Hosenka forrásai (Cassidy Angel, Melon Crystal, Red Walter)

Éppen csak elhaltak a beszélgetés nyomai, hírtelen egy kalapos fickó lépett be az ajtón, amit csak úgy kivágott, hogy a falról a képek majdnem leestek. Mint mindenki más, - rajtunk kívül- ő is elegáns ruhát hordott, és egy hatalmas kalap díszelgett a fején. Az arca sima volt, de a borosta helye meglátszott, gondolom nem akart a herceg elé borostásan állni. Futólépésben Mazzick-hoz lép és elkezd susmorogni a fülébe, nem értettünk semmit a beszélgetésből.
- Kedves vendégeim! Sajnálatos módon most nem tudunk tovább beszélgetni, ezért bocsánatotokat kérem! Pár fontos dolog jött közbe, de kérlek, érezzétek otthon magatokat a kastélyomban és városomban!
Amikor kimegyünk a teremből, végig a folyosón ki a kapun, ott áll egy lány,
- Üdvözletem, Marie vagyok. Kérlek, kövessetek. Megmutatom a szállásotokat.
Én csak bólintok üdvözlés képen és Cassy sem tesz mást. Marie széplány, de valahogy túlságosan törékenynek tűnik, nem az esetem. Egyenesen felvisz minket az emeletre, ahol két külön lakosztály van, kicsit furcsálltam, mert jobbnak tartottam, ha egy lakosztályt kapunk Cassyvel, mert nem tudjuk, ki akar minket szétválasztani, jobb félni, mint megijedni. Rápillantok Cassyre, majd és bólintok kicsit, hogy Marie-nek ne nagyon tűnjön fel.
- Bocsánat... esetleg nem lehetne egy két ágyas szoba? – kérdezi meg a lánytól Cassy, biztos, ami biztos.
- Dehogynem. Erre tessék.

Cassy egyből lehuppan az ágyra, én pedig leülök mellé, kezemet hátra felé kinyújtom és én is a plafont nézem mint Cassy.
- Mondd, te hallottál valamit a beszélgetésből? – kérdezem tőle, mivel nyomasztani kezdett a csend.
- Aham! – nem erre a válaszra számítottam, így odafordultam.
- Tényleg? Mit? – csillan fel a szemem.
- Hmrgfpht. Mmmrmgft. Ennyit! – mosolyog.
- Én még olyat is hallottam, hogy hmrmghssp. – röhögöm el magam.
- Ügyes – nevet ő is majd felül .- És most? Hogyan tovább?
- Fogalmam sincs. Sok a kérdés... de mire keressünk először választ?
- A pókokról elég tömören fogalmazott. Látszott, hogy titkol valamit... mit szólnál, ha lemennénk a városba kérdezősködni? A közemberek hátha beszédesebbek.
-Jó ötlet – bólintok, amjd felállok és egyből az ajtó felé veszem az irányt. - Mazzick úgyis azt mondta, szabadon járhatunk a városban. Hol kezdjük?
- Kocsma? Ha valaki be van rúgva, sokkal többet ki lehet szedni belőle és jobban eljár a szája, mint józanul. Hátha szerencsénk lesz.
- Benne vagyok. – mosolygok, majd a városba megyünk.
Nem volt könnyű megtalálni a kocsmát, több embertől is kérdezősködtünk, de szinte mindegyik csak nagyjából mondta el az utat, amire egy ember teljesen leírta, hova is kell menni. Amikor megtaláltuk a kocsmát, sóhajtok egy jót ezzel nyugtáztam, hogy végre megtaláltuk, amit kerestünk. Van pár kérdésünk, amikre a hercegtől nem kaptunk választ, hátha itt fogunk.

Az útbaigazítás után nem telt sokba megtalálni a kocsmát. Belépve enyhén szólva ledöbbentem. Eddig bármilyen kocsmában jártam, az összes tele volt rosszarcú alakokkal, ráadásul az egész hely egy disznóólra emlékeztetett, tele részegekkel. itt viszont közel sem ez volt a helyzet.
Semmi nyoma nem volt kirobbanó veszekedésnek vagy verekedésnek, az emberek békésen iszogattak és nevetgéltek. Itt is, mint eddig mindenhol a városban, barátságos volt a hangulat. Ahol több ember összegyűlt, ott vagy kockáztak vagy kártyáztak. Az egyik asztalnál épp veszített valaki, de nem a várt „mindentszarrátörök” jelenet volt, csupán egy csalódott nevetés, láthatóan tényleg csupán játéknak tekintették az egészet. Egy zenedobozból a pult körül kellemes, kissé halk zene szólt.
A csapos hamar észrevett minket, majd a már itt megszokott, kedves arckifejezéssel, mosolyogva intett nekünk. Közelebb érve mind a ketten köszöntünk, majd elfogadtuk a hely kínálását.
- Üdvözöllek benneteket. Nem vagytok idevalósiak, igaz? – kérdezte mosolyogva, egy poharat törölgetve.
- Hát nem éppen – válaszoltam hasonló arckifejezéssel. – Cassy vagyok, ő pedig itt Red.
- Engem Walter-nek hívnak – mutatkozott be ő is.
- Névrokonod – biccentettem Rednek, aki csak egy nagy vigyorral válaszolt, majd a férfihez fordult.
- Feltehetünk pár kérdést? Máshol nem kaptunk válaszokat így reméltük, hogy itt meg kapjuk őket.
- Természetesen! – felelte kedélyesen Walter, ahogy letette a poharat, és egy tálcát vett elő. - Igyekszem válaszolni, úgyis olyan ritkán van alkalmam külvilágival beszélni.
Kicsit emlékeztetett engem Mirajane-re. Biztos azért, mert ő is pultos és amint látom, folyton törölget valamit.
- Magának sem tűnt fel, hogy a város egy barlangban van? – folytatta a faggatózást, mire láttam, hogy egy ember fél szemmel felénk pillant, de aztán úgy dönt, tesz magasról a jelenlétünkre, és visszafordult kockázni.
- Uram! Shhh! – intette csendre kissé talán rémülten a csapos. - Önnek bizonyára nem tűnt fel, de az itteni embereknek ez a világuk. Nekik nincs felszíni világ, csak a mesékben. Tehát kérdésére válaszolva, a város tényleg barlangban van, de ezt ne hangoztassa az emberek előtt, kérem!
~ Mesékben? Hát nekem meg egy hatalmas barlangban kiépített világ tartozik a mesékbe – jegyeztem meg magamban, de próbáltam nem elfintorodni.
Azt én már korábban is észrevettem, hogy az emberek – a hercegből kiindulva – nincsenek tudatában, hol is élnek. Fura, hogy ő igen.
- Esetleg nem tud valamit a környéken ólálkodó pókokról? Hogy merre vannak, vagy mi dolguk itt? Idefelé jövet beléjük futottunk, és elég csúnyán meg is jártuk – kérdeztem egy újabb témát felhozva, mire a csapos kicsit összeráncolta a szemöldökét.
Ebből kikövetkeztettem, hogy ő sem a pókimádók körébe tartozik. Annyit a herceg is elmondott, hogy sok bajt okoznak, hátha most többet megtudunk.
- Gondolom a Shraegek-re gondolsz, nos ők szintén régóta itt tanyáznak. Már emberöltők óta vannak konfliktusaink velük. Azt beszélik, övék volt a város még az ősidők előtt, de ez csak afféle mendemonda.
~ Hát, legalább már ennyivel többet tudunk. Megérte idejönni – jegyeztem meg magamban.
- Van egy város a felszínen, Hosenka a neve. Maga sem ismeri? Mert van egy kis gond a vízügyekkel, emiatt keveredtünk ide – hoztam fel még egy témát, és erre is ugyanúgy, segítőkészen válaszolt.
- Nem hallottam róla. Mint már említettem a felszín itt csak mese. A vízhez pedig sajnos nem értek, de van itt egy Joshua nevű fickó. – Intett az egyik asztal felé, én pedig követtem a kezemmel az irányt. - Ő sokat tud a város vízellátásáról. Hátha, ő tud segíteni.
- Köszönjük szépen a segítséget – hálálkodott Red, ahogy én meg köszönetképpen eleresztettem egy nagy vigyort és egy kisebb intést.
Nem kellett megbeszélnünk, odamenjünk-e vagy sem – egyszerre indultunk meg a fiú felé. Most már legalább egy kis nyomunk van. Viszont valahogy egyre jobban tartok tőle, hogy ezekkel a pókokkal még sok gondunk lesz. Remélem, rosszak a megérzéseim…

