Kétpisztolyos Shapiro legendája (Zariiin Meido, Gabriel van Chantai, Shiina Kaori)

- Hmm... - nyögöm, miközben egy nekem megfelelő küldetést keresek a klán hirdetőtábláján. A ujjam egyikről a másikra vándorol. Nagyon sok érdekes feladat van itt, amire lehet jelentkezni, de mind messze meghaladja a képességeimet, sajnos, na meg a pénz se mindegy, hogy mennyit kapunk érte.
Már percek óta álldogálok a falnál és böngészek, mikor Gab is odaáll mellém.
- Szia! - köszönök, majd folytatom - Kéne egy jó küldetés, amire ketten mehetnénk, mit szólsz hozzá? - kérdem, ami hirtelen az eszembe jutott. Végül is nem hülyeség, máskor is voltunk már együtt küldetésen és jól kijöttünk, vagyis Lisa jobban megkedveltette magát Gab-bal, de erről nem nyitottam vitát vele.
A klántársam belemegy abba, hogy együtt menjünk küldetésre, sőt ő az első, aki talál egy jól hangzó küldetést, ami így szól:
"Felhívás!
Kísérői feladatkörbe keresünk tapasztalt mágusokat.
A részletekért keresd Coleman dékánt, a Magnolia-i egyetemen."
Nos, pénz nincs odaírva, de mégis csak egy egyetemről van szó, azokat szépen megtámogatja az állam, na meg a tehetősebb szülők.
- Siessünk, Gab, nem akarom, hogy mások érjenek oda előttünk. - mondom, majd letépem a papírt a tábláról. Rövid időn belül felvesszük a küldetést, magunkhoz vesszük a megfelelő mennyiségű ételt, ami nekem megtölt egy egyszerű hátizsákot, s el is indulunk a vonathoz.
A vonatozás után egyenesen az egyetem felé vesszük az irányt. A kapukon átlépve, mintha egy másik világban lennék, legalábbis úgy érzem magam. Milyen tehetős környezet, itt valóban megadják a lehetőséget arra, ha valaki tanulni akar, persze ha van rá elegendő pénzed. Szerintem így megy, a "jobb" helyeken így szokott.
Az egyetem épületébe belépve folytatódik a díszítettség áradat, ami magával ragadja az embert és úgy érzi, hogy mindent meg kell nézni. Folyamatosan járatom a tekintetemet, mire rájövök, hogy tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy merre kell menni. Leszólítok egy, a folyosón velünk szembe jövő diákot, aki ugyan nem kísér el a dékánhoz, de hív egy másik személyt, aki nagyobb segítségünkre van. Az ő segítségével már tényleg ott lehetünk az iroda előtt, ahol végre elkezdődhet a küldetésünk... Ám úgy tűnik, hogy nem csak mi vettük fel a küldetést. Egy másik leányzó is ácsorog a dékán ajtajában, biztos vagyok benne, hogy ő is mágus.

Reggelimet befejezve, és a tányéromat a pulthoz szállítva megköszönöm azt Sebastiannak, majd a küldetéstábla felé veszem az irányt, ahol éppen az egyik kedvenc szőkeségem böngészi a plakátokat, tehát elindulok felé, hogy üdvözöljem.
- Szia! Kéne egy jó küldetés, amire ketten mehetnénk, mit szólsz hozzá? - köszön, mielőtt éppen szólhatnék.
- Szia. A legutóbbi is jól ment együtt, és amúgy is jó lenne egy újabb kaland, részemről semmi akadálya!
Pásztázni kezdem a táblát én is, majd megakad az szemem egy felhíváson.
- Jártál egyetemre? - ekkor jutott eszembe, hogy Mei-chan árvaházban nőtt fel, úgyhogy gyorsan tovább is fűztem a mondanivalómat, nehogy fennakadjon a dolgon. - Én sem, azt mondom nézzük meg, kettőnknek nem jelenthet akadályt! - mutatok rá egy, a mangoliai egyetem által kiadott felhívásra. A pénz mindig is másodlagos volt, én inkább a kalandot keresem mindenben, ahol fejlődhetek, így hát nem is hátráltatott az, hogy nem volt kiírva semmiféle jutalom.
- Siessünk, Gab, nem akarom, hogy mások érjenek oda előttünk.
Mei letépi a papírdarabot, mire én kiveszem a kezéből, és felveszem a küldetést, amíg ő megtölti a hátizsákját kajával, a klánház ajtaján átlépve átveszem tőle a batyut, majd az állomást vesszük célba, innentől pedig érdekes lenne, ha máshova jutnánk, mint Mangolia.

Magát az egyetemet könnyedén megtaláljuk, tekintve, hogy a város külső peremén van egy gyönyörű szép portán, az udvarra belépve minket is átjár az egyetem varázsa, mindenhol diákokat látunk, akik közül van, aki tanul, de nagyon sok olyat is látunk, aki csak bandázik a többiekkel.
- Azt hiszem, a tanuláson kívül majdnem minden stimmelne nekem egy egyetemen. - szólok mosolyogva, míg végigsétálunk az udvaron, az épület folyosóján pedig tovább gondolom... ~Belegondolva, hogy írni, olvasni is csupán a véletlen műve volt, hogy megtanultam, illetve, hogy volt kitől tanulnom, másra nem is biztos, hogy alkalmas lenék.~
A folyosón kicsit bolyongunk, hiszen nem találjuk a dékán irodáját, de talpraesett társam hamar feltalálja magát, és útbaigazítást kér egy diáktól, miután nagyon gyorsan megtaláljuk küldetésünk első állomását, ám nem vagyunk egyedül.

- Hello Shiina! Rég nem beszélgettünk, mesélj, milyen volt az első küldetésed? - szólított meg Richard, mikor a hirdetőtábla előtt kerestem egy megfelelő megbízatást. Épp csak két napja tértem vissza az előző küldetésemből de nem bírtam magammal s újabb kalandokra fájt a fogam.
- Két férfival összezárva egy sötét erdőben... Mit gondolsz, milyen volt? - néztem rá gyilkos tekintettel, majd hirtelen elpirultam. - Bár igaz ami igaz, megkedveltem őket...
- És máris új küldetés után nézel? Mert akkor tudok neked ajánlani egy érdekeset. Említetted, hogy egyszer ellátogatnál Magnóliába...
- Óh, igen... Tudod, annyira kíváncsi vagyok a híres-hírhedt Fairy Tail klán városára. - Mondtam izgatottan.
Richard a tábla bal fölső sarkán elrejtett küldetésre mutatott.
- Senki sem akarta elvinni, mert nincs pénzjutalom feltüntetve...
Gyorsan átolvastam a rövid kiírást, de a pénzjutalom hiánya nem aggasztott. A Magnóliai Tudományos Egyetem nem kis költségvetésből dolgozik, éreztem, hogy aggodalomra nincs ok.
- Kettőből kettő. Nagyon úgy tűnik, hogy jók a megérzéseid küldetésekkel kapcsolatban... Megint neked köszönhetem ezt a lehetőséget.
- ugyan, menj már, mert más klánokhoz is kiküldték a felhívást.
- Igenis, Richard mester! - kacsintottam vissza rá cinkosan.
Rövid készülődés után elindultam a vonatállomás felé, majd az első magnoliai vonatra felszállva elindultam a híres város felé.

Kívülről nézve Magnólia egy átlagos város volt. Még korán volt, nem aggódtam, hogy bárki is előbb érne nálam a megbízóhoz, ezért megengedtem magamnak egy gyors pillantást a Fairy Tail klánháza felé. Üvöltés, nevetés és mágikus zajok hallatszottak ki az épületből, én csak magamban kuncogtam, majd továbbáltam.
A város peremére érve a semmiből bukkant elő a Tudományos Egyetem letaglózó látványa. Diákok jártak-keltek a parkban mindenfelé, én pedig a főbejáratot vettem célba egy ápolt sövényekkel keretezett utacskán. Az épület belső tere még a kertjénál is pompásabb volt. Az áhitatos hangulatomat azonban szúrós, vizslató tekintetek törték meg. A diákok úgy tűnik nem látták szívesen a mágusokat. Úgy gondoltam, érdemesebb megkérdezni valakit ahelyett, hogy átkutatnám az egész épületet. Egy arra járó pöffeszkedő diákfiú pont jól jött.
- Bocsáss meg kérlek, elvezetnél Coleman dékán irodájához? - fordultam hozzá szívélyesen. A fiú kicsit meglepődött, majd elvörösödött, de gyorsan összeszedte magát és elvezetett egy nagy tölgyfaajtó elé, ahol jól látható táblán ki volt írva a dékán neve. Elköszönt tőlem és már el is iszkolt arra, amerről jöttünk. Pár percig csak álltam tétlenül, nem sok kedvem volt egy ilyen magas tisztű személyhez egyedül bekopogni. Ekkor két idegen hangra lettem figyelmes. Ahogy megfordultam, láttam, hogy teljesen mások, mint az itteni diákok, minden bizonnyal ők is mágusok, akik a küldetésre jelentkeztek. Ezaz, most legalább nem én leszek az egyedüli lány.

Miután az ajtóban álló lányt letámadta a társam, Meido, először is megvártam, míg elengedi őt.
- ő Zariiin Meido, én pedig Gabriel van Chantai vagyok, mindketten a Dragon Fang klánból jöttünk, üdvözlet. - nyújtok kezet, majd a formalitást letudva, bekopogtam az ajtón.
- Fáradjanak beljebb! - hallatszik egy női hang belülről, mire felnyitom a bejáratot, és a két hölgyet magam elé tessékelve zárom a sort.
- Mágusok vagyunk a Quattro Cerberus és a Dragon Fang klánból, a hírdetésre jelentkeznénk, amit minden klán hírdetőtábláján közzétettek. - kezdem, miután egyik velem érkező hölgy sem szólalt meg, én meg úgy vagyok vele, jobb az ilyen formaságokon minél előbb túlesni.
Az egyik fotelban egy korosabb fickó ült, szemüvegén szemlélve a friss jövevényeket, majd a szememet tovább siklattva a belső teren egy körülbelül harmincnak mondható nő ült egy hatalmas tölgyfaasztal mögött.
- Marion Coleman dékán vagyok. - mutatkozott be, miután felállt, a lányokkal kezdte, és előttem tovább időzött, nem szorította a kezem, pedig erre számítottam, mindenesetre a szememet fürkészte, amit én dacosan mélyesztettem az övébe. - Ő pedig Hendricks professzor, a régészeti tanszék vezetője! - az öreg felé int, aki mosolyogva bólint felénk, és valahogy szimpatikusabb, mint ez a nő.

A bemutatkozást letudva Coleman veszi át ismét a szót:
- A küldetésük során egy hat fős régészcsoportot kellene felügyelniük, jobban mondva testőri feladatot kapnak. Jómagam, és Hendricks professzor kivonulunk négy további emberrel egy Sharpersville melletti helyre, a maguk dolga a csapat biztonságának biztosítása, ezért többet nem is igen szükséges mondanom. Az indulás holnap reggel várható.
Megvárom, míg a társaim érdeklődnek-e valami felől, majd ahogy végzett mindenki a dolgával, elindulunk a szállásunkra, ami a kollégium egyik lakóhelységben található. Mei-chan és Kaori az egyik jövendőbeli útitársunkkal, Kate-el került egy szobába, aki meglehetősen szemrevaló lánynak bizonyult. Engem a többi férfihoz, Shirohoz, Murhkához, és Hirdohoz osztottak be. Az öreg Murhkával meg is találtuk a hangot, ám Hidroval a szótlansága, Shiroval pedig a félénksége miatt nem sokra mentem, így hát, miután az öreg elfáradt, bekopogtam a lányokhoz, lévén ott már van ismerősöm, hátha tudok még beszélgetni valakivel, mielőtt eljön az a pont, ahol már én is elálmosodok. Elsőre nem is engedtek be, hiszen még volt, aki a tisztálkodási metódusát végezte, majd miután mindenki pizsamában volt már, beengedtek, és közelebbről is megismerhettem az utazótársunkat, Kate-et, no meg persze megtudtam, hogy Kaori is fegyvermágus. ~Nagyszerű, három fegyvermágus egy küldetésre, nem jelenthet akadályt semmi sem!~
Miután ők is nyugovóra tértek, én is eltettem magam holnapra.
Másnap reggel a tisztálkodást és a reggelit követően három mágikus négykerekűhöz vezettek minket, amit persze nekünk kellett hajtanunk, mivel senki más nem rendelkezett rajtunk kívül mágikus erővel. A dékán addig kavar, míg hozzám a tegnap este megismert két, gyakorlatilag néma férfit ültették be, ő pedig mellém persze ő kucorodott oda.
Miután mindenki megállapodott a helyén, elindult a három tagú konvolyunk, élen az én szekeremmel, mert a nő mutatta merre kell menjünk, amellett, hogy folyamatosan csacsogott össze vissza, és még belém is karolt, mondván, hideg van a menetszél miatt. Tűrtem, de titokban azt kívántam, bárcsak az öreg Murkhát, vagy az egyik csapattársamat kaptam volna egy kocsiba, ha nem is a nő helyett, a mögöttem lévő egyik helyett.
A prérire érve picit szabadabbnak érzem magam, amint úgy istenigazából odahúzok a járgánynak, egyre több és több varázserőt áramoltatva rajta keresztül, de hamar visszalassítok, mert a mellettem ülő szőkeség - aki nem tartozik a kedvenceim közé - egyre közelebb bújik, mondván, "fél". ~Ejj, meg kell ölni bennem ezt a kis gyönyört is...~
- Tudja melyik nőt utálom legjobban?
- Melyik? - kiáltja, mivel a motorzúgás elnyomná a hangját.
Én pedig magam elé dörmögve elmondom, hogy "Azt a fajtát, aki nyomul annak ellenére, hogy egyértelműen tudtára adják, hogy nem ér célt!" miközben egyre hangosabbra húzom újra a motorbőgést, és a kasztnin dübörgő szél is egyre nagyobb zajt csapjon. Visszalassítva érdeklődve nézett rám, hátha megismétlem, de csak leintettem.
- Nem fontos. - reméltem, hogy visszább húzódik, most, hogy már lassabban megyünk, ám a remény hal meg utóljára, viszont attól még meghal.
Átsuhantunk a méretre még csak falunak sem nevezhető településen, lassítás nélkül, miközben a mellettem ülő nő továbbra is folytatta magyarázását.
- Azért kellett külön felbérelnünk titeket, mert az itteniek nem megbízhatóak.
Nem értettem, pontosan mire fel mondja ezt, vajon tőlük kéne megvédenünk őket, vagy az itteni emberek nem végeznének pontos munkát? Mindegy is, majd megtudjuk.

