Glen Orway

2011.Május
Kellemes nyári nap volt, nem az a dög meleg, ahol az ember csak a keresztszélben, vagy a hideg szobában képes gubbasztani, vagy éppen a mezőn, a fa alatt, nem is gondolva a munkára és az azzal járó fájdalomra, kellemetlenségre. Kellemes szellő kapott az ember hajába, de nem volt képes megdermedni, vagy éppen összerázkódni, egyszerűen csak élvezhette a lágy szellőt a meleg napsütéssel.
És ez a rakoncátlan kis szellő, mely végigfutott a városon, szinte feldúlva azt, igazán rakoncátlan volt, belekapott a nők szoknyájába, fellebbentve azokat a férfi szemnek legnagyobb örömére, alábújva a kalapok alá, hogy az embereknek utánakeljen kapnia, nehogy magával ragadja azokat. Futott tovább a köves utcákon, kerülgetve az embereket, és fúrt bele az utolsó személy hajába. A fehér kincsek között egy erős markok kapta el, ahogyan apró darabokra törve, még láthatta a férfi komor tekintetét, ahogyan szája lány mosolyra húzódott.
Glen számára ez volt az első alkalom, hogy felnézett arra a hatalmas kastélyra, mely a város fölé emelkedett. Magas bástyái, mind az őrködő szemek, néztek le a kisvárosra. De ezen ne lepődjön meg az ember, kilenc bástya emelkedett a magasba, kilenc hely, mind kilenc szem, vagy inkább fej, nézett körbe és tekintett le oltalmazóan. A .... Cerberus!
Az apró mosoly, boldogságot sugárzott, ahogyan azok a komor szemek, felkúSsztak a falakon és olyan érzéseket teremtettek, hogy bár ő néz fel ezekre a falakra, valójában ő néz le rá, megvizslatva, mind a kutya, hogy vajon mit keres itt ez az ismeretlen alak, miért nézi őt. Hiszen olyan furcsa, egyszerű, de mégis veszélyes. Egyszerű, már már csíkos paraszti ruhája, egyszerű pulóvere és a kötés a szemén, mely elrejtette a bal szemét. Mind egy matróz, vagy egy kalóz, egy egyszerű betyár, aki ezen földeket járja és fojtogatja. De ezeknek semmi köze nem volt a valósághoz. Nem volt ő semmilyen, se különleges, se veszélyes, de még csak érdekes szem. De hogy egyszerű embernek lehessen nevezni? Korántsem! Ő egy mágus volt és jelenleg az ország legnagyobb máguscéhe bejáratán kopogtatott.
Ott állt és nézte azokat a bástyákat, de nem tudta miért is. Nem tudta miért van, ott mit akar, sőt hogy pontosítsak. Ő az elmúlt egy nappal volt tisztában. Egyszeregyen elvesztett mindent, ami fontos volt számára, ahogyan egy könyv lapjait kitépik és elégetik, csak az a néhány kis lapocska marad meg, melyek megégve de még mindig olvashatóak, de értelmetlennek annak, aki nem tudja az egész történetet. Így érzett most Glen is, ahogyan erőtlen léptekkel, közelebb lépett a hatalmas kovácsoltvas kapuhoz és a kezét felemelve rácsapott a kopogtatóra. A kutyafej, hatalmas dörrenéssel csapódott az ajtóhoz, ahogyan halk és fájdalmas hang nyögött fel.
- Te idióta ez fájt! - hallotta a dörmögőhangot, ahogyan éles fájdalom hatolt Glen kezébe, emberi ösztönösséggel engedve el azt. - Te félkegyelmű, mit akarsz itt?! -nézett rá kérdően az ajtókilincs, ahogyan morgós arccal egyenes egymásra bámultak.- Mi van leharapta a macska a nyelves? Tudsz egyáltalán beszélni? Haa?
De Glen csak úgy állt ott, mint egy túzok. Értetlenül nézet le a kopogtatóra, ahogyan az mérgesen elkezdett ugrálni, egyre hangosabb zajt csapva, ahogyan ritmikusan csapódott neki a fémajtónak. De az értetlen arca olyan könnyedén változott meg, ahogyan megragadva megakadályozta mozgásban. De ezúttal óvatos volt, a kutya feje elterült a tenyerében, ahogyan közelebb hajolt hozzá.
- Bocsánat csak meglepődtem! Meglepett, hogy ilyen házőrzője van ennek a kastélynak. Ha tudtam volna óvatosabb vagyok. -viccelődött, elengedve a kopogtatott. - Hatalmas ez a hely! Az ember csak a nézésében elfárad. De nem vártam kevesebbet. Sőt inkább örülök, így könnyebb lesz barátokra lelni! Mert azok nélkül az élet csak üres, nem igaz? -kérdezte vissza a fejtől, ahogyan nem kapott választ, csak halk horkolás jelezte, hogy elaludt ház őrzője.
Úgy kinyúlt az ajtón, mind az olvadó fagylalt, mely akárhol megolvadt volna a környéken abban a pillanatban. Egyedül a halk és mégis ritmikus apró kis horkolása jelezte, hogy még mindig él és valószínűleg szépeket is álmodik. Erről a néha megemelkedő horkolás és a megmoccanó vasak jeleztek tisztán és az a kaján és elégedett vigyor mely kiült az kutya arcára. A fiatal rúnamágus ott állt, némán továbbra is, ahogyan lassan lehajtotta a fejét és megcsóválta a fejét. Elkeseredett volt, hogy épphogy elkezdett valakivel, jelen pillanatban inkább valakivel beszélgetni, rögtön befuccsolt a kísérletezik. Úgy érezte, hogy biztos halálra untatta a kopogtatott.
De abban a pillanatban egy láb jelent meg mellette. Egy láb, rajta egy tornacipőben, egy teljesen sima és jól láthatóan napbarnított láb, a magasban, pont a feje mellet. Még reagálni sem volt ideje, szeme nagyra tágult a meglepetéstől, ahogyan az ajtó hangos robbanásban kinyílt, úttat engedve annak, aki beakart menni. A nap pedig már nem tűzött melegen. Glen testhőmérséklete magasabb volt a levegőnél, így inkább fázott az enyhe levegő miatt, mely az épületből áradt. Most már tisztán látta a láb tulajdonosát. Egy lányt, aki valamivel kisebb volt nála, de idősebb is néhány évvel. Rövid haj mely középen mégis egy apró copfba volt kötve. Egy egyszerű rövidnadrágot és egy fehér pólót viselt, mely teljesen átázott. A hátán egy apró kis tornazsák fityegett, mintha élne, valami mozogna bent.
-KI a....!- rikácsolt hangosan a kutyuli, ahogyan abban a pillanatban elhallgatott, ahogyan meglátta a nőt- Lilli! Hányszor mondtam, hogy légy óvatosabb és kedvesebb hozzám! Én egy törékeny remekmű vagyok, az első céhmester utolsó ajándék...- hadarta mérgesen, ahogyan a lány hátán lévő apró kis tornazsák meglendült és elhallgatta a kis szószágyárt.
- [color=cyan]Fekszik vaskutyuli! Elegem van belőled, de ami ezzel a kölyökkel csinálsz, az már engem is felhúzott...- mutatott hátra Glenre- [color=cyan]… játszódót itt az alvos bolhást, miközben ő itt őrlődik!
- Először is, nincs is szőröm te idióta, így hogy lehetnének bolháim! Másodszor, ha nem képes várni a sorára, akkor nincs itt semmi keresnivalója. - fordította oldalra mérgesen az arcát. Talán durcás lehetett.
- Azt nem te döntöd el! Ez a szerencsétlen itt...- hadarta Lilli és a kutya is a saját mondanivalóját, ahogyan Glen keze megemelkedett és engedelmesen jelentkezett, még ha észre sem vették.
- Elnézést...- mondta félénken és nem tolakodóan.
- MIT AKARSZ?! -förmedt rá mind a kettő, ahogyan újra a kutya húzta a rövidebbet, hiszen ahogyan egymásra néztek egy pillanatra, a lány ökle landolt a koptatót arcán, ezúttal tényleg elaltatva őt egy kisebb időre. - Na gyere beljebb! Hallottam mindent, úgyhogy beszélgessünk el egy kicsit, aztán talán segítek is neked még egyszer! - nevette fel, ahogyan beljebb léptek.

Hosszú órák óta beszélgettek már társalgó egy eldugottabb részében. Némán és alig észrevehetően, szinte ha egy ismeretlen láthatta volna őket abban a pillanatban, teljesen meglehet győződve róla, hogy az első tiltott randevújukon vesznek részt. De korántsem. Glen elmondta Lilli-nek, hogy mi történt vele, hogyan ébredt szinte öntudatra itt, az épület ellőt, hogyan tudta hogy hol van és mit akar, de ahogyan valakinek a rajzába beleradíroznak, úgy tűnt el minden egyes megtörtént esemény a múltjából. Voltak apró kis fellángolások, de semmi konkrétum, ami utalhatna arra, hogy ki is ő. Na jó, tudta, hogy ki ő, mire képes és bizony korához képest elég sok témában otthon is volt. Lilli-nek megfordult a fejében és ezt nem is titkolta a fiú elől, hogy valamelyik nemesi család sarja is lehet, de erről végül is lemondtak és tovább találgattak, de mindhiába. Semmire sem bukkantak, de a lány minimum arról meggyőződhetett, hogy a vele szemben ülő fiatalember nem rejt magában semmilyen veszélyt.
- Legalább azt tudod, hogy mi történt a bal szemeddel? -kérdezte tőle hátradőlve mosolyogva Lilli. Semmire sem jutott, de ennek ellenére, valahogyan élvezte a beszélgetést a fiúval, olyan érzése volt, mintha egy nagy gyerekkel beszélgetne.
- Nem, de valahogy furcsa érzés.- ragadta meg a szem-kötött, ahogyan félrehúzta és az mosoly lefagyott a lány arcáról. Nem arról volt szó, hogy olyan csúnya látványt nyújtott, egyszerűen abban a pillanatban, ahogyan meglátta a fiú szemét, a rajta lévő különös szimbólumot, valamiért máshogy kezdet tekinteni rá. - Érzem, hogy semmi baja, de valamiért nem tudom kinyitni. - sóhajtott fel, ahogyan újra eltüntette a kötés alá. Ő is érezte, hogy valami nem stimmel vele, éppen ezért nem is nagyon hangoztatta és mutogatta.
- Nem csodálom...- közölte reflexből, ahogyan észhez tért és újra elmosolyodott- … de a legjobb az lesz, ha beszélsz a mesterrel is. - álltak fel az asztaltól.

Néma és teljesen üres percek voltak azok, amikor az ajtó ellőt álló Glen a falnak dőlve, a kezeit a mellkasa ellőt összefonva várakozott. Lilli nem engedte be a szobába, ahol a céhmester tanyázott. Azt mondta, hogy fontos dolgokat akar elmondani neki, melyek, már megbocsásson a rúnamágus kicsiny kis szíve, de nem tartoznak rá. Éppen ezért, mind egy illedelmes gyerek, Glen az ajtó ellőt várakozott, miközben alig halhatóan, de el tudott csípni néhány szót. Hallgatózott volna? Arról szó sem volt, egyszerűen akik odabent diskuráltak, ők voltak túlságosan hangosan. De váratlanul csend lett odabent, halk lépése zaja hallatszott, ahogyan az ajtó kinyílt.
- Gyere be...- utasította unottan Glen-t Lilli, ahogyan bezáródott mögötte az ajtó.
- Jó magas hely... szép a kilátás! - mosolygott, ahogyan szinte azonnal kibámult az épület legmagasabb tornyából a világra. Amióta a kastélyban volt, szinte végig olyan börtönhangulat kerülgette, mely most teljesedett ki. - Értem, hogy miért ezt választotta.- hallgatott el, miközben Goldmine végigmérte őt.
De a keletkező néma csend kissé kezdte zavarni a fiút. A férfi komoly és vizslató tekintette, szó szerint kezdte idegesíteni, ahogyan a kezeit össze is kulcsolta az asztalon, tökéletes hatás kedvéért. Néha jól halhatóan hümmögött egyet, kettőt, ahogyan becsukta a szemét.
- Kezd nyomasztó lenni ez a csend...- jegyezte meg váratlanul Goldmine és mintha egy mázsás súlytól szabadult volna meg Glen, úgy könnyebbül meg.
- Nekem mondja...- nézett a férfire megkönnyebbült arca, ahogyan újra néma csend keletkezett, de valahogyan elvolt egymással a két szembeálló fél, de ahogyan őket csak „nyomasztotta” a helyzet, úgy Lilli már idegesen toporzékolt a fiú háta mögött. Érezhetően kezdett ideges lenni, ahogyan nem bírta tovább visszafogni magát.
- Nyögje ki már mester, amit akart mondani! -kiabált ideges és ezzel megszakítva a csendet a lány. - Anyám ezek aztán felhúzott, némán állni és nézni egymást, benyögni ilyen hülyeségeket és még nem is nevetni rajta... ideges vagyok...- járkált össze vissza Glen mögött.
- Na igen! - nézett komolyan Glen-re most már. - Semmi akadálya, hogy a céhünk tagja legyél, de van három feltétel, melynek meg kell felelned! - közölte a fiúval.

1.Mágusnak kell lenned!
Hát igen! Ez logikus volt, mondhatni, olyan dolog, mely kihagyhatatlan ahhoz, hogy Glen a Cerberushoz tartozhasson. Igazából ő maga sem tudta, hogy vajon miért is tud annyi mindent a mágiáról. Ahogyan ezt a szót akárhányszor meghallotta, tudta, hogy miről van szó, milyen főbb alkotóelemi vannak a mágiának, milyen csoportjai, sőt magáról is elég sokat minden jutott az eszébe. Hogy milyen mágiát használ, mi kell hozzá, hogyan kell létrehozni. Egy halott nyelv, mely a szimbólumokra épül, fejből ezer rúnát is eltudott volna hadarni, de ízek olyan tudásnak minősült, mely nem lehet elég ahhoz, hogy meggyőzze az ellőtte ülő férfit. Valamiért tudta, hogy ezek az információkat sejthetnek és fedhetnek fel róla, de akárki, aki szeret olvasni vagy tanulni, birtokában lehet ennek. Goldmine-t biztosan a gyakorlati része érdekelte és nem az elméleti.
- Hát ez logikus...- sóhajtott fel.
A jobb keze lassan megemelkedett, ahogyan a levegőbe írta az egyetlen azt a kis szót. WIND! A levegő pedig abban a pillanatban megváltozott a szobában. A levegőbe írt betűk alakot öltöttek és a szobában lévő levegőből materializálódtak. A légnyomás szélesre vágta az ablakot, ahogyan a megnövekedett levegő kiszökött a szobából. Goldmine pedig csak ült továbbra is a helyén, nyugodtan.
- Ho... ez igen! Rég láttam olyan mágust akinek a kezében hatalmat jelentett a leírt szó!

2.Egy másik céhtag, aki kezeskedik felőled!
Hát újabb igen. Ez is teljesült, hiszen ha belegondolunk, nemmás mind Lilli volt az aki beajánlotta őt a céhbe és erőltette most már, hogy találkozhasson a mesterrel Glen, de akkor is. Ez az érdeklődés nem jelenthette azt, hogy a lány felelősséget is vállal Glen tetteiért. Biztosan nem vállal, hiszen alig ismerte Glent, miért is vállalna, már ha a kíváncsiság miatt nem, hiszen amióta meglátta azt a szimbólumot a rúnamásig arcán, furcsa kíváncsiság tükröződött a szemében, akárhányszor Glen-re nézett. De ez nem lehetne indok arra, hogy ez miatt ilyen súlyos terhet rakjon és vállaljon magára a lány.
- Én kezeskedek felőle mester...- mosolygott rá Lilli, ahogyan Glen félresütötte a szemét és két érzés kezdett megfogalmazódni a szívében. Vajon ez az miatt a kíváncsi tekintett miatt lehet, kihasználja a lány a helyzetet, hogy közelebb kerülhessen a fiúhoz, vagy pedig egyszerűen megkedvelte őt és a beszélgetésnek hála, talán úgy gondol majd valamikor Glen-re, mind a barátjára. Ami pedig nagyon is jó lenne.

3..Nem lehet gonoszság a szívedben!
És ez volt az a pont, melyre nem lehetett egyszerűen válaszolni. Nem volt olyan mágia, mellyel rálehet valakire egyértelműen bizonyítani, hogy gonosz vagy jó, hiszen ez a két érzés mindenkiben megvan. De hogy valaki melyik oldalra is húz, a fényben sütkérezik vagy a sötétségben sunnyog, azt csak az idő és nem más tudja meghatározni. Mégis Golmine kérdően nézett Glen-re, aki csak megvonta a vállát és elmosolyodott.
- Senkire sem rábizonyítani egykönnyen, hogy jó vagy gonosz, mert mindenkiben megvannak ezek az érzések. Mindenki jónak születik, de csak az idő tudja eldönteni, hogy mivé is lesz. A legjobb emberben is lehetsz gonoszság, ahogyan a leggonoszabb ember szívében is lakozhat jó. Erre nem tudok válaszolni, csakis az idő döntheti el! - közölte nyíltan a gondolatait.
- Ez igaz! Csakis az idő és mivel semmit sem tudok rólad, remélem nem fogom megbánni, hogy beengedlek a családomba. -mosolyodott el, ahogyan kihessegette a fiút a szobából. - Majd Lilli elmondja, hogy hol aludhatsz és mi hol van. De beszélnem kell vele négyszemközt. -az ajtó pedig becsukódott a Glen után, ahogyan a céhmester Lilli-re nézett. - Tartsd szemmel. Az a jel egy pecsét, ebben biztos vagyok! Nem tudom mit titkol, de van egy rossz előérzetem!
- Értettem!

Lilli pedig megmutatta hol aludhat, megmutatta neki, hogy hol ehet, pihenhet, gondolkozhat, olvashat, hol lelhet barátokra és ellenségekre és azzal a nappal megkezdődött a Glen „Új története!”.

2011.junius
Egy hét tellett el azóta már, hogy Glen rájött arra milyen is volt ő valójában. Milyen egy szörnyű ember, aki képes volt Joan-t a sötétségbe taszítani, egy bábú, aki mindent megtett a mesteréért, akinek most már se a nevére, se az arcára nem emlékszik. Hazudni, átverni, kihasználni másokat, olyan könnyedséggel, mely egyszerűen lehetetlen egy jó és tisztességes ember számára.
De Joan eltűnt egy szó nélkül, miután majdnem megölte őt. És azóta a nap óta, furcsa álmok kezdték elárasztani Glen-t, a múltjából, melyre addig nem is emlékezett. Furcsa álmok, furcsa jelenetek, melyekre nem is emlékezett. De olyan arcokkal, melyek nagyon is ismerősek voltak neki, nevek, melyeket hallva, már többször is felkapta a fejét és melyekhez már nemcsak csupán sötétséget, hanem éppen ellenkezőleg, immáron arcot is tudott párosítani.
Tisztán emlékezett arra az éjszakára, mikor megölte a szüleit, ahogyan először életében becsapott valakit, a nővérét, kinek átmetszette a kis kamrában a torkát. Mindenre emlékezett és ami azután történt, hogy felgyújtott maga mögött mindent és elhagyta a házat, ahol addig élt, de ez csak a kezdett volt. Egyre rosszabbak lettek az álmok, ahogyan a harmadik nap, egy ismeretlen alak látogatta meg Glen-t.

Éppen aludni ment, de odabent egy igen érdekes és mindent elkezdő, mondhatni pálfordulat vette kezdetét. A szobájában egy meglepetés várta, egy nagyon is ismerős alak nyugodtan odafészkelte magát az asztalhoz, és békésen ette az egyik energiaszeletet, mintha csak otthon lenne.
-Olyan érdekfeszítő nézni, hogy mennyire undorítóan kegyetlen tudsz lenni. Ilyen színészi játékot pedig a legnemesebb gésajátékokon sem sűrűn látni! Látom én, hogy miért lettél kiszemelve a mester által. Tökéletes elrettentő példája vagy a fajodnak, de így biztos, hogy jó szolgálatot teszel majd a miénk felé.
Az ajtó becsukódott a férfi mögött, ahogyan teljesen értetlenül állt a dolog ellőt. Nem ismerte a férfit, mégis nagyon ismerős volt a számára, mintha csak egy régi barátot pillantott volna meg. Nem tudta, hogy figyeli-e valaki, hogy ez csak egy csel-e, csak valahol legbelül sejtette. De végül is, ha láthatta azt a férfit, aki ilyen közvetlen vele, akkor az elég ahhoz, hogy kíváncsi legyen vele szemben.
- Hát ellőtted ezek szerint, miért titkolózzak, hiszen ismersz?-kérdezte a férfitól ironikusan, ahogyan az ágyhoz sétált és leült oda, meg akarta téveszteni, hogy kiszedhessen belőle még több dolgot, a múltjáról - Révén, már mindent tudsz rólam, sőt a szavaid alapján tervetek van velem... így pedig értelmetlen lenne a kisded játékokat játszani újra és újra. Nem igaz?- kérdezte ismét, mosolyogva, sőt a hangjában mintha boldogság vagy izgalom is hangzott volna- Sok mindenre rájöttem eddig is! De azért néhány dolog érdekelne! - nézte egyfolytában a férfit- Tisztában vagyok azzal, hogy valamit akartok tőlem, nemhiába osztottatok volna meg velem ennyi információt, de azért egyvalami nagyon nem hagy nyugodni...- arcára kaján vigyor ült ki- … hogy kik is vagytok ki!
- Kölyök, nem vagy te a szintedhez, a korodhoz, és a képességeidhez mérten undorítóan-túlságosan nagy magabiztossággal megáldva? Ne feledd, hogy látom minden mozdulatodat, és minden tettedet, de az, hogy így beszélsz velem, arra enged következtetni, hogy eléggé túlzol ezen a téren. - A beszélő pedig leugrott az asztalról, idegesen -Tudod, nem kívánok itt mutatkozni, de hogy össze is tévesztesz egy jó baráttal az már sértő! A pimaszságod pedig úgy dühít, hogy szívesen kivenném az egyik szemedet, ha megengedné a mester! Lenne miért magyarázkodnom neki, annyi szent.- kiabálta ahogyan elkapta Glen nyakát és a falnak passzírozta, de láthatólag kezdett megnyugodni - Nem tudom miért választott ki a mesterünk, majd dobott el, de irritálsz. Ahogyan nem tisztelsz némely életeket, rosszabb vagy, mint én. Én pedig a halált szolgálom. - mosolyodott el- De a szavaid ellenére, alig emlékszel valamire igaz?! Úgy teszel, mintha ismernél, de nem emlékszel semmire... ám legyen! Megmutatom, hogy milyen ember is voltál te. – ragadta meg Glen kezét, ahogyan lassan felemelte és a levette a szemét eltakaró maszkot és hiába remegett Glen keze, mégis megkellet érinteni a bal szemét.
- Áh szóval te voltál az!-lepődött meg Erre nem számítottam, de komolyan! -mosolyodott el, arcára a szokásosnál és szélesebb mosoly ült ki- [color=yellow]Te raktad rám ezt a pecsétet! Ez érdekes! -mosolygott, de hamar lefagyott a mosoly az arcáról a testét fájdalom kezdte átjárni, mely szinte teljesen megbénította.
- Nem! De képes voltam a te erődet használni felgyítni egy kicsit a pecsétet. - engedte el Glen,t aki a földre zuhanté ordítani akart a fájdalomtól- A pecsétet úgy alkottad meg, hogy egy régi ismerős láttán emlékeket hozhassa felszínre, de kíváncsi vagyok, hogy mi történik, ha erőszakkal próbálod feltörni a pecsétet. - nevetett hangosan és Glen szeme elkezdett vérezni, mintha a bőrt akarná valaki szétveszíteni rajta, olyan érzés volt.
Glen a földre térdelt, ahogyan a szeméből ömlött a vér. A jobb szeme ellőt még mindig remegett a kép, ahogyan másik kezével a sérült szemét markolta és a csak földet tudta nézni. A férfi nem kímélte őt. Egyáltalán nem sajnálta a fiút, azt érezte, sőt az sem érdekelte, hogy mi lesz ennek a következménye. A lábai remegtek, ahogyan csak a földet nézte nézte, ahogyan az egész tenyere már csurom vér volt és nem csak az. A keze alatti padlón is egy kisebb tócsa éktelenkedett. De ez nem zavarta. Arcára egy széles mosoly ült ki lassan.
- Szóval ez az igazi, teljes értékű fájdalom a múltam miatt...- mondta halkan és alig érthetően, ahogyan lassan ökölbe szorította a kezét. Ezzel ugyan alig ért el valamit. Lassan a fájdalom, lejjebb lankadt, nem, ez nem igaz. Ugyanolyan fájdalom volt mind eddig, sőt erősebb, de Glen teste lassan hozzászokott, a lábaiba újra visszatért az erő, ahogyan elengedte a szemét és megtámaszkodva az asztalban felállt. Arca egyre jobban sápadt és ő maga is érezte, hogy ez így nem nagyon lesz jó. Lassan, ide-oda inogva elindult a fürdő felé, ahogyan sikerrel küzdötte le azt a kicsi akadályt. A sérülés nem volt, de hogy ilyen erősen tud vérezni és mellesleg elég hosszú ideje is történt, a vérveszteség pedig ha így folytatódik tovább elég jelentős is lesz. Ezt tudta Glen is. Elég sok embert, sőt állatott ölt már meg ahhoz, hogy tudja, hogyan viselkednek azok, mikor ilyen állapotba kerülnek.
Ahogyan a csaphoz ért, lassan szétveszítette az egyre remegő kezét, ahogyan megnyitva a vizet elkezdte kimosni a sebet. Ahogyan azonban a meleg víz elérte a szemét, a hatás sem maradt el.
- Áhhh...- kiáltotta el magát egy kicsit, ahogyan összeszorította a fogait. Jelen pillanatban nem nagyon érdekelte azt, hogy lebukhat. Lassan elzárta a vizet. A mosdó csurom vér volt, amikor valami furcsa érzése támadt. Oldalra nézett, mert tisztán érezte magán, hogy nincs egyedül. Vagy csupán már hallucinált volna?
Glen ezúttal ledermedt. Az ajtóban az a nő, nem az a lány volt, akit egykoron a saját két kezével ölt meg. Egy kép, vagy egy emlékfoszlányként, de mindig őt látta. Olyan érzése volt, hogy a múltja egyik démona jár újra és újra vissza hozzá. De az lehetetlen, mégis visszatért, újra és újra. Most újra ott állt ellőtte, semmit sem változott, ugyanolyan volt mind azon az éjszakán, fiatal és gyönyörű és talán még a rajta lévő ruha is ugyanaz volt.
- Te...- ingott meg a lábba- … … visszatértél hogy végignézd a halálomat? -motyogta alig halhatóan- Mindig vigyáztál rám, megvédtél, kiálltál értem, szerettél...- ért hozzá az, aki nem lehet ott, abban a pillanatban nem és mégis érezte magán az érintését. A lábai pedig úgy csukódtak össze, mintha valaki csak összecsukna a vasalóasztalt. Elterült a földön, a teste nehéz volt, de nem érzett semmilyen olyan dolgot, mind akik ilyenkor szoktak. Nem félt, nem akart segítségért kiabálni, tudta, hogy elvérzik, ha nem talál rá senki, de nem érdekelte. Csak a fölé hajoló és az ő nevét egyre távolabbról kiabáló lány hangját, hallotta, ahogyan elmosolyodott. - Miért félsz...- mondta ki halkan és alig érthetően- … miért izgulsz annyira értem, hiszen...- hunyta le a szemét, ahogyan nem tudta befejezni, hangosan, nem az utolsó szó a torkán akadt, miközben elvesztette az eszméletét. ~ … hiszen egyszer már megöltelek!~

Egy börtöncella ismét? Igen az volt, de ezúttal jól tudta miért is van ott! Pont azután történt, miután maga mögött hagyott mindent. A közeli nagyvárosban, isten tudja mi lehetett a neve, de nem is ez számít. A mester magára hagyta pár napra és hiába adta parancsba, hogy maradjon a szobájában, nem engedelmeskedett neki, aminek az lett az eredménye, hogy az utcán lófráló fiút egy volt falusi felismerte és a rend őreit értesítve, máris egy hideg zárkában találta magát! Hogy miért? Nos, a szülei hallottak voltak, őróla is azt hitték ere is sétál, mintha semmi sem történt volna pár napja? Ez különös, még a laikus és ostoba embernek is. Az orvos, kire várt ott, meg is érkezett. Kettesben maradtak és s a férfi szemébe nézett, szinte alig tudta visszafogni, hogy nevessen. Testileg semmi elváltozást nem találtak rajta, de a kérdések, melyeket felrakott neki a férfi, nos az, igazán különös volt.

