Hosenka forrásai (Cassidy Angel, Melon Crystal, Red Walter)

Már korán reggel a könyvtárban olvasgattam, kezdetben nem volt célom, hogy mit is akarok olvasni, de a végén ráakadtam egy könyvre, aminek az volt a címe: Legendás varázslók és technikájuk.
~Azta, ezt el kell olvasnom.~ Csodálkoztam, s egyből el is kezdtem olvasni a könyvet, az eddig legnagyobb mágus egy elemi mágus volt, a Fairy Tail céh tagja.
~Micsoda meglepetés!~ Mondtam, mivel magamtól is ki tudtam találni, hogy a Fairy Tail klánba tartozott. Már majdnem felkelt a nap, de még mindig azt a vaskos könyvet bújtam, egyszerűen nem tudtam betelni az új információkkal.
- Üdvözletem, mit olvasol? – jött oda hozzám a voltos, úgy gondoltam ő is unatkozik.
- Jó napot! Találtam egy remek könyvet. –mutattam a könyvre.
- Ááá…. A legendás varázslókról???? –bólintottam, majd folytatta. –Szuper könyv, nos, akkor nem is zavarlak, olvass nyugodtan. Ha kellene, valami csak szólj.
- Rendben.
Azzal elment, egy fél óra múlva, - amikor már a nap is fent járt az égen- befejeztem a könyvet. Kilépem az ajtón, s egy kis sikátor felé tartottam, gondoltam levágom az utat. Amikor kiértem a sikátor végére, egy lány egyenesen elsorolt magával, kicsit gurultunk, amikor megálltunk és egyből megszólaltam.
- Nem tudsz vigyázni? –mondtam, kicsit felhúzta az eszemet, hogy nem tudott volna kikerülni. A lány kezet nyújtott, majd kicsit elgondolkodva, elnézést kért.
- Bocsi – kért bocsánatot, és valamin elgondolkozott, majd felkiáltott. – Mindjárt indul a vonat!
Futásnak eredt, és engem is vonszolt magával, mivel a nagy sietségben a kezemet elfelejtette elengedni.
- Ha szabad kérdeznem… én mégis mit keresek itt?- kérdeztem rá, mivel nem értettem, miért is hozott magával.
- Eh… nos, hát… Elfelejtettem elengedni a kezed. – vallja be kicsit szégyellősen, de meg tudom érteni, sietett.
- Azt vettem észre. - jegyeztem meg csípősen.
- Tényleg bocsi. Nem állt szándékomban elrabolni. – már nem volt lényeges, úgy se volt semmilyen tervem dél utánra. Így hát más választásom nem volt, minthogy vele tartsak.
- A vonatból már ki nem ugorhatok, szóval olyan mindegy. Hová tartasz? –úrrá lett rajtam a kíváncsiság, mivel ha ennyire sietett valahová, az biztos, hogy fontos dolog lehet.
- Mágus vagyok, a Fairy Tail tagja. – válaszolta. – Éppen egy küldetésre megyek Hosenka-ba.
- Én is mágus vagyok, bár eddig egy céhnek sem vagyok a tagja.
- Nincs kedved velem jönni? Ha már úgyis elrángattalak, legalább hasznod lehetne belőle.
- Nos… jelenleg még a nevedet sem tudom. –célozgattam, mivel ha először bemutatkozott volna és utána „rabol el”.
Bemutatkozik, Cassidy a becsen neve, majd én is bemutatkozok.
- Én Red Walter. Szóval mi is lenne ez a bizonyos küldetés?
- Még én sem tudom pontosan, az állt a hirdetésben, hogy bővebben a helyszínen. Na, de sebaj, annál izgalmasabb. Amúgy hány éves vagy?
Örültem, hogy rákérdezett, elvégre imádtam nézni az emberek arcát, amikor ki mondom, hogy 14 éves vagyok, ők pedig többnek néznek.
- Tizennégy. –válaszoltam mosolyogva.
- Tessék?! –kérdezett vissza, és pont ezt váltam.
- Most mi az?- kérdeztem vissza, mint aki nem is tudta, hogy ennyire felfog az újdonsül társam akadni ezen az információn.
- Egy kicsivel idősebbnek néztelek. Úgy tizenhét-tizennyolc évesnek.
Eléggé furcsa, volt, hogy még tizennyolcnak is kinézek.
- Mindenki így van vele. És te?
Kiderült, hogy ő egy évvel idősebb nálam és ezt az orrom alá is dörgölte, de nem baj, ha nem mondom meg valakinek, hogy hány éves vagyok, biztos azt hiszi, hogy tizenhét vagyok. Udvariasságból én is eleresztettem, azt hogy ő fiatalabbnak néz ki, de mondjuk volt benne valami igazság, tényleg fiatalabbnak tűnt. Megkínál egy kis csokival és én örömmel törtem belőle egy hatalmas darabot, mivel én is szeretem a csokit és bármilyen édes és ehető dolgot.

A vonatút hamar eltelt, főleg azért mert az egészet végig beszélgettük. Mire odaértünk az úti célunkhoz, sok valakit végig kérdeztünk, és megannyi utcát bejártunk.
Mikor megláttuk a hatalmas épületet, - aminek így körülbelül 15-16 emelete volt – megszólalni sem tudtam, hát, ha itt eltévedünk, akkor nem kell min csodálkozni. Még a kapun lévő felirat is színaranyból volt, az ajtók mellett két hatalmas nagy arany oroszlán díszelgett, amikről csak úgy visszaverődött a nap sugara. A kapunál két ismeretlen személy ált, úgy tűnik ők is éppen a küldetésre jöttek, ami jól jött, kicsit több esélyünk volt túl élni, ha harcolni is kell.
- Sziasztok – köszöntünk neki egyszerre Cassyvel.
- Sziasztok. Ti is mágusok vagytok? –kérdezte.
- Igen. Cassidy Angel vagyok a Fairy Tailtől.
- Én Melon Crystal – mutatkozott be ő is. – Ő pedig tit a társam, Zero Tice. Te ki vagy? – fordult felém.
- Red Walter vagyok, de egyik céhhez sem tartozom – válaszoltam ridegen.
- Szóval akkor csapattársak leszünk. Gyerünk befelé, kíváncsi vagyok, mi lesz a feladatunk! – mondta Cassidy egy kis boksz bemutató keretében.
- Hiperaktív. – jegyeztem meg, és megböktem a vállát.
- És ahogy nézem, vezetői egyéniség… csak nehogy megjárjuk. – Én csak bólintottam, majd elindultunk a hatalmas tákolmány belsejébe.
A benti légkör is elképesztő volt, látszott minden tárgyon, hogy napjában kétszer-háromszor is kitakarítanak, minden szobor díszesen csillogott, a szememet alig tudtam nyitva tartani a sok világító vicek-vacaktól. A lányok eléggé elbambultak, de én a végére akartam járni, hogy mi is lesz itt a dolgunk így a pultoshoz léptem, nem sokkal ezután már Zero is ott volt.
- Jó napot. –köszöntem.
- Mi jöttünk a küldetésre, amit Jester úr adott fel. – tért a lényegre.
- Örvendek a találkozásnak, Uram, Hölgyeim. Jester mester már nagyon várta Önöket. Erre fáradjanak. – mutatott a lift felé, ami hatalmas volt, akárcsak ez az épület. Cassy csodálkozva nézte a helyet, Zero pedig morgott valami olyasmit, hogy "Nekem ez már túlságosan fényűző".
- Ez a város legnagyobb és legdrágább szállodája – magyarázta a férfi. – Hihetetlen mennyiségű szolgáltatást találnak itt, és mindent a legjobb minőségben. Ha bármi óhajuk van, akkor azonnal szóljanak nekünk. A Reggeli mindig ágyba megy, pontban hétkor szállítjuk.
A legfelső színt elképesztően magasan volt, az volt a szerencsém, hogy nem volt téliszonyom. A recepciós odament egy hatalmas ajtóhoz, majd bekopogott rajta, mikor kinyílt az ajtó egy hölgy tűnik ki mögüle.
- Meghoztam a mágusokat.
- Á, ez nagyszerű! Legyetek üdvözölve a Wild River-ben, érezzék jól magukat. Fáradjanak be – invitáltak be minket az irodába. Még ez a szoba is tele volt drágábbnál drágább ülő garnitúrákkal, és nem halaszthattam ki, le kellett, hogy huppanjak az egyikre, de csak úgy illedelmetlenség lett volna.
- Üljenek le. – Ez volt a varázsszó, én egyből kinéztem magamnak egy kényelmes helyet és lehuppantam, majd a többiek is követték a példámat, habár kicsit szűkösen voltunk.
- Várjanak itt egy percet, azonnal hívom az igazgatót! – mondta a hölgy és ezzel a mondattal kilépett az ajtón. Kíváncsian vártam, mi lesz a feladatunk, csak azt reméltem, hogy nem kell kiszolgálnunk, vagy takarítanunk.

Távozott a titkárnő, majd hamarosan az igazgatóval tért vissza, aki lég meleg fogadtatásban részesített minket.
- Jó napot a kedves mágusuraknak és mágushölgyeknek! Horatio Jester igazgató vagyok, és nagyon örülök, hogy eljöttek. Kérem, fáradjanak utánam!

