Den Starkiller

Épp a léghajón sétálgatok, amikor egy ismerős női alak rajzolódik ki a szemeim előtt. Na, nem mintha nem élvezném a hátrésznél kivágott felső miatt jól látható, szép női hát nyújtotta gyönyört, de most valamiért nagyon rossz érzésem van attól, hogy Urtear közelében vagyok…
Úgy döntök, hogy engedek a belső hangnak. Megállok, és kivárom, amíg tisztes távolságba kerül tőlem, utána pedig majd folytatom a reggeli kis túrámat. Persze, mint mindig, most is keresztülhúzzák a számításaimat.
- Ó, milyen kellemes meglepetés. – Mosolyog rám a copfos hajú lány, miközben hátrafordul.
- Micsoda? – Kérdezek vissza értetlenül mosolyogva.
- Hát, hogy beléd botlottam. – Feleli, miközben mosolyogva közelít hozzám, majd folytatja. – Sürgősen szükségem lenne pár dologra, beszereznéd őket nekem?
- Én… hát, igazából mára már mást terveztem… - Próbálok kibújni a dolog alól, elvégre azt, hogy ma nagyjából semmit se akartam csinálni, nem nyöghetem be.
- Ne félj, nem sok idő. És különben is, Pegasusnak hála te könnyedén elhagyhatod ezt a hajót, ezért te vagy az egyik legalkalmasabb ember erre a feladatra. – Ekkor kicsit közelebb hajol hozzám, majd úgy folytatja. – Ha gyorsan végzel, még egy kis jutalmat is kapsz.
- Okés… - Nyögöm ki egy nagy sóhajt követően.
- Remek. – Mosolyogva elővesz egy kis cetlit, majd folytatja. – Ezeket szerezed be nekem a közeli városból. És ne maradj el soká, sürgősen szükségem van rájuk.
A kis papírost a kezembe nyomja, majd, mint aki jól végezte dolgát, mosolyogva elsétál. ~ Éreztem, hogy valami hasonló lesz… de hát, nincs mit tenni…
Unott arccal hajtogatom szét a kis cetlit, hogy megnézhessem, mi is olyan sürgős pontosan. ~ Nézzük csak… alapozó, rúzs, szemfény, parfüm… MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII?!!!
- Áh! – Mondom, miközben ideges arccal begyűröm a cetlit a zsebembe, majd megindulok a szobám felé.~ Komolyan, minek néz ez engem… a homlokomra van írva, hogy csicska, vagy mi?
Mivel, nem lenne szerencsés, ha a városba rájönnének, hogy honnan jövök, magamra kapok egy kabátot, majd a hajó egyik kijárata felé veszem az irányt.
Mikor elérek a repülő jármű egy lezárt, kifelé nyíló ajtóval felszerelt szobájába, lecsatolom az övemről Pegasus ezüstös kulcsát, majd szólítom.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Hófehér paripám felel a hívásomra, szárnyait csapkodva jelenik meg a hatalmas léghajó mellett.
- Remélem nem valami hülyeség miatt zavartad meg a szépítő alvásom. – Mondja a szokásos, gőgös hangnemén.
- Bocs, de most nincs kedvem a szokásos szájtépéshez… az önbecsülésem a padló alatt van. – Felelem neki unott fejjel, majd az ajtón kiugorva ülök fel a hátára.
Hamar magunk mögött hagyjuk a felhők közt megbújó léghajót, majd a város felé érünk, ahol szemeimmel egy drogéria után kezdek kutatni.
Egy üzlet előtt feltűnően sok nő beszélget, szóval ott szállok le Pegasusszal, hiszen valahol el kell kezdeni a keresgélést. Persze, a zafírszemű, tollas szívtipró azonnal magára vonzza a figyelmet, még le se szállok róla, úgy körberajongják mintha egy zsák pénz hullott volna alá az égből.
- Sok sikert! – Kacsintok Pegasusra , miután kikecmergek az újdonsült fangirljei szorításából, majd betérek az üzletbe.
Én lepődök meg a legjobban, amikor kiderül, hogy nem szívtam meg; nem azért álldogálnak itt a nők, mert ez egy fodrászat, hanem azért, mert itt ténylegesen beszerezhetnek mindenféle piperét. A polcokon, szépen rendezett sorokban, sok, számomra teljesen idegen üvegcse sorakozik. Még szerencse, hogy a cetli lényegesen taglal mindent, így még véletlenül se szúrhatok el semmit.