A településtől öt kilométerre állunk meg, és már igencsak lóg az éjszaka lába, szűkül az ég alja, Hendricks szerint itt tökéletes helyünk lesz, meg is kezdik az ásatást, amíg mi a lányokkal felállítjuk a sátrakat, kipakoljuk a dolgaikat, és érdekes módon a hallgatag Hirdo nyelve igencsak megeredt, amikor a törékenyebbnél törékenyebb dolgokat pakoltam lefelé a járgányokról, de nem is törődtem vele, az öreg Murkha leállította, mondván, megbízhat bennünk.

Másnap reggel az öreg megbízott minket, hogy pásztázzunk körül Sharpersville-ben, no meg némi desztillált szeszt szerezzünk a fogadóból. A két lánnyal az oldalamon, illetve, a járgányon, nyugis tempóban bekocsikáztunk a fogadó elé, mivel minél lassabban megyünk, annál kevesebb varázserőt von el a szervezetünkből, és ki tudja mikor lesz rá szükségünk? A kocsma ajtaját én nyitom be, felmérendő, hogy alkalmas-e a terep a lányoknak, bár Lisát ismerve nem igazán problémázott volna, ám reflexszerűen így indult, berögzült az illem, még gyerekkoromtól.

- Sziaaa! Te is mágus vagy? - kérdezem a lánytól, aki ott álldogál a dékán irodája előtt, majd mielőtt jobban belevethetném magam a kérdések viharába, Gab sietve átveszi a beszélgetés mentét.
- Ő Zariin Meido, én pedig Gabriel van Chantai vagyok, mindketten a Dragon Fang klánból jöttünk, üdvözlet. - ejnye, még azt sem hagyja, hogy én mutatkozzak be magamtól! Chh! De semmi probléma, egy gyors kézrázás, majd a leányzótól is megtudjuk a nevét és azt, hogy honnan jött. Név szerint Shiina Kaori és a Quattro Cerberus képviselete. Nahát, még nem is hallottam arról a klánról... Látszik, hogy mennyire vagyok benne a varázsvilágban... De azért a tíz szent mágus megvan ám!
Gab bekopog, minek hatására egy női hang árad ki az ajtón át.
- Fáradjanak beljebb! - nekünk sem kell több, becsődülünk az irodába, ahol egy nő és egy férfi tartózkodik.
- Mágusok vagyunk a Quattro Cerberus és a Dragon Fang klánból, a hirdetésre jelentkeznénk, amit minden klán hirdetőtábláján közzétettek. - folytatja Gab a hivatalos rizsát, amire a hallgatóság úgy látom igen vevő.
- Marion Coleman dékán vagyok. - mondja a nő, majd felpattan a székéből, s egyenként végigmér minket, majd neki is kezd a kézrázásnak, ám rajtam és Shiinán egy pillanat alatt átrohan, Gabnál viszont jóval több időt tölt. Már lassan kezdtem magam kínosan érezni, mikor a nő újra megszólalt.
- Ő pedig Hendricks professzor, a régészeti tanszék vezetője! - mondja, s a szoba másik végén lévő úr felé mutat, aki kedvesen bólint. Én mosolyogva visszabólintok irányába, majd a szót ismét Coleman veszi át.
- A küldetésük során egy hat fős régészcsoportot kellene felügyelniük, jobban mondva testőri feladatot kapnak. Jómagam, és Hendricks professzor kivonulunk négy további emberrel egy Sharpersville melletti helyre, a maguk dolga a csapat biztonságának biztosítása, ezért többet nem is igen szükséges mondanom. Az indulás holnap reggel várható. - már azt hittem sose hagyja abba a dumát az öreglány, kifejezettebben irritál, főleg, amikor Gabot lesi a sunyi vigyorával. Nem, nem arról van szó, hogy féltékeny volnék, egyszerűen, csak na! Szúrja a szemem és ha már itt tartunk, ma kifejezetten Lisás hangulatban vagyok. Remélem nem fog eluralkodni rajtam, fene tudja mit fogok akkor csinálni...

A diskuráció végeztével hívatják a kollégium rezidenst, aki mindannyiunkat elnavigál a megfelelő szobába, ahol mindenki megismerhet a vele egy szobába összezárt útitársával. Shiina és én Kate-tel kerültünk egy szobába, Gab pedig a többi férfival. Akadt pár jó közös téma a csajokkal, szépen elbeszélgettük a délutánt, este felé azonban, mikor már készültünk átöltözni pizsamába, illetve hálóingbe, Gab jön be hozzánk. Kiderül, hogy Shiina is fegyvermágus, aminek roppant megörülök, gyorsan körbeölelgetem, de ezután takarodót fújtunk Gabnak és magunknak egyaránt.

Másnap reggel kipihenten ébredek és egy kiadós zuhany még csak jobbat dob a közérzetemen. Gyorsan összeszedjük a cuccainkat, s lemegyünk a kollégium elé, ahol három mágikus autó parkol. Coleman rögtön el is kezdi a kavarást, s elintézi, hogy ő Gab mellé ülhessen a két csendestárssal a hátuk mögött.
Én magam mellé az öreg Murkhát kaptam, plusz Hendrinks professzort, akik, miután elindultunk, szinte öntötték magukból a páratlanabb történeteket és meséket. Továbbá nem győzték hangsúlyozni, hogy nem kellene olyan gyorsan mennem, mert nagyon elfáradok. Én se győztem őket nyugtatgatni, hogy elég erős vagyok egy ilyen járgány úton tartásához és azt sem akartam, hogy Gab nagyon elhagyjon, elvégre mellette ül a nagytudású asszony, aki vezeti az akciót!
Mögöttem Shiina halad, aki egy másodperccel sincs lemaradva. Ahogy én eddig észrevettem, a fegyvermágusok bírják a legjobban kezelni az autókat, elvégre nekünk van a legnagyobb gyakorlati érzékünk, mégis csak eszközökkel dolgozunk!
Egész nap robogtunk a kocsikkal, csupán pár helyen álltunk meg pihenni, ahol nem tagadom, leülve egy székbe nem igazán akaródzott utána felkelni. Ezek ellenére a nap végére áthajtottunk az utolsó városon, Sharpesville-n. Nem tűnik barátságtalan helynek.

A város másik oldalán végre megállunk és leparkoljuk az autókat. Ideje elkezdeni a tábor felállítását. A régészeti csoport egyértelműen elhúz ásni, így a munka java csak is ránk marad. Nem lehet ránk ijeszteni, pillanatok alatt felhúzzuk az egész tábort, ami csak úgy "csillog villog". Hála istennek, ma már sehova se megyünk, át lehet adni magunkat a pihenésnek. Huh, szó se róla, kifáradtam, szerintem, ha lefekszek, még a földet sem éri a fejem, már......
Másnap reggel Gab rángat ki az ágyból, mert én magamtól nem akarok. Felöltözök, szépítkezek, aztán beugrok a többiek mellé az autóba. Gab beletapos a gázba, s máris csikorogva száguldunk a város egyik fogadója felé, ahol remélhetőleg találunk szeszt. Én ugyan nem tudom, hogy mi is kell pontosan, amikor ezt a feladatot adták fel, még javában aludtam. Gab megáll egy fogadó mellett, majd mindannyian befáradunk...

- Sziaaa! Te is mágus vagy? - támadott le a szőke leányzó.
- Eeee... egen - nyögtem ki magamból egy halk szusszanást. Kicsit hirtelen ért a lány hevessége.
- Ő Zariin Meido, én pedig Gabriel van Chantai vagyok, mindketten a Dragon Fang klánból jöttünk, üdvözlet. - mutatta be magukat a a nálam kicsit magasabb férfi. Dragon Fang... az Noah klánja... Nem is olyan rég váltunk el egymástól, jó lesz megismerkedni a barátaival.
- Shiina Kaori vagyok, a Quatro Cerberus klán tagja. Örvendek a szerencsének! - mutatkoztam be én is udvariasan.
Gab bekopogott, feszülten vártam, hogy ki fog nekünk ajtót nyitni. Hát senki, egy fiatalos, női hang hívott be minket.

- Fáradjanak beljebb! - kis hezitálás után beléptem, a sort pedig Gab zárta. Milyen udvarias.
- Mágusok vagyunk a Quattro Cerberus és a Dragon Fang klánból, a hírdetésre jelentkeznénk, amit minden klán hírdetőtábláján közzétettek. - szólt a férfi, mintha ő lenne a csapat vezére. Nem igazán zavartattam magam, de azért bemutatkozni még én is képes vagyok.
- Marion Coleman dékán vagyok. - fogott velünk kezet a nő. Mintha Gabe jobban érdekelte volna, mint mi. Ami leginkább zavart a nő megjelenésében, az nem a viselkedése, hanem a fiatalsága volt. Harminc év körülinek tűnt, de már dékáni rangot ért el. Gyanús volt, de inkább megint csöndben maradtam.
- Ő pedig Hendricks professzor, a régészeti tanszék vezetője. - mutatott egy öreg, szemüveges régész felé, aki mosolyogva köszöntött minket, és egy biccentéssel én is letudtam a dolgot.
- A küldetésük során egy hat fős régészcsoportot kellene felügyelniük, jobban mondva testőri feladatot kapnak. Jómagam, és Hendricks professzor kivonulunk négy további emberrel egy Sharpersville melletti helyre, a maguk dolga a csapat biztonságának biztosítása, ezért többet nem is igen szükséges mondanom. Az indulás holnap reggel várható. - mondta a dékán. Nem volt nehéz feldolgozni a kapott információt, a többiek lassan távozni készültek volna, én még azonban feltartottam Hendricks professzort, kicsit felé húzódtam és szelíden elmosolyodtam.
- Mitől tartanak az ásatásnál, hogy mágusok védelmére van szükség? - kérdeztem kedvesen, ám magamban gyanakodva.
- Tudja hölgyem, a környék lakói nem túl megbízhatóak, ezért jobb megtenni minden lehetséges óvintézkedést. - válaszolt közömbösen. Nem éreztem értelmét további faggatózásnak, ezért a többiekkel együtt távoztunk az éjszakai szálláshelyünkre.

A kollégium egy szálloda pompájával ért fel. Gabe férfi útitársainkkal, én és Mei pedig egy leányzóval, Kate-el aludtunk egy szobában. A csajokkal jól elbeszélgettünk, többnyire semleges témákról. Noaht nem hoztam szóba, még nem éreztem olyan közel magamhoz a lányt, hogy közös ismerősökről fecsegjünk. És számomra Noah sosem lesz csak egy ismerős. Gab is átjött, megtudtuk egymásról, hogy fegyvermágusok vagyunk, aminek Mei láthatóan és érezhetően is megörült. Kis trécselés után elhessegettük a fiút, majd mi is ágyba bújtunk. Nem könnyen jött álom a szememre, úgy gondoltam, egy kis éjszakai séta kellően lefárasztana, ezért egy meleg takarót magamra terítve kiléptem a folyosóra. Kicsi félénk alak császkált nem messze tőlem, és felismertem benne egyik társunkat, Shiro-t.
- Szia! - szólítottam meg gyengéden. - Látom te sem tudsz aludni. Te vezettél el a dékáni idodához, ugye? Shiina Kaori vagyok, de nyugodtan szólíthatsz Kaorinak.
- Ohh. - kicsit megszeppent a fiú. - Shiro vagyok és... Én segítettem... - még a sötétben is látszott, hogy elpirult.
- Nocsak, hát tudsz te beszélni ha akarsz! - mosolyogtam rá.
A folyosókon mászkálva próbáltam kérdezősködni az expedíciónk mibenlétéről és hogy ő miért vesz részt benne, de csak annyit tudtam meg, hogy Hendricks professzor a példaképe, és hatalmas megtiszteltetésnek veszi, hogy a kutatási csoport tagja lehet. Mivel ő csak segédként vesz részt, a dolg célját még ő sem ismerte. A séta után végül mindketten nyugovóra tértünk. Nagy nehezen sikerült csak elaludnom, mert folyamatosan a titokzatos kutatás körülményein járt az agyam.

