Kétpisztolyos Shapiro legendája (Zariiin Meido, Gabriel van Chantai, Shiina Kaori)

A kalapos férfi még azelőtt intett nekünk, hogy kövessük, mielőtt odaérnénk hozzá, majd sarkon fordult a western csizmáján, és elindult homlokegyenest az ivónak. Visszalépek a második kocsihoz és segítek levenni a pultost, aztán betámogatjuk a furcsa fickó után a kocsmába. Meglehetősen békés fickónak látszik, ha meg akart volna ölni minket már talán meg is tette volna, hiszen alkalma lett volna. Mindenesetre az elnéptelenedett a falu látványa eléggé aggasztó. Mindenesetre beálltam a sorba, és bementem a lányokkal. Odabent hasonló tömeg várt minket, mint idekint, vagyis elnéptelenedett az egész. A pultost leültettem egy székre, amit odatoltam a falhoz, és nekitámasztottam a fickót is, nehogy leessen. Ezután követtem a lányokat, akiket ekkorra már egy széles asztal köré invitált a kalapos fickó, én pedig utolsóként foglaltam helyet a megmaradt helyen.
Ekkor vettem észre, hogy az asztal, roskadásig volt rakva mindenféle földi jóval, és mit ad a teremtő, előttem pontosan a kedvenc kajám, a sült bélszín van, mellette pedig egy üveg sör, aminek az oldalán még látszik a jégvirág. Már nyúltam volna érte, amikor megszólalt a vészcsengő az agyamban. ~Nem tetszik ez nekem. Ismeretlen alak, és még ha első látásra szimpatikus is, gyanús, hogy szó nélkül így leültet minket egy ekkora lakoma mellé. Főleg, hogy az egész hóbelebanc kiürült őt leszámítva.~
Ő felállt, én pedig hanyatt dőltem, jelezve, hogy nem kérek az ételből.
- Max Shapiro vagyok, de ezt gondolom, már tudják! Kérem, engedjék meg, hogy vendégül lássam önöket, a szerény lehetőségeimhez mérten. – megint végigmutat a pompás ételeken. – Gondolom rengeteg kérdésük van, de ezt majd ebéd után megvitatjuk.
Azzal nekiállt enni, és Kate gyakorlatilag azonnal csatlakozott is hozzá, leteperve egy hatalmas homárt. Végignézve a társaim reakcióin kicsit elgondolkodtam, és egyre hívogatóbban kacsintgatott felém az az üveg jéghideg sör. Az egészet hagytam annyira elharapózni, hogy felálltam, elsétáltam a pultig, és levettem egy másik üveget a polcról. A pult szélén kinyitottam, és visszaültem a többiekhez, és miközben ők végeztek, én elszopogattam a sört. Kicsit melegebb volt, mint a másiknak egyáltalán a látványa, de biztos lehettem benne, hogy nincs benne semmi.
- Mielőtt a kérdésekre térnénk, engedjék meg, hogy elmeséljek egy történetet! Ígérem nem lesz hosszú, de talán segít tiszta vizet önteni ebbe a zavaros pohárba. – sóhajtott, amikor felállt, majd mesélni kezdett: - Réges-régen, volt egy virágzó város a préri közepén. Lehetőségeihez mérten gazdag volt és csupa barátságos ember lakta. A bűnözés teljesen megszűnt a környéken, amikor a kezdetben tehetetlen városvezetés átadta a rendfenntartó posztot egy ifjú ambiciózus századosnak, akit a Rúna lovagok közül választottak ki. A százados egy milíciát gyűjtött maga köré, csupa elkötelezett fiatalemberből és megtisztították a bűntől a várost és környékét. Mindenki szerette, tisztelte őket, de volt egy szűk köre a városnak, akik nem örültek tevékenységüknek. A városnak volt egy sötét titka, amit csak ez a kör ismert, és hogy ezt biztonságba tudják, végül a százados és milíciájának félreállítása mellett döntöttek. Varázslatot alkalmazva, maguk mellé állították a városlakók nagy részét, majd véres háborúskodás tört ki. A város nem bírta ki ezt a heves összecsapást és a lakosok többségével eltűnt a föld színéről, hogy senki se láthassa meg a titkot, mely káoszba taszította az édent. – megköszörülte a torkát, jelezve, hogy végzett a történettel, majd visszaült a helyére.
- Most pedig várom a kérdéseiket, de fejenként csak egyet tehetnek fel, és nem garantálom, hogy választ kapnak rá!
Kate jó egyetemistaként azonnal jelentkezik, mintha csak az órák egyikén ülne, de az előadó jelen esetben már előre rázza a fejét, hiszen a lány a város sötét titkáról kérdezett.
- Erre a kérdésre, majd ha eljön az idő, választ fognak kapni! És most várom a továbbiakat!
~ Ez igen, szép kis egyetemista, még kérdezni se tud.~
Megvártam, míg Kaori végez a kérdésével, és jelentkeztem én is.
- Az ásatáson, és a táborban is találkoztunk néhány furcsa öltözetű emberrel, mondanám, hogy összeakadtunk velük, de fizikai képtelenség volt. A ruhájuk kísértetiesen, mármint, szó szerint, hasonlított a magáéra. Kérdés: A maga emberei voltak?
A fickó nem számíthatott erre a kérdésre, szóval lesütött szemmel, de végül is válaszolt:
- Erre sajnos azt kell mondaom, hogy igen. Nehéz idők járnak és sokan elvesztették a fejüket. Node a kérdés megválaszolva. Következő?
Megvártam, míg a sor végigmegy, aztán a fickó búcsúzóra fogta a figurát.
- Köszönöm, hogy velem tartottak, a viszont látásra! – húzta meg szeme felett a kalapját, amit éppen feltett, és kisétált a lengőajtón. Utána indultunk, de már amikor felálltam a székből, akkor láttam, hogy nincs az ajtó mögött, úgyhogy vissza is akartam ülni, viszont se szék, se asztal, se kaja.
- Ez meg mi? – néztem magam elé, aztán a sörösüvegre, amit a kezemben tartottam. – Gondoltam én, hogy megbízható piát kell keresni. – mosolyodtam el.
Kilépve az utcára a környező épületekbe be-benéztünk, illetve, benyitva az ajtón bekiabáltunk, hátha találunk valakit, de az első benyomás az üres városról helytálló volt. Visszaérve az ivóhoz bevártam a többieket, akiket szinte végig szemmel követhettem, mert nem mentek túl messze.
- Szeretnék visszamenni a táborba. – szólt Kate. – Nem tetszik nekem ez az egész.
- A kocsmárost se kéne egyedül hagyni, és ha teljesen magához tér talán még többet is tud mondani azon kívül, hogy „visszajött” „visszajött”. Azt javaslom, osszuk fel a csapatot, valaki, vagy valakik vigyék vissza Kate-et a táborba, én maradok a pultossal, az se baj, ha egyedül hagytok itt.
/ A többiek postja után beszerkesztem a végleges felosztást. /

Meglepődve vette észre hogy a férfi felé integet. Leena meghökkent ezen a mozdulaton, igazából eléggé paprikás volt ezért úgy tervezte addig fogja verni amíg nem mond el neki mindent. Ehhez képest a férfi mozdulatai teljesen mást sugalltak, semmi erőszak vagy ellenkezés nem volt benne, sőt mintha épp rájuk várt volna. Bár kezdeti ingerültsége elpárolgott a gyanú még élt benne, így hát csak óvatosan a többieket bevárva követte a férfit.
Leena szeme kissé elkerekedett amikor a férfi a kocsma felé vette az irányt. „Na már csak egy alkoholista kell a nyakamba de tényleg…. „- morgolódott magába. Befele mente Leenának feltűnt a falu kihaltsága, nem hogy egy lélek egy légy sem zümmögőt. Amíg beértek a kocsmába ezen járt az esze de az egyetlen magyarázza az volt hogy a fura árnyak vitték el őket. Jobban belegondolva ebbe valószínű lehetett, hiszen őket senki nem védte.
Belépve a kocsmába Leena szeme kikerekedet és álla hangos csattanással ért földet. Odabent kinthez hasonlóan egy teremtett lélek sem volt, ezzel szembe az idegen egy szolid kis hatvanfős vacsorával várta őket. A hosszú asztal csak úgy roskadozott a sok ételtől, volt ott minden ami csak szem szájnak ingere. Leena először illatos péksüteményeket szúrta ki, majd a hatalmas gyümölcsöket. Elindult pillanatnyi sokjából észhez térve az asztalhoz, és közben tovább stírölte az asztalon lévő ínyenc húsokat, finom szószokat és tömérdek mennyiségű édességet. .
- Max Shapiro vagyok, de ezt gondolom, már tudják! Kérem, engedjék meg, hogy vendégül lássam önöket, a szerény lehetőségeimhez mérten. –mutat végig. – Gondolom rengeteg kérdésük van, de ezt majd ebéd után megvitatjuk. – „Szerény lehetőség?” – akadt ki magában Leena – „ Ember annyi kajával egy héti elélnénk… De várjunk csak! Ezt ő csinálta?” – hüledezet magában Leena.
Kate azonnal enni kezdet, míg Leena csak félszegen helyet foglalt és lassacskán kezdte csipegetni a gyümölcstál tartalmát, közben szemét le sem véve az asztalról. A többiek is hasonlóan enni vagy inni kezdtek. A férfié pedig türelmesen várt míg befejezték. Amikor Leena elérkezettnek látta az étkezés befejeztét szólásra nyitotta a száját de még előtte megszólalt az idegen belé fojtva ezzel a szót.
- Mielőtt a kérdésekre térnénk, engedjék meg, hogy elmeséljek egy történetet! Ígérem nem lesz hosszú, de talán segít tiszta vizet önteni ebbe a zavaros pohárba. – és nagyot sóhajtva fel ált - Réges-régen, volt egy virágzó város a préri közepén. Lehetőségeihez mérten gazdag volt és csupa barátságos ember lakta. A bűnözés teljesen megszűnt a környéken, amikor a kezdetben tehetetlen városvezetés átadta a rendfenntartó posztot egy ifjú ambiciózus századosnak, akit a Rúna lovagok közül választottak ki. – „ Rúna lovagok? Ez egész érdekes…” - A százados egy milíciát gyűjtött maga köré, csupa elkötelezett fiatalemberből és megtisztították a bűntől a várost és környékét. Mindenki szerette, tisztelte őket, de volt egy szűk köre a városnak, akik nem örültek tevékenységüknek. A városnak volt egy sötét titka, amit csak ez a kör ismert, és hogy ezt biztonságba tudják, végül a százados és milíciájának félreállítása mellett döntöttek. Varázslatot alkalmazva, maguk mellé állították a városlakók nagy részét, majd véres háborúskodás tört ki. A város nem bírta ki ezt a heves összecsapást és a lakosok többségével eltűnt a föld színéről, hogy senki se láthassa meg a titkot, mely káoszba taszította az édent. – amikor befejezte megköszörülte torkát majd kíváncsian tekintett körbe.
- Most pedig várom a kérdéseiket, de fejenként csak egyet tehetnek fel, és nem garantálom, hogy választ kapnak rá!
Persze Kate azonnal a lényegbe csapva a sötét titokról kérdezet. Leena valahogy érezte, hogy ez pont azon kérdések közé tartozik amit nem fognak megválaszolni nekik.
- Erre a kérdésre, majd ha eljön az idő, választ fognak kapni! És most várom a továbbiakat! – felelte. „Hm érdekes a csávó meg kell hagyni” – tette hozzá magában Leena.
- Önnek milyen szerepe volt a város elnéptelenedésében? - tette fel az első kérdést Kaori.
- A város elnéptelenedése tőlem független dolog. A lakók maguk döntöttek úgy, hogy elhagyják otthonaikat. A következő? - felelte. " Maguktól? Akkor tudtak valamit, de várjunk csak! Itt maradt a kocsmáros de ha a lakók maguktól mentek el akkor ő miért maradt itt? Most vagy az van hogy a lakók tudnak valamit, vagy pedig beijedtek a régészektől és tőlünk. Bár ha jobban bele gondolok amikor a kocsmában voltunk egyáltlaán nem féltek tőlük, mondjuk ahogy lepáholtuk itt a jó népet inukba szállhatott a bátorságuk... De ez akkor is nagyon zavaros. "
Ekkor Gabriel próbálkozott.
- Az ásatáson, és a táborban is találkoztunk néhány furcsa öltözetű emberrel, mondanám, hogy összeakadtunk velük, de fizikai képtelenség volt. A ruhájuk kísértetiesen, mármint, szó szerint, hasonlított a magáéra. Kérdés: A maga emberei voltak?
A férfit láthatóan meglepte a kérdés. Kissé szégyenkezve is válaszolt.
- Erre sajnos azt kell mondanom, hogy igen. Nehéz idők járnak és sokan elvesztették a fejüket. No de a kérdés megválaszolva. Következő? „Áhá kis cseles… Tehát a te emberid voltak.. ezek szerint vagy te vagy a Rúna lovag akiről szó volt, vagy te lennél a „gonoszka” akinek nem tetszettek a dolgok. Bár a ruhából elnézve a Rúna lovagra tippelnék. „
- Azt lehet tudni mi történt, hogy azok a „szellem katonák” elő jöttek? – és ennél a szónál kis macska körmöket rajzolt kezével a levegőbe.
- A szellemkatonák, ahogy te nevezed, nem nézhették tétlenül azt, ami itt folyik. A folyamat bár beindult, így amit tettek nem befolyásol semmit, maximum elégtételt érezhetnek. Az én véleményem szerint ez a két támadás egy teljesen értelmetlen tett volt. – felelte, bár Leena fejében ezzel csak még több újabb kérdést vetett fel. „Tehát nem nézhették tétlenül amit csinálnak, ergo azt a nagyon sötét tikot kezdték el bolygatni a barlangnál, és nagy valószínű hogy akkor rúna lovagok katonái jöttek elő akik feltételezhetően az ő katonái. De mi ez a duma a folyamatról? Valamint beindítottak? De kik és hogyan? Meg mi ez az elégtétel? Talán az elraboltakra gondol? – Leena számára ugyan is nem volt kétséges hogy hova tűntek a falu lakói. A katonák vitték magukkal…
Miután mindenki feltette a többi kérdést a férfi illedelmesen elbúcsúzott.
- Köszönöm, hogy velem tartottak, a viszont látásra! – köszönt el és kisétált az ajtón.
Amikor eltűnt vele együtt ment minden étel ital is.
- MIVAN? – akadt ki Leena most már hangosan. Gabriel is kiadat a dolgon, bár Leena ezt csak fél füllel hallotta.
- Ez meg mi? Gondoltam én, hogy megbízható piát kell keresni. – jegyezte meg mosolyogva.
- Hát ja, Sebastian ilyet biztos nem csinálna… vagy ha még is van egy olyan érzésem hogy hosszú ideig vonulna betegállományba.
Ezután úgy döntöttek keresgélnek kicsit hátha akad még is valaki a faluban de senkit sem találtak.
Amikor vissza értek az ivóhoz Kate újabb kéréssel ált elő.
- Szeretnék visszamenni a táborba nem tetszik nekem ez az egész.
- A kocsmárost se kéne egyedül hagyni, és ha teljesen magához tér talán még többet is tud mondani azon kívül, hogy „visszajött” „visszajött”. Azt javaslom, osszuk fel a csapatot, valaki, vagy valakik vigyék vissza Kate-et a táborba, én maradok a pultossal, az se baj, ha egyedül hagytok itt. – javasolta Gabriel. Leena szeme felcsillant. „Én maradok az tuti!” – határozta el magában azonnal.
- Szerintem is jó ötlet, én maradok! – csicseregtek kedves hangon Leena.

A katonás kiállású katona intett nekünk, hogy kövessük őt, s vonakodva bár, de mind bementünk utána a kocsmába. Gab magával hozta a szundikáló kocsmárost is; legalább ismerős helyen fog felébredni. A kocsma most valahogy másképp festett, mint tegnap, mikor meglátogattuk. A szoba közepén egy ételekkel megrakott hatalmas asztal állt a számunkra kikészített székekkel körbevéve. Mindannyian elfoglaltuk helyünket, az asztalfőre természetesen az idegen ült. Akármilyen szívélyesnek és vendégszeretőnek tűnt a férfi, mégsem voltam felé túl nagy bizalommal, és azt hiszem, társaim is hasonlóan érezték magukat. Végre lehetőségem adódott végigtekinteni a terülj terülj asztalkán... Magamban füttyentettem és enyhe mosollyal gondoltam Shirora, aki ugyan remekül főzött, de ilyen látvánnyal és illatorgiával még nem szolgált nekünk. A sült húsok, tengeri étkek s a különböző saláták, s köretek mellett többféle gyümölcslé és alkoholos ital volt kikészítve, valamint édességek tárháza várt elfogyasztásra. Kis fészkelődés (rejtegetett nyálcsorgatás) és helyezkedés után mindenki lecsillapodott. Vendéglátónk felállt, fürkésző tekintetével körbenézett társaságunkon s végül belekezdett köszöntőjébe.
- Max Shapiro vagyok, de ezt gondolom, már tudják! Kérem, engedjék meg, hogy vendégül lássam önöket, a szerény lehetőségeimhez mérten. Gondolom rengeteg kérdésük van, de ezt majd ebéd után megvitatjuk.
Kate amint engedélyt kaptunk az evésre, nekivetette magát a lakomának, mely teljes pompájában terült el előttünk. ~ Noahékkal is megszívtam, mikor idegen kajájából ettem... Nem lepne meg, ha Shapiro is csak egy szellem lenne, mint azok a fickók, akik feltehetőleg az ő a katonái... Tehát akkor az étel is... Szellemkaja... ~ Ezen gondolatok közepette kezdtem vonakodva majszolni az előttem található ropogósra sült csirkehúst. Finom volt, és teljesen szilárd, így kissé bátrabban láttam neki a köretnek. A többiek is nekiláttak valaminek, csupán Gab óvatoskodott és a kocsmapultjáról levett sörét iszogatta. Hamar befejeztük mind a lakomát, így vendéglátónk újra szólásra emelkedett.
- Mielőtt a kérdésekre térnénk, engedjék meg, hogy elmeséljek egy történetet! Ígérem nem lesz hosszú, de talán segít tiszta vizet önteni ebbe a zavaros pohárba. - mély lélegzetet vett, és belekezdett a sztoriba. - Réges-régen, volt egy virágzó város a préri közepén. Lehetőségeihez mérten gazdag volt és csupa barátságos ember lakta. A bűnözés teljesen megszűnt a környéken, amikor a kezdetben tehetetlen városvezetés átadta a rendfenntartó posztot egy ifjú ambiciózus századosnak, akit a Rúna lovagok közül választottak ki. A százados egy milíciát gyűjtött maga köré, csupa elkötelezett fiatalemberből és megtisztították a bűntől a várost és környékét. Mindenki szerette, tisztelte őket, de volt egy szűk köre a városnak, akik nem örültek tevékenységüknek. A városnak volt egy sötét titka, amit csak ez a kör ismert, és hogy ezt biztonságba tudják, végül a százados és milíciájának félreállítása mellett döntöttek. Varázslatot alkalmazva, maguk mellé állították a városlakók nagy részét, majd véres háborúskodás tört ki. A város nem bírta ki ezt a heves összecsapást és a lakosok többségével eltűnt a föld színéről, hogy senki se láthassa meg a titkot, mely káoszba taszította az édent. - fejezte be. ~ Fantasztikus... Pont a legizgibb rész maradt ki, hát milyen dolog ez... ~ gondoltam, majd a férfi újra megszólalt.