Nehéz elhinnem, de bármiféle nehézség nélkül sikerül bepakolnom a kosaramba mindent, ami a cetlin szerepel... habár igaz, hogy ebből a fajta rúzsból, már csak az volt az utolsó, amit én levettem, de csodák csodájára, senki sem nyúlt érte pont ugyanakkor, mint én. De ez így nem stimmel... ha ez így megy tovább, teljesen zökkenőmentesen ér véget a dolog... márpedig, az ilyesmi nálam lehetetlen, valaminek történnie kell. Gyorsan az ablakhoz szaladok, hogy megnézzem, azóta nem vontatták már e el Pegasust, de nem, pont ott van, ahol hagytam... habár, pár vállalkozóbb szellemű hölgyemény már a felülést gyakorolja, de nélkülem úgy se fog beindulni a járgány.^^
Így hát, már pont, amikor kezdeném elhinni, hogy ez egy zökkenőmentes kiruccanás lesz, mosolyogva a kassza felé fordulok... és, hát persze, hogy egy férfi követeli a napi bevételt, egy mágikus stukkerrel a kezében, amit az eladó hölgyikének szegez.
Megtehetném, hogy a felfordulást kihasználva lazán kisétálok a kosaram tartalmával, de hát, abban mi lenne az érdekes? ~ Ha már egyszer így alakult a dolog, legalább had élvezzem ki.
Unott arccal a férfi mögé állok, majd a hátát megbökdösve elérem, hogy rám figyeljen.
- Meg akarsz halni, takonypóc? – Förmed rám, jól láthatóan nem túlságosan higgadt lelki állapotban.
- Haver, nem tudnád ezt később elintézni? Mondjuk, miután végeztem a vásárlással. – Ajánlom fel neki közömbös hangnemben, persze, úgyis tudom, hogy a számára nehezebb, számomra viszont mókásabb utat fogja választani.
- Ó, értem én, szóval csak meg akarsz dögleni. – Mondja vigyorogva, miközben pisztolyát a fejemhez emeli.
Az ujját a ravaszra helyezi, de tovább nem jut, ugyanis egy hirtelen öklössel állkapcson találom. A földtől elrugaszkodva, a közeli polcig repül, aminek tartalmát ripityára töri. ~ Na, hogy én ezt nem fizetem ki, az biztos... de még szórakozni se szórakoztam eleget.
Hogy folytathassam, amit elkezdtem, vigyorogva felhúzom a fickót, a nyakánál fogva, majd szájon fejelem. A beömlő, vérző arca gyönyörű látványként tükröződik vörös szemeimben, de ez még nem elég... két kézzel belekapaszkodok a fejébe, majd ezúttal a térdembe húzom bele a tag állkapcsát, aki teljesen eltorzult arccal, eszméletlenül a porba hullik.
Az eladó ijedten néz rám, de kicsivel rá összeszedi magát és megszólal.
- Kö... köszönjük szépen! – Majd hajolgatni kezd.
Én nem igazán értem a dolgot, nem vagyok hozzászokva, hogy megdicsérjenek azért, mert megagyalok valakit. De végül is, nem rossz érzés néha hősként tündökölni, pláne úgy, hogy a károkat se kellett megfizetnem, és még a kosaram tartalmát is ajándékként számolták fel.
Odakint a hölgyek kissé csalódottan, de tudomásul veszik, hogy vége a gyereknapnak, és a könnyen jött Pegasus, könnyen el is szál, velem a hátán. ~ Már csak azt remélem, hogy a „megbízom”, nem valami hülyeséget értett a jutalom szócska alatt, hanem szép, csillogó gyémántokat...

Néha, igencsak furcsa gondolatok rohamozzák meg elmémet.
Mint a sötétség katonájának, tényleg rengeteg ellenféllel kell szembenéznem. Fejvadászokkal, a tanács talpnyalóinak számító legális céhek képviselőivel, más illegális céhek tagjaival, fanatikus rendek követőivel… és még sorolhatnám, a lista szinte végtelen. Persze, az oltalmazó anyaközegünkben, azaz a léghajón biztonságba vagyok... de nekem is ki kell mozdulnom néha... vagyis, az én esetemben ez nem is olyan néha van, szeretek lófrálni, és mikor ezt teszem, úgy az esetek többségében bajba is keveredem, elég sokszor önszántamból...
- Hozhatok valamit? – Kérdez rá mosolyogva egy felszolgálólány, így megszakítva a gondolataimat.
- Ööö... izé... egy csokis fagyikelyhet és egy pohár csokis tejet kérnék. – Nyögöm ki végül, hosszas bambulást követően.
- Máris. – Feleli a pincérlány széles mosollyal, majd elsétál.