Személyes:
-Mi a neve?
- Glen Ordway... -válaszolta mosolyogva és vicces hanglejtéssel.

-Hány éves?
- 10 és egynegyed...- és a modora mit sem változott.

-Honnan származik?
- hmmm...természetesen innen, egy közeli kis falúból, Fisherrock-ból...- nem hazudott

-Mik a kedvenc ételei, időtöltése?
- A kedvenc ételem a Édes pörkölt és a Sukiyaki!- sóhajtott fel, mintha eszébe jutott volna milyen finomak is, az itteni kórházi kost után, majd a férfira nézve folytatta. - A kedvenc időtöltésem a pihenés és olvasás!

-Mik a legkevésbé kedvelt ételei, időtöltése?
- Hu...-vette gy mély levegőt, ahogyan gondolkodni kezdett pár pillanatig- Ez egy fogós kérdés!- jegyzet meg- Hát főleg a zöldséges ételek...- kapta a választ a férfi, ahogyan az időtöltésre vonatkozó válassza ennél gyorsabb volt- És utálok takarítani vagy éppen olyannal tölteni az időmet melyhez nincs kedvem! -válaszolta mosolyogva.

-Milyen hobbijai vannak?
- Hát...- vakarta meg a tarkóját, mintha zavarban lenne- Hát igazából egy sincs, már ha a csinos lányok megismerése nem annak számít! -nevetett fel, ahogyan a férfi jegyzetelt.

-Milyen háziállatokat tart?
- Semilyet!- egyszerű és célratörő válasz.

Véleménye:

-Ön szerint mi hasznos és mi nem?
- Szóval komolyabb témák jönnek?- kérdezte a férfitól, ahogyan meglepő arcot vágott és ettől a pillanatól ár nem spontán válaszokat, hanem a saját magában előre megválaszoltakat, a begyakoroltakat mondta. - De lássuk csak... hasznosak azok a dolgok, melyekkel képesek vagyunk elérni a céljainkat olyan módon, hogy azzal másoknak, főleg a hozzánk közel állóknak vagy éppen a mi oldalunkon állóknak nem okozunk kárt vagy sérülést. Hasznosak azok az érzések, melyek boldogságot okoznak nekünk... hasznos minden, mely pozitív hatást vált ki abból, akit ér. Haszontalan pedig minden olyan dolog, mely lényegében ezek ellentette! -szándékosan csak ennyit mondott, vagyis inkább hazudott.

-Ön szerint mi szükséges és mi nem?
- Hát..- hajtotta le a fejét és nézte egy ágyat a válassza közben- … az álmok elérése, a célok beteljesítése. Szerintem ez a szükséges. - nézett fel a férfira- … persze nem azt mondom, hogy mindenáron teljesítse be ezen vágyakat, szükségtelen olyan célokat követni, amit csak úgy tudunk elérni, hogy megszegjük a törvényeket, de enélkül bátran követheti az álmait. - nevette el magát, ahogyan az utolsó szavak hazugságok voltak, de amit előtte mondott nem, lényegében nem.-

-Ön szerint mi értelmes és mi nem?
- Erre nem tudok válaszolni...- mondta, ahogyan bajban volt, ilyen kérdésre nem készült, miközben megpróbált valami kitalálni gyorsan, ez volt abban a pillanatban a legnagyobb kockázattal járó esemény.- Mi értelmes?- kérdezte halkan- Ennek a kérdésnek nem értem a lényegét. Mi értelmes?- Kérdezte a férfitől, aki ha elmagyarázza neki mire gondolt, akkor válaszolni is fog neki, persze csak a következő körben.

-Ön szerint mi igazságos és mi nem?
- Hát ez könnyű...- nevette el magát- ... ha minden embernek ugyanaz jár. Ugyanaz a boldogság, ugyanazon bánásmód és ugyanazon élet jóga. Minden embernek egyenlőnek kellene lennie és felhagyni azzal a világban amiben most élünk. Mert ez így nem mehet tovább, egy olyan világ, ahol nélkülözés, szenvedés és halál van, árulás és lenézésé, az nem világ, az nem igazság. - a végére ugyan eltért attól, melyet kitalált, de lényegében nem tévedett sokat.

-Ön szerint mi értékes és mi nem?
- Hmmm...- mosolygott- Értékes az, ami fontos nekünk, melyet megakarunk védeni, melyre büszkék lehetünk. Ezek a legfontosabb dolgok, és minden más, csak felesleges.

Kapcsolatai:

-Az anyja neve?
- Lisa Averay !

-Milyen kapcsolatban áll az anyjával?
- Ő az anyám ezért szerettem. Mindent megtennék, hogy boldog lehessen, hogy ne sírjon és mindig boldog legyen.

Az első rémálom, nem is, inkább az első este, mikor Glen nem volt képes nyugodtan aludni. Már maga az elalvás közben forgolódott, úgy érezte, hogy valami fölött átsiklott, hogy valamit nem vett figyelme, érezte maga körül, hogy az aznapi kérdések során valamikor elszólta magát, vagy a szavaival vagy pedig a tetteivel, hogy nem volt elég ügyes színész ahhoz, hogy azt a férfit is megtévessze.
Átélte újra azt az éjszakát, ahogyan a szülei az ágyukban fekszenek, ahogyan az alvó édesapja torkát elvágja és a kifröccsenő vér beborítja az szerető anyját is. Tisztán látta maga ellőt a remegő kezeit, a testét, az ijedt arckifejezését, látta a szemében hogy tudná mit kell tennie, de mégsem teszi meg. A kezében lévő kés markolatának érzése még akkor is átjárta a kezét, amikor megmártotta az anyja testében. Semmilyen érzés, még csak keserűség sincs abban, amit érzett. És mégis ahogyan az ajtót felé nézet, látta, látta őt. Ott volt, látta hogy mit csinált, de miért is csak ennyi év után vette őt észre, vagy éppen nem, akkor is tudta, hogy Rose végignézte az egészet, de akkor miért? Miért engedte azt a kamrában, megvolt rá lehetősége, hogy bosszút álljon, miért nem tette meg! Miért nem ölte meg akkor Glen-t, mert szerette, vagy éppen akkor már csak arra vágyott, hogy végre mindennek vége lehessen, hogy a szüleivel tarthasson? Nem értette a dolgokat. Ahogyan újra átélte azt is, hogy megöli a saját nővérét, az akkor érzett üresség láttán, most valahogyan megnyugvást érzett a nővérkéből.
És Glen felébredt, nem verte ki a víz, csupán felriadt, felriadt, mielőtt az a látvány és érzés újra elvenné az eszét, vagy éppen ellenkezőleg mielőtt valamit is érezne, igen, talán az nem tetszett neki, hogy valami, szíve legmélyén érzett, de miért érezne akármit is, hiszen többször megvizsgálta az emberi szívet és nem talált benne olyant, ami nyomhatná, vagy éppen felkavarhatná azt, a véráramlást. A kezei le voltak kötve a székhez, de a hely egyáltalán nem is volt ismerős, semmi, még a felállás sem változott és kérdésre is válaszolt, ezúttal színjáték nélkül.
-Tudod miért vagy itt, Glen? – kérdezte egy öregember

- Mert rossz voltam?- kérdezte fapofával, ahogyan körbenézett, majd arcára kiült a szokásos mosoly- Le vagyok kötözve ezért igen, de vajon miért is? Talán féltek tőlem... nem miért félnétek tőlem, egyikőtök sem olyan ember, aki megriadna egy kisfiútól... akkor a látszat kedvéért? Igen ez már elfogadható válasz, de akkor még valakinek jelen kéne lennie ahhoz, hogy megkeljen játszanotok magatokat... - dőlt hátra a székben- … de akármilyen indok is van erre, értelmetlen. Nem fogok megszökni és nem fogok ellenetek fordulni... tőbb hasznom van abból, ha csendben és nyugodtan nézem a történéseket, mind egy áldozatára váró kígyó. -elégedett arcot vágott közben, ami idegesítette a jelenlévőket. Az öreg, miközben beszélt, leengedte a kezeit, majd rá mutatott.
- -Rá is tapintottál a lényegre! A szüleid hallálla és ahogyan te most is viselkedsz! A kis börtönben mutatott viselkedés, az orvos tapasztalata és amit most láthatok tőled, mind arra a következtetésre juttat, hogy csakis te végezhettél velük és rendeztél el minden dolgot úgy, ahogyan kellett. Megtéveszteni a hatóságokat, elrejtőzni és ide eljutni! Az szinte már lehetetlen egy ilyen gyereknek, de a kérdések, melyre válaszoltál, egyszerűen olyan érett egy olyan gyermeki inteéigencia mind a tiéd. Éppen ezért, valaki irányított és vezetett téged! Mégis ki?! -hangja ideges volt- Mágusokat hívtunk ide, hogy vizsgáljanak ki, szóval válaszolj és sokk kellemetlenségtől kímélheted meg magad!
- Ezt nevezem! -mondta nyugodt hangnemben- Ha tudnék akkor még tapsolnák is...- nézett a kezeire, ahogyan nem mosolyodott el- … azt hittem, hogy eddig tökéletes álcám van, hogy sohase senki nem veheti észre mit is rejt ez a test, ha én magam nem hagyok magam után nyomot, de...- arcára a szokásos mosol ült ki, és a férfiak tudták, hogy ez újra csak játék a fiú számára ez a helyzet- … csodálkozok azon hogy ennyi mindenre képesek voltak rájönni, ilyen rövid idő alatt. Alábecsülten az embereket és a felnőtteket!Félelmetes vagyok nem igaz?
- [color=red] Nem. Ha valami félelmetes, az az, hogy valaki képes kisgyermekek agyába ilyen technikát plántálni, és szabadon készíti elő a terveihez a terepet, szabadon kísérletezik, akár több országban is, és szabadon gyűjt be minden információt, ami kell neki.- hallotta a férfi szavait.
- Szóval nem én vagyok az egyetlen? -kérdezte mosollyal az arcán. - Ez érdekes!
A férfi jó pár percet töltött tökéletes csöndben. Gondolkodott, és végül kijutott valamire, amit mosolyogva és egyszerre lemondó sóhajjal vett tudomásul. Egyetlen másodperc alatt történt minden: az öreg kinyitott valamit a feketébe burkolózó falon, Glen pedig rácsokat látott megvillanni. A kinyíló ajtó mintha magát a falat szakította volna fel, és nyikorgása is megszakította a tökéletesen mély csendet, ami most kövezett folyosókon kopogó léptek és láncok, fémek csöngését adta vissza. A reflexei egyből riasztották, hogy minden hamis, amit csak lát és hal, de a férfi is megszólalt.
-Ne is bajlódj vele! - azzal egy kézmozdulattal szétrebentette maga körül a levegőt, ahonnan kezdve minden amit addig láttál szertefoszlott, hogy egy tömlöc komor félhomályát adja vissza neked, egy súlyos fém ajtóval, mint egyetlen kijárat. Az őrök, és az összes vélt bútor is eltűnt. Az ágyon ült Glen, a karjait tartó kötelék egy szilárd bilincs volt, ami az egész alkarját átfogva, azokat párhuzamosan, egymástól harminc centire tartotta, a két kar között futó fémpántolás pedig kinyúlt a tenyérig, hogy fizikális akadályt képezzen a két kéz között.
-Itt maradsz fiú. Megvárjuk a tanács mágusait és ha ők úgy ítélik, hogy esetleg nem kell meghalnod, esetleg még láthatsz napot is...

Glen lenézett a kezére, melyet immáron nem tudott mozgatni. A fém hideg érintése és az, hogy le van bilincselve teljes mértékben, nos, teljesen hidegen hagyta. Az eddig a pillanatig felemelt kezét visszarakta a combjaira, ahogyan az ellőtte álló férfira nézett, akinek a szavai tiszták és teljes mértékben érthetőek voltak. Glen pedig csak elmosolyodott, ahogyan a kilépő férfit nézte.
- Szóval fogoly vagyok? -kérdezte tőled – Ez kellemetlen.... ez nagyon kellemetlen...- mondta neki halkan, ahogyan visszanézett a kezére és arcán mit sem változott az a mosoly- … de átvert és ez tetszik. Egy illúzió mögé bujtatott valóság... ez olyan mind a maga élet!- a férfi lassan eltűnt a sötétségben, ahogyan semmi sem változott. Bámult előre, ahogyan a sötétséget nézte, semmi mást. Olyan volt mind egy szobor, nem mozdult meg, egyedül a pislogása árulta el, hogy él és nem csak egy tárgy. Ott ült a sötétben egyedül, magányosan és mégsem félt, vagy rettegett, nem érzett semmit, a környezett is olyanná vált mind ő, a levegő nem mozdult és a sötétség olyan volt, mind az üresség Glen szívében.
A sötétségben az ember megzavarodik, sőt ha hosszú időt tölt el valaki teljesen egyedül, magára hagyatva, végül megörül. De ennek különböző fokozatai vannak. Először az ember a sötét miatt elveszti az időérzékét, a test még a kezdeti időben képes érzékeltetni, mennyi az idő, a test válaszai nem hazudtolhatják meg a valóságot, de ez lassan változik. Ahogyan az éjszaka és a nappal összemosódik és a teljes tudatlanság végül csak egyvalami jelez előre, hogy nincs mihez viszonyítani. Az ember és a test megpróbál valami mértékadót találni, és ez Glen-nek csak a megadott időközi rendszeres étel volt. De nem tudta, hogy naponta, vagy napi három étkezésben kapja, már nem tudta, azt sem, hogy hány nap telet el amióta a férfi eltűnt a sötétben. Két-három nap, vagy már egy hét. Az idő megállt Glen számára.
- Nahát már hiányoztál, késtél...- mondta mindig mosolyogva annak aki az ételt hozta neki, de az sohasem válaszolt semmit.Glen nem látta az arcát, egy maszkot viselt mindig, csak jött és ment, sohasem hagyott hátra semmit, semmi olyant mely veszélyes lehet. Az étel mindig hideg volt és szilárd, papírban adták és sohasem adtak hozzá semmilyen evőeszközt. -Barbárok...- szokta mondani a kiszolgálásra, de sohasem válaszolt senki.
És lassan Glen a saját hangját is megunta, átlépett az egy másik fázisba, mely sokkal veszélyesebb, hosszabb és embertelenebb volt. Igen, kijelenthetjük, hogy Glen Ordway kezdett megörülni, már ha nem volt már az elejétől fogva az.
De ne szaladjunk ennyire előre. Az idő lassan telt, a fiú pedig könnyedén eltudott gondolkodni mindenről. A gondolataiba merülve az idő is elrepült, de lassan rájött arra, hogy amit gondol, amiről elmélkedik, mindig valamilyen falba ütközik. Minden egyes témánál, mely még foglalkoztatta, sikerült egy megoldatlan akadályba ütköznie, és lassan ezen az akadályok egyetlen egy dologgá formálódtak össze, egy nagyobb témába, melyet minden fölé emelt, kijelenthetjük, hogy ez a téma okozta neki a vak sötétben a legnagyobb örömet és egyben szenvedést is.
~Mindig ugyanaz, milyen unalmas! A világ két résből áll, de én csak egyben vagyok képes élni. Ami megfogható, az létezik számomra, ami nem, az egyszerűen képtelenség. Talán változtatnom kellene ezen a felfogáson.?A hatalom, az érzelmek, a tudás, a barátság, a szenvedés a félelem és a vágyak. Akármin is elmélkedtem végül arra jutottam, hogy a test képes rá, de miért is? Ha valóban képes, akkor az mögött kell lennie valaminek. Ha most tehetném megnyúznák valami, hogy rájöjjek mi is rejtőzik odabent, melyet léleknek nevezhetünk! Igen, a lélek az egyetlen egy olyan dolog, melyet képtelen vagyok megérteni. Mindig ugyanaz a motívum, mindig visszatér és rá kell jönnöm, mi az, hol van, milyen, hogyan lehet megérteni, azonosulni vele. Muszáj rájönnöm. Igen, muszáj, muszáj... ha...Mindig ugyanaz, milyen unalmas!~
- Valóban? -hallotta a női hangot, ahogyan akkor változott meg minden és attól a pillanattól kezdődött el az igazi történet.

//Megjegyzés: A női hangot csak ő hallja, ez nem tudathasadásos állapot, hogy magával beszélget, sokkal több... de hogy mi is ez, kiderül majd a történetből majd! //

Isten tudja mióta volt a lyukban, ahol fogva tartották. És egészen addig csendben ült és csak akkor szólalt meg, mikor jött hozzá valaki, de igazából akkor sem tudott beszélgetni senkivel. De pontosan két hét múlva, napra pontosan Glen megszólalt. És ez felkeltette mindenki érdeklődését, pontosabban kíváncsivá tette őket, mi történik a fiúban.
- He...?- nézett előre a sötétbe, de csak egy árnyat látott a rácson túl- … van valaki akivel végre beszélhetek ez vicces, annyi idő eltelt már, de te vagy az első, akivel beszélek! -mosolyodott el.
- Ne mosolyogj! Tudom miért csinálod, hogy leplezd milyen vagy a szíved mélyén! Azok akik mosollyal az arcukon köszönnek vagy azok akikkel beszélgetünk, sokkal boldogabbnak és kiegyensúlyozottnak látják. Így könnyebben megnyílnak és közelebb engednek magukhoz.
- De jól ismersz! - mosolygott továbbra- Ijesztő, hogy ennyire rájöttél, pedig eddig nem is találkoztunk! Mond hogy hívnak? -kérdezte tőle.
- Nekem nincs nevem! -a nő hangja csendes volt.
- Értem, de valaminek csak kell szólítanom téged, nem gondolod?- kíváncsiskodott tovább Shirou.
- Talán, ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor megtudhatod a nevem, de ha egyszer is hazudsz soha nem kapod meg a válaszodat! -adta parancsba, akinek az arcáról lefagyott a mosoly és újra olyanná vált, amilyen volt.
- És honnan tudod, mikor mondott igazat? -kérdezte tőle immáron komoran.
- Onnan, ahogyan tudtam a mosolyodról is. - kapta a választ szinte azonnal és elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését. Glen újra elmosolyodott.
- Akkor kezdjük el! -válaszolta neki örömmel, ahogyan az időérzéke abban a pillanatban megáll az idő!

//Az ezután történő események lehet, hogy hosszúnak néznek ki, de nem teljesek és igazából majdnemhogy egy egész órát ölel csak fel. Nem minden kérdés hangzik el, hanem csak a legfontosabbak. // [/i]

- Hogy hívnak? -kérdezte tőle az ismeretlen nevű nő.
- Glen Ordwa -válaszolta, ahogyan a nő elnevette magát.
- Hazudsz! -közölte nevetve- Glen Ordwaí azt a gyerek volt, aki meghalt hat évvel ezelőtt, beleesett a kútba és megfulladt.Glen Ordway-nak voltak érzései, tudta milyen a világ és nem olyan volt mind te, mond, ki vagy te valójában? Mert, hogy nem ő vagy az biztos, te csak annak a gyereknek a testét viseled, de nem ő vagy!- kapta a választ, ahogyan Glen szemei szúrósabbak lettek.
- Nem tudom ki vagyok! -válaszolta nyugodtan. - Ha valóban nem ő vagyok, akkor ki vagyok, ha a test valóban Glen-é, akkor a lelkem is...
- A lelked, szóval azt hiszed van lelked? -vágott közbe hirtelenjében a nő.- Ha lenne lelked, nem lennél ilyen! Egy lélek képes érezni, de te nem! - hangja kissé vicces volt, mintha jót kacagna a fiún. - Megmondjam ki vagy te? -kérdezte- Nem, inkább nem mondom meg, jöjj rá magadtól.
- Igaz, nekem nincsen lelkem. De mi a lélek, kérlek mond meg, te tudhatod. - kérte a nőt, aki fel alá sétált a cella túloldalán, de semmit semmit sem látott az alakján kívül Shirou.
- A lélek? Valóban erre vagy kíváncsi? Nem inkább arra, te magad ki vagy mi vagy? A szív melyet kerestél, amiért megöltél annyi ártatlan és téged szerető embert, csak arra világítottak rá, hogy a szív egy haszontalan tárgy, mely nemcsak a vért pumpálja az ereidben, de az emberi érzelmek tárháza és okozója is. Kerested és megtaláltad, de most rájöttél, hogy lehet hogy tévedtél! Miért érdekelnek annyira ezek a dolgok, mert nem a tiedé, mert nem érted meg őket? Nem, ezek közül egyik sem az igazság. Az igazság, hogy nem volt léted ebben a világban, ezért kerestél egy olyant, melyért élhettél. Megkeresni a világ értelmét és a benne lévő dolgokét, de valóban ezért születtél meg hat éve, hogy erre pazarold el az erőd és a tehetséged?
- Ha nem ezért létezem akkor miért? -kérdezte újfent.
- Már megint kérdések, de egy válaszod sincs. Azok akik a kérdésekben élnek gyengék. Ne az legyél, akinek ezernyi kérdése vagy, hanem akinek ezernyi válassza! - fogta meg a nő a rácsot- Ezért létezel te, ezért vagy itt és mindez okkal történik. Nem hiszel az istenekben, nem hiszel a lélekben, az érzelmekben, nem hiszel te semmiben és ez a legnagyobb gyengéd. Csak játszod a kisded játékaid és palástolod az igazi énedet. Válj azzá, akinek lenned kell! -szorította meg mérgében a rácsot.
- Ki vagy te?- kérdezte tőle meglepett arcot vágva, ahogyan a nő ellépet a rácstól.
- Majd legközelebb! -lépett egyre hátrébb, ahogyan eltűnt a sötétben és Glen ismét egyedül maradt.

És a beszélgetések folytatódtak, bár kimerültek abban, hogy Glen mért kérdéseket és mért nem válaszokat rak fel. De lassan egyre kevesebb válasz érkezett és lassan kezdett rádöbbenni, hogy mi a helyzet. A nő nagyon is sokat tudott róla, olyanokat, melyeket lényegében rajta kívül senki. Olyan gondolatok, viselkedésminta, vagy épen események, melyeket csak ő volt jelen és senki sem tudhatta, hogy az egyáltalán létezik és megtörtént. De végül megtört a jég! Amikor a nő megjelent újra, nem hangzott el több kérdés.