- Most pedig várom a kérdéseiket, de fejenként csak egyet tehetnek fel, és nem garantálom, hogy választ kapnak rá!
Kate volt az első próbálkozó, úgy jelentkezett, mint egy buzgó kisiskolás. A kérdését bebukta, tekintve, hogy Shaphiro nem volt hajlandó a város sötét titkáról kitálalni.
- Erre a kérdésre, majd ha eljön az idő, választ fognak kapni! És most várom a továbbiakat!
Most én próbálkoztam, s neki szegeztem az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Önnek milyen szerepe volt a város elnéptelenedésében?
- A város elnéptelenedése tőlem független dolog. A lakók maguk döntöttek úgy, hogy elhagyják otthonaikat. A következő? - válaszolt, majd várakozón tekintett körbe a társaságon. Persze, tereli a témát. Magamban morgolódtam, mert nem kérdeztem elég konkrétan, de végül sikerült erőt vennem indulataimon. Amilyen kis csapat gyűlt itt össze, mire vége az ásatásnak, mi már többet fogunk tudni a város dolgairól, mint a régészek.
- Az ásatáson, és a táborban is találkoztunk néhány furcsa öltözetű emberrel, mondanám, hogy összeakadtunk velük, de fizikai képtelenség volt. A ruhájuk kísértetiesen, mármint, szó szerint, hasonlított a magáéra. Kérdés: A maga emberei voltak? - tette fel saját kérdését Gab.
- Erre sajnos azt kell mondaom, hogy igen. Nehéz idők járnak és sokan elvesztették a fejüket. Node a kérdés megválaszolva. Következő? - válaszolta szégyenkezve. Neki legalább konkrét feleletet adott... ~ Nocsak... Az ő emberei voltak... Kezd összeállni a kép. ~ Most Leena vetette be az eddig magában tartogatott kérdését, s közben fura macskakörmöket rajzolt a levegőbe.
- Azt lehet tudni mi történt, hogy azok a „szellem katonák” elő jöttek?
- A szellemkatonák, ahogy te nevezed, nem nézhették tétlenül azt, ami itt folyik. A folyamat bár beindult, így amit tettek nem befolyásol semmit, maximum elégtételt érezhetnek. Az én véleményem szerint ez a két támadás egy teljesen értelmetlen tett volt. - válaszolt magabiztosan Max Shapiro. ~ A saját katonái voltak, mégsem ő küldte őket. Lehetséges lenne, hogy nincs teljes irányítása a saját emberei felett? ~

- Köszönöm, hogy velem tartottak, a viszont látásra! - búcsúzott el tőlünk, miután Mei kérdését is megválaszolta. Ahogy kilépett a kocsma ajtaján, eltűnt az egész "vendégeskedésünk" minden maradványa; a nagy asztallal és persze vendéglátónkkal együtt.
- Ez meg mi? Gondoltam én, hogy megbízható piát kell keresni. – mondta Gab, miközben elégedetten mosolygott sörösüvegére.
- Hát ja, Sebastian ilyet biztos nem csinálna… vagy ha még is van egy olyan érzésem hogy hosszú ideig vonulna betegállományba. - válaszolt neki Leena, s a többiek mintha megértették volna, mire akar utalni, ám nekem fogalmam se volt róla, ki az a Sebastian. Sebaj, majd ha lesz rá alkalom, talán megkérdezem... Az igazat megvallva nem először ettem szellemkaját, úgyhogy nem volt valami nagy meglepetés, hogy minden eltűnt a "szellem" távozásával együtt. Ha egyáltalán szellem volt, itt már semmi sem biztos...

A kocsamából kilépve a falu továbbra is csendes oldalát mutatta. Sehol egy árva lélek, mintha minden élet eltűnt volna a környékről; a házak üresen álltak, s az eldugott utcákban se leltünk senkire.
- Szeretnék visszamenni a táborba. – szólt Kate kissé idegesen. – Nem tetszik nekem ez az egész.
- A kocsmárost se kéne egyedül hagyni, és ha teljesen magához tér talán még többet is tud mondani azon kívül, hogy „visszajött” „visszajött”. Azt javaslom, osszuk fel a csapatot, valaki, vagy valakik vigyék vissza Kate-et a táborba, én maradok a pultossal, az se baj, ha egyedül hagytok itt. - ajánlotta fel Gab, miután közölte a jelenlegi haditervet.
- Szerintem is jó ötlet, én maradok! - csicseregte Leena, mint egy kedves kismadár. Szívesen maradtam volna Gabbel, de ha már ketten vállalkoztak a feladatra, nem éreztem szükségét annak, hogy én is csatlakozzak.
- Kate, én visszaviszlek, ha megfelel. - fordultam a lányhoz és rámosolyogtam, s reménykedtem, ha kettesben maradok vele, el tudom nála érni, hogy bizalmába fogadjon.

Tehát az egész társaság újra a kocsma előtt gyűlt össze, miközben annak tulajdonosa bent hortyogott, részemről közöltem az én álláspontomat, majd Leena kijelentette, hogy szintén maradni akar velem. Kaori felajánlotta Kate-nek, hogy visszaviszi.
- Én maradok, és körülnézek a város környékén. – szólt Mei.
- Egy tök üres városban nem hiszem, hogy sok mindentől félni kell, a szellem pasasok pedig úgyis csak viharveréssel jönnek, ha valahol meglátod őket, azonnal gyere vissza, rendben? – kérdeztem, miközben Kaori meg Kate elrobogtak a járgánnyal.
A szőkeség bólintott, és elindult a másik irányba. Leenával együtt bementünk a fogadóba, és ránéztem a fogadósra.
- Mit gondolsz, vajon a közeljövőben felébred? – kérdeztem Leenát.
- [Leena válaszol, majd beszerkesztem.]
- Mindenesetre, szerintem vigyük fel az egyik szobába!
Felvettem a vállamra, és elindultam felfelé a lépcsőn. A legelső nyitott szoba ajtajánál megálltam, megvártam, míg Leena kinyitja az ajtót, és odabent letettem a fickót. Aztán leültem a másik ágyra az ablak mellett, és kellemetlennek ígérkező csend ült ránk, amit úgy éreztem, meg kell törnöm.
- Te, Leena, mi nem igazán ismerjük egymást, csak látásból... Na meg ugye egyszer sikerült leápolnod minket Axellel mikor azon a csajon verekedtünk. Szóval, hogy kerültél a klánhoz?
- [Leena válaszol, majd beszerkesztem.]
Rövid beszélgetésbe kezdtünk, elég felszínes témákat érintettünk, igazándiból nem akartam tolakodó lenni, elvégre biztosan megvan az oka arra, hogy hiába vagyunk egy klánból valók, nem nagyon beszéltünk még. Persze lehet, hogy csak a sok ember miatt van, a Dragon Fang elég fiatal klán, mégis egész sokan vagyunk már benne. Kár, hogy nem érzem azt, hogy az egész klán összetartó lenne, a mi kis csapatunk az, de a többi… Remélem, ez még változik majd.
Ahogy elmerengtem, gondolkodtam azon, hogy vajon milyen küldetésekre kerülök még a klán kötelékében, észre se vettem, hogy repül az idő, aztán a kocsmáros mellettem elkezdett mocorogni.
- Hol vagyok? Mi történt? – riad fel végül, és kérdezi kábultan.
Hagyom, hogy Leena beszéljen vele, mégiscsak jobb, ha egy nő beszél hozzá kedvesen, mint egy sebhelyes borostás fickó.
- Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! El fognak jönni megint. – ugrik ki az ágyból, és kezd szörnyű csörtetésbe körbe a szobán.
- Kicsodák? Kik jönnek el? – kérdezem, miközben megpróbálom megállítani, de kitépi a kezét a kezemből.
- Szörnyek! Szörnyek! Viszont engem nem kaptok el élve, fenevadak! – ördögi, józanészen túli röhögés tör fel a torkából, odarohan az ablakhoz, és kinyitás nélkül kivetődik rajta. Én csak pislogok a történteken, erre nem számítottam, ha talán megpróbálta volna kinyitni az ablakot, akkor lett volna idő utána vetődni, és elkapni. Gyors pislogás után odarohantam az ablakhoz, kihajolva nem láttam semmit a fickóból, csak a tornácon tátongó hatalmas lyukat.
- Na, az hogy került oda? – néztem Leenára, de egyikünknek sem volt ötlete. – Legjobb lesz, ha megnézzük, mi van odalent, mondjuk, szerintem a pasas már halott.
Sietősen lementünk a földszintre, a pult mögötti ajtó túloldalán találtunk egy kisebb raktárat, egy jó adag kötéllel. Kivonulva a tornácra az egyik oszlophoz kötöztem az egyik végét, a többit pedig lelógattam a gödörbe.
- Akarsz előbb menni? Mondjuk, szerintem jobb ötlet lenne, ha én mennék előlre, ha a felső leesik, az alsó el tudja kapni, fizikailag meg előnyt élvezek, könnyebben elkaphatlak, mint fordítva. – mosolyogtam Leenára, remélve, hogy nem veszi rossz néven, nem úgy, mint Anoya Cloverben, és ráhagytam a döntést. Ezt követően leereszkedtünk a vájat aljára.

Azzal, hogy Mei a maradás mellett döntött, minden reménységem szertefoszlott annak tekintetében, hogy nem kell Kate-el kettesben átvészelnem az utat. Valahogy fura volt nekem a lány, valamennyit tudott, mégsem osztotta meg velünk és... amúgy is egy elkényeztetett kislánynak tűnt. Gyorsan felpattantunk a járműre, amin érkeztünk, és elindultunk vissza, a táborba. A járgány kissé nehézkesen haladt, többször meg kellett állnunk, hogy letakarítsuk a gép alkatrészeiről a rájuk rakódott port. Ezen alkalmakkor Kate a kocsin ücsörögve dirigált, és betegségre hivatkozva nem volt hajlandó segíteni. Végül több óra zötykölődés után visszaértünk a kihalt és üres táborba. ~ Valami itt nem stimmel nekem... ~ gondolkoztam el, bár most a hangulat korántsem volt olyan földöntúli, mint az előző éjszaka.
- Már vissza kellett volna térniük! – pattant le a kocsiról Kate, miközben aggodalmasan járt-kelt a sátrak között és mindenhová bekukkantott. – Jobb, ha megkeressük őket, mielőtt ránk esteledik!
- Egyetértek... De azt hiszem a vihar úgyis elkap minket és akkor kb. ugyanott tartunk... - mondtam, miközben magamba szívtam a párás levegőt.
- Gyere már! - szólt rám a lány és a karomnál fogva elkezdett ráncigálni arrafelé, amerre az ásatás színhelye volt. Futva közelítettünk a számomra titokzatos hely felé, s közben az eső is ránk zúdult.

Az ásatási hely nem egy izgalmas terep... Mindössze egy sátor és egy pislákoló tábortűz vár minket, sehol egy árva lélek. Kate szinte kikelt magából ahogy megérkeztünk
- Jaj ne, hol lehetnek a többiek? - nézett körbe, s mintha könnyek gyűltek volna a szemébe. - Megkeresem őket! Tartsd életben a tüzet, ne hagyd kialudni, jó? Sietek vissza...
Ezzel elrohant egy sziklásabb részre én pedig a sátor alatt felhalmozott, még száraz fákat pakoltam a pislákoló parázsra. ~ Ha valami történt a régészekkel, nagy bajban leszünk. Nem elég, hogy azt a kattant nőt elvitték, de most a többiek is eltűntek. Hát nem vagyunk valami jó testőrök... ~ Gondolataimból Kate visitása hozott vissza a valóságba. Még egy fadarabot rádobtam a tűzre majd elrohantam abba az irányba, amerre a lányt sejtettem. Nem tartott sokáig, míg zokogását követve ráleltem egy szikla mögött. Egy ernyedt test fölé görnyedt és valamit érthetetlenül motyogott. Leguggoltam a testhez, de már nem volt benne élet. Shiro ott feküdt holtan egy szikla mögött, és én nem tudtam mitévő legyek.
- Kate visszamegyünk a tűzhöz... Meg fogsz fázni... Shiro-ért már semmit sem tehetünk... Meg kell várnunk, míg a többiek visszatérnek, akkor megbeszéljük a teendőket. - mondtam a lánynak, miközben átkaroltam és visszavezettem a sátorba. Kate levette ázott ruháit és egy takaróba bugyolálva lefeküdt a sátorban.
- Ne menj el... Félek... Hideg van... - motyogta remegve és a tüzet bámulta.
- Van elég fa, hogy reggelig életben tartsam a tüzet. Ne aggódj. Aludj csak, én itt maradok és megvédelek. Minden erőmmel azon leszek, hogy a te és a társaid épségben hazajussatok. - mondtam neki nyugtatólag. Úgy tűnt, hatott rá a pár kedves szó, s lassan az akadozó légzése egyenletes szuszogásba váltott. Ruháit kiterítettem a tűz mellé s én is közelebb húzódtam a lángokhoz, még mindig csurom vizesen. ~ Meg fogok fázni... *hapci* ~ Ez volt az első gondolatom. Milyen szép is lenne, ha csak ez a veszély fenyegetne... Megkordult a gyomrom, és eszembe jutott, hogy Shiro milyen finom kajákat főzött nekünk. Visszagondolva az a lakoma nem is volt olyan különleges, Shiro ételeihez képest pedig egyszerűen silány volt. Az ég teljesen besötétedett. Egy csillag sem látszott, s a viharfelhők csak néha engedték előbukkanni a Hold egy-egy idomát, aztán újra beúsztak elé. Eljött a magányos, éberen töltendő este. ~ Vajon mi lehet a többiekkel? ~ gondoltam, s a falu irányába tekintgettem - teljesen feleslegesen.

