Sarumi Toro

Név: Sarumi Toro
Neme: Lány
Életkor: 17 év
Mágia: Alakváltó mágia (Titán): Titan Magic, Titan Magic: Arm, Transform Basic Level, Animal Transform (Hawk) -> utóbbi kettőt a kezdőtőkémből szeretném levonatni
Céh: Titan Nose
Jellem: Fiatal kora ellenére eléggé megkeseredett, nem tudja igazán, hogyan lehet barátkozni, ezért nem is nagyon próbálkozik vele, ha valaki keresi a társaságát nem elutasító, de nem találja a szavakat, nem az a locsi-fecsi típus. Ellenben, ha valakinek mégis sikerül a szívéhez férkőzni, azt tűzön-vízen át követi, védelmezi, de ha csalódik az illetőben, az viszont hatalmas sebeket ejt a lelkében és az addigi odaadása bosszúvággyá alakul. Nagyon kitartó és nem felejt, lelkében dédelgeti megbántottságát, és amint lehetősége van rá, visszafizeti az őt ért sérelmeket. Egyébként csendes, halk szavú lány és azért néha egy-két embernek sikerül mosolyt csalogatni az arcára. Ha nagyon magányosnak érzi magát kedvenc furulyájának játékával (ami az öccséé volt) vigasztalja magát, amit mindig magánál hord.
Kinézet: Olyan 165-170 cm magas, és úgy 50-55 kilós fiúsan vékony alkatú lány, vékony teste megtévesztő, mert bőre alatt acélos izmok rejtőznek, melyet az élet dolgozott ki rajta. Hosszú, kékes színű haja egészen a háta közepéig ér, ha kibontja, de általában lófarokba kötve, vagy befonva hordja, hogy ne akadályozza semmiben, de amin mindenkinek megakad a szeme, hogy arca baloldalán az egyik tincs hófehér színű. Szeme világoskék, melynek íriszét fehér pöttyök teszik különössé. Orra, szája szabályos ívű. Egyáltalán nem öltözik lányosan, szereti a bő, könnyed, sötét színű nadrágokat, melyeknek szárát rövid csizmájába gyűrheti, hozzá laza inget, vagy rövid haspólót, mellényt vesz fel, ezek színe változó, de sosem rikító. Derekára bőrövet köt, melyben, kisebb magánál hordott tárgyait rejtheti.
Felszerelés: Ruházat: lásd előbbi, közepes méretű oldaltáska, váltás ruhával, élelemmel, vizes kulaccsal, egy nyakban lógó ovális, szétnyitható madalion, mely a család képét rejti, pénzes szütyő, hajlott pengéjű kés és elmaradhatatlan furulya.

Behúzódva ülök Shirotsume város egy csöndesebb mellékutcájában lévő fogadó ivójában és arra várok, hogy megjelenjen az, akiért nem kis utat tettem meg, hogy bíróság elé citálhassam és ezzel még egy gazembert húzzak ki a kifogyhatatlan listámról.
Míg prédámra várok, az előttem érintetlenül álló sörös pohár habjának fröccsenő elillanása múltbéli emlékeket idéznek szemeim elé. Az a tej, mely fenekestől felforgatta az életemet, az is pont így habzott az étkező asztalon……
„SARUMI TORO! – hallottam anyám kiáltását, mikor már majdnem a kapunál jártam. – Azonnal gyere vissza és vegyél magadra egy melegebb kabátot! – de nekem nem volt kedvem visszamenni, hiszen apám már az erdő felé baktatott és nem akartam lemaradni tőle. – Jaj, Anya! Nem kell, hiszen olyan melegen süt a nap, és már különben is június vége van, még estére sem hűl le e levegő! – kiáltottam vissza, és már sprinteltem is a vissza-vissza tekintgető férfi felé. Persze, anya mindig túl akar öltöztetni, mert ő mindig fázik és köhög, és azt hiszi, hogy én is beteg leszek, ha nem bugyolálhat be, egy csomó felesleges ruhába. De hát én már 14 éves vagyok….., na jó leszek, de tudok magamra vigyázni! Anya pátyulgassa csak az öcsémet, Sietot! Ő még csak 7 éves és úgyis mindig anya szoknyája körül sertepertél! Én viszont ma is, mint a hét legtöbb napján apámmal tartok, aki az itteni erdő fővadásza. Igen! Az én apám Ikumi Toro, a vadász! És én nagyon büszke vagyok, hogy vele tarthatok! Olyan sok mindenre megtanított már! Ismerem a legtöbb állatot, patáik, mancsaik nyomát, hogy hová járnak inni, mikor kell vigyázni, mert kölykeik vannak! Aztán sok növényt és fát is ismerek már, tudom, melyik csillapítja a lázat, melyik húzza le a duzzanatot, meg ilyesmi. Szeretem az illatos, friss levegőt, a szél zúgását a fák között, az eső semmihez nem hasonlító illatát.
Csendben ballagtunk apámmal a szokásos körútján, mikor az erdőt keresztülszelő kocsiúton egy szekér nyikorgó hangja ütötte meg a fülünket. Aztán megláttuk magát a kocsit is, mely egy vándorárus kordéjának bizonyult. Mikor a kámzsás alak meglátott minket, megállította a lovakat és megvárta, míg mellé érünk, aztán felénk fordította az arcát, és nekem még a lélegzetem is elállt! Ilyen ronda embert én még életemben nem láttam! De mivel jó nevelést kaptam ez egy enyhe pírt leszámítva, nem látszott meg rajtam, így a férfi nem vett észre semmit, apámmal kezdett beszélgetni.