A reggeli zuhany és a pompás ennivaló megtették ébresztő hatásukat. Kipihenten és frissen álltam az épület parkolójában, ahol három mágikus autó várt minket. Míg Coleman elosztotta a kocsikban az ülőhelyeket, én megismerkedtem a szótlan Hirdo-val és az öreg történésszel, Murkha-val. Murkha elég beszédesnek bizonyult, ezért a kavarodásban őt is kifaggattam.
- Mégis milyen legenda nyomában járunk? - kérdeztem kíváncsiskodva.
- Nos ezt majd ott tisztázzuk, nemde? - motyogott zavartan. Colemanre nézett és én elkaptam pillantását.
- Coleman tényleg ekkora ész lenne, hogy fiatalsága ellenére már dékán, vagy van valami a háttérben? Mégis mekkora hatalma van ennek a nőnek? - folytattam a kérdezősködést kicsit bizalmasabb hangnemben.
- A dékánasszony nem régóta van itt... - kezdett bele. - Egy másik városból érkezett, de fantasztikus a szakmai tudása. Amióta itt van, az egész iskola megnyugodott. Az ő hatalma bizony mindenre kiterjed. - mondta, és érződött benne az elhivatottság.
- Murkha... Tegnap nem kaptam érdemleges választ, de úgy tűnik ön sokat tud az itteni dolgokról. Mitől félnek az ásatásnál, hogy ennyire fel kell rá készülni?
- Én ugyan nem félek semmitől! - nevetett fel. - Nem is értem, miért kellett mágusokat hívni, jól meglennénk mi így is.
A kocsik felől Coleman utasításai végre értelmes keretet kaptak, ezért felszállhattunk a járművekre. Elöl Gab és az ő kocsiján a dékán vezették a sort, majd Mei az öreggel és a professzorral. Én a sort zártam, egy kisebb autón ültem és egyetlen utasom az este megismert Kate volt. Gab gyors tempót diktált. Már az elején éreztem, hogy mindkét Dragon Fanges több mágikus erővel bír, mint én, ám egy kis erőfeszítéssel én is tartani tudtam a tempót. Útitársam, Kate nem volt túl beszédes, még saját társait sem ismerte túlzottan, úgy beszélt róluk, mintha egy másik világból lennének. Ő az expedíció sikerében csak pénzjutalmat és jó tanulmányi eredményeket látott. Nem hiszem, hogy túlzottan meg fogom kedvelni ezt a lányt. Sharpersville városán áthaladva mogorva tekintetek fúródtak belénk. Szóval tényleg nem túl szívélyesek a helyiek. A várostól 5 kilométerre táboroztunk le, az éjszaka hamar ránk köszöntött, aminek kifejezetten örültem. Az utazás sok varázserőmet leszipolyozta.

A reggel kapkodással telt. Baj nem történt, de testőrből máris személyi asszisztensekké fokoztak minket. Murkha elküldött mindhármunkat a faluba, hogy szeszt hozzunk neki, hogy megismerkedjünk a helyiekkel, és hogy ellenséges hangulatukban vannak-e. Nem tudom, mennyire okos lépés ez, tekintve, hogy mi testőrök vagyunk, és így a kutatócsoport magára marad. Ekkor eszembe jutott Murkha tegnapi kijelentése, miszerint ő nem fél senkitől. Hehe, majd ő megvéd mindenkit. Magamban kuncogva szálltam le a kocsiról.

A nap játékosan festette meg az eget mikor kidugta első sugarait. A felhők az ég vászonján fura alakzatokat alkotva játszottak míg az első madarak megszólaltak.
Leena is vidáman kelt ki az ágyból, és egy kicsit az ágyban lustálkodva azon gondolkozott hogyan is kéne berendeznie a lakást. A ki pindurka lakás most dobozokkal volt teli, a tegnapi nagy vásárlást jelezve. Bár Leena tervei még csak félig voltak kész, már most mosolya jelent meg az arcán mikor bele gondolt milyen otthonos kis lakása lesz hamarosan. Kikelve az ágyból első útja a fürdőbe vezetett ahova már be is tette az új polcokat virágokat és töménytelen mennyiségű gyertyát. Miután végzett a reggeli mosakodással arcát új virágos törülközőjébe törülte majd meg állt egyre percre. Olyan érzése támadt mintha valamit elfejtett volna, de hiába gondolkodott nem jutott eszébe. Néhány perc után megvonta vállát és ki konyha pulthoz ment főzni egy jó nagy habos kakaót. Kiülve a pindurka teraszra – új székében – kényelmesen ülve a városra nyíló csodálatos látképet nézte.
És abban a pillanatban eszébe jutott, két napja még a pultos fiú szólt neki hogy Baal mester beszélni akar vele. A gond csak az volt hogy tegnapra volt tervezve a beszélgetés. „ Jó ég kifog nyírni!” – futott át a fején. Azonnal elsápadt a lesújtó felismeréstől, és rohanva futott a szobába. Nem érdekelte hogy a kakaó még gőzölög, sietve magára rángatta a ruháját, felkapta a kis táskáját és már rohant is ki az ajtón. Leérve az utcára jutott eszébe hogy az ajtót elfejtette bezárni. Mint akit puska golyóból lőttek rohant vissza bezárni.
Néhány perccel később már futva szlalomozott az úton haladok között, és csak azon imádkozott magában Baal mester a klán házba legyen. Az ajtót úgy csapta ki mintha a világ vége lenne, és mindenki ránézett. Voltak akik kissé dölyfösen, de Baal mester arca mindenkiét felül múlta. Leena azonnal kiszúrta ahogy éppen a pultnál ül és reggelijét fogyassza, vesztére viszont Baal mester is kiszúrta őt.
- Nocsak nocsak! Az elveszett bárányka! – jegyezte meg hangosan. Leena arca lángba borult, és sietve át vágott a pulthoz.
- Elnézést kérek mester, de teljesen ki ment a … - de befejezni már nem tudta.
- Úgy emlékszem azt kértem gyere be a klánba mert beszélni akarok veled, tegnap – tette hozzá mély hangon.
- Igen tudom, bocsánat de …
- Mi jót csináltál ami ily jelentéktelenné tette találkánkat Leena –chan? Talán nem valami fiú van a dologban?- kérdezte mézes mázos hangon, de az irronia ott volt a hangjában és Leena már tudta ez soha nem jelent jót.
- Vá-vásároltam. – mondta halkan Leena.
- Vásároltál? – kérdezett vissza hangosan – és ugyan mit vettél kis csillagom?
„ MI? KIS CSILLAG? Na majd adok én neked ki csillagot! – húzta fel magát Leena de azonnal el is harapta a már éppen kitörni készülő szitkot a száján, Baal mesterrel nem szabad újat húzni.
- Hát minden félét az albérletbe. – mondta a földet pásztázva.
- Igazán, remélem van közte csipkés fehérnemű is. – mondta vigyorogva Leenát vizslatva. Leena újra felhúzta magát. „ Még is mit képzel ?!?!” – de nem adott hangot véleményének.
- Na de most már mindegy, arról akartam veled beszélni hogy lenne számodra egy megbízásom. Az igazasság az hogy jó ideje kint van már a hirdető táblán de sneki nem vitte el. – mondta miközben újabb falatot be kapott a rántottájából.
„Fantasztikus, ezért most rám sózza, tudtam volna hogy ez lesz el se jövök. „ – mérgelődött magában Leena.
- Tessék itt van! Csináld meg! – adta ki ellentmondást nem tűrő hangon a parancsot. Leena elvette tőle a kézzel irt papírt, feltehetőleg Baal mester kézírásával.
„Felhívás!
Kísérői feladat. A részletekért keresd Coleman dékánt, a Magnolia-i egyetemen.”
Ahogy végig olvasta a papírt egy dolog jött le neki – vélhetően ugyan az ami a többi mágusnak is és amiért még senki nem vitte el.
- Ezt maga írta? De mester ezen nincs összeg. – mondta kissé féléken Leena.
- Magyon jó megbátás! Éb? / Nagyon jó meglátás! És?/ – fordult teli szájjal Leena felé.
- Hát nem is tudom, így nem szívesen …
- Azt akarod mondani hogy azok után hogy nem jöttél el tegnap még ezt sem csinálod meg? Sok lesz így a rovásosod kis csillagom! – mondta vigyorogva. „ROVÁSOMON?!? – akadt ki magában Leena –Kretén arcú inkább neked van sok a rovásodon” – fortyogott magába.
- Hát nagyon szép hogy már már egyetlen meg bízható klán tagot se talál, pedig jó barátom a dékán és megígértem neki hogy küldök valakit de hát akkor kényetlen leszek szégyenbe hagyni a klánt… Haj hova jutott ez a világ – kezdett el hangosan sopánkodni a mester.
- Jó jó elvállalom! – adta meg magát Leena .
- Köszönöm Leena – chan, ja és Sharpersville- be menj! És lehetőleg MOST indulj! – tetté még hozzá Baal mester azzal vissza fordult a reggelijéhez, Leena pedig elindult a helység felé. Csak az állomáson tudta meg hogy ez egy kis falu ami Magnoliától nem messze van. Így hát vonatra szállt duzzogva hogy Baal mester már megint behúzta a csőbe. Az út hosszú volt – tekintve hogy majd két órát gyalogolt mire megtalálta a falut. Bár annak a legnagyobb jó indulattal se lehet nevezni. Egyetlen egy utcából állt, közepén egy fogadó és kocsma egyvelegével.
A lakók nem csaptak nagy felhajtást érkezésére, aminek kifejezetten örült. Elég élénk volt még benne második munkája, amikor a lába elé borult a polgár mester. Mivel a vonat 3 órát rostokolt valami technikai probléma miatt este fele érkezett meg. A kocsmában kért egy vacsorának valót – ami egyben az ebédje is volt az napra ugyan is a vonaton való rostokolás miatt nem tudott ételt szerezni – majd kivett egy kis szobát. Ez után – már az éjszakába - kisétált a falunak nevezhető kis valamiből, egy kényelmes tisztásra és úgy döntött gyakorolni kezd. Nem akart nagy zajt csapni ezért csak a puszta kezes harcot gyakorolta egy embermagasságú sziklatömbön.
Leena nem vallotta be magának, de kényszerből tette mindezt. Gyűlölte ezeket az estéket, amikor idegen helyen teljesen egyedül kellett lenni. Ilyenkor – az addig elhomályosuló – magány újra rá tört, és mint valamin jeges kés hatolt Leena mellkasába, metsző hideget és fájdalmat okozva neki. Addig gyakorolt a holdfénybe, míg már járni is alig volt ereje. Késő este ért vissza és azonnal be is dőlt az ágyba.
Az éjszak nem álmodott, vagy legalább is semmire sem emlékezett belőle. Reggel kissé fáradtan kelt, egy gyors zuhany után lement reggelizni. Már javában fogyasztotta a reggelijét amikor kinyílt az ajtó és három mágus lépett be rajta.