- Szóval megjöttél! Ennek örülök. -mosolygott, mert hiába hangzott l ezerszer már, hogy hagyja abba a fiú ezt a szokását, nem volt rá képes, szinte beleivódott a viselkedésébe- Azt hiszem rájöttem, hogy mi ez a helyzet! - jelentette ki határozottan.
- Ó, szóval tudod?- kérdezte a nő nyugodtan, ahogyan Shirou felkacagott.
- Egy kérdést rakták fel az előbb! Ez meglepő! Nem gondoltam , hogy fordulni fog a kocka, de azt sem állítom, hogy nem számítottam rá! - nézett a nőre- Túl sokat tudsz rólam! Túlságosan megértesz és igazat megvallva olyan érzésem van, mintha ráakarnál vezetni valamire. Az állandó választási lehetőségek, az a sok beszélgetés és tanítás mind arra ment ki, hogy végre megismerjem magamat. Köszönöm! Neked köszönhetően túlnőttem mindazon, ami eddig voltam. - a nő előrelépett egy kicsit és megfogta a rácsot, de nem szólt- Nem keresek több választ, mert az a gyengék eszköze, akik a válaszokat keresik, azok elpocsékolják a lehetőséget! A válaszok értelmetlenek, mert nincsenek! A világ kezdette óta azok diktálják a kérdésekre a választ akik erősek és még ha az gyengék ezen válaszokat igazságtalannak vagy szerintük elfogadhatatlannak is tartják, mégsem mernek fellázadni. Ha a kérdésekre keresem a választ, csak mások válaszát kapom meg! Így egyszerűen nem élhetek! Az elmém túlnőtt a kérdések és válaszok hálóján, nem szavakkal, hanem tettekkel fogom elérni, amire vágyok! - állt fel az ágyról.
- És mi az? -hajolt előre és Glen láthatta, hogy a nő, akivel eddig beszélgetett, nemmás volt, mind a nővérkéje, az akit annak idején megölt.
- Már te is tudod, hiszen te azon részem vagy mely elsüllyedt a kútban, de nem halt meg! -mosolyodott el, ahogyan Rose hátrált, mosolyogva és barátságosan, ahogyan eltűnt a sötétben és soha többé nem jelent meg újra, mert attól a pillanattól, egy új ember született meg, egy olyan, aki elfogadta saját magát és akinek volt egy célja, egy ember aki nem érzett semmit, de a szíve legmélyén, a lelke legmélyén mégis volt egy vágya, egy érzése.

Glen szemei felpattantak. Felébredt a hideg kövön, ahogyan teljesen más perspektívából látta meg a plafont. A fürdőben volt és először mind a két szeme nyitva volt. Emlékezett arra a napra, mikor az álmok világa eggyé vált a jelen világával. Emlékezett arra, ahogyan ez a férfi, aki kényszerítette arra, hogy emlékezzen arra, aki, ott volt. A szétrobbanó épületre, a lángoló emberekre, ahogyan egy vele egykorú fiú egyszerűen besétál a cellába és elviszi őt. Ő mentette meg és vitte el a mesteréhez, aki akkor már mindennél nagyobb lehetőséget látott benne.
Na milyen érzés? - hajolt fölé a férfi- Jó emlékezni az első találkozásunkra és a születésedre. -kérdezte tőle.
Nagyon is! Már értek minden Dorián! Akkor azt kérdezted tőlem. „Mond miért akarsz velünk tartani?” és én azt válaszoltam rá, hogy „Mert a létem célja, hogy a legerősebb legyek!” - mosolygott, ahogyan a bal szeme kezdett lassan becsukódni.
Kár, hogy alig fogsz emlékezni ebből valamire. A pecsét lezárul és te elfelejted az emlékeid nagy részét, melyre ráleltél, de ne feled. Az a te igazi személyiséged és aki most vagy, csak az a gyenge éned, aki rávezet a tömlöcön kívülről az igazságodra. - a szeme becsukódott és a pecsét újra lezárult és hosszú időnek kell majd még eltelnie, hogy egy ilyen fontos emléket és Dorian-t újra láthassa majd. - De addig ez így van jól! Kíváncsi voltam milyen vagy és amennyit játszhatok majd veled és örülök, hogy ilyen lettél egy kis időre. Régen te játszottál velem, de most én fogok veled!

2011.július
Glen lassan kezdett rájönni arra, hogy milyen embert is rejt az a szemkötő alatti apró kis jel. Egy milyen gátlástalan, szemét, önző és gonosz embert, akire ha csak rágondolt, még a hideg is végigfutott a hátán. Az elmúlt hónapokban, lassan minden kezdett a helyére állni, kezdett rájönni, hogy ki is ő, ki is volt, de ugyanakkor azt is látta, hogy abban a pillanatban mi.
A Joan-nal való találkozása óta, egyszerűen nem kereste a múltját, nem akart vele találkozni, nem akarta megtudni azt amit a múlt rejtett, de akárhogy is akarta, mindig egy lépéssel közelebb került hozzá. Néma saját apró kis hibájából, néha külső segítséggel, de egyre tisztábban látta az az utat, amelyet eddig bejárt, de azt nem tudta, még hogy hova is fog vezetni mindaz. Próbálta megőrizni mindazt, ami abban a pillanatban volt, kapaszkodott abba, ami és annál jobban ragaszkodott egyetlen egy emberhez.
Az elmúlt hónapok során, ő volt az egyetlen aki kiállt mellett és segítette a nehéz időkben. Bár kezdetben úgy tekintett Lilli-re mind a saját nővérére, ez az érzés lassan kezdett átcsapni másba. Önző féltékenységbe, vágyba, mindennél erősebb ragaszkodásba. Maga sem tudta miért, de nőként kezdett tekinteni a nála három évvel idősebb fegyvermágusra és ez jobban megrémisztette, mind a múltja okozta kétely.
Abban a pillanatban is hozzá tartott, méghozzá a szobájába. Bár furcsa érzés volt a céh épületének női szárnyában sétálni, ahol a sok lány, akik között voltak kisebbek, nagyobbak, kerekdedek, laposabbak, de a reakció mindenkinél, kíváncsi fürkésző tekintett volt, hogy a csendes és halk, visszahúzódó Glen, mért is jött el hozzájuk. És amikor megállt a Lilli szobájának ajtajában, az egész harmadik emeleti folyosó elhallgatott és feszülten meredtek rá.
Kényelmetlenül is érezte magát, a sok átható és kíváncsi női tekintett között. A keze lassan megemelkedett, ahogyan ütemesen lecsapott az ajtóra párszor, melyre egy pillanatig csak néma csend volt a válasz, majd egy halk, csakis a számára halhatót igen és az engedély, hogy bemehet. Semmi több. Az ajtó lassan kinyílt, szabad utat engedve a rúnamágusnak, aki minél előbb szabadulni akart a folyosó kellemetlen helyétől, bár ahogyan becsukta maga mögött az ajtót, már tudta, hogy odabent még rosszabb. Odakint csak zavaró tekintettek sokasága volt, de odabent azé a nőé, aki iránt érez valamit.
A szobában sötét volt, az ablakok ellőt kék sötétítő függöny, alig engedett be némi fényt. Jobboldalt csak egy egyszemélyes ágy feküdt a fal mellett, míg a másik oldalt, fegyverek gyűjteménye, pontos sorokban, mintha az ember csak egy boltban lenne. Beljebb lépett, de Lilli-t nem látta sehol. Tekintete körülpásztázta a helyett, de a nagy ürességen kívül, senki mást nem látott. Arca meglepett volt, de csakhamar fancsalivá változott. A semmiből érezte meg a hátának nyomódó melleket és azt a halk susogó hangot, ahogyan valaki belefúj az ember fülébe. Kellemetlen és zavaró élmény. Glen is ösztönösen megrázkódott, de nem örült annak, hogy az a lány, mindig ilyen vicceket űz vele. De legalább már tudta, hogy hol van.
Lilli nevetve sétált el mellette, ahogyan leült az ágyra, felhúzta az egyik lábát maga mellé a paplanra, ahogyan rátámaszkodva intett Glen-nek, hogy üljön mellé. Az apró kis pólója és a hozzá illő bugyija nagyon is zavarba hozta a fiút, aki kissé vonakodva, de eleget tett a kérdésnek.
- Na végre, már azt hittem, el sem jössz!- nézett Glen-re mosolyogva- De figyelj csak...- arca nagyon is közel került a fiújéhoz, ahogyan belebámult azokba a barna és kissé megremegő szemekbe. És ezzel elérte, hogy az addig a falat néző fiú rá figyeljen- … emlékszel rám régebbről? - a kérdés váratlan volt.
- MI? -lepődött meg, ahogyan a zavara egy pillanat alatt elmúlt. - Te... ismertél engem régebbről? - tette fel ezt az idióta kérdést neki.
- Hát csak egyszer találkoztunk...- tekergette a szemeit Lilli is. Glen pedig tudta, hogy ezúttal fordult a helyzet és már nem ő van zavarban. - Egyszer megmentetted az életem! -és a mindig magabiztos lány, hirtelen úgy kezdett viselkedni, mind egy kis csitri, zavarban volt, a kezeivel játszott, mintha nem is az a lány lett volna, akit Glen megismert. - Nem mondtad meg a neved, az arcodat is egyszer láttam csak, de tudom, hogy te mentettél meg. A hátadon cipeltél végig, míg eljutottál velem egy orvoshoz, ahol magamra hagytál. - nézett elpirulva Glen-re- Az orvos is úgy írt le, mind amilyennek én láttalak akkor. De nem találtalak sehol utána, egészen addig, míg fel nem tűntél itt. Akkor azt....- hangja akadozott- … azt hittem, hogy az álmom valóra vált. Megváltoztál egy kicsit, de ugyanaz az embert láttam benned, mind akkor. Ezért akartam, hogy a céh tagja légy és ...- a szája megremegett, ahogy lassan közelebb hajolt a fiúhoz - … hogy a társam légy. - túl közel. Glen érezte a lány puha ajkait egy pillanatra a száján. Ez olyan érzés volt, melyet addig sohasem élt még át. Vagyis lehet, hogy átélt, de arra nem nagyon emlékezett.

Azonban az ajtó hirtelen kinyílt. Egy kisfiú rohant be rajta kiabálva. Glen jól ismerte őt. A legfiatalabb gyerek a céhben, a kis mágus, aki jelenleg éppen csak futárkodásra jó, vagy inkább azt engedélyezik nekik és aki tényleg a nővérének képzeli Lilli-t. És ez a megjelenés elég volt ahhoz, hogy a máguslány azonnal abbahagyja, amit elakart kezdeni.
- A mester küldi ezt a megbízást nővérkém! -riadt meg az ajtóban, ahogyan észrevette Glent, aki csak némán nézett még mindig Lilli-re, aki felkelt az ágyról és odasétált a fiúhoz és elvette tőle gyorsan a levelet.
- Jól van, de most menj!- tessékelte ki a kisfiút, ahogyan ezúttal becsukta maga mögött az ajtót és visszafordult a még mindig sóbálvánnyá vált Glen-hez. - Bocsáss meg. Elhatalmasodtak rajtam az érzelmein. -libbent oda a függönyhöz, ahogyan elhúzta és mosolyogva, pont úgy ahogyan megnyugszik valaki, miután elmondott egy nagy titkot ,fordult meg. Nekitámaszkodott az ablaknak, miközben a fiút nézte, akinek a tekintette csak lassan fordult felé. - De annyira boldog is vagyok! -mosolyodott el Glen is, ahogyan az elpirult és teljesen sugárzó lányra nézett, aki körül táncot lejtettek a nap apró kis lángjai, melyek végre szabad utat kaptak a szoba sötétjébe.

A nap már magasan járt és a vonat szakadatlanul robogott végig az előre elkészített útvonalán. Már hosszú órák óta elhagyták mind a ketten a céh épületét és együtt indultak el arra a hihetetlenül nehéz küldetésre, amelyre a felhívást személyesen küldték el Lilli-nek.
Glen a a vonaton a lánnyal szemben ült, kezeit összefonta a mellkasa ellőt és némán nézett ki az ablakon, rá sem nézve az őt bámuló fegyvermágusra. A vonat éppen egy hegylánc alatt húzott el, ahogyan a fák kissé sötétebbé tették a kabint és a váltakozó, néha feltűnő, néha teljesen eltűnő nap miatt, az éles váltások zavarni kezdték a fiú egyetlen egy szemét és ennek hála, végre nemcsak a tájjal, hanem a lánnyal is foglalkozni kezdett, bár csak rá nézett és nem szólalt meg.
- Még mindig haragszol? -kérdezte félénken Lilli, elég furcsa volt az ilyen megnyilvánulás tőle, azok után, hogy mindig mennyire nagyszájú és aktív volt.
- Miért haragudnék? -kérdezte vissza Glen- Hogy elráncigálsz egy „A” szintű küldetésre, ahol egy magafajtára a halál vár? -kérdezte tőle- Vagy azért, mert amikor nemet mondtam, a hátadon cipeltél vonatra, hogy mégis jöjjek? -nézett rá mérgesen- Vagy azért ….
- Jó értem! - emelte fel a kezeit mérgesen Lilli – De csak veled akartam lenni és megbeszélni a reggeli dolgokat! - nézett ki az ablakon most ő, elpirulva és zavartan- Hiszed ha nem, elég nehéz volt rászánni magam, hogy elmondjam amit érzek. Talán gyerekesen viselkedek, főleg veled, de ez csak azért van, mert olyan érzés veled lenni, amelyet eddig nem nagyon éreztem sohasem. -nézett vissza a fiúra, arca vörös volt, ezt az enyhe homályban is jól lehetett látni- Glen...- pattant fel hirtelen, ahogyan a fiú mellé pattanva megragadta annak mindkét kezét és magához húzta- … ne félj! Én megvédelek mindentől! -mosolygott- [color=cyan]Ha kell...- hajolt közelebb a fiúhoz, pont úgy, mind reggel- [color=cyan]… mindent megfogok tenni azért, hogy megvédjelek! - lassan becsukódtak a szemei, ahogyan újra érezte azt a forró ajkak okozta érzést a száján.
- Elnézést, szabad ez a hely kedveseim? -lépett be egy öreganyó, hatalmas táskákkal a kezében. KI tudja, hogyan is bírta el azt a sok cuccot ő maga, hogyan is hozta fel a vonatra és mozgatta, de a válasz előtt, szinte telepakolta egyből a kabint és ezzel, újra megzavarta valaki a kibontakozó pár első csókját de azért Lilli mégis elégedett arcot vágott, hiszen a helyhiány miatt csak Glen mindemellett ülni. Az egész úton átkarolta őt és amihez hozzávesszük az öregasszony zavaró pillantásait, ahogyan néha farkasszemet nézett a vörös arcú fiúval, az út maradék része, szó szerint kellemetlenné vált. És az út még hosszú órákig tartott, némán, de néhány ember számára boldogan.
De az út gyorsan eltelt és a végére Glen is kezdte élvezni a helyzetet, így pedig szomorúan vette tudomásul, ahogyan a kalauz végigszalad a sorokon és kiabálva közli mindenkivel, hogy percek múlva a vonat megáll Akane Resort-ban, ahova a kis csapat is tartott. Szerencsére a nagyi továbbment, de az azt megelőző bonyolult műveletekkel tarkított szabadulós mutatvány, ahogyan a hegynyi bőröndökkel teli kabinból sikerült kijutnia a párnak, szó szerint megterhelő és sokaknak látványos is lehetett, de éppen ez miatt is, majdnemhogy ugraniuk kellett az indulni készülő vonatról.
De a lényeg, hogy végre megérkeztek és Glen arcára kisebb idegesség ült ki, melyet Lilli is azonnal észrevett.
- Ne aggódj! -paskolta meg a vállát a fiúnak- Megmondtam, hogy ha kell megvédelek! -nevetett fel, ahogyan kézen ragadta a fiút és elindultak a szálódába, amelyet a megbízó már lefoglalt, bár a levél nem tartalmazta, hogy ki is ő, a céljuk is ismeretlen volt, de a fizetség viszonyt hatalmas, szó szerint egy kisebb vagyon volt.
De nem ez foglalkoztatta akkor őket. A nap melegen sütőt és magasan járt már, a tenger hűs levegőt hordott a városra, bár kissé sós volt az íze, de ezt hamar meglehet szokni. És ezen csodálatos napon, ők ketten, kézen fogva sétáltak végig az utcákon, ahogyan mindenki úgy tekintett rájuk, mintha egy pár lennének és ez boldoggá tette őket, annyira, hogy a mind ketten nevettek és mosolyogtak, boldogok voltak végre és felhőtlenek, bár lehet, hogy hamarosan utoljára.

A város zsúfolt utcáit, még zavaróbbá és sűrűbbe tette az a hőség, melyet a a magasan álló nap okozott és melyet a magas tengeri páratartalom szinte elviselhetetlenné tett. Bár a néha megerősödő, kissé sós levegő, végigfutott az utcákon, de ez szinte csak egy gyermeki kis játék volt a felnőttek világában.
Mindenhol turisták, boldog párok, családok, nevető és boldogan ugráló gyerekek lepték el az utcát, ahogyan egyik bódétól vagy üzlettől a másikig mentek csak, nem tovább, hiszen még ha olyan is volt az árusnál, amire nem volt szükségük, nem is érdekelte őket, előre tudták, hogy nem veszik meg, akkor is kérdően és kíváncsian nézték a polcokat, a szürke asztal lapját és kérdezősködtek alkudoztak, mind holmi öregasszonyok a piacokon szoktak. Na jó, volt egy-két ember, aki határozott lépésekkel haladt a célja felé, ők talán azok a hétköznapi, idevalósi, törzsgyökeres emberek lehettek, akiknek az élete a nehéz fizikai munkából állt ki, nem az áruk ide-oda cserélgetéséből és a pénz helyes forgatásából.
És hát, Glen és Lilli is határozott volt, de nem gyors. Kényelmesen sétáltak végig az utcákon és a rúnamágus egyből felfigyelt valamire, ami szokatlan volt. Sehol, se egy sikátorban sem máshol nem talált egyetlen egy hajléktalant sem. Pedig ahol van fényűzés, ott mindig vannak olyanok, akik a másik és kegyetlen világba sodródtak, de itt, ebben a városban, mintha eltűntek volt.
- Elnézést! -érezte Glen a vállán egy férfi érintését. Határozott mozdulat volt, pont olyan amilyent csakis egy olyan ember tud csinálni, aki pontosan tudja, hogy mit is akar attól a személytől akit ismer.
- Igen? -nézett rá Glen vissza, a férfi magas volt, magasan nála, izmosabb termetesebb és a ruhája alapján jobb módúbb is, mind ő valaha lesz. Hosszú fekete haja kissé belelógott az arcába, ahogyan hátul egy egyetlen egy kis copf tart csak össze, hogy a szél ne tudja össze vissza folyni, mondjuk nem mintha olyan sok fuvallat lett volna addig is.
De a férfi nem mozdult, csak nézte a fiút, ahogyan az arca zavart volt. A szemei megremegtek, ahogyan belebámult Glen barna szemeibe, miközben a keze legördült a rúnamágus válláról. Nehezen tudta összeszedni a szavait.
- Glen? -kérdezte tőle meredtem – Tudtam, hogy te vagy! Kiskorod óta nem láttalak, de mégis tudtam, hogy te vagy! Ez az ezüst haj, egy kinézett és ez a viselkedés. Le sem tagadhatnád, hogy te vagy...- arca felvidult, ahogyan Glen-re nézett, de azt is láttam, hogy az a személy akivel beszél, nem ismerte őt fel, nem is tudhatta, hogy ki az. - Nem ismersz meg igaz? Én vagyok az! Félix! -nézett mosolyogva és boldogan. - Ő pedig a barátnőd? -a tekintette Lilli-re terelődött, ahogyan végigmérte a lányt. - Szerencsés vagy! - nevette el magát- De gyertek velem! Ha elfelejtetted volna, az apámé a város legnagyobb szálódája. - karolt be a fiatal párba, ahogyan magával ráncigálta őket.
Végig a hatalmas sétányom, majd annak közepén jobbra fordulva egy kissé szűkösebb átjárón egyel odébb kerülve, ezzel mellesleg kikerülve a tömeget, végig a főútig, át a város legnagyobb piacán, majd jobbra fordulva végig egészen a hatalmas, legalább egy villára, vagy egy kastélyra emlékeztetőt, hatalmas szálódáig. Már a név feletti hatalmas csillagok is jelezték, hogy ez nem egy hétköznapi, hanem egy ötcsillagos szálóda, a város egyik ékköve.
Így pedig a természetes volt, ahogyan észrevették Félix-et, szinte minden ajtó kitárult előtte, ennek köszönhetően pedig a szemük elé tárult a kastély aulája. A hatalmas mennyezetről lelógó, csillár ékesítette, vörös márvánnyal, aprólékosan de tökéletesen simára csiszolt torkolattal tarkított, tökéletes mesebeli palota. Glen pedig csak ámuldozott azon, hogy ilyen helyen is lehet aludni, hiszen ez meglepő volt számára, sohasem aludt ilyen fényűző helyen, de ha lett volna rá pénze, ami a jelen álláspont szerint felért volna az évi keresetével, akkor sem erre költené azt a rengeteg pénzt.
- Szóval te vagy a Cutteridge szálódalánc örököse? -kérdezte Lilli Felix-tól, ahogyan az csak elmosolyodott, majd némán bólintott, látszott az arcán, jobban foglalkoztatja a fiú, mind az ilyen kis titulusokkal való egyeztetés. - Ez szerencse!- sóhajtott fel a fegyvermágus, ahogyan elővette a levelet- Akkor az apádhoz kísérnél! -nyújtotta át a meglepett Félix-nek a levelet. - Az apád bízott meg minket egy küldetéssel. -mosolygott- Örömmel venném, ha minél előbb lekezdhetnénk!
- Apám csak holnap érkezik meg Era-ból, de addig aludhattok itt és jót beszélgetünk majd a régi szép időkről, igaz Glen!- nézett a barátja felé, aki azonban dermedten állt ott. Nem rájuk, hanem tőlük egy kicsit jobbra nézett, megkövülten és némán, miközben Félix tekintette követte a barátjáét.
A lépcsőn egy hófehér ruhás lány állt, ugyancsak megkövülten. Hosszú fekete haja egészen a derekáig ért, karcsú derekára a fehér ruha tökéletesen passzolt, alig lehetett tizenhat éves, vagy még kevesebb. De a csodaszép arca ugyanolyan meglepett volt mind Glen-é, de a fiúval ellentétben az övé lassan elmosolyodott. Apró könnycseppek jelentek meg az arcán, ahogyan olyan boldog arcot vágott, mind Félix, nem boldogabbat és bár más nem, Lilli látta a lány tekintetében azt a melegséget, maiért valamely módon féltényesség kezdte átjárni a testét.
- Rose? -dadogta Glen, ahogyan érezte a vállán Félix meleg kezeit. - De ez nem lehet, te...- suhantak át az emlékek a fején. Addig a pillanatig nem emlékezett semmire a családjáról, de most minden eszébe jutott. Az anyja mosolya, apja komor de mégis boldog arca, és szeretett nővére arckifejezése, ahogyan mindig átölelte. De nem csak ezek, az utolsó napról is, ahogyan a családja vérbe fagyva fekszik a földön, ahogyan a házuk lángokban van és ahogyan egy férfi mellet állva felnéz rá, e az arcát, még mindig nem látja tisztán.
A lábba megremegett, ahogyan hányinger lett rajta úrrá, az addig alig hallott zúgás a fejében egyre erősebb lett, a világ forogni kezdett körülötte, ahogyan a plafon a földel helyet cserélt. Glen összeesett és nem már nem hallotta, ahogyan Félix riadtan kap utána és a két lány is elindul felé, a nevét kiabálva.

- MI a baj? -körülölelte a sötétség, a nagy fekete semmiségben lebegett csupán, ahogyan egy tükröt bámulhatott, mert saját magát látta maga előtt. Vagy mégsem. Az arcképe újra megszólalt. - Mi a baj Glen? -kérdezte széles mosollyal az arcán- Ilyen fájdalmas elfogadni a múltat? -kérdezte nem enyhülő jókedvvel az arcképe, ha az valóban az arcképe volt.
- Igen! Én nem vagyok egy szörnyetege, de mégis minél többet tudok meg a múltamról, annál jobban érzem, hogy elgyengülők. Mintha összeroskadnak azon terhek alól, melyek rám nehezednek. - arca szomorú volt, miközben lesütötte a szemét.
- Ha! Te aztán tényleg szerencsétlen vagy! -nevette fel a tükörkép- De amit érzel az nem csoda! Te csak azon érzéseim maradéka vagy, melynek tudatott adtam annak érdekében, hogy tervünk megvalósuljon. - mosolygott végig- Te csak egy csali vagy, nem több. Minél többet tudsz meg rólam annál erősebbé válok, míg te megszűnsz létezni lassan. -ragadta meg váratlanul Glen arcát, ahogyan a fiúnak muszáj volt belebámulnia azokba a sötét szemekbe, melyekből semmi sem tükröződött. - Milyen érzés rájönni, hogy a test amit birtoklunk, olyanokat tett, amik a kicsiny kis emlékeidben fodrozódnak! Milyen érzés tudni, hogy ha akarom, akármikor megtehetem újra azt, amit akarok, az új barátaiddal, a szeretteiddel, a szerelmeddel. -súgta a fülébe ezeket a szavakat, ahogyan Glen már nem gyengeséget, hanem olyan erőt érzett magában, mellyel addig tisztában sem volt. Félrecsapta a férfi kezét, aki csak felnevetett ezen. - Szóval dacolni akarsz velem? -mosolygott tovább- Hát legyen! Megtudjuk, hogy a kis teremtmény felül tudja-e múlni a teremtőjét.! Kíváncsi vagyok, hogy amikor kell, lesz-e benned ilyen erő, vagy csak szánalmas valóm maradsz, aki a lelkem mélyéről szól hozzám! - a sötétség lassan kezdett eltűnni, miközben Glen kinyitotta a szemét.