- Mondja jó ember, van erre a közelben valami falu, ahol megszállhatnák? Egész nap ezen a rázós alkotmányon zötykölődtem és jól esne már kinyújtóztatni a tagjaimat, meg aztán valami jóféle étek, meg itóka sem jönne rosszul. – hangja rekedten tört elő torkából, én alig értettem. – Mint látod, Orson van der Hobbelheim vagyok a híres csodadoktor, sok gyógyító és bódító portékával, és szívesen felajánlom tudásomat annak, aki biztosítja mindezt nekem. – szemei csillogásában, melyek mintha felmértek volna minket, mintha valamiféle mohóságot véltem volna felfedezni, de azt gondoltam ezt csak az első pillantástól érzett ellenszenv váltja ki belőlem.
- Messze még a falu, doktor uram. – hallottam apám válaszát. – De nem is kell addig gyötrődnie, hiszen itt van a közelben a házam, és szívesen látom, ha nem veti meg egy szegény vadászember hajlékát. – megrökönyödve hallgattam szavait, amivel házunkba invitálta ezt az alakot, aki természetesen kapva kapott az ajánlaton.
Így hát megszakítottuk erdőjáró utunkat és a poroszkáló lovakkal lépést tartva, hazaballagtunk. Anyám ijedten futott ki a házból, mikor meglátott bennünket, először azt hitte valami baj történt, de mikor apám beszámolt neki a meghívásról, rögtön beljebb invitálta a váratlan vendéget.
– Fáradjon beljebb drága doktor úr! Rövidesen készen lesz az ebéd, addig csak pihentesse meg a törődött tagjait. – ültette le a konyhában Orsont. Szorgosan folytatni kezdte a főzést, de láttam, hogy megint lázrózsák égnek az arcán és néha köhögés rázza meg a testét, melyet igyekezett visszafojtani. Az ebéd elkészültéig apa halk beszélgetésbe merült a doktorral, én meg segítettem az öcsémnek addig megetetni az állatokat.
Aztán asztalhoz ültünk. Elnéztem vendégünket, aki farkasétvággyal vetette magát az ételre, csámcsogva, szörcsögve tömve magába azt. Igyekeztem hát inkább a saját tányéromra koncentrálni. Mielőtt asztalbontásra került volna a sor Orson így szólt:
- Nagyon köszönöm a szíves vendéglátást, és engedjék meg, hogy hálám jeléül felajánljam egyik csodaszeremet Esumi asszonynak, aki ilyen finomságokkal halmozott el. – egy intéssel elhárítva apám tiltakozását, folytatta – Látom, hogy bujkál benne a betegség és azt is tudom, milyen szer segíthet rajta. Kedvesem adja ide a poharát.
Mikor megkapta, egy üvegcsét húzott elő az ővtáskájából és beleöntötte annak tartalmát, majd visszaadta.
- Kérem, igya most ezt meg, és meglátja estére már sokkal jobban lesz. – mosolygott azzal a rusnya képével és én félve néztem anyámat, aki teljesítette a kérését.
A délután a házkörüli munkával telt, apa a kertben és az állatok körül tevékenykedette, anya a és én a házban, vendégünk pedig lepihent a vendégszobában. Estére anyám tényleg sokkal jobban lett a kedve is felderült, a köhögése jóformán teljesen abbamaradt, szóval nagyon úgy nézett ki használt a doktor csodaszere. Az éjszaka csendesen telt.
Másnap anyám már korán reggel odakészítette a tejet, majd míg mindenki a teendőjét végezte, kiszalad összeszedni a tojásokat. Én pont a kútról érkeztem vissza a konyhába, kezemben a vizes vödörrel, mikor a tűzhelynél matató Orsonba botlottam, aki kissé furcsálló tekintetemet látva, nevetve a tejre mutatott.
- Olyan finom illata volt, hogy muszáj volt megnéznem mi van az edényben. – ütötte el a témát, majd a betoppanó apámmal közölte, hogy most már folytatnia kell az útját és reggeli után el is indulna. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre megszabadulunk ettől a kövér, rossz szagú és unszimpatikus figurától. Anyám feltálalta a reggelit és mindnyájan nekiláttunk. A doktor nem győzte dicsérni a finom falatokat és ecsetelni, hogy a tej milyen egészséges, főleg a fejlődő szervezet számára, így ösztönözve bennünket, hogy fogyasszunk csak belőle bőven. Én nem nagyon szeretem a tejet, ezért csak módjával fogyasztottam, és ahogy alkalmam volt rá, a maradékot a macskáknak borítottam ki. Aztán vendégünk megköszönve még egyszer a vendéglátást, felkerekedett és nyögdécselve felcihelődve a szekérre elporoszkált a faluba vezető úton. Apám és én úgy terveztük, ma bepótoljuk a tegnapi erdőjárást, de mielőtt elindultunk volna nagyon rosszul lett, aztán anyám és az öcsém is! Kétségbeesetten szédelegtem ki a házból, hogy az istállóba menjek a lovakért, amivel segítségért indulhattam volna, ahol a döglött macskákba botlottam. Éreztem, hogy erőm gyorsan fogy, még elbotorkáltam az első lóig, de aztán összeestem, bele a frissen behordott szénába és minden elsötétedett.
Lázálmaim voltak, sokszor saját kiáltozásomra riadtam, de csak nagy nehezen tértem magamhoz. A fejem lüktetett és gyomromat, mintha ragadozók marcangolták volna. Felnyögtem és ekkor egy férfi lépett az ágyam mellé. Igen! A házunkban, a saját ágyamban feküdtem. A férfit még sosem láttam ezelőtt, de mély hangja barátságosan dörmögött, mikor a fejemre téve kezét megszólalt.
- Úgy látom, már minden rendben van!
- Semmi sincs rendben. – nyögtem fel ismét, de csak többszöri torok köszörülésre sikerül valami normális hangot kipréselnem magamból. – Keselyűk tépdesik a bensőmet és harkályok kopogtatnak a fejemben! Ez magának rendben van? De hol van anyám és apám? És Seito? – csapnak le rám hirtelen az emlékek. – Jól vannak? Nagyon betegek voltak mikor….mikor segítségért indultam, de nem tudtam….- halkulnak el a szavaim, ahogy újból belém vág a rémület, amit akkor éreztem.