Nem tartott sokáig míg eldöntötték ki marad és ki megy. Mei és Gabriel Leenával tartottak, és Kaori kísérte vissza Kate-et a táborba. Leena teljesen szívből részvétett nyilvánított magában neki, semmi pénzért nem ment volna oda vissza. Mei úgy döntött ő a város környékét nézi át, amíg Leena a kocsmáros szobája mellett vert cöveket. Gabriellel együtt vissza mentek a fogadóba és vártak.
- Mit gondolsz, vajon a közeljövőben felébred? – kérdezte Leenát.
- Hát nagyon remélem, mert van néhány kérdésem hozzá.
- Mindenesetre, szerintem vigyük fel az egyik szobába! – mondta Gab, és Leena osztotta ötletét. Egy beteg embert még is csak jobb az ágyban tudni mint egy kocsi széknek támasztva. Az emeleten az első szoba ajtaját Leena ki is nyitotta. Nem látta értelmét máshova vinni a férfit, neki teljesen mindegy volt melyik ágyban fog aludni. Vagy legalábbis Leena ezen a véleményen volt.
Miután befektették az ágyba a kocsmáros és Leena jól betakargatta békés csend ült a szobára. Leena is helyet foglalat az egyik kényelmes fotelban és élvezte a nyugalmat. Itt teljesen más volt a mint a táborban, Eltűnt a feszültség.
- Te, Leena, mi nem igazán ismerjük egymást, csak látásból... – törte meg végül a csendet. - Na meg ugye egyszer sikerült leápolnod minket Axellel mikor azon a csajon verekedtünk. – mondta mire Leena arcán mosoly terült el, tény és való elég felhúzták akkor fiúk de most már kifejezetten viccesnek találta a helyezetett. - Szóval, hogy kerültél a klánhoz?
- Fú, hát nem is tudom pontosan. Igazából a fogadós ahol megszálltam ő mondta, ahogy van a városban egy mágus céh én pedig, csatlakoztam mivel nem igazán tudtam mihez kezdjek. – felelte. Még sokáig beszélgette Gabriellel, de érezhetően együk se akart tolakodó lenni, mintha tudták volna, hogy a múlt mindenkinek fájó sebeket takar, amit nem akarta felszaggatni.
Leena a beszélgetés alatt egyre jobban megkedvelt Gabrielt. A kocsmáros ébredése szakított a őket félbe.
- Hol vagyok? Mi történt? – riadt fel. Kábult képpel bámult össze vissza. Leena azonnal mellette termet és kíváncsian vizslatta.
- Uram nyugodjon meg, Leena vagyok, tudja milyen szobába vagyunk most? – kérdezte, jobbnak látta valami olyan kérdést feltenni, ami ne túl nehéz valamint fel akarta mérni mennyire van még sokkos állapot alatt.
- Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! El fognak jönni megint! – ordította és azzal a lendülettel ugrott ki az ágyból. Leena azonnal látta az öreg még mindig nem tért teljesen magához, de még is, ez már nem csak sokk volt. A férfi szemében valódi csontig hatoló félelem ült.
- Kérem, feküdjön vissza, még pihennie kell! – szólt Leena de az öreg meg se hallotta, körbe-körbe kezdett szaladgálni a szobában.
- Kicsodák? Kik jönnek el? – kérdezte Gabriel, az öreg nem hagyta, hogy visszategye az ágyba.
- Szörnyek! Szörnyek! Viszont engem nem kaptok el élve, fenevadak! – a kocsmáros arcán ördögi vigyor terült el.
- De itt nincsenek szörnyek, kérem nyugodjon meg, mi meg tudjuk védeni! – felelte neki Leena de semmi érelme nem volt, a kocsmáros az ablakhoz futva ki ugrott rajta. Leena haja azonnal égnek állt.
- GYÁÁÁÁ! Jesszus ez a féleszű kiugrott az ablakon!
Mindketten az ablakhoz futottak, de a kocsmáros nem láttak, helyette viszont ott tátongott egy hatalmas fekete lyuk. Minden bizonnyal a tornác alatt volna, de a kocsmáros nem túl kis súlya alatt az öreg fa tornác beadta kulcsot és így az lezuhant a lyukba.
- Na, az hogy került oda? – kérdezte Gab Leenát nézve. – Legjobb lesz, ha megnézzük, mi van odalent, mondjuk, szerintem a pasas már halott.
- Hát… nem tudom milyen mély, de egy ilyen esést túl élni… kell hozzá egy adag szerencse az biztos. – válaszolta aggódó tekintettel.
Azzal le is siettek a földszintre, amíg Leena a lyukat szemlélte Gabriel kötelet keresett amit az egyik oszlophoz rögzítettet.
- Akarsz előbb menni? – kérdezte Gab Leenát - Mondjuk, szerintem jobb ötlet lenne, ha én mennék előre, ha a felső leesik, az alsó el tudja kapni, fizikailag meg előnyt élvezek, könnyebben elkaphatlak, mint fordítva. – mosolygott Leenára.
- Hát igazad van, de kérlek vigyázz magadra! Ha te is leesel, nem tudom, mit csinálok! – felelte aggódva, és azzal meg is indultak lefelé.

Hosszas ereszkedés után elsőként értem el a kötél végét. Először a lábammal nem tudtam hova kapszkodni tovább, és ekkor lenéztem. A mélység ellenére némi fény mégiscsak leszökött ide, és halványan látszott, hogy nem vagyok messze az aljától.
- Itt a vége, vigyázz, de elég közel van az alja ahhoz, hogy ne legyen bajunk, ha leugrunk. - szóltam fel a lánynak fölöttem, és közben felnéztem. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy micsoda kilátásom lenne, ha nem lenne ekkora sötétség, aztán Leena tovább ereszkedett, és kis híján a kezemre tette a lábát. Ekkor kapcsoltam, és tovább ereszkedtem, már nem használva a lábamat, csak karból kapaszkodva. Amikor már csak a két markom volt a kötelen nagy levegőt vettem, és elengedtem. Odalent egy bukfenccel tompítottam a becsapódás erejét, és elég tér volt ahhoz, hogy ne menjek fejjel neki a falnak. Felkászálódva leporoltam magam, és a kötél alá álltam.
- Gyere, elkaplak! - kiabáltam fel, majd a lány elengedte a kötelet, én pedig igyekeztem fél kézzel a hátát támasztva fél kézzel pedig a lába alatt átnyúlva elkapni, sikerrel. Miután szusszantam egyet letettem a földre, ő pedig elővett egy mágikus lámpát, majd elindultunk. Egy kicsit matatott a szerkentyűvel, de aztán megtalálta a gombját, és elkezdtük körbejárni a helyet, ahova csöppentünk.
Lassacskán körbeértünk a teremben, ahol nem igazán találtuk meg a kocsmárosnak még a nyomát sem. Ellenben találtunk egy halom rozsdás gépet, ami évtizedek óta be se volt indítva valószínűleg, meg egy halom hozzá tartozó holmit, amire jobb híján csak a lom szó illik. Kicsit keresgélve találunk egy hatalmas rozsdás ajtót, aminek a kilincsét megmarkolva megpróbáltam húzni, de annyit értem el, hogy kis híján magamra borítottam a csődöt mondó ajtót, szerencsére időben oldalra ugrottam, és hatalmas zajt verve nyugodott meg az ajtó. Leena rám világított, én meg a kezemben maradt kilincset vizslattam, majd megrántottam a vállamat és hátam mögé dobtam.
- És egyébként te hogy kerültél a klánhoz? - fordult velém, ahogy elindultunk a folyosón.
- Don, meg a csapata éppen egy munkára ment fel a szülővárosomba, amikor banditák támadták meg azt, én köztük voltam, hogy egy személyes ügyet elintézzek, úgyhogy segítettem Donnak, végül is a bandavezért ő tette hidegre és aztán felajánlotta, hogy csatlakozzak a Dragon Fanghez... hosszú sztori, ha lesz, időm elmondom részletesebben, persze csak ha érdekel.
- Don? - akadt fenn a neven. - Ő is egy céhtag? - mi a fene? Nem ismeri? Mondjuk, érthető.
- Don? Már évek óta. Bár keveset van a klánban, folyton melózik a csapatával.
- Aha, bár én se töltök sok időt a klánházba csak akkor vagyok ott, ha melót keresek. De milyne csapttal? Neki van külön csapata? - húzta fel a szemöldökét, különösen kihangsúlyozva a csapat szót.
- Egy maroknyi fegyvermágus, nem hiszem, hogy hivatalosan csapat lenne, inkább csak úgy, mint Mei Meta meg én. Úgymond összeszokott banda. - magyaráztam neki. Érdekes, hogy ilyen sok ideje a klánban van, mégsem tudta, hogy Don is klántag. Állítólag már tíz éve is van, hogy ide került. Talán nem jár túl sokat emberek közé.
- Ti is egy cspat vagytok? - kérdezte a meglepettséget tovább fokozva.
- Aham. Szinte egyszerre lettünk újoncok, és az első küldetésünket együtt is kezdtük.
Úgyhogy a lányok kitalálták, hogy mi lenne, ha egy csapat lennénk. Én meg nem álltam ellent. Főleg, hogy semmi kötöttséggel nem jár a klántagságon felül.
- Nem is tudtam, hogy ilyen van. - gondolkodott el, és egy kicsit el is szontyolodott. Jobban belegondolva soha nem láttam társaságban, talán inkább Ba'al mesterrel csak.
- Ugyan. Nem hiszem, hogy különlegesebb lenne, mint egy baráti kör. Főleg, hogy még gyakorlatilag újoncok vagyunk mind. - legyintettem neki, és próbáltam vígasztalni.
- Ja, nem az, csak ez olyan mint a barátság, nem? - mondta maga elé a kérdést, mintha nem is nekem szólt volna, csak úgy kicsúszott miközben gondolkodott, vagy hasonló.
- Aham, olyasmi. Neked is vannak barátaid a céhen belül nem? Elvégre, te már régebb óta a klánban vagy mint mi. - kívánkozott ki belőlem a kérdés.
- Hát, voltak régen. - mondta maga elé megint halkan. Tehát nem a céhben, hanem előtte, legalábbis így gondoltam.
- Hogy-hogy csak voltak? - Nem igazán tudtam hova tenni időben a kérdést.
- Meghaltak. - szólt még halkabban, ha lehet ilyet mondani, belém meg villámcsapásként érkezett a felfogás zavara. ~Úristen.~ Megtorpantam egy másodpercre, majd tovább siettem a töretlenül sétáló lány után, aki csak maga elé nézett.
- Részvétem... Bocsánat. - hajtottam le a fejem én is. Pár pillanatig, amik elég hosszúnak érződtek hangtalanul sétáltunk, majd ő törte meg a csöndet.
- Semmi baj, nagyon rég volt már. Azután nem nagyon voltam emberekk közöt, ha Asmor nem megy el nem jöttem volna vissza az emberek közé. Csak hát muszály volt... De nem olyan rémas itt mint hittem.
- Asmor? Ő a sárkányod, ugye? Igaz, hogy az összes sárkány eltűnt? - kérdeztem újra, kicsit megkönnyebbülten. Azért, örültem, hogy annyira nem martam az elevenjébe.
- Igen, hát azt nem tudom, hogy az összes, csak azt hogy Asmor eltünt és ismerek egy másik sárkányölöt is. Azt mondta Ignel is pont az nap tűnt el mint Asmor. De én meg fogom találni Asmort. - Igneel... ha jól emlékszem ő a vörös tűzsárkány, de inkább nem fitogtatom e tudásomat, mert nem vagyok benne biztos. Inkább csak csodáltam az eltökéltségét, hogy az előbbi mélypontról ilyen könnyen fel tudott lelkesedni.
- Helyes. - húztam mosolyra az arcomat. - Én meg segítek, ha gondolod.
- Komolyan? - fordult felém tágra nyílt szemekkel.
- Ha szeretnéd. És ha igen, a szavamat adom. - nyújtottam felé a kezemet, ő pedig megtorpant. Pár pillanat erejéig rám függesztette a tekintetét, aztán megköszörülte a torkát, és megszólalt:
- Köszönöm. - mondta bátortalanul. - Ha van valami, amiben segíteni tudok, akkor én is szívesen teszem neked. - rázta meg a kezem.
- Szerintem bőven elég lesz, ha rendszeresen egyben tartasz miután szétkaszaboltak egy-egy küldetésen. - nevettem fel. - Magamat ismerve ezt sem úszom meg teljesen ép bőrrel. - vakartam meg szabad kezemmel, a tarkómmal.
- Rendben! - felelte most már teljesen felvidulva, majd tovább indultunk. Kisvártatva a sötétben egy hatalmas kétszárnyú kapuhoz értünk. ~Kíváncsi vagyok, vajon mit rejtegetnek ennyire.~ A kapun a rozsdának nyoma sem látszott, olyan volt, mintha csak nem rég tették volna oda. A kopogtató felé nyúltam, aztán Leena elkapta a kezem, és felvont szemöldökkel nézett rám.
- Naaa, ez nem rozsdás, nem borítom ki. - mosolyogtam, és megmarkoltam a kopogtatót. Pár rántással csupán annyit értünk el, hogy talán résnyire kinyílt a fél szárnya.
– Ez így nem megy. Kéne valami, amivel kifeszítjük. - mondtam, majd körülnéztünk magunkon, hátha találunk valami, amivel sikerülhet, kevés sikerrel. A gépek csövei visszább túl rozsdásak, azokkal nem mehet.
– Nincs mese, csinálnunk kell egy emelőt. Magic Sword. - szóltam, és előhúztam a kardomat. A lapját a résbe illesztettem, aztán feszíteni kezdtem magam felé, de nem mozdult. Ekkor jutott eszembe, hogy a csizmámban acél betét van, azt lehetne ékként használni, amin körbe forog az emelőrúd, így nagyobb nyomatékot leadva. Oda támasztottam a falnak, és hátra szóltam Leenának, ahogy a kard lapját ráillesztettem a lábfejemre. - Segíts tolni a markolatot!
A lánnyal, együttes erővel kinyitottuk annyira, hogy a résen átférjen a kard, így már könnyebb volt ék nélkül is feszegetni. Rövid időn belül sikerült annyira kinyitni, hogy bepréseljük magunkat, én pedig eltettem a kardot.
Odabent szinte a lélegzetem elakad, ahogy körülnézek. Egy hatalmas kivájt tér az egész, aminek a tetejét se látom, és gyanús nekem, hogy oké, hogy mélyre jöttünk, még a kötél se volt elég, de azért annyira csak nem… Ahogy a tekintetem lentebb, a horizont felé vándorol, észreveszem, hogy egy hatalmas földalatti városban kötöttünk ki.
- Na, ez a nem semmi. – érzem, ahogy a csodálkozástól a vér is kifut az arcomból. Rövid hüledezés után végül is arra jutottunk, hogy elindulunk felfedezni a várost, legalábbis körülnézni. Az egészben az a legfurcsább, hogy egy teremtett lelket nem látni, de még csak olyan dolgot sem, ami arra utalna, hogy itt valaha éltek volna emberek. Minden patyolat tiszta, sehol semmilyen nyom, vagy hasonló, egészen addig, míg furcsa hangokat nem hoz felénk a szél. Éppen egy utca végén jártunk, amikor az elágazás másik végéről egy ház takarásából egy házaspárnak kinéző férfi és nő bukkan elő, két játszadozó gyerek kíséretében. A meglepetéstől egymásra meredünk, aztán én éppen szólni akartam volna, amikor artikulálatlan kiáltás érkezik a szájukból felénk, és ruhájuk ujjából fegyvert rántanak mind a négyen, és ezzel egy időben a város közepe felől egy hatalmas lakrima kezdett világítani.
Szinte reflexből rántottam kardot, és az első csapást előre ugorva hárítottam a férfi irányából, majd odébb lökve visszafelé a markolattal arcon csaptam. A fickó hanyatt borult, és a nő lendült támadásba, akinek pengéjét oldalra csúsztattam az enyém mentén, és lendülete miatt tovább futott Leena felé. A két gyerkőc se volt rest, az egyiket mellénél támasztva meg rúgtam odébb, ahova esküdni mertem volna, hogy imént az apja borult. A másik felém ugrott, én pedig levegőben elkapva fél kezét odébb lendítettem. Az gurulva ért földet, és visszafordultam a másik kettőhöz. A gyerek piciny teste szinte azonnal semmivé lett, illetve, inkább egy gőz felhőcskére hasonlító valamivé, és a másodperc törtrésze alatt röppent a világító lakrima felé. Ahogy eltűntek Leenára néztem, aki szinten tanácstalanul bámult rám. Kérdezni sem volt időm, a házakból minden felől újabb és újabb emberek ugrottak elő rövid kardokkal, szablyákkal, lándzsákkal, késekkel. Rövid időn belül körbevettek minket, és mi az egyetlen fényforrásnak (ami egyébként beragyogta az egész várost) oldalt állva harcra készen egymásnak háttal álltunk a gyűrű közepén a kereszteződésben.
- Leena, ugye emlékszel még arra, amit ígértél?
[color=Turquoise- Mire gondolsz?[/color]
- Hát, úgy konkrétan a fércelésre. – szóltam viccelődve, amikor éppen megindult az egész gyűrű felénk.
Az első támadó csapását hárítva villámgyorsan egy másikra kellett figyelnem, ahol szintén kivédtem egy kardcsapást, majd onnan oldalra indítva egy vágást deréktájon mindkét támadó bőrét felszántottam. A kardom viszont nem lett véres, ahogy belőlük se cseppent egy szikrányi sem, egyszerűen köddé váltak, és ellebegtek, a támadók pedig nem, hogy fogytak volna, mintha egyre többen jöttek volna ide. Újabb csapás, újabb hárítás, és egy újabb elgázosodott ember. Kezdtem azt gondolni, hogy nem valóságosak, és talán nincs is mitől félni, nem sebeznek a fegyvereik. Ezen felbuzdulva kicsit kiléptem a biztos talpalatnyi helyről, és támadásba lendültem.
Az előttem állókat kényszerítettem védekezésre. A velem szemben lévő felé emeltem a kardomat, majd meglegyintve, miután az feltartotta a fegyverét védekezésre a mellette lévő csuklyás izmába vágtam az én pengémet. Ahogy az előbbi oldalra kapta a fejét, hogy meglássa mi történt a bajtársával felé csaptam, és a karján csúszott át a fegyverem, újabb gőzfelhőt bocsátva útjára. Megpördültem magamon, és még kettőt küldtem a többi után, amikor egy kés repült a bal bicepszembe. Nem szúrta keresztül, a bőr alatt talán másfél centire ment be, de pont elég volt ahhoz, hogy alább hagyjak a támadással.
- Ez nem ér. – rántottam ki gyorsan a pengét és ordítottam egyet. – A fegyvereik igaziak, ők meg nem! – szívtam a fogam, és újabb kard csapott felém. Jobb kezemben lévő pengével hárítottam, ballal pedig orrba vágtam a fickót, hogy szinte hallottam, ahogy elreccsen a csont benne. Leena egy pillanatra megállt, és a sebemre nézett. – Majd foglalkozunk vele, ha kijutottunk innen. – szóltam, és tovább folytattam a reménytelennek tűnő harcot.
A támadók száma csak nem akart alább hagyni a második tucat gőzzé változtatott fickó/nő/gyerek után sem, és kezdtem azt érezni, hogy valaki szórakozik velünk, amikor pisztolyok dördültek, pengesuhogás hallatszott a szorító gyűrű utolsó soraiból, és egy tucat gőzfelhő indult sprintelve a lakrima felé. A hang újra megismétlődött, és pillanatok múlva Max, és Kaori ugrott be mellénk a gyűrűn belülre. ~Hol van Mei?! – Max és Kaori gondolkodás és szó nélkül tovább csapdosott az emberek közé akik körülöttünk voltak, majd az ösvényen ahol ők is érkeztek egy osztagnyi katona tódult be, azok közül, akiket a táborban is láttam. Ösztönösen emeltem volna rájuk a kardomat, amikor hátat fordítottak, és Max újratöltés közben odakiáltott az egyiknek:
- Tizedes! Tartsa vissza őket! Számítok magukra!
- Meglesz Főnök! Sok szerencsét!
- Gyertek utánam! El kell tűnnünk amilyen gyorsan csak lehet! – mutatott Max egy ösvényszerűségre, és már indult is. Összeszorított foggal kezdtem sprintelni utána, az éppen beszűkülő ösvényt egy pillanatra tovább tágítva, amajd kiérve a szorító gyűrűből egy sortüzet hallottunk mögülünk. Hátranézve láttam, hogy az üldözőink hasra buknak és párává válnak.
Futás közben oldalra pillantottam Kaorira.
- Keresve sem találhattál volna jobb időzítést az érkezésre, Kao-chan. – húztam félmosolyra a számat, majd Leenára néztem. – Minden rendben?
A lány bólintott, nekem pedig Mei jutott eszembe. ~Remélem jól vagy, és nem kapott el ez a banda.~

