Den Starkiller

Név: Den Starkiller
Nem: Férfi
Életkor: 18
Mágia: Csillaglelkű Mágus
Klán: Grimoire Heart

Kinézet: Közepesen hosszú, fehér hajú és vörös szemű. Testalkata átlagos, 174 cm és 65 kg. A Grimoire Heart tetoválása a jobb vállán található. Ruhák tekintetében leginkább az ujjatlan pólókat és mellényeket részesíti előnyben, de küldetései során gyakran hord kabátot is, így takarva klán címerét a felesleges bonyodalmak elkerülése végett.

Jellem: Elég különc egy figura. Imád balhézni, bajba keveredni, nem riad vissza a nagyon kegyetlen módszerekkel való emberöléstől; emellett eléggé beképzelt, saját képességeinek túlbecsülése sem áll tőle távol. Ugyanakkor meglepően bugyuta is tud lenni egyes helyzetekben, eléggé nevetséges szituációkba hozva magát ezáltal.
Hovatartozása ellenére vannak érzelmei is, habár ezt leginkább csak a csillagszellemeinek mutatja ki, akiket tiszta szívéből szeret.

Felszerelés: Ezüst kulcs: Pegasus. Arany kulcs: Virgo.

Előtörténet:
A legjobb az lesz, ha az elején kezdem.
Gyerekkoromat nem mondhatnám túlzottan szörnyűnek, meg volt mindenem, amire egy gyereknek szüksége lehet. Habár apám korán elhunyt, nem igazán sajnáltam. Legkorábbi emlékeim között szerepel, ahogy anyával veszekednek. Sok feszültséget szított otthon, ami nem csoda, hiszen rengeteget ivott. Erre viszont nem csak a családi élete, de a mája is ráment. 7 éves voltam, amikor elhunyt; de még mielőtt ez bekövetkezett volna, hátrahagyott a számomra egy csodálatos ajándékot, mely értéke számomra nem fejezhető ki se pénzben, se szavakkal… ez az ajándék az öcsém volt, aki akkor még anya méhében növekedett.
Miután az öcsém megszületett, rengeteg időt töltöttünk együtt, hiszen anyának sokszor délután is dolgoznia kellett, a bölcsőde pedig már kora délután bezárta kapuit. Én ezt azonban nem bántam, anya keményen dolgozott, hogy egy jó nevű iskolában tanulhassak, ez volt a legkevesebb, amit megtehettem viszonzásképp. Na meg különben is, imádtam a kisöcsémmel foglalkozni.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a gyerekkorom csakis a tanulás és a kisöcsém felügyelete töltötte ki. Volt ugyanis egy hobbim, egy igencsak különös hobbim: mágiát tanultam.
Körülbelül egy évvel az öcsém születése előtt történt, hogy iskolába menet találkoztam azzal az emberrel, aki megváltoztatta az életem. Félúton járhattam az iskola fele, amikor feltűnt egy koszos rongyokban üldögélő öregember, akinek csak hosszú, szürke szakálla látszott ki a kapucnija alól. Már elég messziről kiszúrtam, hogy engem bámul. A szemeit ugyan nem láttam, de érezhető volt, hogy tekintetével engem méreget, na meg nem mellékes az sem, hogy fejét a haladásom irányával azonosan mozgatta. Miután elsétáltam előtte, majd eltávolodtam tőle egy kissé, arra lettem figyelmes, hogy az öreg felállt és elkezdett követni engem. Ez már több volt, mint sejtető, így hát rákérdeztem:
- Segíthetek valamiben?
- Segíteni segíthetsz, de csakis magadon, fiacskám. – Felelte az öregember érces hangon, majd folytatta. – Van itt valami a számodra.
Ekkor az öreg rongyos ruhája belsejében kezdett kutakodni, majd elővett egy könyvet, aminek poros borítójára a következő szó volt írva: „Grimoire”. De ennyinél még nem állt meg, másik kezével belenyúlt ruhája külső zsebébe, és egy gyönyörű, ezüst kulcsot húzott ki onnan. Majd ismét beszélni kezdett:
- Mit szólsz hozzá, van e kedved tőlem ezeket megvenni?
- Mennyit kér értük, és mire jók ezek?