Már sötét volt és az ágy melletti kis apró lámpa világította meg a szoba sötétjét és az ágy mellett ülő „Rose” alvó arcát. A fiúnak semmi sem fájt, csak valami legbelül emésztette. Lassan pedig erőt vett magán és az egész lagymatag testét megemelve felült az ágyon. Talán még a lány sem vette volna azt észre, ha az ágyon nyugvó egyik keze a mozdulat következtében le nem csúszik a támaszáról.
- MI?! -riadt fel „Rose” ahogyan körülnézett és az arca egy pillanat alatt váltott boldoggá, ahogyan észrevette a felébredt fiút. - [color=violet]Glen!- ugrott az ölébe, ahogyan hosszasan átölelte őt. - Azt hittem, megint itt hagysz mind akkor! -a hangja remegett, ahogyan az ölelése mit sem változott.
- Nyugi Lydia! -mosolygott Glen is, ahogyan az arca nyugodt volt- De mire gondoltál az imént?! - hámozta le magáról a síró lányt, aki kicsit hüppögve nézett rá.
- Aznap, amikor eltűntél! - törölgette a szemeit- Láttam az ablakomból, hogy a házatok tűzbe borul a parton. Megijedtem és hozzátok rohantam, mert feltételek titeket, tudni akartam, hogy jól vagytok-e! - nézett Glen-re végig, ahogyan kitörölte a szeméből, az utolsó könnycseppet is. - Akkor láttam meg, hogy állsz a dobtetőn és egy férfival nézed a pusztítást és mosolyogsz, láttam a tűz fényében. Mindenki azt hitte, hogy álmodtam, de én tudtam hogy nem. Én nem tudtam, hogy te életben vagy és...- hadarta, ahogyan Glen barátságos mosolya lefagyott és komor lett.
- Tudod, mit rejt a bal szemem? -kérdezte a lánytól, aki megcsóválta a fejét némán, nem leskelődött míg a fiú aludt, pedig megtehette volna- A múltamat...- lassan vette le a szem-kötött, ahogyan Lydia tisztán látta a csukott szemét- … a múltammal kapcsolatos apró kis titkaimat, csakis én tudhatom! - és az arcára széles vigyor ült.

Lilli felrohant a lépcsőn az emeletre. Valahogy érezte, hogy gond van, érezte a szívében, hogy sietnie kell, mert valamit elfog veszíteni, ha nem ér oda időben. Végigrohant a folyosón, ahogyan szinte belökte az zajlott. Nem érdekelte, hogy van-e odabent valaki, vagy csinál-e valamit. És jól tette.
A szobában sötét volt, de az ajtóból beszűrődő fény mindent láttatni engedett Lilli számára. Látta a földön fekvő Lydia-t, ahogyan körülötte a sötétben fénylik valami. Fekete haja végei vörösek voltak, ahogyan nem mozdult. Keze az ajtó felé nyúlt, mintha menekülni akart volna, de nem tudott. Hófehér ruhája még mindig már vörös volt teljesen, ahogyan közöttük, csak egyvalaki állt.
- Glen? -nézett Lilli dermedten a fiúra, aki lassan megfordult. Csak nadrág volt rajta, a többitől megszabadította a két lány mikor lefektették. Arcára még mindig az a széles vigyor ült ki, ahogyan immáron Lilli, nemcsak az egyik- hanem mindkét szemébe nézhetett.
- Oh Reméltem, hogy nem érkezel későn...-fordult a lány felé – Későn vettem észre, hogy mit tervez ez a kislány, úgy sajnálóm. - sétált Lilli elé, ahogyan lágyan megfogta a kezét- Egy féltékeny nő, akinek már akkor tetszettem mikor itt éltem. Megölte a családomat és amikor először meglátott téged, már elhatározta, hogy végez veled is. Hiszen egy olyan mind ő, láthatólag mindenre képes. De a kis álszent! Inkább velem foglalkozott közben, hogy elterelje magáról a gyanút...- mosolya lefagyott az arcáról- Még engem is képes volt átverni! - csóválta meg a fejét, miközben Lilli termedben állt és nem értett semmit.
- Mégis miről beszélsz?- dadogta a lány
- Hát nem nyilvánvaló. - nézett a lányra a fiú komoran- A te halálodról! - Glen keze megmozdult és csak akkor lett biztos abban Lilli, hogy az aki előtte áll, nem az a férfi akit szeret. Tekintete a lendülő kézre és az abban fogott késre terelődött. De a szúrást megakasztotta. A kés áthatolt a kezén, de nem érte el a hasát – Ho... hát persze te egy mágus vagy! Akkor fordítsunk a szerepeken! Te vagy az örült és én későn érkeztem, már nem tudtam mit tenni...- a keze egyre erősebben nyomta el Lilli kezét- Mikor megláttam a holtestét, önkívületemben veled végeztem! - érte el a lány hasát - Tökéletes forgatókönyv ...- lendült meg a feje,m ahogyan lefejelte a lányt, a fegyvermágus arca felrepedt, de nem tántorgott meg. - Ha nem hozol ide, erre mind nem lett volna szükség, de ez így tökéletesen...- a keze elkezdett remegni, ahogyan a tekintette is megváltozott.
- Nem fogom hagyni, hogy őt is bántsd! -kiabálta majdnem Glen, ahogyan a kés lassan leindult visszafelé - Nem fogom hagyni! Ez most az én testem...tűnj már innen! - rántotta ki Lilli kezéből a kést, ahogyan a magasba emelve a saját hasába vágta azt.
A fájdalom egy pillanat alatt járta át a testét, ahogyan térdre zuhant, majd eldobta a kést magától. Egyik kezét a hasára tapasztotta, hogy a vérzés elálljon, de erre vajnyi kevés esély volt. Lilli némán nézte a fiút, aki felnézett rá. A bal szeme már csukva volt, ahogyan az arcára nézve, semmit sem keserűséget és szomorúságot érzett.
- Sajnálom! Ezt nem kelet volna látnod! -hajtotta le a fejét és sütötte le a szemeit is- Nagyon erős, nem tudtam megakadályozni a tettében de...- a könnyei a vörös padlóra hulltak, ahogyan ha Lilli nem ugrik oda, valószínűleg összeesett volna. - … téged nem veszíthetlek el! -
- Nem is fogsz!- emelte fel a fiú fejét- Megtaláljuk a kiutat arra, hogy legyőzd ami bennad van és az maradj akibe én szerelmes lettem. - ajkai megremegtek és lassan közelített Glen kiszáradt szájához. Ezúttal nem szakította senki sem félbe őket. A fiú és a lány ajka összeért, hosszasan összeforrt, ahogyan az egyre hangosodó kinti zaj, nem volt meglepetés. Glen kiabálása felkeltette az egész házat. De nem egy vendég, vagy egy személyzeti tag, hanem Félix ért oda először.
Ledöbbent a látottakon, ahogyan remegő lábbakkal sétált a húgához és térdelt le a holteste mellé. Arca fehér volt, a szemei kitágultak, nem akarta elhinni mi történt. Lassan megemelte a lány puha testét, ahogyan magához szorította.
- Hívjanak egy mentőt! -kiáltotta Lilli is, ahogyan Glen teste újra elernyedt a kezei közül. A sebe mély volt és súlyos. - Sajnálom, hogy későn érkeztem...- mondta halkan, ahogyan nem nézett Félixre.
- A jóslat beteljesült! -zokogta Félix. - Azért hívott ide titeket apám. Először Lyda, majd én, végül a szüleim következnek. Mindez a múlt bűne miatt...- ragaszkodott a húgához és nem akarta elengedni hosszasan.

Folytatás következik...


//A folytatás, már egy Nagy Küldetés során kerül ki a kezeim közül, mely jóslatról és magáról arról a küldetésről fog szólni, amiért odament a kis csapat...//

2011.július
A sötét folyosóra alig jutott be a fény annak ellenére, hogy a távoli erdők zöldje tökéletesen kivehető volt a nyitott átjáró oszlopai között. A szomszéd fal szinte teljesen beárnyékolta a helyett, ahogyan a a felfutó növények teljesen elszáradva fedték be a már ősi köveket. Az épület régi volt, talán egy templom vagy régi kastély maradványa, mely mára teljesen eltűnt az emberek emlékezetéből.
Halk lépések zajai visszhangzottak a folyosón és törte meg a néma csendet, mely az épületet körülölelte. Egyre hangosabban és hangosabban verve vissza a kopár falak a férfi cipőjének ütemes hangját, ahogyan a kopott padlóhoz ért. Egy magas, markáns megjelenésű, hosszú fekete hajú fiú sétált végig a folyosón. Hosszú haja a vállain nyugodott ahogyan nyugodt arckifejezése nem tükrözött mást, mind azt a nyugodtságot, mely körüllengte.
Váratlanul megállt a folyóson, ahogyan visszanézett arra a sötét átjáróra, melyből néhány másodperccel korábban lépett ki. Egyre gyorsuló és egyre hagosabb lépések zaja lepte körül, valaki sietett, vagy inkább futott. A férfi várt, várt arra, aki ilyen gyorsan közeledik felé és akinek ilyen sürgős dolga lehet vele. Alig tellett el egy perc és egy fehér hajú kisfiú állt meg az átjáró ellőt, ahogyan elmosolyodott.
- Végre utolértelek! Ahhoz képest, hogy péppé vertél, elégé gyors voltam igaz? - közölte mosollyal az arcán, ahogyan odasétált a férfi elé - De eljön majd a nap, mikor nálad is erősebb leszek...-nevetett fel a fiatal Glen, ahogyan kinézett a kopár falra, ahogyan nekitámaszkodott a párkánynak..
- Hmm. Vajon mikor is jön az a nap...? Na de ebben a végtelen és meg nem szűnő a világban az semmire nem vezet, hogy csak arra vágysz, hogy nálam erősebbé válj. Nem rossz dolog ez, nem azt mondom, de ha eléred a célod, akkor értelmetlen lesz újra az életed... - mosolygott barátságosan a férfi, ahogyan a kezeit összefonta a mellkasa ellőt. - Nem így gondolod?
- Nem! Mert nekem már van egy álmom!- mosolygott boldogan. - Akárhogy is nézem ez a világ mára csak két oldalból áll és az ők örök háborúja miatt semmi sem mozdult. A poshadt állóvíz lassan megfertőzi ezt a világot.- nézett fel a férfira- Mindkét oldal gyűlöli egymást, de ez a gyűlölet minden emberben megvan! Hiszen ha fájdalmat okozunk valakinek, az önkénytelenül is gyűlöletet szül, a gyűlölet pedig csak újabb vérontáshoz és keserűséghez vezet! Az emberek pedig sohasem lesznek képesek arra, hogy túllépjenek a sérelmeken.- fordította rá immáron a teljes tekintetét.
- Szóval azt akarod mondani, hogy az lenne a legjobb ha csak egyféle nézőpont lenne ezen a világon és mindenki mindenről ugyanazt gondolná? Ez egy kicsit drasztikus elgondolás.
- Dehogy is gondolok ilyent, bár félig mégis igazad van! A gyengék hallgatnak arra az igazságra, melyet az erősek szabnak meg és engedik, hogy irányítsák őket. Ezért akarok erős lenni és is. Hogy irányíthassam a világ menetét és olyanná tegyem, amilyennek kellene lennie. - mosolygott, arcára széles vigyor ült ki, ahogyan a vele szemben álló férfi kihúzta magát.
- Ha... te aztán mindig megtudsz lepni. Tényleg jól mondja a mester, hogy te még nálam is nagyobb tehetség vagy. - veregette meg a vállát a fiúnak. - De ne kapkodj le semmit. Van időd, fiatal vagy, ha túlnősz rajtam akkor talán beteljesítheted az álmod is.
- Meglehet Joren!


Hosszú idő telt el azóta. Nemcsak napok, hónapok, hanem évek és Glen azzá nőtte ki magát, amivé akarta. A por lassan ült el, szabaddá téve a néhány néző ellőt a lerombolt fal maradványait, mely a tetőt tartotta. Csupán a megmaradt néhány tartóoszlopnak volt köszönhető, hogy az égi áldás nem köszöntött be, de ahogyan körbenézett Glen, látni lehet mindenki arcán, hogy a régi kupola, mely föléjük magasodott, nem okozhatott volna gondot senkinek sem. Apró kődarabok húllotak a terem közepére, ahogyan Joren a földön elterülve próbált felnézni a fiúra, aki mosolyal az arcán nézett le rá.
- Mit gondolsz... szerinted elérted a célod? -nézett fel rá fájdalmasan, ahogyan vér köhögött fel.
- Még nem! Ez csak a kezdett! - guggolt le mellé, ahogyan megragadta a férfi arcát, hogy az csak rá figyeljen, hogy lássa az arcát. - Emlékszel még a szavaimra? Had mondjam el mi az én igazi célom.- súgta a férfi fülébe, hogy csak ő halhassa. - Minden ember képes egyvalamire, ami hatalmasabb a gyűlöletnél, a fájdalomnál, ez pedig a félelem! - mosolyod el újra, ami már zavaró volt, de tőle egyáltalán nem szokatlan- A félelemből csakis rossz dolgok származnak ... bukás ... bűn … féltékenység ... árulás, valamint vereség! Ha az emberiség megtudja mi a félelem, akkor nem lesz több gyűlölet és fájdalom, mert ezen érzésektől is csupán egyre nagyobb lesz a saját félelmük! -sóhajtót vet lágyan- Ez az egyetlen lehetőség, ha egy új és egyetlen nemzet születhessen ebben az átkozott világban! -engedte el a férfi fejét, ahogyan az erőtlenül zuhant a földre - Ez az én álmom. -közölte Joren-nel az álmait, vagyis ez rossz szóhasználat, céljait.
- Tetszik a gondolkozásod. -nyögte ki a férfi fájdalmasa- Milyen érdekes. De biztos vagy benne hogy ez a te álmod? Biztos vagy benne hogy bármit fel áldoznál ezért a célért? Mondjuk... Előbb még én voltam az aki úgy elhagyta a hitét és a céljait, hogy megmutathassam az igazi erőmet, de most már nekem nincs mit veszítenem mind a életem Többet úgy sem fordulhatna elő, hogy megküzdök veled...- mondta már határozottan és a testébe újra visszatért az erő, ahogyan felállt a földről, ahogyan Glen is kihúzta magát és újra szemtől szembe álltak egymással. - Most már te vagy a mester legerősebb fegyvere. Túlnőttél rajtam és szolgállak téged is, ahogyan a mesterrel is tettem, ezen hosszú idő alatt.
- Remélem is...-sóhajtott fel- … szánalmasan néztél ki odalent! - nézett mélyen Joran szemébe, ahogyan a férfi semmit sem tudott kiolvasni Glen-éből, olyan volt mintha egy tükörbe nézet csak volna, bár Glen arcára érzelmek ültek ki, a szemében semmi sem tükröződőt, csak a nagy üresség- De most már látom, hogy minden rendbe jött! Ennek örülök. - Fordult meg, szembe azzal a trónnal, ahonnét a mesterük nézte végig a harcukat. Lassú léptekkel sétált a trónhoz, ahogyan félig sétált csak a fel a megkopott lépcsőkön, ahogyan visszanézett a legyőzött ellenfelére és a nézőire- Most pedig térdeljetek le ellőttem és fogadjátok el, hogy ki az az ember, aki mester akaratát közvetíti felétek és ki az, aki a legerősebb köztetek.- néhányan hezitáltak, de lassan mindenki térdre ereszkedett, ahogyan Glen arcára széles mosoly ült ki, ahogyan megfordult. - Mester! - térdelt le az elé a férfi elé, aki a székben ült.- Továbbra is hű tanítványod leszek és szolgállak mind eddig. - hajtott fejet a férfi ellőt.


Glen idegesen sétált fel alá a szobában, ahogyan néha leült az asztal mellé és beletúrta a tekintetét a könyve. Hosszú néma percekig olvasgatott, vagy éppen elemzett valamit, majd újra ugyanazt a született játszotta el a szobában, mind azelőtt és ezek a motívumok már hosszú órák óta követték egymást. Valami zavarta őt, ahogyan halk kopogás hallatszott. A fiú nem szólt semmit, de az ajtó mégis kinyitódott lassan, ahogyan Joren lépett be rajta. Ugyanaz a komoly arca mit sem változott a hosszú évek alatt.
- Zavarlak? -kérdezte a fiútól, ahogyan Glen leült a székre és intett neki, hogy egyáltalán nem, csak csukja be az ajtót. Joren meghajolt és lágyan becsukta az ajtót. - Látom ,hogy mostanában zavar valami... talán segíthetek valamiben? -ajánlotta fel nem kergetőzve a dolgokkal.
- Semmiben. - temette az arcát Glen a tenyerébe. - Nem tudom, hogy a tervem mennyire biztonságos. Elrejteni az erőmet, az emlékeimet és annak a gyereknek a kezébe adnia testemet, mely a lelkem mélyén nyugszik. Zavaró, hogy ennyi kockázatot kell vállalnom. -nézett fel a férfira- Attól tartok, hogy még azelőtt meghalok, hogy véghezvinném a tervünk alapját.
- Ez nem rád vall. Hogy te félnél? Ez elmúlt idő alatt akármit tudtam gondolni rólad, csak azt nem, hogy ilyenre is képes lennél. - nevette el magát.
- Ez igaz. Senki nem tud annyit rólam mind te. - sütötte le szomorúan a szemét.- Te valóban olyan vagy nekem mind a bátyám. Talán benned megbízhatok. -állt fel a székről, ahogyan egy levelet adott oda a Joren-nek. - Ezt őrizd meg. Eljön majd a nap, mikor téged biztosan utánam küldenek. Ne fogd majd vissza magad, de ezt a levelet előtte olvasd el és tégy a belátásod szerint. -nézett rá komor arccal. Joren felállt eltette a zsebébe a levelet, ahogyan helyeslően bólintott csupán, nem szólt semmit. - Most menj. Ma jön el az idő, hogy magam mögött hagyom az eddigi életem.


Sötét és hatalmas terem volt, benne sok árnyal és gonoszsággal. Az a hely, melyet az igazi Glen nagyon is jól ismert és melynek tagja volt valaha, sőt abban a pillanatban is, még ha nem tudott róla. Ugyanaz a hely, ahol akkor átvette a legerősebb címet Joren-től. De az akkor világos helyet, mára a sötétség leple takarta el és csak látványban hasonlított arra a helyre melyet Glen, az emlékei mélyén őrzött.
- Szóval a banya meghalt? -nevette fel Dorian, ahogyan egy női hang válaszolt neki a sötétből.
- Igen!- hangja komor és fiatalos volt. - Ki gondolta, hogy képes lesz rá. Ezek szerint kezd emlékezni valamire. Talán eljött az idő, hogy...
- Nem!- szólalt meg egy erélyes hang. - Még nincs készen a terve, várjunk még, de emlékeztessük rá, hogy ki is ő.- mosolyodott el a mester a sötétben. - Talán a saját testvére megtudja győzni abban, hogy végre elinduljon az úton és beteljesítse azt, amiért teremtettem!
Joren felállt nem állt fel a székéből, ahogyan hatalmas és gúnyos mosoly ült ki az arcára. Minden szem rá terelődött, rá ,aki most újra azt a címet birtokolhatta. -
- Rendben! Újra megtanítom neki, hogy mi a célja és hol a helye, hogy ki a legerősebb...

2011. Augusztus
Az Akane Resort-ban történt események végül rávilágították Glen-t, hogy az élet melyet élni akar, akárhogy is próbálja, már sohasem lesz olyan, mind azt várta. Ha a múlt emlékeit nem keresi, akkor önkénytelenül is megtalálja a múltjai hibáit, ha pedig minél jobban beleásta magát, félt attól, hogy el is nyelik azok a sötét hullámok, melyeket felkorbácsolt.
Azóta a nap óta, jól tudta már, hogy mit is akar tenni, hogy mit várhat el saját magától. Furcsa álmai, melyek valahogy mindig a múltjával kapcsolatosak voltak, szinte teljesen megszűntek, csak néha ébredt arra, hogy izzadva felriad, de akkor sem emlékezett arra tisztán, hogy mit is álmodott. Egyszerűen olyan volt, mint amikor valaki belelapoz egy könyve és beleolvas pár sorba és önkénytelenül is megjegyzi azt, amit olvasott. Ilyen érzés volt az, hogy egyik napról a másikra képes volt olyan mágiákat megtanulni, melyekről előtte nem is halott. És mindig ez történt, mikor felriadt, mintha az agyába beleéget volna a tudás, bár ő jól tudta, hogy csupán emlékszik arra, melyet már régen is tudott és félt ettől. Félt attól, hogy ha minél jobban emlékszik a múltjára, akkor minél jobban fog hasonlítani arra a személyre, amivé nem akart válni.
Hetek teltek el, néma hetek, melyek tétlenséggel teltek. Glen ugyanis nem mert küldetésre menni, félt attól, hogy amire véletlenül rálel, ugyanarra az útra sodorja, mid a legutóbb. De tévedett, mert ha nem is akarta, akkor sem tudott mást tenni, mind rálépni arra az útra.

Szinte azonnal felriadt az éj közepén. Izzadt volt, érezte a vizes haját az arcában, ahogyan ráragad a homlokára. A teste fáradt volt, ahogyan kitámasztotta magát. Nem tudta hova rakni amit látott, vagyis álmodott. Szeme tágra nyíltak, ahogyan ebből a kábaságból egy kicsi női kéz halvány érintése rántotta vissza a jelenbe.
Lilli felnézett rá kissé aggódó tekintettel. Kapcsolatukat attól a naptól fogva nem titkolták és a céh mesterre is könnyedén belegyezett, ha a fiatalok így érzik, akkor ő bizony nem tehet semmit. Bár voltak személyek, akiknek nem nagyon tetszett a dolog, de senki sem szólt egy rossz szót sem, vagyis nem szemtől szembe, bár az ember háta mögötti apró kis pusputilás lassan megszűnt.
- Mi a baj? -ült fel Lilli is ágyban, ahogyan a keze hozzáért a fiú hátához. Érezte, hogy Glen teste milyen hideg. - Megint álmodtál? -kérdezte tőle. Ő volt az egyetlen aki tudott mindent már róla és titokban is tartotta.
- Félig...- Glen arca megnyugodott, ahogyan a lányra és annak mosolygós arcára nézett- … átsiklottam valamin. Valami fontoson.- arca kissé értetlen volt, nyíltan látható volt a zavartsága. - Az erdő... - mondta ki halkan- … nem csak az átok helyszíne volt- … ott... ott született meg a bennem lévő gonosz! Ott... az erdő mélyén, a romok között... a tükör...- temette az arcába a tekintettét, ahogyan Lilli átkarolta, mire a fiú apró remegése abbamaradt.
- Csak álmodtad.- mondta halkan, ahogyan egy puszit nyomott a fiú arcába.
- Nem... ezek az ő emlékei voltak, nem az enyémek...- nézett a lányra ismét. - Holnap elmegyek oda. El kell mennem. Meg kell tudnom róla az igazságot, ha elakarom tüntetni mindörökre, akkor ott biztos megtalálom a választ arra, hogyan is tegyem. - mosolyodott el ő is, ahogyan egy apró kis puszit nyomott a lány arcára.
- Akkor én is veled megyek! -nevetett fel a lány, ahogyan visszahuppant az ágyba. - Valakinek meg kell védenie téged...- nevetett fel halkan, ahogyan Glen is visszafeküdt az ágyba.
- Igaz! -mosolygott még hosszú percekig, ahogy lassan mind a kettőjüket elnyomta az állóm.