Egy hatalmas irodába vettük utunkat, ahol a szoba közepén egy hatalmas szökőút állt. Rengeteg kép lógott a falon, a legtöbb híres festőktől volt, tájképek, csendéletek egyaránt voltak kifüggesztve. Sehol se láttam ehhez hasonlóan berendezett irodát, sehol nem volt egy szem por sem, minden csillogott a lámpáktól kezdve a gyertyákon át a képeket szegélyező arany keretig, minden tiszta és pormentes volt. Volt egy íróasztal, amire már oda volt készítve pár tiszta pohár, és mellette ott volt egy üveg, frissítő limonádé is. Udvariasan megkínált bennünket a Jester úr, mi pedig örömmel elfogadtuk, majd mind annyian helyet foglaltunk egy kényelmes és hatalmas kanapén. Én a két lány közé kerültem, Zero pedig Melon mellé telepedett le, úgy tűnik nem akart elmozdulni mellőle.
- Bizonyára tudják, hogy Hosenka a turistákból tartja fenn magát! – kezdett bele az eligazításba, majd folytatta. - Természetes forrásaink messze földről híresek, ezért évente rengetegen keresik fel őket. A mi szállodánk is ezeknek a forrásoknak köszöntheti a sikereit. Viszont van egy kis gond!
Röpke pillantást vetettem Cassyre aki szintén az én arcomat fürkészte, hogy mi lesz erre az egészre a reakcióm, amikor folytatta Jester úr.
- Ezek a források hamarosan kezdenek kimerülni, pedig nem lenne szabad, hogy elfogyjanak. Rengeteg kutatócsoport veszett oda, mivel, hogy mindenkit érdekelte mi történik odalent, azonban mindenki, aki lemerészkedett odaveszett.
Hallottam, ahogy a lányok nagyot nyelnek, majd én is kicsit furcsállva a dolgot valami fajtakérdésen kezdtem agyalni.
- Gondolom, azért vagyunk itt, hogy lemenjünk és megnézzük, hogy mi is történik lent.
Jegyeztem meg halkan, majd később kiderül, hogy már volt egy máguscsapat, akik lementek, de felőlük sem lehetett még eddig semmilyen hírt hallani.
- Nos, szeretném, ha kiderítenék, mi is zajlik lent, természetesen kapnak egy vezetőt is, Mariont, majd ő levisz titeket a földalatti járatokba. Sejtettem, hogy valami hasonló lesz a feladatunk, azaz, hogy keressük meg a probléma forrását és iktassuk ki. Egy fiatal férfi lekísér minket a legalsó szintre, ahol egy tábla jelzi, hogy merre is járunk: „Alagsor” mutatta a tábla. Még a legalsó helyiség sem volt elhanyagolva, itt sem volt kevesebb a pompa, bár találtam néhány porcicát. A Marion nevű illető várt minket –nagy meglepetésünkre nem lány volt, hanem fiú- ő kísért tovább minket. Körülbelül Marion is annyi idős lehet, mint mi, szemüvege csak idősebbé tette, kissé zömökebb teste egyensúlyozta a felnőttességet.
- Sziasztok. – üdvözöld minket elég udvariasan.
- Szia, a nevem Cassidy Angel. Ők itt a társaim Melon Crystal. – mutatott a mellettem álló hölgyre, majd pedig Zerora. – Ő pedig Zero, a kis vörös pedig, Red Walter.
Marion mindegyikőnket kézfogással - vagy a lányok esetében öleléssel - üdvözölt. Mi is örültünk, hogy nem egyedül kell mennünk, hanem van, aki eligazítson minket, ebben a hatalmas épületben.
Majd elindultunk a lift felé, mind annyian beszéltünk, majd nagy döccenéssel elindult a tákolmány.

Szerettem liftben utazni, valahogy olyan szabadnak éreztem magam. Mikor nagy puffanással érte el a végcélját a lift csalódottan de rájöttem, hogy egyszer ki kell szállni, hisz nem liftezhettünk egész nap.
- Gyertek utánam, de előbb vegyétek fel ezeket! – Ezt mondva Marion mindenkinek átadott egy
sisakot, majd később megtudtuk, hogy azért kaptuk, hogy a cseppkövek –amik között van több 10 ezer éves is – le ne fejeljük. Egy furcsa szűk folyosóra érve, ahol a falakon végig csövek voltak furcsa csend támadt, Cassy is elvolt a gondolataiban, vagyis ahogy én láttam. Majd hamara egy másik helyiségbe értünk. Rengeteg lánctalpas járgány sorakozott a hangárszerű teremben.
- Wáó, nem semmi! –hallottam Cassy csodálkozását, majd mindannyian elkezdtük nézegetni és vártuk, hogy elhangozzon a legeslegjobb kijelentés, amit Merion tehetett volna.
Szálljatok fel. Ezzel forgunk lemenni a forrásokhoz. Zötyögős lesz, készüljetek.
Felpattantunk mi is és elindultunk a forrásokhoz. Szerettem a mámoros érzéseket, mint például a repülést, a liftet és az ilyeneket. Elképesztő volt. Mikor megérkeztünk nem tudtam megállni, hogy ne kommentáljam a dolgot.
- Na, ez nem semmi! – ez a kijelentés mindenhez szólt, a körülöttem lévő térhez és a kis utazáshoz. Rengeteg mélyedés volt, amiben valószínűleg forrásvíz volt. Úgy gondoltam, ha egyszer itt vagyok, akkor már kipróbálom. Éppen megszólalni készültem de megelőztek. Minden eggyes négyzet centimétert bevilágított a fényt, ahol álltunk nem lehetett ugyan mindent belátni de a látványnak ezen része is lenyűgözött.
- Ez lenne egész Hosenka alapja. Erre épül minden. Persze maga a barlang is ki van használva, így ide is le tudnak jönni a látogatók, persze komoly pénzekért. Ráadásul ez nem is nyilvános hely, így csak nagyon kevesen vannak. Most pedig elvezetlek titeket a szállásotokra!
Hallottam ismét Merion hangját, szavaiból kicsengett, hogy nagyra becsüli ezt a helyet.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy itt vagyunk. –tudom miről beszél Cassy én is így voltam vele.
- Szerintem annyira nem nagy cucc. –mondta Zero, majd Melon jácci könnyedséggel vágott neki vissza.
- Ahhoz képest neked is tátva maradt a szád. – itt elmosolyodtam, mint valami öreg házaspár úgy veszekedtek néha.
- Ch.
- Ezt tömören lezártad.
A falak mentén kisebb szállásnak mondható házikók voltak, de úgy tűnt csak kettő van. Zeroval semmiképpen sem akartam aludni, meg úgy gondoltam ő biztos Melonnal alszik. Így maradt Cassy.
- Bocsi, de nem. Nekem Zero mellett a helyem.
- Áh… értem. Nos, akkor ketten maradtunk, Red. – itt rám nézett és én csak mosolyogtam, annak jeléül hogy nem bánom-
- Nekem rendben.
Minden szükséges dolgot megtaláltunk a kis házacskákban. Ennyire megörültem, hogy használhatjuk a forrásokat, nem bántam meg hogy eljöttem ide.
- Aztán használjátok ki az időt rendesen, mert holnap megkapjátok a szükséges felszerelést és az engedélyeket. Onnantól pedig kemény munka vár rátok. Nekem most el kell mennem egy kicsit, van még pár dolgom. Lazítsatok, amíg lehet!


Úgy döntöttünk, hogy áztatjuk kicsit magunkat az idővel mit sem törődve. Nem szerettem túlságosan sok mindent mutatni magamból – a lányokkal ellentétben – így úgy döntöttem, hogy alsógatyában leszek. Mikor Cassy megjelent előttem egy szál törülközőben az állam leesett. ÉS nevetett csak nevetett és nevetett és a végén én is elmosolyodtam.
- Melon! Azonnal állj meg! –hallottam Zero hangját .
Cassy kíváncsian kilesett az ajtón és engem is izgatott a kíváncsiság így én is ki akartam lesni ám valamit a képembe nyomtak, később rájöttem hogy egy hátizsák.
- Nehogy idenézz!
- Miért, mi az?
- Nem kapsz el, akkor is bombát ugrok! –mondta nevetve
- Állj meg! Legalább ne pucéran rohangássz, az istenit!
- Hogy mi van?!
- Zero meg félmeztelen, az se sokkal jobb. – gyorsan én is eltakartam Cassy szemét csak én a kezemmel.
– Most meg mi van?
- Azt csinálom, amit te.
- Jaj, maradj már!
Melon hatalmas bombát ugrott a vízbe. Már nem volt lényeges, a vízben úgyse látszik, mi van az emberen, így már felesleges volt takarni a szemünket.
- Nyertem. – mosolygott Melon.
- Te nem vagy normális. - morgolódott Zero
- Köszi! – nevetett fel. – Cassy, gyere, nagyon jó a víz!
- Oké, megyek. – válaszolt a másik lány és közösen beszálltunk a vízbe.

Kellemes volt a víz és rengeteget nevettem, Melon nem unta meg a bombázást és folytatni akarta. Nem igazán akartuk neki megengedni, mivel hogy egyrészt pucin volt és vannak, akik pihenni járnak ide. Nem igazán emlékszem a végén hogy jutottam el a vízből az ágyhoz, de ki volt ázva mindenem és életemben nem aludtam ilyen jól. Valami furcsa dörrenésre ébredtem később rájöttem, hogy Cassy felrúgott egy táskát. Félig kinyitottam a szemem és láttam, ahogy beballag a fürdőbe és én is kikászálódtam a kellemes puha párnák közül. Gyorsan felöltöztem, ez abból állt hogy magamra vettem a kedvenc fekete pólómat és egy farmergatyát, kicsit megigazítottam a hajamat és tökéletes volt. Mire elkészültem Cassy is kijött a fürdőből.
- Jó reggelt. Bocs, hogy felkeltettelek.
- Semmiség. Nem tudom, hogy reggel van-e, de neked is, szia.
Marion már ott várt minket a ház előtt Zeroval és Melonnak akik, olyan frissek és üdék voltak, mint mi. A tegnapi nap után bármilyen munkát elvégzek.