Leena eleinte kissé ódzkodva halad le, ugyan is miután elkezdte le fele ereszkedni eszébe jutott mi van ha Gabriel fel felé néz. Ettől persze rögtön fülig vörösödött és lélegzett vissza fojtva figyelte Gabriel de nem sokkal később már alig volt valami fény úgyhogy, ha Gabriel akart is volna kukkolni akkor sem tudott volna.
- Itt a vége, vigyázz, de elég közel van az alja ahhoz, hogy ne legyen bajunk, ha leugrunk. – szólalt meg Gabriel. Leena szívéről nagy kő esett le, és gyorsított a tempón. Nem sokkal később Gabriel elengedte a kötelet.
- Gyere, elkaplak! – kiáltott fel hozzá Gabriel. Leena pedig gondolkozás nélkül engedte el a kötelet. Gabriel erős kezei elkapták de Leena egyszerre olyan törékenynek és gyengének érezte magát a vastag és erős karok között. Arca rögtön kigyulladt, szíve pedig annyira hangosan kezdett el dübörögni, hogy biztos volt benne, ezt még a fogadóban is hallják. Már persze ha van valaki ott. Fogalma sem volt, mit kéne tenni így hát csak kukán nézte Gabriel arcát. Végül Gabriel törte meg a kínos pillantott – ami persze számára egyáltalán nem volt kínos – ahogy leengedte Leenát a földre.
- Kösz – mondta halkan majd lámpa után kezdett el keresgélni a táskájában.
Amikor bekapcsolta rögtön a kocsmárost kezdte keresni, de az sehol se volt.
- Mi az isten van itt? – fakadt ki Leena, kezdett egy kicsit végképp besokallni már a renget furcsa dolgodtól. Bár máguskén sok mindent látott már, azért ekkora dózist még sose kapott. A „lyuk” alján nem volt senki és semmi, leszámítva egy öreg és rozsdásodó fém ajtót.
Gabriel hamar túl tette magát a kocsmáros nem létén és az ajtónál próbálkozott, de az hálátlan módon, amit lenyomta a kilincset rá akart dőlni. Szerencsére még időben félre ugrott előle.
„Jesszus milyen hely ez? Egyáltalán minek ide ajtó?” – tette fel magában a kérdést, de választ nem is keresett rá. Gabriel nem sokat vacillálódott a kilincs és az ajtó dolgán, maga mögé dobva elindultak befelé. Leena jobb kezében tartva a lámpást magasra emelte, hogy minél többet lássanak. Egy folyosó állt az ajtón túl, a levegő hideg volt és dohos. Láthatóan az elmúlt időkben senki nem használta, minden tiszta por és mocsok volt. Kis idő múlva Leenát zavarni kezdte a csönd.
- És egyébként te hogy kerültél a klánhoz? – kérdezte Gabrielt.
- Don, meg a csapata éppen egy munkára ment fel a szülővárosomba, amikor banditák támadták meg azt, én köztük voltam, hogy egy személyes ügyet elintézzek, úgyhogy segítettem Donnak, végül is a bandavezért ő tette hidegre és aztán felajánlotta, hogy csatlakozzak a Dragon Fanghez... hosszú sztori, ha lesz, időm elmondom részletesebben, persze csak ha érdekel. – felelte Gabriel. Leena megmaradt a csapat szónál, amikor Gabriel kiejtette a száján éles fájdalom nyílalt a mellkasába, Asmor jutott az eszébe. Végül is régen ők is olyanok voltak, mint egy csapat.
- Don? – kérdezte kíváncsian. - Ő is egy céhtag?
- Aha, bár én se töltök sok időt a céhházba csak akkor vagyok ott, ha melót keresek.
-De milyen csapattal? Neki van külön csapata? – kérdezett vissza újra. Soha nem gondolta, hogy egy céhen belül is vannak külön csapatok.
- Egy maroknyi fegyvermágus, nem hiszem, hogy hivatalosan csapat lenne, inkább csak úgy, mint Mei Meta meg én. Úgymond összeszokott banda. – Leena számára ez egy újabb kés forgatás volt.
- Ti is egy csapat vagytok?
- Aham. Szinte egyszerre lettünk újoncok, és az első küldetésünket is együtt kezdtük.
Úgyhogy a lányok kitalálták, hogy mi lenne, ha egy csapat lennénk. Én meg nem álltam ellent. Főleg, hogy semmi kötöttséggel nem jár a céhtagságon felül. – Gabriel szavai már már könnyeket csaltak a szemébe. Néhány másodpercig csak nézte a földet
- Nem is tudtam, hogy ilyen van. – mondta Leena szomorkásan. Borzalmasan régen vágyott már tásakra, barátokra, hogy ne legyen egyedül. Amikor még élt a családja rengeteg barátja volt, szinte mindenkit ismert a társulatban és nem is volt olyan ember, akit ne szeretett volna. Később ezt az űrt Asmor pótolta számára, de amikor ő is elment teljesen egyedül maradt. Az egyetlen, aki rendszeresen szót váltott vele Carmen volt, de ő inkább idegesítően élte ezt, meg mint boldogítónak. Mintha Gabriel érezte volna Leena szomorúságát.
- Ugyan. Nem hiszem, hogy különlegesebb lenne, mint egy baráti kör. Főleg, hogy még gyakorlatilag újoncok vagyunk mind. - mondta vigasztalóan és legyintett egyet, de Leena szomorúsága nem párolgott el.
- Ja, nem az, csak ez olyan mint a barátság, nem? – felelte mereven a földet nézve. A kérdést inkább magának tette fel, mintsem Gabrielnek.
- Aham, olyasmi. Neked is vannak barátaid a céhen belül nem? Elvégre, te már régebb óta a klánban vagy mint mi. – kérdezte Gabriel.
- Hát – kezdte Leena de egy pillanatra megállt - voltak régen. – válaszolta a padlónak halkan. Fájt kimondania ezeket a szavakat, jeges magány érzése újra szétáradt a testében. Annyi év után még mindig borzalmasan hiányoztak neki barátai. Bár hova is ment azóta sehol nem találta a helyét, mintha csak ténfergett volna céltalanul. Hiába voltak célja, hiába fogadták be a Dragon Fangbe, volt pénze lakása mindene, amire sokan csak vágynak valahogy még sem volt boldog.
- Hogy-hogy csak voltak? – bár Leena nem nézett Gabriel szemébe még is hallotta hangján a meglepődöttséget. Nem tudta erre mit feleljen, jól esett volna neki elmondani mindent, mi történt a családjával, mit tett a Chadrian, hogyan tűnt el Asmor, végre ki önteni a szívét valakinek, de nem tudta. Amikor kinyitotta a száját csak egyetlen egy szó jött ki rajta.
- Meghaltak. – mondta halkan. Fejét lehajtva kullogott továbbra is Gabriel mellett.
- Részvétem... Bocsánat. – felelte Gabriel, néhány percig lehajtott fejel sétáltak egymás mellett csöndben.
- Semmi baj, nagyon rég volt már. – törte meg a csendet Leena. - Azután nem nagyon voltam emberek között, ha Asmor nem megy, el nem jöttem volna vissza az emberek közé. Csak hát muszáj volt... De nem olyan rémes itt mint hittem. – és egy gyenge mosolyt erőltetve az arcára végre fel emelete fejét és Gabrielre nézett.
- Asmor? Ő a sárkányod, ugye? Igaz, hogy az összes sárkány eltűnt? – kérdezett vissza, amitől Leenának leesett az áll.
- Igen, hát azt nem tudom, hogy az összes, csak azt, hogy Asmor eltűnt és ismerek egy másik sárkányölőt is. Azt mondta Ignel is pont az nap tűnt el, mint Asmor. De én meg fogom találni Asmort. – Leena hangjába visszatér a tűz, és most már szemei elhatározottságot tükröztek. Persze ő ebből nem sokat vett észre.
- Helyes. – vigyorgott rá Gabriel. - Én meg segítek, ha gondolod. – Leena teljesen meglepődött Gabriel mondatán, és tágra nyílt szemekkel meredt a fiúra.
- Komolyan?
- Ha szeretnéd. És ha igen, a szavamat adom. – mondta kihúzva magát és kezét Leena felé nyújtotta. Leena egy másodpercig csak nézte Gabriel kezét, nem értette miért. Miért segít neki hiszen még csak alig ismerik egymást, majd azon kapta magát amint teste magától mozogva előre lendíti kezét
. - Köszönöm. – válaszolta piruló arccal. - Ha van valami, amiben segíteni tudok, akkor én is szívesen teszem neked. – mondta miközben megrázta Gabriel kezét. [/color]
- Szerintem bőven elég lesz, ha rendszeresen egyben tartasz miután szétkaszaboltak egy-egy küldetésen. - nevetett. - Magamat ismerve ezt sem úszom meg teljesen ép bőrrel.
- Rendben! – vágta rá vidáman Leena.
Eközben elérték a folyosó végét, ahol egy hatalmas kétszárnyas kapu állt. Leena kíváncsian tapogatta meg a kaput. Tiszta fém volt, de ami még furcsább volt, az előzővel szemben ez az ajtó nem volt rozsdás. Sőt kifejezetten újnak tűnt, mintha nem rég állították volna fel. Leena értetlenül nézett Gabrielre, akinek hasonló gondolatok járhattak a fejében.
Amíg Gabriel lázasan törte a fejét, hogyan is nyithatnák ki az ajtót Leena egyre biztosabb volt abban, hogy más bejáratnak is lenni-e kell. Hiszen amint ők jöttek be egyértelmű volt hogy évek óta nem használták de ez az ajtómás volt, végül Gabriel zökkentette ki a gondolkozásból.
Először kézzel próbálták kinyitni az kaput, de épp hogy csak egy kis résnyire tudták kinyitni és amint elengedték vissza is csukódott.
– Ez így nem megy. Kéne valami, amivel kifeszítjük. – mondta Gabriel. Leena egyet értette vele így hát megfordult hátha talál, valamint amivel kifeszíthetnék az ajtót. De csalódni kellett, mögöttük minden cső és limlom rozsdás volt, percek alatt el törtek volna a nagy nyomás alatt.
– Nincs mese, csinálnunk kell egy emelőt. – közölte Gab. - Magic Sword. - és keze előtt egy mágikus köt megidézve előhúzott egy kardot. Majd a cipőjéből és a kardból eszkábálni kezdett valami kis szerkezetet. Leena nem igazán értette mit csinál.
- Segíts tolni a markolatot! – kérte Gabriel, amikor készlett ő pedig minden erejét beleadva segített neki. Bele telt néhány percbe mire a kapuk kinyitották, de a látvány még ledöbbentőbb volt. Ahogy átpréselték magukat a kapun, egy hatalmas üregbe találták magukat, ami tele volt gépekkel. A gépek nem működtek már, porosan álltak a helyükön, de még így is félelmetes látványvolt Leena számára. Egyáltalán azt sem tudta megérteni minek építenek ilyeneket a föld alá?! Ahogy lassan beindultak egy újabb kapu előtt találták magukat. Hál istennek ezt meg könnyű szerrel kinyitották.
Leena elhűlve meredt a kapu mögötti tájra. Pontosabban a föld alatt fekvő városra amit a kapu rejtett. Minden tökéletesen olyan volt, mint bármelyik más városban a föld felszínén a kivéve hogy ez a föld alatt volt és hiányozott a gyönyörű szép kék égbolt és nap meleg sugara. - Na, ez a nem semmi. – jegyezte meg Gabriel. Leena mellkasában kínzó szorító érzést érzett ahogy végig jártatta tekintetét a városon.
„Borzalmas… hogy lehetett itt egyáltalán élni? Mintha egy hatalmas börtönbe zárnák az embert… „ – ahogy egyre beljebb haladtak a városban ez az érzés csak egyre erősebb és erősebb lett benne. Ha nem munkán lett volna azonnal ki is szaladt volna. Pedig a város teljesen kulturált volt, tiszta és rendezett, mint bárhol máshol. A gondolkozásból néhány fura hang zökkentette ki. Elsőnek beszéd foszlányokat hallott meg, majd kicsit később már lépéseket is hallott. „A rohadt életbe most valaki szívat vagy mi?!” Leena azonnal tett egy bizonytalan lépést oldalra és várta ki fog kilépni a másik utcából. Meglepetésére egy jól öltözött fess férfi és egy nő lépett ki. Láthatóan nagyon jó érezték magukat. „MI VAN??!?!?” – akadt ki Leena. – „ITT MÉG LAKNAK?!” – ekkor kilépett mögülük a két kis gyerek is. Leena tátott szájjal figyelte a jelenetet, most teljesen kezdet besokallni. Leena segély kérően meredt Gabriel hátha ő majd mond valami ésszerű magyarázatot, de Gabriel is ugyan olyan meglepődött volt, mint ő. Ekkor viszont a városlakók észrevették őket. Bár Leena nem számított rá hogy majd teával kínálják őket, de azért azt még sem várta, hogy kardokat rántanak elő a ruhájukból és rájuk támadnak. Ezzel egy időben egy hatalmas lakrima is világítani kezdett a város fölött.
Leena azonnal széllel vonta be mindkét öklét, felkészült a támadásra. Gabrielt vették először célba, de a nő futott tovább Leena felé. Leena előkapta tőrét és szorosan megmarkolva jobb kezében várta nő támadását. Jobb kezében lévő tőrrel megállította a nő pengéjét, és bal lábát kissé hátra csúsztatta, hogy ne essen ki az egyensúlyából, amíg bal kezével egy hatalmas ütést mért a fejére. A nő, mint egy rongybaba száguldott hátra, majd a földön csattant egyet és köddé vált. Mindössze egy világító kis gömb maradt belőle, ami egyenesen a fent lakrima felé száguldott. Leena elképedve nézte, de nem volt sok ideje bámészkodni. A város mondhatni minden házából emberek özönlöttek ki, kardokkal, lándzsákkal törökkel és egyéb vágó eszközökkel a kezükben. Leena reflexből elordította magát.
- Sky Dragon Roar! – és szájából egy hatalmas vízszintes hurrikán tört elő, de nem sokat ért el velük. Hiába talált el vagy tíz embert a támadás az ő helyükre jöttek újak.
Gabriel és Leena egymásnak háttal állva védték egymást, néhány másodperc alatt a tömeg egy kisebb gyűrűbe zárta őket.
- Leena, ugye emlékszel még arra, amit ígértél? – kérdezte Gabriel. Leenát kissé meglepte a kérdés.
- Mármint mire gondolsz?
- Hát, úgy konkrétan a fércelésre. – felelte viccesen.
Leena akart válaszolni, de nem marad rá ideje. A támadó sereg azonnal meg rohamozta őket. Elsőként egy magas nő támadta Leenát, kezében hatalmas szabja virított. Egyenesen Leena felé szúrt, ami elől Leena ballra tért ki majd egy lépéssel a nő előtt termett és erősen rá szorított jobb kezével a kard markolatára és széllel bevont öklével a nő mellkasára ütött. A nő azonnal köddé vált, de helyére jött másik. Leena hátrált, amíg el nem érte újra Gabriel hátát, tőrét maga elé tart blokkolt egy balról érkező szúrást, akar végig szalad tőre pengéjén. Támadója azonnal újra szúrt kardjával Leena pedig bal karjával ütötte meg a pengét. Az idős ember kezéből kisesett a kard majd Leena elé ugrott és mellkason szúrta a férfit. A következő támadás jobbról érte és túl gyors colt ahhoz, hogy kivédje. A férfi katanával támadott és egyenes Leena bal karjába mélyesztette a pengét. Leena fájdalmasan szisszent fel, majd rá markort a katana közepére és egyetlen roppantással ketté törte fás részét.
- Sky Dragon Claw! – ordította és három mély vágást ejtett férfi mellkasán, amitől az köddé vált és apró kis fénygömb formájában indult meg a lakrima felé.
Leena kicsit pihegve fordult meg következő támadója felé, aki épp akkor sújtott le hatalmas pörölyével. Leenának pont annyi ideje maradt, hogy kilépjen a kalapács elől, de érezte annak hatalmas erejét ahogy a földbe csapódik. A férfi diadal ittas mosollyal nézet rá.
„ Na ne bízd el magad kretén!” – szólalt meg magában Leena. A férfi már emelte is fel újra a kalapácsot, amikor Leena össze húzva magát előtte termett és egy jobb öklével a egyenesen a férfi gyomor száját ütötte meg.
- Sky Dragon Fist! – a férfi egy pillanatra megállította a kalapácsot majd hátra tántorodva eldőlt magával húzva pörölyét.
- Ez nem ér! A fegyvereik igaziak, ők meg nem! – szólalt meg Gabriel, amikor Leena hátra pillantott látta a bicepszén lévő vágást, de nem tudott válaszolni. Még fel sem állt teljesen amikor észre vette a bal oldalt a felé támadó férfi kardját . Azonnal maga elé kapta tőrét és pengéjén megállította a kard hegyét, azonnal látta az így nem lesz jó. A félig guggoló pózban nem tudta rendesen megtartani az egyensúlyát, és a férfi előnyben van vele szemben. Leena kitolta jobb lábát oldalra, és úgy kezdte el visszanyomni a kardot. A férfi váratlanul kifordult jobbra és meg lengetve kardját egyenesen Leena fejére célzott. Leena egy gyors bukkfencel tért ki a támadás elől és a férfi előtt teremve hasba szúrta őt tőrével. Ugyanakkor nem vette észre a felé tartó nagy darab buzogányos férfit, aki abban a pillanatban, hogy Leena felállt meglendítette buzogányát és a szöges gömb teleibe találta Leena jobb bordáit.
Leena érezte, ahogy a testében lévő levegőt kiszorítja az ütés, a szögek bele vájódnak a húsába és bordái éles reccsenéssel adják meg magukat. A földön végig csúszva vissza ért Gabriel háta mögé. A nagydarab férfi röhögve indult meg felé, Leena álló helyzetbe küldötte magát, de érezte, hogy így nem fog sokáig harcolni már. A törött bordák miatt, nehezen vette a levegőt, és jobb oldalán a vér is folyt, bár nem túl erősen de a sebek minden mozdulattal egy kicsit tovább nyíltak. Minden mozdulatot éles fájdalom kísért. Mindkét öklét széllel bevonva várta a férfit, majd amikor az már elég közel került Leena támadott.
- Sky Dragon Heavy Blade! – ordította, mire alkarjairól két nagy szélpenge vált le, és végig hasítottak az ellenség táborán.
Leena pihegve állt Gabriel háta mögött, minden erejével következő támadójára összpontosított. Ekkor viszont puskák hangja törte meg a csata zajait, pillanatok múlva Max és Kaori törték át magukat a gyűrűn nyomukban egy osztagnyi katonával. „MI VAN?! – akadt ki Leena – MÉG ŐKET IS LEKELL GYŰRNI?!”
Ekkor viszont Max hátra szólt az egyiknek.
- Tizedes! Tartsa vissza őket! Számítok magukra!
- Meglesz Főnök! Sok szerencsét!
- Gyertek utánam! El kell tűnnünk amilyen gyorsan csak lehet! – Leena csak pislogott Maxre. „Hogy mi van? Most már velünk vannak? Gyáááhá van valaki rajtam kívül aki érti ezt?” – tette fel a költői kérdést magában, de nem adott hangot érzelmeinek. Most minden erejével a futásra kellett koncentrálnia. Éppenséggel hogy kiértek a támadók gyűrűjéből.
-Keresve sem találhattál volna jobb időzítést az érkezésre, Kao-chan. – szólt oda Gabriel Kaorinak. – Minden rendben? – fordult Leena felé, aki hálát adott magában, hogy Gabriel nem a sebesült oldalán fut, így nem látja véres ruháját. Szerette volna az mondani hogy igen, de érezte ez most meghaladja a képességeit, helyette inkább csak bólintott és igyekezet a futásra koncentrálni ami egyre nehezebben ment neki. A fájdalomtól kezdet előtte sötétedni a világ, és egyre hangosabban kapkodta a levegőt.
Még egy kicsit, még egy kicsit… „biztatta magát Leena.