A kis kávézó, amiben most vagyok, elég hangulatos, hála annak, hogy tengerre nyíló kilátással büszkélkedhet. Talán nem is kellene ilyesmiken gondolkoznom, amíg itt vagyok, sokkal jobb lenne, ha lazítanék egy kicsit, és élvezném ezt a kis nyugalmat.
- Uááá... – Ásítok egy nagyot, majd mosolyogva kinézek a tengerre, melynek hullámain megannyi kis szikraként tükröződnek Napunk sugarai.
A rendelésemre nem is kell olyan sokat várnom, kb. 5 perc múlva meg is érkezik a lány, és kedvesen az asztalomra rakosgatja a szemeimnek oly gyönyörű csokis csodákat.
- Köszönöm. – Hálálkodok széles mosollyal, majd rávetem magam a csokis kehelyre.
Vagyis, igazából csak vetném rá magamat, ugyanis egy ismeretlen kéz pont ugyanakkor fogja meg a kiskanalamat, amikor én hozzáérek.
- Hé, az az én kanalam. Vagy most kihívsz egy xiaolin leszámolásra? – Kérdezek rá, miközben felnézek a kar tulajdonosára.
A zaklatóm nem más, mint egy fiatal férfi, körülbelül a 20-as éveiben járhat. Testén egy kész vagyont hord; szép, sötét mintákkal díszített, világos köpenyt visel, elegánsan megformázott lábszárvédőkkel, nyakában pedig egy számomra idegen szimbólumot rejtő, mindazonáltal tetszetős aranymedál ragyog.
- He? Micsodára? – Kérdez vissza értetlenül.
- Mindegy... mit akarsz tőlem? Tudod, ez a fagyi az ENYÉM... rendelj magadnak, ha megtetszett.
- Nem érdekel a fagyid. Engem csak az életed érdekel, sötétség szolgája.
- Mi...? – Kérdezek vissza meglepetten. ~ De hisz, a kabátom tökéletesen eltakarja a szimbólumomat... honnan tudja...
- Előlem nem rejtheted el a kilétedet. Nem tudom, honnan jössz pontosan... de ezt a szörnyű, sötét aurát, ami körülvesz sehogy se tudod elrejteni. Én, mint a rúnalovagok egy növendéke, könnyedén kiszúrom a hozzád hasonló gyilkosokat, már csak a kisugárzásuk alapján is.
- Le vagyok nyűgözve... – Mondom unott hangon, majd halálkomoly arcot vágva a szemébe nézek, és úgy folytatom. – Fogalmad sincs mibe tenyereltél bele, növendék. Most még szabadon elmehetsz... viszont, ha továbbra is közém és a fagylaltom közé állsz, megmutatom neked, hogy igazából fogalmad sincs róla, milyen is az, amikor igazi sötét aura ölel körül valakit.
- Nem tudsz eltántorítani. Kötelességem eltörölni a gonoszt, bármilyen formában is akadjak rá.
- És egy ilyen nyilvános kávézóban akarsz balhézni?
- Nem… ha van benned egy kis bátorság, kövess! – Mondja határozott hangon, majd elengedi a kanalam és megindul kifelé.
- Bátorság… meg fogsz halni, növendék. – Felelem neki vigyorogva, majd felállok és követem. – A fagyimat senki se piszkálja, mindjárt visszajövök. – Teszem hozzá, mielőtt elhagyom a kávézót.
- Nem fogsz visszatérni… - Ércelődik leendő ellenfelem.
- Azt majd meglátjuk. – Fűzöm hozzá vigyorogva.
Az alakot követve, hamarosan egy elhagyatott, lepukkant, mindazonáltal eléggé tág utcába érünk. Miután megbizonyosodok róla, hogy senki más sincs a közelünkben, leveszem a kabátomat, és óvatosan az egyik kuka fedelére terítem.
- Óóó… szóval a Grimore Heart-al van dolgom, mi ? – Kérdez rá ellenfelem, miközben szája vigyorra húzódik.
- Ennek nem kéne ennyire örülnöd…
- Ó, hidd el, nagyon is örülnöm kell… egy ilyen fogásért nem kevés jutalom jár a renden belül. – Mondja vigyorogva, majd aktiválja mágiáját. - Ex-Quip: Magic Sword!
Kezében hamarost össze is áll a hideg acél, és egy hirtelen mozdulattal a fejem irányába csap.
- Crystal Make : Sword! – Felkiáltok, majd az újonnan bekristályosodott kezemmel hárítom a vágást. Ezután a másik, még szabad kezemmel a férfi arcát veszem célba, de ő ügyesen kitér az ütésem elől, majd behátrál.