A felkelés elég zökkenő mentesen ment, most kivételesen én keltem korábban. Éppen csak, hogy felkelt a nap de már talpon voltam. Zuhanyoztam, majd átöltöztem, és kicsit visszafeküdtem az ágyban, amikor Cassy is kezdett ébredezni.
- Jó reggelt!- mondta, amikor kipillantott a takarója alól.
- Neked is. – mosolyogtam, majd folytattam. – Hogy aludtál??
Tettem fel az első kézenfekvő kérdést, ami az eszembe jutott, közben, pedig míg szobatárs nőm öltözött elmentem megmosni a fogam.
- Háát, jóól, aránylag.
- Aff, jóóó. –mondtam a fogkefével a számban.
Éppen, amikor készen lettünk kopogtatást hallottunk az ajtón. Én mentem kinyitni az ajtót és meglepetésünkre Marion volt. Megtudtuk, hogy az egyik vendégnek nem tetszett hogy melon pucéran futkározott a fürdőben és azt is megtudta valahonnan, hogy Zero belepiszkított a vízbe. Nem volt rá magyarázatuk, és éppen azért kitiltották őket és haza kellett menniük. Mi szomorúan összenéztünk Cassyvel, majd elbúcsúztunk a többiektől.

Marion elvezetett minket egy lejtős alagúthoz és kaptunk egy-egy táskát is, a tartalmát még nem vizsgáltuk meg. Egy feliraton azt olvastuk, hogy „Tilos a belépés”.
- Tilos a belépés. – olvasom hangosan.
- Arra vezet az utatok. Az előző expedíciók is arra mentek, de ők nem tértek vissza. Amint felvittem a két jómadarat, csatlakozom hozzátok. Nem kell félni, tapasztalt barlangász vagyok, gyorsan utolérlek titeket!– mondta Marion majd sietős menetben elment.
Cassyvel egy jó darabig néztünk utána, majd elkezdtünk beszélgetni.
- De sötét van. – veszi tudomásul a lány. – Vajon van itt valahol villany??
Elindultunk a sötétben, és hírtelen felgyulladt egy lámpa megvilágítva a többi lámpát, ami nem gyulladt még ki, minél lejjebb mentünk a barlangban annál tobb lámpa gyúlt ki. Amikor egy-egy lámpa kigyúlt mindig furcsa kattanással jelzett és Cassy néha összerezzent.
- Utálom az ilyen lámpákat. – jelenti ki, majd hozzáért az egyik falhoz. – De sima.
- Tényleg, az. –fogom meg én is a falat. – Különös.
Jó ideig így mentünk, csendben, amikor a lejtős folyosók, hírtelen egyenesbe jöttek, nem hagyhattam ki, hogy poénkodjak kicsit. Igaz nem volt olyan jó a humorom, de azért nevettünk kicsit.
- Na, egyenesbe jöttünk. – mondtam kicsit szellemesen, majd elkezdtem nevetni, és Cassy is velem nevetett. Én csak a helyzeten röhögtem, Cassy valószínűleg azon, ahogy én röhögök. Úgy tűnt, hogy sose érünk el a folyosó végére, amikor már számításaim szerinte lassan egy órája sétálgattunk. Megpillantottunk egy kisebb termet. Bementünk és vizsgálgatni kezdtünk minden egyes apró dolgot, amikor észrevettünk valami furcsa dolgot. Valaki tüzet rakott azon a helyen, de szellőzőnek nyoma se volt. Leültünk pihenni, de a tűz valahogy nem hagyott nyugodni. Pár perce már biztos így ültünk, amikor valami furcsa zaj csapta meg a fülünket.
Négy óriás pók közelített felénk.
- Nah, ez hiányzott. – néztem Cassyre, az arcára kiült az undor sejtettem hogy a sikítás jön.
- Ne máááár! – kiáltja el magát.
A rondaságok csáprágóikkal felénk közeledtek, és attól tartottunk, hogy meg kell küzdenünk velük. Mindkettőnknek két-két pók jutott. Akárhogy próbálkoztunk nem sikerült varázslattal kiütni őket, később rájöttünk, hogy valamilyen furcsa módon nem is hat rájuk.
Miközben próbáltuk magunkat megvédeni, az agyam ezerrel pörgött, mit is kellene csinálni. A végén rájöttem, hogy keresek egy élet tárgyat, amivel hátha nagy kárt okozok.
- Cassy, légy szíves tereld el a figyelmüket egy pillanatra. Meg tudod ezt tenni???
A társam csak bólintott, és hírtelen felfigyeltem egy éles vasdarabra, amíg a lány megpróbálta távol tartani a 4 rusnyaságot én odamentem a vashoz, ami kellően éles volt. Felkaptam, majd az egyik felét odadobtam Cassynek, aki macska ügyességgel kapta el. Szurkáltuk a pókokat vágtuk, mindent csináltunk de semmise hatott rájuk, mindig fénysebességgel meggyógyultak a sebek. A vérük zöld és nyálkás volt, és kise látszottunk a zöld trutyi alól, nekünk sajnos nem gyógyultak olyan könnyen a sebeink, mint az ellenségnek. Párszor megharaptak minket, és amikor nekicsaptak minket a falnak akkor is, szereztünk elég sebet. Egyszer, amikor társam egy egyik pók felé ütött, szíven szúrta a rusnyaságot. Az rázkódni kezdett, majd fulladozva a földre rogyott.
- Megvan a megoldás! - kiáltottam fel, kicsit elhamarkodottan. – Ügyes vagy Cassy.
Innentől már mondhatni, hogy gyerekjáték lett volna megölni őket, azonban a testük hamar regenerálódott és csak részleges lassulást tudtunk okozni nekik.
- Bírod még?
- Igen.
mondta a lány kapkodva a levegő után, éppen az egyik pók elől tért ki.
- Most mi legyen?
- Fogalmam sincs, sose tudjuk legyőzni őket.
Akármit csináltuk nem segített, csak álltunk tanácstalanul és próbáltuk elkerülni a csáprágókat.

Amikor újra támadásba lendültünk, újabb erővel és elszántsággal, hírtelen valami fura dolog történt. A pókok visszavonulót fújtak, nem tudtuk mire vélni ezt a cselekedetet, de én még a legrosszabbra is felkészültem. Valami olyasmi is kavargott a fejemben, hogy valami még nagyobb, valami óriásibb szörny jön. De nem történt semmi. Ránéztem Cassy-re akin a megkönnyebbülés jelei, tűntek fel.
- Ez meg… mi volt? – töröm meg a döbbentségemmel a csendet.
- Fogalmam sincs, de a lényeg, hogy leléceltek. Azt hittem, itt halok meg. Egy ilyet se akarok többet látni… akkor is ha tudom hogy ez elkerülhetetlen… - mondja egy hatalmaaaaas sóhaj után.
Hamarabb is mondani akartam már azt az ötletet, hogy pihenjünk, de azt hiszem ennek most jött el az ideje.
- Pihenjünk egy kicsit. - teszem fel, az ajánlatott, mert úgy véltem mindketten ki voltunk fáradva.
- Egyet értek. Fújjuk ki magunkat gyorsan, aztán hajrá tovább. Elég gáz lenne, ha Merion-nak csupán ennyi haladásról tudnánk beszámolni. Nem jöttünk még valami sokat.
Nekem csak egy, „ahha” tellett, mivel már beszélni is alig tudtam, úgy elfáradtam, de van egy olyan érzésem, hogy ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami még rákvár.


A továbbindulás nehézkesen ment, mivel azon az alagúton kellett tovább mennünk, ahol a pókok is távoztak. Úgy becsültem meg, hogy körülbelül tíz percbe került, mire rávettem Cassy-t hogy menjünk tovább, de mivel ő makacs ezért nem volt olyan könnyű. De végül is, sikerült és bementünk az alagútba. A lány szorosan markolta a pólómat, azon gondolkodtam, mi lenne, ha egyszer csak elengedné és elvesztene a szeme elől. Furcsa volt, az ember azt várta volna, hogy dohos, büdös szagot fog érezni, de a levegő meglepően tiszta és friss volt, nem észleltünk semmiien bogarat, semmit. Rettentő sötét volt lent, az orrom hegyét se láttam, így kénytelenek voltunk valami használható világító eszköz után nézni a táskában. Volt benne pár foszforeszkáló rúd, amit csak meg kellett, hajtani és összetört a benne lévő anyag és világítani kezdett. Cassy kitörő örömére volt csoki is, nem is egy táblával.
- Nagyon sötét. Kezdek picit félni. –jegyzi meg a lány, a szája már tiszta csokis, úgy tűnik, ízlik neki.
- Nyugi, nem lesz semmi gond –nyugtatom és megeresztek egy mosolyt is mellé.
A falak furcsán összemennek, és elvesztik a korai simaságát.
Valami furcsa hangot hallottam, mintha patak csörgedezne valahol, de nem voltam benne 100%ig biztos.
– Hé, hallod ezt? –állom meg hírtelen, mire társam fejét érzem a hátamba fúródni.
- Nem csak hallom, kissé sós szagot is érzek. Ez víz lesz.
Tényleg egy folyó folydogált, nah jó, az hogy folydogált kicsit furcsa kijelentés, inkább zubogott. Felette egy kőből készült hídszerű tákolmány, ami már ránézésre nem volt biztonságos. Én mentem elől a hídon, nem féltem annyira, igaz kicsit csúszós volt, de szerencsére nem történt semmi, MÉG! Cassy lassan lépkedett mögöttem, néha-néha észrevettem, hogy megszédül, de akkor mindig segítettem neki, milyen szerencse, hogy nekem ilyenekkel nincs gondom.
A túloldalon megláttunk egy emberi sátrat, pár használati tárggyal.
- Elnézést, van itt valaki? –les be Cassy a sátorba, de hírtelen felsikított, és elbotlott kifelé hátrálva.
- Cassy, jól vagy? – kérdezem, miközben segítek neki talpra kecmeregni és megállapítom, hogy biztos, nincs semmi baja.
- Hát… amennyire jól lehet az ember, ha csontvázak vigyorog rá
Elkerekedett szemekkel nézek a lányra, nem tudom, miről beszélhet, de lehet, hogy nem is akarom megtudni, de nem tudom megállni, hogy ne nézzek be én is.
- Csontvázak? –kérdezem, és közben belesek a sátorba, majd fintorogva ugrok én is hátra. - Uáh!
Nem volt kellemes látvány, valószínűleg nem önszántukból haltak meg, hanem harcoltak az életükért. Elég sok dulakodásra, utaló nyomra figyeltünk fel. Egy ládában volt még élelem, nem volt igényünkre megenni a csontvázaktól a kaját, de lehet, hogy legközelebb nagy szükségünk lesz rá. A fegyverekkel ugyan ez a helyzet, Cassy felfigyel egy lap darabra, amin egy rövid üzenet volt olvasható.
- Fúj, mindjárt visszajön a csokim. –szól hozzá a kicsit sem kívánatos dologhoz. - Na, lássuk, mi áll rajta. – majd olvasni kezdi.
- „ Végünk van! Senki sem tudja megállítani őket! El fognak jönni újra, már csak az életünkért futhatunk. Remi már feladott minden reményt, de bennem még pislákol egy csipetnyi. Ha előttük érjük el az előző táborhelyet, akkor talán berobbanthatjuk a járatot…” és ennyi, itt vége szakad a levélnek.
- Ez ijesztő. – a hideg is végigfutott a hátamon – Nincs jó előérzetem.
- Nekem sem. Most mi legyen?
Kicsit elgondolkodok ezen a kérdésen, majd amit először gondolok jónak, azt mondom.
- Menjünk tovább. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne egy ilyen helyen megállni. Elvégre Marion azt mondta, beér majd minket.
- Oké. Remélem, azért majd el lesznek temetve, Én se örülnék neki, ha egy ilyen helye kéne rohadnom.
Az orrom alatt morgok valami olyasmit hogy „én sem”, majd kisietünk a táborból.