Felnézek a mellettem álló férfire és valami mélységes szomorúságot látok a szemében. Nem! Biztos nem akar nekem semmi rosszat mondani! Ugye nem? NEEEEM!
- Sajnos nem éltek már, mikor a szomszédok megtaláltak titeket. – simogatja meg ismét a fejemet a férfi, mire én zokogásban törtem ki. – A te életedért sem adtak volna, egy huncut vasat sem, de erős lány vagy és van benned élni akarás. De az öcsédet nem találtuk sehol, pedig napokig kutattunk még a környéken is. – hajtja le a fejét. – Én Katsuki Toro vagyok, apád testvére. Mikor rátok találtak lovas küldöncöt szalajtottak hozzám. Nagyon rég nem jártam ezen a tájon…… - szavai fájdalmat sugalltak, de nem tért ki az okra. – De, Sarumi, elég erős vagy? El tudod mesélni mi történt? – nézett rám komoly tekintettel.
Türelmesen megvárta, míg elapadtak a könnyeim és már nem volt, amit kisírhattam volna. Aztán lassan, akadozva, de egyre jobban növekvő dühvel a lelkemben, elmeséltem a csodadoktorral való találkozásunkat és az utána történteket. Nem volt kétségem, hogy az ő keze volt a megmérgezésünkben. De mi lett az öcsémmel? Mit tett vele, hová vitte az az ocsmány méregkeverő?
Aztán ébredésemet követő nap ellátogattam a temetőbe, ahová a szüleimet már majd egy hete eltemették, hiszen 8 napig lebegtem élet és halál között. És ott, szeretteim sírjánál valami meghalt bennem és vérrel pecsételve megesküdtem, hogy nem nyugszom, míg meg nem találom Seitot és azt a gazembert, aki tönkretette az életemet. Volt, ami emlékeztessen rá, bármikor, ha tükörbe nézek: egy fehér hajtincs, ami magamhoz térésem után jelent meg a hajamban. Katsuki úgy döntött magához vesz, mint kiderült, ő vándorvarázsló volt, és apám, aki nem akarta, hogy családjának bármi köze legyen a mágiához, még az én születésem előtt megtiltotta neki, hogy meglátogasson minket, így a létezéséről sem tudtunk. Összeszedtem pár dolgot, köztük Seito furulyáját és anyám nyakláncát, aztán útnak indultunk. A jó öreg Katsuki! Igyekezett mindent megadni nekem, amit nyújthatott, de a legnagyobb ajándéka az volt, hogy mikor rájött mennyire kötődöm a természethez, az állatokhoz, elkezdett tanítani a saját mágiájára, az alakváltásra. Jó tanítvány voltam, szorgalmas és kíváncsi, ezért hamar elsajátítottam a mágiaelmélet alapjait, örömet okozva ezzel a mesternek, és elkezdtem tanulni a Titan mágiát is. Persze nem ment ez olyan könnyen! Sokszor érdekes formákat sikerült létrehozni, és a varázslatot huzamosabb ideig is csak hosszas gyakorlás után tudtam erőlködés nélkül fenntartani., de ami a számomra az elején a legmeglepőbb volt, hogy ez semmilyen fájdalommal nem járt! Persze még nagyon az elején tartottam a tanulásban. Jártuk az erdőt, a falvakat, ahol Katsuki, némi juttatásért, élelemért cserébe kisegítette a falusiakat, ha kisebb varázslatokra volt szükségük. De nap, mint nap csak azon törtem a fejem, azért nyaggattam mesteremet, hogy merre indulhatnánk el, hogy felleljük szeretett öcsémet. Aztán egy nap jó hírt kaptunk! Valaki látta a csodadoktort nem messze innen egy boszorkány hírében álló vénasszonynál, akinek a neve Talira, és aki furcsa szertartásokat végez magányosan álló kunyhójában. Természetesen azonnal indulni akartam, és végül sikerült rávennem Katsukit, hogy nézzük meg az egy napi járóföldre található vén banyát.
Nem messze lehettünk már, mikor Katsuki pihenőt parancsolt, hiszen olyan iramot diktáltam, hogy egy lónak is becsületére vált volna, de öreg mesterem sejtette, hogy a banya nem adja könnyen majd a tudását és ezért pihenten szeretett volna elé állni. Így estefelé értünk az erdő közepén álló kunyhóhoz, melynek mélyéről orrfacsaró bűz és nyekergő kántálás hallatszott. Katsuki elsőnek lépett be az ajtón, én türelmetlenül követtem, de a borzalomtól földbe gyökerezett a lábam. A falak mellett több tucat ketrec sorakozott, melyben emberek és állatok hevertek, némelyik borzalmas módon megcsonkítva, de még élve. Valamiféle bűbájjal, vagy varázslattal lehettek elkábítva, mert kapkodó lélegzetükön kívül mást nem lehetett hallani. A banya felnézett, aztán vékony hangon felnyihogott.
- Pont jókor érkeztetek! Fogyóban vannak a készleteim, úgy is friss húst kellett volna beszereznem, így legalább fizetnem nem kell érte! – azzal felénk mutatott, mire szilánkok százai, vagy talán ezrei száguldottak felénk megállíthatatlanul, de mesterem számított valami ilyesmire és pillanatok alatt tüskés páncél materializálódott a testén, melyek megvédték őt és mögötte állva engem is a valószínűleg mérgezett szilánkoktól.
