Sarumi Toro

Kialvatlanul ébredtem a klánház nekem kirendelt egyik vendégszobájában. Hiába sosem fogom megszokni ezt a szűk bezártságot! Nyűgösen végeztem el a reggeli tisztálkodásomat, majd a ruháimat magamra kapva lesétáltam a nappaliba és valami reggeli után néztem. Mei segítségével hozzájutottam egy kis rántottához, amivel egy sarokba húzódva morcosan végeztem. Semmihez nem volt kedvem igazán, valami hiányzott, ami feldobja a napomat. Kisétáltam az udvarra, ahol egy darabig elnéztem Kitaszított vehemens gyakorlását, de ez sem dobott fel. Így visszasétáltam az üzenőfalhoz és bogarászni kezdtem a feltűzött cetliket. Mei látva a tanácstalanságomat a hátam mögé állva rábökött az egyik felhívásra.
- Miért nem vállalod el ezt? Legalább kimozdulnál végre és megnézheted Magnóliát is, ha jól tudom, még nem jártál ott!
Míg a mutatott papírdarabot olvastam igenlően bólintottam kérdésére:
- Nem, még tényleg nem jártam abban a nagyvárosban.
Viszont a felhívás nem tűnt valami nagyon izgalmasnak, ezért fanyalogva húztam el a számat.
- Akihito bőrdíszműves és cipőkereskedő keres a Magnoliába tartó szállítmánya mellé kísérőket ellátással és jelentős, naponta fizetett zsoldért, ha az baj nélkül megérkezik! Mi ebben olyan veszettül veszélyes, hogy mágikus támogatás kell hozzá? – nézek Meire lemondóan, aki vidáman beleborzolva a hajamba válaszol.
- Sosem tudhatod Sarumi, hogy mit tartogat neked ez az út! De legalább csinálsz valamit és nem itt unod látványosan halálra magad! Ha megnézed a többi hirdetés sem kínál sokkal több kalandot.
Persze igaza volt, akár melyiket elolvastam hasonló felkérések voltak, de itt legalább eljuthattam egy általam még nem ismert nyüzsgő városba. Talán segít kikapcsolnom egy kicsit! Így hát letéptem a cetlit és összeszedve a táskámba a felszerelésemet elindultam megkeresni a kereskedőt, hogy jelentkezzek a feladatra, persze előtte beszerezve Chronaios mester engedélyét.

Szerencsém volt a dugig megpakolt szekér még nem indult el, már csak azért sem mert eddig nem sikerült megfelelő számú kísérőt összehozni, de mivel Akihitot már a megrendelői is nagyon sürgették, ezért mikor jelentkeztem nála, fanyalogva ugyan, de felfogadott. Látszott a szemén, hogy el nem tudja képzelni, hogy pont én fogom a szállítmányát megmenteni, ha úgy hozza a szükség, de nem igen volt más választása. Két cseppet sem lelkes legénye ült fel a kocsi bakjára én meg hátulra ugrottam fel és nekiindultunk a hosszú útnak.
Mint sejtettem az úton sok esemény nem történt, a férfiak nem voltak túl bőbeszédűek, ami nem is nagyon bántam, általában csak egymás között társalogtak, azt is olyan dialektusban, hogy nem nagyon értettem belőle egy szót sem. Időnként azért megálltunk egy-egy faluban, hogy élelmet vegyünk, meg megpihenjünk éjszakára. Ahogy viszont közeledtünk a város felé, a bőrösmester legényei egyre idegesebbek lettek és az egyre sziklásabbá és kietlenebbé váló utat is árgus szemekkel figyelték. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de a viselkedésük kezdett engem is feszültebbé tenni, végül nem bírtam tovább és megkérdeztem a tagbaszakadtabb, Souko nevezetű férfitől:
- Mi a csuda ütött belétek? Valami baj van? Van valami, amiről tudnom kéne esetleg?
Souko ránézett a társára, aki alacsony kis dugó volt, a Masuka névre hallgatott, majd annak vállvonogatása után végre válaszolni méltóztatott.
- Hááát! Csak az a helyzet, hogy szeretnénk már ezen az útszakaszon túllenni, minél hamarabb! – hadarta el gyorsan. – Pár napi járóföldre vagyunk már csak, de ez a legveszélyesebb vidék! Nem hallottál még a Fort Term-i rablóbandákról? – nézett rám kicsit megütközve. – Most épp az ő területükön vagyunk és mivel, te vagy az egyetlen kísérőnk, elég vonzó préda lehetünk számukra, ezért nem nagyon szeretnénk összefutni velük.