Folytattuk az utunkat lefelé a sötétségbe, ami nekem cseppet sem volt a kedvemre. De ez van, nincs mit tenni… én vállaltam be ezt a feladatot, akkor a minimum, hogy teljesítem is.
A járat, amin haladtunk, elég meredeken tartott lefelé. A talaj kissé csúszós volt, így nem egyszer ütközött az orrom Red hátába. Próbáltam összeszedni minden ügyességemet, ugyanis nem állt szándékomban gurulva tenni meg az út hátralévő részét. Egy nagyobb csúszásomkor még Rednek is előre kellett lépnie párat, de talpon maradtunk.
- Sajnálom… mindig is átkoztam az ilyen helyeket – szabadkoztam, ahogy nekidőltem kicsit a falnak. – Hm? Mi a… - érdeklődve kaptam fel a fejemet, ahogy ujjaimmal kitapintottam valami szokatlant a falon. – Hé, Red! Ezt figyeld!
- Mi az? – kérdezte, ahogy felém fordult.
A lacrimámmal megvilágítottam a falon hosszan végigfutó, furcsa faragványokat. Lassan húztam végig rajtuk a „lámpa” fényét, és próbáltam rájönni, mit is jelenthetnek. De mielőtt még igazán belemerülhettünk volna az írásokba, a lacrima hirtelen pislákolni kezdett. De nem csak az enyém: a Red kezében virító is lassan megadta magát.
- Ne már Ezt a szívást – morogtam, ahogy kicsit megráztam kicsit a lacrimát, de az végül mégis beadta a derekát. - Akkor jöjjenek a tartalékok.
Hát, jöttek is. Méghozzá ugyanolyan állapotban, mint az előzők. Mindegyik halott volt, én pedig nagyon megijedtem.
- Red, hol vagy?
- Itt vagyok, ne aggódj.
- Hol van az az itt? Én nagyon félek a sötétben! – kiáltottam el magam, de előre lépve sikeresen belefutottam valamibe. – Ez ugye te voltál, Red?
- Igen én. Ne aggódj, nem lesz semmi baj.
- Nem lesz baj? Csessze meg, itt ragadtunk a sötétben, egyedül! - fakadtam ki. - Lehet, hogy meg kéne várnunk Mariont…
- Nem lenne jó ötlet egy helyben ácsorogni. Ki tudja, mikor térnek vissza a pó… vagyis…
- Áh, Red, a francba is, muszáj volt eszembe juttatnod azokat a dögöket? Ezt nem hiszem el, most már komolyan rohadtul félek! Kurva lacrimák is, tovább kellett volna bírniuk! – káromkodtam el magam, ahogy szorítottam meg a karját, még a vér áramlását is megakadályozva.
- Rendben, rendben, értem. Ne pánikolj ennyire, az nem vezet semmire. Menjünk tovább előre, biztos lesz errefelé valami.
- Ígérd meg, hogy nem hagysz itt!
- Ez csak természetes. Kitalálunk valami, csak nyugodj meg. Én sem vagyok oda a helyzetért, hidd el. Nehogy lemaradj – indult meg előre.
- Amíg le nem vágják a kezem el nem eresztelek – jelentettem ki a lehető legkomolyabb hangnemben.
Tovább folytattuk az utunkat, meglehetősen lassan araszolva előre. Ennek ellenére nem egyszer rúgtam bele egy-egy hatalmas kőbe, és Red sem egyszer fejelte mega lelógó köveket. Ha ő most nem lenne itt velem, amint elaludtak volna a lámpák, elájultam volna. Ez nem vicc.
Annyira szorítottam a kezét, mintha legalábbis az életem függött volna tőle – bizonyos fokig így is volt. A szemünk sok idő múltán kezdte megszokni a sötétséget, és az élesebb körvonalakat már ki lehetett venni.
- Red, én nagyon félek. Rossz előérzetem van.
- Nekem is – bólintotta, legalábbis a sötétben én így láttam.
Ahogy ballagtunk előrefelé, a kezem hirtelen beleragadt valamibe. Akkorát sikítottam, ami még egy hullát is visszahozott volna az élők közé.
- Cassy! – kiáltotta rémülten Red, ahogy felém fordult. – Mi történt?
- Valamibe beleragadt a kezem!
Nagyot rántottam a karomon, mire az elszakadt a faltól, de akkora volt a lendületem, hogy hátra tántorodtam pár lépést. Éreztem, hogy valami ragadósba esek, és ahogy megpróbáltam előre mozdulni, rájöttem, hogy csapdába estem. ~ Ez… ez háló! – tudatosult bennem a nem kis sokkot keltő tudat. ~ Pó… pókháló? Ugye nem? Jézusom, ne, én nem akarom ezt!
- Red! Red, segíts! Beleragadtam egy hálóba!
- Nem tudok, én is! – válaszolta kissé mérgesen, ahogy hallottam, hogy ő is ficánkolni kezd.
De fölöslegesnek bizonyult minden erőfeszítés. Hirtelen léptek zaja csapta meg a fülünket. Először azt hittem, Marion az, és már éppen örültem is volna, mikor jött a nagy pofára esés. Ezek bizony nem Marionok voltak. Annál ezerszer rosszabbak.
Furcsa kinézetű alakok vettek körül minket. Nehéz lenne elmondanom, hogy azért láttam hirtelen élesebben, mert valami halvány fény lett volna náluk, vagy azért, mert a félelem kiélesítette a látásomat… a főbb körvonalaikat sikerült kivennem, és tökéletesen hallottam minden mozdulatukat.
Egy nagyobb durranást, nyögést, majd koppanást hallottam a bal oldalam felől.
- Red! – kiáltottam el magam. – Rohadékok! – kezdtem el dühösen rugdosni, amerre csak láttam, és amennyire a háló engedte a kezemmel is hadonásztam.
Már nem féltem. Már csak ki akartam nyírni őket, mind egy szálig, amiért kezet mertek emelni egy barátomra.
De az akaraterő ez úttal nem segítet. Hirtelen ismét durranást hallottam, de most közelebbről, mint korábban: konkrétan a nyakam mögül. Próbáltam erőt venni magamon és ébredni maradni, de nem ment. Akárcsak korábban Red, kisebb nyüszítéssel én is Álomországba zuhantam.