Hamarosan meg is találtuk a kocsmát. Fura volt az egész helyiség, ahogy láttam ezen Cassy is felakadt semmi, büdös nem volt a piától, vagy veszekedések nyoma, mindenki normálisan viselkedett. Először a csapos figyelt ránk aki intett h menjünk közelebb, üdvözölt minket és mi is udvariasan köszöntünk.
- Üdvözöllek benneteket. Nem vagytok idevalósiak, igaz? – csap bele a beszélgetésbe.
- Hát nem éppen. Cassy vagyok, ő pedig itt Red.
- Engem Walter-nek hívnak. – először amikor azt hittem, tudja hogy mi a teljes nevem.
- Névrokonod – biccent felém a lány én pedig csak elmosolyodom.
- Feltehetünk pár kérdést? Máshol nem kaptunk válaszokat így reméltük, hogy itt meg kapjuk őket. – kérdeztem meg remélve, hogy több választ kapunk.
- Természetesen! Igyekszem válaszolni, úgyis olyan ritkán van alkalmam külvilágival beszélni.
- Magának sem tűnt fel, hogy a város egy barlangban van? – ez volt az a kérdés ami a legjobban foglalkoztatott, egy ember felén nézett, de nem igazán foglalkozott egy pillantásnál többet velünk.
- Uram! Shhh! –nézett rám kicsit rémült szemekkel, majd körbe hordozta a szemét a kocsmában lévő embereken, és gondolom azt remélte, hogy nem hallotta meg senki. - Önnek bizonyára nem tűnt fel, de az itteni embereknek ez a világuk. Nekik nincs felszíni világ, csak a mesékben. Tehát kérdésére válaszolva, a város tényleg barlangban van, de ezt ne hangoztassa az emberek előtt, kérem!
Úristen valami nem normális ebben a világban, minél hamarabb rá kell jönnünk, hogy mi is. De a herceg sem akart erről hallani, vagyis nem tudja, hogy barlangban élnek, akkor vajon ez az ember honnan tudja?? Láttam Cassy arcán, hogy neki is eszébe jutott ez a dolog, ismerem már annyira hogy tudjam, hasonló a gondolkodásunk.
- Esetleg nem tud valamit a környéken ólálkodó pókokról? Hogy merre vannak, vagy mi dolguk itt? Idefelé jövet beléjük futottunk, és elég csúnyán meg is jártuk.
Cassy a pók szó kiejtésénél kicsit libabőrös lett ,de végül is szerintem, kezdi legyőzni ezt a dolgot magában, ha már ő kérdezett rá erre a dologra és nem én.
- Gondolom a Shraegek-re gondolsz, nos ők szintén régóta itt tanyáznak. Már emberöltők óta vannak konfliktusaink velük. Azt beszélik, övék volt a város még az ősidők előtt, de ez csak afféle mendemonda.
~Mendemonda??? Szuper az ilyenek többnyire mindig igaznak bizonyulnak, főleg mostanában.
- Van egy város a felszínen, Hosenka a neve. Maga sem ismeri? Mert van egy kis gond a vízügyekkel, emiatt keveredtünk ide. – szerintem ez volt az utolsó kérdés, azért megtudtunk ismét pár dolgot, nem sokat de ez is több, mint amit a herceg mondott.
- Nem hallottam róla. Mint már említettem a felszín itt csak mese. A vízhez pedig sajnos nem értek, de van itt egy Joshua nevű fickó. Ő sokat tud a város vízellátásáról. Hátha, ő tud segíteni.
~Hátha ez a fickó tud még valamit, amit mi még nem derítettünk ki.
- Köszönjük szépen a segítséget – köszöntem meg a segítséget, majd eljöttünk. Az utunkat a fickó felé vettük, még csak meg sem kérdeztük, mit akarunk tőle kérdezni.

Mialatt közeledtünk a fiúhoz, alaposan szemügyre vett. Fiatal volt, olyan sokkal nem lehetett idősebb nálunk. Hófehér bőre volt, ami erős kontrasztot eredményezett hátáig érő fekete hajával. Kissé szakadtas ruháival elégé kilógott a tömegből. Egyedül, elég semmittevő fejjel iszogatott az egyik sarokban lévő asztalnál. Léteink hangjára felénk fordította a tekintetét, majd a fejét is, és alig értünk oda, ránk ordított.
- Mit akartok?!
- H-hé! Nem kell ennyire harapósnak lenni! – egy pillanatra meglepődtem, de aztán határozottan viszonoztam a hangnemet, ahogy csípőre tettem a kezeim. – Amúgy meg a csapos azt mondta, tőled kérhetünk segítséget, mert te sokat tudsz a város vízellátásáról. Cassidy Angel vagyok.
- Én Red Walter. Hosenka-ból jöttünk, ahol van némi gond a vízügyekkel. Reméltük, te tudsz segíteni – folytatta Red, mire a srác közbenézett, majd szúrós szemekkel visszapillantott ránk.
- A srác előtt nem vagyok hajlandó semmit mondani! – mutatott Red-re határozottan, és szemmel látható volt a meglepettsége, akárcsak az enyém. – Viszont neked, ha tényleg érdekel a téma, akkor mutathatok pár érdekességet. – fordult felém, mire nagyokat pislogva magamra mutattam.
Ő bólintott, én pedig felnéztem Red-re. Kissé elfintorodtam, nem volt sok kedvem egy vadidegennel tovább menni nélküle.
- De mi társak vagyunk! – próbált erősködni a fiú, viszont a másik szemmel láthatóan hajthatatlan volt.
Ismét végignéztem a srácon. Fogalmam sincs, miért csak velem volt hajlandó beszélni, de nem bámult úgy, mint a perverzek, és semmi megjegyzést nem is tett. Red faggatózott még volna, de én felsóhajtottam, és a vállára tettem a kezem.
- Hagyd. Nem lesz baj, tudok vigyázni magamra. Addig te is nézz körül a városban, a hercegnél vagy akár csak itt a kocsmában. Ketten többre megyünk – ajánlottam, mire egy hasonlóan nagy sóhajjal, mint az én korábbim, bólintott egyet.
- Rendben, legyen. De vigyázz magadra.
- Oké – biccentettem, miközben Joshua felállt az asztalról. – Te is.
- Gyerünk, menjünk – pillantott rám a szőke, ahogy megindult az ajtó felé, én pedig intettem egyet Rednek.

Csendben ballagtam Joshua mellett a városban, és nem faggatóztam. Igazából majd megölt a kíváncsiság, hogy mi a fenéért csak velem hajlandó beszélni, de igyekeztem lenyelni ezt a nem biztos, hogy rám tartozó kérdést.
A városnak egy aránylag mocskos részéhez értünk. Itt is ugyanolyan közvetlenek és kedvesek voltak az emberek, mint máshol, de a mocsok jóval nagyobb volt. Joshua egy raktárszerűségbe vezetett, majd a kezembe nyomott pár ruhát.
- Ezt vedd magadra, odalent nagy lesz a kosz.
- Nagyobb, mint idegent? – kérdeztem, mire csak bólintott egyet.
Szemmel láthatóan nem épp a legbeszédesebb típus. Alig vette le a csatornáról a fedőt, miután magamra vettem a plusz ruhát, máris úgy éreztem, elhányom magam.
- Ez kibaszott büdös! – káromkodtam el magam.
- Jobb, ha megszokod, csak rosszabb lesz. Kövess – felelete, ahogy leereszkedett, én pedig nagy sóhajjal utána indultam.
Odalent rettenetesen sötét és büdös volt, a hidegről és a mocsokról nem is beszélve. A létra, ami lefelé vezetett, csúszott és nedves volt, egyszerűen gusztustalan, még így védőruhában is. Ahogy földet értünk, érdeklődve fordultam Joshua felé, hogy most hogyan tovább.

A Joshua nevű srác eléggé kitűnik a tömegből, a hófehér bőrével és a szakadt ruházatával, valamint a hosszú fekete hajával. Elég éles lehetett a hallása, mert amikor pár méterrel az asztala előtt jártunk, ahol csendesen iszogatott egymagában, felemelte a fejét, majd ránk nézett.
- Mit akartok?!
- H-hé! Nem kell ennyire harapósnak lenni! –szólal meg Cassy, és próbálja lenyugtatni a srácot. – Amúgy meg a csapos azt mondta, tőled kérhetünk segítséget, mert te sokat tudsz a város vízellátásáról. Cassidy Angel vagyok.
- Én Red Walter. Hosenka-ból jöttünk, ahol van némi gond a vízügyekkel. Reméltük, te tudsz segíteni - nézek felé, ő pedig elég lenézően néz vissza rám, mintha ő sokkal jobb lenne, vagy magasabb rendű. Kicsit gondolkodik, majd ismét megszólal.
- A srác előtt nem vagyok hajlandó semmit mondani! – az ujját pedig felém lendíti, mindent vártam csak ezt nem. – Viszont neked, ha tényleg érdekel a téma, akkor mutathatok pár érdekességet
Cassy arcán is látszott, hogy nem bízik az idegenben, ahogy én sem. De ha valamit mer csinálni a társammal le, választom a fejét a nyakáról.
- De mi társak vagyunk! – próbáltam rávenni utójára, de nem igazán engedett.
~ Reméljük nem perverz a kölyök.~ Gondolkodok el magamban.
Annyi mindent vágtam volna a fejéhez, de muszáj volt tartani a szám, lehet hogy a végén még Cassyvel sem beszélne.
- Hagyd. Nem lesz baj, tudok vigyázni magamra. Addig te is nézz körül a városban, a hercegnél vagy akár csak itt a kocsmában. Ketten többre megyünk- sóhajt.
- Rendben, legyen. De vigyázz magadra.
- Oké. – Te is.
- Gyerünk, menjünk. – hallottam a srác hangját, majd Cassy egy intéssel elment.