Aztán a másik pillanatban az egyik karja izmos, pikkelyekkel borított, acélkarmos végtaggá alakult és az öregasszony előtt teremve, egyetlen suhintással átmetszette annak nyakát, melyből buzgárként tört elő a banya fekete vére. A földre rogyott, és csendben kiszenvedett. Én csak álltam ott és megbűvölten néztem tanítómat. Persze később megtudtam milyen varázslatot alkalmazott mesterem, de akkor csak csodálni tudtam az erejét s erős elszánás lobbant bennem, hogy egy napon én magam is képes legyek ennyire összeolvadni a természettel. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy talán körül kellene nézni, de nem akartam elhinni, hogy öcsém ide kerülhetett volna, ezért csak vonakodva pillantottam a ketrecek mélyén haldokló szerencsétlenekre. Katsuki némán figyelte nehéz küldetésemet, de most segíteni nem tudott, hiszen ő nem ismerte Seitot. Aztán megláttam! Egy sarokba dobva hevert a hímzett bocskor, melynek bőrét apám készítette szarvasbőrből és melyet anyám hímezett ki. Nem tévedhettem! Mikor kiemeltem a sarokból már nem voltak könnyeim, mit áldozhattam volna testvérem emlékére, csak a keserűség és a gyűlölet, mely feneketlen kútként nyelte magába lelkemet. Sötéten néztem fel a csendben várakozó nagybátyámra.
- Halld szavam Mester! Az a lány, akit eddig ismertél nincs többé! Csak Sarumi Toro, a fejvadász van! Lelkem és testem nem nyugodhat békében, míg meg nem találom szüleim és testvérem gyilkosát! De addig is, az eddig megszerzett és az ezután megszerzendő tudásom minden erejét arra fordítom, hogy megtisztítsam a hozzá hasonló gonosztevőktől a világot! Vérem erősítse szavaimat és hulljon saját fejemre, ha megszegem azt! – kiáltottam keserűen és tőrömmel megvágva csuklómat estem térdre és néztem, ahogy az anyaföld szomjasan issza be véremet.
- Komoly esküt tettél! – tette kezét fejemre Katsuki. – Talán most nem, de később érezni fogod a súlyát gyermekem. – állított talpra szomorúan. – De most menjünk innen, majd a faluban elmondjuk mi történt, és pár ember majd eltemeti ezeket a szerencsétleneket.
Miután így szembesültem öcsém halálával is, még egy darabig Katsukival jártam a vidéket. A tanulást még lázasabban folytattam, hogy minél előbb elsajátíthassam tudásának legalább egy kis részét. Továbbfejlődtem a titán mágiában és megtanultam az állati és emberi alakváltás alapjait is, ahogy a lelkemet béklyóba zárt sólyomnak éreztem, úgy szabadult fel bennem a varázserő ez irányba is és alakította át testemet e nemes madárrá.
De egyre jobban hajtott a vérem és a bosszúm. Aztán egy nap búcsút vettem Katsukitól, azzal, hogy ha megtaláltam a gyilkos Orson van der Hobbelheimet, visszatérek és folytatom tanulmányaimat.
Városról városra, faluról falura vándoroltam és ajánlottam fel szolgálataimat a rászorulóknak. Szép lassan a testem is megedződött a sokszor kemény harcokban és a varázslataimat is biztosan tudtam már kezelni. Sok kisebb nagyobb gazembert citáltam az igazságszolgáltatás elé. Öcsém furulyája hordozta emlékeiket, hiszen minden egyes elfogott bandita után belevéstem egy rovátkát. Már 10 volt belőlük! De a 10., majdnem az utolsó vadászatom is lett egyben!
Pár napot Acalypha városában töltöttem, kis pihenőt beiktatva a következő kalandozásom előtt. A főtérről a fogadó felé tartva egy mellékutcába tévedtem, ahol hangos veszekedésre, dulakodásra lettem figyelmes. A hangok egy kapualjból jöttek, és mintha már nyögések is vegyültek volna bele, ezért óvatosan közelítettem, nem szerettem volna beleszaladni valami komisz dologba. Mikor odaértem és belestem, azt láttam, hogy a ház hátsó udvarán két nagydarab, álarcos alak, egy földön fekvő, vérző fejű férfit ütlegel, aki már alig mozgott, majd a ruházatát kezdték kiforgatni, ahonnan jó pár pénzes zacskót zsákmányoltak. Már éppen körül néztem, hogy honnan tudnék segítséget hívni, mikor a házból egy nő lépett ki és a rablókat és a sérült férfit meglátva sikoltozni kezdett. A két jómadár erre a megszerzett kincsekkel felém kezdett rohanni. Felmerült bennem, hogy eléjük állok, de a méretbeli különbségek nagy valószínűséggel az ő javukra billentették volna a mérleget, ezért jobb ötletem támadt. Megvártam, míg elrohannak mellettem, majd egy sötétebb kiszögelésben felvettem a sólyom alakját, és a levegőbe emelkedve a két haramia nyomába eredtem. Futás közben természetesen leszedték magukról az álarcokat, hiszen elég feltűnőek lettek volna vele, és jó pár utcával odébb, mikor már úgy vélték nem követi őket senki, megálltak, hogy elosszák a zsákmányt, majd röhögve, egymás hátát csapkodva egy koszos sikátor, lepusztult kocsmájába mentek. Jól megjegyezve magamnak a helyet visszakanyarodtam a rablás helyszínére, ahol már ott voltak a leütött férfi rokonai és a rendfentartók. A Love&Luky Kereskedőház emberei, mert a ház az egyik raktáruk volt, meglepődve nézték, ahogy a sólyomból ember lesz, de mikor elmondtam nekik, hogy követtem a rablókat és, hogy hol találják őket, nem győztek hálálkodni. Egy kis felfegyverzett csapat rögtön a gazemberek után indult, ezért felajánlottam nekik, hogy gyorsan előre szárnyalok, hogy biztos ne tudjanak meglógni, míg odaérnek. Úgy is tettem, a kocsmával szemben lévő ház tetejéről tartottam szemmel a környéket, de kis idő múlva ijedten láttam, hogy a két alak közül az egyik, egy forradásos arcú, zsíros hajú, 30 körüli férfi kilép az ajtón és menni készül. Ezt nem hagyhattam! Gyorsan leszálltam a földre és visszaváltozva, több-kevesebb sikerrel felvettem az általa megtámadott férfi alakját és a jómadár elé toppantam.