Mikor legközelebb felébredtem, úgy éreztem magam, mintha legalábbis egy bunkósbottal b*sztak volna fejbe. Hoppá… ez egy elég csúnya kifejezés volt, látszik, hogy milyen lelki állapotban vagyok most. Ki tudja, lehet, hogy tényleg azzal ütöttek le… franc se emlékszik már rá.
- Á… széthasad a búrám… - simogattam az említett testrészt keserves fintorral az arcomon. – Ó, igaz is! Red! Red, merre vagy? – pillantottam körbe, és csak ekkor tűnt fel, hol is vagyok valójában.
Világos volt. Túlzás lenne azt mondanom, hogy hatalmas fény, de jóval világosabb volt, mint korábban a járatban. Amolyan félhomálynak mondanám, de lényeg a lényeg, hogy már nem csak a korvonalakat, hanem a színeket is láttam.
- Itt vagyok, Cassy. Jól vagy? - kérdezte, ahogy megpillantottam magam mögött.
Neki is elég elgyötört ábrázata volt, meg kell hagyni. Csúnyán hatástalanítottak minket.
- Hát… erős túlzás, hogy igen, de a lényeg, hogy élek. Hol vagyunk?
- Nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy börtönben.
- Francba! Ki kell jutnunk innen, vagy Marion az életben nem talál ránk! – csaptam le mérgesen a padlóra. – Ennek tetejében – Itt hangosan felmordult a gyomrom. -, menten éhen pusztulok!
- Én is szeretnék már harapni valamit – értett egyet. – De most első és legfontosabb a kiszabadulás.
- Van valami ötleted? – kérdeztem csillogó szemekkel.
- Az égvilágon semmi! – mosolyodott el.
- Bváh! – csuklott le a fejem azonnal. – Sejthettem volna… fenébe, nem várhatom el mindig, hogy te legyél az agy… ideje lenne nekem is gondolkodnom, elvégre arra van a kreativitásom.
Tüzetesen is végignéztem, milyen körülményekkel is kell szembenéznünk. A levegő meglepően tiszta volt, akárcsak korábban a járatban. A padló jéghideg kövekből állt, és a falak is. Az egyetlen, ami nem kőből volt, az a hatalmas faajtó volt előttünk. Kissé – na, jó, nagyon – meglepett, hogy nem voltunk sehová odaláncolva. Mágikus pecsétet is kerestem magamon, hátha valami olyasmivel akarják visszatartani a mágikus erőnk, de az sem volt. Most ezek vagy valami kibajó védelmi rendszerük van, vagy szimplán annyi eszük van, mint a borításnak alattunk.
Magam elé emeltem a kezem, majd egy kis ideig gondolkodtam, tényleg megpróbáljam-e? Nem volt semmi kedvem esetlegesen áramcsapással vagy hasonlókkal szembenézni. Végül összeszedtem a bátorságom, és éppen megidéztem volna egy kristálykardot, mikor Red hangja megszakított a tervben.
- Cassy! Gyere, ezt figyeld!
- Mi van? – sóhajtottam fel kissé morcosan.
Red kissé lábujjhegyre állva bámult ki a rácsokkal tarkított ablakon, és mit ne mondjak, érdekes volt az arckifejezése. Ugráltam párat, de hamar rájöttem, hogy én innen nem fogok kilátni.
- Francba, én ehhez túl alacsony vagyok – fontam össze a karjaimat durcásan.
- Most mondanám, hogy felveszlek a nyakamba, de akkor megfejelnéd a plafont.
- Akkor csak mondd el, mi annyira érdekes?
- Egy földalatti városban vagyunk.
- Hogy mi van?! – kiáltottam el magam, és immár a kíváncsiságomból is erőt formálva ugrottam egy nagyon nagyot, közben kinyújtva a kezeimet fölfelé.
Ujjaimmal sikerült megragadnom az egy-egy vasrudat, de az, hogy felhúzzam magam odáig, már kicsit nehezebben ment. Szerencsére Red is itt volt, így segített nekem, és elkapva a vállamat feljebb emelt. Ennek hála sikerült az alkaromat végigfektetni a kis párkányon, és nem volt már olyan nehéz megtartani magam.
- Köszi – mosolyogtam rá, majd én is kinéztem.
Nem sok kellett, hogy ne essek vissza a padlóra. A látvány elképesztő volt: házak terültek el alattunk, és az utcákon furcsa emberek sétáltak, olyanok, akik feltehetőleg korábban csúnyán lecsaptak minket. Itt szabályosan egy föl alatti várost építettek… ez nem semmi, soha nem láttam még ehhez foghatót!
- Elképesztő… - suttogtam tátott szájjal.
- Az– bólintotta Red is. – Ötlet esetleg a kijutásra?
- Most már van – mosolyodtam el. – Nekimegyünk az ajtónak, és szétszedjük!
- Miért nem lepődöm meg ezen a törjünk-zúzzunk, aztán majd lesz valami hozzáálláson? – sóhajtotta mosolyogva.
- A Fairy Tail tagja vagyok, szerintem azért – biccentettem vidáman, ahogy leugrottam. - Na, gyerünk, lássunk munkához!
Fogalmam sem volt, hogy hányadik emeleten lehetünk, de azt kivehettem, hogy lesz egy kisebb utunk lefelé. Remélem, hogy az őrök nem használnak mágiát, különben nagy szívásnak nézünk elébe.
- Crystal Make: Sword! – szólaltam meg kissé visszafogottan, nehogy lebukjunk.
Lendítettem kettőt a karddal, mire az ajtó négy szeletre hullva semmivé lett. Két őr azonnal berohant, gondolom őket bízták meg azzal, hogy ne hagyjanak meglógni minket.
Az egyik nekem jött, a másik meg Rednek. Sajnos rá nemigen tudtam odafigyelni, de hittem benne, hogy nem az a fajta srác, akit egy egyszerű őr képes lenne leverni. A fura fazon először a botjával támadt rám, amit egy oldalra ugrással képes voltam gond nélkül kikerülni. Leszúrni nem állt szándékomban, ezért a kardomat gyorsan kis kristálydarabokká változtattam, aztán eltűntek a kezemből. A férfi feje felé suhintottam a kezemmel, de ezt sikerült kikerülnie, és megint a botjához folyamodott segítségért. A gyomorszájam felé akart szúrni vele, de ezt is hárítottam. Láthatóan minden különösebb terv nélkül vonult ellenem, úgy hadonászott, ahogy éppen kézre esett. Emiatt elég kiszámíthatatlanok voltak a mozdulatai, és hátrálásra kényszerített engem. Mikor a hátam nekikoppant a falnak, az alkalmat kihasználva immár rendes támadást indított. Villámgyorsan leguggoltam a földre, majd kikerülve a fegyverét onnan elrugaszkodva ököllel gyomron vágtam. Ettől összegörnyedt, és sziszegve meghátrált. De ennyivel még nem fejeztem be. Egy ügyes mozdulattal kirúgtam a lábát, amitől hátra esve elejtette a botot. Még egy nagyot csaptam a hasára, aztán mikor láttam, hogy egy jó időre kifeküdt, megragadtam a karót, és Red felé fordultam. Éppen akkor kelt szárnyra a férfi, akit ő kapott, és kenődött fel a falra, majd onnan lecsúszva nagy nyögéssel elterült a padlón.
- Szép volt! – mosolyogtam, ahogy kifutva a szobából felé nyújtottam a kezem, és összepacsiztunk. – Irány a kijárat! Remélem, Marion nem arra a sorsra jutott, mint mi nem sokkal ezelőtt, különben lesz még egy szabadítási akciónk.
- Azt mondta, tapasztalt. Szóval reménykedjünk.
- Jobb lesz mihamarabb megtalálni, és rájönni arra is, hogy kik ezek az alakok. Nem tetszenek nekem, nem hiszem, hogy munkások lennének a fürdővizek felől, pláne, hogy elvileg egy feltérképezetlen járatból érkeztünk.
Ahogy így rohantunk a folyosón, elértünk egy kereszteződéshez. Mégis hogy a retekben van kiépítve ez a ház? Kereszteződések?
- Most merre? – nézett le rám Red.
- Öm… hát… – gondolkodtam, de mikor meghallottam a lépteket és az ordibálásokat a hátunk mögül, szemből és baloldalról, már nem volt nehéz dolgon. – Jobbra!
Végigrohantunk a folyosón, de igazéból azt sem tudtam, merre megyünk. Rengeteg ilyen kereszteződésbe és elágazásba futottunk bele, olyan volt a hely, mint egy valódi labirintus. Az egyik folyosón megpillantottam asztalt, virágokkal díszítve. Mivel minden oldalról jöttek, ezért nem sokáig vacilláltam rajta, hogy kárt tegyek-e benne. Szerencsére itt is kőborítás volt, így ha minden igaz, akkor beválhat az elképzelésem.
Ledobtam a virágokat az asztalról, majd egy kristálykarddal leszeleteltem a bútor lábait. Szerencsére az asztallap nem volt valami vastag, így nem kellett túl sok mágiát használnom ahhoz, hogy sima kristállyal vonjam be a teljesen sérülésmentes oldalát.
- Siess, Cassy, a nyakunkon vannak!
- Mindjárt, mindjárt! A francba bele, hogy soha nem tudtam jól csinálni az ilyesmit! Mindegy, jobb lesz, mint a semmi – fejeztem be a műveletet, majd megfordítottam a falapot, és ráálltam. – Gyere! Átcsúszunk a tömegen!
- Tessék?
- Miért, nem jobb ötleted?
-…
- Ha minden oldalról körülvesznek minket, akkor közelharcban esélyünk sincsen! – böktem az egyik folyosó felé, de már mindenhonnan egyre törtek felfelé az emberek.
- Rendben van. Remélem, hogy sikerül is – ugrott fel mögém.
- A padló lejt, szóval van esélyünk, maradjunk ennyiben. Indulás! – löktem előre az egyik lábam, mire a kristály először lassan, aztán egyre gyorsabban csúszni kezdett lefelé.
Végül már annyira nem is kicsi sebességgel közelítettünk a velünk szembe rohanók felé.
- Vigyázat, átjárunk! – kiáltottam el magam, mire néhányan ordítva félreugrottak, de volt egy, akit szabályosan letaroltunk, és harmadik utas lett.
Ez volt a szerencsénk, ugyanis nem épp a legkellemesebb módon lett vége az utazásnak – frontálisan köszönhettünk a falnak. Szerencsére az alak elég magas volt, így sikerült – legalábbis nekünk kettőnknek – annyival megúszni a becsapódást, hogy kissé összepréselődtünk. Ő már nem járt ilyen jól, de ez most részletkérdés, legyen elég annyi, hogy jó pár hónapra kiütötte magát meg néhány fogát. De mi legalább nyertünk egy jelentősebb egérutat.
- Ott a kijárat! – kiáltotta Red vidáman, ahogy egy hatalmas ajtó felé bökött, ami résnyire nyitva volt, és így bejött rajta a fény.
- Ez az! – lelkesedtem fel én is, majd az odarohanva széttártunk a nagy, kétszárnyú kijáratot.