Mivel nem volt mit csinálni, úgy döntöttem, hogy iszok még egy pohár vizet, közben pedig beszélgetek a csapossal.
- Segíthetek még valamiben? – lép hozzám a csapos.
- Ami azt illeti, igen. Kérnék egy pohár vizet, és ha lehetne kérdezhetnék még pár dolgot??
- Persze. – azzal elmegy egy pohárért és teli engedi vízzel, majd azzal jön vissz. Leül mellém az asztalhoz én pedig felteszem az első kérdést.
- Mit tud erről a Joshuáról?
- Sajnos nem sokat. Ritkán látjuk a fajtáját errefelé. Mármint ezt nem gonoszságból mondom, csak akik a város fenntartásával és védelmével foglalkoznak, azok elég ritkán szoktak vegyülni az átlagemberekkel. Többnyire a külön nekik kialakított kerületekben élnek.
Elég furcsa ez a város, de minél több valamit tudok meg annál jobban érdekel mi rejlik itt.
- Mindenkivel ilyen mogorva, most is csak a hölggyel akart beszélni. Remélem nincsenek ferde hajlamai vagy ilyesmik.
- Mint mondtam, nem sokat látjuk errefelé, de szerintem nincs vele semmi gond, csak egy kicsit különc. - von vállat Walter. - És én jó emberismerős vagyok, tehát hihet nekem. - mosolyodik el.
- Még egy kérdésem lenne, tud valamit a csatornákról a föld alatt? Mi azokon jutottunk ide.
- Régebben sokat bóklásztam a járatokban, de mára veszélyes helynek számítanak. Sajnálom, ezért nem tudok segíteni. De ebben talán Joshua tud majd segíteni! Vagy esetleg a Hoth őrnagy a város védelmi erőinek parancsnoka. Őt a közeli irodájában találja. El sem lehet téveszteni, egy márvány fehér épület, előtte őrökkel.
- Rendben van köszönöm szépen. Akkor megkeresem ezt a Hoth őrnagyot.– mosolyodok én is el, majd felállok az asztaltól, megköszönöm és elmegyek megkeresni az épületet.
Hamar meg is lett és tényleg fehér márványból épült fel, amikor belépek az épületbe egy férfi lép hozzám.
- Jó napot, segíthetek valamiben?
- ’Napot. Igen. Hoth őrnagyot keresném.
- Kövessen.
- Köszönöm.
A férfi csak bólint, majd az őrnagy Irodájába kísér.
Kopogok az ajtón, majd valaki kiszólt, hogy „szabad”.
- Jó napot, maga Hoth őrnagy?
A férfi aki velem szembe állt, és furcsán nézett rám, testes ember, őszes hajjal, őszes bajsza kicsit öregíti, de látszik rajta, hogy a tettek embere.
- Több néven is ismernek, de megnyugtathatom, Hoth vagyok. És ön kicsoda? – mosolyog
- Red Walter vagyok, kártyamágus. – nyújtom a kezemet felé, és kezet fogunk. - Remélem nem zavarom, csak szeretnék pár kérdést feltenni önnek.
- Hallgatom, bár a kényes információkat nem szokásunk kikotyogni idegeneknek.
- Egy Walter nevű csapos magát javasolta, hogy ön tud segíteni a csatornákkal kapcsolatban. Igazából, a csatornából jöttünk idáig, és találkoztunk pár furcsa dologgal. Többek között Pókokkal, róluk annyit tudunk, hogy nem előnyös velük találkozni. Mesélne nekem erről a járatokról?
-A Shraegek-ek, akiket te póknak titulálsz, többek, mint aminek kinéznek, de erre majd rá fogsz jönni magadtól is. A járatokkal kapcsolatban, pedig nem sokat mondhatok. – le horgasztottam a fejem, mivel itt sem jártam sikerrel, majd gyorsan folytatja a mondani valóját. - Viszont annál többet mutathatok! Mazzick herceg engedélyezte számodra a szabad bejárást, ezért elviszlek a tárnák mélyére!
Eléggé furcsa volt ez a dolog, de örülök, hogy végre több dolgot is megtudhatok. Közben pedig eszembe jutott Casy, hogy vajon jól van-e.
Egy felvonóhoz visz, ami az irodájából nyílik, a felvonóba belépve megindulunk a föld alá.

Joshua felkapcsolta a két lámpát, amit eddig a kezében szorongatott, majd az egyiket nekem adta. Határozottan indult meg előre, én pedig sietős léptekkel követtem.
- Tudja kisasszony, sok legenda van ezekről a csatornákról. – kezdett bele a beszédbe a nélkül, hogy hátranézett volna rám. – És ezek a generációról-generációra bővülnek. És tudja mit mondok? A legtöbbnek nagyon is sok valóságalapja van!
Lámpáját a fal felé fordította, majd megvilágított vele egy mohaszerű növényt. Korábban nem találkoztam hasonlóval, így érdeklődve szemeztem fele.
- Ezt úgy nevezik, Barna Halál. Érdekes név, nemde? – nevette el magát, amit én csak megmosolyogtam. – Szakavatatlan kezekben, tényleg mérgező, de jól elkészítve egy ritka értékes szérumot nyerhetünk vele, ami nagyon nagy segítségünkre van az itteni munkában. De ezt majd kegyed is tapasztalni fogja!
Itt hirtelen megtorpant, amitől majdnem nekiütköztem. Csak az utolsó pillanatban sikerült lefékeznem, majd hátralépnem egyet. Kíváncsian néztem fel rá.
- Bizonyára rengeteg kérdése van, most feltehet párat. Hamarosan a Táborba érünk, ahol pedig szavak nélkül is válaszokra lelhet!
~ Na végre, erre vártam!
- Rendben. Amúgy nyugodtan tegezhetsz. Először is, ha nem túl személyes kérdés, miért csak velem vagy hajlandó beszélni? Most nem tűnsz bunkónak, de az előbb nagyon is elutasító voltál, főleg Reddel szemben. Pedig tényleg egyikünk sem akart felidegesíteni téged.
- Ezt te nem értheted. Mi csak a nőkben bízhatunk. Hamarosan meg fogod tudni az okát. – felelte könnyedén, mire nekem azonnal egy mondat hasított az agyamba.
~ Nőkben? Hisz a herceg férfi… mégis mi folyik itt? Mindegy… egyelőre inkább nem kérdezem meg.
- A kinti világ tudtommal csak legenda itt. Te hiszel benne? – vetettem fel a régóta foglalkoztató kérdést.
- Mint már mondtam, a legtöbb legendának van valóságalapja. És ha tényleg kíváncsi vagy, hiszek benne! – kuncogta el magát egy kicsit, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Végre még valaki! Már komolyan azt hittem, még valaki zakkantnak fog tartani minket.
- Hallottál már a Shraegek-ről, nem? A kocsmáros mesélt róluk nekünk pár szót, de sokra nem jutottunk vele. Idefelé jövet támadtak meg minket, majd egy furcsa hang után kereket oldottak. Utána futottunk bele az őrökbe. – tettem fel a következő kérdést, amivel kapcsolatban eddig mindig csak lepattintó válaszokat kaptam.
Reméltem, hogy ezentúl változik a helyzet. Már komolyan nagyon kíváncsi lennék, mi van azokkal a lényekkel.
- Shraegek. - ejtette ki gúnyosan a nevüket, ebből pedig azonnal rájöttem, ő sem a pókok imádói közé tarozik. - Sajnos többet tudok róluk, mintsem szeretnék! De erre térjünk vissza majd később!
~ Hogy az a büdös franc nem eszei meg! Később, később, később! Mikor lesz már az a később?!
- Milyen hely pontosan ez a tábor? – nyeltem le az indulataim, remélve, hogy erre már normális választ kapok.
- A Tábor a Fenntartók bázisa. Onnan irányítjuk a város ellátását és ott is élnek a magunkfajták. – mutatott magára mosolyogva. - De eleget időztünk, most már menjünk!
Bólintottam, majd ahogy előre indult, igyekeztem nem lemaradni mellette.