Mindketten előrelépünk, és a másik irányába csapunk. A két mágikus penge szikrázva összecsap, majd lecsúsznak egymásról. Gyorsan visszahúzzuk kardjainkat, és újból összecsapunk. Gyors csapásokból álló párbaj bontakozik ki, egyikünk se tud a másik felé kerekedni.
Vigyorogva lihegni kezdek, amikor ellenfelem újabb rohamba kezd. Az oldalam kissé szúr a levegőhiánytól, de még idejében elhajolok a penge elől, ami a mögöttem lévő falba áll bele.
- Megvagy. –Mondom vigyorogva, majd rámarkolok az ellenfelem csuklójára, hogy ne tudja kihúzni a kardját a falból.
- Nincs vége. – Jelenti ki idegesen, majd a még szabad karjával felém csap.
A nyakamat szeretné elkapni, de én magam elé rántom a kristálypengém, így arra markol rá.
- Ez… patthelyzet. – Mondja sziszegve, miközben tenyeréről csordogálni kezd a vér.
- Nem hinném. – Vágom hozzá vigyorogva, majd teljes erőből kirántom a kristálypengém a fogásából.
A fickó tenyere teljesen felszakad, ugyanezzel a lendülettel elengedem a kardot szorító karját, majd a pengémmel átvágom a könyökénél. A férfi felordít fájdalmában, majd bicegve hátrálni kezd.
- Megmondtam, hogy meghalsz. – Vágom hozzá vigyorogva, majd srégen átvágom a felsőtestét.
A vére sűrű hullámokban tör elő, majd a férfi teste élettelenül a földre hull. A mágiámat feloldom, majd még mielőtt elhagynám a helyszínt, letépem a fickó nyakáról a medálját, jó kis pénzt érhet a fekete piacon. ~ Majd később eladom.
- Remélem a fagyim még sértetlen… - Motyogom, miközben visszarántom magamra a kabátomat, majd elindulok a kávézó felé.
Habár, van egy olyan érzésem, hogy nem most hallottam erről a rendről utoljára...

Hargeon… ó, igen. Egy végtelen utazás kezdete az ismeretlenbe, egy kapu a titokzatos nagyvilágba.
Köpenyem lágy táncra kel az éjszakai szellővel, miként egy háztetőn térdelve, a nyugvó kikötőt, s a csillagok fényében tündöklő tengert pásztázom. A legtöbb lakóházat már leple alá vonta a nyugtató sötétség, vajmi kevés ablak árulkodik égő lámpásokról. Az utcákon csend, s üresség honol, még csak a legkorábban kelő halászok indulnak el az őket éltető víz újbóli meghódítására.
A sekély hullámok ringatásában, megannyi kecses fregatt, büszke hadigálya, szerényebb ladik, valamint a köztük megbúvó csónak armada mondhatja magáénak a tenger végtelen birodalmának ezen kis percemét. Akárcsak az őket kezelő, velük harmóniában élő legénység is az igazak álmát alussza, hajóik, példájukat követve, kiélvezik a semmittevés, és az egy helyben horgonyzás ritka pillanatait.
Ez az idilli állapot egészen pirkadatig tart, amikor is a nap első sugaraival egyként mozdulva, levetem magam megfigyelőállásomból.
Az élénknarancsos fények új árnyalatba öltöztetik a mindeddig szürkés kikötőt, ismét felpezsdítve annak körforgását. Ajtónyikorgások törik meg a viszonylagos csendet, s kisvártatva reggeli jókívánságok, üdvözlések, valamint kofák ajánlatainak egész szerenádja adja meg a város korai alaphangját.
Az egyre duzzadó tömegből kiérve, sikeresen eljutok egy elhagyatottabb utcáig, ahol állítólag már várni fognak rám…
- Ááá, hát megjöttél. – Ugrik elém egy tagbaszakadt, borostás férfi, házának erkélyéről. – Den Starkiller, ha nem tévedek. – Helyezi tenyerét vállamra.
- Igen… honnan tudta? – Kérdezek vissza, kissé meglepetten.
- A személyleírásod pontos volt. „Fehérhajú kölyök, vörös, gőgtől izzó szemekkel.” Nem nehéz kiszúrni téged a helyiek közül. – Tájékoztat vigyorogva.
- Értem… De térjünk inkább a lényegre. A kapitány készen áll?
- Ő igen. – Bólint, így megerősítve szavait. – De a helyzet nem túl rózsás. A kikötőnegyedet, amiben a Halálcsillag horgonyoz, teljes blokád alá vonták. Amíg a hatóságok nem döntenek a hajó sorsa felől, egy hatalmas lánc, és három királyi fregatt akadályozza azt az öböl elhagyásában.