Cassy kicsit tartott a lefelé vezető sötét úttól. Meredeken mentünk lefelé ráadásul még csúsztunk is, mivel én mentem elől így meg tudtam gátolni, hogy Cassy lecsússzon. Egyszer túlságosan is megcsúszott, kis híja volt hogy mindketten lenem estünk.
- Sajnálom… mindig is átkoztam az ilyen helyeket. – majd valamire felfigyel, de nem igazán izgattam, hogy megnézzem én is. - Hm? Mi a…
Majd rám szólt, hogy nézzek oda.
– Hé, Red! Ezt figyeld!
- Mi az? –kérdezem, miközben felé fordulok.
Egy lakrimával világítottunk oda, ahol valami furcsát talált a falon, nem is akármik voltak, hanem valamilyen ősi faragványok. Azt nem tudhattuk milyen régiek, de biztos, hogy nem mostanában kerültek oda. Vizsgálgattuk, de mire normálisan megnézhettük volna, a kezünkben lévő lakrima pislákolni kezdett, majd kialudt a fénye.
- Ne már Ezt a szívást – nézünk a lakrimákra, rázogatjuk, néhány pillanatig úgytűnt visszajön a fénye, de mégsem. - Akkor jöjjenek a tartalékok.
Jelenti ki a lány, de az újabb lakrimák is ugyan olyan állapotban voltak, mint az előzőek.
- Red, hol vagy? – kérdezi kétségbe esetten.
- Itt vagyok, ne aggódj. – mondom nyugodtan, mivel ha én is idegeskednék, az nem segítene semmit. A szemem is lassan megszokja a sötétet, de Cassyé nem hajlandó.
- Hol van az az itt? Én nagyon félek a sötétben! – kiáltja el magát, és belém ütközik. – Ez ugye te voltál, Red?
- Igen én. Ne aggódj, nem lesz semmi baj. –szorítom meg a karját gyengéden, hogy melette állok, de nem sokat segít.
- Nem lesz baj? Csessze meg, itt ragadtunk a sötétben, egyedül!Lehet, hogy meg kéne várnunk Mariont…
- Nem lenne jó ötlet egy helyben ácsorogni. Ki tudja, mikor térnek vissza a pó… vagyis…
~ÁÁÁ. Basszus, minek jutattam eszébe~ Gondolkozok magamban, mivel felleges volt felhozni a pókokat, most még jobban be lesz parázva.
- Áh, Red, a francba is, muszáj volt eszembe juttatnod azokat a dögöket? Ezt nem hiszem el, most már komolyan rohadtul félek! Kurva lacrimák is, tovább kellett volna bírniuk!
Nem hittem volna, hogy így kitudja magát kiabálni, vagy hogy ennyire fél a pókoktól vagy a sötétben, majd megszorította a kezemet, ami nem fájt, de éreztem, ahogy remeg.
- Rendben, rendben, értem. Ne pánikolj ennyire, az nem vezet semmire. Menjünk tovább előre, biztos lesz errefelé valami.
Mondom nyugodtan, és már a szívverését is érzem, a hideg kezéről nem is beszélve.
- Ígérd meg, hogy nem hagysz itt!- lengeti meg a kezemet.
- Ez csak természetes. Kitalálunk valami, csak nyugodj meg. Én sem vagyok oda a helyzetért, hidd el. Nehogy lemaradj. Lépek egyet lassan előre, mivel ha valami szakadék vagy ilyesmi lenne, akkor ő ne essen bele.
- Amíg le nem vágják a kezem el nem eresztelek. –mondja komolyan.
Továbbmentünk, a lehető leglassabban, csúsztattuk a lábunkat, majd a másikat. Cassy a kezemet sose engedte el, és a szorításból sem engedett. A kövekbe, amik a földön voltak legtöbbször mindig Cassy rúgott bele nekem pedig a csövek jutottak, mivel elég magas voltam. A szemünk, mivel elég régóta bolyongtunk már, kezdte megszokni a sötétet és láttuk egymás körvonalát, de még mindig nem volt a legjobb.
Régóta nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, és a csend nyomasztani kezdett, ám hála Cassy megszólalt.
- Red, én nagyon félek. Rossz előérzetem van.
- Nekem is. –kicsit bólintok, mivel most, hogy mondja, nekem sincs valami jó előérzetem és ideges is lettem.
Lassan folytatjuk az utunkat, amikor Cassy hatalmasat sikít, a fülem be is dugult, de ezzel most kevésbé foglalkoztam.
- Cassy! – kiáltottam, majd visszafordultam. – Mi történt?
- Valamibe beleragadt a kezem!
Látom a sötétben, hogy rángatózik sikerült is neki kiszabadítani a kezét, de megbotlik és beleesik valami nagyobba.
Egyből rájöttem, hogy ez nem is akármi, de nem akartam mondani, mert ha nem az akkor csak a frászt hozom a lányra. Amikor én is beragadok valamibe, akkor már biztos vagyok benne, hogy pókháló.
~Ennek nem lesz jó vége~ Gondolkodok, miket tudunk a NORMÁLIS pókokról.
- Red! Red, segíts! Beleragadtam egy hálóba! –kiabál kétségbeesetten.
- Nem tudok, én is! – mondom még mindig nyugodtan, bennem akármilyen félelem is lakozik. De könyörgöm, hisz ezek csak pókok, sose féltem tőlük és nem is fogok.
Közben próbálom kiszedni az egyik kezemet, de akárhogy próbálkozom sehogyse sikerül.
Léptek zaja. Cassy kicsi reményt táplált, ám én tudtam, hogy ez nem lehet Marion, túlságosan hamar ideért volna, és ez több láb nem csak kettő.
Fura alakok, majd hirtelen egy ütéssel valaki leütött, valami csoda folytán a pókhálóból is kijutottam, vagyis úgy éreztem. A földre hanyatlom, és a fejem koppan, majd az emlékezetemet is elvesztettem. Még a sötétben látom, hogy társam kétségbe van esve és rugkapál, majd a szemem is lecsukódott.