Az út pedig semmi változást nem hozott, semmi sem változott azóta, hogy jó pár hete ott voltak és átélték azt a kalandot, melyet valószínűleg egyikőjük sem fog elfelejteni egyhamar. De az erdő, melynek a sötét fái alatt egy lépést sem tettek egy pillanatig, csak némán álltak a sötét ösvény ellőt, Lilli számára új és egyben félelmetes volt. A sötét fák melyek fölé tornyosultak és az egész helyett átható sötétség egy pillanatra megrémítette őt, mégis, ahogyan Glen egy szó nélkül rálépett az útra, ő sem tétovázott tovább. Az az egy apró kis mozdulat elég volt ahhoz, hogy eltűnjön minden félelme.
- Tudod merre kell menni? -kérdezte a lány Glen-től, aki csak némán bólintott.
- Igen!- nézett rá komor arccal. - Az erdő mélyén megtaláljuk azt amiért idejöttünk. Az a hely sötét és öreg... sohasem láttam még hasonlót! De...- egy pillanatra megakadt a szó a torkán- color=yellow]… nem lehet véletlen, hogy éppen abban az erdőben vagyunk, mely a házunk mellett volt, az erdő ahol az a nő is élt és valamilyen könyvről beszélt, melyet megtalált. Olyan, mintha előre elterveztem volna, hogy eljön ez a nap majd...- az ösvény egyre sötétebb és kisebb lett, ahogyan a kék ég eltűnt a fejük fölöl és a rájuk sötétség fettül. Csak Glen tudta hova tartanak és semmi sem tágíthatta el attól, hogy sikerrel járjon.
- Milyen könyv? -kérdezte Lilli váratlanul, hiszen Glen olyant mondott, melyről még ő sem tudott, sőt addig az éjszakáig jelentéktelen is volt.
- A banya, aki az átkot szórta a családra azt mondta, hogy az én parancsomra tette...- állt meg az erdőben, ahogyan a Lilli-re nézett.
- Igen ezt már mondtad, majd elsötétült minden előtted és mire felébredtél ő már halott volt...- fejezte be a történetet Lilli, de Glen komoly arca azt súgta neki, hogy más is történt.
- De mondott valami mást is. - nézett előre az útra- Beszélt egy könyvről, melyet én kerestem és melyre rátálalt hosszú évek után...-a szél hirtelen feltámadt, hideg volt és zavaró - … akármit is talált, már tudom, hogy az a a kulcs a titokhoz. Ahol a könyv van, ott van a tükör is... és ha rálelünk azokra, meg lesz a titok nyitja, hogyan pusztítsam el őt. -határozott volt, olyan mind addig sohase, talán azért, mert addig, nem is akart semmit ennyire.
- És ha nem arra, hanem másra találod meg a választ. Mi van ha ezek ahhoz keljenek, hogy újra felébredjen, ha ezért kereste? - hangja kissé idegessé vált a lánynak, most először nem bízott abban, hogy vajon kivel is beszélget és vajon honnan veszi ennyire biztosan, hogy sikerrel is fog járni az, amiért idejöttek.
- Mert én is ugyanezt tettem volna a helyében!- nézett a lányra- Ahhoz, hogy ne veszítsem el azt amit megszereztem, megkeresném mindenáron azt ami a legnagyobb veszélyt jelentené és elpusztítanám minden áron.- sóhajtott fel- Menjünk, már közel vagyunk és...- mosolyodott el először, mióta beértek az erdőbe- … semmi... menjünk!

A táj egyre zordabb és sötétebb lett. Lassan a széles út, szinte csak egy apró kis csíkra csökkent le, egy apró kis ösvényre, melyen már évtizedek óta nem is járt senki. A fű magasan állta útját az embernek, ahogyan az ismeretlen tüskék gazok teljesen széthasították volna a legerősebb ruhát is és lassan az ember húsába fúródtak volna az apró kis tüskéi. De van egy régi közmondás. Vihar után mindig napsütés jön.
És mintha az út csak egy apró kis próba lett volna, az út újra kiszélesedett, járhatóvá és újra kedvessé változott., ahogyan egy virágos és fényes rétként teljesedett ki. Egy tökéletesen kör alakú rétté, melyről hiányzott valami. Glen ide-oda nézelődve járt körbe, zavarodott volt.
- Mi a baj? -kérdezte tőle Lilli. Félt, hogy szerelme kezd becsavarodni, mert ahogyan azóta az éjszaka viselkedett, az meglepő, mondhatni pálfordulás volt.
- Itt kellene lennie! Pont itt...- állt a rét közepén- … itt kellene lennie a lejárónak, a fehér lépcsőknek, a díszes falaknak... itt volt...-esett térdre, ahogyan a földre ütött. - Itt volt... -hunyta le a szemét lágyan, ahogyan felnézett az égre.
Lilli kissé tétovázva lépett csak mellé és érintette meg az előtte térdelő fiú vállát. Nem mondott semmit, egyszerűen csak ott állt mellette, mert tudta, hogy ennél többet semmit sem tehet.
- Itt kellene lennie...- nézett le újra a földre, ahogyan elmosolyodott. A földbe egy apró kis kört rajzolt, majd furcsa jeleket kezdett el bele rajzolni, melyre már a szerelme is felfigyelt, majd ahogyan végzett vele, Lilli értetlenül hajolt mellé.
- Egy pecsét? -nézett a fiúra, ahogyan annak az arcán egy széles mosoly ült ki.
- Igen! - nézett a lányra- Állj hátrébb! - kezét lassan a földbe rajzolt jelre helyezte, ahogyan az halványan kezdett el világítani, majd egy hatalmas robbanás közepette a keletkező füst eltakarta Lilli arca elől a fiút.
- Glen?!- ugrott oda riadtan arra a helyre, ahol a fiú még az előbb állt. De csak a hűlt helyét találta.
- Semmi baj!- hallotta azonban a hangját, de mélyebbről. Lehajolt a földre, melyen egy kisebb kráter éktelenkedett. - Valaki lezárta az átjárót, ezért utat kellett robbantanunk magunknak! -állt fel a földről, ahogyan leporolta a ruháját. - Gyere le, annak ellenére, hogy ez egy alagút, nagyon is fényes...- nézett a lányra boldog arccal. - Közel vagyunk már! Érzem! - ugrott le mellé Lilli is, ahogyan a fiúnak nagyon is igaza volt.
Az alagút plafonján valamilyen foszforeszkálós növény verhetett tanyát, hiszen kellemes meleg és huzatos idő mellett tökéletes, bár kissé sötétebb árnyalatú, de akkor is nagyon jól belátható folyóson tudtak előrébb haladni. Az alagút széles volt, három ember is elfért volna maga mellet, ahogyan elég magas ahhoz, hogy egy két és fél méteres ember is elférjen benne kényelmesen. Mellet a plafon kissé kúp alakú volt, boltíves, ahonnét a növény ágai lelógva, néha arra kényszerítették a két utazott, hogy lehúzza a fejét. A sima falakon néha volt látható egy kisebb dombormű, az is valamilyen ősi eseményt ábrázolhatott, bár amennyit kilehet vennie a növény ágai közül, mely szinte teljesen befedte ezeket, mintha az lett volna a dolga, hogy a elrejtse azokat a kíváncsi szem elől.
És az út lassan kiszélesedett és hatalmas csarnokba torkollott. Hét bejárat, egyenlően elosztva, közepén pedig egy pódium, egy hatalmas tükörrel, mely még mindig épségben volt. Lilli ámuldozva nézett körbe. Érezte már az odavezető úton is, hogy kissé lejt a folyosó, de nem tudta, hogy mennyit is haladtak előre és vajon milyen mélyre is hatoltak be. De most, hogy abba a terembe értek és ránézett a kör alakú terem, hatalmas kupolájára, mely jó harminc méterre föléjük magasodott, már tudta, hogy nagyon is mélyen vannak.
- Itt vagyunk!- nevette fel Glen hangosan- A bejárat... a tükör! Minden itt van... már csak a könyv kell... valahol itt kell lennie...- nézett körbe, de semmit sem talált az üres falakon és a rajta lévő domborműveken kívül.
- Ez hihetetlen! Ha a tanács megtudja, hogy mi van itt, biztosan kutatókat fog küldeni. Ez az épület ősibb, mind a tanácsé...- forgott körbe és körbe a teremben, ahogyan nem tudta ő maga sem, de a tekintette megakadt a tükrön, ahogyan lassan odasétált a pódium aljához és felnézett a lépcsőre és a tetején lévő díszes tükörre. - És ez itt... - indult el felfelé rajta, lassan- … se karcolás, se por nincs rajta. Olyan, mintha az egész épület csak ezért az egy tárgyért lenne itt...- nézte egyfolytában a tükröt.
Glen eközben végigjárta az egész termett, de nem talált semmit sem. Hallotta mind mond szerelme, de nem nagyon foglalkozott vele. Megszállott lett, úgy érezte, hogy a könyv nélkül nem tudja megfékezni, nem tudta létrehozni, véghezvinni azt a tervet, melyért idejött.
- … és … még mindig tökéletes látom benne magamat! -érintette meg Lilli a tükröt ahogyan Glen-nen végigfutott a hideg. Mintha már érezte volna ezt az érzést. Riadtan nézett fel a lányra, aki a tükört nézte közelről. - Látom az arcomat... de milyen más vagyok, mind...- a keze lassan besüppedt a tükörbe és ő szer sem vette. Úgy állt ott mind egy sóbálvány, és nem tudott mozdulni sem többé, se beszélni.
- Lilli! Menj el onnan! -de Glen igen. Riadtan futott fel a lépcsőkön, ahogyan a szerelme keze már eltűnt a zselés vált tükörben. Hiába ragadta meg a lány másik kezét, olyan erővel szívta be a tükör, hogy nem tudta megfogni, nem tudta visszatartani. Tekintette pedig a tükörre szegeződött, ahol látta Lilli arcát, vagyis valakiét, aki teljesen úgy nézett ki mind ő. De a mozdulata teljesen más volt.
Ő ragadta meg a lány kezét és ő húzta be a tükörbe. Arcán széles vigyor ült ki, ahogyan egy kézzel tartotta a lányt, de amikor észrevette a fiút, az arcára ijedség ült ki. Másik keze meglendült ahogyan az üvegnek tapasztotta és egy hatalmas villanás közepette minden elsötétült Glen számára.

Valami puhát érzett maga alatt. Tudta, hogy nem kő, vagy talaj, azt már elég sokszor érezte eddig, főleg úgy, hogy mindene vagy legjobb esetben valamelyik végtagja nagyon is fájdalmasan sajgott közben. Ez most sem volt másként. Az egész teste fájt, ahogyan lassan kinyitotta a szemét. Nem a kupolás teremben volt, a plafon sokkal közelebb volt hozzá. A tekintette lassan oldalra felült, vagy a másik oldalra, de semmi. Rajta kívül senki sem volt a kicsi szobában. Lassan megemelkedett a felsőteste, ahogyan felült az ágyon.
Csak akkor jött rá, hogy valami nem stimmel, vagyis a sérüléseivel, mert valami hiányzott róla. Nem volt bekötözve, a ruhája volt rajta, mely kissé poros volt, de azon kívül semmi más. Nem volt semmilyen súlyos sérülése, csak a robbanás okozta kisebb ütődéseknek hála a kis bénultság. Tényleg a robbanás!
Abban a pillanatban, mintha új erő re kapott volna, pattant fel az ágyból, majd dőlt el komótosan oldata, ahogyan összeset a földön. Kő, ugyanaz a fajta, a kialakítása és az érintése miatt, biztosra vette, hogy nem téved. Pont olyan melyet kint is látott, vagyis az alagutak valamelyikében lehet még most is. De ha ott van, ki mentette meg és miért? Ezen nem akart gondolkodni, megpróbált felállni, de abban a pillanatban az ajtó kinyílt, semmilyen kulcs hangját nem hallotta, így nem volt bezárva, vagyis nem fogoly. Döbbent rá ezekre egy pillanat alatt, ahogyan a férfi belépett a szobába és egy másodpercig farkasszemet néztek.
- Nem szabad még fölállni! -szólalt meg hirtelen a férfi, méghozzá érthetően, ami meglepte Glent. Valamilyen érthetetlen nyelvre számított. A férfi odarohant mellé, ahogyan segített felülni neki az ágyra. Nem túl izmos, de napbarnított bőre volt az ismeretlennek, vagyis nem csak az alagutakban élt. Hosszú fekete haja copfba volt kötve, ahogyan az arcán egy furcsa szimbólum volt látható. A homlokán, aranysárga festéssel. - Hamarosan elhagyhatja a szobát, de addig pihennie kell.
- Nem! Meg kell találnom a társam...- próbált újra felállni, ahogyan a férfi furcsán, de erőszakkal visszalökte az ágyra.
- Neki már mindegy! -nézett Glenre, szomorúan- [color=olive]Már a másik világban van, oda senki sem követheti! -hajtotta le a fejét
- Nem!- arca komor volt, de elszánt, de valahogy kétségbeesett. - Őt elnyelte a tükör, de engem nem tudott. Valahogy kell lennie valamilyen eszköznek... a könyv.... igen az segíthet!- nézett fel a férfira, aki már nem furcsán, hanem meglepődve nézett rá.
- Mi? -lepődött meg- Áh, már értem. Ha ennyi mindent tudsz, akkor nem tehetek mást, mind elviszlek hozzá. Nekünk azt tanították, hogy nem nézhetünk a tükörre és nem nyúlhatunk hozzá, de ha téged nem volt képes elnyelni, akkor az azt jelenti, hogy te vagy az első, aki hozzáért és ezen a világon maradt! -segítette fel, ahogyan alákarolva kisebb sétára indultak.
Az ismerős folyosók tömkelege, melyeken össze vissza fordulva, hamar rávezették a rúnamágust, hogy milyen szerencséjük volt, mert ha máshonnét jöttek volna be, akkor egy átkozott labirintus foglyává váltak volna. De ez az ember, ő tudta hogy merre kell menniük és csakhamar elértek egy ugyanolyan helyre, mind az a tükrös terem, de mégis, másmilyen. A magas pódium tetején egy trón állt. Benne egy öreg, nagyon öreg férfival, aki gondterhelten könyökölt az kő trónuson. Hosszú fehér szakálla, egészen a padlóig ért, miközben Glen jól szemügyre vette és a ruházata és a jel, a homlokán, szinte minden megegyezett a másikkal, csupán a kor volt akkora, mind az ég és a föld.
- Hát megjöttél! -szólalt meg a vén re kettes hangon. - Mindent tudok már és a születésem óta várom az eljöveteledet! -horkant fel, ahogyan a kísérő elengedte Glent- Megtaláltad az ősi lejárót, a tükröt és most a könyvet keresed... ám legyen! - egyenesedett ki- Megadom neked amire vágysz. Odaadom a könyvet, mely nem máshol mind az elmédben lakozik. - mutatott a rúnamágusra- Talált meg a könyvet és megtalálod a kulcsot abba a másik világba, amelynek a rabja lett a számodra legfontosabb személy. De nem segíthetek többet, innentől magadra vagy utalva! - emelte fel lassan mindkét kezét, a hatalmas kupola felé, miközben Glen tekintette követte a mozdulatot. - Sok szerencsét! -a kupola felragyogott, ahogyan a vakító fényesség elnyelte Glen.t

Lassan a táj újra visszanyerte önmagát. A nagy fényesség lassan eltűnt. Először csak a táj külalakja, majd lassan fokozatosan a kék égé, majd a zöld tájé is teljesen kivehető volt, de egészen csak Glen lábáig. Előtte semmi más, csak kihalt táj és szikkadt talaj, kiégett fák sorakoztak szerte széjjel, míg a szem ellátót. Semmi élet, csak a néma és a csendes halál. És ez a két, teljesen különböző táj, mintha egy egyenes dal lett volna kettévágva, úgy különült el egymástól.
De ami ennél is rémisztőbb, sőt letaglózóbb volt,hogy Glen abban a különös világban saját magával nézett farkasszemet. Azzal a személlyel, aki azóta a nap óta, egyre erősebbé vált, de hogy éppen a helyen találkozzanak, arra nem számított.
- Mit nézel ilyen értetlenül?- kérdezte tőle a férfi. Ugyanaz akcentus és ugyanaz a mosoly, talán a hanglejtése volt egy árnyalattal alacsonyabb- Ilyen meglepő, hogy én vagyok a könyv?- nevetett fel hangosan.
- De hogyan?- kiáltott le Glen- te egész végig bennem voltál!- [color=yellow] Mégis hogy lehetnél te a kulcs ahhoz a világhoz?- akadt ki teljesen, nem értette életében először, hogy mi történik körülötte. Ideges lett, a jobb keze remegni kezdett, ahogyan az indulatai kitöréséhez, csak egy apró kis szikra kelet, hogy teljesen kitörjenek.
- He... - vigyorodott el a másik férfi, ahogyan megcsóválta a fejét elégedetten. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nekiakart ugrani a férfinak, de egy láthatatlan falba ütközött. Pont ott, ahol a két világ találkozott. - Na... nem emlékszel?- mutatott a saját bal szemére- Ez a pecsét, éppen ezért van a helyén, hogy mi ketten, míg el nem jön az idő, véletlenül se tudjunk találkozni! Vagyis a te akaratodból ne... - kuncogta el magát, ahogyan közelebb sétált a falhoz, majd megmutatta, hogy Glen-nel ellentétben, ő képes átlépni azon a falon. - Te nem érhetsz el hozzám, de én igen! Így alkottam meg ezt a pecsétet. -Glen ledermedt, ahogyan a férfi megragadta a torkát és a kényszerítette, hogy letérdeljen elé- Te csak az én apró kis érzéseim maradéka vagy, ezt ne feled. Az a kis világ, azért létezhet csak, mert létezni hagytam. - mosolygott Glen arcába. - De...- hajolt közel a rúnamágus arcához- … itt az ideje, hogy megtudj mindent. - engedte el a torkát, ahogyan Glen levegő után kapkodva zuhant a földre.
- Mégis miről?- köszörülte meg a torkát, miközben még mindig nehezére esett levegőt vennie- Már mindent tudok. Megosztottad velem az egész történetedet, akkor mégis mi újat tudnál mondani?- nézett fel rá, a széles vigyorára és arra az önelégült képére.
- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy te vagy az igazi Glen Ordway? -kérdezte Glen-től, akinek ezen szavakra elkerekedett a szeme.
- Mi?- dadogta, alig jöttek ki szavak a száján- … mégis... mégis miről beszélsz! - kiáltotta el magát mérgesen- Azt mondtad, hogy én csak a megmaradt érzéseid megtestesülése vagyok, akkor ez...
- Ez igaz!- mosolyogva fordult meg, ahogyan elkezdett visszasétálni a saját kis világába. - Részben!- nézett vissza egy pillanatra a még mindig értetlenül néző Glen-re- Valóban te vagy számomra azok érzések megtestesülése, melyek bennem sohasem voltak megtalálhatóak, de ez nem jelenti azt, hogy egyek vagyunk. Ez a test a tiéd, de az uralkodó elme én vagyok. Azóta a nap óta, mióta először találkoztunk, uralkodok rajtad és elnyomlak, de az érzéseidtől nem tudlak megfosztani, éppen ezért temettelek el az elmém mélyére, megbéklyóztalak és a helyedre kiülő űrt én töltöttem be. Persze voltak mellékhatásai a kezdetekben, de ne érts félre, te most is csak az vagy aki akkor voltál és én is az, aki régen voltam. - túrt a hajába, miközben halkan nevetett- Egy testben nem létezhet két lélek és nem létezhet két uralkodó elme sem. Azóta a nap óta lassan a lelkünk egybe forr és míg a te tudatod egyre halkabb és gyengébb lett én úgy nyertem vissza az eredeti valómat.
- Akkor miért adtad át a helyet, mit akarsz elérni? -kérdezte Glen felülve, megnyugodott, de nem teljesen értette, hogy ez a belső énje, mire is akar kilyukadni. -Ha azt mondtad hogy mi kezdetben sem voltunk egyek, hogy te megszálltál engem és elnyomtál, akkor honnan jöttél? - kerekedett el a szeme- [color=yellow]Ne mond ... hogy ezért vagy te a kulcs...
- De gyorsan vág az eszed! De ez nem csoda, hisze ugyanolyanaok vagyunk. - arca a lehető legszélesebb mosolyra nyílt- De igen... abból a másik világból … a tükör másik oldaláról … és ezért tudtalak elnyelni és lassan eggyé válni veled... mert mi... azon érme két oldala vagyunk! -lélegzett egy nagyot – Így pedig nem tudod megmenteni Lilli-t. Nélkülem nem. Okkal hoztalak ide, mert nekem is kell valami abból a világból.- rázta meg elégedetlenül a fejét- Hmmm... azt hiszem alkut kell kötnünk! Átviszlek oda és Lilli-n kívül azt is magaddal hozod, amire nekem szükségem van. Ez a feltételem. -nyúlt az őket elválasztó falhoz, fél kezét átnyújtva csak Glen-ek.
- Rendben! Segítek, most az egyszer, de soha többé. Ha visszatérünk, újra azon fogok mesterkedni, hogy túlnőjek rajtad és meggátoljalak abban, hogy újra elnyomj. - sétált oda ő is a falhoz és megfogta a másik énje kezét. A tekintette elszánt volt, elszántabb mind eddig valaha.
- Remélem is. -kezdett újra minden szétesni körülöttük, ahogyan látta darabjaira esni a másik énjét is. Tisztán látta, hogy mond még valamit, de nem értette, hogy mit. - És én addig várni fogok, míg el nem éred azt az erőt!- vigyorgott, ahogyan Glen-t újra körülölelte a fényesség és visszatért abba a kúpolás terembe, ahonnét elragadta az az ismeretlen erő.

Újra ott állt, az öreg ellőt, akinek mosolyra húzódott a szája. Valamiért nagyon is elégedett volt. Lassan nekitámaszkodott a trón karfáinak, ahogyan remegve és erőlködve, mégis külső szemlélőnek, a korához képest nagyon is könnyen felállt.
- Tudtam, hogy még az én időmben eljön ez a perc. Milyen nagyszerű érzés már most is... haha...hogy láthatom azt a ritka eseményt, mely kezdetét fogja venni és mire...- de itt megakadt.
- Vártál rám? -kérdezte Glen, ahogyan maga elé emelte a kezét, majd lassan a levegőbe kezdett rajzolni. - Öreg, neked tudnod kellene, hogy csak azoknak van szüksége a kulcsra, akiknek nincs megfelelője abban a világban. - hangja kissé csendes és kimért volt. - Így eszedbe sem jutott, hogy aki miatt tíz éve olyan radikális döntésekre kényszerültetek ezen titkok megőrzése érdekében, az itt áll előtettek? -arcára széles vigyor ült ki.
Egy kört, benne furcsa jelekkel és mintázatokkal, ezt rajzolta maga elé, ahogyan az öreg csak némán állt ott előtte. Már nem volt boldog. Tisztán emlékezet, hogy akkor mi történt. Először nem azért kellett őrizni a tükröt, hogy meg valakit nehogy beszippantson, hanem azért, hogy az a valaki aki átjött rajta, vissza ne tudjon térni. És az aki akkor átjött rajta, most ott állt ellőtte, Glen lelkének legmélyéről figyelve a történteket.
A keletkező lökéshullám, apró kis darabkaira szedte a trónt, ahogyan a füst csak egy irányba szállt és a por és hamu között csak a trón állt, egy szabályos körben eltűnt felső résszel.
- Mit teszel?! -ugrott Glen-nek a kísérője, de ez a számára nagy hiba volt. Semmi fegyver nélkül, csak ököllel menni egy mágus ellen veszélye mutatványos, főleg ha nem vagy mesterre annak amit csinálsz. És az a személy, akivel szembeállt a fiatal gyerek, messze nem az a Glen volt, akivel idejött és eddig beszélt, illetve korábban ápolt.
A rúnamágus könnyedén kapta el a felé sújtó kezet, a csuklónál fogva, majd csavarva ki, egy kézzel kényszerítve a nála könnyebb testet, hogy egy félkört leírva a levegőben, háttal a földbe csapódjon. A fiú először fel sem fogta, hogy mi történt, csupán mindene fájt, miközben fájdalmas arccal felnézett a Glen-re, aki közéjük írta azt a szót. FIRE! És ez volt az utolsó szó, és az őt körülölelő lángok az utolsó látvány, melyet ebben az életben látott.
Úgy lépett át az égő és már nem vonagló tettem felett a mágus, mintha nem is zavarná a látvány, maga az érzés, hogy valaki meghalt, a szag, mely lassan körbejárta a termett. Könnyed és nem túl sietős sétával indult el a tükröt fogva tartó terem felé. Tudta már hogy hol van, merre kell mennie és nem volt sietős az útja. Nyugodt volt. És az épületet átszelő labirintus folyosóin keresztül újra megpillanthatta az emelvényt, a fehér lépcsőket, melyek felvezetek az ereklyéhez. Lassan sétált fel hozzá, egyfolytában a tükröt nézve, ahogyan halk csepegésre lett figyelmes. Még félúton sem volt, amikor megfordult és lenézett arra az átjáróra, ahonnét jött.
Abban a szent pillanatban lépett ki az árnyékok közül a vénség. A lábát maga mellett húzva a felsőtestét a falnak támasztva egy vastag vércsíkot húzott maga után. A jobb keze hiányzott, ahogyan az arcáról leírt, hogy a fájdalmak nem csak attól, hanem a belső sérüléseiből is akadnak.
- Miért jöttél vissza?! -kiabálta, minden erejét összeszedve- [color=orange]Megmentettünk téged és ez a hála, elraboltad ezen világbeli testedet. Mégis mit akarsz még? Miért mennél oda vissza, ahonnét egyszer már száműztek? -zuhant térdre erőtlenül.
- Mert kell valami. De akkor mégis mi van? -indult el újra a tükör felé, ahogyan felérve az emelvény csúcsára, még egy utolsó pillantást vetett a földön fekvő, de még mindig őt néző öregre. - Ezen a világon akarok élni...- emelte fel a kezét a szemkötölyéhez, ahogyan lerántotta magáról- … és csupán egy apró kis tárgyra van szükségem, hogy el is érjem az célomat. -vigyorgott, ahogyan a csukva tartott szeme kinyílt. Megfordult és megérintve a tükröt, az lassan pulzálni kezdett, ami egyértelműen jelezte, hogy eljött az idő. A kulcs aktivizálódott és a kapu megnyílt. Indulhat.

És nem várakozva átlépett a tükör másik oldalára...