- A könyv segítségével megértheted a kulcsot, és ha már megértetted, a kulccsal csodálatos kincsre tehetsz szert. Az együttes áruk 12450 ékkő, és csak együtt veheted meg őket.
Ezen szavak hallatára a lélegzetem is elállt. Ez rengeteg pénz… de pont ennyim volt… pontosan ennyim. Sok hónapnyi kemény, nyári munka fizetsége, továbbá a zsebpénzemből összespórolt pénzem együttes összege pontosan 12450 ékkő volt. De vajon megéri e egy szépen csillogó kulcs és egy poros könyv, hogy rájuk szánjam a teljes vagyonomat? Mégis… nem éreztem hazugságot a férfi szavaiban… ezekkel a tárgyakkal tényleg kincshez juthatok… Szóval döntést hoztam.
- Várjon itt, kérem! Haza kell szaladnom a pénzemért, de 5-10 perc múlva már itt is vagyok, és megveszem, amit kínál. – Válaszra nem várva kezdtem rohanni hazafelé.
Az járt a fejemben, hogy a kulcs biztosan egy kincses ládát nyit, amit a könyv segítségével találhatok meg. Ha megtalálom azt a kincset, anyának soha többé nem kell majd dolgoznia. Bele kell mennem… ilyen alkalom nem lesz még egy! Na meg különben is, biztos nem véletlen, hogy pont annyi pénzem van, amennyit az öregember kért, ez a sors akarata!
Aznap az iskolában senkinek sem mutattam meg újonnan vásárolt holmijaim, ahhoz túl értékesek voltak a számomra. A nap lassan telt, hiszen mindennél jobban haza akartam menni. De végül elhangzott a várva várt utolsó csengő, a suliból hazaszaladva pedig az volt az első dolgom, hogy új könyvemet áttanulmányozom. De a könyvet forgatva hatalmas csalódás ért… térképek és leírások helyett fura mondatok, és még azoknál is furább ábrák köszöntötték kíváncsi szemeimet.
Körülbelül egy hétre volt szükségem, hogy ismét elővegyem a könyvet. És habár csalódottan, de ugyanakkor elszántan kezdtem el tanulmányozni a régi írásokat, melyekért oly sok pénzt kiadtam.
Így teltek hát fiatal napjaim, iskolába járás és az öcsémre való vigyázás mellett, egy különös könyv tanulmányozásával.

Találkozás a Disznóval:

17 éves voltam, amikor kis városunkat, nagy hír járta át: itt fog megszállni pár napra az ország egyik leggazdagabb embere, a híres – neves Klaus báró.
Természetesen én is látni akartam azt a híres bárót, így hát megérkezte napján anyám kis boltja előtt figyeltem, ahogy beér a városba a pompás szekér, benne egy igazi hírességgel.
Egyáltalán nem volt meglepő, hogy az egész város nyomon követte a szekér útját, az azonban már jóval nagyobb meglepetésként ért, hogy a báró szekere anyukám kis boltja előtt állt meg, és maga a báró tért be az üzletbe.
Habár én nem mentem utána a boltba, jól hallottam, ami odabent történt. A báró egy hatalmas listát adott ám anyunak, hogy azokkal szolgálja őt ki. De miután megtudta, hogy extravagáns kívánságai közül rengeteg nem kapható nálunk, fennhangon kijelentette, hogy bezáratja ezt a putrit, és elintézi, hogy az anyám soha többé ne kapjon állást eben az országban. Oly könnyen mondta ki ezeket a szavakat, melyek tönkretehették volna az öcsém, és anyám egész életét… persze ezt nem hagyhattam… Miután kiment a báró, rögtön bementem a boltba, hogy megnyugtassam anyukámat:
- Nem lesz semmi baj. Ezt bízd csak rám.
2 nap telt el, mikor a báró tovább indult a városunkból. Éjszaka indult útnak, szerinte akkor biztonságosabb volt utazni… ezt persze rosszul hitte.
Meg fogom oldani ezt a problémát… és már tudom is, hogy hogyan… el fogom követni a legnagyobb bűnt, amit ember csak elkövethet, ki fogom oltani egy másik ember életét.