- Azokat bízzák csak rám. – Jelentem ki határozottan. – Szóljon Hans kapitánynak, hogy készüljön, hamarosan újra kiköthet. – Fordulok sarkon.
- Várj még, kölyök! – Nyom kezembe egy vaskos szütyőt. – Ez egy kis előleg a munkáért! A többit majd a kapitánytól kapod meg! Sok sikert! – Int búcsút.
A piacnegyed világa minden addiginál tágabbra vonta határait, mire sikerül visszaérnem a létét biztosító, vehemens árusok közé. A tenger sokszinű élővilágának megannyi képviselője cserél gazdát a szakavatott kezek alatt, ám akadnak itt még különböző kézműves portékák, ruhadarabok, használati tárgyak, kagylógyöngyök, s egyéb ékszerek is. Persze, jócskán találkozni olyan termékkel is, mely nem kis csalódást fog okozni leendő tulajdonosának… gondolok itt például az állítólagos, mágikus fiatalítószerekre, szerelmi bájitalokra, és a hasonló, kétes hatékonyságú árucikkekre.
Ridegen, érzelemmentes kifejezéssel vergődöm át a tömegen, miközben a felém irányuló ajánlatokat forgácsként pergetem le magamról. Ám egy valakinek mégis sikerül meglepnie…
A vásárlók áradatából kikecmeregve, egy olyan lány állja az utam, aki küllemével, egzotikus látványt nyújtva ragyog ki a szürkének ható emberáradatból. Napbarnított bőrén gyönyörű munkát végzett bolygónk kísérője, míg íriszeinek ragyogása a közeli tenger vad hullámait igézik mindazokban, kik belenéznek azok tükrébe. Arcvonásai nőiesek, s eme tényt, rendezetten aláhulló tincseivel teszi még biztosabbá, melyek a fiatal, aratáshoz csenevész búzamezőket jelenítik meg előttem árnyalatukkal. Arányos, szépen ívelt testét egyrészes, hófehér selyemruhával fedi el, így feltűnő, mégis ízléses kontrasztot képezve az átlagnál valamelyest barnább megjelenésével.
- Te északról jöttél? Elég szokatlan itt a megjelenésed. – Libben be elém egy elegáns mozdulatsor záróakkordjaként.
Szavai önkéntelenül is mosolyra húzzák ajkaimat, ám tenyeremmel finoman félretolva jelzem a lánynak, miszerint jobban teszi, ha tőlem inkább távol marad.
Reakcióját figyelmen kívül hagyva folytatom utam a közeli világítótorony felé, melynek ugyan jelzőfénye ilyentájt elenyészik a napsugarak királyságában, maga az épület mégis magasztos bástyaként tornyosul a kikötőnegyed egyéb objektumai fölé. Vajszín kövekből kirakott falához egy hatalmas szemekből összekovácsolt fémlánc akaszkodik pióca módjára, testével elzárva az öbölben horgonyzó Halálcsillag, s az azt örző három királyi fregatt útját. Feljárójának vonalát két őr vigyázza, kiknek szikrákban úszó vértezeteik jelzik a birodalomhoz való hűségüket. Bár a gárdisták nem lehetnek tisztában pontos szándékaimmal, valószínűleg a hátamon ragyogó kaszámat kiszúrva, már messziről felkeltem a figyelmüket.
- A kikötőnek ez a része le van zárva! Most nem mehet fel a toronyba! – Ordít rám az egyikük.
Zsebbe csúsztatott karokkal, a figyelmeztetéssel mit sem törődve tovább sétálok, majd mikor már elég közel érek hozzájuk, vigyorogva előrántom jobbomat.
- Jetblack Fire Magic! – Csettintem össze két ujjam, mire, a már fegyvereik után nyúló férfiak teste kigyullad, s porrá lesz a koromfekete lánghullámban.
Változatlan nyugodtsággal sétálok tovább az elém tárulkozó csigalépcsőn, miközben a sós szél körbefonja alakom a hamuvá enyészett testekkel. ~ Már csak egy kicsit kell, és feloldom a zárat…


* Akiknek nincs elég képzelőereje: Katt

/A munkában elhasználok egy darab, egy csillagos robbanó lakrimát/

A világítótorony tetején nem találok további őröket, így könnyűszerrel elhelyezhetem robbanó lakrimám a rá erősített, ökölnyi szemekből álló lánc illesztésére.