Újra ott állt, az öreg ellőt, akinek mosolyra húzódott a szája. Valamiért nagyon is elégedett volt. Lassan nekitámaszkodott a trón karfáinak, ahogyan remegve és erőlködve, mégis külső szemlélőnek, a korához képest nagyon is könnyen felállt.
- Tudtam, hogy még az én időmben eljön ez a perc. Milyen nagyszerű érzés már most is... haha...hogy láthatom azt a ritka eseményt, mely kezdetét fogja venni és mire...- de itt megakadt.
- Vártál rám? -kérdezte Glen, ahogyan maga elé emelte a kezét, majd lassan a levegőbe kezdett rajzolni. - Öreg, neked tudnod kellene, hogy csak azoknak van szüksége a kulcsra, akiknek nincs megfelelője abban a világban. - hangja kissé csendes és kimért volt. - Így eszedbe sem jutott, hogy aki miatt tíz éve olyan radikális döntésekre kényszerültetek ezen titkok megőrzése érdekében, az itt áll előtettek? -arcára széles vigyor ült ki.
Egy kört, benne furcsa jelekkel és mintázatokkal, ezt rajzolta maga elé, ahogyan az öreg csak némán állt ott előtte. Már nem volt boldog. Tisztán emlékezet, hogy akkor mi történt. Először nem azért kellett őrizni a tükröt, hogy meg valakit nehogy beszippantson, hanem azért, hogy az a valaki aki átjött rajta, vissza ne tudjon térni. És az aki akkor átjött rajta, most ott állt ellőtte, Glen lelkének legmélyéről figyelve a történteket.
A keletkező lökéshullám, apró kis darabkaira szedte a trónt, ahogyan a füst csak egy irányba szállt és a por és hamu között csak a trón állt, egy szabályos körben eltűnt felső résszel.
- Mit teszel?! -ugrott Glen-nek a kísérője, de ez a számára nagy hiba volt. Semmi fegyver nélkül, csak ököllel menni egy mágus ellen veszélye mutatványos, főleg ha nem vagy mesterre annak amit csinálsz. És az a személy, akivel szembeállt a fiatal gyerek, messze nem az a Glen volt, akivel idejött és eddig beszélt, illetve korábban ápolt.
A rúnamágus könnyedén kapta el a felé sújtó kezet, a csuklónál fogva, majd csavarva ki, egy kézzel kényszerítve a nála könnyebb testet, hogy egy félkört leírva a levegőben, háttal a földbe csapódjon. A fiú először fel sem fogta, hogy mi történt, csupán mindene fájt, miközben fájdalmas arccal felnézett a Glen-re, aki közéjük írta azt a szót. FIRE! És ez volt az utolsó szó, és az őt körülölelő lángok az utolsó látvány, melyet ebben az életben látott.
Úgy lépett át az égő és már nem vonagló tettem felett a mágus, mintha nem is zavarná a látvány, maga az érzés, hogy valaki meghalt, a szag, mely lassan körbejárta a termett. Könnyed és nem túl sietős sétával indult el a tükröt fogva tartó terem felé. Tudta már hogy hol van, merre kell mennie és nem volt sietős az útja. Nyugodt volt. És az épületet átszelő labirintus folyosóin keresztül újra megpillanthatta az emelvényt, a fehér lépcsőket, melyek felvezetek az ereklyéhez. Lassan sétált fel hozzá, egyfolytában a tükröt nézve, ahogyan halk csepegésre lett figyelmes. Még félúton sem volt, amikor megfordult és lenézett arra az átjáróra, ahonnét jött.
Abban a szent pillanatban lépett ki az árnyékok közül a vénség. A lábát maga mellett húzva a felsőtestét a falnak támasztva egy vastag vércsíkot húzott maga után. A jobb keze hiányzott, ahogyan az arcáról leírt, hogy a fájdalmak nem csak attól, hanem a belső sérüléseiből is akadnak.
- Miért jöttél vissza?! -kiabálta, minden erejét összeszedve- [color=orange]Megmentettünk téged és ez a hála, elraboltad ezen világbeli testedet. Mégis mit akarsz még? Miért mennél oda vissza, ahonnét egyszer már száműztek? -zuhant térdre erőtlenül.
- Mert kell valami. De akkor mégis mi van? -indult el újra a tükör felé, ahogyan felérve az emelvény csúcsára, még egy utolsó pillantást vetett a földön fekvő, de még mindig őt néző öregre. - Ezen a világon akarok élni...- emelte fel a kezét a szemkötölyéhez, ahogyan lerántotta magáról- … és csupán egy apró kis tárgyra van szükségem, hogy el is érjem az célomat. -vigyorgott, ahogyan a csukva tartott szeme kinyílt. Megfordult és megérintve a tükröt, az lassan pulzálni kezdett, ami egyértelműen jelezte, hogy eljött az idő. A kulcs aktivizálódott és a kapu megnyílt. Indulhat.

És nem várakozva átlépett a tükör másik oldalára...

Újra ott állt, az öreg ellőt, akinek mosolyra húzódott a szája. Valamiért nagyon is elégedett volt. Lassan nekitámaszkodott a trón karfáinak, ahogyan remegve és erőlködve, mégis külső szemlélőnek, a korához képest nagyon is könnyen felállt.
- Tudtam, hogy még az én időmben eljön ez a perc. Milyen nagyszerű érzés már most is... haha...hogy láthatom azt a ritka eseményt, mely kezdetét fogja venni és mire...- de itt megakadt.
- Vártál rám? -kérdezte Glen, ahogyan maga elé emelte a kezét, majd lassan a levegőbe kezdett rajzolni. - Öreg, neked tudnod kellene, hogy csak azoknak van szüksége a kulcsra, akiknek nincs megfelelője abban a világban. - hangja kissé csendes és kimért volt. - Így eszedbe sem jutott, hogy aki miatt tíz éve olyan radikális döntésekre kényszerültetek ezen titkok megőrzése érdekében, az itt áll előtettek? -arcára széles vigyor ült ki.
Egy kört, benne furcsa jelekkel és mintázatokkal, ezt rajzolta maga elé, ahogyan az öreg csak némán állt ott előtte. Már nem volt boldog. Tisztán emlékezet, hogy akkor mi történt. Először nem azért kellett őrizni a tükröt, hogy meg valakit nehogy beszippantson, hanem azért, hogy az a valaki aki átjött rajta, vissza ne tudjon térni. És az aki akkor átjött rajta, most ott állt ellőtte, Glen lelkének legmélyéről figyelve a történteket.
A keletkező lökéshullám, apró kis darabkaira szedte a trónt, ahogyan a füst csak egy irányba szállt és a por és hamu között csak a trón állt, egy szabályos körben eltűnt felső résszel.
- Mit teszel?! -ugrott Glen-nek a kísérője, de ez a számára nagy hiba volt. Semmi fegyver nélkül, csak ököllel menni egy mágus ellen veszélye mutatványos, főleg ha nem vagy mesterre annak amit csinálsz. És az a személy, akivel szembeállt a fiatal gyerek, messze nem az a Glen volt, akivel idejött és eddig beszélt, illetve korábban ápolt.
A rúnamágus könnyedén kapta el a felé sújtó kezet, a csuklónál fogva, majd csavarva ki, egy kézzel kényszerítve a nála könnyebb testet, hogy egy félkört leírva a levegőben, háttal a földbe csapódjon. A fiú először fel sem fogta, hogy mi történt, csupán mindene fájt, miközben fájdalmas arccal felnézett a Glen-re, aki közéjük írta azt a szót. FIRE! És ez volt az utolsó szó, és az őt körülölelő lángok az utolsó látvány, melyet ebben az életben látott.
Úgy lépett át az égő és már nem vonagló tettem felett a mágus, mintha nem is zavarná a látvány, maga az érzés, hogy valaki meghalt, a szag, mely lassan körbejárta a termett. Könnyed és nem túl sietős sétával indult el a tükröt fogva tartó terem felé. Tudta már hogy hol van, merre kell mennie és nem volt sietős az útja. Nyugodt volt. És az épületet átszelő labirintus folyosóin keresztül újra megpillanthatta az emelvényt, a fehér lépcsőket, melyek felvezetek az ereklyéhez. Lassan sétált fel hozzá, egyfolytában a tükröt nézve, ahogyan halk csepegésre lett figyelmes. Még félúton sem volt, amikor megfordult és lenézett arra az átjáróra, ahonnét jött.
Abban a szent pillanatban lépett ki az árnyékok közül a vénség. A lábát maga mellett húzva a felsőtestét a falnak támasztva egy vastag vércsíkot húzott maga után. A jobb keze hiányzott, ahogyan az arcáról leírt, hogy a fájdalmak nem csak attól, hanem a belső sérüléseiből is akadnak.
- Miért jöttél vissza?! -kiabálta, minden erejét összeszedve- [color=orange]Megmentettünk téged és ez a hála, elraboltad ezen világbeli testedet. Mégis mit akarsz még? Miért mennél oda vissza, ahonnét egyszer már száműztek? -zuhant térdre erőtlenül.
- Mert kell valami. De akkor mégis mi van? -indult el újra a tükör felé, ahogyan felérve az emelvény csúcsára, még egy utolsó pillantást vetett a földön fekvő, de még mindig őt néző öregre. - Ezen a világon akarok élni...- emelte fel a kezét a szemkötölyéhez, ahogyan lerántotta magáról- … és csupán egy apró kis tárgyra van szükségem, hogy el is érjem az célomat. -vigyorgott, ahogyan a csukva tartott szeme kinyílt. Megfordult és megérintve a tükröt, az lassan pulzálni kezdett, ami egyértelműen jelezte, hogy eljött az idő. A kulcs aktivizálódott és a kapu megnyílt. Indulhat. És nem várakozva átlépett a tükör másik oldalára...

Folytatása következik...

2011. Augusztus
Egy pillanatra alatt az egész ismét világ, mely körbevett Glen-t a tükör előtt, semmivé vált. Mindent elborított a sötétség és valami hideg érzés járta át az egész testét. Maga sem értette igazán, hogy mi történik vele de a nagy sötétség mégis valahogyan máshogy hatott a fiúra. Olyan érzése volt, mintha zuhanna, de egy helyben volt. De az a sötétség mely körüllengte mindvégig, olyan volt, mintha élne. Érezte, ahogyan a csápok körüllengik, végigkúsznak a testén és lebéklyózzák, de ez az érzés, nem csak külső inger volt. A lelke mélyéig hatolt, mintha valaki, vagy valami megpróbálná kettészelni, mintha magát a lelkét akarta volna valami erőszakkal kirángatni. És ez a hihetetlen erő sikerrel járt.
Érezte ahogyan a valami elhagyja a testét. Olyan érzés volt ez számára, mind amikor valami fontosat elveszít az ember, de ő maga sem tudja, hogy mi az. De a testét átjárta a fájdalom, fázik és Keserü egyben, érzi a szívében a fájdalmat, még ha nem is tudja, mit is veszített el. A teste azonban önállóan mozdult, mintha azok a csápok elengedték volna és zuhanni kezdene, de ekkor valami újra megragadta. Tisztán érezte a kezén, hogy valaki megfogja és visszatartja a zuhanásban, ahogyan az erős rántás hatására minden megváltozik. Tekintette az akarata ellenére bámult lefelé, ahol a sötétség kettévált és valami meleg és világos érzés akarná elnyelni ezúttal, de az kéz erősen az akarata ellenére visszatartotta. Önszántából nézett fel ezúttal, ahogyan a mosolygó belső énjével találta szembe magát.
- Nem mész sehova....- vigyorgott, ahogyan tisztán látta a fekete folyadékot, mely lassan csurog le a férfi kezéről és a hideg érzést, melyet korábban is érzett és mely újra a hatalmába kerítette. - … először le kell számolnunk valami mással. - a fekete massza elérte Glen-t. A fekete folyadék nemcsak elnyelte, érezte fuldoklása közepette, hogy eléri a torkát, a tüdeje megtelik benne és érezte hogy eléri a vég.

Mind amikor az ember elsüllyedt az óceánban és nincs elég ereje a felszínre törni. Érzi, ahogyan megfullad, hogy minden próbálkozása ellenére, már tuja, hogy vége van mindennek. Hogy meghal és nem tehet ellene semmit. A világ lassan elsötétül. De akkor, mintha valaki akarná, hogy élj.
Glen is érezte ezt, ahogyan váratlanul a felszín felé tört. A fekete kátrányos anyag meleg volt, de nem érezte azt, hogy égetné is. Az erő, melyet érzett szinte magához rántotta. Kirobbant a felszínre, miközben a levegőben úszott. Látta a vörös eget, ahogyan megállt a levegőben egy pillanatra, majd a következő ben visszazuhant a földre. És bár ugyanoda zuhant, a massza és a folyékony talaj nem nyelte el újra. Megszilárdult alatta, melynek hála a földre érkezés kellemetlen és fájdalmas volt.
- Auuu...- szorította össze a fogát, ahogyan a kezét a földre helyezte és érezte, hogy szilárd. - Mi a...- tápászkodott fel, miközben megkopogtatta, hogy megbizonyosodjon arról, nem téved, amit lát, az valódi. Felült a földön, ahogyan körbenézett, a kihalt világon, melyet bár eddig sohasem látott, mégis ismerős volt a számára.
- Na mi az...- hallotta a már jól ismert hangot, ahogyan azonnal megfordult. Egy kisebb szikla tetején önmagát látta, és mit sem változott azóta mióta utoljára látta. - … ismerős mi? -vigyorgott rá kajánul és elégedetten.
- Ja...- nézett körbe, ahogyan felállt és leporolta magát. - Pont olyan ez a hely, mind az, melyben látni szoktalak. És ha innen származol, nem igazán csodálkozok azon, hogy olyan vagy amilyen. -sétált közben egyre közelebb a férfihoz.
- Ha...-.hajólt előre Glen-hez. - Ez nem az a világ, ahova tartunk... - állt meg Glen, ahogyan értettlenül nézett a férfira, aki leugrott a földre. -Ez egy köztes dimenzió, mely elnyelt minket, azért mert bűnösök vagyunk. - egy pillanatra elhallgatott, miközben olyan arcot vágott, mind aki visszaemlékszik valamire.
- Csak te vsgy bűnös. Én neked köszönhetem, hogy itt vagyok nem? -nézett kérdően rá, ahogyan a derekára rakta a kezeit.
- De igen és nem egy hamar szabadulunk az biztos...- vigyorgott rá, ahogyan ezzel olajat öntött a tűzre.
Glen keze ökölbe szorult, ahogyan nekirontott a férfinak. Ököllel próbálta arcon vágni, de nem sikerült neki. A férfi keze ráfonódott a kezére, ahogyan flegmán, csupán egy pillanat alatt sikeresen kivédte a támadását és komoran arccal szembenézett Glen-nel. Keze megfeszült Glen öklén, ahogyan váratlanul kicsavarta, és a fiatal rúnamágus a földre térdelt, majd fájdalmasan terült el, ahogyan a férfi térde az arcába csapódott.
- Ne erőlködj. Kölyök vagy hozzám képest, még ha olyan közel is állunk egymáshoz, hogy az már nevetséges. -nézett körbe, de semmit sem látott, éppen ezért guggolt le a földön fekvő és vérző orrú Glen mellé. - Ráérünk, mert tudtam, hogy ez fog történni. Ez a hely a Barathrum (megj.: latin szó, jelentése pokol), vagy ahogy a mi világunkban hívják, a pokol.

Glen annak a sziklának támaszkodva a ruhájából leszakított apró kis ruhadarabbal próbálta elállítani a vérzést, ahogyan a másik énje ugyanott ült mind korábban, jelen pillanatban pedig ép felette.
- Szóval többet akarsz tudni erről és az én világomról is? -kérdezte lenézve Glen-től, aki csak némán bólintott. -Hát mit is mondjak, hogy te is felfogd. - gondolkozott, ahogyan az állát fakargatya, ahogyan nevetve újra lenézett rá – Ez a dimenzió egy halott világ. Nem tudok részleteket mi történhet itt, de olyan események zajlodtak le, hogy az élet szinte teljesen megszűnt ebben a dimenzióban. A levegő mérgezővé vált sok helyen, a forróság néha elviselhetetlen, néha szó szerint megfagysz tőle. Ez a hely maga a pokol...- mosolygott, ahogyan Glen egyfolytában őt nézte, ahogyan lehajtotta a fejét.
- Elég sokat tudsz erről a világról ahhoz képest, hogy nem is a sajátod.- nézett fel újra rá.
- Hát igen, de ez nem csoda. - nézett fel a vörös égre- Ez a hely egy börtön, egy világ, mely az őseink miatt vált ilyenné. Amit látsz, az mind a népünknek köszönhető. Az ég, a föld, mind a mi mágiánk hatására lett ilyen. -vett egy mély levegőt.- Tudod az őseink négyerejű mágusok voltak, akik a saját képességeik csúcsán a tér és az idő megbontásán kezdtek fáradozni. ÉS amikor sikerrel jártak, erre a világra leltek rá.. -arca szomorú lett ahogyan folytatta, - A hatalmas királyunk pedig azt parancsolta nekik, hogy ez a hely tökéletes lesz, hogy azon bűnösöktől megszabaduljanak, akikre úgyis halál vár, de az öreg nem csak ennyit akart.
- Mit? -kérdezte Glen érdeklődve, ahogyan a férfi lenézett rá. - Mégis mit akart?
- Ez a hely nem volt lakatlan, sőt szó szerint a paradicsomra leltünk rá. Az itt élő emberek pedig békések és jóhiszeműeké váltak a hosszú béke miatt, mely rájuk köszöntött az évszázadok során. Hosszú életük miatt pedig csupán az öregek emlékeztethették a fiatalokat, milyen is a háború. -temette a kezét az arcába- Talán ennek is volt köszönhető, hogy a mágiánk, mely hiányzott ebből a világból, elsöprő volt ellenük. Akik életben maradtak rabszolgaként végezték és a király parancsának eleget téve ezt művelték a világukkal a mágusok. Felperzselték az eget és megváltoztatták a világ idejét és terét, egy csapdát hozva létre mely örök. - nézett le újra Glen-re, immáron komor arccal. - Aki ide kerül, csak akkor menekülhet, ha tudja hogyan kell, de az sem elég néha. Mert az időeltérés a két világ között óriási. Minél közelebb kerülsz a kapuhoz annál gyorsabb.
- Mit akarsz ezzel mondani? -kérdezte tőle Glen.
- Hogy mit? Azt, hogy a világunkat körülölelő teret, az őseink telerakták csapdákkal, hogy mások, nálunk erősebbek és hatalmasabbak, ne legyenek képesek hasonlókra. Aki beakar lépni a mi villásunkba és óvatlan, ez történik vele és nem szabadulhat egykönnyen. A mágusaink meghajlították a teret és a világot, egy spirális gyűrűt hozva létre, melynek a legmélyebb pontja, akárhogy is veszem legtávolabbi is egyben. És minél közelebb kerülsz a kapuhoz, annál gyorsabb az idő folyása. Amikor először idekerültem húsz évembe telt majndem, hogy visszatérjek a kapu túloldalára, míg nekik ez az idő, alig tellett néhány óránál többre. - nevetett fel.
- Ez lehetetlen! - nézett fel Glen is, ahogyan az orvérzése abbamaradt. - Egy mágus sem képes ilyesmire. Ha igaz, amit mondasz, akkor a ti világotok mágiája, messze meghaladja a miénkét - állt fel Glen a már egyre hidegebb földről.
- Meglehet, de az őseink tudománya mára eltűnt. Azok az ostobák eljutottak olyan helyekre, melyek tiltottak egy embernek. Mert ha ez a pokol, akkor létezhet menny is. - sóhajtott fel ismét, ahogyan folytatta a mesélést- Újabb világok után kutattak, de elérték a lehetetlent és elbuktak a vele szembeni harcban. Még én sem tudom, hogy mi történt ott, hogy mire leltek rá, de akármi is volt az, a vesztüket okozta és majdnem az egész világunkét. A király és a tanácsadói elégettek minden feljegyzést, eltüntettek mindez bizonyítékot és megtiltották a számunkra csak ősöknek nevezett emberek mágiáját. - úgy mesélt a múltról, mind egy kisgyerek, akit még mindig elbűvölnek ezek a mesék és csodálja azokat, akik ezt tették. Teljesen más volt, mind azelőtt Glen megismerte.
- Ha minden eltűnt, akkor te mégis honnan tudhatsz erről... sőt, ki voltál te, hogy ilyen sokat tudsz a múltatokról?. - kérdezte Glen, ahogyan elszántam nézett a másik énjére.
- Tudtam, hogy egyszer megkérdezed és úgy gondolom, hogy eljött az ideje, hogy el is mondjam. -ugrott le Glen mellé. - Én azok leszármazottja vagyok, akik ezt tették. A király 10 szent mágusa közül a legfiatalabb és a legerősebb. -mosolyodott el- Az első mágus, aki fellázadt ellene és az első, akit ebbe a világba száműztek, megfosztva a testétől, kitépve a lelkét a testéből. - vigyorgott végig, ahogyan hatalmas léghullám támadt és a Glen-nel szemben álló férfi felemelte a kezét. - De ideje mennünk. Eljött az idő! Vár minket az a világ. Ha lesz időnk, elmondok neked mindent... .- írt a levegőbe egy apró kis rúnát, ahogyan a tér meghasadt és egy átjáró nyílt.
- Várj, még annyi kérdésem van!- fakadt ki Glen- Azt mondtad van idönk, akkor mégis miért sietsz most ennyire....- hadarta kissé zavarodottan Glen. -
- Mert észrevettek minket! - nézett oldalra- Menjünk...vár minket a kapu és Lilli... - lépett be a kapun és Glen is követte, önszántából, nem félt semmitől, de lehet,hogy tévedett.

Olyan volt, mind amikor átlépünk egy ajtón, de az ajtó túloldalán egy teljesen más kép fogad mind amire vártál. Egy hatalmas kút fogadta, körülötte pedig mindent jég borított, ahogyan három ember állt mellett, jégbe fagyva, mozdulatlanul. A kút pedig egyszerű volt, nem díszes, se feltűnő. De az ember szemei azonnal megragadtak azon, hogy a jég mégsem tudta birtokba venni. A kövei úgy áltak ott, mind a bevehetetlen erőd szilárd falai.
- Mi volt olyan súrgős... kik leltek ránk? -kérdezte Glen érdeklődve.
-Az őrzök! Démonok, akiket ide száműztünk, hogy felfalják a bűnösök lelkét... - válaszolta egyből. - Ha nem jöttünk volna el, akkor csak egyre többen lettek volna, míg lassan felemésztenek majd minket...
-Jólvan, jólvan... értem... de akkor most hol vagyunk? -kérdezte Glen, ahogyan feltette engedelemsen maga ellé a kezét, majd körbenézett, bár egy pillanatra felnézet az égre, és tisztán látta az egész világot, ahogyan lassan legyűrűzve erre a helyre érkezik meg. Nem látta pontosan, milyen magas az egész, de belegondolni is rettentő volt, hogy mennyi időbe tellett volna ez az egészet végigjárni.
- Ez a Gigászok kútja. Ez az ajtó a célunkhoz. (megj.: Gigászok kútja, Dante-Inferno-jának utolsó állomása, ahol a sátán van és a világ három legnagyobb árulója is bűnhődik.) - sétált közelebb,a hogyan megérintette az egyik szobrot. -De ez furcsa... - nézett körbe- Itt csak két szobornak kellene állnia... - lépett a harmadikhoz, ahogyan némán bámulta.
- Mégis miért? Kik ők? -kérdezte Glen.
- Azon három mágus teste akik fellázadtak, de csak kettőjüket büntették meg a védkük miatt, éppen azért csak kettőjüket, mert a harmadik árulása okozta a vesztüket. - szorította ökölbe a kezét, ahogyan Glen is közelebb lépett hozzá. A középső alakra nézve, elállt a szava. Saját magát látta a szoborban. Vagyis inkább a testét, jégbe fagyva. - Én és Joren Stark... - nézett a mellette lévő férfi. - Ő olyan volt számomra mind a bátyám és a végsőkig kitartott mellettem... - tekintette a másik szoborra terelődött - … de itt. - Nézett a szoborra. - Ennek nem kellene itt lennie... - ütötte meg a jeget, ahogyan Glen az öregembere nézett, akik a jégbe volt fagyva.
- Mert, Mégis ő ki? -kérdezte érdeklődve.
- A hatalmas királyunk. - fordult meg, ahogyan elindult a kút felé, de megállt annak a szélén. Rátámaszkodott az oldalára. - Nem tudom, mi történt, de rossz előérzetem van. Menjünk. -lépett fel a kút szélére, ahogyan Glen-re nézett.
- Mi történt, hogy a múltban, azt mondtad, hogy elmondod. És ki lenne a harmadik áruló? -kérdezte komoran Glen,
- Menjünk! - - nézett bele a kútba.
- Ki volt a harmadik mágus Glen? -kérdezte tőle, először szólítva a nevén- Ki volt az aki elárult titeket? - kérdezte tőle ismét kissé idegesebben.
- Lilli Frewen... - ugrott bele a kútba és a kezdeti némaság után Glen is. Követte. Folytatták az utjukat és a kaland, csak abban a pillanatban kezdődött el.

Folytatása következik...