Találkozás a Szűzzel:

Aznap este a városfalon állva figyeltem, ahogy a szekér áthalad a kapun. Egy csuklyás kabátot viseltem, így az arcom se igazán látszódott a sötétbe, és az esti eső ellen is kiválóan védett. Miután a hintó már jó fél órája elhagyta a kaput, előhúztam zsebemből az ezüst kulcsot, melyet a titokzatos öregtől vettem évekkel ezelőtt, majd így szóltam:
- Pegazus kapuja, nyílj meg! – Ezen szavak hatására, és a kulcs meglegyintésére egy fenséges, szárnyas ló jelent meg előttem. A látvány gyönyörű volt, de már nem ért meglepetésként.
A „Grimoire” varázskönyv jobbára idézésekről szólt, így pontosan tudtam, hogy mire is jó az a bizonyos ezüst kulcs, és miféle szerződés szükséges a csillagszellemek megidézéséhez.
Pegazus büszke állat, elég nehéz vele szót érteni, és 1 évvel ezelőtt, a szerződés megkötésekor se tűrt ellenvetést. Nem szabta meg, hogy mely napokon, de egy héten legfeljebb kétszer idézhetem meg. Az incidens előtt utoljára 3 héttel ezelőtt idéztem őt meg, így hát nem volt akadálya, hogy az ő hátán repülve érjem el célomat.
Miközben Pegazussal az eget szeltük, sok gondolat járt a fejemben. A tervem jó volt, ha ügyesen kivitelezem senki se fog rájönni, hogy ki is volt a gyilkos. Persze lesznek akik majd rám gyanakodnak, ez a történések és az eltűnésem kitudódása után természetes lesz. Éppen ezért hagytam otthon egy üzenetet, melyben arra kértem anyámat, hogy költözzenek el egy másik városba. A szülővárosomban sokan szerették az anyámat, és ők is igazságtalannak tartották a báró viselkedését, így reméltem, hogy odáig senki se fog elmenni, hogy kövesse az anyámat és az új városában jelentse fel a fiát, egy gyilkosság miatt, amelyre semmi bizonyítéka nem lesz… mert, hogy bizonyíték nem lesz, azt garantálom.
Az is az eszembe jutott, hogy mit mondtam volna az alvó kisöcsémnek, ha lett volna merszem a búcsúhoz. Talán elmondhattam volna neki, hogy mindennél jobban szeretem ezen a világon, és sose fogom elfelejteni őt. De nem volt meg hozzá a bátorságom… mindez most már mindegy, valószínűleg sose fogom látni őt többé.
Pegazussal hamar beértük a kényelmesen halladó hintót, majd el is hagytuk, és megérkeztünk célállomásunkra, egy kisebb hídhoz, amelyen a bárónak mindenképpen át kell haladnia. A számításaim helyesek voltak, megérkezésünktől számítva a báró hintója fél óra múlva ért a hídhoz. Én már vártam rá, a híd egyik pillérére nekidőlve, ugyanúgy, ahogy 2 napja dőltem neki anyám üzletének. Mivel a hintó nem fért el mellettem, a kocsis rám szólt:
- Hé te, sietős az utunk, állj arrébb!
Mivel se erre, se a későbbi figyelmeztetéseire nem reagáltam, kénytelen volt leszállni és odajönni hozzám. Amikor a közelembe ért, megrázta a vállam és így szólt:
- Hé, ébren va- Itt akadt meg a mondandója, ugyanis egy hirtelen mozdulattal átszúrtam a gyomrát. Hamar elvérzett… rossz helyen volt rossz időben.
Körülbelül 10 perc kellett, hogy a báró ki szálljon a hintójából.
- Mi van már, miért nem haladunk?! –Ordította, még mielőtt észrevette volna a kocsisát, vérbe fulladva elterülve, egy csuklyás alak előtt.
A báró elborzadt, hátrébb is lépett pár lépést, majd azonban összeszedte magát és így szólt:
- Há, hát nem csodálkoztál el azon, hogy egy hozzám hasonló miért nem egy egész testőrgárdával járkál?! Azt hitted, ilyen könnyen kirabolhatsz?! Akkor most figyelj, te kis suhanc! – Ekkor hatalmas megdöbbenésemre, egy arany kulcsot húzott elő zsebéből, majd így szólt:
- Szűz kapuja, nyílj meg! – És megjelent ő, Virgo.
Őszintén szólva, elég fura látványt nyújtott. Rózsaszín fürtjei alatt gyönyörűen ragyogtak kék szemei, de a női nemre nem éppen jellemző izmos testalkattal és arcvonásokkal várta mestere utasításait. Persze, ebben nincs semmi meglepő, sokat olvastam a csillagszellemekről, és Virgoról is jól tudtam, hogy mindig a gazdája igényei szerinti megjelenést ölt.
Gondolom, Klaus testőrként használta. Mindazonáltal a mozdulataiból és egyéb részletekből ítélve, igencsak valószínűnek tartottam, hogy valakitől lopta ezt a kulcsot, ezért ügyetlenkedhet itt vele… milyen irónikus, gondoltam, ez az ember vajon mit nem lopott az életében…
Habár mindez már semmit se számított. Előhúztam véres kardom, erre Klaus így szólt:
- Virgo, intézd el!
És buuuum. A kardom tökéletes elterelés volt Klaus számára, nem vette észre az általam elhelyezett robbanó lacrimákat, melyek egyikének a kardom nekidobva, beindult a láncreakció. Minden tökéletesen bevált. Klausnak írmagja sem maradt. Sem elégedettséget, sem bánatot nem éreztem. Megöltem azt az embert, aki örökre elszakított a családomtól… és így már sosem adhatja le a fővárosban, anya adatait a fekete listára. A családnevemet elhagytam, nem akarom ezzel bajba keverni a rokonaimat, és azt is tudtam, hogy ezek után már vissza sem mehetek. Azzal csak bajt hoznék mindenkire.
Viszont volt valami, amire nem számítottam. A rózsaszín hajú lány még két lábon álló alakja volt kivehető a lángok között…