Miközben a felvonó lefelé megy, mi csendben nézünk magunk elé, amikor hírtelen megáll. Amikor kinyílik az önműködő ajtó, megpillantunk egy tágas szobát. Mindenhol fegyvereket lehetett látni, mindegyik másmilyen volt. Hoth kinyújtja a kezét, majd körbemutat.
- Szerelkezzen fel fiatalember, mert bizisten szüksége lesz rájuk!
A számomra legszimpatikusabb fegyver egy revolver volt, könnyű de mégis ütős tud lenni, és még a mágiám is itt van, de biztos, ami biztos. Amikor kiválasztottam, még bár ember csatlakozik hozzánk, azután pedig elhagyjuk a helyiséget. Mindenki be van öltözve, tetőtől-talpig páncélba, a dárdaszúrásra készen a kezükben, a puskák és egyéb fegyverek is kéznél vannak, ha netán valami megtámadna mindeket. Egyszer csak meg kell állnunk, és meglepve tapasztalom, hogy egy újabb elbarikádozott ajtóhoz értünk, ami előtt őrség áll.
Újabb alagutak vannak előttünk, minden olyan rideg, szerencse, hogy volt rajtam egy melegebb pulóver, az orromat sem láttam a sötétben.
- Legyen készenlétben Red, mert pillanatokon belül kitörhet a haddelhadd! – súgja a füledbe Hoth. – Közeledünk a Shraeg-ek területére.
Én csak egy bólintással válaszoltam, korábban nem nagyon sikerült elbánni a Shraegekkel, de most egyet sem fogok életben hagyni, hacsak megint meg nem futamodnak.
Ahogy a gondolataimon végig mentem, rajtunk ütöttek a rusnyaságok. Most örültem, hogy Cassy nem volt itt, biztos, hogy nem örült volna ezeknek a csúnyaságoknak, de azért izgultam, hogy mi lehet vele. Egy hatalmas pókkal szemben egyedül maradtam egy katonával, aki eléggé gyors volt, de a pókszerű lénnyel nem tudok versenyre kelni. Úgy gondoltam, hogy először felmérem, hogy mire képes utána pedig, valamilyen tervvel megölöm. A fürgesége ellen nem sok mindent lehetett tenni, arra is rájöttem, hogy hálót köp.
Egy hírtelen mozdulattal nekem iramodik, és agyarait nekem szegezi, szabályszerűen érzem a leheletét, ami hát, hogy is mondjam, nem igazán virágillatú. Inkább egy hulla szagára hasonlít. Éreztem, hogy még valaminek lennie kell a tarsolyában, és valami fura hörgő hangot adott ki a torka mélyéből. Savat köpött, hajszál híján múlt, hogy nem talál el. Amikor a katonát támadta és éppen mérget akart köpni, én a revolverrel meglőttem a száját, de ez sem igazán hatott. Végül úgy győztük le, hogy a katona darabjaira szeletelte a lényt, azután pedig elégettük.

//Elnézést a hosszadalmas késésért, többet nem fordul elő!//

Az út hátralévő részében nem beszélgettünk többet. A járat lassan elkezdett kiszélesedni, majd egy hatalmas barlangba érkeztünk. A hirtelen jött erős fény miatt a kezemet felemeltem a homlokomhoz, majd mikor végre kicsit megszoktam a világosságot, rendesen körül tudtam nézni.
A mennyezetről lacrikmák lógtak le, ezeknek köszönhetően volt ilyen világos idebent. Mellettünk gyönyörű, fehérmárványból készült épületek sorakoztak, a másik oldal viszont csövekkel volt tele. Rengeteg volt belőlük, és számomra úgy tűnt, minden szabályosság nélkül tekeregnek jobbra-balra. Gondolom, volt valami rendszerük, de ez így az én szemszögemből valahogy nem vált nyilvánvalóvá. Volt néhány cső a barlang falában végződött. A csobogásból és a gőzből nem kellett zseninek lenni, hogy kikövetkeztessem, víz folyik bennük.
- Isten hozott Vízvárosban! – mutatott körbe Joshua ünnepélyesen, nekem pedig megakadt pár emberen a szemem, akik a gépezetek körül dolgoztak, és hasonló ruhákat viseltek, mint az idegenvezetőm. – Gyere, bemutatlak a Vezetőnek!
Kicsit elgondolkodva bólintottam egyet, majd pár lépéssel lemaradva mögötte követtem lefelé a lépcsőkön. Az utcán tartózkodott pár ember, s mindannyian rendesen megnéztek engem. Voltak, akik megcsóválták a fejüket, de akartak olyanok is, akik összesúgtak valami értetlen arckifejezéssel. Utáltam, amikor így megbámultak. Kedvem lett volna beszólni, de végül lenyeltem.
Mikor a legnagyobb épület felé vettük az irányt, hirtelen az összes ember megindult utánunk. Nem értettem, mi folyik itt, mégsem kérdeztem meg. Csupán felvont szemöldökkel hátrapillantottam a tömegre, majd megszaporáztam a lépteim.
Az épület elé érve egy hatalmas tér rajzolódott ki előttem, melynek közepén egy magas, fehér szakállas férfi állt. Ősz haja egészen a hátáig ért, és valahogy az a tipikus mindentudó vénember látszatát keltette bennem.
- Novanski Mester! – hajolt meg előtte Joshua tisztelettudóan. – Elhoztam egy lányt a külvilágból!
- Nocsak! – vonta fel a szemöldökét az öreg, ahogy alaposan végignézett rajtam, mint korábban a város tagjai. – Úgy hiszed ő lehet az?
Joshua erre a kérdésre csupán némán bólintott egyet.
~ Én? Mégis mire? Mi van?
- Akkor itt a próba ideje! – harsogta Novanski, én pedig össze-vissza forgattam a fejemet, de továbbra sem vágtam, most pontosan mi történik itt.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül, de mire egyet pislogtam, Joshua és a mester köddé válva a falon kívülről, a városiakkal együtt bámultak engem. Csak ezt követően fedeztem fel az energiamezőt a tér körül, de ez még mindig a kisebb baj volt…
A levegő felizzott, és a tér egyik sarkában egy méretes… pók tűnt fel! Már megint egy pók!
- A picsába! – kiáltottam rémülten, ahogy hátraléptem egyet.
Hát én soha nem szabadulok meg ezektől?!
- Győzd le a Shraeg-et ifjú hölgy! Az életed múlik rajta! – kiáltotta nekem a mester, majd egy fehéren izzó hegyű dárdát hajított a lábaim elő.
~ Kösz, cseszd meg! – ordítottam magamban, ahogy kirántottam a fegyvert a földből, és szembefordultam a lénnyel. ~ Mondani könnyű!
A pók pillanatok alatt megindult felém, és legnagyobb döbbenetemre, ha nem is volt a legnagyobb, nagyon gyorsan mozgott. Próbáltam megvágni, de egy pillanat alatt odébb surrant, és megértem a földre bukni a fejem felé intézett harapása elől.
Gyorsan oldalra gördültem a talajon, majd felpattantam, és igyekeztem minél távolabb kerülni az állattól, miközben valami terven agyaltam. Sajnos semmi értelmes nem jutott az eszembe. A nagy hátrálásban nekiütköztem az energiamezőnek, és egy kisebb sikítással vettem tudomásul, hogy bizony nem árammentesek.
- Ez valami vicc?! Ilyen nincs. Ha ezt tudom, nem hiszem, hogy ide jövök – sziszegtem az orrom alatt, majd elugrottam a pók egy újabb harapása előtt, miközben a dárdával sikerült felvágnom egy kicsit a bőrét.
Sajnos ahhoz közel sem volt elég nagy, hogy megállítsa a förmedvényt. Folyamatos hátrafelé táncolással igyekeztem kikerülni a támadásait, de lassan kezdett nagyon is elegem lenni a menekülésből. Nem épp nagy szerencsémre úgy tűnt, a pók is hasonlóképp vélekedik, ugyanis mikor végre kicsit messzebb kerültem tőle, fejét megemelve egy-egy nagy adag hálót köpött a lábaimra. Lenyelve mérhetetlen undorom a dárdával leszedtem őket a végtagjaimtól, az utolsó pillanatban – agyarai ugyanis nem sokkal a fejem mellett rázódtak össze. Mire észbe kaptam volna, még ismét egy adag hálóba gabalyodtam, ami ezúttal a felső testemre is ráragadt. Kezeim szerencsére éppen olyan helyzetben voltak, hogy szabadon maradtak, de mozdulni képtelen voltam a lábaimmal. A dárdát magam elé tartva felfogtam a harapását, majd egyik kezemmel eleresztettem a fegyvert. Így ugyan sokkal több erőbe került megtartanom az agyarakat és az egyensúlyomat, de egy a szabad kezembe idézett kristálykardot az oldalába szúrva sikerült hátrálásra kényszerítenem.
A pók visítva hátrált, elengedve a fegyverem, aminek hála ismét ki tudtam szabadulni a ragacsos anyagból. Nem haboztam, egy hirtelen ötlettől vezérelve nekirontottam a nem épp hétköznapi rovarnak, s a lándzsát magam elé tartva egyenesen az erőtérnek nyomtam. A szikrák csak úgy pattogtak körülötte, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy a ficánkolása ellenére ne mozdulhasson onnan. Az izmaim már fájtak a megerőltetettségtől, de továbbra is kitartottam. Az áram nem volt annyira erős, mikor hozzáértem, de talán ha huzamosabb ideig érintkezik vele, akkor lebénul… meg kellett próbálnom, más ötletem nem volt.
Végül a lény egy nagy lendületet véve előre nehezedett, én pedig kénytelen voltam hátraugrani, ha nem akartam az agyarai között végezni. Féltem, hogy nem volt elég ideig az erőtérhez nyomva ahhoz, hogy valami hatást elérjek, de kellemeset csalódtam.
Mikor felnéztem támadásra készen, a förmedvény csupán jobbra-balra mászkált, és látszott a testtartásán, hogy menten összeesik. Még egy nagyobb nekifutással megismételtem a korábbi mozdulatot, amit fa félig kába állapota miatt nem tudott kivédeni. Csak pár másodpercig szorítottam oda, aztán érezve, hogy a teste egyre kevesebb erővel küzd a nyomásom ellen, hátraléptem, s hagytam, hogy elterüljön a földön.
Még pár pillanatig harcra készen vártam, de néhány rángáson kívül nem volt komolyabb életjel az irányából. Végül ezt látva megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kicsit távolabb a póktól a földre roskadtam. Sikerült… vajon még hány ilyennel fogok találkozni? A fenébe is, erre nagyon nem számítottam! Mit keres egy ilyen lény ebben a városban?

