklap puskás és nyílpuskás fickó, akik egyenesen a mellünkre céloztak. Látszólag, csak parancsra vártak, hogy kivégezzenek minket.
- Hogy is szokás mondani...? "Túl sokat tudnak." Talán ha nem néztek volna bele a dobozba, most gazdagabban, de legfőbbképp élve távozhatnának. Igazán sajnálom...
- Nos, ennek a fele sem tréfa! Blinding Flash! – engedtem szabadjára a fény erejét, hogy egy kis időt nyerjünk. – Fedezékbe lányok!

Én egy félpucér férfi márványszobor mögé vetettem magamat. Az egyik vaktában leadott lövész, így is leszakította a pózer szobor jobb bicepszét, s centikre kerülte el a fejemet. Szerencsére a lövészek nagyrészének kellett egy kis idő, míg kipislogták a vakítás utolsó morzsáit is. Gyorsan fölkaptam az egyik mellettem heverő vázát, majd a szemmel láthatóan pipa komornyik felé hajítottam. Pont fejen találtam, így sértett arckifejezéssel a pofáján hanyatlott a szőnyegre, miközben a pisztolya kisiklott kontroll nélküli ujjai közül.
Sophy közben megidézte Pictor-t, aminek nagyon örültem, mert a múltkori pisztoly nagyon nagy segítség volt a csapatnak, és lükék lennénk nem kihasználni egy ilyen előnyt. Át akartam kiáltani neki, de egy becsapódó golyó levitte szobor fedezékem egyik karját tőből és az azt követő golyók és nyilak is kezdtek rémisztően kopácsoló hangod adni fedezékem testén. Sündisznóként húztam össze magamat, így viszont megszűnt a rálátásom a lányokra.
- Sophy! Ha Pictor bírja még festékkel, tudna nekem dobni egy pajzsot?! – kiáltottam át végül.

Már azt hittem nem is hallották a hangomat, mikor egy acélpajzs koppant a fejemen. Elsőre azt hittem, fedezékem feje esett rám, de mire minden kitisztult, végre rájöttem, hogy az ügyes csillagszellem ajándékával van dolgom. A pajzsot magam elé tartva kilestem a szobor mögül, így sérülésveszély nélkül figyelhettem meg a támadóinkat. Nem voltak olyan sokan, mint az első pánikos pillanataimban láttam, sőt a tüzük sem volt folyamatos, mert az újratöltés elég sok idejüket igénybe vette. A pajzson kopogó golyók, tehát inkább a támadók számának köszönhetően tűnik folyamatosnak.
- Tehát a megoldás, hogy csökkentsük a támadók számát! – jöttem rá végül a megoldásra.

A pajzs a teljes felsőtestemet eltakarta, így bár féltettem kicsit lábaimat, de bátor rohamra indultam a lépcső ellen. A Remo nevű főnök már eltűnt a színről, de ez nem is igazán foglalkoztatott. Felszaladtam a lépcsőn, majd nem törődve hátammal, lerohantam a bal felé eső lövészek csoportját.
- Light Magic! – villantottam még egyet, hogy még jobban előnybe hozzam magamat, majd már el is értem az első számszeríjas fickót.
Éppen a töltéssel volt elfoglalva, így meglepetésként érte az ágyékrúgás, amivel nyitottam a „táncot”. Amíg ő lefelé roskadt, felkaptam nyílpuskáját és a már rám célzó puskás fickóra sütöttem. A rövidnyíl a mellkasába csapódott, majd hátralökve leterítette a társát is. A többiek erre már észbe kaptak, ezért újra magam elé kaptam a pajzsot. A jobbomon újratöltéssel vacakoló egyén egy kóstolót kapott a pajzs acélos ízéből, majd a bal oldali következett, aki a csizmája hegyével fogta fel a lecsapódó pajzs élét. Feje elvörösödött és lábai felé kapva úgy dőlt el, mint egy krumpliszsák. A maradék pár ember teljesen leblokkolt társaik ilyen mértékű fogyását látva, én nem tököltem, egyenesen nekik rohantam a pajzzsal, majd puszta lendületemet kihasználva letaszítottam őket egyenként a karzatról. Mire leértek, már csak pár nyögő emberkupac maradt belőlük.