Az esőcseppek koppanása és a tűz ropogása szépen lassan álomba ringatott, mikor hirtelen megváltozott valami. Az ásatási terület felől egy alagútból talán, különös zajok szűrődtek ki. Emberi lépések és halk beszéd visszhangját sodorta felém a szél.
- Kate, kelj fel! - szóltam a lánynak, miközben gyengéden megráztam a vállát - Valaki vagy valakik vannak a közelben. Oda kell mennem...
- Hagyjál... nem megyek sehová... - mondta a lány, miközben a szemét dörzsölte.
- Rendben, te tudod... De ha itt hagylak egyedül, arra a sorsra fogsz jutni te is, mint szegény Shiro. Ha velem maradsz, több esélyed van a túlélésre...
Fájt, hogy a fiú halálát kellett említenem, de más lehetőséget akkor nem láttam. Kate tekintetében valami hirtelen megváltozott. Rettegés és magány tükröződött szemeiben. Miközben magára vette száraz, meleg holmijait, remegett, pedig a tűz andalító hőt árasztott magából. Eközben gyorsan átnéztem a sátrat, hátha találok valami hasznosíthatót, s találtam is két mágikus lámpát.

Régi bányaszerű járatokon haladtunk keresztül. Kate mellettem jött és belém kapaszkodott. Minden apró neszre felkapta a fejét, aminek eredményekét sokszor megbotlott egy-egy talajhibában, és ilyenkor nekem kellett megfékeznem esését. Már egészen megszoktam a nehézkes haladást, mikor egy fordulónál egy tökéletesen kivitelezett, újszerű járatra bukkantunk. Lassú tempót diktáltam, nem akartam, hogy meglepetés érjen minket. Végre kiértünk a fényre, amit meglehetősen furcsálltam, ugyanis biztos voltam benne, hogy végig lefelé haladtunk, a föld mélyére. Még nagyobb meglepetés ért, mikor szemem hozzászokott a fényhez, és egy teljes város látványa tárult elénk, s hogy rosszabbítsák a helyzetet, egyenruhás rendőrök szegezték ránk pisztolyaikat.
- Bújj mögém Kate, és ha jelzek, fuss vissza a barlangba! - mondtam neki, miközben lassan elkezdtem noszogatni. Ekkor fegyverropogás hangja ütötte meg a fülem a hátam mögül és a rendőrök holtan rogytak össze, de mielőtt elérték volna a földet, porrá váltak, s felhőként suhantak el egy hatalmas lakrima irányába, mely a fényt árasztotta magából, s amit én is csak most vettem észre.
- Ez meg...? - nem sikerült befejeznem a mondatot, mert hirtelen Shapiro bukkant fel mellettem, kezében két füstölgő csövű pisztolyával.
- Eljött a cselekvés ideje! A társaid életveszélyben vannak, ezért nem rejtőzhetünk tovább! – szólt, és rohanásba kezdett, majd intett, hogy kövessük.
Nem állt szándékomban ellenállni, ha a társaimat fenyegeti a baj, nem ácsoroghatok itt kétségek közt, tétlenül. Kate-et karjánál megragadva eliramodtam megmentőnk után, s csak ekkor vettem észre, hogy tíz egyenruhás katona követ minket. Ugyanazokat a ruhákat viselték, mint azok, akik a táborban támadtak ránk. ~ Akkor tényleg Shapiro emberei voltak... De most miért állnak a mi oldalunkon? ~ Shapiro otthonosan mozgott a városban, határozottan fordult be a kis utcákon, így csakhamar oda is értünk úti-célunkhoz.

A csata színhelyén Gab és Lenna egy nagy adag dühös embertömeggel álltak szemben. A harcból kiút nem volt, látszott, hogy két társam sarokba van szorítva. Shapiroval az élen befúrtuk magunkat a támadók sűrűjébe. Ő és a katonái hezitálás nélkül lőttek a felfegyverkezett polgárokra, így én is bevetettem magam a harcba.
- Táncolj, Kagura! - suttogtam magam elé rituálisan, miután nemsokára megjelent kezemben szeretett katanám. A célom az volt, hogy társaimat kihúzzam a bajból, ám nem feledkezhettem meg Kate-nek tett ígéretemről sem, így most az ő védelmére összpontosítottam. Azok, akiket kardom vágása, vagy a katonák lövése ért, a rendőrökhöz hasonlóan porfelhővé váltak, és valamilyen furcsa módon a "lelkük" füstgomolyként indult meg a lakrima felé, mely a föld alatti város fényét adta. Egy feldühödött asszony a karomba vágott egy konyhakést, de szerencsére nagyobb sérülés nem ért, tekintve, hogy a körülöttem tevékenykedő katonák kifejezetten jól végezték dolgukat. Végre ott álltunk társaim mellett.
- Tizedes! Tartsa vissza őket! Számítok magukra! – szólt Shapiro az egyik katonájának, miközben újratöltötte fegyvereit. Tehát akkor valószínűleh ő nem fegyvermágus, pedig eleinte ez a gyanú is élt bennem.
- Meglesz Főnök! Sok szerencsét! – válaszolt egy fiatal tiszt, s széles mosolyra húzta a száját.
- Gyertek utánam! El kell tűnnünk, amilyen gyorsan csak lehet! – szólt felénk megmentőnk, miközben egy megtisztított utcára mutatott.
Rohantunk. Kate szerencsére még mindig a nyomomban volt, a félelem erőt adott neki a futásra. Társaimmal egymás mellett futottunk, örültem, hogy végre mindenkit biztonságban tudhatok.
- Keresve sem találhattál volna jobb időzítést az érkezésre, Kao-chan. - szólt felém Gab, mire egy kicsit elpirultam. Nem az én érdemem volt az időzítés, és a munka java részét is Shapiro katonái végezték, de mégis jól esett, hogy fegyvermágus társamnak feltűnt jelenlétem.
Egy zsákutcába érve Shapiro bevezetett minket egy épületbe, ahol végre nem hallottuk a csatazajt és megpihenhettünk. Amíg mi pihentünk, Max bejelentette, hogy elmegy élelmet keresni, és magunkra hagyott minket.

Max vezetésével egy néptelen házban húzták meg magukat. Leena az utolsó pár lépést már támolyogva tette meg, a levegőhiány teljesen kikészítette. A házba belépve a falnak vetette hátát és leült a földre.
„Össze kell szednem magam!” – mondta és szemét becsukva koncentrálni kezdett. „ Négy bordám megrepedt és kettő eltört.” – mondta magában, tudta, hogy levegőre van szűksége ha meg akarja magát gyógyítani, így hát egyre mélyebben és mélyebben lélegzet. A gond csak az volt, hogy mindent áporodott poshad levegő itatott át, amitől azonnal felfordult a gyomra. Undorodott tőle, és érezte az ereje sokkal lassabban tér vissza. Észre sem vette ahogy Gabriel fölé görnyedve figyeli, csak akkor nézett fel rá amikor már Max is ott volt.
- Minden rendben? – kérdezte Gabriel kissé aggódva.
- Persze, nincs semmi baj. Mindjárt jobban leszek! – felelte Leena, nem akart senkinek gondot okozni, főleg nem nyűg lenni társai hátán egy ilyen helyzetben. Ugyanakkor végig szemlélte tüzetesen Gabrielt is, sérüléseket keresett rajta de a bicepszén kívül nem látott semmit.
- Hát pedig nem úgy nézel ki! – jegyezte meg Max. Leena erre már nem válaszolt semmit, ugyan is tudta az arcán lévő fájdalom mindent elárul. Kezét törött bordáira tette és gyógyítani kezdte magát. Max kissé éttelenül figyelte ahogy Leena tenyere alól halvány kék fény szűrődik ki, de nem sokáig vacillálódott.
- Elmegyek valami kajáért! – szólt mikor felállt és azzal már indult is.
Leena Kaoirit kereste a szobában, tudni akarta, hogy neki nincs e semmi baja. Nagy kő esett le a szívéről amikor látta minden rendben van vele.
Leena halkan pihegve gyógyította tovább törött bordáit. Nem akarta teljesen begyógyítani sebét, tudta még lesz egy két kemény csatájuk amíg kijutnak innen, úgyhogy tartalékolni kellett ereét tekintve hogy az itteni levegő nem éppen volt használható számára. Amikor már a csontok a helyükön voltak megszüntette a varázslatot, most már a szűrő fájdalom nem fogja akadályozni, a seb fájdalma pedig elviselhető volt számára.
- Úgy látom, nem csak ti vagytok az egyetlen hívatlan vendégek errefelé! – szólalt meg hirtelen egy ismerős hang az ajtó felöl. Max volt az és egy nem éppen finom mozdulattal rúgta be az ajtót maga előtt. Leena nem értette mire felmondja ezt, de aztán meglátta Murkha-t aki több sebből is vérzett. Murkha alig volt magánál, Max félig ájult állapotban húzott maga után. Leena azonnal oda sietett a sebesült mellé, és azonnal látta, hogy itt baj van. Testén két szúrás volt, az egyik a bal vállán, a másik viszont a jobb combján. A második szúrás közvetlenül az artéria mellett volt, és mivel a seb erősen vérzett valószínűleg meg is sérthette. Leena hálát adott Murkha helyett is az égnek hogy nem találta el egyenesen az artériát a vágás mert akkor bizony már nem élne. Miközben Leena gyógyítani kezdte Murkha combját Kate is oda sietett, és könnyektől küszködve ébresztgetni kezdte.
- Apa! Apa! Térj magadhoz, kérlek! – zokogta, Leena álla pedig a földig zuhant. „APA?!” – akadt ki magában.
- Nem megbeszéltük, hogy ezt titokban tartjuk a végéig? – szólt vissza az öreg, gyenge elhaló hangon. Leenát bár meglepte, hogy az öreg beszél megmakacsolta magát és újra a sebekre koncentrált. Tudta, hogy ezeket se lesz ereje begyógyítani teljesen de az életveszély mindenképpen elkellett hárítania.
- Hát ez remek! Hány idegenre számíthatunk még a városban? – szólalt meg morogván Sharipo amint az egyik szekrénynek támaszkodott. Leenának kedve lett volna vissza szólni neki, hogy neki meg az emberinek is köszönhetik egyrészről az itt tenni kényszerült látogatásukat de inkább vissza fogta magát. Ha nincs Sharipo Gabriel és ő még mindig a tömegben harcolnának, vagy lehet már meghaltak volna. Leena érezte ahogy ereje megint kezd megcsappanni, és nem sokkal később pihegve tért vissza a fal tövébe.
- Egyébként hogyan kerültetek ide? – kérdezte Sharipo.
- Rajtunk kívül még egy mágus lehet idelent, egy fegyvermágus, hogy pontos legyek, ott volt velünk a kocsmában, amikor ebédeltünk. Amikor lejöttünk a kútba nem volt velünk, lehet, hogy talált valami bejáratot, ahogyan Kaori is. Aztán volt velünk még hat régész, de Dr. Colemant az embere elrabolták, még azelőtt, hogy találkoztunk. Kate velünk jött, ahogy látja, tehát a többi négyre lehet számítani. – magyarázta Gabriel.
Ekkor viszont Kaori, közben szólt és lemondta, hogy Shirot megölték, még a táborban találták meg a holtestét.
- Miután találkoztunk mi a kocsmárossal maradtunk a kocsmában megpróbáltuk meg tudni mit látott, de teljesen sokkos állapotban volt... – mesélte, de itt meg kellett állnia egy kicsit levegőzni - kiugrott az ablakon és egyenesen a kútba esett de amikor le értünk már sehol se találtuk. Fogalmam sincs mi lehet vele. A kút alján talált ajtón át jutottunk el ide... – mondta.
- Aztán megtaláltuk a kaput a városba, felfeszítettük, és elkezdtük felderíteni. – folytatta Gabriel - Azt hittük valami elhagyatott hely, vagy hasonló, aztán az egyik sarkon találkoztunk egy házaspárral meg két gyerekkel, akik azonnal nekünk estek. Aztán sorban jöttek a többiek, a többit pedig tudják. – fejezte be végül Gabriel.
- Hm… Érdekes, de a lényeg hogy minél előbb vissza kell térnetek a felszínre, számotokra ez a hely egyet jelent a halállal. Az is csoda, hogy nem találtak még eddig ránk, de szerintem az a két lejárat amit használtatok őrizve van. – mondta elhallgatott. Arcán mély barázdák jelezték, hogy épp a fejét töri hogyan tovább.
- Szerintem én elindulok szétnézek a városban.– mondja kis idő után. – Jön valaki? – kérdezte. Kate- éknek arcukra volt írva a válasz, bárhova mentek volna csak a vissza az örült fegyveres polgárok közé nem. Leena úgy fent nem volt használható állapotban.
Miután Max eldúlt a csendet Murkha törte meg.
- Végünk van – kezdte elgyengült hangon – és az egész országnak is!
- Ezt meg hogy érti? - kérdezett vissza Leena.
- Hendricks teljesen megörült, azt tervezi az egész város az uralma alá hajtja, és a polgárokból egy halhatatlan hadsereget akar létre hozni.
- Hát ez egyre jobb lesz. – jegyezte meg Gabriel.
- De hogyan akarja az uralma alá hajtani a várost? – kérdezte Leena.
- Nem tudom, valami nagy mágikus kristályról beszélt… - mondta és arcát a kezébe temette.
- Hát akkor el kell pusztítani. – vonta le egyszerűen a következtetést Gabriel.
- Egyetértek. – tette hozzá Kaori.
- Hát akkor induljunk. – állt fel Leena. – Remélem Sharipo emberei kellő képen lefoglalják őket.
- Várj már Leena, te tudod hol van a Lackrima? – kérdezte Gabriel.
Leena megtorpant és visszanézett. A kérdés jogos volt. Fogalma sem volt róla hova kell menni.
- Elég feltűnő szerintem. – jegyezte meg Kaori.
Mivel Leena és Gabriel ezzel egyetértettek meg is indultak. Óvatosan minden sikátor szélén kilesve haladtak, hogy lehetőleg a legkevesebb ellenséggel keljen elbánniuk. A lakrima szinte mindenhonnan látható volt, ezért az útirány nem okozott nekik problémát. Leena közben majdnem teljesen visszanyerte erejét.
A lakrima egy templom toronyban volt, Leenaáék már nem jártak messze amikor öt fegyveres őrbe botlottak. Őket sajnos sehogy nem tudták kikerülni, így hát maradt a szépen csendben való hidegre tétel. Gabriel intett a két lánynak hogy csak akkor támadjanak, ha jelez, és felmászott egy kiálló gerendára. Leena amint meglátta megidézett kardját tudta mi a terv.
Gabriel ledobta kardot a földre, amitől az örök rögtön felé fordultak. Leena és Kaori ekkor rontottak rájuk. Gyorsan és halkan kellett elvégezniük a dolgot így hát Leena egy mozdulattal a legközelebb lévő őrnél termett és száját befogva ütötte le. Amint a férfi eszméletlen lett maga elé rántva fordult jobbra ahol egy magas fiú állt lándzsával a kezében. Leena pajzsként használva az ájult férfit felfogta a lándzsa szúrását vele majd jobb kezével megragadt a lándzsát és oldalra rántotta. A fiú ettől egyensúlyát vesztve dőlt Leena felé, aki bal térdével hatalmas erővel rúgta orrba, de még mielőtt felordíthatott volna fájdalmában, bal öklével hatalmas ütést mért tarkójára.
Miután mindannyian végeztek ellenfelükkel, a templom felé vették az irányt. A torony bejáratát sikeresen elérték, de eközben újabb hívatlan vendégeik akadtak.

