Den Starkiller

/ A pályázat ezen kaland közvetlen folytatása. /

Kilépési pályázat

A sötét égbolt táncparkettjét vadul cikázó villámok világítják meg ezen a hajnalon. Ez a viharos időjárás tökéletesen tükrözi a hangulatomat. Borús, de mégis megfékezhetetlennek tetsző. Ideje lezárni ezt az egészet. És akárcsak a vihart, ebben az elhatározásomban engem sem lehet megállítani.
Pegasus szárnyai olyan nedvesek, akárcsak sörénye, s bár emiatt egyre nehézkesebben szeli át az égszakadást, ő sem adja fel. Lassan, de biztosan haladunk magasabbra, s magasabbra.
- Mindjárt ott vagyunk! – Ordítom, hisz a süvítő szél másképpen elfojtaná a hangom.
Csillagszellemem erre ugyan válaszol valamit, de azt képtelen vagyok kivenni. Bárhogy is, hamarosan megpillantjuk a léghajónkat, mely ablakainak fénye fáklyát alkot a fekete felhőfüggönyön.
Lassan, de mégis megnyugvást árasztó gőggel, s magabiztossággal halad útján, mely sose ér véget Fiore felett.
- Leszállunk! – Kiabálja szárnyas paripám, hogy ezúttal meghalljam.
Mikor megkapja jóváhagyó biccentésem, alá is ereszkedik a légi jármű egy hídjára.
- Bármire is készülsz Den… légy óvatos. – Búcsúzik, majd visszatér saját világába, újabb fényjátékkal elárasztva a csillagtalan éjszakát.
Rögtönzött kapucnimat lehajtom az így is szétázott tincseimről, majd sebes léptekkel beviharzok az egyik külső bejáraton. Bár elkap néhány kíváncsi pillantás a folyosón, mit sem törődve velük tovább haladok a szobám irányába.
Döntenem kellett, s megtettem. Ha elárulom őt, egyértelműen megölik, ehhez kétség sem fér. Ha nem teszem meg, s titokban tartom a valós kilétét, pusztulást hozhat ránk… többek közt rám is. Bár hatalmas kockázatot vállalok vele, de elhatároztam. Itt hagyom a Grimoire Heart-ot. Ha egész hátralévő életemben vadászni is fognak rám ezért a céh tagjai, az sem érdekel. Már nincs helyem itt. Nem tehetek jelentést. Még azelőtt el kell tűnnöm, hogy erre sor kerülne.
Kissé meglep, de gond nélkül eljutok úticélomig. Talán még nem értesültek az Erában történtekről. Bárhogy is, gyorsnak kell lennem. Miután belépek az ajtómon, szinte kapkodva kezdem elpakolni a fontosabb tulajdonaimat, mint például a Grimore varázskötetem, és néhány, számomra kedves ruhadarabot.
Mivel Bluebell épp egy hozzá illő küldetésen vesz részt – talán valami idióta italokért küldte őket a mester – őt később kell majd megtalálnom, mielőtt visszatérne ide. Nem bízom annyira a „társaim” jóindulatában, hogy elhiggyem, miszerint nem fogják bántani őt, miután faképnél hagyom a társulatot.
Magam is meglepődöm, milyen hamar elkészülök, ám ebben nagy segítség az elpakolandó holmik alacsony száma. ~ Ideje mennem. Azt hiszem, biztonságosabb lesz, ha az ablakon keresztül távozom, s zuhanás közben megidézem Pegasust. Bár nem szereti az ilyesmit, de a helyzetre való tekintettel talán megbocsátja, ha így cselekszem.
Épp meg is indulnék az említett szökési útvonalon, mikor a fából faragott bejárati ajtóm ágyúgolyóként mellém csapódik. Egy pillanatra még a lélegzetem is eláll, a szívem is elfelejt dobbanni.
- Hades mester látni akar. Kíváncsi rá, hogy mégis mi okod volt felfedni magad Erában, és ekkora zűrbe keverni az egész céhet. Hacsak nincs valami világmegváltó eredményed a kis kiruccanásodról, ne számíts sok jóra. – Adja tudtomra Laura, szokásos, ridegen kimért hangján.
Egy áttörhetetlen gát magabiztosságával áll szobám előtt, egy pillanatig sem inog meg felsőbbrendűségének hitében, vagy parancsainak helyességében. Ez tipikusan rá vall. ~ De talán ki is használhatnám ezt…
- Mondjuk úgy, ez a megbízás nem ment épp zökkenőmentesen. De arról, hogy mit tudtam meg, nem kívánok nyilatkozni! – Azzal, amilyen hirtelen csak telik tőlem, felé sújtok a szekrényemre támasztott Starsplinttel.
Bár még önmagam is sikerül meglepnem a támadás gyorsaságával, ellenfelem nem hazudtolja meg hírét. Mágikus energiáit puszta karjain összpontosítja, s azokkal fékezi meg fegyverem lendületét.
A halálos sebet így sikerül elkerülnie, ám teste kisodródik a szobámból, vére pedig immár lecsordul a rideg acélról.
Látva pillanatnyi sikerem, egy gyors mozdulattal vállamra rántom a holmimat, majd a közeli fal irányába rohanok.