- Szép volt ifjú Hölgy! – lépett hozzám Novanski Mester, mire feltekintettem rá a földről. – Szeretném a bocsánatodat kérni! – ereszkedett térdre előttem, s „kis” döbbenetemre a többiek is követték a példáját. – A Víz Igéje szerint egyszer eljön hozzánk egy külvilági lány, aki elhozza a békét a világunknak. Te pedig teljesítetted a Próbát. Legyőzted, de nem vetted el egy szerencsétlen Shraeg életét. Kérlek, fáradj velem!
Döbbenten pislogtam rá, és beletelt egy kis időbe, hogy feldolgozzam a helyzetet. Joshua mellém lépett, majd kissé félénken kezet nyújtott nekem. Elfogadtam a segítő jobbot, s mikor végre ismét talpra álltam egy kisebb szédülés után, megiramodtam a férfi után.
- Bocsánat – szabadkozott csendesen, a korábbiak miatt, mire egy pillanatra elhúztam a szám, de aztán felsóhajtottam.
- Semmi gond… túléltem. De a magyarázat már igazán érdekelne – feleltem, mire halványan elmosolyodott.
A Mester egy palotába vezetett, ami Mazzick-éhoz képest nem volt annyira agyoncsicsázott. Soha nem szerettem a túldíszített dolgokat, így ez a hely egy kicsit szimpatikusabbnak bizonyult. Végighaladtunk pár folyosón, mire egy kisebb terembe léptünk. Joshua is velünk tartott, aminek örültem, mert így nem éreztem magam annyira elveszettnek, hisz vele legalább pár szót beszéltem már.
Ahogy a fiú becsukta mögöttünk az ajtót, s helyet foglaltunk, a Mester belekezdett a nagy mesélésbe.
- Mindig is két faj uralkodott a világnak ezen részén – magyarázta, miközben hátradőltem a székben. - A Shraeg-ek és az emberek. Sokáig békében éltek, de aztán kitört a Nagy Háború. A harc mindkét oldalon hatalmas áldozatokat követelt, ezért mikor eljött a Béke Kora, a két fél megállapodott, hogy egy független szervezet, az Őrzők fognak felügyelni a két nép kapcsolatára, hogy ne történhessen meg újra a szörnyűség. Joshua és én is ebbe a rendbe tartozunk – mutatott a fiúra, majd magára. - Az idők folyamán az Őrzők többször is elhárították a háború veszedelmét, de végül erejük kevésnek bizonyult. Újra kitört az ellenségeskedés, a Rend pedig feloszlott. Legalábbis a nyilvánosság számára. Az Őrzők Rendje él, bár az emberek nagy része azt hiszi rólunk, hogy szimpla csatorna karbantartók vagyunk. ~ Igazából én se hittem volna többet… ~ A Vízvárosról fogalmuk sincs. A Shraeg-ek pedig elzárkóztak. A teljes kommunikációt megszüntették, de a Víz Igéje szerint egyszer eljön egy külvilági lány, aki méltó lesz, hogy belépjen városukba. Ilyenre évezredek óta nem volt példa.
- Akkor én valami Kiválasztott lettem? – kérdeztem döbbenten, ahogy nagyujjammal magam felé böktem, a mester pedig csak bólintott. – Oh… ez nagyszerű…
Többre nem futotta. Túlságosan meglepett a dolog ahhoz, hogy mást reagáljak ezen kívül.
- Kérlek, érezd otthon magad. A mai napra vendégül látunk téged, holnap azonban útra kelünk.
- Hová? – kérdeztem értetlenül, ahogy megvakartam a tarkóm.
- Hogy felkeressük a Shraeg-ek városának kapuit!
~ Ne má~~r! Még több pók?! Hát ezt nem hiszem el…! – ordítottam magamban, de a külvilág felé csak egy látványos fintort mutattam.
- Imádom a pókokat… - jegyeztem meg epés hangon, majd nagyot sóhajtottam. – De rendben. Köszönöm szépen a vendéglátást.
- Mi köszönjük a te segítségedet, Ifjú Hölgy – hajolt meg egy kicsit. – Joshua, kérlek, vezesd körbe. Ha bármi kérdésed van, hozzánk nyugodtan fordulhatsz.
- Igenis, Mester – bólintotta a fiú, majd én is követtem a példáját.
Egy kicsit sok infó ért egyszerre… és szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozzam a kialakult helyzetet. Kiválasztott. Én. Pont én… na azért álljon meg a menet. Nem tudom, miről van szó, de ha a pókok ellen kell menni ne adj Isten, akkor nem tudom, mennyi hasznomat fogják venni…


Igazából fogalmam sem volt, hogy hány óra van, vagy, hogy egyáltalán eltelt-e már az éjszaka, mikor a Mester és még pár ember velem együtt útnak indult. Öten voltunk: Joshua, a Mester, két nő és én.
Nem tudom, hogy Novanski pontosan mit csinált, de a lépteinknek nem volt hangja, ahogy haladunk előre a barlangban, és a légzésemből is alig hallottam valamit, ahogy a többiekéből is. Bármilyen mágiát is használt, tökéletes volt az ilyen lopakodáshoz.
Nem nagyon beszélgettünk az út alatt. Sok kérdésem valójában nem is lett volna, egyszerűen azon gondolkodtam, Reddel mi lehet? Egy jó ideje elváltunk már egymástól, és egy kicsit kezdek aggódni érte. Remélem, minden rendben van vele.
Na meg itt van Marion is… őt is elnyelte a föld egy jó ideje. Egyáltalán visszajön még megkeresni minket?
Ahogy így gondolkodtam, hirtelen egy kupac emberre lettem figyelmes, miután az út kanyarodott egyet, és egy hosszabb egyenesbe értünk. Egy pillanatig csak bámultam, aztán a szemeim döbbenten kerekedtek ki.
Red is az ájult emberek között volt, már könnyen felismertem őt. Azonban volt még egy nem várt dolog… mégpedig a felettük álló, meglehetősen zavart tekintetű fiú. Valahonnan ismerős volt… honnan is…
Ahogy rám emelte a szemeim, azonnal be is ugrott, honnan. Hisz ez Marion!
- Red! – kiáltottam, miközben a fiúhoz siettem, aki éppen ébredezett. – Jól vagy? Minden rendben? Marion, te meg mit keresel itt és mi volt ez? – szegtem a kérdéseket hol egyiküknek, hogy a másikuknak.
Számítottam rá, hogy összefutok még velük… de hogy pont itt, és így?!