Amikor felébredek rettenetesen, sajog a fejem és valószínűleg a bordám is megzúzódott. Ahogy nézem fura helyen, lehetünk, talán egy börtön vagy esetleg valami kriptaszerűség, de az első valószínűbb. Korábban „keltem fel” mint Cassy, de ő is kezdett ébredezni. Amikor felébredt ő is a fejét fájlalta, majd engem keresett.
- Á… széthasad a búrám… - fintorog. – Ó, igaz is! Red! Red, merre vagy?
- Itt vagyok, Cassy. Jól vagy? –ahogy megmozdultam hírtelen fájdalom nyilat a mellkasomba, ami csak gyorsan jött és hamar el is ment, de kicsit felszisszentem.
- Hát… erős túlzás, hogy igen, de a lényeg, hogy élek. Hol vagyunk?
- Nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy börtönben.
- Francba! Ki kell jutnunk innen, vagy Marion az életben nem talál ránk! Ennek tetejében- Mordul meg hangosan a nyomra és kánonban az enyém, meg válaszol rá. -, menten éhen pusztulok!
- Én is szeretnék már harapni valamit. De most első és legfontosabb a kiszabadulás.
- Van valami ötleted? –néz rám csillogó boci szemekkel.
- Az égvilágon semmi! – húzom félmosolyra a szám, ami jobb napon mosolynak látszott volna.
- Bváh! – csuklik össze – Sejthettem volna… fenébe, nem várhatom el mindig, hogy te legyél az agy… ideje lenne nekem is gondolkodnom, elvégre arra van a kreativitásom.
Erre nem igazán tudtam mit mondani, de ha már egyedül lennék, biztos, hogy nem lennék ennyire bátor.
Az első fura dolog, ami eszembe jutott, hogy nem voltunk lekötözve, odaláncolva sehová. Ennyire biztosak lettek volna a dolgukban az elfogóink, hogy szerintük nem éljük túl?
Néztük a plafont, a falakat, a levegő is TÚL tiszta volt, Cassynek még a mágikus pecsét is eszébe jutott, de semmi érdekeset nem találtunk magunkon, és máshol sem. Engem is érdekelt, hogy blokkolják vajon a mágiánkat, vagy esetleg ha valamihez hozzáérünk áramot vezetnek belénk? Az utolsó valószínűtlen volt. Éppen az ablakot vizsgáltam, ami ugyan rácsokkal van lezárva, de kilehet látni rajta.
- Cassy! Gyere, ezt figyeld!
- Mi van? – sóhajt, majd odalép az ablakhoz.
- Francba, én ehhez túl alacsony vagyok. –Cassy jóval alacsonyabb mint én éppen azért még az ablak alját se látja.
- Most mondanám, hogy felveszlek a nyakamba, de akkor megfejelnéd a plafont. – mosolyodom el.
- Akkor csak mondd el, mi annyira érdekes?
- Egy földalatti városban vagyunk. – furcsa volt kimondani, mivel engem is megdöbbentett.
- Hogy mi van?! – kiáltja el magát, és megpróbál valahogy kilesni az ablakon. Elkezdett ugrálni és megragadja a rácsot, majd húzni kezdi magát. Én a vállánál fogva feljebb toltam, hogy sikerüljön kilátnia, és a párkány is segített neki, így leesés nélkül kilátott.
- Köszi.
A látvány láttára elkerekedett a szeme, igaz, még én sem láttam ilyet.
- Elképesztő…- leheli csendesen.
- Az– mondom, majd muszáj voltam megkérdezni, hogy tud-e valami jó kijutási módszert, mert nekem még semmise jutott eszembe. – Ötlet esetleg a kijutásra?
- Most már van. Nekimegyünk az ajtónak, és szétszedjük!
~Sejtettem~ Mosolyodok el.
- Miért nem lepődöm meg ezen a törjünk-zúzzunk, aztán majd lesz valami hozzáálláson?- a mosolyt egy kisebb sóhajjal kísérem, nem csalódtam a lányban.
- A Fairy Tail tagja vagyok, szerintem azért –mosoly, majd leugrik a párkányról. - Na, gyerünk, lássunk munkához!
Sejthettem volna, hogy egy a Fairy Tail mágusai közül, ez az utat válassza, ami valószínűleg a legkönnyebb volt.
- Crystal Make: Sword! – mondja, kicsit lejjebb véve a hangon, mivel ki tudja, hogy vannak-e őrök a közelben. Egy könnyed lendítéssel szétzúzta az ajtót, a két őr természetesen futottak befelé. Az egyik Cassy felé, a másik pedig felém futott. Mindkét őrnél egy botvolt, nem volt időm Cassyre figyelni, de néha oda-odapillantottam. Az őr nekem akart támadni és a fejemet vette célba, ám megragadtam a bot másik végét és húzni kezdtem magam felé, majd a jobb lábamat felemeltem és jó erősen gyomorszájba térdeltem. Az térdre rogyott, de hamarosan fel is állt. Nagyon Úgy tűnt, hogy nem mágusok csupán harcosok, vagy talán még annak sem nevezhetőek. Furcsálltam, mivel azt hittem mágusok, mert ez volt a legkézenfekvőbb, ha minket le akarnak verni. Az ellenség felállt készen arra, hogy újabb támadást indítson ellenem. Nem volt egyikkőnknek sem a szándékában megölni az őröket. Éppen ezért amikor felém lendült kirántottam a kezéből a botot, s mikor az előre tántorodott, megfogtam a grabancát és hozzávágtam a falhoz. Azután nagy nyögés és elterült a földön, azért még megnéztem él-e, élt és csak az eszméletét veszítette el.
- Szép volt! – lép oda hozzám, majd a tenyerébe csapok a győzelem jeléül.
– Irány a kijárat! Remélem, Marion nem arra a sorsra jutott, mint mi nem sokkal ezelőtt, különben lesz még egy szabadítási akciónk.
- Azt mondta, tapasztalt. Szóval reménykedjünk.
- Jobb lesz mihamarabb megtalálni, és rájönni arra is, hogy kik ezek az alakok. Nem tetszenek nekem, nem hiszem, hogy munkások lennének a fürdővizek felől, pláne, hogy elvileg egy feltérképezetlen járatból érkeztünk.
Rohanni kezdünk a folyosón, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtunk és váratlanul egy kereszteződésbe érünk.
- Most merre? –nézek Cassyre.
- Öm… hát…- gondolkozik, szemei egyik járatról a másikra siklik, hallgatózunk, léptek zaja, ordibálások, majd megszólal. – Jobbra.
Ismét rohanni kezdünk, majd mindig több és több elágazással találkoztunk össze. Éppen azon gondolkodtam, ha zsákutcába futnánk, visszatalálnánk-e? Valószínűleg nem. Éppen befordultunk egy egyik folyosóra, ahol egy asztalra figyeltünk fel, amin virágok vannak. Minden irányból hangokat hallottunk, de Cassy egyből munkához látott. Ledobta a virágokat asztalról, majd levágta az asztal lábait, majd kristállyal bevonta.
- Siess, Cassy, a nyakunkon vannak! –nem tudtam mit akar az asztallal, de tuti, nem valami jót.
- Mindjárt, mindjárt! A francba bele, hogy soha nem tudtam jól csinálni az ilyesmit! Mindegy, jobb lesz, mint a semmi. Gyere! Átcsúszunk a tömegen!
A lélegzetem is elállt, ennél nagyobb őrültséget ki sem találhatott volna, bár Fairy Tail mágus, mit vártam?
- Tessék?
- Miért, nem jobb ötleted?
-… - csak sóhajtottam, és halkan belegyeztem, de közben morogtam az orrom alatt, hogy valami jobbat is kitalálhatott volna.
- Ha minden oldalról körülvesznek minket, akkor közelharcban esélyünk sincsen! – mutat az egyik folyosó felé, lényegében igaza volt, semmi esélyünk nem lett volna ellenük.
-Rendben van. Remélem, hogy sikerül is. – ugrok fel mögé az asztallapra.
- A padló lejt, szóval van esélyünk, maradjunk ennyiben. Indulás! – meglöki magát az egyik lábával és elindulunk a tömeg felé. Hát, még majdnem megkockáztatom, hogy élvezetes volt, kivétel a tömegen átgázolni.
- Vigyázat, átjárunk! –kiáltja el magát, sok ember félre ugrott, ám voltak, akik nem akartak mozdulni, azt hitték, megállunk, ha akartunk volna se tudtunk, volna. Így felborítottunk mindenkit.
Volt párszor, hogy mögénk csúsztak páran, amikor letaroltuk őket, de ők nem bírtak mögöttünk lenni. Hát a megálláson csiszolni kellett volna még, neki teljes erőből a falnak. Mi megúsztuk, épen, minden végtagunk és minden egyes fogunk megvolt. De a mögöttünk lévő hapi, - nem sajnos-, nem úszta meg ennyivel.
Egy hatalmas ajtót vettem észre, reményeim szerint az volt a kijárat
- Ott a kijárat! –kiáltom el magam jó hangosan.
- Ez az! – felpattanunk mindketten és odarohantunk, majd széttártuk az ajtót.

Kiléptünk az ajtón, már azt hittük szabadok vagyunk, de sajnos semmivel sem volt jobb a helyzet. Minden felől lándzsák szegeződnek ránk, amiket komor arcú katonák tartanak.
~Basszus, nincs ekkora pechünk.~ Az őrök között kisebb út nyílik, egy fiú sétál közöttük egyenesen felénk.
- Üdv nektek! – hajol meg. – Mazzick herceg vagyok, az előttetek álló Pantolomi Királyság uralkodója. Szeretnék elnézést kérni az eddigi incidensekért és arra kérni titeket, hogy kövesetek!
Kicsit elgondolkodok, és mérlegelni kezdek magamban, Cassy is ugyan ezt teszi. Majd rám szegezi a tekintetét, és várja, hogy nekem mi a véleményem, csak bólintok, annak jeléül, hogy nem tudunk más csinálni csak követni.
- Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből az egészből. – súgom Cassynek.
- Én is. – leheli a lány.
Miközben követjük a herceget, a mindennapi dolgukat végző emberek hatalmas áhítattal szemlélik a fiút. Mazzick herceg sokszor megáll, és beszélgetni kezd az emberekkel, úgy tűnik, hogy nem zsarnokoskodik, és mindenki szereti és tiszteli. Az utunk egy hatalmas kastélyba vezet, aminek a tornyai már majdnem a barlang tetejét súrolják. A kastélyba lépve teljesen elképedtünk, mert hatalmas volt a kastély, bár ez kívülről is látszott. A falakon, több helyen is látok kardokat, amik természetesen csak dísznek szolgálnak, illetve pajzsokat. Mazzick a trónterem felé vezet minket, ahol az ajtó előtt őrök állnak, akiket elküldött a herceg, hogy még csak ne is zavarjanak minket. Azért azok rossz szemmel néztek ránk, nem mintha nem lettünk volna amúgy is gyanúsak, és ha már szemmel ölni lehetett volna, mi már nem éltünk volna.
- Szóval, én már bemutatkoztam. Titeket hogy szólíthatlak? – mosolyog, és a kezét nyújtja felénk.
- Az én nevem Red, az övé pedig Cassy. – lépek oda és rázom meg a kezét, annak jeléül h megbízok benne.
- Volna pár kérdésünk, feltehetnénk őket?? –csap bele a közepébe Cassy.
A herceg csak bólint, majd leültet minket két székre ő, pedig egy harmadikon foglal helyet. Én szokásosan fordítva ültem le a székre kezemet a háttámlára téve, valahogy így kényelmesebben éreztem magam.
- Nos, hadd halljam azokat a kérdéseket! – mosolyog Mazzick.
Kicsit átgondoltuk a kérdéseinket, amik megfordultak a fejünkben, majd Cassy bólint, hogy kezdi ő.
- Először is elnézést a kisebb pusztításért, amit rendeztem a börtönben. De igazán nem értem, hogy mi szükség volt arra, hogy bezárjanak? Szerintem nem csináltunk semmi rosszat…
- Nem történt semmi probléma! - legyezget a kezével. - Az elzárás pedig azért volt, mert nem tudtuk kik vagytok. Pár emberem úgy gondolta, hogy ez a legbiztonságosabb elhelyezés, amíg magatokhoz tértek!
- Akkor is kicsit durva volt. –jegyzem meg halkan, mire a herceg csak megvonja a vállát.
- Miért van az egész város egy barlangban?- teszem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Mi itt élünk, nem tudom mire gondolsz. Barlang? - töpreng el a herceg, nem igazán értettem meg, de szerintem ő se mire célzok, mintha nem is tudnák, hogy egy barlangban laknak.
~Őrület.~ Gondolkodok közben magamban is.
- Hmmm. – gondolkodok el.
- Mi lett azokkal az emberekkel, akikkel korában összefutottunk és csak a csontvázaikat találtuk meg?- a szót most Cassy ragadta magához, úgy tűnt eszébe jutottak a csontvázak és a levél.
- Sajnos nem sokat tudok mondani a területünkön kívüli eseményekről. Sajnálom! Lehetséges, hogy Ők kapták el a szerencsétleneket, de ezt a témát most hagyjuk!
- Azok a pókok a barlangban, amikkel összefutottunk, kapcsolatban vannak a királysággal? Nem szeretnénk megint találkozni velük. – a pók szó hallatán Cassy felszisszen, majd kicsit összébb húzza magát a széken.
- A pókok veszélyes teremtmények. Már régóta gondok vannak velük. - dörgöli az állát és többet nem beszél a témáról, és mi sem hozzuk fel többet.
- Hosenka-ban van egy kisebb gond a vízügyekkel. Erről nem tud valamit esetleg?
- Hosenka? Az meg mi?
- Egy népszerű fürdőváros. – jegyzem meg röviden, mire a herceg csak bólint, de itt el is felejtődik a téma, látszik rajta, hogy nem ismeri a várost.
- Mesélne erről a városról egy kicsit?
- Hát, nem is tudom mit mesélhetnék. Nem olyan régi civilizáció a miénk. Egykor több békés törzs összeállt, hogy egy új állam keretein belül boldoguljanak az életben. Az eredményt láthatjátok.
- Értjük. – válaszolunk kórusban, majd mindannyian elmosolyodunk.
Az utolsó kérdéshez értünk, amit úgy tűnik nekem, kell feltenni, igazából félek, hogy mit fog válaszolni, de ezt is meg kell tudnunk.
- Mi a szándéka velünk a továbbiakban?
- Természetesen szabadon távozhattok, de azért titkon reménykedem, hogy még élvezitek egy ideig a vendégszeretetünket. Kevés külvilági jön errefelé.
- Köszönjük, körül néznénk, majd. –mosolyodik el Cassy.
Csak záporoztak a kérdések, de legalább mindent megtudtunk, amire kíváncsiak voltunk.