Nem is kicsit bosszantott, hogy ennyire nem tartanak semmibe, de nem két ilyen beszari alaknak fogom ezt bizonygatni. Viszont innentől kezdve én is fokozott figyelemmel vizslattam az út melletti sziklákat, bokros területeket. Sajnos számtalan remeknél remekebb búvóhely kínálkozott a rablóknak, ha úgy döntenek, meg akarják szerezni a szállítmányunkat.
Már mélyen bent jártunk a terület belsejében, mikor harsány ordítás verte fel körülöttünk a csendet, majd két álarcos férfi pattant a kocsi elé, megállásra kényszerítve a lovakat, aztán még három bandita ugrott az útra mögöttünk is, elzárva visszafelé is a menekülést. Mire feleszméltem a két kocsihajtó már a sziklák között rohant, hátra sem nézve hagyták magára az értékes szállítmányt és persze engem.
Hmmm. Öten egy ellen, ez elég rossz arány! – mértem fel az ellenfeleimet. A két elől lévő fickó közül az egyiknél egy katana volt, amit már fenyegetően elő is húzott a hátára kötött tokból, a másiknak egy termetes, úgy 2 méteres bot meredezett a kezében, a hátulsóknál csak husángok szerepeltek a repertoárban. Hálát adtam a mindenhatónak, hogy lőfegyvert nem láttam náluk, azzal nem igen lett volna esélyem szembeszállni, valamint nem úgy néztek ki, mint akik varázslatot tudnának használni, különben már valószínűleg megtették volna. Az arcukat ugyan nem láttam, de bántó, a győzelmet már a markukban érző röhögésük bántotta a fülemet. Semmitől nem tartva közeledtek a kocsihoz, hiszen nem nagyon számítottak ellenállásra egy gyenge lányka részéről, amire persze, felmérve a helyzetet, alaposan rá is játszottam.
Megszeppent képpel, pityeregve vártam, hogy minél kedvezőbb helyzetbe kerülhessek. A hátul álló egyik vékony dongájú zsivány, aki bő, itt-ott lyukakkal teletűzdelt nadrágot és koszos mellényt viselt, és bal karja teljesen tele volt tetoválva, a kocsi elején lévőkhöz kiabált.
- Gyertek mán Ibuki! Nem hiszitek el! Nem csak a szekeret fogtuk ám meg, hanem egy zsenge pipit is! Ne félj a bácsiktól virágszálam. – fordult aztán felém. – Nem harapunk! Aztat nem, de csak azt nem! – vágta hátba vihogva a mellette álló testesebb társát, aki rövidnadrágot és trikót visel, aminek színét már nem igazán lehetett behatárolni, és aki jókedvűen csatlakozott a vidámsághoz.
Én csak álltam ott rémült szemekkel nézve rájuk, míg a másik két haramia is kíváncsian csatlakozott a társasághoz és most már mindannyian körülöttem álltak.
Csak erre vártam! Az elsuttogott varázsszó hatására megnyúló kezeim villámgyorsan végigsorozták a még mindig nevető rablókat, így mielőtt a döbbenettől magukhoz tértek volna, megszereztem a kardot, mely talán a vezetőjüké lehetett, meg a botot. Ezt a kettőt tartottam egyelőre veszélyesebbnek magamra nézve, ezért kellett gyorsan cselekedni. A kardot a hátam mögé a kocsiba dobtam, a botot viszont gyakorlott kezekkel a közben feltápászkodó és roppant dühös fickók orra előtt megpörgettem. Ijedten léptek hátra, de villámló szemeikből azt a következtetést vontam le, hogy ettől még nem fognak elszaladni, de mindenesetre óvatosabbak lettek, mert nem tudták mit tartogatok még a tarsolyomban.
- Tehát mágus vagy! – vonta le a mélyreható következtetést a volt kardtulajdonos. – Remélem a te érdekedben, hogy nem ez volt az egyetlen trükköd, mert ezzel nem fogsz megállítani öt embert. – mutatott a körülöttem ugrásra kész cimboráira.