Beléptünk után bezártam a lányok mögött az ajtót, és körülnéztem a teremben, a lányok meg sem álltak a pultig, én zártam a sort. Az egész termen csend ült, meg sem mukkant semmi, és mindenki minket bámult az egyik falnál ülőt leszámítva, aki háttal ült nekünk, és látszólag nem sok figyelmet fordított ránk.
- Mit akartok idegenek? – hallatszott a csapos hangja, majd a lányok kikérték a szeszt, engem inkább a körülöttünk lévő szemek zavartak. ~Ezek meg miért bámulnak minket ennyire?~ Filózok, és szinte hátvédként nézek hátrafelé a tömegre, már némán számolgatom őket, hogy ha véletlen bunyó lenne a dologból vajon mennyit kéne halomra verni… 27-28-29-30, a csapossal együtt 31, a falnál ülő nővel együtt 32, de belőle nem sok erőszakot nézek ki, bár ki tudja, Lisa is egy vadmacska, ha beindul.
- Menjetek vissza földet túrni, aztán tűnjetek innen, mielőtt bajotok esik! – töri meg a csapos a gondolatmenetemet, és arra eszmélek, hogy az egész kocsma, - rajtunk, vagy a csapossal, nem tudom - röhög.
Megfordulok, a forma a pult mögött magabiztosan mosolyog, jelezve, részéről lezárt az ügy, ám ekkor Kaori mellett szólal meg egy fickó a pultnak támaszkodva.
- Szarházi Hendricks zsoldosai! Ha nem takarodtok innen fél percen belül, széttéplek titeket!
~Cöhh, mintha tényleg lenne esélye, akár szín józanon is. Lisa előbb lövi keresztül, mint ahogy ez a forma megmozdul.~ A következő pillanatban leugrott a székről, egyenesen Kaori felé, vélhetően a mögötte vihogó marhacsorda bátorítólag hatott rá, hogy bele mert kötni egy fegyermágusba. Mondjuk, honnan is tudhatnák, hogy azok vagyunk? Ami azt illeti, nem is lenne jó, ha megtudnák.
A lány könnyedén kikerüli a férfi „támadását”, ahogy fél sarkán megpördülve áthelyezi a súlypontját a másikra, pördülés közben pedig könyökkel állba is teszi azt. Már készült megidézni a kardját, amikor lefogtam a kezét.
- Nem kéne mágiát alkalmazni, ki tudja mi lesz belőle? De tégy belátásod szerint. – súgom neki oda úgy, hogy alig legyen hallható.
Amikor elengedem a lány kezét, és megfordulok, szinte az egész kocsma egyszerre mozdul meg, löki fel az asztalt, rúgja hátra a székét. ~Azt hiszem ettől „féltem” de rég is volt az a kocsmai bunyó Axellel, amit még élveztem is…~ Szétcsatoltam a köpenyem akasztóját elől, majd ledobtam a pult szélére.
Az előző fickó elhaló hangja jelezte, hogy ő egy időre pihenni megy.
- Hé fiúk, nem akarunk semmi galibát! – próbálom meggyőzni őket, de titkon már én is vágytam arra, hogy megmozgassam az izmaimat.
- Az nagy kár, mert mi igen! – üvölt egy fickó oldalról, és egy széket lendít felénk. Szerencsére elég nehéz volt a szék (vagy elég gyenge volt a hapsi) hogy könnyedén el tudjam kapni a repülő tárgyat, majd közelebb lépve az első fickóhoz, szétvágtam a fején, és azonnal elalélt. Jobbnak láttam arrébb lépni a lányoktól, hogy ne legyen túl nagy tömeg egy helyen, és könnyebb legyen a mozgás mindenki számára, ezért a legközelebb álló hapsit gyomorszájon ütöttem, mire az letérdelt, én meg felugrottam a hátára, onnan pedig az asztalok tetején ugrálva átmentem a kocsma másik végébe.
Nyolc-kilenc fickó felém fordult, én pedig megropogtattam az ujjaim. Az első rohanvást érkezett, jobbról vette célba a fejemet, így jobb alkarommal kitámasztottam az ütést, ballal pedig arcon vágtam, majd visszakézből kapott még egyet, ami pont elég volt ahhoz, hogy elbambuljon, kapott egy tolót gyomortájékra, és beküldtem a bajtársai közé, akik közül három már futásnak eredt, és ezzel a manőverrel kettőt le is vertem a lábáról. A harmadik egy székkel jött felém, a fejem felé emelve azt, lesújtásnál viszont sikerült elkapnom a lábait, és így tartottuk egészen addig, míg ő nem engedte el fél kézzel, és a mellkasomba nem vágott – a saját kezében nagyobb kárt téve, mint bennem, hála a láncingemnek. Míg megrázta a kezét, kicsavartam a széket a markából, és az arcába vágva azt két rövidebb fa fegyverre tettem szert, no meg egy eszméletlen keményfiúra.
A következő fickó fején nemes egyszerűséggel széttörtem az egyik „bunkót”, aludni küldve azt, a másik viszont elkapta azt a levegőben, hátratekerte a kezem, és a nő asztalára nyomott arccal, aki eddig csak ült nyugodtan, mintha észre se venné, mi történik ott.
- Leena? – ismertem fel hirtelen, amint az arcába néztem, félig az asztal lapjára nyomva.
- Gabriel? Mit kere-
Felkapott a fickó, és újra az asztalra vágta az arcom.
- Szerinted? Játszom, nem látszik? Ezt kölcsönveszem. – szabad kezemmel felkaptam a poharat előle, és a fickó arcában ripityára törtem azt. – Ez biztos nyomot hagy.
Megfordulva egy szék lendült felém, lehajoltam az utolsó pillanatban, Leenat viszont felborította a székkel. ~Azt hiszem, éppen elég ok arra, hogy beszálljon a bunyóba.~ Vigyorogtam magamban, amikor belegondoltam, hogy a Dragon Fang legerősebb sárkányölőjébe kötöttek bele. Ezekből hamarosan kutyakaja sem marad.
Felállva egy ütés érkezett az arcom felé, elkaptam a markomba, majd a fickó a másik öklével indított egy következő ütést, amit szintén elkaptam, egy másik fickó pedig vállal ütközött a gyomromnak, hanyatt vágva engem, és egy asztal került rám, lappal felém, amit lefelé nyomtak, feltehetően többen, mert egyedül nehezen sikerült megtartanom alulról. Már éppen lábbal próbáltam visszatolni, amikor hirtelen nagyon könnyű lett, és ezzel egy időben egy üveg csattanása, illetve törésének csördülése hallatszott. Majd még egy, még egy, egy újabb, és kisvártatva egy utolsó, én pedig ezzel az erővel, amivel eddig csak tartottam az asztalt, ellöktem magamtól, egy újabb fickót téve ártalmatlanná, a kocsma közepén.
Felnéztem, a pult felé, aminek Mei ült szélén, és egy piásüveget dobott fel, majd elkapta, és ezt még egy párszor még eljátszotta, miközben játékosan keresztbe tette egyik lábát a másikon, és felkacagott.
- Micsoda csürhe! – harsány kacagásából ítélve ez sokkal inkább volt Lisa, mint Mei.
Az egész kocsma eszméletlenül feküdt, leszámítva minket.
Felkászálódok, majd a pultnál a másik két lánnyal megejtjük a szükséges köröket, lévén Leena csatlakozik hozzánk, hiszen ő is Hendricks professzor miatt van itt, és mint utólag kiderült, Baal mester bízta rá a melót, annak ellenére, hogy ő nem akart jönni. ~Hm, ismerős… Nem lenne meglepő, ha egyszer valaki személyében emberére találna, és jól megkenné.~
Az egyik lány kivette a pult mögül a szeszt, amiért végül is küldtek minket, majd Kaori javaslatára hagytunk ott elegendő pénzt, hogy fedezzük. Az összetört bútorokat nem hiszem, hogy kihozzák belőle, aztán, amikor éppen sarkon fordultunk volna, megláttam a polcon két épen hagyott üveget, az egyik legerősebb whiskey-ből, amit Fiore királyságában látni. Beugrottam a pult mögé, leemeltem az egyiket, majd körbeforgattam a nap fényében. Mei furcsán nézett rám, én pedig elmosolyodtam.
- Emlékszel? Shirotsume-ben ez a pia ütött ki, illetve, Lisát… Mindegy, érted. Hazavisszük Erába.– mosolygok, majd leveszem a másik üveggel is, és a kikészített összegbe bepótolok, majd kimegyünk a kocsmából. Visszatérve a táborban találjuk az egész társaságot, ebéd után átadtuk Murkhának a szeszt.
- Drága volt? – érdeklődött, miközben elcsomagolta a táskájába.
- Hát… - néztem hátra a lányokra. – Mondjuk úgy, hogy kedvezményes áron szereztük. Viszont, a falusiak nem igazán szívlelik az ittlétünket. Miért vagyunk itt egyébként?
- Kérdezzétek Colemant. Ő ma nem jön ki velünk az ásatásra, elbeszélgethetsz vele. – szólt, majd elindult kifelé a többiekhez.
A lányokhoz visszaérkezve elmeséltem nekik, hogy Coleman kiküldi a többieket a közeledő vihar ellenére is, de ő maga itt marad. Tökéletes alkalom lehetne arra, hogy körülnézzenek, mi folyik az ásatáson, remélhetőleg kiderül, hogy miért vagyunk itt.
- Amíg ti elmentek, én lekapcsolom az öreglányt. – szóltam, majd felemeltem az asztalra a táskámat, kinyitottam, majd belenéztem a két whiskeys üvegre. – Ejj, nem vagyok alkoholista, de esküszöm, sajnálom, hogy ilyen véget ér, akár egyik üveg is. – emeltem ki az egyiket– De a cél szentesíti az eszközt.
A két klántársam furcsán nézett rám, így úgy gondoltam, magyarázatra szorul a dolog.
- A titok: Mivel úgyis rám van kattanva, leitatom a nénit, és lefektetem aludni, ha minden jól megy, még utánatok is tudok menni. De ha lehet, minél előbb gyertek vissza, ha lebukunk, ugrott a küldetés!

Miután belépünk a kocsmába, én nyíl egyenesen a pult felé nézek, nem akarok bámészkodni, habár érzem magamon a figyelő tekintetek egész sorát . Kellemetlen érzés, szinte lyukat fúr belém, égeti a hátam, de meg sem állok a pultig. Hallom a léptekből, hogy a többiek is itt állnak mögöttem, így nagyobb önbizalommal fordulok a kocsmáros felé.
- Mit akartok idegenek? - kérdezi a kocsmáros furcsa hangnemmel, nem tudom eldönteni, hogy kedvességgel, vagy lenézően, esetleg ingerülten mondja.
- Egy üveg tiszta szeszt. - mondom, mire a kocsmáros arcán egy kis vigyor suhan át, amiből már inkább az ingerültség sugárzik.
- Sajnos nem eladó! Menjetek vissza földet túrni, aztán tűnjetek innen, mielőtt bajotok esik! - válaszolja. Meglepődöttségemben még a szemem is elkerekedik. Miért ilyen ellenséges? Nem ártottunk nekik semmivel, csak egy kis szeszt akarunk, ráadásul nem is meginni kell... Vagy lehet, hogy arra, ezt nem tudom én se.
Az egész kocsma röhögésben tör ki és én azt sem tudom, hogy merre kapjam a fejem ijedtségemben. Az embereknek nem így kellene viselkedniük, főleg nem egy kocsmárosnak. Az a dolga, hogy fizetés ellenében kiszolgáljon minket, akkor meg miért nem teljesíti?
- Szarházi Hendricks zsoldosai! Ha nem takarodtok innen fél percen belül, széttéplek titeket! - kiáltja egy férfi a közelünkből, aki Kaoritól nem messze ül. Látszik rajta, hogy már így is eleget ivott, de az asztalán még ott sorakoznak a feles poharak, amik biztos, hogy nem vízzel vannak feltöltve.
Érzem, hogy a hátamon végigfolyik egy izzadtságcsepp, én nem akarok balhét ezekkel az emberekkel, az erőszak erőszakot szül, találni kéne egy másik megoldást.
De erre nincs lehetőség, egyértelműen kifejezik, hogy nem akarnak békét, mikor a nagyszájú férfi felugrik a székből és nekiront Kaorinak. Persze a lány egy leheletnyi mozdulattal ártalmatlanná teszi, de ez a többi kocsmatölteléket csak tovább hergeli. Gab szavai sem hoznak megnyugvást, elkezdődik a totális kocsmaverekedés, amikor egy hapsi széket hajít felénk. Gab ismét megmutatja, hogy milyen fából faragták. Elkapja a széket és a legközelebbi férfi fején szétveri, majd átugrál a terem másik végébe.
Nem sokáig tudom figyelni a harcot, mert érzem, hogy egy erős kéz megfogja a hajam és a pult felé ránt.
Beverem a hátam a pultba, majd egy pillanatig látom, hogy ki kapott el: a kocsmáros. Ismét egy furcsa, de annál ismerősebb érzés kerít hatalmába. A világ elsötétül és...

~ Királylány, veled csak a baj van és már megint nekem kell téged kihúzni belőle... ~
Micsoda egy aljas férfi, hogy lehet így bánni egy nővel, nem szégyenli el magát a mocsok?
A másik kezével is rámarkol a hajamra és a fejemet már a pulthoz akarná verni, mikor bal kezemmel megfogok egy poharat és elvágom a feje irányába. A rögtönzött harci eszköz szemen vágja és inkább elenged, hogy a pult mögött fetrengjen káromkodva. Beugrok mellé és erőteljesen hasba rúgom, amitől köhögni kezd. De nem ússza meg ennyivel az állatja, lekapok egy üveget a mellettem lévő polcról és rávágok vele a fejére. A kocsmáros elájul az ütéstől s mozdulatlanul fekszik tovább. Nekem viszont nem jár ki a pihenés, hallom, hogy a többiek is verik a bandát, csörömpölések, nyögések hangja hallatszik.
Két idióta ugrik be hozzám a pult mögé és nem tudom miért, de az arcukon perverz vigyor húzódik végig. Az egyik elkapja a két kezem és hátrafogja, az előttem lévő pedig rámarkol a melleimre. ~ Ó, hogyaza! ~
- Tőled én nem jövök izgalomba drágám! - mondom majd tiszta erőből úgy a lába közé rúgok, hogy a suttyó még meg is ugrik a levegőben. Hallom, ahogy a mögöttem lévő nagyot nyel, majd ellök. A pultba kapaszkodok, így nem esek el. Lendületből lekapok egy üveget a polcról és megfordulva egy pofán vágom vele, az meg visszakézből lefejeli a falat. Szép kombó!
Felugrok a pultra, majd keresztbe tett lábakkal leülök. Hátrafordulok és lerakok pár piát magam mellé, majd egyenként hajigálni kezdem őket különböző távolságú célpontokra.
Észreveszem, hogy a férfiállat Gabot többen is szekálják, azonnal elhajítok felé pár üveget, ami rendre le is szedi a többséget.
- Micsoda csürhe! - kiáltom, majd egy hatalmas kajac tör elő belőlem, amit Gab is észrevesz.
~ Ennyit mára... ~

Az egész kocsma a földön hever, minket kivéve, tényleg nem voltak valami nagy számok, gyorsan lerendeztük őket. Gab elsétál mellettem és a két épen hagyott üveghez lép. Azokhoz Lisa pont nem nyúlt hozzá, biztos már nem volt rájuk szükség. Gab lekapja az egyiket és megfogatja a napfényben. Biztos észreveszi, hogy értetlenül nézek rá, mert magyarázatba kezd:
- Emlékszel? Shirotsume-ben ez a pia ütött ki, illetve, Lisát… Mindegy, érted. Hazavisszük Erába. - mondja.
- Nem igazán rémlik, de majd elmeséled, te biztos több mindenre emlékszel. - mondom mosolyogva.
Gab kicsengeti a szeszért járó pénzt és elindulunk vissza a táborba.

Az öreg Murkha örömmel vár minket és persze a szeszt is, Gab pedig elmondja neki, hogy a falusiak nem szívlelnek minket. Ezután egy kiadós evéssel feltöltöm a pocimat, hála Shironak, aki most szakácsként funkcionál.
- Hmm, ez nagyon finom volt! - szavaim hallatára még el is pirul.
Délután a régészek is mozgolódni kezdenek, elindulnak az ásatási helyre, Gab pedig ismételten akcióba lép.
- A titok: Mivel úgyis rám van kattanva, leitatom a nénit, és lefektetem aludni, ha minden jól megy, még utánatok is tudok menni. De ha lehet, minél előbb gyertek vissza, ha lebukunk, ugrott a küldetés! - mondja, miután látja, hogy értetlenül nézünk rá, hogy mit akar azzal a piával.
Gab tehát elfoglalja magát és Coleman-t is, a lányokkal pedig úgy döntünk, hogy elmegyünk az ásatási területre, persze csak titokban!

A kocsmába belépve teljes csend fogadott minket. Ellenszenves tekintetek szegeződtek ránk, ahogy a pult felé haladtunk. Körbetekintve egy, a tömegbe nem beleillő nő jelenlétére lettem figyelmes, aki szinte tudomást se vett rólunk. Valószínűleg nem helybeli lehetett.
- Mit akartok idegenek? – kérdezte a mogorva csapos, miközben épp poharakat törölgetett.
- Egy üveg tiszta szeszt. - válaszolt Mei. A kocsmáros közel sem volt készséges és visszataszító vigyorra húzta a száját.
- Sajnos nem eladó! – vicsorgott, majd az egész kocsma harsány röhögésben tört ki – Menjetek vissza földet túrni, aztán tűnjetek innen, mielőtt bajotok esik!
A csapos elfordult tőlünk, és a továbbiakban ignorált minket. A pultnál támaszkodó helyi keményfiú azonban nem érte be ennyivel, de csak a bajt kereste.
- Szarházi Hendricks zsoldosai! Ha nem takarodtok innen fél percen belül, széttéplek titeket! - majd lónyerítés-szerű röhögés után támadóan felém lendült. ~Most komolyan azt akarod, hogy egy nő alázzon meg?~ futott át az agyamon, majd könnyedén kitértem előle és egy szép ívű pördüléssel lendületet véve állba könyököltem a pasast, aki azonnal padlót fogott. Már készültem kardom megidézésére, mikor Gab egy határozott mozdulattal visszafogott.
- Nem kéne mágiát alkalmazni, ki tudja mi lesz belőle? De tégy belátásod szerint. - suttogta nekem alig hallhatóan.
- Ehh... reflex volt. - mondtam nyökögve, mikor rádöbbentem, hogy ezzel egy veszélyes lavinát indítottam el.