- Hová siet az úr? Nem kéne talán bocsánatot kérnie a csúnya viselkedéséért és visszaszolgáltatni, ami az enyves kezéhez ragadt? – próbáltam valami mélyebb hangot kipréselni magamból, reméltem, hogy a meglepetés ereje elég lesz, hogy ne figyeljen fel erre.
A férfinek a döbbenettől kikerekedtek a szemei és csak hebegni tudott.
- Ez…nem… nem…. ilyet…. nem….hiszen maga…..!
De aztán hirtelen összeszedte magát és kést rántva rám rontott.
- Ha az előbb nem sikerült, akkor most nem úszod meg! – sziszegte elborult képpel és szúrt.
Gyors volt a gazember, alig bírtam elhajolni a késpenge elől, szinte éreztem, hogy súrolja az oldalamat. És a férfi gyakorlott késelő lehetett, mert a kést átdobta a bal kezébe, aztán már újból támadott. A fokozott fizikai aktivitás és a harcra való koncentrálás közben nem tudtam fenntartani az alakváltó mágiámat, ezért a rabló kisebb megrökönyödésére egyszer csak egy 17 éves lány állt előtt. De ez nem tartotta vissza sokáig, gonosz mosoly terült el a képén.
- Ááááá! Valami kis varázslópalánta! Gyere csak szivi, édesítsd meg a mai napomat! – azzal körözni kezdett körülöttem, mint macska az ebédre szánt egér körül.
Nekem ugyan a varázslás az erősségem, de azért nem ez a harc lesz az első életemben, a szeme villanásán láttam, hogy eljött a pillanat. A kés villant, úgy torok magasságban, de én egy gyors cigánykerékkel oldalra vetődtem és a levegőbe emelkedő lábammal kirúgtam a kést a kezéből, mely csengve-bongva esett a kövekre jó pár méterrel távolabb. Persze még mindig jócskán erőfölényben volt, a maga 90-100 kilójával, de nekem meg ott volt a fürgeségem. Azért már örültem volna, ha megérkezik a felmentő sereg. Következő taktikájával egyszerűen a földbe akart döngölni, de hasmánt átvetődtem a lábai között és már ugrottam is talpra, mert már ismét rajtam volt. Most viszont sikerült elkapnia az ingem ujját és hatalmas lendülettel a kocsma falának csapott. Nyekkenve döndültem a falhoz, egy pillanatra a levegő is kiszaladt a tüdőmből és mire felnéztem, már újból megkaparintotta a kését és a száját nyalogatva, vigyorogva sétált felém. Ő már azt hitte, nyert ügye van, így kicsit óvatlanabb lett és egy újabb kézváltás után, most egyenesen előre döfött. Én hirtelen közelebb léptem hozzá, kikerülve a kést tartó kezét, de rosszul számítottam ki a mozdulatát! Talán a bő ing mentette meg az életem, vagy az őrangyalom, mert a kés átszakítva az inget, végigszáguldott az oldalamon, a bordáimon felhasítva a bőrt, de nem hatolt mélyre. De így is elég fájdalmas volt. A sötétzöld selymen rögtön átütött a vérem, és én tántorogva hátráltam és próbáltam talpon maradni. Megint jött utánam! Ekkor már nem vártam meg, míg oda ér, …. Megidéztem a Titán mágia varázslatot és karjaim hihetetlen gyorsasággal nyúltak meg, majd fogtak rá a késelő nyakára erősen megszorongatva azt. A férfinek kigúvadtak a szemei, nem csak a szorítástól, hanem a döbbenettől is. Addig szorongattam a nyakát, míg össze nem esett, akkor megszüntettem a mágiát és a férfihez sétáltam. Na, ebben a pillanatban ért oda a rablók elfogására indult csapat.
- Ezzel már nem lesz gond! – mutattam a földön fekvő testre lihegve. – A másik még bent van. – intettem a kocsma ajtó felé, majd a fal mellé rogytam.
Később, mikor a két gazfickó már börtönben csücsült, a sebeim is már majdnem begyógyultak, a kereskedők hálájuk jeléül elhalmoztak minden földi jóval és megígértették velem, hogy, ha bármikor arra járok, meglátogatom őket.

És most itt ülök, és egy korsóba bámulok, várva a következőt, akinek elfogása kicsit talán csillapíthatja lelkem fájdalmát, hogy még mindig nem bukkantam a nyomára Orsonnak.
Nyílik az ajtó, felpillantok, és testem megfeszül a csuklyás köpeny alatt. Megérkezett, akire vártam, megérkezett az Ezüstkalóz!
Nem volt egy egyszerű eset a hírhedt kalózt ide csalogatni, minden leleményességemet bevetettem, remélve, hogy bekapja a csalit. Nem kevés kutatómunka, lefizetés és leitatás után eljutottam az egyik emberéhez, akit egy kis etyepetye ígéretével elcsaltam a városon kívüli erdőbe, ahol egy kis ital, és benne egy kis kábítópor segítségével elbódítottam és megkötöztem, majd alaposan helybenhagytam. Mikor elájult elvágtam a köteleit és magára hagytam. Visszamenve a városba másnap majd minden kocsmát és kuplerájt végig jártam és figyelmes fülekbe jutattam a hírt, hogy Styrs, az Siren's Anger kormányosa keresi az Ezüstkalózt, mert nagy bajban van, és fontos közlendője lenne a kapitánynak, aki napnyugta után minden nap megtalálja a Fáradt Vándorhoz nevű fogadóban.
Hát bevált a terv, már csak a történet lezárása van hátra.

A kalóz nem különösebben magas, de izmos férfi volt, kifejezetten piperkőc viseletben: vörös papucscipők, fehér harisnya, smaragdzöld nadrág aranyszín hímzéssel, égszínkék derékselyem, hófehér, fodros nyakú és kézelőjű ing, a nadrággal harmonizáló színű és mintázatú mellény, s persze jellegzetes maszkja. Körbe hordozza a tekintetét, amely érdeklődés nélkül siklik át rajtam. Aztán leül egy asztalhoz és várakozik. Rendel ugyan egy pohár bort, de nem nyúl hozzá, nem emeli meg a maszkját.