Találkozás a Démonnal:

- Most bosszút fogsz állni?! – Ordítottam oda a lánynak.
Veszteni valóm már amúgy sem volt, ha meg is öl, elvégeztem amit akartam.
- A mesterem már halott, a bosszú értelmetlen volna. – Mondta halkan.
- Akkor gyere velem! Ha itt maradsz, egy újabb kontár fogja megszerezni a kulcsodat. Gyere velem, és ígérem, sose válok meg tőled, amíg csak élek!
Ekkor a lány átváltozott. A szem és hajszínén kívül mindene merőben megváltozott. Termetre nálam kisebb és vékonyabb lett, arca pedig gyönyörű volt. Ekkor már tudtam, hogy szerződést köthetek vele… ennek nagyon megörültem.
Virgo teljesen más volt, mint Pegazus. A szerződésünk alapján bármikor megidézhettem, és viselkedésében is sokkal alázatosabb volt… sokszor túlságosan is. Mindazonáltal rengeteget beszélgettem Virgoval, hiszen ő volt az egyetlen útitársam, akivel megoszthattam gondolataimat. Nem túl vicces lány, de remek hallgatóság, és meglepően jól tájékozott, szinte minden téren.
Az iskolában sokat tanultunk a különböző klánokról, hogy az emberek miként szerveződnek varázsló, zsoldos, kereskedő és megannyi fajta klánba, hogy munkát és barátokat találjanak. Számomra azonban világos volt, hogy egy törvényes klánba se léphetek be. Nem lennék képes belenézni egy klán mester szemébe sem, miután már két ember vére tapad a kezemhez. Pénzem szerencsére az volt, Klaus szekerének a maradványaiból sikerült megmentenem pár értékes dolgot, amiket értékesíthettem.
Másfél évre rá, hogy találkoztam Virgoval, különös eset történt. Egy hegyi falucska kocsmájában hallottam a hírt, hogy egy nem messze lévő falut támadás ért. Legalábbis ezt állította pár messziről jött favágó, akik sűrű füstfelhőt észleltek a közeli falu irányából. Ha igaz, ha nem, itt az esélyem, gondoltam. Ha most megmentem az ottani embereket, akkor azzal leróhatok valamicskét a bűneimből.
Nem is haboztam sokáig, kirohantam a falu közepén elterülő nagyobb térre, elővettem Pegazus kulcsát, és így szóltam:
- Pegazus kapuja, nyílj meg!
5 perc sem kellett önhitt paripámnak, hogy eljutasson a másik faluba. De már ez se számított semmit… elkéstem.
A falut két szóval le lehetett írni: teljes megsemmisülés. A földön össze – vissza, szénné égett hullák hevertek; az egykori épületek helyén pedig, már csak pár makacs, de teljesen elfeketedett gerenda magaslott ki a hamvas törmelék közül. A szag szinte teljesen elviselhetetlen volt, de már jól ismertem… ez a halál szaga volt.
Jól tudtam, hogy a falu lakosait az utolsó szálig megölték, de azért megpróbálkoztam a lehetetlennel: elkezdtem túlélők után kutatni. Ezután bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam. A falu másik végében, egy embert pillantottam meg… egy lányt. Termetre nem volt túl magas, elég fiatal lehetett, különös ismertetőjegye volt, hogy két szárnyas díszt viselt a fején. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, kissé magas, de ugyanakkor magabiztos hangon feltett egy kérdést:
- Te is idevalósi vagy?
- Nem, én most járok először ebben a faluban. De mi történt itt?! Te itt voltál, amikor a falut megtámadták?
- Igen itt voltam. De, ha ne – Ezen a ponton teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal.
Úgy éreztem, mintha egy bomba robbant volna a hátamon. Kis idő múlva vettem csak észre, hogy jó pár méterrel odébb kerültem. A fájdalom nagy volt, de megpróbáltam gyorsan felállni, majd ki is szúrtam a felelőst. Egy hosszú hajú alak beszélgetett a lánnyal, habár nem hallottam, hogy pontosan miről. De ez nem is igazán érdekelt, egyértelmű, hogy az a fickó rúgott hátba.
