Noah Varens

Szegény szülők tizedik - és kései - gyermekeként láttam meg a napvilágot, egy olyan helyen, ahova a mágia csupán halni jár. Ez nem vicc! Egyetlen mágus járt a nálunk tíz év alatt, a lakosok meg majdnem felgyújtották. Már megrakták a máglyát, amikor kiszabadítottam - és ezzel javíthatatlanul megváltoztattam a sorsomat.

Csendesen osontam végig a sötét börtönfolyosón, torkomban dobogó szívvel, árnyéktól árnyékig. A rabok horkolásába néha belevegyült egy - egy lánc csörrenése vagy az ócska priccsek nyikorgása, ahogy megfordultak álmukban. - A paprika akkor jó, ha beleoltod paradicsomba... és visszafested a szobát... - motyogta az egyik szurtos, és én majdnem elröhögtem magam.
Hirtelen egy őr álmos léptei hallatszottak. A fáklyák testes árnyékot vetítettek a falra. Behúzódtam az egyik sarokba, kihasználva az ott uralkodó sötétséget.
Nem volt mitől félnem. Az őr nem fordult be az én folyosómra, hanem továbbment. Felsóhajtottam.
Már csak a mágus celláját kellett megtalálnom. De hogyan? A börtön kétszintes, mindkét szintjén rengeteg cellával, és mindegyik rab egyformán büdös, koszos és undorító.
Nem sokáig gondolkodhattam, mert hangokat hallottam messzebbről. Behúzódtam meghitt kis sarkomba.
- ...Holnap úgyis meghalsz, én a helyedben kihasználnám a még hátralevő időmet. Látod ott kint a máglyát? Azt bizony neked rakják, haver!
Egy másik őr volt, hangja csöpögött a gúnytól és a kárörömtől. A válasz csupán halk mormogás volt, semmit sem értettem belőle, az őr azonban hangosan felkacagott.
- Még hogy ártatlan vagy?! A te fajtád minden, csak nem ártatlan! Pusztítotok, amerre jártok! Mi csak megelőzzük a bajt! Most pedig kotródj a helyedre, kutya!
Tompa puffanást hallottam, majd megforgattam a szemem. Persze, megláncolt vadállatot könnyű hergelni.
Az őr röhögve lelépett ugyanarra, amerre percekkel ezelőtt a társa is. Megvártam, amíg eltűnik, majd végigosontam a fáklyafényes folyosón. Meztelen talpam csattogott a hideg köveken.
Lépteimre a cellalakó felfigyelt, éles, kutató tekintete villámgyorsan siklott végig rajtam.
- Mit szeretnél, picur? - mosolygott végül.
Hát szó, mi szó, ráfért volna egy alapos fürdés... egy ruhacsere... és egy alapos alvás sem ártott volna neki... de mindenekelőtt a szabadsága. Azonban mielőtt hőst játszom, kell egy kis motiváció.
- Kiszabadítom magát. De meg kell ígérnie valamit - haszon nélkül nincs jó cselekedet.
- És mi az?
- Tanítson meg varázsolni.
Egy pillanatig bambán meredt rám, mintha az agyát is hatalmas koszréteg borította volna. Majd hangosan nevetett.
- Még mit nem! Nem vagyok szoptatós dajka!
- Akkor viszlát a holnapi tűzijátékon - mondtam és hátat fordítottam neki.
Komolyan megijedhetett, ugyanis utánam szólt.
- H - hé, várj egy kicsit.... - a vállam felett visszapillantottam rá - azt mondod, hogy ha kitanítalak, akkor kiengedsz innen?
- Igen.
A férfi öt percig gondolkodott, majd bólintott egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Rendben - egyezett bele.
Diadalittasan vigyorogtam, majd számtalan zsebem egyikéből előhúztam egy álkulcsot. Egy darabig piszkálgattam a zárat, amely öt perc múlva hang nélkül kinyílt. A mágus szeme elismerően villant.
- Betörő vagy? - kérdezte, amikor a bilincseit is leoldottam hasonló módon.
- Nem. A nagyapám volt az - vigyorogtam.
Nagyapa örök fiatal volt, fürge és simulékony, akár a gyík. Ez tette lehetővé, hogy az ő korában is a "szakmában" maradjon. Magas, szikár vénember, aki többet volt a börtönben, mint azon kívül, és szabadulásait vagy művészetének, vagy pedig a büntetés lejártának köszönhette. A szüleim kiközösítették, nekem viszont hallatlanul imponált.