Az apró kristály hatalmas robbanást hív életre, vázaként töri össze a szilárd téglalapokat, szanaszét szórva azok szilánkjait. A zord fémkígyó erőtlenül hullik alá a tengerbe, utat engedve az öbölben horgonyzó hajóknak. Ugyanakkor, a három, félkör alakzatot formáló birodalmi fregattnak eszük ágában sincs elmozdulni… nekik egyetlen rendeltetésük béklyóba fogni a fekete vitorlás kalózhajót, mely a Halálcsillag névre hallgat… épp ezért kell cselekednem.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Gravírozok egy fénynyalábot magam elé, újonnan lecsatolt ezüstkulcsommal.
A mítikus teremtmény alakja meteorként szakad ki a sűrű felhők szorításából, majd lendületét megfékezve, tőlem nem messze száll le a világítótorony erkélyén.
- Te robbantottál fel valamit, Den? Különös szagok terjengenek a levegőben. – Méri fel ódzkodva a környéket.
- Ki más? – Vonok vállat. – De most sietnünk kell. Látod ott azokat a hajókat? – Mutatok a királyi gályákra. – Egyelőre kevés matróz őrködik felettük, de hála a kis akciómnak, hamarosan hemzsegni fognak rajtuk a haditengerészek. Nekünk pedig még ezelőtt kell cselekednünk.
- Mire gondolsz pontosan…? – Teszi fel kérdését, bár hangjából félelem érződik…
- A levegőből elpusztítjuk őket, hogy a kalózhajó, amit körbefognak, egérutat nyerhessen.
- V-Várj egy kicsit! Engem akár le is lőhetnek közben!
- Ugyan, nincs ok az aggodalomra. Te gyors vagy, az én mágiám pedig kellőképp pusztító. Azelőtt elsöpörjük őket, hogy egyáltalán észbe kaphatnának. – Szavaimat egy magabiztos vigyorral nyomatékosítom.
- Legyen hát… - Sóhajt fel. – De siess kérlek, nem szeretem a csatákat.
- Nyugi, gyors leszek. – Pattanok fel hátára.
Azzal, csillagszellem kitárja hófehér szárnyait, s egy rövidebb vágtát követően, elrugaszkodik a sárga homokköves erkélyről.
Madártávlatból nézek végig az egyre inkább felélénkülő fregattok fedélzetén, majd Pegasusnak jelzek, hogy szálljon közelebb hozzájuk. A szélsebes paripa alig pár méterre siklik el az egyik tengerjáró felett, miközben én jobbomat kitárva, előkészítem mágiám.
- Jetblack Fire Magic! – Az éjfekete lángnyaláb pengeként szeli fel a hajópadlót, teljesen szétzilálva annak szerkezetét.
Matrózok jajveszékelései kapnak szélre, miként a tűz kegyetlenül maga alá temeti, majd a tenger mélyére rántja drága gályájukat… ám ez még csak a kezdet.
Csillagszellemem hamar visszaemelkedik a magasba, s gyors köröket téve, tökéletes lőtávolságot kínál nekem a maradék két fregatt elpusztításához.
- Jetblack Fire Ball! – Sötét tűzgolyóim halálhozó záporként árasszák el az ellenséget.
Az árbócok kiszakadnak helyükről, a vitorlák kigyulladnak, s hamarosan mindkét hajó lángra kap. Gyomraikban pihenő lőszeres hordóik jelentik a vesztüket, mikor is koromfekete mágiám hőjétől láncreakcióba lépve, hullámsírba robbantják saját hordozóikat. Jó néhány haditengerész leli halálát a tűzben, s bár páran még idejében vízbe ugranak, rám nézve már nem jelentenek veszélyt… mindhárom királyi hajó elsüllyedt. Persze, ha felkészülten éri őket a támadásom, már jóval nehezebb dolgom lett volna… ám a meglepetés és gyorsaság ereje ezúttal tökéletes diadalt aratott.
- Ott szálljunk le. – Mutatok az épen maradt, fekete vitorlás kalózhajóra.
Pegasus gyorsan eleget is tesz kérésemnek, s leereszkedik a fedélzetre. Nyakát végigsimítva jelzem neki, hogy hamarosan indulunk, ám még van egy kis elintéznivalóm…
Hamarosan három alak sétál fel a bárkára… Hans kapitány pontosan időzített. De mégis, a látvány teljesen váratlanul ér… egy szakállas, idősödő férfi helyett, az a nő lépdel elém, akivel még a piactéren találkoztam. Bár viselete megváltozott... Vörös köpönyegét pompás csat fogja össze mélykék, fűzős kapitányi ruhája felett. A díszes szerkezet lapjait ezüstcápák, s pengék díszítik; míg fején a sapkájára tűzött tol jár táncot a tengeri fuvallatokkal. Tenyere rezdületlenül pihen kardja markolatgombján, miközben az őt kísérő két férfi alaposan végigmér magának.