Virgo hűséges csillagszellem, de nem épp a legjobb harcos, nem akartam kitenni, ezen fickó brutális erejének. Tudtam, hogy mit kell tennem. Miután felálltam, a kabátomat ledobtam magamról, így nagyobb mozgékonyságra tettem szert. A mágiám nem merül ki a csillagszellemek megidézésében.
Megindultam a támadóm felé, mikor pedig már csak pár méterre állt tőlem, működésbe akartam hozni a mágiámat. De ekkor egy kar ragadta meg a csuklómat… egy harmadik alak is volt ott. Az már csak hab volt a tortán, hogy ez a bizonyos harmadik alak, nem is ember volt, hanem egy kb. 2 méter magas, két lábon járó bakkecske. Egyik őrült alak, a másik után…
- Ez a ti művetek?! Ti pusztítottátok el a falut?!
- Igen, mi voltunk. De neked nincs jogod hozzá, hogy ezt felródd nekünk, gyilkos. – Felelt a kecske, kimért hangon.
- De, ti meg…
- A kulcsok, amiket hordasz. Virgo kulcsa Klaus tulajdonában állt, még mielőtt meggyilkolták volna.
A két kulcsomat, egy fémkarikára fűzve, az övemre csatolva hordtam. Most, hogy a kabátom nem volt rajtam, nem volt nehéz kiszúrni őket. Egy kis idő múlva, zavarodottan kezdtem bele mondandómba:
- Nekem meg volt az okom, hogy öljek.
Ekkor a lány is beszállt a beszélgetésbe:
- Ez a hely, egy „Demon’s Curse” nevű sötét klán székhelye volt, a lakói pedig egytől- egyig ennek a szervezetnek voltak a tagjai. Hűséget fogadtak nekünk, de megtagadták a parancsainkat, ezért statuáltunk velük példát.
- Láthatod, hogy nekünk is megvolt az okunk ölni. De kérdem én, változtat ez valamin? - Folytatta a lány mondandóját, a csuklómat szorító teremtmény. – Mivel nyílván való, hogy te nem voltál ennek a klánnak a tagja, így veled nincs dolgunk. De nem szabadna elpazarolnod a tehetségedet.
- Egyél és légy büszke, vagy egyenek meg és törj össze! – Ezzel a mondattal szállt be a beszélgetésbe, az eddig hallgatag támadóm.
- A nevem Capricorn. – Mutatkozott be a kecske, majd így folytatta. - Te is tudod, hogy egy törvényes klánban nincs számodra hely. De mi új célt adhatunk az életednek. A mesterünk szívesen látja a fiatal tehetségeket, állj be közénk.
Ekkorra már jól tudtam, hogy kik ezek a fickók. Ilyen távolságból nem volt nehéz kiszúrnom, a klán címerüket. Ők itt mind, a „Grimoire Heart” tagjai. Ez az a klán, amely az alvilág egyharmadát a kezében tartja, megannyi sötét klánnak parancsol, és alappillére annak a Balam szövetségnek, mely kétség kívül az ország legerősebb törvényen kívüli szervezete.
- Az én nevem Den. – Összezavarodottságomban, csak ennyit tudtam felelni.
- Az enyém Meldy. – Válaszolta a lány, majd folytatta mondandóját. – Habár ez kicsit furcsa, csak egy neved van?
Ez a kérdés elég furcsán hatott egy olyan személy szájából, aki úgy szint csak egy nevet közölt velem. De ezt félretéve, így feleltem:
- Igen, csak simán Den vagyok.
- Mit szólnál ahhoz, hogy Den Starkiller? Elvégre, Klaus csillaglelkű mágiát használt, és te megölted őt.
- Den… Starkiller? Végül is… ez jól hangzik.
Kicsit furcsálltam, hogy az eddig teljesen közömbösen viselkedő lány, ilyen izgatott lett, egy új név megkreálása miatt. De ez valószínűleg a korából adódik… mindenesetre, már csak ezért sem utasíthattam vissza a „találmányát”.
A hosszú hajú srác nem mutatkozott be, ő folyton az eget kémlelte. Pár percnyi néma csönd után, Capricorn elengedte a csuklómat, majd két társával együtt elindult a hegy egy magasabb pontja felé. Először ezt nem tudtam hová tenni, csak úgy itt akarnak hagyni?! De hamar világossá vált számomra a helyzet, amikor az égen megpillantottam egy hatalmas, mágiával mozgásban tartott léghajót. Erre akarnak Meldy-ék felszállni… tudtam, hogy mit kell tennem.
Sajnálom Virgo, sajnálom Pegazus… de követnem kell ezeket az embereket. Csak egy hozzájuk hasonló klánban van jövő a számomra… innen már nincs visszaút… ők lesznek az új családom.