- Nem mész innen sehová! – Süvít végig a folyosókon egy hisztérikus ordítás, miközben fejem mellett egy penge suhan el, lenyesve néhány hajszálam.
Azt hiszem, megcsináltam… Laura teljesen elveszítette az önkontrollját. Hallottam róla, miszerint valami földalatti kutatóintézmény celláiban élte le a gyerekkorát, s hála ennek, még az itt megszokott átlagnál is gyengébb az idegrendszere. Bár szinte mindig igyekszik fenntartani a hidegvérű harcos álcáját, ezúttal leomlott róla a jégfal. Nem maradt más, csupán a lelke mélyén lángoló, vérszomjas démon.
Mikor visszanézek rá, nem csak a tenyerében szorongatott, égő pallos az, amitől kiráz a hideg, hanem az egész valójából áradó, őrjöngő mágikus energiától. Nagyon ritkán érzek félelmet. Legutoljára egy több ezer éve elfeledett céh, emberi ésszel felfoghatatlan szörnyűségeitől hemzsegő börtönsorában fordult elő mindez. Most pedig egy nálam fiatalabb, s egy fejjel alacsonyabb kislány kelt bennem hasonló érzéseket. Szánalmas? Meglehet… de hiszem, hogy bárki más hasonlóképp tenne, ha most az én helyemben volna.
Az ezüsthajú szörnyeteg körüli levegőt pengeként szelik az energiák, látható szeme teljesen eltompult, ajkai pedig folytonos, vérfagyasztó üvöltést eresztenek ki torkából.
- Rúúúúúúúúúúúóóóóóóóóóóóááááááááááááááááááááááááááááh! – Veti felém magát a lány.
Reflexszerűen magam elé rántom a kaszám nyelét, de az ugrás becsapódásának pillanatában minden elfehéredik előttem egy pillanatra. Töréshang, az égő hús rothadó bűze, s a hajó deszkáinak reccsenése. Egy szempillantás alatt forrnak össze az elmémben. A Starsplint eltörött, bár sikerült megállítania a penge lendületét… ám az még így is felperzselte jobb vállam, a rajta lévő céhjellel együtt. ~ Nos, ez még egész jól is jött.
Hátam a léghajó falának csapódott, ujjaim közt pedig már csak egy-egy nagyobb szilánkja maradt a Virgótól kapott fegyvernek. Laurára pillantva apróbb tétovázás jeleit látom, talán kezdi visszanyerni az öntudatát. ~ De akkor is… egy csapással tönkretette a teljes védelmem. Futnom kell…
- Jetblack Fire Magic! – Égetem szénné a falszakaszt, mely elválaszt engem a szabad égtől.
A léghajóra azonnal becsap a mindent kifelé taszító szélörvény, mind engem, mind Laura ordítását elmosva. A jármú mindazonáltal nem fogja ennek kárát látni, Urtear annál hamarabb orvosolja ezt a sérülést. Én pedig csak zuhanok a felkelő nap véres sugaraiban, s elmém homályában. ~ Nincs más megoldás. Vagy Tabunak, vagy nekem mennie kell. Ha ő megy, a halála biztos. Így mindkettőnk életét megmenthetem… bár, ha nem jön értem Pegasus, én így is–úgyis meghalok. Nem túl szép jövőkép.
Alig lepődök meg, mikor hátam nem a talaj gyilkos szikláin csattan, hanem szárnyas csillagszellemem derekán.
.- Mondtam már, hogy ne ugrálj ki fentről. – Morog szinte azonnal. – El se tudnád képzelni, hogy mennyire veszélyes így elkapni téged. Hacsak egy kicsit is eltévesztem a zuhanási szöged, holtan végzed.
- Ezúttal nem direkt csináltam. Menekülnöm kellett. – Tudatom vele, meglepően vidám hangsúllyal.
Mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Végül is, túl vagyok rajta. Tabu élete sincs már veszélyben. Ha van egy kis esze, az események fényét könnyedén a saját ártatlanságára vetítheti, míg mindenki engem hisz majd árulónak, hála a jeleneteimnek.
- Ezt hogy érted? És mik azok a fémdarabok nálad… különös energia árad belőlük. És a vállad… - Hadarja, miközben ide-oda mozgatja orcáját.
- A vállam a szökés közben égett meg, ezek pedig a Starsplint darabjai. Egy időre el kell hagynunk a céhet, Pegasus. Meg kell várnunk, míg lehiggadnak a kedélyek. – Sóhajtok fel.
- A Starsplint? – Hitetlenkedik kissé. – De most… mihez fogunk kezdeni?
- Nos, ezt itt újrakovácsoltatjuk. Egy új kezdet jelének is nevezhetjük. – Nézek fel bolygónk nappali kísérőjére. – Aztán pedig, nos… meglátogathatnám a barátaimat, ha már ilyen sok szabadidőm lett hirtelen…
- Neked nincsenek olyanok. – Világosít fel a paripa.
- Igaz is… csak Atsu. És mikor őt meglátogattam a múltkor, szabályosan kitoloncolt a céhházukból…
- Csodálkozol?
- Mindegy, majd még kiderül. Egyelőre keresnünk kell egy kovácsot…
- Den… - Halkul el egy pillanatra beszélgetőpartnerem. – És vele mi lesz?
- Találkozunk még... mindig összesodor minket a sors.