Újdonsült idegenvezetőnk ezen az elásott Isten talpa alatti helyen egy félreeső házba vitt minket, ahol meghúzhattuk magunkat. A karomon lévő sérülés lüktetett, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, és igyekeztem a fájdalmat kirekeszteni, sikerrel. Leena viszont koránt sem örülhetett ennyire a szerencséjének, az oldala súlyosan megsérült, és mindezt csak akkor vettem észre, amikor már bent voltunk a házban, és ő a falnak dőlve zihált.
Aggódva közelebb siettem, és fölé görnyedve próbáltam vizslatni mi lehet a baja, s mivel az oldalán találták el, valószínű, hogy a bordái zúzódtak, vagy talán törtek is. A felszíni sérülések ellátásban van gyakorlatom, talán ha végtagja lenne sérült még sínbe is tudnám tenni, de így… Csak bízni tudtam abban, hogy a Dragon Fang égi sárkányölője nem csak mást tud megreparálni.
- Minden Rendben? – bukott ki végül a kérdés, amikor észrevette, hogy őt vizslatom.
- Persze, nincs semmi baj. Mindjárt jobban leszek! – szólt, én pedig ráhagytam, ha valaki rendbe tudja hozni azt a sérülést, akkor az ő, és ha ő azt mondja, rendben lesz, akkor úgy is lesz.
- Hát, pedig nem úgy nézel ki! – mondta Max, s közben Leena a sérülését kezdte gyógyítani a megszokott, halványkék színű fény kíséretében, de nem válaszolt neki, gondolom, elég koncentrációt igényelt a mágia folyamata ahhoz, hogy ilyen semmiségeken ne akadjon fent.
- Elmegyek valami kajáért! – szólt a kétpisztolyos, azzal kilépett az ajtón, magunkra hagyva minket. Jómagam leszakítottam egy csíkot a köpenyem végéből, és azzal kötöttem el a sebet, tekintve, hogy a vérzés már elállt, már csak attól kellett megvédenem, hogy telemenjen porral. Kedvem lett volna kicsit faggatni a másik fegyvermágust és a diáklányt, hogy hogyan kerültek ide, de inkább békén hagytam őket, főleg Kate-et, nem látszott rajta túl sok nyugalom, és türelem ahhoz, hogy mesélni tudjon. Talán, ha valamivel nyugodtabbak lesznek, a kedélyek kifaggatom Kaorit a dologról.
Egy időbe beletelt, mire Max újra felrúgta az ajtót, és maga mögött bevonszolta az öreg Murkhát. A fickó nem volt túl jó állapotban, két szúrás is volt a testén, amikhez képest az én sérülésem úgyszólván karcolás volt. Leena azonnal ott termett mellette, Kate-el egyetemben, aki érdekes módon szólította az öreget, mégpedig, Apának. Fel sem tűnt volna, hogy rokonok, nem, hogy egyenesen apa és lánya. A lányról túl keveset tudtam, és talán nem is gond, de az öreg természete valahogy idegen volt a lányéhoz. Biztosan az anyjára ütött, vagy hasonló. Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy Leena bevetette a gyógyító erejét az idős emberen újra, habár még az ő sérülései se voltak teljesen rendben, legalábbis, a folytonos mozgással folyamatosan grimaszra erőltető érzés nem ezt sugallta. További érdekesség az említett apa-lánya kapcsolatról, hogy az apa le is torkolta az utódját azzal, hogy elvileg megbeszélték, hogy nem mondják el senkinek a dolgot. De miért, miért kellett titokban tartani a dolgot? Talán Hendricks keze van az ügyben? Nem engedte volna el mindkettejüket az ásatásra, ha ez így van? Mondjuk, Colemanből inkább kinézem, de őt hála a jó istennek, - már ha létezik - őt már nem kell megtűrnünk, s remélhetőleg ha elő is kerül, többet nem látom. Bár, ha nagyon muszáj, amíg kifizet minket. mosolygok neki egy szépet, amit zsebre tehet, és köd előttem köd utánam. Rühellem a fajtáját.
- Hát ez remek! Hány idegenre számíthatunk még a városban? – szólt mogorván Max, miközben az egyik szekrényt támasztotta be oldalról, nehogy felboruljon a szegény szerkezet. Kissé irritált a beszólása, de igazándiból nem nagyon tudtam, vagy akartam rá figyelni. Megmentett minket, na és? Előbb utóbb azok a dögök is biztos, hogy elfogytak volna, vagy leléptünk volna előtte. Elvégre, Leena tud repülni, és tud akkorát ütni is, hogy elrepüljek a városfalon kívülre, és ez sajnos tapasztalat. Lényegtelen, a társaság tagjai nem nagyon akartak bármit is mondani, úgyhogy úgy döntöttem, elkezdem a magyarázatot.
- Rajtunk kívül még egy mágus lehet idelent, egy fegyvermágus, hogy pontos legyek, ott volt velünk a kocsmában, amikor ebédeltünk. Amikor lejöttünk a kútba nem volt velünk, lehet, hogy talált valami bejáratot, ahogyan Kaori is. Aztán volt velünk még hat régész, de Dr. Colemant az embere elrabolták, még azelőtt, hogy találkoztunk. Kate velünk jött, ahogy látja, tehát a többi négyre lehet számítani.
Aztán Kaori is megtörte a csendet, és Leena ékelte be a következő részletet:
- Miután találkoztunk mi a kocsmárossal maradtunk a kocsmában megpróbáltuk meg tudni mit látott, de teljesen sokkos állapotban volt... – mondta szaggatottan, és itt meg is állt egy kis szuszt gyűjteni.- kiugrott az ablakon és egyenesen a kútba esett de amikor le értünk már sehol se találtuk. Fogalmam sincs, mi lehet vele. A kút alján talált ajtón át jutottunk el ide...
- Aztán megtaláltuk a kaput a városba, felfeszítettük, és elkezdtük felderíteni. Azt hittük valami elhagyatott hely, vagy hasonló, aztán az egyik sarkon találkoztunk egy házaspárral meg két gyerekkel, akik azonnal nekünk estek. Aztán sorban jöttek a többiek, a többit pedig tudják. –fejeztem be a mondókámat, s ezzel a részemről ismert sztori végét is.
- Hm… Érdekes, de a lényeg hogy minél előbb vissza kell térnetek a felszínre, számotokra ez a hely egyet jelent a halállal. Az is csoda, hogy nem találtak még eddig ránk, de szerintem az a két lejárat, amit használtatok őrizve van. – gondolkodott el a seriffnek szánt, nem tudom mivé lett fickó, majd újra folytatta mondókáját: - Szerintem én elindulok, szétnézek a városban. Jön valaki?
Ha Leena nem lett volna lesérülve mentem volna, de így kötelességem a klántársam mellett maradni, főleg, hogy meg is ígértem neki az ide vezető úton. Max megvonta a vállát, és elindult a városba, majd ahogy bezárta maga mögött az ajtót a földön fekvő Murkha kezdett pánikolásba.
- Végünk van! És az egész országnak is!
- ezt meg hogy érti? – kérdezte Leena, aki éppen a sebét fércelte.
- Hendricks telejsen megőrült, azt tervezi, hogy az egész várost az uralma alá hajtja, és a polgárokból egy halhatatlan hadsereget akar létrehozni.
- Hát ez egyre jobb lesz. – szóltam közbe. Ejj, ha itt lenne Mei már rég cafatokra szedtük vagy lőttük volna az egész csürhét, és térdig gázolnánk a belső szervekben.
- De hogyan akarja az uralma alá hajtani a várost? – tért a tárgyra Leena.
- Nem tudom, valami nagy mágikus kristályról beszélt… - takarta el az arcát, de ez az információ magából adta a tervet is.
- Hát, akkor el kell pusztítani. – tettem hallhatóvá gondolataimat, amire Kaori helyesléssel válaszolt.
- Hát, akkor induljunk. – állt fel Leena is. – Remélem Saphiro emberei kellő képen lefoglalják őket. – úgy beszélt, mint aki tudja, hogy merre, mit, és hogyan, pedig dehogy.
- Várj már Leena, te tudod, hol van a lakrima? – kérdeztem meg végül az éppen elmenni készülő Leenát, aki erre megtorpant, megfordult, és nem mozdult.
- Elég feltűnő, szerintem. – jegyezte meg Kaori, és belegondolva tényleg pofon egyszerű, az a világító akármi, amibe visszatértek a lelkek. Annak kell lennie. Az utcára kiérve már látszott a célpont, az egyetlen akadály köztünk és közte csupán az egész város volt, és az is leküzdésre várt, úgyhogy nem is vártunk tovább, nekivágtunk annak megközelítésének. A kardomat megidézve a csapat előtt haladtam jó tíz, tizenöt méterrel, halkan, de gyorsan lépkedve, kihasználva, hogy a csizmám talpa bőrből készült, és alig ver zajt. Kardommal a kezemben minden sikátort és utcát előre végigpásztáztam, hogy a többieknek ne legyenek gondjai, és reméltem, hogy akcióra is sor kerül. A legvégén be is teljesült a dolog, egy fegyveres csapattal találtuk szembe magunkat.
Intettem a mögöttem haladóknak, hogy azonnal támadjanak, ha jelt adok, és azzal fel is másztam a katonák mögötti kerítésre. Megvártam, míg mindkét lány elég közel kerüljön ahhoz, hogy a jel megadásakor támadásba lendüljenek, aztán célba vettem az egyik őr fejét, és a kardom markolatával csaptam homlokon.
- Hu! – szóltam, mire a két lány két oldalról közrefogta az őröket, és mielőtt magamhoz hívtam volna a kardomat nem volt miért.
Innentől szabad volt az út a lakrimáig, legalábbis, amíg el nem értük az épületet, ahol tartották…

A házban végre sikerült felmérnem az oldalunkat ért veszteségeket. Gab és Leena durván megsérültek, főleg a lány állapota tűnt súlyosnak. Meit viszont nem láttam sehol, de ezen egyelőre nem volt időm aggódni. Kate is kezdett megnyugodni, ám látszott rajta, hogy valami még mindig nincs rendjén nála. Hát persze, hogy is lenne, elég szoros helyzetből húzott ki minket Max, és még így sem vagyunk biztonságban.
- Minden Rendben? – kérdezte Gab aggódva a lánytól. Nem ismertem a lányt, de úgy tűnt, nem kifejezetten aggódik maga miatt.
- Persze, nincs semmi baj. Mindjárt jobban leszek! – válaszolta Leena. Kicsit furcsálltam a dolgot, de nem ismertem a lány mágiáját, így arra gondoltam, hátha van valami varázslata, ami segít neki túlleni a dolgon. De arra, ami következett, nem számítottam.
- Hát, pedig nem úgy nézel ki! – szólt közbe Shapiro. Leena kezei ekkor kék fénnyel ragyogtak fel, és sebei fölé tartva őket, mágiát idézett rájuk. Úgy tűnt, mintha sérülései lassacskán begyógyulnának.
- Elmegyek valami kajáért! - monda MAx, és elsietett a szobából. Gab is elkezdte ellátni a sérüléseit.

Max nem sokkal később visszatért és magával hozta a szörnyű állapotú Murkhát is. Több szúrás is volt rajta, és aggódva rohantunk oda hozzá, hogy támaszt nyújtsunk az elesett öregnek. Kate különösen heves reakcióval fogadta a jövevényt.
- Apa! Apa! Térj magadhoz, kérlek! – mondta a lány neki zokogva.
- Nem megbeszéltük, hogy ezt titokban tartjuk a végéig? – válaszolt neki az öreg, és végre magához tért, s kinyitotta szemeit. Ez kifejezetten furcsa társalgásnak tűnt elsőre, hisz alig hasonlítottak egymásra. De akkor vajon hol lehetnek a többiek? Shiro már halott, Hendricks és a csendes társunk hollétéről azonban semmit sem tudunk. És persze Coleman sincs meg, de ő valószínűleg Shapiro kezében van, ha jól emlékszem a fogadóban elhangzottakra.
- Hát ez remek! Hány idegenre számíthatunk még a városban? - zsörtölődött Max ezzel félbeszakítva gondolatmenetemet. Nem voltam benne biztos, hogy megbízhatunk benne, de azért mégis megmentett minket... Végül Gab törte meg a csendet a magyarázatával, majd én is beszámoltam a velem történtekről és Shiro el halálozásáról. Megtudtam, hogy Mei eltűnt, ami nem volt egy jó előjel, és az sem volt biztató, amit itt lent megtapasztaltunk. Az új információk birtokában Max úgy döntött elkezd nekünk menekülési útvonalat keresni, és mivel senki sem akart társául szegődni, egyedül indult útnak. Amint távozott, Murkha magához vette a szót.
- Végünk van! És az egész országnak is!
- ezt meg hogy érti? – kérdezte Leena miközben a férfi sebeivel foglalkozott.
- Hendricks telejsen megőrült, azt tervezi, hogy az egész várost az uralma alá hajtja, és a polgárokból egy halhatatlan hadsereget akar létrehozni.
- Hát ez egyre jobb lesz. – szólt közbe Gab.
- De hogyan akarja az uralma alá hajtani a várost? – kérdezte Leena a tárgyra térve.
- Nem tudom, valami nagy mágikus kristályról beszélt… - mondta miközben arcát a kezeibe temette.
- Hát, akkor el kell pusztítani. – mondta Gab. Egyetértettem vele, ez a lakrima lehet minden bajunk forrása.
- Hát, akkor induljunk. – szólalt fel Leena indulásra készen – Remélem Saphiro emberei kellő képen lefoglalják őket.
- Várj már Leena, te tudod, hol van a lakrima? – kérdezte Gab.
- Elég feltűnő, szerintem. - mondtam. A város központja volt, így nem gondoltam, hogy nehéz lenne odatalálni. Nem késlekedhettünk.

Szűk sikátorokon rohantunk keresztül, sokáig senkivel sem találkoztunk, majd egy kisebb csetepatéba keveredtünk néhány helyi fegyveressel. Gab irányításával hamar lerendeztük a dolgot és egy karcolás nélkül megúsztuk. Egy kardidézésnél és néhány suhintásnál többre nem volt szükség. Ezután már szerencsénkre tiszta volt az út egészen addig, amíg elértünk a lakrimáig.




[Bocsi a rövid posztért, alkotói válságot élek át...]