Kirontottunk az ajtón a szabadság felé, de szinte azonnal le is kellett fékeznünk. Meg nem tudnám számolni, hány lándzsa szegeződött nekünk abban a pillanatban. Értetlenül kapkodtam jobbra-balra a fejem. Hm… azt hiszem ezt szokták úgy nevezni, hogy az a „k” betűsen nagy szívás.
Az egyik dárda túl közel volt a nyakamhoz, ezért próbáltam volna elhúzódni, nem sok sikerrel. Az őrök komoly és elszánt képpel néztek ránk. Nem kellett zseninek lennem, hogy levegyem: egy rossz mozdulat, és nyársra tűznek, mint a disznókat szokás. Nekem viszont valahogy nagyon nem volt kedvemre a tény, hogy esetleg emberevő alakokkal vagyok körülvéve.
A lándzsások alkotta kör hirtelen szétnyílt, és egy különös fiú sétált felénk. Nem sokkal előttünk megállt, és illedelmesen meghajolt.
- Üdv nektek! Mazzick herceg vagyok, az előttetek álló Pantolomi Királyság uralkodója. Szeretnék elnézést kérni az eddigi incidensekért és arra kérni titeket, hogy kövesetek!
– fordított nekünk hátat.
Én egy ideig kérdően Redre emeltem a tekintetem, aki visszanézett rám, majd megszólalt.
- Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből az egészből. – suttogta nekem.
- Én is. – válaszoltam ugyanolyan hangsúlyban.
Egy-két szúrés a hátunkban iparkodásra kényszerített minket, annak ellenére, hogy pont indulni akartunk. Úgy letömném most a torkukon azokat a hegyes szarokat…
~ Mazzick? Valamiért a madzag jut róla eszembe… - gondolkodtam el, miközben követtük a herceget. - Részvétem neki név terén. Nem, mintha én jobban jártam volna… hallottam már Cassidy nevű fiúról, ami kicsit fel is húzott. Óh, de a francba is, mit akarok én most fel a neveken? Lenne jobb dolgom is.
Ahogy így ballagtunk át a városon, nem lehetett nem észrevenni, hogy mekkora áhítattal bámulják a dolgos mindennapjaikat élő emberek az előttünk sétáló herceget. Nem mondhatnám, hogy elsiette volna a dolgot, ugyanis majdnem minden második-harmadik emberrel leállt váltani pár kedves szót, akik szemmel láthatóan oda meg vissza voltak érte. Nos, ha ennyire szeretik őt, akkor remélem, hogy tényleg valami kedves ember… még mindig elég ijesztő a nyárson sült kristály- és kártyamágus gondolata számomra.
Végül egy kastélyszerű épületnél lyukadtunk ki, amelynek fényes tornyai majdnem a barlang tetejét súrolták. Körbenéztem, és csakhamar rájöttem, hogy a börtönből sem káprázott a szemem: ez a hely tényleg egy óriási barlangban van. ~ Vajon miért ide építkeztek? Nem vágom… na, mindegy, gondolom ennek is van valami oka, ami „turistaként” nem rám tartozik. Az egész hely világítását egy pókhálószerű… Egy pillanat, milyen?! Pókhálószerű?! Hogy az a jó Isten nem… még itt is van valami, ami a pókokra emlékeztet? – nyeltem le egy nagyon csúnya szitkozódást.
Na, akkor még egyszer. Szóval az egész hely világítását egy undorító, förtelmes, számomra legeslegutáltabb lényre által készített hálóra emlékeztető bevonat szolgálta a plafonon, aki szép, kékesfehér fénnyel borított be mindent.
A kastélyba beérve ismét megbizonyosodhattunk a felől, hogy nem csal a szemünk. Ugyanolyan hatalmasnak, ha nem nagyobbnak tűnt, mint kintről nézve. Tele volt rengeteg mutatós dísszel, kardokkal, pajzsokkal és egyéb ékességekkel.
A trónteremnél Mazzick herceg útjukra bocsátotta a ránk felettébb gyanakodó tekintetekkel meredő őröket, én pedig egy pillanat erejéig hátrafordulva költöttem rájuk a nyelvem, de szerencsémre senki nem vette észre. Hasonló gyorsasággal fordultam is vissza, és a hercegre emeltem a szemem.
- Szóval, én már bemutatkoztam. Titeket hogy szólíthatlak? – mosolygott, amint kezet nyújtott felénk.
- Az én nevem Red, az övé pedig Cassy. – lépett oda a társam, és kezet rázott vele a bizalma jeléül.
- Volna pár kérdésünk, feltehetnénk őket? – kérdeztem, miközben én is követtem Red példáját.
A herceg bólintott egyet, majd kezével intve leültetett minket egy-egy székre, ő pedig egy harmadikon foglalt helyet. Én keresztbe tettem a lábaim és összefontam a karom, Red pedig megfordította az ülőhelyet, hogy annak támláján támaszkodhasson.
- Nos, hadd halljam azokat a kérdéseket! – mosolygott kedvesen.
Redre néztem, majd bólintva egyet jeleztem, hogy kezdem a beszédet.
- Először is elnézést a kisebb pusztításért, amit rendeztem a börtönben. De igazán nem értem, hogy mi szükség volt arra, hogy bezárjanak? Szerintem nem csináltunk semmi rosszat…
- Nem történt semmi probléma! – legyintett a kezével. - Az elzárás pedig azért volt, mert nem tudtuk kik vagytok. Pár emberem úgy gondolta, hogy ez a legbiztonságosabb elhelyezés, amíg magatokhoz tértek!
- Akkor is kicsit durva volt. – jegyezte meg halkan Red, de a hercegnek nem volt különösebb reakciója erre.
- Miért van az egész város egy barlangban?- vetette fel azt a kérdést Red, ami engem is felettébb érdekelt.
Az viszont, amit válaszolt, egy áll-leesést váltott ki nálam nagyjából.
- Mi itt élünk, nem tudom, mire gondolsz. Barlang? – töprengett el Mazzick, én pedig szak tátottam a lepénylesőm.
~ Hogy mi van?! Ez azt sem tudja, hogy egy barlangban laknak? Ez őrület…
- Hmmm – hallottam, hogy red elgondolkodik, de én inkább, ha kissé remegő, döbbent hanggal is, de tovább folytattam a kérdezősködést.
- Mi lett azokkal az emberekkel, akikkel korában összefutottunk és csak a csontvázaikat találtuk meg?
- Sajnos nem sokat tudok mondani a területünkön kívüli eseményekről. Sajnálom! Lehetséges, hogy Ők kapták el a szerencsétleneket, de ezt a témát most hagyjuk!
~ Ők? Kik azok az „Ők”? – kérdeztem magamban, mert ha terelte a témát, nem láttam sok értelmét annak, hogy megkérdezzem, kikről vagy mikről van szó. Majd elmondja, ha ő is úgy akarja, vagy rájövünk magunktól.
- Azok a pókok a barlangban, amikkel összefutottunk, kapcsolatban vannak a királysággal? Nem szeretnénk megint találkozni velük
~ Pók… - a szó hallatán kicsit összerezzentem, és próbáltam nem azokra a szőrös, hatalmas, undorító… na jó, hagyjuk, a lényeg hogy próbáltam nem azokra a rovarokra gondolni.
- A pókok veszélyes teremtmények. Már régóta gondok vannak velük. - dörgölte meg az állát, de többet nem beszélt, így ez volt a második olyan téma, amiről nem kaptunk bővebb magyarázatot.
- Hosenka-ban van egy kisebb gond a vízügyekkel. Erről nem tud valamit esetleg? – jutott eszembe – igen, jókor – az a feladat, ami miatt igazából idejöttünk.
- Hosenka? Az meg mi?
~ Wtfp – kerekedtek ki a szemeim. – Ismer ez egyáltalán valamit a városán kívül?!
- Egy népszerű fürdőváros. – jegyezte meg röviden Red, de mivel láttuk, hogy a herceg nagyon nem vágja a témát, ezért váltottunk.
- Mesélne erről a városról egy kicsit? – kértem, mert igencsak felkeltette az érdeklődésemet ez a hatalmas hely. Hogyan lehetett egy ilyet megépíteni a föld alatt, és miért tették? Nagyon szép hely, de miért nem lett volna jó helye a felszínen?
- Hát, nem is tudom, mit mesélhetnék. Nem olyan régi civilizáció a miénk. Egykor több békés törzs összeállt, hogy egy új állam keretein belül boldoguljanak az életben. Az eredményt láthatjátok.
~ Hú, akkor bizony van egy kisebb méretű eredménye.
- Értjük – válaszoltuk Reddel egyszerre, majd elmosolyodtunk.
Végül Red feltette az utolsó, és talán egyik legfontosabb kérdést, így a végén. Pontosan azt, amire én is annyira kíváncsi voltam.
- Mi a szándéka velünk a továbbiakban?
- Természetesen szabadon távozhattok, de azért titkon reménykedem, hogy még élvezitek egy ideig a vendégszeretetünket. Kevés külvilági jön errefelé.
- Köszönjük, körül néznénk majd. – mosolyodtam el megkönnyebbülten, hogy nem leszek dárdán forgó étek senki számára.
Ezen is túl vagyunk. Na, most akkor, jöjjön a kutatás az „Ők” és a pókok után! Meg persze még van egy csomó dolog, amire nagyon kíváncsi vagyok, és szerintem Red is.