- Hát újra találkozunk. – Szólít meg gyengéden. – Igazak voltak a híresztelések, miszerint jól végzed a dolgod. Ismét magam alatt tudhatom a hajómat, hála neked.
- Ezek szerint… te volnál Hans kapitány? – Teszem fel bizonytalan kérdésem.
- Talán meglep? Bár megértem, nem túl nőies név ez… épp ezért kínál tökéletes álcát. – Kínál meg lágy mosolyával. – Már a piactéren tisztázni szerettem volna a részleteket, de te szó nélkül elviharzottál… de mindegy is. Teljesítetted a feladatod, Den Starkiller. – Hajol előre színpadiasan. – Nyomban el is hagyjuk ezt a helyet, míg nem késő. Ám előtte még találnom kell neked egy méltó jutalmat. Van ötleted?
- Pénzre van szükségem… - Nézek félre az egyre zavarbaejtőbb tekintet vonalából.
- Milyen kár… James! – Int egyik emberének, ki átadja nekem mindeddig zsebében pihenő pénzes erszényét. – Persze, ez a kis apró nem méltó fáradozásaidért. Vidd magaddal ezt is. – A nő, egy vörös selyemmel összefűzött, borjúbőr tekercset nyújt át nekem. – Ez egy nagyon régi, ám annál értékesebb térkép. – Magyarázza.
- Valamiféle kincshez vezet?
- Igen. Bár a sziget már más felügyelete alá tartozik, ezért van az, hogy jómagam a mai napig nem jutottam még a kincsek közelébe. Persze, egy olyasvalaki számára, mint te, pár kalóz nem jelenthet kihívást…
- Ki ólálkodik a sziget közelében?
- A legendás kalóz… - Kissé elhallgat, így súlyosbítva mondandóját… - Aranyfogú Kálmán!
- Bárki is legyen ő, ha az utamba áll, kibelezem… - Fűzöm övemre a térképet. – Hálás köszönet.
- Mi köszönjük. – Hajol meg ismét.
Azzal, visszasétálok egyre türelmetlenebb paripámhoz, hogy ketten újfent átszelhessük a felhők birodalmát… ám egy valamit jól tudok. ~ Bárki is légy, bárhol is rejtőzz… megtalállak... és a kincsed az enyém lesz...


Folytatás nagy munkában várható...

Démonvadász

Félelem… különös, s rejtélyes szó ez. Szinte minden élő magában tudhatja ezen érzelmet… némelyek félelmei mások számára pusztán nevetség tárgyát képezik… vannak, kik az ismeretlentől rettegnek.
Sose hittem volna, de volt alkalom, mikor én is bőrömön érezhettem azt a rideg bizsergést, melynek fagyos érintése lemar egészen csontjaimig, s belülről perzsel szét… ám itt most más a helyzet. A Fenyvesvadony erdeit, hol a nyár s meleg csak puszta mítosz, különös lények lakják. Bár ritkán vállalok legálisnak béklyózott megbízásokat, a pénzszükség nagy úr… és pár helyi földműves viszonylag szép összeget fizetne gyémántban, ha leölnék egy ilyen teremtményt, mely a földjeikhez közeli erdőkből előtörve, rendszeresen elragadja nyájaik egy részét. ~ És ki más is érthetne jobban valaminek a megöléséhez, mint én… én… én… éééhhnnn… Na de, vissza a félelemhez…
A Hold magasztos császárként tart díszszemlét a sötét fenyveseken, égi trónusáról. A homályban rejtőzködő fák levelei különös árnyakat vetnek rám, miközben az erdőt keresztülhasító szél hátborzongató szimfóniát komponál a megfáradt lombkoronákkal. Ám, mint mondtam, ez mégse kelt félelmet bennem… ezúttal nem rideg bizsergés bírja remegésre testem, s húzza féktelen vigyorra ajkaim… A tudat, hogy bármely növények alkotta lepel mögül egy túlvilági fenevad, vért tükröző szemei meredhetnek rám… megőrjít. Imádom ezt… a puszta izgalom, s gyilkolási vágy vezérel… már nem csak egy démon járja ezt a vidéket… én is itt vagyok!
Jobbomban a varázserőmtől ezüstös palástot öltő kaszám fénye lengi körbe lépteim, míg bal tenyerem felett egy éjfekete tűzgolyó vet különös árnyalatokat a baljós avarra. Persze, megidézhetném egy csillagszellemem, ki már messziről kiszúrná a bestia jelenlétét… de mindez csak elvenné tőlem a vadászat örömét. ~ Egy-kettő, egy-kettő… Ne félj, kicsi démon… gyors leszek, és halálos.