A csatazaj olyan hamar ért véget, amilyen gyorsan elkezdődött. Leguggoltam, hogy kicsit kifújjam magamat, mert bár az adrenalin még mindig dübörgött bennem, de már a határon voltam. A pajzsra támaszkodva végül felálltam, így pont láttam a szintén elpárolgó bánatos arckifejezésű Leo-t, aki valószínűleg leváltotta Pictor-t.
- Tehát a lányok is rendben vannak. – nyugodtam meg, bár nem láttam őket.
Ez elhamarkodott kijelentés volt részemről, mert a következő pillanatban észrevettem Sophy-it, aki lőtt sebet kapott a karjába. Odarohantam hozzá, majd gyorsan leporoltam ruhámat és egy nagyobb darabot kitépve belőle bekötöztem a sebét. Látszólag nem volt komoly a sérülés, de nagyon aggódtam miatta, mert ez a bátor lány lehet a miatt sérült meg, hogy én önfejűen elrohantam. Megint.
- Sajnos csak ennyit tudok tenni. – mondtam neki és úgy éreztem elsírom magamat.
Elfordultam, hogy kicsit megembereljem magamat, közben végignéztem a csatatéren. Mindenki kész volt, csak egy ember nem. Már csak a főnök hiányzott. Mira erőszakosan berúgta az ajtót, ami mögött eltűnt. Bizonyára pipa lehetett az elvesztett csomag miatt és Sophy sérülése miatt. Én is csatlakoztam hozzá.

Ott találtuk meg Remo-t.

- Hol vagy te kis mocsok?! Ide a pénzt! – robbant be Miranda olyan szinten, hogy a szám is tátva maradt.
Sophy-val szorosan a nyomában, mi is beléptünk a fényűző szobába, ahol a reszkető „főgonosz” rejtőzött egy asztal mögött. Látszólag az őrület határán volt és kétségbeesetten próbálta előrángatni a kőtáblát. Mire mozdulhattunk volna, már koppant is a földön a dobozka, Remo pedig maga elé tartva a táblát, valami ismeretlen nyelven kezd el kántálni. A pecsétből előtörő hirtelen fény elvakított egy pillanatra. Az előtörő fénycsápok a szoba berendezéseit kezdik el tapogatni, Remo ördögi kacaja közepedte.
- Én irányítom! Enyém...! – nyeríti, miközben tekintete ide-oda jár a fénysugár érintette tárgyakon.

És ekkor észrevettem. Megmozdult az asztal! Sőt, megindult felénk! Aztán a szék is, az ágytál is, még az esernyő is.
- Mi a frász van itt? – néztem leesett állal.
A pofánvágó esernyő térített magamhoz, bár az ezzel járó repülés az egyik éhesen tátogó szekrénybe is elég figyelemfelkeltő volt. Alig landoltam a szekrény belsejében, máris rám csapódott az ajtó és vérre szomjazó vállfák kezdtek el kíméletlenül támadni. Igyekeztem lerázni magamról őket, de a szűk hely és a sötét igencsak megnehezítette a dolgomat. Végül egy kis fénymágiát bevetve sikerült fényt gyújtanom az ékszakában, ami biztos meglepetésként érte támadóimat, mert egy pillanatra leálltak a püfölésemmel.
- Várjuk csak! Mi a frásztól lepődhet meg egy vállfa? – töprengtem el fél pillanatra, de választ nem lelvén, az egyetlen helyes dologhoz folyamodtam.
Kirúgtam a szekrény ajtaját, ami recsegve engedelmeskedett akaratomnak. Persze az egyik kis mocsok vállfa utánam nyúlt, így lezser kiérkezésem, laza felborulásba fordult, ahogy begáncsolt hátulról. Egyensúlyomat vesztve eltámolyogtam egy kőtalapzatig, aztán engedve a fizika törvényeinek, nomeg a tiszteletnek, leborultam a fényes páncélruha elé.

Szerencsére a páncél nem adott életjeleket, így kardját kezéből kikapva lendületből kettévágtam egy gonoszul sípoló gumikacsát, majd a lábamat „megfojtani” igyekvő szőnyeget kezdtem el porolni. Mire szép szabályosan feldaraboltam, egy súlyos kéz nehezedett a vállamra. Először azt hittem, hogy Sophy az, de mint kiderült, ő éppen Pictor-t dolgoztatta. A tulaj maga a páncél volt, aki nyílván zokon vette, hogy elemeltem kedvenc kardját és még elismervényt sem hagytam. Elkezdte a fejemet csépelni acélkesztyűs karjával, én meg csak kongtam. Egy szerencsére arra sétáló szökőkút egy jól irányzott vízsugárral a sarokba küldte a klopfoló vashegyet, így végre fellélegezhettem. A következő fürdő engem terített be, ezzel nyilvánította ki a kút, melyik térfélhez is tartozik igazán. Rádobáltam a kicentizett szőnyeg darabkáit, így legalább elvolt egy darabig magában. Látszólag társaim sem unatkoztak, mert Mira egy szőnyeg vendégszeretetét élvezte, míg Sophy-t egy szobor inzultálta. Gyorsan lecsaptam a szobor karját, majd már futottam is Mirához, alig hallva a lány köszönetét.
- Ne mozogj Mira! – szóltam rá szabadulni vágyó társamra.
Gyorsan felszeleteltem ezt a szőnyeget is, majd büszkén feszítettem. Hát igen. Lehet, komoly karrier várna rám egy hentes üzemben.