Mindenki alaposan kifáradt, nehéz legyőzni a pókokat, de végül is sikerült. A figyelmünk egy pillanatra sem lankadhatott, hátha les ránk még valami veszedelmes dolog. Pihenni sem volt elég időnk, mivel Hoth már jelezte is, hogy tovább kell indulnunk. Úgy érzem, hogy amint egyre lejjebb és lejjebb jutunk a járatokban egyre hidegebb lesz, igaz jól bírom a hideget és a kabát is elég meleg, ami rajtam van, de a hőmérséklet csökkenését még így is megérzem. Ahogy végig néztem a csapaton ők nem éppen a legjobban, bírják a hűvöst. A hideg mellett még sötét is van, csak pár lámpa fénye mutatja az utat. Nekem minden lépésemnél vigyáznom kell, hogy nehogy elessek valamiben, ami a lábam alá kerül. Velem ellentétben a katonák elég határozottan menetelnek előre. A síri csendben eszembe jutott, hogy vajon Cassy mit csinálhat?! Reméltem hogy jól van, vagy ha bajba került sikerült neki kimásznia a slamasztikából. Egy órányi szenvedés után - mert nekem a hosszas menetelés, szenvedésnek számít-, Hoth lép mellém.
- Most értünk el a határhoz. Túl vagyunk a senki földjén. Innentől kezd veszélyessé válni a dolog. Sok titka van ezeknek a tárnáknak, amikről még mi sem tudunk.
Arra már nem mertem rákérdezni mennyi veszély vár még ránk, valahogy nem akartam tudni.
~Istenem kezdem unni ezt a sötétséget és a bezártságot~ Gondolkozok magamban.
Amikor egy kisebb járatba érünk, mindenki lassabban kezdett menetelni. A föld hírtelen furcsa hangot hallatott, azt hittem egy pillanatra, hogy földrengés lesz, de nem. Csak morajlott a föld, mintha egy egész csorda vonult volna át a barlang felett, ami szerintem lehetetlen.
A lámpák fénye villogni kezdett a falakon, de semmit nem láttunk, vagy lehet, hogy csak láthatatlanok. Ezt az ötletet végül elvetettem.
- A plafonon! – Kiált Hoth tőlem pár lépésnyire, mire a lámpák a mennyezet felé villantak már késő volt.
Furcsa fénygömbök repülnek felém, majd azok fénynyalábokká válva elfognak minket. Valószínűleg olyasmi volt, mint a kötél. Úgy tűnt, hogy ez jobban kitart, mert pár percig mocorogtam, hátha ki tudok mászni, de nem sikerült. De több időm nem volt a mozgolódásra, mivel ezután nem sokkal elájultam, úgy sejtettem, hogy áramütést alkalmaztak.

Az a hely ahová vittek minket, elég nyirkos volt, bár kezdtem hozzászokni. Az egész oldalam sajgott, a fejemmel együtt. Amikor úgy ahogy sikerült kinyitni a szememet, de csak résnyire, körbe néztem mindenki élt, csak eszméletlenek voltak. Tőlem fél méterrel ott feküdt Hoth, a mellkasa fel és le emelkedett, ebből arra következtettem, hogy él. Ahogy a tekintetem egyik emberről a másikra sodródott, kiderült, hogy én vagyok az egyetlen, aki magához tért. Az áramütés rendesen hazaküldött minket, ha ez nem folyamodik az ellenség ilyen pitiáner dologhoz, talán megnyertük volna ellenük a harcot. Bár az is lehet, hogy nem is kellett volna harcolni. Még mindig gyorsan vettem a levegőt, s arra ösztökéltem magam, hogy lelassuljon, közben pedig megpróbáljam átgondolni a helyzetünket. Megpróbálhatnám valahogy ülő helyzetbe küzdeni magam, de nem kockáztathatom meg, hogy megint áramütés érjen. Amikor elkezdtem mocorogni lépteket hallottam. Lecsuktam a szemem, s imádkoztam, remélve, hogy nem vette észre, hogy ébren vagyok. Közvetlen felettem állt a fiú, vagyis ahogy az árnyékából megítélni tudtam, elég ismerős volt. Nem telt el sok idő, megint léptek hangját hallottam, s egy ismerős hang kiáltását.
- Red! – jött oda hozzám a lány - Jól vagy? Minden rendben? Marion, te meg mit keresel itt és mi volt ez?
Még mindig kába voltam, de fél percbe se telt, mire rájöttem, hogy kinek a hangját is hallom. Cassy volt az, rábírtam a szememet, hogy teljesen éber legyen, persze ehhez is idő kellett. A lány ugyan úgy, nem tudott semmit, ahogyan én sem, de azért én is kíváncsi lennék, hogy mégis mi a jó fészkes franc folyik itt.