Lassan felállok és a várakozó kalózhoz sétálok, aki tudom, hogy hiába várja a kormányost, engem kap helyette.
- Uram! Tudtommal Ön körözött gonosztevő! - hajolok közel a füléhez, mikor mellé érek. - Nem akarok feltűnést itt az ivóban, ezért felszólítom, hogy ellenállás nélkül adja meg magát és kövessen a bíróságra!
Lassan megemeli égszínkék tekintetét az enyémbe a maszkja mögül a férfi, majd könnyednek tűnő hangon válaszol:
- Ön téved kisasszony, nem tudok róla, hogy körözés alatt állnék - közli meglehetős nyugalommal.
- Akkor főleg nem lehet akadály, hogy elkísérjen a bírákhoz. - nézek vissza rá kétkedően és teszem a vállára a kezem. - De a legutolsó információim szerint még az volt és én nem szeretem befejezetlenül hagyni a vadászatomat. - Ha mégis Önnek lenne igaza, amit enyhén szólva is kétlek, szabadon távozhat. - mosolyodom el pengeélesen.
A férfi nyugodtan dől hátra, nem zavartatja magát a kezemtől a vállán, majd a fejét ingatva válaszol:
- Más esetben teljesíteném a kérését és elkísérném kiskegyedet a városi bírákhoz, ennek azonban jelenleg, fájdalom, de van egy komoly akadálya. Egy régi bajtársam kérésére érkeztem ide, aki elmondása szerint bajban van, legalábbis ezt az üzenetet kaptam. Megértheti, de nem áll módomban visszautasítani a kérését, így sajnos most erre nem tudok időt szakítani - feleli továbbra is lágyan, udvariasan. Esküdni mernék, hogy némileg szórakoztatja is a beszélgetés a férfit.
- Nem vagyok a kiskegye! - csattanok fel. - És fájdalom, de el kell keserítenem! - kuncogom el magam, hisz míg mindig abban a tudatban van, hogy a kormányosa hívatta ide. – Az, akit vár nem fog megérkezni, így nem látom akadályát, hogy velem tartson. És ez nem kérés! Erősen ragaszkodom hozzá! Remélem, hogy csendben lerendezhetjük ezt a dolgot. - hangom most már keményebben cseng.
A férfi lassan feláll, pár másodpercig a szemembe néz majd a kocsmároshoz fordul:
- Amennyiben keresne itt egy Styrs nevű férfi, valószínűleg a maszkom alapján érdeklődik utánam, mondja meg neki, hogy hamarosan visszatérek - közli kongó hangon a maszkja mögül és gyémántot dob az asztalra a kérése nyomatékosítására.
A kocsmáros bólint, a papagáj megjelenésű férfi pedig könnyed léptekkel előre indul, meglepetésemben alig bírok felzárkózni mögé.
Amíg elérjük a bíróság épületét nem nagyon beszélgetünk. Ott a férfi elkapja az első tintanyalót, a bírósági jegyzőt és rám mutat:
- A hölgy velem kapcsolatosan érdeklődik. Jelenleg a törvény által kitaszítva élek a Titan Nose mágusainak sorai között, eredeti nevem Sir Rathrick dul Gojdan syl Ramis-Assarte fyl Hargeon tengerbáró, valaha. Legyen szíves nézzen utána.
Magamhoz térni is alig bírok egyik döbbenetből a másikba esve, de míg az írnok szöszmötöl, azért megkérdezem.
- Khmm...khmm. Ez az úr......az Ezüstkalóz...azt mondja nem áll körözés alatt! Egy pár napja nem hallottam híreket, lemaradtam valamiről? Tényleg feloldották a keresését? - kérdezem kicsit kétségbeesetten a tisztviselőt. Ha igazat mond a fickó, akkor eléggé leégettem magam, de még reménykedem, hogy ez csak valami félreértés.
Az írnok hamarosan előkeresi a megfelelő végzést:
- Tartok tőle kisasszony, igaza van ennek a férfinak - válaszolja az iratot tanulmányozva. - A Siren's Angert elsüllyesztették a Titan Nose elismert máguscéh tagjai, legénysége részben odaveszett, részben bitófán vagy börtönben végezte, elvileg ez a sors várt volna a kapitányra is, de a mágusrend tagjai kiálltak mellette, kérésük szerint kapott egy második esélyt. Címétől és vagyonától, még nevétől is megfosztották, de az elismert és nagy tiszteletű mágusrend befogadta őt, így a Tanács törvényszéke a nagy bölcsességű Chronaois céhmester gondjaira bízta. Nincs ellene hivatalos körözés, vagy akármilyen vádpont.
Leforrázva állok ott a szoba közepén, mikor a piperkőc tengerész megszólít:
- Styrs nem volt a hajón akkor, betegen feküdt Hargeonban - mondja elnéző hangsúllyal. - Nem tudhatta, de örülök, hogy ezt is sikerült tisztázni. Ellenben - érdeklődik miközben kifelé indulunk - honnan ilyen biztos benne, hogy a kormányos nem jön el a kocsmába ma, kisasszony?
Menet közben sikerül valamelyest összeszednem magam, de most még nehezebb dolgom lesz, ha elmondom neki mi történt.
- Hát azt hiszem, most a kormányosa egy kicsit mással van elfoglalva. - nyelek egy nagyot, majd folytatom. - Ugyanis tegnap volt egy kisebb verekedés köztünk, vagyis inkább verés. - pirultam bele. - De mivel jó kötésű emberről van szó, biztos nem lett nagyobb baja! Még a köteleket is elvágtam, mikor ott hagytam, így könnyen haza találhatott mikor maghoz tért. - bólogatok bizonygatva az állításomat lelkesen.