Sajnos a népes tárgysereg végül egyre szorosabbra húzta a gyűrűt körülöttünk, így helyzetünk reménytelennek tűnt. A kard eltörött, mikor egy túlbuzgó súlyzókészletet próbáltam feldarabolna, így már csak saját két kezem és a jelen helyzetben használhatatlan mágiám maradt. A következő pillanatban fejbe talált egy éjjeliszekrény, én pedig ledőltem aludni.
Mire felébredtem újabb emberekkel bővült népes társaságunk.
- He? Hogy kerülnek ide a Scale-esek? – néztem bambán.
A hármas becsatlakozása a mi oldalunkra billentette a mérleg nyelvét, de Remo egy repülő szőnyegen, így is egérutat tudott nyerni az ablakon át.
- Hát, ha ennek vége, biztos elmegyek pár nap szabira! – dörmögtem, majd sajgó fejemet tapogatva megpróbáltam lábra állni.

A disznónak még volt pofája kajánul visszavigyorogni a repülő szőnyegéről, miközben mi nyakig álltunk a roncsteleppé vált szobában.
- Látjátok? Így jár mindenki, aki velem keeeeee! – hahotázott, de a feje hirtelen eltűnt a párkány alatt.
- Biztos sietős a dolga. – gondoltam, majd társaimmal együtt az ablakhoz léptem.
A vígan szárnyaló Remo helyett azonban csak egy krátert láttunk a földön, benne pedig a még mindig a táblát markoló mozdulatlan „megbízót”.
- Most kapjuk el, amíg még fetreng! – kiabált valamelyik Scale-es srác, nem tudom a nevét, mikor Remo egyik karja megmozdult.
Egy emberként rohanunk kifelé, majd lefelé a lépcsőn, miközben igyekszünk elkerülni a földön fetrengő, még mindig eszméletlen embereket. Dean-nek nem sikerül, ezért nagyot taknyol az egyikben. Nem röhögjük ki, legalábbis nem ott. Zack feltépi a hatalmas bejárati ajtót, és már kint is vagyunk a már mélán üldögélő Remo-val szemben.
- Máris elromlott ez a vacak...? Működj már, gyerünk! – noszogatja a táblát.
Végül csak eljut a tudatáig, hogy már öten vesszük körül. Szemeiben kétségbeesés villan fel, majd dühvel vegyes rémülettel hozzávágja a villa fehérre mázolt falához a táblát. A már ismert felvillanás a válasz a becsapódásra, ami elnémít mindenkit.
Feszülten figyeljük a veszélyes életadót, melynek fénye olyan sebesen hallt el, mint ahogy megjelent. A tábla a kemény betonalapra esik. Látszólag semmi sem történik, de egyre furcsább neszek szálingóznak a ház felől.
- Biztos valamelyik dinka nyitva hagyott pár ablakot, ezért van akkora huzat! – okoskodtam magamban.
- Mi a fene történt? Korog a ház padlózata! – botorkált elő Dean, de majdnem agyonütötte a bevágódó kétszárnyú ajtó.
A ház elkezdett mozogni, az ablakok dühösen hunyorítottak ránk és elkezdődött a pokol. Repülnek a nyakunkba a cserepek és egy kanapé is épphogy elkerüli kis csoportunkat. Hiába igyekszünk fedezékbe húzódni, a töméntelen cucc közül egy-kettő mindenképpen betalál. Engem egy cserepes virág talált végül fejbe, beborítva a nyakamat virágfölddel. Amíg ezt próbálom levakarni magamról, már jön is a többi áldás. Mikor egy súlyzó esik a lábunk elé, végül megszületik a döntés.
- Azt mondom, irány az utca! – veszi át a vezetést Sophy, mi pedig bölcsen bólogatva követjük.
Nagyokat lihegve érünk ki a békés macskaköves utcára. Egyedül Rika késlekedik, aki Remo-t maga után húzva csatlakozik kis csoportunkhoz.
- Remek. Virág nő a fejemen, ráadásul még ez a disznó is megússza „karcolás” nélkül!