Nem szóltam egy szót sem, csak talányosan mosolyogtam rájuk, de arra azért figyeltem, úgy helyezkedjek, hogy a szekér mindig védje a hátamat. Hosszú karom és a folyamatosan köröző bot kicsit patthelyzetet eredményezett, de aztán a főnök intésére a tetovált kezű oldalra cselezett és lendületből rontott felém, ami rossz ötlet volt, mert a botot kicsit vissza húzva a lába elé lendítettem. A férfi már nem tudta kikerülni, így megbotlott benne és szép ívben röppályára állt volna, de a bot másik végével az állára mért ütéstől visszahanyatlott. Kidülledő szemekkel próbált még felülni, de csak pár véres fogát köpte ki, aztán ájultan dőlt el.
Szerencsére a banda nem volt ilyen ellenálláshoz szokva, így csapatmunkáról még hírből sem hallottak, hisz, ha egyszerre támadnak, nem sok esélyem lette volna velük szemben, csak a menekülés. A fickó kudarca kissé lelombozta őket, de azért még nem adták fel. Most a trikós próbálkozott! Míg a társával voltam elfoglalva felmászott a kocsi tetejére és onnan próbálta rám vetni magát, de nem volt elég halk, az elrugaszkodása közben megnyikordult alatta a fa, így még időben felfigyeltem rá. A botot a fölbe szúrva ruganyosan lendültem át felette, majd mikor földet ért a lábam, a bot vízszintes kaszáló mozdulatával kisodortam a talaj érő bandita lábát, és amikor elvágódott hangosan koppant a fején a bot másik vége.
Ismét megpörgettem a fegyverem és kicsit lihegve, de nem kimerülten, vártam a következő támadást. A vezér, most már nem bízta másra a dolgot, maga akart végezni velem.
- Te kis utolsó szajha! – fröcsögött még ütőtávon kívül. – Nem fogsz innen élve megszabadulni, de előtte még eljátszadozunk veled és biztosíthatlak, hogy a halál megváltás lesz számodra! – vérben forgó szemei nem hagytak kétséget bennem, hogy komolyan is gondolja.
Kiragadta az egyik embere kezéből a husángot és folyamatosan járkálva előttem várta, hogy rés nyíljon a védelmemen. Egy kicsit megkönnyítettem a dolgát és kihagytam egy ütemet a forgatásban, mire le is csapott az alkalomra. Felém lendült, a feje felé tartó botomat a husánggal félreütötte, csak azt nem látta a szerencsétlen, hogy azt már csak egy kézzel tartottam a másik hosszú kezem a lába felé nyúlt és megragadva a bokáját, minden erőmmel rántottam rajta egy hatalmasat. A lendület meg a lába alól kiszaladó talaj megtette a magáét, jóformán szaltót vetve a levegőbe zuhant vissza a hátára, hatalmas nyekkenéssel érve földet, hogy a levegő sipítva távozott a tüdejéből. Már a mellkasán térdeltem, mire zavaros szemei újból fókuszba álltak, de nem hagytam időt, hogy nagyon kitisztuljon a feje. A kezem már ismét normális nagyságúvá változtatva, előkaptam az övembe rejtőző késemet és a torkának szegeztem. Nem volt félni valóm! Utolsó két ember már messze járt, miután látták talajt fogni vezetőjüket.
- Az az utolsó kis szajha, most elvághatná a torkodat! – sziszegtem a képébe farkasvigyorral.
Láttam a rémület felhőjét a szemére telepedni és mivel nem akartam ölni, ezért megelégedtem azzal, hogy ráijesszek, talán elmegy egy darabig a kedve az utazók kirablásától.
- De mivel jól szórakoztam, most megkegyelmezek nektek! – húztam el a kést, vigyázva rá, hogy azért megkarcoljam egy kicsit, hadd érezze a vér csiklandozó csorgását. – Viszont vésd a fejedbe, hogy nem pazaroltam rátok mágiám becses erejét, ahhoz kevesek voltatok, de, ha még egyszer meglátlak benneteket, mindnyájatokat varanggyá változtatlak. – igyekeztem olyan félelmetes arcot vágni, ami csak telt tőlem, de magamban majd megszakadtam a nevetéstől, kikerekedő, rémült szemei láttán. – És most tűnés! – rúgtam oldalba a fickót. - És vidd a haverjaidat is! – böktem a nyögve magukhoz térő két áldozatomra.