Gab elfordult és harcra készült már, mikor megpróbálta lenyugtatni a felbőszült falusiakat. Sajnos nem sikerült neki. Igazán nem volt kedvem egyszerű, mágiát nem ismerő emberekkel megküzdenem. Az egész banda támadásba lendült, Gab elhúzódott tőlünk, hogy teret adjon, Mei pedig már a csapost püfölte kegyetlenül. A tekintete valahogy más volt, de inkább nem szóltam közbe harcába mert volt egy olyan érzésem, hogy engem is elkapott volna. Két részeg helyi nekem rontott, de őket egy-egy gyomorszájon rúgással elintéztem. A józanabb pasas összeesett, míg társa élénk okádásba kezdett a fal mellett. A nyerítő pasas haverjai közelítettek felém kezükben törött üvegekkel, korsókkal és székekkel. A még mindig hányó pasas mellett kiszúrtam egy seprűt, felkaptam és nekivágtam a bárpultnak, hogy a fejét letörjem. Erősen rámarkoltam a nyélre, a kard-szerű fegyverrel kezemben már kényelmesebben éreztem magam. Az első fickó, kezében két üveggel hadonászva törtetett felém. A lendítései nagy ívűek és lassúak voltak, ezért könnyedén kikerültem őket és rengeteg támadási felületet biztosított nekem. A bordájára vágtam, és kicsit meggörnyedt, még egy csapás és már a földön fetrengett a fájdalomtól. Egy másik pasas átesett rajta, s míg feltápászkodott, megragadta a lábamat, és ki akart fektetni. Egy pillanatra meginogtam, de máris lecsaptam a kezére. Valószínűleg eltört, mert úgy ordított, mint egy fába szorult féreg. A lábammal kicsit arrébb löktem, mert akadályozott a mozgásban, mikor két másik csapott felém egyszerre, kezükben székekkel. Ahogy leguggoltam, az egyiküket kigáncsoltam, így az elvesztette az egyensúlyát és egyenesen telibe találta a másikat. Mindketten kiterültek, s én diadalittasan álltam felettük.
- Te ribanc, ezért megfizetsz a barátaiddal együtt! - ordított rám egy nagydarab férfi, kezében egy rövid késsel és felém szúrt. Csak az utolsó pillanatban tudtam előle kitérni, ám akkor már újabb támadást indított felém. Gyors mozdulattal sújtottam le vállára, kicsit megtorpant, de meg nem állt. Elhátráltam előle, és a seprűnyél letört végével szúrtam bele a vállába. Nem hatolt mélyre a húsába, éppen hogy csak egy kis vég csordogált ki a sebből. Több ütést mértem rá, s végül összeesett ő is. Elfogytak a támadók. A falusiak szanaszét fetrengtek a padlón, asztalokra vagy a falnak támaszkodva. A kocsma is romokban volt, törött asztalok és székek, üvegek és korsók hevertek a földön. Hármunkon kívül csak az idegen lány volt még talpon, és úgy tűnt Gab és Mei ismeri őt. Hamar bemutatkoztunk egymásnak, s megtudtam hogy két társammal együtt ő is a Dragon Fang klán tagja, és hogy a mester küldte utánuk. Összeszedtük a szükséges alkoholt és valamennyi pénzt ott hagytunk, ami a károkat ugyan nem fedezte, de a pia bőven kifért belőle. Gab még egy erős whiskey-t is eltett magának, majd hamar elhagytuk a kocsmát.

A táborba visszaérve átadtuk Murkha-nak a piát, majd egy kiadós ebéd mellett az egész tábornak beszámoltunk a faluban történtekről. Kiderült, hogy a félénk Shiro volt a szakács, s mikor megköszöntük neki az ételt, elpirulva, de örömmel fogadta a dicséreteket. Evés után a kutatócsoport elment az ásatási helyszínre, míg Coleman és mi a táborban maradtunk. A dolog magában is furcsa volt, most négyen voltunk arra, hogy Coleman-t védelmezzük, és a csoportot pedig magukra hagytuk. A tenger felől sötét viharfelhők közeledtek felénk, a levegőben érezni lehetett a természet növekvő dühét mely lecsapni készült ránk. Míg Gab Coleman-t környékezte meg a délelőtt beszerzett whiskey segítségével, a lányokkal titokban útnak indultunk a kutatási helyszín felé. Valami rossz előérzet kerített hatalmába, ezért úgy döntöttem, inkább hátramaradok és vigyázok a táborra, míg a lányok kíváncsiskodnak, Gab pedig Coleman-t fegyverezi le. A vihar mintha gyorsabban közeledett volna, mint eddig...

A három idegent nem fogadták túl nagy szeretettel. Leena látta ahogy az emberek összenéznek és morogni kezdenek. Nem igazán értette mi bajuk velük hisz még meg se szólaltak jó formán, így hát kíváncsian szemlélte az eseményeket. Bár a fagyott csendből már sejtette ennek nem lesz túl jó vége.
- Mit akartok idegenek? – szólalt meg a pultos komoran.
- Egy üveg tiszta szeszt. - válaszolt a szőke hajú lány kedvesen, bár a kocsmáros nem volt vele udvarias, sőt kifejezetten tapló volt Leena megítélése szerint.
- Sajnos nem eladó! – felelte vigyorogva, és mindenki nevetni kezdett. Leena viszont csak tátott szájjal nézet. „Mi nevetni való van ezen?!”
– Menjetek vissza földet túrni, aztán tűnjetek innen, mielőtt bajotok esik! – ripakodott rájuk. Leenának ekkor már kezdett különössé válni a dolog. Először is nem értette mire ez a nagy utálat, másodszor pedig ezek az emberek egyáltalán nem földműveseknek tűntek. Sokkal inkább valami másnak.
Amíg ezen vacillált magába az egy férfi a pultnál nyomatékosítás képen rájuk támadott.
- Szarházi Hendricks zsoldosai! Ha nem takarodtok innen fél percen belül, széttéplek titeket! – ordította, erre viszont már felkapta Leena is a fejét. Ő is ezt a nevet hallotta Ba’al mestertől.
Az egyik lány ügyesen kivédte a férfi támadását, csak hogy eközben a többi ember is felbuzdult. Leena jobbnak látta csatlakozni a három – vélhetőleg mágushoz. Felkapta szütyőjét a székéről és melléjük szökkent.
- Ehh helo, vagy valami hasonló. – mondta majd elhárított egy felé száguldó széket. A szék recsegve tört össze majd egy íves pofonnal megtoldva a gazdáját a szék mellé küldte a földre. – Bár tudom ez most nem a legjobb alkalom de véletlenül nem egy ásatáson vagytok? – kérdezte őket.
A három idegen meglepődve helyeseltek.
- Én Leena vagyok a Dragon Fangből, a mester Ba’al küldött ide egy ásatásos küldetésre, nem gond ha csatlakozom én is? – kérdezte miközben éppen egy újabb pofont osztott ki egy fiúcskának aki rettentő erősnek képzelte magát. Leenát meglepetésként érte hogy A fiú Gabriell és Mei is Dragon Fangből jöttek. Bár nem igazán tudott ezen sokat örvendezni mert a kocsmai alkesz bogarak túlságosan lefoglalták a felé hajigált sörös üvegekkel. Nem sokkal később a kocsmai verekedés lecsitult – mivel a bent lévő emberek nagy többsége a földön feküdt kidőlve – és magukhoz vették a szükséges tárgyakat.
A táborba vissza menet Leena összeismerkedett Kaorival Meiel és Gabbal, és mint utóbb kiderült a két Dragon Fanges látta már a céhben, csak hirtelen nem tűnt neki fel.
A táborba ebéddel várták őket, és evés alatt beszámoltak a kocsmában történekről. Shiro a szakács nem is bizonyult olyan rossz szakácsnak mint ahogy az étel állagából Leena elsőként megítélte. Ezután kutató csoport a táborhelyre ment, Leena furcsállta hogy nekik nem kell menniük, hiszen az ásatás védelme miatt küldték őket.
Nem értette hogy ezt a bizonyos Colemant miért kell négy mágusnak védenie amikor egyértelműen látszott Gab bőven elég lenne a feladatra tekintve hogy a nő erőteljesen rá volt kattanva.
Ez a többiek figyelmét se kerülte el, és egy kisebb megbeszélés után arra jutottak Gab lefoglalja Colemant egy üveg Wisky segítségével, Kaori a tábort figyeli és Mei és Leena a titkolózok után erednek. Leenának induláskor valahogy nagyon rossz érzése támadt, érezte a levegő illatán a vihar közeledtét. De ez a vihar más volt mint az eddigiek. Vészjósló volt és túl gyors, ismerte a szelet, ismerte milyen mikor nyugodt, milyen mikor pajkos és azt is tudta milyen mikor dühös. Most viszont más volt, ilyet még nem érzett.

Indulás előtt az öreg Murkha odajött hozzám, és a táskájában matatott, ami ránézésre sem tűnt könnyűnek.
- Fiatalember, van itt magának valami. - szólt, miközben válláig kotozott a szatyorban. - Az este folyamán említette, hogy érdekli a történelem, és hogy Chantai-ból jött, van itt egy könyv, ami talán érdekelheti. - nyújtott át egy vastag, barna, bőrkötésű könyvet, aminek a külső borítóján a "Északi hegyek" cím állt. - Tele van legendákkal, valós és valótlan dolgokkal, jó szórakozást a kihámozásukról, hogy melyik igaz. - veregette meg a vállam.
- Köszönöm. - néztem rá, miközben megpróbálja felkapni a hátára a szatyrot, de nem bírja. - Hagyja, segítek. - elvettem tőle, és elindultam a többiek felé, de félúton elvette tőlem a táskát Hirdo.
- Maradjatok a táborban, Coleman nem akarja, hogy elhagyjátok és védtelenül hagyjátok őt.
Azt hiszem először hallottam a hangját mióta "megismertük" egymást, ami inkább nevezhető annak, hogy megtudtuk egymás nevét, lévén olyan szótlan, hogy az nem emberi. Mindegy, megfordultam, és visszasétáltam a sátorhoz, miután elköszöntem tőlük. A sátor mellett állva megvártam, míg elég messzire érnek, aztán odabólintottam a lányoknak, hogy mehetnek. Kaori ekkor szólt, hogy ő nem megy sehova, velem marad a táborban, hátha mégis megtámadnak minket.
Amint a két lány, Leena és Mei kisurrant a táborból, leültem a sátramba az ágyam szélére a whiskey-t az ágy mellett lévő kis ládára raktam, mintha csak véletlen lenne ott, a poharakat pedig a ládába tettem, és elkezdtem olvasgatni az egyik könyvet, amit Murkha adott. Igyekeztem Colemantől minél távolabb lenni minél tovább, és amíg hallom, hogy a szomszéd sátorban mozog valami, addig meg is van, és nincs baja. A könyvben semmi használhatót nem találtam, míg nem egy rövid bekezdésre akadtam a Sulekk név alatt futó fehér színű, a hátán lángokat hordó farkasfajról, más néven Lángfarkasról. ~Hm, valószínűleg ezzel ütközhettem Chantai-ba vezető úton, és ennek a tojását őrizgetem én otthon.~ Mielőtt jobban belemerültem volna, feltűnt, hogy nem hallom a motoszkálást a másik sátorból, de mielőtt aggódni kezdtem volna, felnyílt a sátram bejáratán a lepel, és a szőke hölgyemény hajolt be rajta. ~Na ennyit a nyugalomról.~
- Zavarok? - szólt.
- Nem, dehogy. - ~Á, tényleg, dehogy....~
- Akkor bejövök. - leült mellém. - Az milyen könyv? Nem is tudtam, hogy szeret olvasni.
- Murkha adta, az északi vidékről szól, ahonnan jöttem. És igen, szeretek, csak nehéz olyat találni, ami érdekel. - letettem a könyvet az ágyamra, miután könyvjelzőként a borító belső részén bekészített lapot tettem oda, ahol jártam. ~Ideje lesz elkezdeni itatni, ha nem akarom sokáig elviselni a táraságát. Remélem nem bírja olyan jól a piát, mint én.~ - Na de mi van magával? Ilyen fiatalon ilyen címet birtokolni egy egyetemen, azért nem kis teljesítmény.
- Hagyjuk a magázódást, Gabriel. - szólt nyájasan. - Egyébként ez egy hosszú, és kimerítő történet.
- Időnk mint a tenger. - emeltem le diszkréten az üveget. - Szereti a jó italokat?
- Hogyne. - mosolygott. - De mondtam, hogy tegeződjünk, nem?
- A munkaadóimmal nem szoktam, főleg, ha rangban és korban is felettem áll, már ha fogalmazhatok így. - vettem elő a két poharat.
- Amennyiben nem túl idősnek tituláltál ezzel a mondatoddal, elnézem. De nem igazán szeretnék beszélni arról, hogy kerültem ide. Sokkalta jobban érdekel a te történeted. - szólt, miközben elvette a poharat, és engedte, hogy töltsek neki az italból. Miután mindkét pohárban ott pihent a deci, letettem az üveget.
- Azt hiszem, ha én azt mondom, hogy én nem akarok beszélni, ez a beszélgetés meghalt. - mondtam, majd kortyolok. ~és milyen szép is lenne..~
- Ugyan már, tudós vagyok, érdekel minden, főleg, hogy miért kerül egy ilyen jókiállású férfi a messzi északról a fővárosba, és miért áll mágusnak. - öblített ő is.
Majd szépen lassan elkezdtem körvonalazni az utamat Chantai felgyújtásától egészen a csatlakozásig a klánba. ~Mei-vel az érkezés után ejtettünk egy pár szót arról, hogy ha veszélyes közelbe kerül a nő, nyugodtan bedobhatom azt a dumát, hogy együtt vagyunk, mintegy mentőövként, úgyhogy ezt az adut ki is játszottam.~ Ezután eléggé alábbhagyott az érdeklődése, de a pia hatására talán nem igazán akaródzott távozni. Viszont az érdekes volt, hogy sem a nyelve nem lassult, nem botlott, egyedül a szeme árulkodott arról, hogy ivott. A whiskey pedig már elfogyott, és eszem ágában sem volt a másik üveget felbontani, nem ér annyit a nő, a lányok úgyis elég időt kaptak már. A nő letette a poharat, majd kivette a kezemből az enyémet.
- Azt hiszem, erre már nincs szükség, és a kis barátnőid se fognak hallani minket. - vigyorgott cinkosan, és a mellkasomat meglökve hanyatt borított az ágyon, majd felém hajolt, de amikor a lábát át akarta emelni derekamon, mennydörgés hallatszik egy hatalmas pukkanás után. Coleman megijedt, és gyakorlatilag leugrott az ágyról is, mindkét fülét betapasztotta, riadt arccal meredt a sátor bejárata felé. Felálltam, és futva indultam kifelé.
- Mi történt, Kaori? - szóltam oda az éppen érkező lánynak. Elmondta, hogy a tábor körül már régóta gyülekeznek a fellegek, és egy egyszerű villám volt. Viszont amint visszaindulnánk a sátrakba Valami ismeretlen eredetű köd kezd el besurranni a sátrak közé. Először csak térdig ér, és mindent tisztán látunk, de folyamatosan emelkedik a szintje.
- Nem tetszik ez nekem, normális esetben felülről borul rá a köd a tájra. Magic Sword. - szólok, és megvárom, hogy a társam elővegye a fegyverét, míg a köd lassan ellep minket.
Az egész kezd kicsit kísértetiessé válni, pont, mint amikor Atsuival voltam Nindrában, ott is ilyen sűrű volt a köd, igaz, akkor sötét is volt.
Rövid időn belül menetelésszerű lábdobogást hallunk a tábor keleti oldala felől, hezitálás nélkül elindultunk arra, és hamarosan meg is láttuk az ütemes léptek forrását: Egyenruhás katonák közeledtek fegyverekkel a vállukon. Társam rájuk kiáltott, felszólítva őket, hogy álljanak meg, de ők mintha meg se hallották volna vonultak tovább. Mindketten támadásra emeltük a fegyverünket.
- Nem hallották? Megállni ahol vannak! - kiáltok rájuk, de erre sem jön egyetlen reakció sem. Kaorival összenézünk, és mindketten tudjuk mi jön. Ugrunk, és támadunk. Az első fickó torkát célzom, és átcsuszan a nyakán a penge, a következő mellkasát csapom keresztbe, és a lendülettől majdnem teljesen körbefordulok a sarkamon, most jutott el a tudatomig; A fegyverem semmibe sem akadt bele, és olyan tiszta a penge, mint amikor először előhívtam. Egyértelmű, átment rajtuk a penge. Kaorira nézek, aki ugyanilyen meglepettséggel bámulja a fegyverét, majd újra támadásba lendülünk, de ugyanilyen eredménnyel végezzük.
A férfiak zavartalanul haladtak egészen Hendricks sátráig, ahol egy nagy ládát kaptak fel, és elindultak arra, amerről jöttek. Egyszer csak a semmiből rájuk ugrott Coleman, mármint, a ládára, és rángatva próbálta leszedni a vállukról, de az egszerűen meg se rezzent a szellemkatonák erős szorítása alatt. Coleman pedig addig erősködött, amíg az egyik katona leütötte, és feldobta a vállára őt is. Kaorival ekkor ugrottunk utánuk, de amint a penge elérte volna az utolsó katonát - ami valószínűleg ugyanolyan hatással bírt volna, mint eddig. - a jövevények úgy tűntek el, ahogy jöttek, a ládával, és Colemannel együtt.
- Na hálistennek. - engedtem le a kardom. - Végre megszabadultam tőle. Én hét szentség, hogy nem megyek utána. - vigyorogtam megkönnyebbülve annak ellenére, hogy tudom, hogy vissza kell őt hoznunk... De ráér az még...