Elhessegettem vigyorát, és inkább jövőbeli mesteremre összpontosítottam. Varázslóm ugyanis lemondóan sóhajtott.
- Mi az? - kérdeztem kíváncsian.
- Kellenek a kulcsaim.
Elég bambán nézhettem, mert hozzáfűzte:
- Én csillaglelkű mágus vagyok, és ehhez bizony kellenek a kulcsok.
Aha. Hirtelen azt hittem, valami súlyos mániával állok szemben.
További magyarázat nélkül elindult az őrök szobája felé. Csendesen követtem. Emlékeztem rá, hogy láttam ott valami arany - ezüst csillanást, miközben ellopakodtam előtte.
Az őrhelyen csak egyetlen ember őrködött, és fajtáját nem éppen dicsérő módon aludt, lábait az asztalra dobva. Láttam, hogy a mágus már a kulcsok felé oson és a markába kaparintja őket. A kis varázseszközök azonban összecsikordultak a heves szorításban, az őr pedig felriadt álmából, és elfolyó szemmel meredt a férfira, akinek jelen pillanatban a cellában lett volna a helye. Mire alvástól tompa agyába eljutott a vészhír, hogy a holnapi grillparti fővendége áll előtte, és nem álmodik, addigra a szökevény jókora bal horgot illesztett a szeme alá. Az őr egy nyikkanás kíséretében békésen elterült a földön, békebeli nyáltócsát eregetve önnön arca alá. Csakhogy ezzel még nem volt vége. A sarkon még két őr fordult be, sikamlós történeteket meséltek egymásnak. Az egyikük felkiáltott, ahogy meglátta a szökevény mágust.
- Hé, megállni! - az az őr volt, aki a dárdájával fellökte a varázslót a cellában.
A mágus elvigyorodott, majd egy aranyszínű kulcsot oldott le a karikáról. Ennek segítségével idézte meg a bikát, aki egy hatalmas baltát szorongatott terjedelmes kezében.
- Taurus, intézd el őket! - adta ki a parancsot.
A bika pedig támadásba lendült. Az egyik őrt lendületből elsodorta, az úgy dőlt össze, mint egy zsák, a másikat pedig fejszéje segítségével a falba küldte. A páncél védte ugyan a fickót, ám még így is csúnyán belerobbant a falba. A heves csatazaj azonban felébresztette a többi őrt is, parancsszavak pattogtak, páncélba bújtatott alakok csörtettek végig a folyosókon. A rabok is felébredtek, némelyik tanácstalanul meredt a káoszra rácsai mögül, mások pedig átkozódni kezdtek, mivel ekkora ricsajban nem tudtak aludni. A legtöbb azonban a menekülőt biztatta, na meg szabadulásért könyörgött.
A mágus egyikkel sem törődött. Taurus eltűnt, de ő nem esett kétségbe. Egy másik aranyszínű kulcsot oldozott le a karikáról, de azzal már egy csinos, cselédruhás lányt idézett meg.
- Virgo, segíts!
A lány bólintott, majd egy arany villanás kíséretében jókora alagutat ásott a földbe.
- Hacsak nem akarod helyettem a máglyán végezni, jobb ha te is jössz! - fordult hozzám, majd az alagútba ugrott. Pillanatnyi habozás után követtem.
Az alagútban fojtogató földszag fogadott, és olyan sötét volt, akár a vakond belső zsebében. Ügyetlenül csetlettem - botlottam, minduntalan elestem a kisebb kövek miatt. Mögülem ingerült ordítozás hallatszott, páncélcsörgés és rekedt parancsszavak.
Eszem ágában sem volt megállni. Futottam: a hideg levegő beletépett a tüdőmbe és vörösre csípte az arcomat, könnyeket fújt a szemembe. Néhány percnyi kitartó futás után - nekem óráknak tűnt - az alagút emelkedni kezdett. Éreztem az éjszakai levegő és a fák illatát, a szél belesírt az alagútba és bagolyhuhogást sodort felém.
A börtöntől néhány kilométerre végre kijutottam. Egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam, de nem maradhattam sokáig. A páncélcsörgés egyre hangosabb volt mögöttem. De ami fontosabb volt: a mágus úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Saját ostobaságomat átkozva én is követtem a példáját.