A csapat lassan kezdett magához térni, én pedig igyekeztem feltámogatni valahogy Redet. Azt sem tudtam, döbbent legye-e inkább vagy mérges Marion miatt. Egyáltalán hogy a fészkes fenébe került ő ide?
Szemmel láthatóan nem csak én követeltem magyarázatot. Szegény srác szemmel láthatóan azt se tudta, mit tett… de lassan valami magyarázkodás-félébe fogott.
Próbáltam segíteni Rednek a felkelésben, de úgy tűnt, egyelőre kicsit jobban össze kell kapnia magát hozzá. Így csak a vállára tettem a kezét, és néztem Marion felé.
- Red? Cassy? – kérdezte a fiú, és csak össze-vissza kapkodta a fejét az emberek között. – Jézusom, mit tettem? – lépett hátra egyet ijedtében, de így a háta egyenesen a sziklafalba ütközött.
- No lám, egy újabb útitárs! – szólalt meg Novanski mester, mire felé kaptam a fejem.
- Én… én csak megijedtem! Bocsánatot kérek! – hebegte, ahogy meghajolt felénk.
- Ne vedd a szívedre fiú! Kaptunk már nagyobb pofont is, de szó, ami szó, ezt a technikát még nem láttam. Nagyon hatásos!
Oké, és az alak mégis kicsoda? Azt hiszem, lenne Rednek mesélni valója. Na meg nekem is.
- Most, hogy így örülünk mindannyian, folytathatnánk az utunkat? – köhintette a mester a beszélgetésbe.
Igaz is, valahová nagyon haladni akartak.
A számomra idegen férfi közelebb lépet Novanski-hoz, majd valamit suttogtak egymásnak, és kicsit odébb vonultak tőlünk. Így sajnos nem hallottam, mit beszélnek… pedig kíváncsi lettem volna rá.
Néhány perc múlva visszatértek, és egy számomra örömteli hírt közöltek velünk: együtt folytatjuk az utunkat.
Megkönnyebbülten felsóhajtotta. Így legalább nem kellett amiatt aggódnom, Mi van Reddel. Valójában fogalmam sincs, mióta vagyunk idelent, Teljesen elvesztettem ebben a földalatti sötétségben az időérzékemet. Hogy tud itt élni valaki egyáltalán?
Marion is velünk tartott, láthatóan már megbékélt a helyzettel. Gondolkodtam róla, hogy megkérdezem, mi tartott neki ennyi ideig vagy mik történtek vele, de előbb Red támadott le kérdésekkel.
- Cassy, ki az a férfi, aki Hoth-al susmorgott? – faggatózott felém fordulva.
- Áh, hogy ő? – fordultam Novanski felé. - Ő itt Novanski mester. Egy földalatti barlangban találkoztam vele.
- Még mi történt veled?
- Hosszú lenne elmagyarázni - mosolyodtam el. - A lényege tömören és röviden annyi, hogy kiválasztottnak lettem titulálva.
- Valahogy ezt az egészet nem értem - vakarta meg tanácstalanul a fejét. - Milyen kiválasztott??
- A Víz Igéje szerint egyszer eljön egy külvilági lány, aki méltó lesz, hogy belépjen városukba... - magyaráztam bár magam se értettem nagyon. - Ez lennék én.
Nem voltam biztos benne, hogy ebből így mennyit érthet… valójában, ha őszinte akarok lenni, még én sem fogtam fel teljesen ezt az egész helyzetet.
Marionra néztem, majd hozzá léptem kicsit közelebb.
- Egyébként, Marion, te merre voltál eddig? Jó sokáig maradtál... minden rendben volt? – fogtam kérdőre.
- Titeket kerestelek, de bevallom férfiasan, hogy eltévedtem a járatokban. Ez kicsit kényelmetlen az én szakmámban, ezért hallgatok is róla, mint a sír – suttogta zavartan. - Aztán elszenvedtem pár póktámadást, ezért kicsit feszült voltam. Ezért történt az, ami.
- Ez bárkivel megesik – mosolyodtam el kedvesen. - Te tudod, mi folyik itt, vagy ugyanúgy annyira tanácstalan vagy, mint mi?
- Sajnos fogalmam sincs. Azt hittem, menten agyonvertek, mikor megláttalak titeket ezekkel a furcsa fickókkal – vakarta meg a fejét nevetve.
Ezen csak kuncogtam kicsit, de nem válaszoltam rá semmi mást.
Egy ideig minden nagyobb gond nélkül, csendben sétáltunk, de ez nem volt hosszú életű. Egyszer csak Novanski felemelte a kezét, megállásra késztetve az egész csapatot. Érdeklődve pillantottam körbe, de semmi gyanúsat nem láttam. Teljes volt a csend, sehol egy kis nesz, éppen hogy fújt egy lágy szellő. Ezen kívül az ég egy adta világon semmi. Nem értettem, mi a megállásunk oka.
Aztán sajnos jött az, amit annyira nem akartam: újabb pókok bukkantak fel a látókörünkben. Pillanatok alatt körbevettek minket, és undorító csáprágóikat nem hiszem, hogy baráti szeretetből csattogtatták volna. Túl sokan voltak ahhoz, hogy boldogulni tudjunk a helyzettel, ezt el kellett ismernem.
Meglepődtem, mikor Novanski mester egyszer csak fogta magát, és előre lépett, egyenesen eléjük. Valami számomra teljesen idegen és érthetetlen nyelven magyarázott nekik, mire az előtte álló pók megrázta a fejét. Egyértelműen szót tudtak érteni egymással. A pók a társaira nézett, akik idegesen mocorogtak össze-vissza. Ettől akaratlanul is megborzongtam. Nem viseltem én jól az ilyen látványt.
Végül az a pók, akihez Novanski beszélt. Lábával az egyik fal felé bökött, amin pillanatok alatt felizzott egy szikla.
Kicsit hunyorognom kellett, hogy ne bántsa annyira a tekintetem, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnt el a fényjáték. Helyét egy díszes aranyajtó vette át.
~ Ezt meg, hogy a jó…? – kezdtem volna, de gondolatmenetemet félbeszakította a feltehetőleg vezérpók intése.
Egyértelműen azt akarta, hogy kövessük. A pók már átlépte a kaput, de én még mindig csak meredten pislogtam. Azonban látva, hogy Novanski belép, és mosolyog, kicsit nekem is megjött a bátorságom, és követtem a példáját. De az nem volt túl bíztató, hogy mögöttünk menetel a maradék póksereg…
A szemeimet muszáj volt eltakarnom, mikor megérkeztünk. Egyszerűen úgy éreztem, a hirtelen jött, erős, nappali fény kiégeti a szemeimet. Mikor végre jobban voltam, körbenéztem. Egy nagyobb teremben voltunk, melynek falai faborításúak voltak, és számtalan fegyver hevert a nem messzi tároló rekeszekben.
- Elhoztuk a Kiválasztottat! – szólalt meg végre emberi nyelven Novanski.
De volt egy olyan félelmem, hogy ezt a Kiválasztottat bizony rám értette…
– Vezessetek a Királynőhöz!
A pókok azonnal egymásra néztek, és különös hangokat adtak ki. Beszélgettek valamiről… remélem nem arról, hogy fogják megsütni és megenni a Kiválasztottat…
Végül ismét a vezérpók lépett elénk, majd a teste olyan fénybe borult, akárcsak korábban a kőfal. Ami ez után történt, arra az, hogy leesett az állam, túl enyhe kifejezés: egy nővé változott! Az az otromba pók! Ráadásul aranypáncélba burkolózott nővé…
- Kövessetek! De tudd, hogy sokat kockáztatsz Őrző! – szólított minket, meglehetősen kellemes hangon, majd elindult a teremből kivezető folyosón.
Azt az egyet viszont örömmel láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az állát keresni. Igazáéból Hoth – vagy, hogy hívták – emberei és Marion is hasonlóan döbbent volt, Redről nem is beszélve.
A hab a tortán volt, hogy az összes többi pók is átváltozott emberekké, majd sorba állva, rendezetten követtek minket. Ez már egy kicsit sok volt nekem…
Kiérve egy hatalmas, arannyal bőségesen elárasztott város köszönt vissza ránk. Nem akartam rosszindulatú lenni, de Mazzick városa ehhez képest egy gyenge kis kezdemény.
Az egész barlangot ez a hatalmas fényesség töltötte ki, központjában egy nem kevésbé fényűző palotával. Szemmel láthatóan oda vezetett az utunk.
Ahogy haladtunk, nem volt hiány itt se nézelődőkből. Az egyetlen dolog, ami különös volt, az, hogy csakis nőket láttam a lakók között. Sehol egyetlen férfi. Vajon ez összefüggésében van azzal, amit még Joshua mondott – meg nem tudom mondani mennyivel korábban -, hogy csak a nőkben bízhatnak? Szegény Red… kicsit ki van rekesztve ilyen szempontból.
Végül egy gyönyörű, márványozott lépcső aljához értünk. Már nagyon kíváncsi voltam rá, ki is lehet az a Királynő, és hogy mi ez az egész Kiválasztottas mizéria…

//Elnézést a késésért. Az érettségi és az év végi hajrá és egyebek sok időmet elvették, legközelebb gyorsabb leszek. //

Miközben a palota felé vezető lépcsőn megyünk mindenfelé őrök állnak, a szemük sem rebben, meg se mozdulnak. A csaptunk után pedig kíváncsiskodó emberek jönnek, valószínűleg nem tudják, hogy mi zajlik, de szeretnék kideríteni. A vezető póknő a lépcső tetején álló hatalmas ajtó előtt lefékez és felénk fordul.
- Bárminemű tiszteletlenséget azonnal megtorlunk! - mondta, majd a kapu egy határozott mozdulattal kinyílt.
Csak a hatalmas fényáradat tűnt fel, ami bántotta a szememet, ezért idő kellett, hogy hozzászokjak a fényességhez.
A fehér – valószínűleg márványból készült – oszlopok még csillogóbbá teszik a termet, mivel visszaverődik róluk a fény. Már csak azt remélem, hogy nem kell sok időt töltenünk ebben a helyiségben, mert a szemem kezd fájni a rengeteg fényes dologtól. A terem végében egy csicsás trón áll, ami szintén fehér színű, a trón tetején pedig egy szőke nő ül még az ő haja is bántja a szememet. Miért ennyire tiszta minden ebben a teremben? A nő körül sürögnek forognak az emberek, de amire megérkezünk abbahagyják a teendőiket és meredten néznek ránk, mintha soha nem láttak volna még mágusokat. A legtöbb embert kint maradt, ugyanis nem illik sok embernek betömörülnie a helyiségbe. Közben szemet szúrt, hogy egyre több őr tűnik fel a színen harci öltözékbe felszerelkezve.
- Lépjetek közelebb! – int a trón ülő nő, majd kecsesen feláll.
- Megtiszteltetés, hogy fogad minket, Fenség! – térdel le Novanski, s őt követi Joshua is. Talán úgy illene, hogy mi is letérdelünk, de inkább csak állunk értetlenül.
- Az Őrzők ritka vendégek felénk, de jöttötöknek bizonyára nyomós oka van, ezért fogadjátok vendégszeretetemet! – mondja a királynő, majd folytatja. – Akkor lássuk kik vannak még itt. Bemutatkoznátok, kérlek?
- Hoth őrnagy vagyok, Mazzick herceg főtisztje……
- Tudom ki vagy, hős őrnagy! Híred eljutott hozzám is. Szerencsédre a hírek jónak bizonyultak, így bár többször harcoltál népem ellen, fogadtatásod barátságos lesz!
Az őrnagy tátog, mintha akarna még valamit mondani, de inkább csendben marad, mert a királynő egyenesen felénk fordul és ránk szegezi a tekintetét.
- Ö…izéé. – kezdek bele, mivel nem nem tudom, hogy kell megszólítani egy királynőt. – Felség, a nevem Red Walter, ő pedig itt a társam Cassidy Angel.
- Örvendek. – pukedlizik egy kicsit a mellettem álló lány.
- Örülök, hogy vendégül láthatlak benneteket! – mondja a királynő. – Szeretném ha mesélnétek a küldetésetekről.
Nos, hát nekikezdtünk a mesélésnek, elmeséltük, hogyan jutottunk idáig, egyetlen egy részletet sem hagytunk ki, néha a királynő furán nézett, máskor pedig mosolygós lett a tekintete, de a történetet egyszer sem törte meg a kérdésével, hanem türelmesen végig hallgatta. A kérdéseit a történet végén tette fel, mi pedig engedelmesen válaszoltunk.
- Mivel ennyi mindenen mentetek keresztül, bizonyára fáradtak és kimerültek vagytok, szeretném, ha az éjszakát itt töltenétek.
Miközben a cselédlányok megmutatják a szállásunkat a városban a fények lassan kihunynak és mindenki lefekszik az ágyába, ki örömmel ki bánattal, de elalszik szépen lassan. Közös szállást kértünk Cassyvel, mivel volt pár dolog, amit megbeszéltünk elalvás előtt, de tényleg fáradtak voltunk ezért a frissen kapott ’ pizsamánkban ’ hamar el is aludtunk. Elalvás előtt kértünk pár ruhát reggelre, ugyan is nem lett volna helyes piszkos ruhákban megjelenni reggel a királynő előtt. A Ruhák ról is a fehér szín köszönt vissza, alig vártam, hogy a jól megszokott fekete pólóm tiszta legyen és újra felvehessem. Elegem van a fehér színből!!
Reggel nehezen ment az ébredés, egyikünk sem akar kikelni az ágyból pedig muszáj volt, mert a királynő várt minket. Elvégeztük a reggeli teendőinket, aztán készen álltunk a reggelire, ugyan is mindkettőnknek korgott a pocakja.