Közös döntés alapján én és Leena elindultunk kettesben a régészek után, arra számítva, hátha valami érdekesre bukkanhatunk. Én legalábbis ezt reméltem, mikor Gab jelére megindultunk. Mindig is érdekelt, hogy mit csinálhatnak a régészek egy ásatáson, azon kívül, hogy porolják a csontvázakat, meg feltárnak pár régi építményt, ami a föld alá süllyedt. Ki tudja, lehet, hogy ezúttal valami sokkal komolyabba vágták a fejszéjüket és ha szerencsénk van, szemtanúi lehetünk ennek a roppant különleges eseménynek. Vagy marad a másik lehetőség, miszerint csontvázakat porolnak és azon vitatkoznak, hogy hány ezer éve feküdhetnek ott egy rakás kincs fölött. Vagy kincs sincs, csak pár agyagedény, ami hatalmas felfedezés a mai kor emberének.
Amint az ásatás közelébe értünk, a sárkányölő és jómagam meghúztuk magunkat egy bucka mögött, ahonnan tökéletesen rálátni az alattunk folyó eseményekre. Egy nagyobb dűne előtt állnak, aminek oldalában egy barlang van és tényleg úgy van, ahogy gondoltam, beszélgetnek.
Hirtelen köd lepi el a tájat, de nem akármilyen köd. Ez gyors és szinte késsel vágható, erősen megrontva a látóterünket. Talán a mellettem lévő lány jobban látja, mint én, elvégre neki az érzékelése sokkal jobb. Majdnem igazam is lett a csontvázas teóriámmal, több katonai egyenruhát viselő fazon tűnik fel bekerítve a kis csoportot én már éppen azon volnék, hogy leugorjak közéjük segíteni, mikor a professzor felmutat valami kis tárgyat és kiált is valamit, amitől a katonák futásnak erednek, vagy egyszerűen csak eltűnnek. A kis tárgy mintha egy amulett lenne és vörös fényben izzik. Nem lepődnék meg, ha az elveszett mágia egy részét képezné, vagy csak egy szelleműző eszköz lenne?
Ahogy az utolsó furcsaság is eltűnik, a köd is elpárolog és újra tisztán látom a vidéket. Hendriks visszadugja a zsebébe a kis amulettjét, én pedig egyre érdekesebbnek találom a helyzetet. Azt mondták, hogy ne menjünk az ásatás közelébe, de szemmel láthatóan veszélynek vannak kitéve és azt már csak a felebaráti szeretetem miatt sem hagyhatom, hogy a ránk bízott küldetésben baja essen a megbízóknak.
Leenával ezért gyorsan diskurálni kezdünk, melyből az jön ki, hogy maradunk és kivárjuk, hogy mi lesz.

Leena Meiel együtt indult a régészek felé. Leena próbált összpontosítani a feladatra de nem ment neki. Folyton a vihar járt a fejébe, most is érezte a levegőben. Nyomasztó volt és valahogy olyan rideg fémes. A levegőben érezte a vizet de az is mintha érdes apró kis darabokkal lett volna teli, karmolta tüdejét. Nagyon nyugtalanította, volt benne valami félelem keltő. Leenának egész végig az járt a fejében, hogy ez nem természetes vihar, bár nem tudta meg mondani miért, csak egyszerűen érezte a belsőjében. Soha nem hallott olyan mágiáról ami ilyet képes lenne létre hozni még is tudta hogy ez nem a természet műve.
Valamint nyugtalanított az is, hogy megbízóik nem akarták, hogy velük tartsanak. Értelmetlennek látta az egészet. Azért fogadták fel őket, hogy őrködjenek vagy valami hasonló és most még is egyedül mennek. Ekkor viszont át villant egy apró részlet az agyán. Senki nem mondta mi konkrétan a feladatuk. A megbízók semmit nem mondtak, legalább is neki semmit.
Amikor megérkezett egy bucka mögé lapultak nehogy felfedezzék őket. Leena jól látta a részvevőket. Egy barlang előtt álltak, és a közelében egy nagyobb dűne volt. Leenának két dolog tűnt fel. Hol vannak a vermek amiket kiástak, hol vannak a leletek vagy csontvázak ami minden normális ásatáson van. A másik hogy ha egy barlang előtt állnak akkor miért nem mennek be? Bár nem feltétlenül kell a keresett tárgynak vagy tárgyaknak a barlangba lennie…
Igazából nem csináltak semmit csak beszélgettek, Leena érthetetlenül állt az egész előtt. „Talán valami olyanról beszélnek amit mi nem hallhatunk? Miért? „ - tette fel magában kérdést.
Ekkor viszont hirtelen sűrű köd kúszott szét a vidéken. Hihetetlenül gyors volt a köd mintha élne, úgy kúszott szét másodpillanatok alatt. Leena ebből az első dologként az érzékelte hogy vészesen lecsökkent a látó tere. Alig látott valamit a lent állókból, épphogy a körvonalukat ki tudta venni, de nem mozogtak, vagy ha még is nem volt számottevő. De a ködben más alakok is megjelentek. Furcsa katonai egyenruhára emlékeztető alakok kezdek el kibontakozni a ködből. Leena rá fokuszált és ekkor vette észre hogy ezek nem emberek. Csontvázak voltak aki meglehetősen fürgén masíroztak a lentiek felé. Reflexből már emelkedett fel Meiel együtt amikor az egyik alak – vélhetően a professzor felemelte a kezét. Kezében valami vörösen fénylő tárgy van, Leena amulettre gondolt. Már készült kiáltani neki, hogy ez bizony semmit nem fog ellenük érni de elakadt a hangja. A professzor vissza parancsolta a csontvázakat akik hátrálni kezdtek a sűrű ködbe. A köd egye jobban eltakarta őket és ahogy a csontvázak eltűntek benne egyre összébb is húzódott.
A köd a csontvázakkal egyűt amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnt. Újra mindent tisztán láttak, és pontosan látták ahogy Hendriks el teszi a kicsi tárgyat a zsebébe. Leena azon agyalt, hogy talán mágus az illető. Soha nem látott még ilyet, egy dolog viszont bizonyosságot nyert előtte. A régészek – ha tényleg azok – veszélyben voltak, elméletileg ők azért vannak itt hogy ezt a veszélyt megszűntessék, de még is tiltva vannak ettől a helytől. Valaki vagy valakik nagyon elakarnak előlük titkolni valamit és ez neki nagyon nem tetszett. Leena Mei felé fordult. Röviden elmondta neki az eddigi gondolatit, amiben Mei is osztozott és a megbeszélés után arra jutottak, nem fedik fel kilétüket. Jobb titokban tartani amit tudnak, és inkább a társainak elmondani. Leenának nagyon rossz előrézte volt a történtekkel kapcsolatban.

A kínos, éjszakai csendet csak a közelgo vihar dühöngése szakította meg. A lányokkal épp Gab-et vártuk egy sátor mögött, aki kisvártatva megérkezett.
- Bocsássatok meg lányok... De most én inkább itt maradok, nagy valószínűségét látom egy esetleges támadásnak. A vihar leple alatt bármi megtörténhet. - fordultam a többiek felé, mire Gab biccentett társainknak, akik elindultak a kutatócsoport nyomában. Gab visszatért sátrába, én pedig kicsit körbenézelodtem a terepen. A tábor körül nem leltem nyomát semmi gyanús jelenlétnek vagy bármiféle aggasztó tényezőnek, ezért inkább elindultam a nagysátor felé, ahol megkajáltunk, hátha akad némi maradék. Mert akinek erőre van szüksége, annak bizony ennie is kell... legalábbis a mesterem erre tanított. A vihar már majdnem elérte a tábort, de még pár percbe beletelhet, mire itt is tombolni kezd.

Gab sátra mellett elhaladva furcsa hangokra lettem figyelmes, és bár nem voltam a hallgatózás híve, mégis érdekelt, hogy halad a férfi az ő személyes küldetésével.
- Azt hiszem, erre már nincs szükség, és a kis barátnőid se fognak hallani minket. - Hallottam Coleman hangját. ~ Tévedésben élsz, nyanya... ~ kuncogtam magamban, és kicsit eltávolodtam tőlük; a folytatás mibenléte nem volt kétséges. Ekkor csapott be a ménkű, szó szerint értve. Gyorsan odafutottam hát a sátor bejáratához, ahonnan Gab feje majd egész teste bújt elő.
- Mi történt, Kaori? - kérdezte.
- Csak egy villámcsapás... De elég durva viharnak ígérkezik, már régóta figyeltem, de azt hittem még van pár perc addig, míg ideér. - vázoltam gyorsan a helyzetet, majd kissé lenyugodva indultunk sátraink felé. Furcsa köd telepedett a táborra, eleinte térdünkig ért, de látszott, ahogy lassan emelkedik a szintje. ~Furcsa...~ gondolkoztam el, de Gab gyorsabb volt.
- Nem tetszik ez nekem, normális esetben felülről borul rá a köd a tájra. Magic Sword. - s megidézte kardját, mire én is hasonlóan cselekedtem. Kelet felől különös lábdobogás közeledett felénk, így gyorsan elsiettünk abba az irányba, ahonnan az ellenséget sejtettük.