A férfi megáll, és fürkészően néz rám:
- Nem túl veszélyes foglalatosság vérdíj után kajtatni, a fejvadászok életét élni egy ilyen kicsi lánynak? - kérdezi minden él nélkül, valódi kíváncsisággal a hangjában. - Ha Styrst megverte kisasszony, akkor már nem akárki, jó verekedő és jó kardforgató. Eszerint egy mágussal állok szemben. De Ön is kisasszony... - hagyja fenn a hangsúlyt, hogy felfogjam, miféle veszélybe is futottam volna bele, ha még körözés alatt állna.
Csodálkozva és kicsit döbbenten nézek rá.
- Ön is? Mágus? És milyen? - kérdezem kíváncsian. – Igen, én mágus vagyok, és nem panaszkodom, eddig megálltam a helyem minden helyzetben. Persze, azért mindig belefuthat az emberlánya egy-két veszélyes helyzetbe, de ezzel számolni kell. - komorodok el a régi sebre gondolva a bordáimon. - Nem félem a halált! Sokkal tartozik nekem! - lépkedek mellette még mindig, ki tudja miért.
- A haditengerészetnél szolgáltam - feleli a piperkőc. - Mármint eredetileg. A családomban évszázados hagyományai vannak a fegyvermágiának. De az erő amit birtoklunk, ha valaki, hát én már biztosan tudom, önmagában a semminél is kevesebbet ér. Ha nagyobb az ereje mint az átlag emberekének bármelyik pillanatban azon kaphatja magát, hogy zsarnokká vált, miközben csak jobbá akarta tenni a dolgokat.
Nem mondja ki, de önkéntelenül is az összevert kormányosra gondolok. A férfi csendesen folytatja:
- Ezért is kerültem el a bakó pallosát. Mert hiszek benne, hogy van kiút és van megoldás. Vagy legalábbis hinni akarok. Én is azt hittem igazam van, hogy a becsület és az igazság nevében cselekszem és kalóz, törvényen kívüli lettem. Jól gondolja át kisasszony, merre visz tovább az útja és hogyan lépked rajta - mormolja.
Figyelmesen hallgattam, amit mondott és főleg, ahogy mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy nekem címzi, vagy csak magának, emlékeztetőül.
- Ezen még nem gondolkoztam így el. - nézek rá merengve. - Csak a bosszú vezérelt és úgy hittem, ahhoz, hogy a gazembereket börtönbe vagy bitóra jutassam, minden eszköz megengedett. De talán igaza van! A mesterem is mindig ilyeneket mondott , de eddig nem igazán fogtam fel miről is beszél. Sajnálom az emberét! - nézek a szemébe nyíltan.
A férfi vállat von:
- Styrs egy kalóz. Ha így nézzük, megérdemelte, amit kapott. De ugyanakkor egy öregedő férfi is, akit kidobtak az armadából és nincs miből eltartsa a gyerekeit, nem ölt meg senkit. Ha csak kicsit nagyobbat üt kiskegyed, ha történik valami baleset... nem hiszem, hogy az a vén tengeri medve megérdemelte volna a halált - feleli megállva és a szemembe nézve. - Szerencsés, hogy ezt megtanította Önnek a mestere. Én naponta tanulok a mai napig. Igaz nem régóta. Legalábbis úgy nem rég, hogy megfelelő szemlélettel is nézzem a mágiát. Chronaios igen bölcs és nagy tudású mester, talán még képes lesz megfelelő irányba fordítani a lelkemet.
Mintha valamiféle kioktatást éreztem volna a szavaiból, vagy csak jóakaratú figyelmeztetésnek szánta, nehogy arra az útra tévedjek, amerre őt sodorta a végzete?
- Már említette jó uram ezt a Chronaios mestert! Tényleg olyan nagy tudású? És mit látott Önben, hogy vállalta a tanítását? Hogyan lehet valaki egyáltalán a tanítványa? - kérdeztem kíváncsian és izgatottan.
- A Titan Nose céhmestere, a klánról már biztosan hallott kiskegyed is - feleli fahangon a férfi. - A tudása és az ereje is hatalmas, de főképp a bölcsessége. Nem tudom megmondani mit látott bennem, bár azt hiszem egyszerűen csak hitt azoknak, akiket nevelt, és akiket társainak s talán barátainak tart. Ha akarja, elkísérem a klánépületbe, tudtommal mindenkinek egy személyre szabott próbát kell kiállnia.
A kiskegyedet ismételten próbálom figyelmen kívül hagyni.
- Próbát? - hökkenek meg. - És mifélét? - Nem mintha megijedtem volna a kihívástól, csak nem szerettem volna valami ismeretlen dologba beleugrani. De talán épp itt az ideje, hogy ne egyedül bolyongjak a nagyvilágban. Talán jó lenne társakra találni, akik enyhítik lelkem kínzó fájdalmát. Talán érdemes lenne megpróbálni. - Maga szerint megállnám a helyem azon a próbán és a klánban?
Széttárja a karjait a férfi:
- A mester mindenkit személyre szabott próbának vet alá, úgy tudom. Tehát sem arról, sem esélyekről nem tudok nyilatkozni. De ha érdekli a dolog, jöjjön el holnap a klánházunkba, addigra beszélek a mesterrel - hajtja meg magát és távozik a válaszom után.
Megállok és egy darabig nézem a távozó alakot és nem tudom helyesen döntök-e mikor úgy határozok, a dolog megér egy próbát. Talán nekem is segít a mester, hogy megtaláljam a helyes utat és ne csak a bosszú legyen a vezérlő csillagom.

Másnap megkerestem a Titan Nose céhházát és nagy levegőt véve, elszántan beléptem. Többen is ácsorogtak a bejáratnál lévő fal előtt, bogarászva valami feltűzött cetliket. Jövetelem elmondása után udvariasan fogadtak, átkísértek egy inkább kocsmának, mint pihenőhelynek tűnő nappalin, fel az emeletre a mester szobájába. Chronaios a Kitaszítottal és pár férfival már várt rám, utóbbiak talán erős mágusok lehettek.