Természetesen érthető volt a lakosok felháborodása, amikor megtudták, hogy áldozatuk megugrott az éjjel. Miután meguntam apám átkait, melyet a titokzatos szabadító és a mágus fejére szórt, inkább sétálni mentem az erdőbe.
Háborogni vagy a mágust okolni időpocsékolás lett volna. Inkább csak magamat okolhattam, amiért bíztam az ígéretében. Hülye voltam, amiért nem gondoltam rá, hogy inkább ellopjam a kulcsokat... azzal hathatósabban tudtam volna zsarolni. Mindazonáltal már nem haragudtam. Ki tudja, lehet, hogy én is így cselekedtem volna az adott helyzetben.
Céltalanul kóboroltam a fák között, a göcsörtös ágak néha a hajamba kaptak, a madárdal kezdett idegesíteni, majd miután a harmadik nyúlós - ragadós pókhálón mentem keresztül figyelmetlenül, meguntam a csavargást és hazafelé vettem az irányt.
Valahol félúton csobogást hallottam, majd vidám dúdolást. A hang ismerős volt: legutóbb a börtön homályában hallottam utoljára... De nem, biztosan tévedek. Hisz ennyire hülye egy mágus sem lehet.
De az volt.
Szószegő mesterem a kis patakban fürdött vidáman, derékig vízben, háttal a partnak és éppen egy makacs koszfoltot vakargatott a bőréről. Ruháit szerteszórta a parton, kulcsait óvatlanul otthagyta a ruhahalom tetején. A homlokomra csaptam halkan. Együgyű! A következő pillanatban azonban elvigyorodtam, és úgy döntöttem, kihasználom a kínálkozó alkalmat. Halkan a holmijaihoz surrantam, és már éppen nyúltam volna utánuk, amikor a hangja megállított:
- Sosem hallottad még, hogy leselkedni csúnya dolog? Mondjuk nem is értem, miért vagyok fennakadva, mikor egy betörő tanított zárat nyitni...
- Honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Téged vártalak.
- Na persze!
- Kicsi lány, jól jegyezd meg, hogy ha egy csillagmágus megígér valamit, akkor azt minden körülmények között betartja. Ezt akár első leckének is veheted. De most fordulj el, mert kimászom a vízből és szeretnék felöltözni!
Úgy tettem, ahogy kérte. Hallottam a víz locsogását, majd ruhák suhogását. Pár perc múlva felnéztem: a mágus tiszta ruhákban, szőkén állt előttem.
- Egyébként... ki a fene maga? - kérdeztem tőle.
- Ard vagyok. Na és benned kit tisztelhetek, picur?
- Hé, már tizenkét éves vagyok! - méltatlankodtam.
- Nem a korodat kérdeztem!
Felsóhajtottam.
- Noah Varens.
- Pazar. Akkor menj haza és pakolj össze! Itt megvárlak.
- Cöhh, majd ha meszet ettem. Mire visszajövök, megint el fog tűnni.
- Nem bízol bennem? - hitetlenkedett.
- NEM! - Hát ez egyértelmű volt.
Ard halkan nevetett, majd a karikáról, amin a kulcsait őrizte, leoldott egy aranyszínűt.
- Tessék, ez legyen a biztosíték. Egy aranykulcsot nem szívesen hagynék el - ahhoz túl ritkák.
Megbabonázva meredtem a kis kulcsra, majd ránéztem.
- Ez... most komoly?? Tényleg tanítani fog...? - szinte elérzékenyültem.
- Nem, ha nem haladsz a cókmókjaiddal!!!
Megfordultam és sprinteltem.

Anyám nem sírt sokáig utánam, amikor közöltem vele, hogy munkát keresek inkább. Túl sok gondot okozott neki maradék kilenc gyermekének a kiszolgálása.
Még aznap leléptem. Eltéptem a szálakat, amelyek maradi szülővárosomhoz kötöttek.
Hát ez az én történetem. Ard segítségével a csillaglelkű mágusok rögös útjára léptem és mindent megtanultam, amit a csillaglelkekről, mágiáról és varázseszközökről csak tudni lehet. Jó mágus és jó tanár volt.
Egy reggel eltűnt, csak Vulpecula ezüst és Taurus arany kulcsát hagyta ott, és egy rövidke sort:

"Az adósságomat leróttam, a szabadságomért cserébe megkaptad a tudásomat. Ha szégyent hozol rám, az életeddel játszol!"