Katonák közeledtek felénk, vállukon csillogó lőfegyverek. Ruházatuk azonban valamiért síron túli, és halott volt. Mintha szellemek lettek volna.
-Megállj! - kiáltottam rájuk hangosan és érthetően, de ők meg se torpantak.
- Nem hallották? Megállni ahol vannak! - próbálkozott Gab is, ám az ő szavára sem hallgattak.
Mi szóltunk kétszer is, és mivel nem fegyvertelenek, jogunkban áll támadni. Lendületből támadtam rá a legközelebbi katonára, ám azon átszaladt kardom s az sértetlenül haladt tovább célja felé. Egy pillanatra elkaptam Gab tekintetét, de pihenni nem volt idő, máris a következő ellenfeleinket kerestük. Harcunk hiábavaló volt, mindegyikőjükön átszaladtak kardjaink. Néhányan már Hendricks sátrába értek, ahonnan pillanatok múlva egy nagy ládával tértek vissza. Társam sátrából ekkor előrontott Coleman és a ládára csimpaszkodva próbálta azt visszaszerezni. Erőlködésével csak annyit ért el, hogy az egyik katona őt ütötte le, és vállára vetve őt is magával vitte. Gab és én egyszerre ugrottunk a katonák után, s egy utolsó, hasztalan kísérletet tettünk megsebzésükre, ám ez a próbálkozásunk is kudarcba fulladt. Ekkor a szellemlények, a láda és Coleman hirtelen eltűntek, s az ég is lassan tisztulni látszott. Gab és én értetlenül álltunk ott, ahol az egész bagázs köddé vált. ~ Ajaj... Oda a megbízónk, ez nem sok jót ígér... ~ gondolkodtam. Gab arcát látva még egy kicsit el is keseredtem, tekintete egy enyhe megkönnyebbülésről árulkodott, hogy végre nem kell elviselnie ezt a nőt.

A köd elültével még elindultam abba az irányba, amerre a katonák eltűntek, de pár lépés megtétele után észrevettem, hogy hasztalan lenne folytatni az utam, hiszen egyetlen lábnyom nem sok, annyi nem maradt a villámlátogatók után. És nem volt sem eső, sem pedig szél, hogy elfedhesse, vagy elmoshassa a nyomokat. Egykedvűen eltettem a fegyvert, és visszamentünk a sátorhoz.
Az igazat megvallva kicsit örültem annak, hogy azt a nyomulós nőszemélyt elvitték a katonák, úgyhogy nem tudtam igazán osztozni Kaori aggodalmában, annak ellenére, hogy tudtam, hogy nekünk kell visszahoznunk, és ennek így is van rendjén, elvégre, erre vállalkoztunk.
Kisvártatva meg is érkezett a máguscsapat másik fele, akik beszámoltak az ásatásokon történtekről. Kaori elmesélte a mi történetünket is, mire a másik két lány igencsak meglepődött.
- Úgyis visszahozzák, csak ismerjék meg milyen. - mosolyogtam.
A régész csoport csak pár órával később jelent meg, és amikor elmeséltük az itthon történteket Hendrickset leszámítva mindenki lesápadt. A társaság többi tagja viszont feltűnően antiszoc lett, egyszerűen csak elvonult a helyükre, és hangjukat se hallottuk.
- Jól van, jól van, rendben. Ti mindent megpróbáltatok nem igaz? Akkor semmi gond, minden rendben lesz. - veregette a vállunkat.
Lassan leszáll az est, és a tábor többi tagját is viszontlátjuk, ahogy Shiro újra beveti magát a tábori konyhába. Furcsa, hogy Hendricks ennyire nyugodt, viszont Murkhán látszik, hogy tud valamit. Sőt, mindenkin, de rajta főleg. Furán néz a profra, illetve, az őrá.
A sátramban ülve a Murkhától kapott könyvet lapozgatva furcsa zajra leszek figyelmes, amint a sátor bejárata előtt egy ismerős fickó támolyog be. A bejáratot nem zártam le, hogy tudjam mi történik kint, miközben fél szemmel olvasgattam az állatról, aminek a tojását otthon őrizgettem.
A fickót meglátva ledobtam az ágyamra a könyvet, és kimentem a fickóhoz, ahol már a többiek ott voltak.
- Visszajött! Visszajött! - ennyit hallatott csak, bármilyen kérdésre amit a lányok feltettek. Én csak hallgattam, és a válluk fölött néztem a földön ülő fickót, ahogy az egyik lány a lábával feltámasztja a derekát. Felismertem benne a csapost, akit a kocsmában Mei helyben hagyott, de látszólag semmi komolyabb baja nem volt, leszámítva a szakadt ruhákat. - Visszajött! Visszajött! - kiáltozott a sokk miatt.
Megelégelve a tehetetlenséget félreküldtem lányokat, majd felkaptam az ölembe a fickót, és Murkha intésére bevittem a sátrába, ahol ellátta a sérüléseit, majd az egyik ládájából elővett egy üveg rumot, és a kezébe nyomta. A fickó - csapos létére - nem sokat filózott azon, hogy mit is kéne vele csinálni, egyszerűen leöntött egy jó adagot a torkán, majd pár perccel később meg is történt a remélt hatás, a fickó ellazult, és elaludt. Amint kijöttünk a sátorból láttuk, hogy Hendricksék még ott vannak a sátor előtt, beszélgetnek, Murkha oda is ment hozzá.
- Hendricks! Nem kéne...?
- Nem kéne, és egy szót se erről többet! - vágott a szavába, mielőtt valami értékes információt mondhatott volna az öreg. ~Mindenesetre annyi biztos, hogy valamit nagyon titkol a prof. És nem tetszik nekem, ahogy az öreggel bánik.~
Murkha legyint egyet, miközben összeszidja halkan Hendrickset, majd mielőtt bemenne a sátrába visszanéz ránk. Valamiért olyan érzésem van, hogy nem csak nekem nem tetszik a prof viselkedése, hanem még a saját beosztottjainak sem. Shiro már korábban visszament eltakarítani a főzéshez szükséges dolgokat, és ahogy mindenki elmenne eltenni magát másnapra, odaint minket, és megkerüljük a sátrat, hogy senki se lásson minket. Legugoltat minket körbe, és beszélni kezd:
- Semmi kétség, hogy a szegény fickó Kétpisztolyos Shapiro-ról beszélt. Nem lehet más, csak ő! – csap az öklével a homokba.
- Ki ez a Shappiro fazon? - szólok, de a fiú Hendricks sátra felé int a fejével, jelezve, hogy miatta nem beszélhet róla.
- Ha választ akartok a kérdéseitekre, menjetek vissza a városba. Ott szerintem megtaláljátok őket. – szól, majd ott is hagy minket, elmegy a sátrába aludni.
- Azt mondom tegyük el magunkat mi is holnapra, tiszta fejjel a gondolkodás is könnyebb. - szólok, majd újra elvonulok én is.
Az elalvás kicsit nehézkes, valamilyen szinten furdal a lelkiismeret Coleman miatt. Nem mintha valamilyen szinten viszonoztam volna az érzéseit, vagy mijeit, de alig alig vagyok a klánban négy hónapja, és máris elszúrok egy küldetést? Nagyon remélem vissza sikerül hozni, és teljesíteni tudjuk a feladatunkat.

Másnap a lányokkal úgy döntünk, hogy bevisszük a fickót Sharpersville-be, amíg a régészek újra kivonulnak az ásatásra. ~Furcsa, hogy a tegnapi események ellenére ismét ki mernek menni, bár Hendricks talizmánjától úgy néz ki, hogy félnek a katonák. Érdekes.~
Kate viszont látszólag keresztülhúzza a számításainkat. Hendricksnek azt mondta, hogy ő beteg, és nem akar ma kimenni az ásatásra. A fickó el is fogadja a kifogást, és ez azt jelenti, hogy mind a négyen nem mehetünk be Sharpersville-be. A többiek kimennek az ásatásra, majd ahogy szóba kerül, hogy ki marad, és ki megy, Kate is kijön hozzánk.
- Mehetünk, készen vagyok. - szól mosolyogva, mindannyiunk megdöbbenésére.
Én szó nélkül bemegyek a sátorba, ahol a tegnap estéről itt maradt fickó feküdt az ágyon, és felébresztem. Ahogy felszállunk az egyik járgányra Mei-vel, Kate is beugrik hozzánk.
- Kateleen, nem lesz gon-
- Kateleen? Senki nem hív így, így te se, oké? Inkább vezess! - vág a szavamba, majd kinézek a kocsiból, hogy lássam, Kaoriék rendben vannak-e. A másik kocsi erre szó nélkül elhúz mellettem, úgyhogy ezt igennek veszem, és a lovak közé csapok én is.
A város főutcájára érve különös látvány fogad minket. Az egész hóbelebanc üres, keresztülsüvít rajta a szél szinte akadály nélkül. Azért szinte, mert az utca közepén egy lovassági tisztre hajazó figura áll. Mindkét oldalán stukker. ~Asszem megvan a Kétpisztolyos cím tulajdonosa.~ Leszállva a kocsiról Meivel és Kate-el a fickóhoz sétálunk, és amint a másik két lány is megérkezik, megszólítjuk őt.

Az események egyre csak fajulnak. Eredetileg azért jöttünk ide, hogy megvédjük a régészeket a városlakóktól, szó sem volt arról, hogy szellemek is lesznek a buliban, akik állig fel vannak fegyverkezve és ha ez nem lenne elég, még el is rabolnak. Igen, ez történt, az öregasszonyt, aki annyira rá volt szállva Gab-ra elvitték és a legrosszabb, hogy nem látom a fiún, hogy ez őt bármennyire is érdekelné. Ehh, mégis csak a megbízónk. Vagyis, egyik a sok közül... De ez nem jelenti azt, hogy járulékos veszteségnek kéne elszámolni szegényt.
Alig, hogy megtárgyaljuk az eseményeket, egy nem is olyan régi ismerős támolyog be a táborba, aki nem más, mint a kocsmáros, akit jól helybenhagytunk a falka részeggel egyetemben. Sokkos állapotban van, folyton azt hajtogatja, hogy "Visszatért!". Kérdem én magamban: "De mi"? Hiába, válasz nem jön, sem a tudatalattimból, sem a kocsmáros szájából. Murkha gyorsan ellátja a sebeit, majd fültanúi lehetünk egy nem megszokott sugdolózós, gyanús beszélgetésnek Hendricks és Murkha között. Hah, komolyan, mintha csak egy könyvet olvasnék. A titokzatos főnök és munkatársai, akik nem akarnak beszélni semmiről senkinek, de adják nekünk az izgalmat, hogy érdekeljen a csevejük folytatása.
Egy kérdés azonban még foglalkoztat engem! Hogy a francba került ide a kocsmáros? Nem tudott volna máshova menekülni, mint a mi kis táborunk. Ahogy elnéztem őket anno, simán nekimentek volna bárkinek, de ha jobban belegondolok, lehet, hogy pont ez is történt. És az a valami, vagy valaki jóóóóól ellátta a bajukat. Nem is sajnálom annyira, valamikor be kéne nőni a fejlágynak és ennek most jött el az ideje. Hmm, talán azért jött ide, mert emlékezett még arra a verésre, amit tőlem kapott és most azt hiszi, hogy megsajnáljuk és segítséget nyújtunk neki. Mindhiába, túl jó a szívünk, segíteni kell a sok idiótának!
Még este Shiro maga köré gyűjt minket és valamiféle beszámolóba akar kezdeni, miszerint a fickó, aki "visszatért" nem más, mint Kétpisztolyos Saphiro. Be kell valljam, igen karizmatikus név, még lehet, hogy egy döntetlenben is kiegyeznék vele. A neve alapján egy sármos vadnyugati pasi lehet, akinek mint a neve is sugallja, két pisztolya van. Vagyis szerintem ennyi van neki, elvégre ezek a nevek tükrözni szokták a valóságot, nem is kicsit.
Gab azt mondja, hogy gyerünk aludni. Ellenvetés nincs, mindenki elteszi magát holnapra. Én is így teszek, de előtte még bekapok egy kis harapnivalót. Igaz, egészségtelen lefekvés előtt enni, mert megtermeli a gyomrot, de van egy olyan érzésem, hogy holnap többel is szembe kell néznünk, mint szellemek. És ha igaz, hogy visszatért a kétpisztolyos, akkor még vele is összefuthatunk. Tényleg! Jobban belegondolva az is lehet, hogy fegyvermágus! Szuper, egy szellem fegyvermágus. El se tudnék képzelni gonoszabb ellenséget mindannyiunknak. Legalább a többiek is megtapasztalhatják egy lőfegyvermágus erejét. Csak ne csúzlija legyen...

Másnap reggel az okosok új tervet eszelnek ki, miszerint visszavisszük a kocsmárost a faluba - hozzá kell tennem - négyen, mert annyira kómás szegényke, hogy egy ember kevés a támogatáshoz. Hendricks persze megmakacsolja magát és azt mondja, hogy csak két ember mehet, a többi a táborban marad.
Kate kijelenti, hogy beteg, ezért visszavonul a sátrába. Biztos annyira megijedt tegnap a szellemektől, hogy mára egyszerűen kiütötte a félelem. So-so én se aludtam valami jól, egész éjszaka nyomta valami a nyakam, de lusta voltam odébb menni...
A csipetcsapat régészbanda elindul az ásatás helyszínére, megint. Remélem megint elrabolnak valakit a szellemek. A mi csapatunk fele is elindulna, de Kate előugrik a sátorából és kérdezgeti, hogy mikor megyünk a városba. Úgy tűnik jól van, sőt meg merném kockáztatni, hogy direkt ezért mondta, hogy beteg. Nincs mit tenni, mindannyian felcuccoltunk és egy kocsin berobogtunk a városba, ami nem várt látvánnyal fogad.
Kihalt az egész. Ha most kiderülne, hogy őket is szellemek vitték el, röhögnék és kérném Gabot, hogy üssön le, vagy el.
Csak egyetlen lélek ácsorog a város közepén és elfoglalja az út felét, középen. Szemüveg, pisztolyok, katona ruha. Hmm, azt hiszem meg is találtuk az emberünket. Ha Shiro itt lenne, biztos elfutna és nem nem járok messze attól, hogy autogrammot kérjek a kétpisztolyostól.