A templom hatalmas kétszárnyú ajtaját elérve máris fogadóbizottságba botlottunk, mégpedig egy ismerős fickó személyében. Háttal álltak nekünk, amikor odaértünk, de azonnal megfordultak, és a középen lévőben pedig Hirdot, az egyik régészt ismertem fel. Nem tán ő is ki akar jutni ebből az átkozott helyről? De honnan mellé az öt fickó?
- No lám! Azt hittem az öreg Murkha után nem lesz több látogatónk. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök nektek! – húzta széles mosolyra a száját, és kardot rántott. - Most viszont ideje meghalnotok!
A két lány azonnal nekik ugrott volna, de két oldalra kitárt karjaimmal megfogtam őket.
- Ne, menjetek felfelé, ezeket elintézem én. Magic Sword. –szólítottam magamhoz egyik legjobb barátomat.
- Nem lesz sok? – kérdezte Kaori, végigmérve a hat ellenfelet.
- Nem. Hirdo elárult minket. Az árulók jelleme gyenge. Gyenge jellemhez gyenge akarat társul. Lehetnek bármekkora izmai, minden ember csak olyan erős, amilyen ő maga bent, a fejében és a szívében. – idéztem Hitsu mestert, aztán intettem a lányoknak, hogy induljanak tovább. Egyik oldalt indultak meg, és Leena egy széllökettel arrébb lökte maga elől az akadályt képző fickót, én pedig kivont karddal intettem Hirdoéknak.
- Gyertek!
Az első lendületből érkezett, kitámasztottam magam, és az érkező pengét hárítva fentebb emeltem, és ágyékon rúgtam a gazdáját. Reflexszerűen odakapta két kezét, és gond nélkül átvághattam a torkát. A hapsi a már korábban megismert szellemtaktikát alkalmazva köddé vált, és a lakrima felé száguldott. Kiléptem egyet előre, és magamon körbefordítva a kardomat a következő kettőt vágtam derékba. Hirdo következett, hatalmas kardját jobbnak láttam nem hárítani, ezért oldalra ugorva hagytam, hogy a betonba csapódjon, időt nyerve ezzel a mögötte érkező fickó kezéből kiütni a kardot, és egy pörgő rúgással elég nagyot rúgni rá, hogy köddé váljon ő is. Közben Hirdo megfordult, és derékban próbált kettészelni, szerencsére az ugrástól elég távol kerültem ahhoz, hogy egy pár centiset hátraszökkenve éppen elhúzzon előttem a hegye. Közelebb léptem, a markolatot tartó kézre rúgtam, hogy távolabb kerüljön tőlem a fegyver, aztán egy ugrással átszúrtam Hirdo nyakát.
Felegyenesedve kerestem a hatodik fickót, de rájöttem, hogy pont elég volt neki az a lökés, amit Leena adott neki ahhoz, hogy elinduljon felfelé társaival együtt. Felkaptam Hirdo elejtett kardját, meg az egyik derékban kettészelt fickó tőrét, és miután utóbbit az övemre akasztottam elindultam felfelé a lányok után, de amint felértem a lépcső tetejére egy újabb ismerős alakot fedeztem fel, mégpedig Kate személyében. Előre kitárt kezéből halvány fény áradt, és egy oltár felé mutatott, amin ismerős női alak feküdt meztelenül, Hendricks pedig egy gőzölgő hegyű tőrt próbált belevágni az áldozatába. Minden jel arra mutatott, hogy Kate tartja fent a mágikus erőteret, ami megakadályozza azt, hogy ez megtörténjen, viszont látszólag minden figyelmét és erejét lekötötte az, hogy fenntartsa ezt a mágiát.
- Kate, te… hogyan? – kapkodtam a fejem, miközben nagydarab , csuhás mágusok estek neki a lányoknak.
- Nincs idő beszélgetni! – húzodott odébb, az egyik sarokba. – Segíts a lányoknak! Én tartom Hendricks tőrét! – szűrte a fogai között félig összeszorított szemmel, és az arcára láthatóan kiült fájdalommal.
- Megölni! Megölni mindet! – ordított Hendricks, de hiába, a lányok addigra kettőt is levertek a hat csuhásból, és látszólag a másik kettőnek se volt sok hátra, de jobbnak láttam átvenni őket. A tőrt megragadva az egyik csuhás homlokába vágtam, aztán kivonva most már mindkét kardot, ráugrottam a maradékra. Kihasználva azt az előnyt, hogy a lányok felé fordultak, és így nekem háttal álltak, rögtön el is rendeztem mind a kettőt, fegyvereimet a gerincükbe vágva.
Ahogy köddé vált ez a kettő is, éktelen ordítás ütötte meg a fülünket, és nem egyetlen ember szájából. Lenézve a korláton láttam, hogy az egész város minket rohamozott meg, illetve, a templomot. A két lány rám nézett, én pedig rájuk, és a mögöttük az oltár mellett álló Hendricksre.
- Feltartom a tömeget, ameddig bírom. Üssétek ki a fickót, és nem lesz semmi gond.
Miután mindketten belementek, felkaptam a csuhások elejtett fegyvereit, mármint azt a kettőt, amit elhagytak, úgy tűnt inkább mágusok voltak, mintsem harcosok, de jó lesz ez így is. A lépcső tetején megállva az egyik dárdát rögtön az első érkező polgár mellébe vágtam, majd folytattam a sort Hirdo pengéjével, az enyémmel, és végül egy alabárdot tartotam meg magamnál. Praktikusabb volt ekkora tömeg ellen, hiszen távol tudtam tartani magamtól őket, és, mivel ez rendes fegyver volt, nem mágikus, nem kellett mágikus erő ahhoz, hogy itt tartsam ebben a világban.
A lépcső elég széles volt, ezáltal rendelkeztem minden előnyével és sajnos hátrányával is. Utóbbi az volt, hogy így egész nagy felületről tudnak támadni, viszont, hála annak, hogy magasabban vagyok, könnyebben tudtam támadni, sőt, feltartani az ellenfeleimet egy-egy szúrással. No meg, ha kellett, körbe is tudtam fordulni a fegyverrel.
Újra és újra leszúrtam az érkezőket, de egy-egy emberrel hiába lett kevesebb, mindegyik helyébe két másik állt. No meg ha megöltem őket, azonnal köddé változtak, és felszáguldottak a lakrimába, ami a fejem fölött tátongó lyukból tökéletesen látszott, viszont az, akit mellbe, rúgtam, vagy valamilyen könnyebb sérülés miatt ráborult a mögötte felfelé áramló tömegre nem halt meg, és újabb ihletet adott.
Fogtam, és a pengét a falba vágva letörtem az alabárd végéről, a lepattanó pengét pedig még a levegőben elkaptam, és bumeráng módra belevágtam a tömegbe, hogy ezzel is rikítsam azt. Ekkor vettem észre, hogy a már egyszer megszabdalt Hirdo újra feltűnt a sorban. Ezek szerint, akiket egyszer megölök, újra feléled, és ismét támadásba lendül. Hirtelen megsajnáltam azt az éles részét az alabárdnak, de inkább elkezdtem a bottal visszalökdösni a tömeget. Kisebb nagyobb rúgások, ütések, botsuhintások után egész szép előnyre tudtam szert tenni, hiszen a hátralökött emberek újabbakat ütöttek le a lábukról, amíg biztos pontig nem csúsztak. A gond ezzel csak az volt, hogy ott megálltak, és a tömeg sorai folyamatosan új tagokkal bővültek, és a visszagurítottak is csatlakoztak hozzájuk. Nem telt bele két perc, és hiába suhogtattam már a saját kardomat is, teljesen elleptek, és elkezdtek hátra szorítani, majd körülvenni, amikor körülöttem öt kötélhágcsó ereszkedett le, és sorban elkezdtek lecsúszkálni a már ismert, egyenruhás katonák, élükön Maxel.
Két pisztolyát a tömegre fogta, és pillanatok alatt kilőtte a tárát, aztán pedig újratöltés közben felém fordult.
- Mi feltartjuk a testvéreinket! Ti intézzétek el Hendrickset! – kiabált, miközben újabb tárnyi töltény pördült meg a dobban, és helyére pattintva újabb tizenkét lövés szava dördült el csak tőle.
Hendrickshez közeledve láttam, hogy Leena az utolsókat rúgja. Nem testi sérülései voltak a súlyosak, hanem inkább a kimerültség volt az, ami számottevő volt nála. Mellé érkezve éppen, hogy sikerült elkapnom, hogy ne essen össze.
- Minden oké? – kérdeztem, de ő már nem felelt. Közelebb hajoltam az arcához, és éreztem az enyémen, hogy lélegzik. Kimerült, ájulásig. Nekitámasztottam az oltárnak, amin a megláncolt Coleman feküdt, és csak utólag belegondolva tudtam csak, hogy meztelen volt. Minden idegszálamat a harcra koncentráltam, szememmel a tűzmágust kerestem, és szemlátomást ő se volt sokkal jobb bőrben. Felkaptam az oltárról a tőrt, és felé dobtam, hogy elvonjam a figyelmét, és sikerült is. Még a levegőben telibe lőtte egy tűzlabdával, aztán újra Kaori felé fordult. Felpattanva Leena mellől ordítva elindultam felé a másik oldalról. Ő felém nyújtotta fél kezét, a másikat pedig Kaori felé, mindkét tenyerében megjelent egy tűzlabda, és már kiáltotta volna a varázsigét, amikor szembe fordult vele Max:
- Hé, fater! – húzta fel a kakast, mire Hendricks a Kaori felé tartott kezét Maxre fogta, és ellőtte mindkét mágiát. Hasra vágódtam, és éppen, hogy sikerült elkerülni a mágia becsapódását, aztán mély, öreges, krákogó hangot hallottam.
Felnéztem, és Hendricks lába előtt hevertem, ő lehajolva, összegörnyedve hajolt felém, és a szájából dőlt a vér. Fémes hangot hallottam, aztán odébb gurulva láttam, ahogy Kaori éppen kihúzza a férfi testéből a pengét…
- Szép munka. – keltem fel, aztán Maxet, és Leenát kezdtem fürkészni tekintetemmel.

A bejárat előtt egy tucat ember állt fegyverrel a kezében élükön Hirdoval az egyik régésszel. Leena már épp kiáltani akart neki, hogy meneküljön amikor a fiú széles mosollyal az arcán megszólat.
- No lám! Azt hittem az öreg Murkha után nem lesz több látogatónk. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök nektek! – ekkor karodt rántott, Leena egyszerűen nem tudta ezt mire vélni teljesen leblokkolt attól amit Hirdo mondott. - Most viszont ideje meghalnotok! – és támadott. Leena dühtől izzva emelte fel bal öklét és lépett előre, de ekkor egy kézbe botlott. Gabriel széttárta karokkal tartotta vissza őt és Kaorit.
- Ne, - mondta - menjetek felfelé, ezeket elintézem én. Magic Sword. .
Leena bár kelletlenül de rábólintott.
- Nem lesz sok? – kérdezte Kaori.
- Nem. Hirdo elárult minket. Az árulók jelleme gyenge. Gyenge jellemhez gyenge akarat társul. Lehetnek bármekkora izmai, minden ember csak olyan erős, amilyen ő maga bent, a fejében és a szívében. – felelt Gabriel, szikla szilárdan. Leena ránézett és egyszerre valami fura érzés terjedt szét a testében. Talán büszkeség? Ő maga se tudta meg mondani, de abban biztos volt, hogy boldog hogy Gabriel a céhtársa. Gabriel intett nekik hogy menjenek. Leena egy egyszerű széllökettel arrébb lökte az előtte lévő férfit és elindultak felfelé. „Vigyázz magadra!” – tette hozzá magában Leena.
A két lány futva szelte át a csigalépcső sort, Leenának borzalmas előérzete volt. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedte a lépcsőket, nem érdekelte, hogy már zihál. Amikor felértek, az ajtóban rémület fogta el. Néhány csuklyás alak imádkozott hangosan, egy tűzkörben, míg Hendricks a kör közepén egy oltár előtt állt. Az oltáron Coleman feküdt meztelenül. Leena ekkor meglátta a fényesen világító lakrimát is, a lyukas tetőn. „ Meg van!”
Ekkora már Hendricks is észre vette őket, és örült vigyorral az arcán fordult feléjük.
- Ó, ez a szerencsétlen Hirdo! Viszont már elkéstetek! A világ az enyém és nem tehettek ellene semmit! – és sátáni nevetés tört fel torkából. Leena dühe egyre csak fokozódott és ökölbe szorította a kezét.
- Te csak ne legyél ebbe olyan biztos! – szólt vissza neki vészjóslóan. Hendricks az oltáron lévő tőr után nyúlt, és Leena hátán végig futott a hideg. „Jaj ne!” – futott végig az agyán.
- Amint a tőr eléri a szívét, diadalom teljes lesz, de ne aggódjatok! Híveim már úton vannak, így nem sokat fogjátok élvezni az új világ édes gyümölcsét! – mondta és az ájult Coleman felé emelte a tört. Leena azonnal megiramodott, de abban pillanatban tudta már késő. Nem tudja időben megakadályozni Hendrickset. Ekkor viszont valami olyan történt amire nem számított. Egy vékony alig látható erőtér vonta be Hendricks testét és tőre a gőzölögni [/color]kezdett, ahogy a fura anyaghoz ért. Leena automatikusan hátranézett és mögötte Kate állt, lihegve és kezét egyenesen Hendricks felé nyújtotta.
- Én megakadályozom az áldozást, ti fejezzétek be! – mondta elhalva, Leena azonnal tudta nincs sok ideje, mert Kate nem tudja sokáig fent tartani a mágiát.
- Rendben. – bólintottak Kaorival egyszerre. A csuklyás férfik egyszerre rontottak Leenáékra, de ekkor megérkezett Gabriel is.
- Kate, te… hogyan? – kérdezte meglepődve. Leena hangja hallatára oda kapta a fejt, és megkönnyebbülve látta, hogy Gabriel jól van.
- Nincs idő beszélgetni! Segíts a lányoknak! Én tartom Hendricks tőrét! – mondta össze szorított fogakkal.
- Megölni! Megölni mindet! – ordította Hendricks.
- Sky Dragon Fist! – ordította Leena és lesújtott a hozzá legközelebb lévő alakra, aki ettől összerogyva köddé vált. Leena Kaorinak vetve hátát készült a következő támadásra, de ekkor a csuklyás homlokában egy tőr landolt amitől köddé vált. Gabreil küldte és széles vigyorral az arcán csatlakozott a lányokhoz, nem tétovázott a marad két ellenfélt is leküzdötte, lehetővé téve ezzel, hogy most már kizárólag Hendricksel foglalkozzanak.
Ám ekkor hatalmas üvöltés hangozott fel a lépcsők felöl és egyszerre egy tucat ember lódult be a teremben. Mintha az egész város összeesküdött volna ellenük.
Az emberek özönlöttek a teremben, Leena pedig kétségbe esetten tekintett először társaira majd az ájult Coleman felé. „Kate maximum egy percig tudja fenntartani még az erőteret, és ekkora túl erővel szemben képtelenek leszünk megállítani Hendrickset!” – ekkor viszont Kate erő tere gyengülni kezdet és Hendricks keze lassan de biztosan megindult Coleman felé.
- Arms! – kiáltotta Leena, és Kate vissza állította az erőteret.
- Feltartom a tömeget, ameddig bírom. Üssétek ki a fickót, és nem lesz semmi gond.
- De… - kezdte Leena aggodalmasan.
[color=blue- Leena, Kate már nem bírja sokáig! [/color] – figyelmeztette Kaori.
A két lány egyenesen Hendricks felé indult, de a férfit nem érte váratlanul a támadás. Ledobta a tört a földre, és kezeit feléjük nyújtva így szólt:
- Fire projectile! – és apró kis tűz lövedékek indultak meg Leena és Kaori felé. Leena jobbra vágódott ki a lövedékek elől, de Hendricks keze követte őt.
- Sky Dragon Roar! – üvöltötte Leena, de a tornádó nem találta el Hendricks, annyit viszont elért, hogy megszüntette a mágiáját. Lenna Kaori mellé ugorott.
- Figyelj én lefoglalom te pedig szúrd le.
- Rendben, de sokkal gyorsabb nálam.
- Amiatt ne aggódj, fel tudlak gyorsítani, és az ütéseidet is megerősítem.
Kaori válaszra nyitotta a száját de abban a pillanatban a fedezéknek használt asztal szét robbant. Leena hátra repül, és egyenesen a falnak csapódott. Csontja hangos reccsenéssel jelezték az ütés okozta károkat, feje lüktetet, de ő megrázta magát és nem törődve a fájdalommal feltápászkodott. Hendricks hangosan nevetett rajtuk.
- Most megtudjátok mekkora hiba volt idejönnötök! Fire Ball! – ordította és sorozni kezdte Leenákat emberfej nagyságú tűzgolyókkal.
- Kaori Vernier! – ordította miközben balra vágódott ki. Amint földet ér újra felugrott a következő tűzgolyó elöl, majd megint balra. „ Meddig akarod még kerülgetni a forró kását?” - szólalt meg egy éles hang a fejében. Carmen volt az, Leena nem válaszolt mert egy újabb tűzgolyó száguldott felé. Azt viszont tudta Carmennek igaza van, ha ez így megy tovább akkor Hendricks könnyűszerrel lefogja őket győzni, valamint Gabriel se fogja tudni örökké visszatartani az embereket. Ekkor újra fel ugrott egy tűzgolyó elöl de azonnal tudta hiba volt, hiszen így a lövedék egyenesen Coleman felé száguldott.
- Vernier! – ordította Leena és az oltár előtt teremve egymás mellé tette tenyereit. – Sky Dragon Armor! – és egy méter átmérőjű szél pajzs jelent meg előtte. A tűzlabda le pattant Leena pajzsáról.
- Te rohadék! Ő még csak védekezni se tud! – szűrte a fogai között.
- És akkor mi van? Úgy is meghal! – Leena érezte ahogy a düh elborítja az elméjét.
Egyenesen Hendricks felé indult.
- Sky Dragon Claw! – ordította és a férfi mellkasára célzott, aki válaszul a magasba röppent és onnan nézet le Leenaákra.
- Fire Projectile! – mondta és újabb lövedékeket kezdett el szórni immáron a magasból.
- Kaori Vernier! – kiáltotta Leena, és a lány kitért a tűz eső elöl. Leena jobb kezét ökölbe szorítva elrugaszkodott a földtől és egyenesen Hendrickset vette célba. A férfit váratlanul érte a támadás mivel teljesen lekötötte a támadásait folyamatosan kikerülő Kaori.
- Sky Dragon Fist! – és megragadva a férfi grabancát hatalmas erővel vágta arcon Hendrickset. A tűz mágia szerte foszlott és Hendricks lezuhant a földre. Leena és Kaori egy percig sem tétováztak, azonnal a férfi mellett teremtek és egyszerre sújtottak le rá.
- Flame Boots! – ordította Hendricks mielőtt Kaori katanája végezhetett volna vele. Lábain tűzcsóva jelent meg és hihetetlen gyorsasággal tért ki. Leena érezte hogy ereje fogytán van, hangosan lihegett és alig bírta követni szemével, majd hirtelen eltűnt. Nem sokkal később egy hatalmas lángoló ököl ütette vállon amitől a földre esett és gurult pár métert. Vállába éles fájdalom hasított, és még mielőtt feltápászkodhatott volna Hendricks újra ott termett és hatalmas erővel rúgta hasba, amitől Leena félig beforrasztott sebe újra felszakadt, és tovább mélyült. Émelygés fogta fel és hallotta ahogy az egyik jobb bordája eltörik. Hirtelen szúró fájdalmat érzett szíve alatt, és minden lélegzetvétellel erősödött a fájdalom. Hendricks ekkor Kaorit vette célba.
- ARMS! – ordította Leena, és így a lány épp hogy kitudta védeni Hendricks újabb ütését. Tudta hogy már nem maradt sok varázs ereje hátra, ezért a következő két támadás alatt ki kell ütniük Hendrickset. Feltápászkodott az oltár tövéből.
- Vernier! – szűrte fogai között, s jobb kezével táskájába nyúlt tőré ért és szalonozni kezdett Hendricks felé.
Bal öklét széllel bevonva csapott le Hendricksre de a férfi hozzá hasonlóan tüzel vonta be kezét. Öklük találkozott és Leena érezte ahogy porcai egymásnak préselődnek, de pontosan ezt akarta. Tőrét alulról lendítve Hendricks karjába vágta, aki ettől hangosan felüvöltött.
- Most meg vagy te szemét – sziszegte - Kaori MOST! – kiáltotta Leena mire, a lány mozgásba lendült és egyenesen a fejére célzott. Hendricks az utolsó pillanatban fordult ki a kard elöl ami így csak végig hasított mellkasán.
- Ezért kinyuvasztalak titeket! – mennydörögte. – RED SHOWER! – üvöltette torkaszakadtából és apró tűz cseppekkel kezdte bombázni Leenáékat.
A tűz cseppeket elkerülni lehetetlen volt, hisz rengeteg volt belőlük, Leena fájdalmasan szisszent fel amikor bőréhez értek és égetni kezdték. Ekkor hátra tekintett Gabreilre, aki igen csak rosszul állt. Láthatóan már nem tudta sokáig tartani a frontot. „ Rohadék…Húzni akarja az időt amíg a Gabreil elesik és akkor az embereit ránk uszíthatja, közel kell kerülnöm hozzá még egyszer!”
Leena megelégelve Hendricks feltartoztató taktikáját, támadásba lendült.
- Kaori, nem maradt időnk, le kell vernünk!
- Rendben, mögötted leszek!
- Sky Dragon Heavy Armor! – kiáltotta és testét vékony szél réteg fedte be. Egyenesen Hendricks felé tartott akit láthatóan meg lepődött Leena mágiáján. Leena kihasználva villám gyorsan a férfi előtt termett.
- Sky Dragon Slice Blades! – és újain éles pár centiméteres karmok jelentek meg. Egyenesen Hendricks karjaiba mélyesztette őket és rámarkolt a férfi kezére.
- Meg vagy!
Hendricks néhány pillanatig értet lenül mered Leenára majd megértette mire is megy kis a játék. Idegesen próbált kiszabadulni Leena karjaiból de ő csak még erősebben szorította. Leena hangosan lihegett, egyre nehezebben vette a levegőt, karjába éles fájdalom hasított. Számításai szerint még körülbelül 4 másodpercig bírja vissza tartani Hendricks
- Te ribanc… - szitkozódott, de ekkor Leena megrántotta Hendricks testét egyenesen Kaori kardja felé. A kard Hendricks bordái közé fúródott, amitől hangosan felüvöltött. Leenán kezdett erőt venni a fáradtság és enyhült a szorítása, vesztére. Hendricks azonnal kapcsolt és maga felé rántotta Leenát.
- Burst of Flame! – ordította, és lábával egy hatalmas ék alakú tűzcsóvát lőtt ki egyenesen Leena hasába. Olyan gyorsan történt, hogy Leena szinte fel se fogta.
Égő fájdalom áradt szét a testében, érezte, ahogy zuhan, de képtelen volt ellene tenni, hangosan csattant a falon. Az egész testét izzó masszív fájdalom öntötte el, a látó tere homályosulni kezdet. Ernyedten rogyott a földre. Érezte, ahogy a sötétség eluralkodik elméjén és zuhanni kezd. „Nem! Most még nem!” Acélozta meg magát és újra kinyitotta szemét.
- Kaori… - nyögte, amikor felemelte fejét. Esetlenül próbált feltápászkodni, de nem sikerült neki csak másodjára. A falnak támaszkodva tolta fel magát, szédül és a homályos képből, amit látott csak nagy üggyel bajjal tudta kivenni Kaori és Hendricks alakját. Ekkor egy ismerős hangot hallott, és fentről emberi alakokat látott beugorni de nem tudta mi történik. Csak azt tudta, hogy a harcnak még nincs vége, és Kaorinak szüksége van rá, ezért tett néhány bizonytalan lépést. „Segítenem kell neki!” – mondta még magában, de ekkor lábai megadták magukat, és a talaj eltűnt alóla. Érezte, ahogy valaki elkapja őt.
- Minden oké? – szólalt meg egy hang. „Gabriel!” – ismerte fel. Válaszolni akart de nem tudott, immár hiába küzdött a sötétség ellen az kíméletlenül beszippantotta…