2011. Szeptember
Glen sikeresen átjutott a csapdán, melyet az olyanok miatt jött létre, mind ő maga. De még mindig voltak olyan dolgok, melyekre nem kapott választ és még mindig nem értette meg igazán, a saját magában lévő gonosz eredetét és várta, hogy végre rátaláljon azokra a válaszokra, melyeknek a kérdései visszhangot vertek az elméjében.
A sötétségben zuhanni ugyanolyan érzés volt mind korábban. A kút volt ezúttal az átjáró és most az alagút már jól megismert érzés alatt úgy folytatód, de amit akkor befejezni még nem tudott. Az eddig átélt események csak egy kis kitérője volt az eddigi történetnek és most, ahogyan egyre közelebb került az akkor is tökéletesen látott és az akkor is őt csábító fényhez, úgy érezte, hogy a már jól ismert belső énje elveszik abból a világból és visszatér oda, ahol az ő igazi helye van. Glen szíve pedig megnyugodott, még ha a már nagyon is jól ismert és utált érzés a hatalmába kerültette ismét, de akkor, amikor nem volt vele ez az érzés, az még ennél is rosszabb volt. Maga a teljes üresség érzése.
Átzuhant az ürességen, egyenesen a fénybe, melynek a meleg érzése azonnal magával ragadta, bár ezúttal, nem teljesen úgy alakult minden mind a múltban. Kilépett a tükör másik oldalán, bár ugyan kissé erőtlen és fájdalmas érzés volt, de ugyanakkor, abban a pillanatban, hogy körülnézett rájött, hogy nem álmodik. Egy másik világban volt, egy olyan helyen, melyet még nem látott, de mégis olyan érzés volt azokat a komor falakat látni, mintha csak hazaért volna. De a viszontlátás nem olyan volt, mind amilyenre nem akar senki számítani, merthogy mindennek ehetett nevezni, csak éppen nem barátságosan.
A táj egy kicsit változott csak a tükör másik oldalán megismert, magasba nyúló kupolás és gazdagon illusztrált földalatti teremnél. A kupola eltűnt és a magasba nyúló fák lomjai közt tisztán lehet látni a kék eget és a vörös napot, mely az égnek kissé vöröses átnyalatott adott. A tükörrel szembeni fal hiányzott, ahogyan az egész épület egy oszlopokkal tarkított csodálatos sétánnyal folytatódott. Bár amennyit látott azokból a tömött sorokból, melyek őt várták.
Lándzsák merengtek az ég felé, ahogyan a vörös folyam őt nézte. A vörös köpenyt viselő férfiak és nők tömött sorai, ahogyan az arcukat a fekete sisakjuk eltakarta. Kezük, mintha egyszerre feszült volna meg a lándzsákon. De nem mozdultak, ahogyan Glen felegyenesedett és szembenézett velük.
Lassan megmozdult valaki, ahogyan előre lépett. A vörös köpenye kissé más volt. Egy fekete csík szelte ketté, ahogyan nem volt nála az a lándzsa. Se semmilyen fegyver. Glen tisztán látta, a köpeny alatt lévő páncélmellényt, a pikkelyeket, melyek tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, a közöttük néha felbukkanó láncokat. És az aki feléé közeledett, nem egy férfi volt. Karcsú alkata, kidomborodó mellei elárulták a nemét. Kezei lassan megemelkedett és az arcát eltakaró sisakot megragadva lassan felemelte azt és lassan lehúzta a fejéről, arcát kissé előre döntve. Hosszú hajzuhataga az arcára bomlott, miközben várta, hogy ki is ő és mit akarnak, bár attól tartott, hogy a találkozás és az , amiért itt , nem éppen a jó dolgok közé fog tartozni. A sisak lekerült a nőről, ahogyan Glen-nek földbe gyökerezett a lába.
- Ez nem lehet...- dadogta, ahogyan egy fél lépést tett hátra- … anya?[/color] -kérdezte rekedt és elcsukló hangon, ahogyan a vele szemben élló idősebb nő, némán nézett rá.
~ Ne feled el, hogy ez egy másik világ...~ hallotta a semmiből a másik énje hangját, aki erősebb volt mind valaha, mert olyan tisztán, mind abban a pillanatban, még sohasem hallotta. ~ Igen, de akkor is... ő a te anyád is... nem fordulhatunk ellene...~ vettette meg a lábát a talajon, és a remegés abbamaradt. ~ He... veled ellentétben én már régen megszakítottam vele minden kapcsolatot. Nem emlékszel... ezért is öltem meg a szüleidet, mert ők csak hátráltattak volna a fejlődésben...~Glen szeme elkerekedett, ahogyan eszébe jutottak azok az emlékek, mindenre emlékezett azokból az időkből, de olyan volt az számára, mintha csak egy kívülállóként nézett volna a világra. Talán ezért, mert nem tehetett semmit, hogy akármit is megakadályozhasson.
- Igazad van. De most már tehetek ellene valamit. - lépett előre és nézett szembe a másik énje múltjával, annak tetteivel és most, azok következményeivel.
- Parancsnok...- lépett mellé egy fiatalabb a nőnél kisebb teremtés, miközben Glen kényelmes és kimért léptekkel lesétált a lépcsőkön.
- Tudom. -hajtotta le a fejét Lisa, ahogyan megvárta míg a mágus leér a földre. - Glen Ordway! - kiáltotta el hangosan, ahogyan komor arccal a fiára nézett. - A királyság ellen elkövette árulása és a tanács elleni merénylete miatti büntetése még ötven évig érvényes. Parancsolom, hogy térjen vissza a büntetése helyére és maradjon ott, míg az ideje le nem jár. -vett egy mély levegőt. - Ha ezt nem teljesíti, abban az esetben erőszakot kell alkalmaznunk. - intett a katonáknak, ahogyan a dárdák egy áthatolhatatlan falat alkotva elzárták Glen elől az úttat.
- Sajnálom, de nem teljesíthetem a kérésedet anyám. -sétált közelebb hozzá, ahogyan néhány katona keze megremegett.
- Ne féljetek! - kiáltotta el magát határozottan Lisa. - Neki már nincs meg az ereje... sőt azon is meglepődnék, hogy az eddig összegyűjtött ereje kitartana néhány percnél tovább. Ne feledjétek, hogy ő most már csak egy árny. Hiába nyerte vissza az alakját, az az ereje, melytől féltek, már nem létezik. - nézett szembe vele, ahogyan a mellette lévő katonára nézett. - Mutasd meg nekik. -parancsolt rá, ahogyan kardot rántott és rákiáltva rontott a mágusra.
Glen keze megemelkedett, ahogyan egy szót írt a levegőbe. WIND. És keletkező légáramlat, olyan könnyedén döntötte le a fiatal katonát a lábbáról, ahogy az összes jelenlévő rájött, hogy valami baj. Glen lenézett a földön fekvő, igencsak karcsú teremtésre, ahogyan tisztán látta az arcát. Egy pillanatig még nézte, ahogyan elsétált mellette, semmibe véve.
- Ez nem lehet...- dadogta Lisa, ahogyan a tömött sorok, egy fél lépést, szinte tökéletesen egyszerre hátráltak.
- Nem akarok vérrontást, de ha nem álltok félre.. - hirtelen megmozdult. Ösztönösen ugrott félre, ahogyan az oldalába fájdalom hasított. A támadás hátulról érkezett, pontosan onnét, ahol a földön fekvő lány volt.
A tekintette azonban már az ellenséget figyelte, ki majdnem megölte egy pillanattal korábban. Háttal állt most neki a nő, de a tekintette már rajta volt. A meglendült és a kampós lánc kicsapódott Glen felé, egyenesen a kezébe vágva. Csak egy pillanat volt, ahogyan a kampók belemart a kezébe és a láncok segítségével a lány maga felé rántotta. Ösztönösen vetette meg a lábát, de a lány keze abban a pillanatban ráfonódott a nyakára, ahogyan a a súlya ledöntötte a lábbáról Glen-t és a lány rázuhant. A páncél súlya fájdalmasan nehéz volt, nyomta a mellkasát, de az a tény, hogy az ellenfele ilyen könnyedén mozgott benne, csakis azt jelenthette, hogy a fiatal kora ellenére egy tapasztalt harcos. Tisztán látta, ahogyan a kard a magasba emelkedik és a lány leakarja szúrni. A tekintette határozott volt. Ekkor azonban valaki elkapta a lány kezét és megakadályozta a mozdulatban.
- Elég lesz. - szólalt meg Lisa, ahogyan a lány felnézett rá értetlenül. - Az a tény, hogy visszatért Barathrum-ből és méghozzá új testben megmagyarázhatatlan és eddig sohasem tapasztalt jelenség. Ezt az úrnőnek is látnia kell. - nézett vissza a lány Glen-re, ahogyan elengedte a kardját.
- Szerencséd van. -mondta neki.
- He...ez vicces. Itt is megakarsz ölni Joan? -kérdezte tőle, ahogyan a lány meglepődött azon, hogy a nagy ellenség még a nevét is tudja. Mérgesen sújtott le a kardja markolatával a fiú arcába, ahogyan Glen ellőtt elsötétedett a világ.

- Miért történt ez? Ebben a világban az anyám él, sok minden ugyanolyan mind amilyenek lennie kellene és mégis más, olyan amilyen. Éppen ezért olyan fájó. Azt hittem, hogy megmenthetem Lilli-t, hogy helyrehozhatom a hibáit, hogy lesz elég erőm az ő segítségével, vagy anélkül, de képes leszek ahhoz, hogy véget vessek minden kérdésnek és talán, hogy jobban megismerjem a múltamat, de... így kell mindennek történnie?Milyen szánalmas... kudarcot vallottam már megint...- nem érzett közben semmit és nem látott semmi. Ez nem olyan volt, mind az ide út. Csak lebegett a nagy semmiben. Látta a saját testét, ahogyan a valami megmozdult előtte. A fal, ugyanaz a fal, melyet akkor szokott látni megreccsent, ahogyan önmaga tükörképe jelent meg előtte. Nem mondott semmit, csak nézte őt és nem vigyorgott.
- Tényleg szánalmas... azt hittem, hogy rád bízhatom ezt, de tévedtem. Egy kis kudarc elég ahhoz, hogy felad? Elegem van, hogy mindig nekem kell segítenem rajtad... - tört ketté a tükör, ahogyan megragadta az arcát és magához rántotta, egészen a tükör másik oldalára. - Hibát követtem el, mikor azt hittem, hogy helyesíthetsz és átveheted a helyemet... sohasem leszel olyan erős mind én... úgyhogy takarodj vissza a sötétségbe... már nincs szükségem rád...- engedte el, ahogyan zuhanni kezdett és eltűnt a sötétségben. - Innen én intézem a dolgokat.... ideje felébrednem... milyen nosztalgikus is lesz.

Érezte, ahogyan a lábai végigcsússzanak a földön és néha megugranak a nem teljesen sima felületen. Két erős kar tartotta és ütemes léptekkel haladtak a céljuk felé. Lépéseik visszhangot vertek, de nem csak azon két őré. Még jó néhány eltérő hangot lehet hallani, melyek alapján Glen úgy gondolta, hogy körülbelül még úgy négyen kísérhetik őket.
A szeme lassan felnyitódott, ahogyan a fejét felemelte és előre nézett. Két őr sétált előtte csupán.
- Hé... ez felébredt...- hallotta maga mögül az egyik idősebb őr hangját, akinek a keze megfeszült Glen kezén, ahogyan megállt.
- Ne izgulj...- szólalt meg a másik oldalon lévő, fiatalabb őr is. -A parancsnok asszony azt mondta, hogy nem jelent veszélyt ránk...
És ez a hibás tény volt a legnagyobb gond a két férfinak és az őket kísérő öröknek is. Nem kötözték meg, sőt úgy bántak vele, mind egy hétköznapi fegyenccel, vagy éppen annyira sem vigyáztak rá mind azokra szoktak. És ha a másik, gyengébb énje lett volna ébren, akkor talán igaz is lett volna ez az őrizet. Nem vették észre, Glen apró kis kézmozdulatait, melyeket az öreg előtt tett. Egy pecsét képletét. És mire észrevették, már késő volt. A jel felvillant, ahogyan a légnyomás, hála az Amaterasu formula 1, tökéletesen telibe kapta az öreg hasát. Behorpasztva a páncélját.
Fájdalmas arccal zuhant hátra, elengedve Glen kezét, aki így lezuhant a földre. De gondolta hogy így lesz. És a mellette lévő őr is elengedte, megrémülve attól, hogy amit mondott az imént nem igaz.
Már csak arra eszmélt fel, hogy a kardja elhagyja a hüvelyét, ahogyan Glen kirántja azt. Alig érezte meg, ahogyan a kard átszelte a torkát, egy oldalirányú csapással kíséretében. Vért köhögött fel, ahogyan nem kapott levegőt és hamarosan már nem is élt. De még megérte és végignézte, ahogyan Glen elsétál.
Mert az a négy őr, igen még négy mert jól gondolta, négyen voltak, kettő elöl és kettő hátul. Tapasztalt őrök, akik azonnal de mégis későn reagáltak. Ordítva rontottak Glen-re. Az első csapást megakasztotta a kardal, ahogyan kicsavarva azt, tökéletes időzítéssel csapta félre a másik elölről érkező gyilkost eszközt. Mindezt egy kézzel, ahogyan a másik kezével a levegőbe írta, a háta mögé a Fire szót. És a katonák belerohantak a felgyulladó lángfalba.
A társaik pedig a tűz fényében láthattál Glen mosolyát, ahogyan lecsap a kardal rájuk és nem tehetnek semmit. Olyan volt ez számukra, mind ha az az ember, akivel harcolnának, fiatal kora ellenére, olyan tapasztalattal rendelkezne, mind egy veterán harcos és talán igazuk is volt.
Átlépett a holtesteken, ahogyan továbbindult a folyósok zűrzavaros úthálózatán, de pontosan tudta merre halad, mígnem elért egy hatalmas kétszárnyú ajtót, mely hat méterre magasodott föléje. Kezét lassan kinyújtva, ugyanazt a támadó pecsétmágiát használta, ahogyan az ajtó fájdalmasan engedve utat az energiáknak, kitárult előtte és szembenézhetett azzal, akiért idejött.

A termet teljesen bevilágította a kintről beáradó napfény, hála a hosszúkásan kialakított ablakoknak, mely egyenlő számban, tökéletesen szimmetrikusan helyezkedtek el a gótikus tartópillérek között. Bár nem voltak az oszlopok annyira gazdagon díszítve, mégis a karcsú oszlopokkal tűzdelt helység, egyszerűen leírhatatlan látványt nyújtott.
Glen mégis unott képel sétált be a terembe és végig a sorok között, egyenesen előre, a hatalmas kupola alatt elhelyezkedő trónus felé vette az irányt. Tekintett pedig az egyre jobban kivehető és felismerhető alakot nézte, aki a bal kezével támasztva meg a fejét, csak könyökölt a márvány trónuson. A terem, mintha kiszélesedett volna, az oszlopok lassan eltűntek és minden erejükkel a hatalmas és zárt kupola hihetetlen súlyát kezdték tartani.
A hosszú hajú nő mellett a földön egy magatehetetlen lány feküdt, megkötözve, de sértetlenül. Csupán a földből kilógó láncok martak már bele a húsába és gátolták meg mindenfajta mozgásban, nem több és nem is kevesebb. Glen csak egy pillantást vetett a lányra, ahogyan a tekintette a trónusról éppen őt néző uralkodóra terelődött.
- Na végre...- állt fel a székből a lány, aki jó húsz évvel volt idősebb Glen-nél és Lilli-nél, mégis magabiztosan és kissé gyermeki bájjal nézett le rá. - Nem sokat változtál...azok a szemek... még mindig libabőrös leszek tőle...- nézett le Glen-re, aki csak elmosolyodott.
- Ne is csodálkozz ezen ...- vigyorgott, ahogyan csípőre tette a kezét- Ezúttal már nem foglak megkímélni... elárultál és kihasználtad a helyzetet hogy te uralkodhass... ezt sohasem fogom meg...- nézett a lányra, aki mérgében a karfára csapott.
- Ne hülyéskedj már.... -kiabálta mérgesen- … azt hiszed, hogy még mindig átverhetsz? -kérdezte újra, ahogyan kezdett lenyugodni- Felnéztem rád, szerettelek, de amikor végre visszatértünk ebbe a világba megváltoztál és már nem az az ember voltál aki azelőtt. Olyanokra készültél, melyekkel nem tudtam már azonosulni és megfogadtam, hogy mindent félredobva ezen világét fogok élni és nem érted. – indult el lefelé, immáron nyugodtan és kiegyensúlyozottan. – Tudtam, hogy ha eléred a kis puccsod, minket félreállítasz és megszerzed magadnak a hatalmat és ha sikerrel jártál volna, akkor sötétségbe taszítottad volna ezt a helyet. – ért le a lépcsőkön, ahogyan szembenézett egykori bajtársával. - És most itt vagy újra, minden igyekezem nem volt elég, hogy elpusztítsalak.
- He... még mindig túl sokat beszélsz. - lépett közelebb a lányhoz, ahogyan alig fél méter állt már közöttük és bár Lilli kicsit kisebb volt nála, ez nem jelentette azt, hogy gyengébb is a rúnamágusnál. - Eljött az idő! Itt az idő, hogy meghalj és megtegyem azt amire vágytam. Már te sem állíthatsz meg mert... -hirtelen remegni kezdett előtte a kép.
Láncok csaptak ki a földből és körülölve a Glen-t, egyszerűen lebéklyózták. Belemartak a húsába, arra kárhoztatva őt, hogy megmoccan sem tudjon. A láncok pedig olyan erővel kezdték lehúzni, hogy azt már elviselni sem tudta. Hiába vetette meg a lábbá, a térdei berogytak de volt benne annyi erő, hogy ne zuhanjon a földre.
- Nem vagy semmi...- nevetett fel- … semmi előjel nélkül, ilyen erős technikát de...- egyenesedett ki, ahogyan a láncok köddé váltak és elfújta őket az ott sem lévő szél. - … engem egy ilyen illúzióval nem győzhetsz el.
Villámgyorsan emelte fel a kezét, ahogyan a levegőbe rajzolta a kört, benne azt a néhány fura kis szimbólumot, melynek nagyon is volt értelme, bár a mögötte lévő tartalmat és szimbólumokat nagyon is kevesen ismerték. Gyors volt, nagyon is. Lilli csak annyit vett észre, hogy valami felvillan előtte és megjelenik a mágikus képlet. Egy apró kis izzadság csepp gördült végig az arcán, ahogyan elmosolyodott és Glen egy kattanást hallott.
Ismerős érzések kerítették hatalmába. Ezt a hangot már nem először hallotta. Tekintette azonnal elsuhant Lilli válla felett és a földön, korábban heverő nőt kereste, de már nem volt ott. A láncok is eltűntek és Glen rájött, hogy mekkorát is tévedett. Érezte, ahogyan a lövedék eltalálja és a közelség miatt a fájdalmat is azonnal megérezte, miközben a földre zuhant a feje sajgott, ahogyan felnézett és látta őt. Azt akiért idejöttek és aki abban a pillanatban az ellensége volt. A fegyvert lassan leengedte a teste mellé, ahogyan a másik Lilli furcsa kézmozdulatokat tett és a rúnamágus alatt fényleni kezdett a márvány.
- Ez nem lehet... -húzta el a száját, miközben két dárda emelkedett ki a földből és keresztülszúrva a mágus két kezét a magasba emelte. A z oszlopokról pedig láncok halmaza indult meg felé, ahogyan teljesen lekötözve immáron ténylegesen lebénították.- Ez a pecsétmágia...- nézett fel a mosolygó lányra. - … mégis mikor tanultad meg? -kérdezte fájdalmas arccal.
- Már régen és csakis miattad. Tudtam, hogyha visszatérsz majd valaha és más esélyem nem lesz...- nevetett fel hangosan.
- Te nem Glen vagy! - nézett fel rá,Lilli, ahogyan elé lépett és ráemelte a pisztolyt. - Az előbb csak oszlató töltényt használtam, de most meghalsz...- az arca komor volt, ahogyan váratlanul értetlenül kezdett a rúnamágusra nézni. Teljesen össze volt zavarodva. - Mi... te mégis mikor mikor... én … hol vagyok? -nézett körbe és a láncok újra megjelentek a nyakán és a földre szegezték, pont úgy, ahogyan korábban Glen-t is próbálták.
- De makacs lány vagy, de az alteregómtól nem is vártam kevesebbet. - nevetett fel- De még szerencse, hogy én egy illuzionista vagyok... bár téged még így is alig tudlak egy kis időre irányítani és te... nézett fel Glen-re. - … téged úgysem foglak tudni irányítani, ezért visszakerülsz a pokolba[/color]. -mosolygott, ahogyan egy rés nyílt mellett a térben és előhúzott abból egy kardot. -Sejtem, hogy mire készülsz, de azokat nem belőled fogom kihúzni, Túl bajos lenne....- nevetett fel ismét, ahogyan Glen mellkasához nyomta a kardot.
- Ne tedd! - sírta el magát a földön lévő Lilli.
- Ideje ismét meghalnod. Ezúttal örökre...- vigyorgott, ahogyan megrántotta a kardot, hogy lendületet vegyen.
Ne tedd... -kiáltotta kétségbeesve.
De késő volt. A kard keresztülszúrta Glen mellkasát, ahogyan a egy pillanatra felvillant. Lilli pedig a földre zuhant. Nem hitt a szemének.
- Már megint?- mosolygott Glen, ahogyan az erő elhagyta- Ez a kard az őseink legnagyobb büne, sohasem kellene használnunk... - ragadta ki a kard ereje a Glen-ben lakozó démon lelkét és zárta újra a pokolba, talán ezúttal véglegesen. A férfi, akit szeretett, ott lógót előtte, a szemei fennakadtak, ahogyan a szemhéjai lassan lecsukódtak. A volt társa pedig csak mosolygott, ahogyan kihúzta belőle a kardot és éppen Lillie mellé eresztette le. Látta a fegyvermágus a a saját arcát a pengén, ahogyan elborította a sötét köd az elméjét.
- Ezért kinyírlak! - ugrott fel, de a láncai megfeszültek. Mégis eszét vesztve ugrott volna neki újra és újra, ahogyan egy apró kis hang elég volt, hogy a fény megszüntesse a sötétséget.
- Lilli? -hallotta Glen arcát, ahogyan tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, aki értetlenül nézett rá. A lány arca lassan megváltozott és a keserűség eltűnt, helyét a boldogság és a megkönnyebbülés vette át.
- Most hogy felébredtél ideje elbeszélgetnünk...

Folytatása következik...

2011. Szeptember
- De előtte...- tett furcsa és érthetetlen mozdulatokat a kezével. Olyan mozdulatokat, melyeket még Glen sem értett teljesen meg és nem csak azért, mert félig még mindig komás állapotban volt. Hanem mert egy olyan mágiát alkotott meg éppen a másik Lilli, melyet még a rúnamágus sem ismert.
Alig tartott csupán pár másodpercig, ahogyan a kezeit összeérintve egy háromszöget alkotott és egyenes Glen-re mutatott vele. A szemkötője, mintha csupán papír lett volna, úgy szakadt le a jobb szeméről és az addig a szemét körbefogó fekete rúnák felizzadtok és hihetetlen fájdalom lett úrrá a még mindig lekötözött mágus testén. Ordítás bezengte a termett, de senki sem mozdult volna, csakis egyvalaki.
- MI csinálsz?!- kiáltotta el magát idegesen a Lilli, ahogyan megpróbált mozdulni, de a láncok, még mindig gúzsba kötötték és nem engedték útjára, hogy szerelme mellett lehessen.
- Fogd be! Koncentrálnom kell! - kiáltotta el magát, miközben a kézfejei lassan újra összeértek és olyan benyomást keltett, mintha csupán imádkozna. De sokkal több történt. Glen szeme körül pedig egy újabb írás jelent meg, mely csupán egy pillanatig ragyogott vakítóan, majd ugyanúgy feketére kihűlt, mind amilyen előtte volt a régi. - Sikerült! - lihegett, ahogyan egy apró kis izzadság csepp gördült végig az arcán, majd egy újabb.
- Mégis mi sikerült? -kérdezte újra Lilli, ahogyan a bilincsek egyszerűen szertefoszlottak a teste körül és ő végre szabadon rohanhatott szerelem elé, akinél hasonló események zajlodtak el, az őt körülfogó láncok is lehulltak, így pedig pont időben termett előtte, hogy ne a hideg padlóra zuhanva, hanem az őt szerető n karjai között várja ki, hogy majd visszatérjen a testébe az élet.
- Elzárnom őt...- lihegett, arca, fáradt és lestrapált volt- … a benne lakozó másik lelket máshogy nem tudtam volna legyőzni!- vigyorgott boldogan, ahogyan Lilli nem értette, hogy mit ért ezen. - Csakis így!
- De hiszen az előbb megölted őt, azzal a kardal...- nyitotta ki a kezei között addig félig aléltan feküdt Glen.
- Nem...- szólalt meg erőtlenül Glen is. - .. csak visszazárta egy másik dimenzióba, de az a hely neki már nem börtön...- hangja minden pillanatban erősebbé vált. - … csakis úgy lehetett esélye, ha megakadályozza, hogy irányítani tudjon engem és én legyen az uralkodó tudat és ezt, a kis időt kihasználva megerősítve a szememen lévő pecsétet. Máshogy esélye sem volt... igaz? -kérdezte tőle, ahogyan felült, már olyan volt mind régen, csak sokkal komorabb, bár amikor Lilli-re nézett az arca nagyon is boldog volt.
- Igen!- nevetett volna fel, ha lett volna elég ereje hozzá. - De miért is csodálkozom... az ő alteregója vagy, így a képességeitek és a tudásod, mind ugyanolyan mind az övé.... még ha ő előrébb is jár nálad.... de ahhoz, hogy legyőzd meg kell ismerned őt, olyannyira, mind saját magadat. Most elmondom, hogy ki is a démon, aki benned él és hogyan került oda, megismered a vágyait és félelmeit, a célját és azt, hogy hogyan is tudod majd megakadályozni a tervében. Jól figyelj, nincs elég időnk így csak egyszer tudom elmondani.