Ahogy a köd eloszlott, a mi kétségeink egyre fokozódtak. Sehol egy nyom, mely arra utalna kik voltak ezek a szellemek, honnan jöttek, mit akartak... és hogy hová vitték azt a nőszemélyt. Bár nem ez volt az első taláklozóm kóbor lélekkel, de ez most mégis valahogy aggasztóbbnak tűnt. Mikor a lányok visszatértek, elmesélték saját élményeiket a katonákkal és Hendricks furcsa talizmánjával. Én is közöltem a lányokkal, hogy megbízónkat magukkal vitték a titokzatos támadók, s ők igencsak meglepődtek, de még közösen sem jutottunk semmilyen értelmes konklúzióra az események lefolyását tekintve. Gab Coleman-re tett epés megjegyzései ügyan enyhítették a komor hangulatot, ám még így is előttünk állt a rejtély, amibe belebonyolódott négyesünk.

Volt időnk bőven megbeszélni mindent, mert a régészcsapat csak órák elteltével jelent meg újra. Mindenki furcsán viselkedett, és hamar visszavonultak sátraik magányába, csak Hendricks tűnt valahogy frissebnek az egész eset után. ~ Kissé idegesítő, hogy mindenki mindent tud, csak mi, mágusok nem, akik pedig azért vagyunk itt, hogy megvédjük ezt a titkolózó bagázst.~ gondoltam magamban, miközben Murkha és Hendricks szemezését figyeltem sátram előtt ücsörögve, hisz semmi sem tesz jobbat a gondolatok szárnyalásának, mint a friss levegő.
- Visszajött! Visszajött! - hallottam meg hirtelen, majd a hang irányába fordulva a sokkos állapotban lévő kocsmárost láttam, aki körül már ott tolongott két társam, és hamar én is csatlakoztam. Bármilyen kérdésünkre a felelet csak az előbb elhangzott szó ismételgetése volt. Hirtelen Gab tört utat köztünk, és elcipelte az embert Murkha sátrába, aki gyors ellátásban részesítette: egy korty rum s a csapos máris békésen hortyogott.

Úgy tűnt, Murkha már nem bírja a titkolózást és valamit kérdezni akart Hendrickstől, de az rögtön belefojtotta a szót így semmi új információt nem tudtunk meg a történtekről. ~ Kezd ebből elegem lenni... Ez a folytonos titkolózás felemészti a régészeket és lassan engem is az őrületbe kerget. ~ Az éj lassan leszáll, mindenki saját kis zónájába vonul vissza, kivéve a félénk Shiro-t, aki magához hív minket, s mi mint egy caspat pletykáló gyerek a fűben guggolva hallgatjuk a fiú mondandóját.
- Semmi kétség, hogy a szegény fickó Kétpisztolyos Shapiro-ról beszélt. Nem lehet más, csak ő! - mondja kissé feldúltan. Bár szívesen faggatnánk őt tovább, Hendricks sátra felé biccentve jelzi, hogy neki is meg van kötve a keze, de segíteni szeretne.
- Ha választ akartok a kérdéseitekre, menjetek vissza a városba. Ott szerintem megtaláljátok őket. - mondja, majd gyorsan elillan saját sátrába, hogy nyugovóra térjen.
~ Nem kis bátorság kellett ehhez... Ha megtudják, hogy Shiro fecsegett, elég nagy bajba kerülhet. ~ gondoltam magamban, ahogy figyeltem a fiút. Hamar mi is szétszéledtünk, ki-ki a maga sátrába. Én gyorsan ágyba bújtam, összekucorodtam és hamar el is nyomott az álom. Nah igen, ha fáradt vagyok, csak pár pillanat kérdése hogy beszunyáljak.

Kipihenten ébredtem, s csak ekkor jutott eszembe, hogy igazán aggódhattam volna egy kicsit az elrabolt nő és a furcsa katonák miatt, de talán a mozgalmas nap fáradalmai nem hagyták, hogy túl sokat gyötrődjek. A végleges, megbeszélt terv a következő volt: míg a régész csapat (a lebetegedett Kate kivételével) visszatér az ásatás helyszínére, addig ketten a táborban maradnak, a másik kettő pedig visszaviszi a faluba a még mindig kiütött kocsmárost. Ez kicsit megbontotta eredeti álláspontunkat, miszerint mind beugrunk egy bájos üdvözlésre a városba, de az eleinte bajosnak ígérkező Kate végül egészséges valójában tartott velünk kis utunkon. Személy szerint úgy gondoltam, hogy a csapos nagyobb nyűg, és valamilyen szinten még örültem is, hogy van velünk valaki, aki legalább egy keveset tud a dolgokról.

Sharpersville-be érve csak kihalt utcák fogadtak minket. A főutcán végigzötyögve hirtelen olyasvalakivel találtuk magunkat szembe, akit ugyan személyesen nem ismertünk, de volt fogalmunk arról, hogy ki lehet. Egy szemüveges aktakukac, egy katonatiszt és egy cowboy keveréke állt előttünk, aki minden bizonnyl nem lehetett más, mint Kétpisztolyos Sapphiro. ~ Legalább nem kellett túl sokat keresni... ~ mosolyogtam magamban, miközben a kocsiról leszállva elindultunk az idegen felé.

Ezútán Mei és Leena sietve visszatértek a táborba. Bár eleinte Leen vacillált, mi van ha még történni fog valami, de mivel nem akart lebukni megbízói előtt, inkább vissza indult Meiel. - - Hát nem sok használható dolgot tudtunk meg, konkrétan semmit, – kezdte Leena a többieknek – a fő pasi az a … - itt viszont el akadt mert elfejeltette a nevét – őőő Hendricks na, egy darabig csak álltak egy barlang előtt. Véleményem szerint valami rá olvasós mágiát alkalmazhatott, bár ebben nem vagyok biztos, majd jött az a fura tejfehér köd amiről ti is beszéltetek vele együtt pedig a katonánk. Hendrick viszont nem tudom hogyan de vissza küldte őket a köddel együtt. Nem láttunk sokat, csak egy piros fénylő valamint. Ha engem kérdeztek szerintem talizmán bár ilyet ezelőtt még nem láttam. – fejezet be Leena.
Gabarielék különös hírekkel fogadták őket. Várható volt hogy itt se mentek gördülékenyen a dolgok de az még is meglepte Leenát, hogy Coleman-t elrabolták. Bár ő is látta a katonákat és sejtette nem könnyű ellenfelek nem nézte volna ki belőlük a túsz ejtést is. „Mi szükségük lehet egy túszra? – elmélkedett – Feltéve ha túsznak akarják használni…” Mondjuk azt is nehezen tudta elképzelni hogy megeszik vagy ilyesmi. Láthatóan Kaori és Mei eléggé aggódtak a nő ért viszont ez Gabrielről a legkevésbé sem volt elmondható.
- Úgy is vissza hozzák, csak ismerjék meg milyen. –mondta Gabriel mosolyogva.
Néhány órával később a részek is megérkeztek de az ő arcukon se a lelkesedés tükröződött. Leszámítva Hendricket aki kifejezetten elégedett arcot vág. Bár Leenáék pontosabban Kaori elmesélte mi történt Colemannal Hendricket ez nem nagyon érdekelte. Mindenki máson látható volt a döbbenet és félelem de ő még is valahogy nyugodta maradt. Leenának ez kifejezetten nem tetszett.
- Jól van, jól van, rendben. Ti mindent megpróbáltatok nem igaz? Akkor semmi gond, minden rendben lesz. – veregette meg Leenáék vállát, és hangjából érezhető volt részéről le van tudva a kérdés.
„ Fura hogy mindenki aggódik csak ő nem. Kicsit olyan mintha tudta volna, vagy tényleg ennyire nem érdekelné a saját társa?!” – tette fel magában a kérdést. Végül úgy döntött szemmel tartja a fickót, bár ezt a tervét nem igazán tudta megvalósítani. A régészek egytől egyik a sátrukba mentek, feltűnően nem keresték Leenáék társaságát.
Leenát sehogy se hagyta nyugodni a dolog, egyfolytában Hendricken járt az esze és azon vajon miért küldte ide Ba’al mester. Egyáltalán milyen kapcsolat lehet közöttük? Mondjuk tisztában volt vele hogy Ba’al mester se éppen az etika és erkölcs minta példánya. Valamint Leena szentül meg volt róla győződve, hogy Hendricks olyat tett és akar tenni aminek nem lesz jó vége. A férfi nem ért a poker archoz rengeteg minden leolvasott az arcáról amik - véleménye szerint – mind az iménti álláspontját támasztják alá.
Amíg gondolataiba mélyedve üldögélt a táborban fél szemmel a részeket figyelt. Hendrick arca még mindig nyugodtságot és gondtalanságot tükrözött, de többieken főleg Murkhán ott voltak az idegesség jelei. Leena azon vacillált miért ideges mindenki Hendricken kívül amikor egy távoli zajra lett figyelmes. Oldalra nézve meg is látta a távolban, ahogy egy férfi nagy nehézkesen közeledik feléjük. Érezte a belőle áradó alkohol szagot, amire kicsit el is fintorodott. Sietve fel állt és felé indult.
Leena álla majd nem a földig zuhant mikor felismerte a kocsmárost a városból. Borzalmas állapotban volt, ruhái szakadtak, szemét ide oda kapkodta, kezei remegtek és az egyensúlyát se tudta rendesen megtartani. Azonnal felismerte a tűneteket.
„Sokk” – futott át Leena agyán.
- Visszajött! Visszajött! – dünnyögte hol alig hallhatóan hol pedig már kiáltva. Leena Kaorival és Meiel együtt ért oda hozzá. oldalról megtámasztva segített neki eljutni a táborba.
- Ki jött vissza? – kérdezte Leena a férfit de amikor kimondta már tudta hogy semmi értelme nem volt. A sokk elég erősnek látszik tekintve a szemében lévő rángásokat. Ha keresztre feszítené a férfit, akkor se tudna ennél az egyetlen mondatnál többet kicsikarni belőle. Nagyot sóhajtott. A két lány még próbálkozott de semmi haszna nem volt. A férfi nem tudott mást mondani. Ekkor Gab valószínűleg besokallhatott az öregtől mert felkapta földről és egy sátorba vitte. Murkha ellátta a sebeit, Leena még az elején szólni akart neki hogy könnyű szerrel meg tudná gyógyítani de aztán úgy döntött még se lenne jó ötlet, tekintve hogy Murkha egyenlőre Hendricks embere. Bár amikor a kocsmáros kezébe egy rumos üveget nyomot fel ment benne a pumpa. „ Úgy van lökött kölyök adjunk neki rumot hát elfelejti még azt a keveset is amit tud! – puffogot magában ahogy kifelé haladt a sátorból – Végül is csak sokkot kapott, ami alapból leterheli az egész szervezet működését a pia az még csak dob rajta… max szívinfarktusban megpatkol a csávó…” – ekkor viszont megakadt a gondolat.
- Hendricks! Nem kéne….? – kérdezi aggódva Murkha
- Nem kéne, és egy szót se erről többet! – torkolja le és be megy a sátrába. Murkhának ez egy kicsit sem tetszett és magában káromkodva ő is vissza tért a sátorba.
Leena érdeklődve figyelte a jelenetet de semmi ujjat nem tudott meg. Nem sokkal később Shiro jött ki a sátorból és egy kurta intéssel maga köré hívta őket.
- Semmi kétség, hogy a szegény fickó Kétpisztolyos Shapiro-ról beszélt. Nem lehet más, csak ő! – és a homokba csap öklével.
- Ki ez a Shappiro fazon? – kérdi Gab
- Kétpisztolyos Sharipo? Őt keresitek? – kérdi Leena jó formán egyszerre Gabbal. De Shiro nem mond semmit.
- Ha választ akartok a kérdéseitekre, menjetek vissza a városba. Ott szerintem megtaláljátok őket. – közli majd vissza megy a sátorba aludni.
„ Na hát gratulálok, ezzel aztán tényleg sokra megyünk, különösen az éjszaka közepén.” – fűzi hozzá Leena.
- Azt mondom tegyük el magunkat mi is holnapra, tiszta fejjel a gondolkodás is könnyebb. – ajánlta fel Gabriel, amivel mindenki egyet értett. Leenát meglepően hamar elnyomta az álom.
Reggel viszont korán felkelt, és nézte a nap felkeltét, arra számított tiszta fejjel sikerül valamire rá jönnie de tévedett. Be kellett látnia kevés az információja ahhoz, hogy bármi következtetést is le tudjon vonni. Ezért hát egyetértett a többiekkel abban, hogy be kell menniük a városba. Az álca az volt, hogy vissza viszik a kocsmárost, ne itt lábatlankodjon. A régészek újra terep szemlét tartottak ami Leenának kicsit gyanús volt. „A tegnapiak után ki akarna oda még egyszer vissza menni? „Henderick pedig kijelentette, hogy beteg, Leena ezen újból megakadt. „Tegnap még nagyon is jól volt… ez túti hogy kamu!”
A tervükben látszólag úgy tűnt Hendrickék semmi kivetni valót nem találnak de az útolsó pillanatban még is keresztül húzták a számításaikat.
- Mehetünk, készen vagyok. – szólalt meg Kate mosolyogva a sátorból kilépve. „Fantasztikus ez kellett nekünk…”
Amíg Gabék elkészülődtek a kocsiban Leena már tűkön ült. Amint meglátta, hogy a kocsiban vannak már bele is taposót a „gáz pedálba”.
A városba elég hamar meg érkeztek, viszont a látvány drámai változáson ment keresztül. Minden kongott az ürességtől, egy árva lelket sem lehetett sehol látni, az egyetlen zaj forrást a keresztül süvítő szél adta.
Kivéve egy alakot az utca közepén. Elsőre egy lovassági tisztre hasonlít, két fegyvert visel. Leena kiszállva a kocsiba egyenesen felé vette az irányt.