Következő lépésem nemcsak a lehullott levelek zörgése követi… szinte érzem, ahogy a közelben elsüvít valami. Láthatatlan körvonalai villámként száguldanak el a közeli fatörzsek rejtekében. Ösztönszerűen az irányába hajítom tűzgolyóm, ám ez nem több puszta elterelésnél… felesleges figyelmet hív fel magára, így időt nyerve nekem.
- Még más dolgom is van, szóval ne húzzuk el! – Ordításom messzire zengi a széljárás. – Jetblack Fire Magic!
A kárhozat pokoli lángjai kegyetlen gyorsasággal emésztik fel a közeli növényzetet. Legyen az életerőtől duzzadó, magasztos fenyves, vagy silány cserjécske, oly gyorsan enyésznek hamuvá a tűz ölelésében, mintha csak leradíroznák őket. Ugyanakkor, nemcsak a tájban sikerült mindezzel kárt tennem… fájdalmas, emberihez nem hasonlítható üvöltés lesz úrrá a fejemben…
Kisvártatva egy általam sosem látott pokolfajzat lép elő a parázs, s lanka lángnyelvek megvilágításába. Kárminvörös bőre nagy része elsötétült mágiám nyomán, ám csontos karmai, s agresszív szemei még mindig fenyegetést sejtetnek mindannak, ki előtte áll… márpedig, én így teszek.
- Nos, korcs… hogy szeretnél meghalni? – Lendítem felé kaszámat, melynek csillagszerű fénye minden eddiginél erősebbé vált.
- Hús… vér… fáj… - Szavai úgy csengenek, mintha csak egy cseppkőbarlang visszhangja volna.
- Ááá… szóval beszélni is tudsz. De ettől még nem fogok bűntudatot érezni. – Kijelentésemre a démon húsra éhes szemei üressé vállnak, s egész tartása megváltozik.
- Ő gyenge… fiatal, s tapasztalatlan. De ha végzel vele, halálod biztos. – Megszólalása ezúttal is utóhangot lejt, ám jóval mélyebb, mint korábban… mintha csak más beszélne helyette.
- Gyűlölöm, ha fenyegetnek… - Azzal, további időhúzás helyett, talpaim elrugaszkodnak a füstszagtól bűzös talajról.
A démon bár felém kap kardpengeszerű kinövésekben végződő karjaival, suta próbálkozása nem okoz különösebb gondot. Lágyan kilépek tengelyemből, majd egy határozott mozdulattal széttrancsírozom felsőtestét… tompán puffan a porban.
- A gyengét mindig megeszi az erősebb. Ezúttal te kerültél a tápláléklánc aljára… - Fegyverem éles hegyben végződő nyelét a fenevad szemeinek vonalába emelem. – Nem engedem meg, hogy létezz. – S lesújt a gyilkos fém…

Kora pirkadatra érek vissza a közeli tanyákra. A vöröses napsugarakban fürdőző kukoricamezőkön túl már halványan kirajzolódnak az összesereglett gazdák körvonalai… várnak rám, ahogy azt megbeszéltük.
A démon hulláját díszként a Starsplintre nyársalva, végig magam után húzom, miként megbízóim színe elé tárulok.
- Itt a birkáik réme. – Csapom le eléjük a holttestet.
- Megölte? – Kérdezi mindenki helyett is egy félős hang a tömegből.
- Ennél halottabb nehezen lehetne…
- Köszönjük. – Válik ki egy jómódtól elhízott, selyembe burkolt alak. – Megérdemli a fizetségét.
- Ezzel nem vitatkozom… - Ujjaim közt egy gyémántoktól vaskos zacskó landol.
- És mondja csak, melyik céhet képviseli? – Kíváncsiskodik a szószóló.
- A céhem nem fontos.
- Akkor mégis kit keressünk, ha legközelebb szükség volna a szolgálataira?
- A nevemet nem szeretném elárulni… hívjanak csak Démonvadásznak. Ha elégedettek voltak a szolgálataimmal, szegezzenek ki megbízást erre a névre. Sose vetem meg a könnyűpénzt…
- Még szép, hogy elégedettek voltunk! Eddig mindenki kudarcot vallott, aki bement abba az elátkozott erdőbe! Maga a legjobb, én mondom! – Lelkesedik tovább a köpcös.
- Nem vagyok a legjobb… Csak mindenki más rosszabb nálam. Nem ugyanaz…

Vége