Tizenegy voltam, mikor először találkoztam Glen-nel. Egyidősek voltunk ugyan, de míg én egy kis falúban születtem, ő a királyi testőrség egyik tisztjének volt a fia. Két külön világban nevelkedtünk mégis a sorsnak hála, végül ugyanazon útra tévedtünk és mind a kettőnknek ugyanaz lett a végzete.
Népünk vezetője csak a hét nagy hatalmú mágus erejére támaszkodva tudott uralkodni. Mindegyikük olyan hatalommal bírt, mind maga az uralkodó, kiskirályként éltek a területekein és senki másnak, csakis az uralkodónak kellett jelenteniük. Olyan hatalom összpontosult a kezükben, hogy ők saját maguk határozták meg azt is, hogy kik is fogják átvenni tőlük a hatalmat. És talán a sors apró apró kis fintora, hogy Glen és én is ugyanannak a mágusnak a szolgálatába kerültünk. Őt nevezték a hét mágus közül a legerősebbnek és ő Glen-t nevezte meg utódjául, míg engemet csak azért vett maga mellé, hogy őt szolgáljam. Sohasem felejtem el az első találkozásunkat.

Egy díszes gránittal rakott, leginkább egy trónterem belsejére hasonlító helység volt. Kormos és sötét falait csak a felülről behatoló apró kis fény biztosította, így pedig a tartópillérek szabályosa sora melletti mécsesek adták meg a terem igazi fényét. Csak két őr állt a hatalmas fém ajtóban és vele szemben a hosszú terem másik oldalán, ahol a félköríves átjárón keresztül egy hatalmas kupola alá ért az ember, melyen keresztül a fény teljesen beragyogta a helyet. De itt nem állt trónus, csak egy egyszerű asztal, egy székkel és hatalmas tükörrel. De valahogy a tükör állt a középpontban. Mindig is furcsának tartottam, de akkor még nem tudtam mennyire fontos is az az ereklye.
Egyedül sétáltam végig sötét átjárón, néha nézve csak az oszlopok között elhelyezkedő könyvekkel tömött szekrényekre. De a tekintettem végig őt leste. Az öreg férfit, aki mellett egy fiúcska állt. A férfi hosszú köpenyt viselt, míg a fiú csak egy egyszerű ruhát, semmiben sem különbözött tőlem. Anyám a bejáratnál állt, az örök mögött, de mindig amikor visszanéztem rá, csak azt mondta. „'Menjek csak! Ne féljek!” és én így is tettem.
- Uram...- hajoltam meg mindkettőjük előtt, ahogyan mégis felnéztem rájuk, pedig nem lett volna szabad. A férfi csak komoran arccal nézett engem, de a fiú, ő elmosolyodott, ahogyan elém lépett és kezet nyújtott nekem. Nem hittem a szememnek.
- Lillian vagy igaz? -kérdezte ahogyan én némán bólintottam. - Akkor mit szolnál, ha barátok lennénk?

Attól a naptól fogva mindig együtt voltunk. Éjjel és nappal, a nap minden percében és lassan a legjobb barátokká váltunk. És az a Glen akit akkor ismertem egy ártatlan és boldog gyerek volt csupán. Rajtam kívül nem voltak barátai, mindenki kerülte, mert olyan erővel született, mellyel csak nagyon kevesen. De én csak boldog voltam voltam, hogy mellette lehetek és ő is boldog volt, hogy végre barátra lelt. De egy nap minden megváltozott.
Laurenc Ashwin, Glen mesterre már élete végén jár, mikor maga mellé vette őt. Jól tudta ezt és talán már akkor tudta azt is, hogy mit fog tenni vele, ki tudja, talán éppen ezért vett maga mellé engem is. Hogy Glen tanulhasson és nyugodt élete legyen odaát is. Legyen mellette valaki, valaki aki segít neki mindenben és érezze, hogy soha sincs egyedül. És én mindenre képes lettem volna, hogy ő ne szenvedjen. Talán már akkor is szerettem őt, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam az érzéseimet. De az biztos, hogy azon a napon, amikor minden elkezdődött én is ott voltam és mellette álltam, mind mindig.

Ugyanott voltam, mind amikor először láttam őt. Már két éve lenne annak a pillanatnak? Sohasem hittem volna, hogy így repül az idő, ha az ember boldog. És Glen mellett az voltam. Még ha mostanában olyan komor is volt, én mindig mosolyt tudtam fakasztani az arcára. De akkor, a szokásosnál is komorabb volt. Ott állt a mester mellett és egy szó nélkül nézte már percek óta a tükröt. Nem tudtam, hogy mire készülnek, hiszen ha a mesterrel volt beszélni valója, engem mindig kint hagyott, bár azért a kíváncsiság az nagy úr, mindig lebuktam. De akkor is, csak azt tudtam, hogy ma a tükör túloldalára kell mennie és én féltem, hogy ez vajon mit is jelenthet.
Némán mégis idegesen néztem rá, ahogyan a tükörben a saját arcát nézte. Mintha csak azért tett volna, hogy soha ne felejtse el azt az arcot, mintha soha többé láthatná. A sz ívem csak úgy zakatolt a helyén, ahogyan abban a pillanatban, hogy elmosolyodott, megnyugodtam. Ugyanaz a barátságos és meleg mosoly volt, mind régen. Mely eddig sem változott semmit. Rám nézett, és odasétált elém. Lehet, hogy egyidősek voltunk, de ő már akkor egy fejel l magasabb volt nálam és így nem csak képletesen néztem fel rá. Milyen vicces, akkor még szerettem ezt az oldalát.
- Most elválnak az útjaink Lilli. - paskolta meg a fejemet mosolyogva- Köszönök mindent. Ezt.. ezt elakartam mondani, mielőtt elmegyek. Mert lehet, hogy neked csak néhány perc lesz, de nekem...- nézett vissza a tükörre- … lehet egy egész élet. Csak várj itt... visszajövök. - a keze meleg volt, de éreztem rajta, hogy fél, hogy remeg.
Némán néztem végig, ahogyan a tükör elé sétált és újra belebámult. A mesterére nem is nézett, aki mellett állt és megérintve a tükröt az hullámozni kezdett. Könnyek szöktek a szemembe, ahogyan nem bírtam tovább. Nem bírtam elviselni azt a tudatott, hogy ő is fél és nem bírtam akkor még felfogni, hogy mit is mondott.
- Várjon Glen úrfi...- rohantam mellé zokogva, ahogyan megragadtam kezét. Emlékszem még mindig, akkor először voltam annyira akaratos. - Én is önnel megyek! - arcom bár könnyes volt, mégis sütőt róla, hogy ezúttal nem tud visszatartani. Elhatároztam magam.
- Már mondtam, hogy szólítsd így... barátok vagyunk...- mosolygott rám, és éreztem hogy a keze nem remeg többé. Boldog voltam, hogy sikerült mellette lennem és segíthettem neki. Akkor már nem is érdekelt.

Vele voltam, mikor átlépett a tükrön keresztül abba a másik világba és csak akkor tudatosult bennem, hogy mire is vállalkoztam. De a kezdeti nemtörődömség lassan átcsapott kétségbeesésbe. Teltek a napok, a hetek, a hónapok és mi, csak egymásra támaszkodhatunk, csak egymásra számíthattunk és rajtunk kívül a nagy üresség vett körbe minket és valami vagy valamik. Nem tudtuk akkor még semmit arról a világról, nem tudtuk hogy miért létezik, és hogy mik azok, akiket őrzőknek hívnak. De ma már tudom, lélek nélküli bábok voltak, lidércek, akik az ott ragadt emberek szellemeinek csapdába és béklyóba kötött alaktalan hullái. Lények, melyek csak az élő lélek által lelhettek egy kis időre nyugalmat. Ők álltak csak közénk és a szabadulásunk közé, de a soha véget nem érő séták, haladás az utakon, melyeknek sohasem érnek véget, örökös harcok és szenvedések, melyek segítettek nekünk felnőni. És én belefáradtam volna már ezerszer ebbe az életbe, ha ő nincs emeltem. Mindig erőt öntött belém, ott volt, hogy támogasson és én ezt a szívességet sohasem tudtam visszaadni neki. De az utunk egyszer a végéhez ért, mert ráleltünk arra, amire talán sohasem szabadott volna. A fekete toronyra.
Hívogatott minket, hiszen az egyetlen hely volt azon a világon, melyet az üldözőink elkerültek, ahol békében élhettünk volna. De vajon milyen élet várt volna ott ránk? Ezt a kérdést már sokszor felettem magamnak és nem tudom rá a választ, mert a torony valójában élt. Egy hely volt a tátongó világban, egy hely az út végén, a nyugalom szigete a háborgó tengeren, de az a hely, melyet elkellet volna kerülnünk. Még most sem tudom, hogy miért jött létre, hogy miért volt ott, de az tudom, hogy az a hely a világ közepe volt. A napok úgy repültek el, hogy már nem is emlékszem rájuk. Napok, hetek, évek. A hely mindent megadott nekünk, megtanultuk a mégis legmélyebb tudományát, varászigéket, történeteket és ő nem várt cserébe semmit. Vagyis azt hittem, de egy nap rákellet jönnöm, hogy az, amit akart, már régen megkapta és a szeme láttára, a férfi, akit szerettem egy pillanat alatt változott azzá, amivé sohasem kelet volna. Az a Glen akit addig ismertem, aznap megszűnt létezni, pedig alig volt huszonöt éves.

Egész nap nem láttam őt. Bár az, hogy egész nap, nem biztos hogy helytálló. Volt, hogy napokig nem is láttuk egymást, néha ez nekem, néha azonban neki volt köszönhető, de én csak alig fél napnak éreztem ezt a kihagyást. A torony szórakozott velünk, abban biztos voltam. De az az érzés, mely akkor elfogott, teljesen más volt. A térdem remegett és valami megmagyarázhatatlan érzés körüllengte a szívemet, mely úgy sajgott, mind addig soha. Látni akartam Glen-t, magamhoz ölelni, megcsókolni, de nem találtam a nyomát, nem hallottam a hangját, eltűnt, pont úgy, mintha soha nem is létezett volna. Elkerekedtem és féltem. És az az érzés, már fojtogatott. Nehezen vettem a levegőt, a kezem furcsán remegett és a térdeim erőtlenek voltak. Már csak az utolsó szint volt vissza, keresztül kasul végigjártam a fekete torony minden ismert zugát, de nem bíztam abban, hogy sikerrel járok. A torony ugyanis mindig tartogatott meglepetéseket. Ha az ember már azt hitte, teljesen ismeri, akkor a semmiből előttünk egy új szoba és egy régebbi semmié vált, mintha sohasem létezett volna.
De az előttem álló lépcsősor, már túl sok volt. Erőtlenül rogytam térdre és kapaszkodtam a korlátba. Kezem végigcsúszott a mellkasomon, ahogyan kigomboltam az ingem legfelső gombját. Levegőért kapkodtam, de mindhiába. Éreztem, ahogyan elnyel a sötétség, láttam fekete kezeit, ahogyan körbeölelnek. Kiáltottam volna a nevét annak a férfinak, akit szeretek. GLEN!
- Na végre hogy megvagy...- hallottam a hangját. Az érzés szertefoszlott és a testembe újra erő költözött. Felnéztem rá és a meleg mosolyára vágytam, arra a mosolyra melyet megismertem és melyet minél jobban szerettem. De ahogyan a tekintettem az arcára vetült, nyoma sem volt annak a mosolynak. Komor arccal nézett le rám és a tekintette olyan üres és mély volt, hogy szinte elvesztem benne.
- Hol voltál? -kérdeztem tőle, ahogyan felpattant, de ő csak némán elfordította a fejét és a levegőbe írt valamit. Egy egyszerű jelet, ahogyan megérintette a levegőt és a ketté nyílt, egy átjárót hozva létre egy másik helyre.
- Nem mindegy... megvan a kivezető út. Ideje, hogy visszatérjünk a saját világunkba és átvegyem az öreg helyét. - nem nézett rám és nem láttam az arcát és először az életemben nem tudtam azt sem, hogy vajon mire is gondol. - Most már tudom, hogy mit kell tennem...

Vicces azért, hogy amit akkor mondott, teljesen nem érdekelt még, pedig minden terve és gondolata, melyet kigondolt abban a pillanatban kezdődött el. Így pedig végül visszatértünk a saját világunkba és csakhamar a mester eltávozott, átadva a helyét a tanítványának és én mellette maradtam, még akkor is, mikor már nem osztotta meg velem a szavait és nem tárta ki nekem a szívét sem. Lassan pedig eljött a nap, mikor már abban sem voltam biztos, hogy őt szerettem.
Glen ugyanis megváltozott. Már nyoma sem volt annak az embernek akibe beleszerettem és a kivel együtt voltam oly hosszú ideig. Glen azóta a nap óta, sohasem mosolygót többé. Keresett valamit, valami fontosat, de nem találta meg. Mindig csak a menyekről beszélt és már-már én is hittem benne hogy létezik. De a terveiről fogalmam sem volt. És miután ő megjelent, teljesen kizárt az életéből. Az a mágus hozzá hasonlóan egy fiatal és temperamentumos férfi volt, aki nemrég vette át a mesterre helyét és valamiért teljesen megbízott Glen-ben. Igen, most már tudom, hogy nem Joren volt az az ember aki megrontotta őt, hanem pont fordítva. Glen-nek lett túl nagy befolyása felette, a többi mágus felett, sőt a hatalma már a királyságot és magát az uralkodott is veszélyeztette. És nemsokára eljött az a nap, mikor döntenem kellett a szerelmem és a királyság között. És mindez pontosan azon az éjszakán történt, mely az első találkozásunk tizenhatodik évfordulója volt.

Végig Glen mellett voltam, jóban és rosszban, de az elmúlt egy évben teljesen száműzött az életéből. Már nem tekintett rám úgy mind annak idején. Kizárt a gondolataiból és már nem tudtam, hogy hova is tart és mit akar. Már nem voltam neki több, mind egy egyszerű szolga. Lassan pedig rájöttem, hogy egyedül maradtam ismét és ez a furcsa érzés, mely egyre nagyobb teherként nyomta a szívemet kezdett megőrjíteni.
Sötét este volt és odakint tombolt vihar. A néma házban visszhangot vertek a lépteim, miközben felsétáltam a lépcsőn Glen vacsorájával. Nem az én dolgom volt ugyan, de mégis megtettem, mert csak ilyenkor tudtam közelebb kerülni hozzá, váltani néhány szót vele. De nem volt egyedül. Már a folyóson hallottam, hogy vitatkozik valakivel. Egy nagyon is ismerős férfival, kinek komor és mély hangja szinte utánozhatatlan volt. Minden egyes szót hallottam.
- Megőrültél? -hallottam Joren hangját- Az egy dolog hogy minden áron az ősok tudományára fáj a fogad, de az, hogy a király hatalmát is akarod már más dolog. - megálltam a folyóson. Éreztem, ahogyan a kezem megremeg. Alig választott el minket egy ajtó, de mégsem tudtam megmozdulni. - Ez felségárulás! És ha sikerrel is járnál … a többi mágus amúgy sem fogja elfogadni, hogy egy körölük lépjen a trónja. - a torkomban éreztem a szívemet, de mikor meghallottam Glen nyugodt szavait, csak eleredtek a könnyeim és nem akartam hinni a fülemnek.
- Engem ez mind nem érdekel. Ahhoz a tudáshoz csak ez az egy út van. Halállal és szenvedéssel tarkított, de ugyanakkor szükséges és nélkülözhetetlen is. Muszáj megtennünk a jövőnk érdekében... - csak el fél lépést tettem, ahogyan benéztem a nyitott ajtón és tisztán láttam a két férfi arcát.
- Értem én, de tényleg muszáj ezt? -ült le Joren az egyik székre. A tenyerébe temette az arcát, ahogyan visszakozott, de nem annyira mind én. Teljesen tanácstalan voltam, hogy most mit is tegyek. - Beszélhetnél az uralkodóval, meggyőzhetnéd, ahogyan megtetted velem is. Ha hallaná az indokaidat, akkor...
- Ő sokkal jobban fél a tudástól, mind azt te hiszed. Inkább felosztaná közöttünk a hatalmat, minthogy engedje, hogy egy kézben összpontosuljon az a hatalom... - nézett rám, ahogyan elmosolyodott, mégsem szólalt meg. Egyenes belebámult a szemembe és én láttam az arcán, örül neki, hogy most már én is tudok arról, amit terveznek.
- Igen, de azt ő is belátná, hogy te vagy az egyetlen aki...- és ő is észrevette. Egyből felpattant a székből és az arcára kiült az érzés, mikor az ember elszánja magát egy sötét és kegyetlen tettre. A kezemből kifordult a tálca és rajta lévő étkészlet apró darabokra tört, ahogyan találkozott a finomra csiszolt márványpadlóval. A nyakamra láthatatlan kezek szorultak és hátralöktek.
- Hagyd! -kiáltott rá Glen Joren-re, aki meglepődve nézett hátra rá. - Tőle nem kell félnünk. Velünk van. Mindig is velünk volt. - a láthatatlan kezek elengedtek és én levegőért kapkodva hulltam a földre. - amúgy is. Lilli egy nagyszerű mágus, akit nem tudtál volna egykönnyen legyőzni, de ez nem is csoda. Azt az erőt melyet birtokol tőle kapta és ha kell értem is fogja használni. - sétált elém, de nem segített fel. Az alkata fölém tornyosult, ahogyan lenézett rám. - Igazam van Lilli?- kérdezte tőlem és én már akkor tudtam, mit kell tenem.
- Igen Glen nagyúr.

Igent mondtam neki, de teljesen mást gondoltam. Akkor jöttem csak rá, hogy az a férfi akit szerettem, megszűnt létezni. Már nem az volt, akivel felnőttem, megváltozott és olyan tettekre készült, melyet megakartam akadályozni. Nem engedhettem, hogy a sikerrel járjon, hogy a terve miatt az egész világ bűnhődjön, hogy az álma valóra váljon. Tudtam, hogy Glen megakarja szerezni a hatalmat, hogy megakarja szerezni az őseink tiltott erejét és hogy ezen álma létrejöjjön, mindenre képes volt. De azt nem tudtam, hogy miért? Csak saját magáért, vagy vezérelte valami nagyobb erő? Volt valami célja? Volt valami terve? Volt valamit, amitől megakart minket menteni? Ezek a kérdések visszhangzottak a fejemben, mikor eldöntöttem hogy megszegem a neki tett ígéretemet és többé nem állok mellette. És mikor eljött a nap, elárultam és csapdába csaltam.
Elárultam őt az uralkodónak, a megmaradt öt mágusnak, akik mindenre hajlandóak voltak, hogy megállítsák őt. Kegyetlen csapdát állítottak neki és hiába volt ő a legerősebb közölük, kettőjüknek esélyük sem. Elbuktak és még akkor, azon az éj-ellen ítéletet mondtak felettük. A legszörnyűbb és a legsúlyosabb átkot szenvedték el, melyet lehetett. A lelkület elválasztották a testüktől és Barathrum-be száműzték, ahol a kietlen pusztában, csak saját maguk árnyékai lettek, könnyű áldozatai az őrzőknek. És a testükre is ez várt. Megjelölve az átkozott jellel, örökre elzárták a börtönvilág legmélyén, hogy figyelmeztessen mindenkit, hogy ez vár az árulókra. De azt, melyet akkor, a halála előtt mondott nekem Glen, sohasem tudtam megérteni.

Ott volt az örök kezében, legyőzetve és félholtan, mégis a tekintettét magabiztosan emelte a jelenlévőkre. Az uralkodóra, aki ősz hosszú szakállát vakargatva nézett le rá, arcára kiült a csalódottság és a bánat, de szigorú volt egész életében és akkor is. Már kimondta az ítéletet és senki sem ellenkezett. Még én sem. Nem tudtam, nem voltam rá képes.
- Miért Lilli? -hallatom meg Glen hangját, ahogyan engem nézett. - Miért árultál el? -kérdezte tőlem, de nem tudtam neki válaszolni. Lesütöttem a szeme és nem bírtam a szemeibe nézni. - Ki vele! Miért? -kiabált rám, de a határozott hangja ellenére, még mindig képtelen voltam, hogy szembenézzek vele. - Nem válaszolsz...- hangja elcsuklott, ahogyan lépések zaja törte meg a csendet.
A vének tanácsa érkezett meg. Azok csonthalmazok, akik az ősök tárgyait rejtegették, akik mindenki szerint őrizték azokat és óvták akár az életük árán is. Kilenc vénség, akiket mindenki tisztelt és egyesek szerint nagyobb erővel bírtak, mind azok akik jelenvoltak a teremben. Hosszú barna köpenyt viseltek, mely eltakarta az arcukat is, csak a kivillanó éles tekintettük jelezte azt, hogy még milyenek is.
- Végre...- állt eléjük az uralkodó, ahogyan az első, szinte azonnal letérdelt elé és a kezében tartott díszes kardot odanyújtotta neki. - …, hát eljött ez a nap is. Mikor ezt kell használnom.- fonódott rá a keze a markolatra és rántotta ki a kardot a hüvelyéből.
A szemembe könnyek szöktek. Csak akkor láttam be, hogy mit tettem. Hogy elveszítem azt az embert örökre, akit szeretek. De már nem volt visszaút. És azokat a szavakat, melyeket akkor Glen mondott, sohasem voltam képes elfelejteni.
- Bolondok! Hát nem értitek! Ez az egyetlen lehetőségünk. Hamarosan eljön a nap, mikor a mennyek kapui megnyílnak és akkor már késő lesz. Csak én tudom megakadályozni. Az ősok tudományával olyan gyerekjáték lenne...- a kard behatolt és az a Glen akit szerettem örökre elhallgatott.

Az árulók megbűnhődtek, de ez sem volt elég. Az uralkodónk megörült, mindenkiben veszélyt látott, így elkezdte felszámolni a hét mágus rendjét, zsarnokká vált, ahogyan a nép csak szenedet és éhezett. Az uralma egy egy polgárháborúban teljesedett ki. Egy háborúban, mely végül, nem csak a hatalomért, hanem az árulókról is szolt. Sokan hitték, hogy Glen utolsó szavai, nem csak egy örült ember szavai lehettek és visszaakarták hozni, még ha már mindenki tudta is, hogy nem élhet, ennyi idő után már biztosan nem. Végül a polgárháború az én vezetésemmel győzedelmeskedett, Glen előtt tisztelegve pedig az uralkodó is abban a büntetésben részesült mind ő. A nép felett a hét mágus uralkodott tovább és az ő vezetőjük pedig én lettem. Ennek már tíz éve hamarosan, de mindig tudtam, hogy ő visszafog térni. Hogy az a Glen, akit ismerek, nem halhat meg.

És itt Lilli meséjének a végére értek. Glen és Lilli értetlenül néztek a másik világbeli lányra, aki a trónon ülve nézett le rájuk. Arca meggyötört volt, ahogyan a rúnamágus még mindig azon gondolkodott amit az imént halott és nem értett valamit. Valami nagyon is fontosat.
- Azt mondtad, hogy vártál rá és felkészültél a harcra, de nem értem, hogy hogyan is tudtál rólam...- nézett fel értetlenül a nőre, ahogyan az elmosolyodott.
- Az örök hagyatéka. A vének tanácsát megszüntettem és amit ők őriztek, mind a kezembe került. Nem került bele kis időbe, amikor rádöbbentem, hogy van náluk valami, amit még ők is titkoltak és féltek, de mégis mindig használtak. Egy tükör, mely megmutatta azt, amire vágysz. Vicces, ezt még Glen sem tudta. Megmutatta, hogy ki hol van, mit csinál, sőt mi rejtőzik a fejében, a szívében. Egy újabb tárgy, melynek léteznie sem kellene.
- Akkor minden villágos, innen tudtad, hogy Glen ide jön, hogy hogyan és hogy mit akar majd tőled. -nézett fel Lilli is az alteregójára. - És ezért készültél fel arra is, hogy elzárd őt.
- Igen. Az a Glen akit szeretek sohasem tett volna olyanokat, mind akit te ismersz. - mutatott rá Glen-re. - Megváltozott és ez egy embernek a hatása miatt van. Egy ember, aki felnevelte őt abban a világban és aki megmutatta neki a saját igazságát. Ezért is mondtam el nektek mindezt, mert nem a benned lévő lélek a nagy baj, hanem az a férfi. Az ő terveit kell megakadályoznod, minden áron. De hogy hogyan azt már rátok bízom. Lilli...- nézett rá- … a kulcs a pecséthez már nálad van. Minél erősebb az érzésed Glen felé, annál erősebb. És éppen ezért kérlek nyisd meg a pecsétet....- mondta, ahogyan mind a ketten ledermedtek és nem értették, miért kell ezt tennie. - Ideje, hogy meghaljak. Erre vártam mindvégig, mióta elvesztettem őt. Hogy azt a Glen-t követhessem, akit szerettem. Az ő keze által érjen el a halál. - mosolyodott el. - Ennyivel tartozom neki az árulásomért. - Lilli furcsa mozdulatokat tett a kezével, ahogyan a pecsét Glen szemén felizzodt. - Semmit sem halott arról, amit mondtam nektek és talán így lesz a legjobb....- mosolyodott el.

Folytatása következik... (A következő részben a történet befejeződik.) ...