Az épületbe érve az őrök első csapatával találtuk magunk szembe, élükön pedig nem más állt, mint a szűkszavú Hirdo.
- No lám! Azt hittem az öreg Murkha után nem lesz több látogatónk. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök nektek! – röhögött. - Most viszont ideje meghalnotok! – kardot ránva rontott ránk. Leena már támadott is volna, én megölni ugyan nem akartam, de szükségesnek éreztem, hogy védekező pozícióba helyezkedjek, de Gab mindkettőnket megállított.
- Ne, - szólított meg minket határozottan - menjetek felfelé, ezeket elintézem én. Magic Sword. .
- Nem lesz sok? – kérdeztem arra gondolva, hogy ha Gab itt marad egyedül, senki se fogja őt visszatartani a gyilkolástól, az ellenfél pedig látszólag túlerőben volt.
- Nem. Hirdo elárult minket. Az árulók jelleme gyenge. Gyenge jellemhez gyenge akarat társul. Lehetnek bármekkora izmai, minden ember csak olyan erős, amilyen ő maga bent, a fejében és a szívében. – felelte magabiztos meggyőződésében.
- Hirdo nekünk sose volt társunk… Ő Hendricks embere volt… - mondtam, de a körülöttünk felhangzó hangzavar miatt nem hallhatták társaim.

Gabet hátrahagyva rohantunk fel a csigalépcső fokain. Leena hirtelen begyorsított, szerencsére voltam olyan jó erőnlétben, hogy követni tudjam. Kate mögöttünk kocogott felfelé, ő kevésbé volt felkészülve az ilyen erőfeszítésekre. A templom tetejére érve valami nagyon különös látvány tárult elém. A felettünk nem teljesen ép tetőn át látni lehetett a magasban izzó lakrimát. A teremben egy tűzgyűrűben csuklyások imádkoztak, mintha valami rituáléhoz készültek volna, ám a helység középpontjában maga Hendricks állt, egy oltáron pedig Coleman meztelen teste feküdt mellette egy régiségnek tűnő tőr. Láthatólag eszméletlen volt, és őt készülték épp leszúrni, hogy a rituálé áldozatává váljék.
- Ó, ez a szerencsétlen Hirdo! Viszont már elkéstetek! A világ az enyém és nem tehettek ellene semmit! – visította sátáni kacajok kíséretében. Az őrület már szinte teljesen magával ragadta őt.
- Te csak ne legyél ebbe olyan biztos! – szólt rá vészjóslóan Leena. Ám ami most következett se ő, se én nem tudtuk megállítani.
- Amint a tőr eléri a szívét, diadalom teljes lesz, de ne aggódjatok! Híveim már úton vannak, így nem sokat fogjátok élvezni az új világ édes gyümölcsét! – nevetett kéjesen. Felemelte az oltárról a tőrt és lesújtott az ájult nőre. Leena ugyan megpróbálta menteni a helyzetet, de minden bizonnyal ő is tudta, hogy már késő. Ekkor vettem csak észre, hogy végre Kate is megérkezett. Valamit mondott maga elé, gyors kézmozdulatokat tett és ezt követően valami megváltozott. Hendricks felé néztem, tekintete szinte izzott a dühtől. Coleman testét egy halvány erőtér vonta körbe, a feléje hatoló tőr pedig füstölögve próbálta azt átszúrni.
- Én megakadályozom az áldozást, ti fejezzétek be! – mondta Kate erőtlenül. Hangján érződött, hogy ezt az erőteret fenntartani nem lehetett túl egyszerű, ő mégis minden erejével arra koncentrált. Nem csak egy élet múlt azon, amit most ő tett értünk. Talán mindannyiunk sorsát megpecsételhette volna az, ha Hendricks most sikeres áldozást hajt végre. Ám még nem nyertük meg a harcot. Amíg a prof életben van, nem vehetjük biztosra győzelmünket. Leenaval tudtuk mi a teendőnk, és időközben Gab is megérkezett, hogy konstatálja a fennálló helyzetet. Én Kagurát kezembe idézve rontottam az első csuklyásra nem törődve azzal, hogy a többiek mit tesznek. Gyorsan kellett cselekednünk, a többieknek is észre kellett vennie, hogy nincs időnk csevegésre. Kate gyenge szavaiból is ezt vettem ki, mikor Hendricks felbőszült üvöltése zavarta meg gondolataimat.
- Megölni! Megölni mindet! – hallottuk meg végül Hendricks parancsát. Szerencsére a csuhások nem voltak túl járatosak közelharcban és Leena mágikus szavait hallva arra is rájöttem, hogy egy legendás erejű sárkányölővel szemben sem tudnak sokat kezdeni. Társam
közelségét éreztem, immár vállt vállnak vetve küzdöttünk, majd Gabriel is csatlakozott harcunkhoz. Üvöltés hallatszott, és a városi népek tódultak fel a csigalépcsőn. Úgy özönlöttek be a terembe, mintha egy elsöprő folyó hullámai lennének. Körbetekintve a védtelen Kate erőtere halványodni látszott, ám Lenna erre az eshetőségre is tartogatott valamit magánál.
- Arms! – kiáltotta el magát, s ennek hatására úgy tűnt, mintha Kate kissé nagyobb biztonsággal tudná megformálni a mágiát mely az erőteret alkotta.
- Feltartom a tömeget, ameddig bírom. Üssétek ki a fickót, és nem lesz semmi gond. - mondta Gab. Ez az állandó hősiesség, mindig csak ő kapja a poros népség mészárlását.
- De… - próbálkozott Leena, de Gab ilyen téren elég makacsnak tűnt és az időnk is fogytán volt.
- Leena, Kate már nem bírja sokáig! - szóltam rá a hezitáló lányra.
Hendricks felé vetettük magunkat. Mögöttünk Gab gyorsan darálta az ellenséget, ez a csatazajból jól észlelhető volt. Nekünk azonban már nem volt időnk velük törődni. A célpontunk tőrét eldobva készült a fogadásunkra.
- Fire projectile! – kisebb méretű tűzgolyókat indított el felénk. ~ Még egy mágus! ~ gondoltam magamban meglepetten. Leena már tért is ki a varázslat elől, ám Hendricks követte őt. Én a tűzgolyókra koncentráltam, s csak az utolsó pillanatban mozdultam ki előlük, hogy azt a hamis illúziót keltsem az ellenségben, hogy könnyedén sebezhető vagyok.
- Sky Dragon Roar! – ordított a sárkányölő, s egy sebesen örvénylő tornádót indított meg Hendricks irányába. Az kikerülte, de legalább a mágiáját beszüntette, ezzel egy leheletnyi pihenőt adva nekünk. Egy rozoga asztal mögött bújtunk meg, amíg kifújtuk magunkat.
- Figyelj én lefoglalom te pedig szúrd le. - utasított Leena. Nem szeretem, ha más taktikájának kell alávetnem magam, de ebben az esetben egyetértettem vele.
- Rendben, - válaszoltam - de sokkal gyorsabb nálam.
- Amiatt ne aggódj, fel tudlak gyorsítani, és az ütéseidet is megerősítem. - reagálta le gyorsan aggodalmam. Hát persze, ahogy megsegítette az előbb Kate-et, úgy valószínűleg nekem is tud egy kis power-up-ot biztosítani. Ekkor egy robbanás keretében fedezékünk darabokra hullott. Főleg Leena kapott a lökéshullámból, ő a falnak vágódott és mintha valami reccsenést is hallottam volna felőle. Én néhány belém álló szálkával megúsztam, és a földön végigterülve felhorzsoltam magam itt-ott. Hendricks rajtunk röhögött. ~ Ezt még megbánja az a szemét. ~
- Most megtudjátok mekkora hiba volt idejönnötök! Fire Ball! – ordított és tűzlabdákkal záporozott meg minket. ~ Már rég le kellett volna vágnom ezt a szarzsákot! ~ dühöngtem magamban ~ Egy kis égési sérülésbe nem halok bele... Leena meggyógyítana... ~ Hirtelen valami megmozdult bennem. Mintha lelassult volna a világ; nem, én gyorsultam fel. Leena felbuffolta a sebességem, így könnyedén kikerültem a záporozó tűzlabdákat. Leena hirtelen velem egyenlő gyorsaságú lett, és pajzsot is vont maga elé. Még épp időben, mert egy tűzlabda telibe találta volna. Majd megint minden normális sebességbe tért vissza, s már majdnem az oltár mellett voltam. Leena Hendricksel ordítozott, a harci kedv teljesen magával ragadta. Újabb varázslata célt tévesztett, a férfi ugyanis a elrepült előle és a magasból újabb tűz-záporral bombázott minket.
- Kaori Vernier! - hallottam a varázsszót és újra gyorsabb léptekre lettem képes. Ahogy a tűzcseppeket kerülgettem, kívülről táncnak is tűnhetett, a gyorsaság és a kecsesség elegye volt ez a halálos keringő. Ezzel teljesen lekötöttem Hendricks figyelmét, így Leena támadhatott. A férfi teste hamarosan mellettem landolt, Kagurát megszorítva sújtottam le rá Leenaval együtt. Gyorsaságomnak köszönhetően sikerült felsértenem a prof mellkasát, de az egy furcsa mágiával kikerülte halálosnak szánt csapásomat. A fickó eltűnt, majd Leenát kezdte záporozni halálos ütéseivel. A lány erejét vesztve fogadta az ütéseket. Becstelenül, hátulról támadtam Hendricksre, de gyorsabb volt nálam és csak Leena beavatkozásának köszönhettem, hogy én nem kaptam be a tűzmágus halálos varázslatát. Leena a szemtől szembe csapott össze az őrült proffal. Egy tőrt vágott belé, ezzel lekorlátozva mozgásterét, majd értem kiáltott.
Eddig ellenfelem gyengepontját keresve vártam az alkalmat. Még nem jött el a megfelelő idő, de Leena teremtett nekem egy alkalmat. Ha ezzel megölni nem is, de legalább megsebezni képes leszek az ellenfelet. Igazam volt – Hendricks kikerülte a vágásomat és ezzel csak újabb sebet ejtettem testén, amely nem volt halálos... egy kicsit sem.
- Ezért kinyuvasztalak titeket! – ordította fájdalmasan – RED SHOWER!
Tényleg olyan volt mint egy zuhany; tűzzuhany. Apró cseppek égették a ruhámat a bőrömet, a hajamat csak az védte meg, hogy az utolsó pillanatban fejemre rántottam kabátomat. Ha ezt nem teszem meg, akkor végem lett volna. Kezdett elegem lenni Hendricks és Leena játékából, melyben én csak védelmi pozíciót töltöttem be.
- Kaori, nem maradt időnk, le kell vernünk!
~ Jó, hogy végre megölni akarod, nem legyengíteni! ~ akartam mondani, de végül csak ennyi jött ki:
- Rendben, mögötted leszek! 

Leena varázslatokat üvöltött, és csapdába csalta Hendrickset és a kardom felé taszította. Azt megtolva egyenesen a férfi bordái közé fúrtam Kagurát. Nem tetszett neki az őrült ember teste, mintha szabadulni akart volna tőle. Hendricks utolsó erejével Leenára szabadított egy brutális varázslatot. A lány métereket repült, és úgy tűnt, eszméletét veszti. Ekkor megérkezett Max és a csapata rendet vágva a csőcselék között. Hendricks összerogyott de kezdett rajta újra erőt venni az őrülete – már nem számított neki, hogy él-e vagy hal.
- Mi feltartjuk a testvéreinket! Ti intézzétek el Hendrickset! - mondta Gabnek, aki Leenahoz rohanva vizsgálta állapotát. A végső caspásra emeltem Kagurát, ám Hendricks rámirányította kezét, másikat pedig Gabre szegezte. Egy-egy tűzlabdával akart véget vetni életünknek. Max még időben vonta el a figyelmét az ellenfelünknek, így biztosítva nekem támadási lehetőséget. Gab is akcióba lendült én pedig végre elintézhettem az őrültet. Egyenest a szívébe döftem a pengét, erősen rátoltam, teljes testsúlyommal nehezedtem a hanyatló testre. Megforgattam benne a kardom, az áldozatom szájából vér tört elő. Krákogott, gurgulázott – a végét járta már. Magamban felnevettem – talán kicsit be is kattantam a harc során. Ez az ember már nem volt az, aminek született. Elkorcsosult szörnyeteg volt csupán, s azzal, hogy megöltem, a világot szabadítottam meg sötét lényétől.
- Szép munka... - mondta Gab. Nem, dehogy. Mocskos, undorító munka volt.
- A pokol átkozott teremtényei zabálják fel lelked rothadó maradványait. - adtam meg neki a végső tisztességet; csak azt ami kijárt neki. Kagura szinte remegett a kezemben. Nagyon nem tetszett neki Hendricks húsa s vére, s megértettem. E kard már szinte lelkem részét képezte, s ahogy én, így ő is gyűlölte ezt a fertelmet. Egy suhintással leráztam a vért a pengéről, majd a maradékot a hulla tisztán maradt köpenyébe töröltem. Végül a varázslatot megszüntetve Kagurát visszaküldtem társai közé – a fegyvereim kis birodalmába.