Belépve az ajtón mélyen meghajoltam:
- Üdvözlöm Chronaios mester és Önöket is jó urak! – köszönök és csendben várom, hogy megszólítsanak.
- Én is köszöntelek a Titan Nose céhének főhadiszállásán Sarumi Toro! A Kitaszított már mesélt rólad. – szólított meg a mester. – És kicsit utánad is érdeklődtem, hogy egyáltalán próbára bocsássalak-e. – néz rám komoly tekintettel. – Tehát halld a döntésemet! A próba aránylag egy egyszerű feladat lesz: meg kell szerezned a Kitaszított maszkját és napnyugtáig vissza kell hoznod ide nekem. A kalóz egy óra előnyt kap veled szemben. Ez, hát a feltétele annak, ha klánunk tagja akarsz lenni! Vállalod? – kérdezi és a szobában minden tekintet rám szegeződik.
Hmmm! Az Ezüstkalóz maszkját megszerezni! Ez ám az egyszerű feladat! – morfondírozok magamban, de egyben izgalmasnak is találom, ami megkönnyíti a válaszomat.
- Természetesen vállalom! – nézek csillogó tekintettel a Mester szemébe.

A feladat elhangzása után a Kitaszított futva távozott, én pedig egy sarokba húzódva megvártam míg lepereg az idő és engedélyt kaptam a követésére.
Az alatt az egy óra alatt volt időm törni a fejem, hogy hogyan fogom végrehajtani ezt az „egyszerű feladatot”, ezért ahogy az utcára léptem már át is változtam sólyommá, és a levegőbe emelkedve, egyre nagyobb köröket leírva a város felett próbáltam fellelni a célpontomat.
Szerencsémre nemsokára megpillantottam, ahogy tempósan fut a közeli, erdővel borított hegy felé. Hiába volt nagy az előnye, a sólyomszárnyakkal nem tudta felvenni a versenyt, így hamar, még mielőtt a fák közé ért volna utolértem.
A háta mögött leszállva a földre, azonnal felvettem emberi alakomat és rákiáltottam:
- Állj meg Kitaszított! Add nekem önként a maszkod, vagy elveszem erővel!
A férfi megtorpant, majd megfordult, felém indult, és kezébe hirtelen megjelent egy tengerész kard. Hát önként nem fogja adni, az már tisztán látszik! Ebből harc lesz! Ezért mágiámmal gyorsan megnöveltem karjaim hosszúságát. A kalóz körözni kezdett körülöttem, próbált a közelembe férkőzni, ruganyosan pattogott jobbra-balra, mint egy akrobata, elkerülve kezeimet, melyek megragadni próbálták, de ő sem tudott közelebb jutni hozzám. Én már kezdtem fáradni, és egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy sokkal képzettebb harcos nálam. Kezdtem elkeseredni, de egyszer csak, mintha valami megzavarta volna, megállt, hallgatózott és a következő pillanatban berohant az erdőbe. Egy pillanatig megkövülten álltam ott, aztán természetesen utána rohantam. A fák közé érve óvatossá váltam, mert a napsütés után a félhomályban, alig láttam valamit. Fülemet az avar és száraz ágak ropogása ütötte meg, ezért arra indultam. Pár lépés után egy dörrenés hangja és az azt követő golyófütyülés gyorsan egy fa mögé kényszerített. A fene! Még pisztolya is van! Ismét megnöveltem karjaimat és felkapaszkodva a fa ágára, onnan lendítettem tovább magam, mint ahogy a majmok szokták, remélve, hogy ez megzavarja, és így nehezebb célpont leszek. Valószínűleg jól taktikáztam, mert még kétszer lőtt rám, de egyik golyó sem talált el. Aztán csend lett. A dörrenések irányába igyekeztem és láttam, hogy talán kiérünk az erdőből, mert egyre világosabb lett. Egy utolsó lendületet véve kihuppantam a fák közül, megpillantva az üldözött férfit. Futva közelítettem felé, mikor észrevettem, hogy utunk itt valószínűleg véget ért, hiszen egy jókora szakadék vágta ketté a tájat, majd az is feltűnt, hogy a kalóz egy fekvő ember fölé hajol. Odaérve láttam, hogy egy fiatalember az, aki magatehetetlenül, sebesülten fekszik a fűben és a Kitaszított épp a sebeit próbálja bekötözni. Fegyvertelen volt! Nem figyelt rám! Most itt a pillanat, hogy teljesítsem a Mester által rám rótt próbát! Csak ki kell használnom a lehetőséget!
Már csak egy lépésre voltam tőlük. Láttam az elmélyülten ténykedő férfit és a sápadt és meggyötört arcú áldozatot….és döntöttem. Kezeimet normális nagyságúvá visszaváltoztatva én is a sebesült mellé guggoltam és ránéztem a másik mágusra.
- Segítek!
A férfi a szemembe pillantott és legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak nem a Kitaszított arca nézett rám, hanem Chronaios mesteré, aki mosolyogva állt fel és mondta:
- Sarumi Toro! Kiálltad a próbát! Innentől kezdve klánunk tagja vagy és jogodban áll viselni klánunk jelképét.
Szóval nem is igazán arról az álarcról volt szó! De nem baj, abba bizonyára beletört volna a bicskám! Magamba nézve meglepett, hogy örülni tudtam a Mester ünnepélyes szavainak! Máskor max. húztam volna egyet a vállamon, de ez……ez most valahogy más volt!
Visszatérve a klánházba az üdvözlésünkre siető Mei, mikor megtudta, hogy új társsal gyarapodott a klán, udvariasan megérdeklődte, hová is szeretném tetováltatni a jelképet. Már az úton elgondolkodtam ezen, így nem ért váratlanul a kérdés.
- Hátul a derekamon tökéletesen fog mutatni! – böktem a megjelölt pontra.