A palotába hatalmas lépcsősor vezetett. Ez mellett őrök sokasága strázsált. Emiatt nem tudtam igazán eldönteni, hogy én most vendégnek, vagy valami illetéktelennek érezzem magam?
Végül csak sóhajtottam egyet, és tovább haladtam, Red mellett.
Végül a vezérpóknő a lépcső tetején megállt egy hatalmas kapu előtt. Érdeklődve mértem végig a szerkezetet… nem mindennap találkozik ekkora fényűzéssel az ember, bár nekem személy szerint annyira nem tetszettek az agyoncsicsázott dolgok.
- Bárminemű tiszteletlenséget azonnal megtorlunk! – figyelmeztetett minket előre.
~ Szuper, most még meg is lettünk fenyegetve – sóhajtottam magamban, de egyébként faarccal bámultam, ahogy a kapud kitárul.
Túl akartam lenni már ezen az egész pókos mizérián. Bár az is biztos, hogy ezek után az élmények után én legalább egy hétig rémálmoktól fogok fetrengeni az ágyamban.
Odabent olyan erősségű fényáradat fogadott minket, hogy hunyorognom kellett, s kicsit eltakarnom a szemeim. Olyan volt ez, mintha legalábbis a felszínen lettünk volna egy verőfényes délutánon.
Mikor végre egy kicsit megszokta a szemem az erős fényt, fehér márványoszlopokkal néztem össze, melyeken gyönyörű aranyminták csillogtak. Ez csak még több fénnyel töltötte be a teret. A plafonon emellett pedig hatalmas csillárok lógtak lefelé.
A terem végében, három lépcső magasságban egy óriási trón állt, rajta pedig egy szőke nő foglalt helyet.
Jöttünkig körülötte szolgák sündörögtek, de ahogy felfigyeltek az idegenekre, máris felénk fordultak és abbahagyták, amit addig csináltak.
Csak mi, Marion, Novanski, Joshua és Hoth járultunk a színei elé, a többieknek kint kellett várniuk.
Ahogy közelebb néztünk, egy újabb csoport őr tűnt fel. Nem tudom, szerintem nem úgy néztünk ki, mint akik hegyébe akarnak menni a királynőnek, de lehet, én vagyok a naiv. Mindenesetre az a sok lándzsa meg pajzs nem nyugtatott meg a kezükben.
- Lépjetek közelebb! – intett a királynő, s felkelt a trónjáról.
- Megtiszteltetés, hogy fogad minket, Fenség! – ereszkedett térdre Novanski, akit szorosan követett Joshua is.
Nos… szerintem úgy lett volna illő, ha mi is ugyanezt csináljuk, ellenben Reddel mindketten álltunk, mint akik karót nyeltek és bámultunk ki a fejünkből.
- Az Őrzők ritka vendégek felénk, de jöttötöknek bizonyára nyomós oka van, ezért fogadjátok vendégszeretetemet! – bólintott feléjük egyet a királynő, mire az őrző felegyenesedett. – Akkor lássuk, kik vannak még itt. Bemutatkoznátok, kérlek?
- Hoth őrnagy vagyok, Mazzick herceg főtisztje……
- Tudom ki vagy, hős őrnagy! szakította félbe az asszony. - Híred eljutott hozzám is. Szerencsédre a hírek jónak bizonyultak, így bár többször harcoltál népem ellen, fogadtatásod barátságos lesz!
A férfi ezen csak döbbenten tátogott. én nem, mert engem már rég nem lepett meg semmi, ami itt történik. Még azon se lepődnék meg, ha az oszlopok valami állatokká változnának, vagy tudom is én. Jó, ez szar hasonlat volt, de a próbálkozás megvolt.
A királynő pillantása ezúttal ránk tévedt. Kicsit vacilláltam, de szerencsére Red megelőzött a válasszal.
- Ö… izéé. – Nos, láthatóan ő se tudta, hogyan kell egy királynőt megszólítani.
Jobb, hogy nem én voltam a kezdő, az lehet, hogy túlzottan alpári lett volna… magamból kiindulva.
– Felség, a nevem Red Walter, ő pedig itt a társam Cassidy Angel.
- Örvendek – biccentettem egy kicsit köszöntésképpen.
Valószínűleg a meghajlás illendőbb lett volna… na, már mindegy.
Marion is bemutatkozott, de csak mint kísérő. Úgy tűnt, őt eléggé feszélyezi a helyzet.
- Örülök, hogy vendégül láthatlak benneteket! – felelte felénk. – Szeretném, ha mesélnétek a küldetésetekről.
Belekezdtünk a mesélésbe, a legelejétől a legvégéig. Mindenre kitértünk, arra, hogyan vesztünk el a járatokban, hogyan találkoztunk először a pókokkal… és hogy mikor váltunk el egymástól. Arca sokszor árulkodott a gondolatairól, de végig nemes megjelenését megtartva. Végig türelmesen hallgatott minket, nem kérdezett bele semmibe közben, csak a végén érdeklődött még pár dolog felől.
- Mivel ennyi mindenen mentetek keresztül, bizonyára fáradtak és kimerültek vagytok, szeretném, ha az éjszakát itt töltenétek. – invitált minket.
Összenéztem Reddel, majd csak bólintottunk egyet, és megköszöntük a vendégszeretetét.
A cselédlányok megmutatták nekünk a szállásunkat. Közben a város fényei lassan kihunytak, úgy tűnt, az idejük szerint ilyenkor aludni kell. Reddel közös szobát kértünk, egyikünknek sem volt kedve külön aludni ezen az idegen helyen. Pláne nekem… a pókok városában vagyok…
Mielőtt még elmentünk volna lefeküdni, kértünk ruhákat másnap reggelre. A jelenlegiek eléggé mocskosak voltak. Nos ez mind szép és jó de azt hiszem visszatérésünk után nem csak a pókoktól lesz még jobban fóbiám, de a fehér ruháktól is. lassan már irritáló hogy mindenhol ezt látom.
- Áááh… rohadtul elfáradtam – vágódtam el végül az ágyon.
- Én is hulla vagyok. Valószínűleg ma jót fogunk aludni – felelte Red.
- Ja… - sóhajtottam. - Én már nagyon belefáradtam ebbe… és már rég elveszítettem az események fonalát. És te?
- Én sem értem igazából, de szerintem ezzel már nem kell foglalkoznunk. Pihenjük ki magunkat, hogy holnap újult erővel induljunk a napnak. Azért már várom, hogy hazamehessek, szeretnék vége egy hétig aludni – nevetett fel.
Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemem egy pillanatra és megint sóhajtottam.
- Én is. Bááár ez után a sok pók után nekem még egy hétig rémálmom lesz – nyújtóztam egy nagyot az ágyon fekve. – No, de akkor, jó éjt – biccentettem végül, és magamra húztam a takarót.
- Ha nagyon félsz, majd szólj és megyek – kuncogott fel kedvesen. - Szép álmokat.
- Értettem – emeltem meg válaszul a kezem vigyorogva. - Neked is.
Ezek után pillanatok alatt elaludtunk.

Másnap reggel kissé ugyan még kómásnak éreztem magam, de nem tartott sokáig. Amint elvégeztük reggeli teendőinket, és összeszedtük magunkat, készen álltunk, hogy a királynő színe elé járuljunk. Valamit arra is, hogy végre együnk valamit…