Zordan álldogálva néztem, ahogy feltámogatják egymást és vissza sem nézve, iszkoltak tova. Mikor már nem láttam őket, kiszakad belőlem a kacagás és sokáig tartott mire normálisan tudtam venni a levegőt. Ekkor rádöbbentem, hogy nekem kellene elhajtani a megrakott szekeret a városba, ami gondolkodóba ejtett. Aztán ismét zajt hallottam. Talán csak nem a haramiák jöttek volna vissza! Kikukkantva a kocsi mögül mit látnak szemeim! Hát a két bőrös legényt, akik óvatosan, körül-körül nézve lopakodtak a szekér felé. Vigyorogva kerültem meg a kordét és a hátuk mögött szólaltam meg, mire hatalmas ordítással vetették magukat az út széli kövek közé.
- Mi a helyzet komák! – kérdeztem komoly képet vágva. – Azt hittem már vissza is értetek Shirotsumébe, olyan lendülettel futottatok el!
- Mi….mi…mi csak segítségért szaladtunk! – dadogta zavartan Souko. – De nem találtunk senkit és így visszajöttünk megnézni mi történt veled. – próbált a szívemre hatni.
- Hát, ha olyan kis ártatlan leányzó lennék, mint amilyennek hittetek, akkor már nézhetnétek! – fújom fel az arcom dühösen. – De mit is vártam két ilyen anyámasszony katonájától. – fordítok hátat nekik és ülök vissza a szekér hátuljára . –Talán indulhatnánk, ha egyszer oda is akarunk érni. – vetem még oda, aztán hátradőlök és tovább már nem érdekel a két gyáva féreg.
Az út további részén már semmi említésre méltó nem történt és visszafelé is megúsztuk mindenféle kalamajka nélkül. Az öreg Akihito boldogan fizette ki a béremet, mikor megtudta, hogy nem sok híja volt, hogy majdnem keresztet vethetett az árujára, legalább is, ha a két legényén múlt volna. Én meg megfogadtam, hogy soha többet nem becsülök le egy könnyűnek vélt munkát sem.

Gyönyörű reggelre ébredtem. A fán, ami alatt az éjszakát töltöttem, hangosan trilláztak a madarak. A nap hétágra sütött, de még nem volt az a rekkenő hőség. Köpenyemet ledobva magamról, még egy darabig élveztem ezt a békés nyugalmat, majd összeszedtem magam és egy kis reggeli tornagyakorlat után megindultam a céhház felé, hogy a szobámba valami tisztálkodást is megejthessek. Egyébként csak akkor aludtam abba a lyukba, ha esett az eső.
Útközben ez egyik pékségben vettem két péksütemény és azt elrágcsálva értem az épülethez. Korán volt még és minden csendes, mikor beléptem, csak Mei serénykedett már a társalgóban: pakolgatta a tegnapról ott maradt poharakat, takarítgatta az asztalokat.
Intettem neki és a pulthoz baktattam, feltelepedve az egyik székre.
- Mei kaphatnék egy kis teát?
- Persze Sarumi, mindjárt elkészítem. Milyet szeretnél?
- Hát nem is tudom….- méláztam el a kérdésre, - talán egy fahéjas jól esne most.
Mei a pult alatti polcon matatott, majd hümmögve a raktárba sietette, aztán mikor visszajött sajnálkozva tárta szét a kezét.
- Sajnálom, de úgy látszik ez a fajta most elfogyott! De tudod mit? Főzök neked egy finom barackosat! Jó lesz?
- Jó…jó. – bólintottam nem túl lelkesen. – Végeredményben tea az is, meg ez is.
- Te, Sarumi! – vigyorgott rám a teakészítés közben Mei, ami felkeltette a gyanakvásomat. – Úgy is csak itt tengsz-lengsz napok óta, mi lenn, ha segítenél nekem egy kicsit?
Na ugye, mondtam, hogy gyanús az a vigyorgás.
- És pontosan mire is gondolnál, azzal a segítséggel? – kérdeztem óvatosan, mert Meinek segíteni nem mindig volt egy felemelő feladat.
- Elmehetnél Hargeonba, Katsuki teakereskedőhöz és vásárolhatnál nekem egy pár fajta teát, amikből már kifogytam, vagy erősen megcsappant a készletem. Na, mit szólsz? És nem lennék hálátlan. – nézett rám várakozóan. – Nem egy megterhelő feladat, igazán és legalább megnézhetnéd a kikötőt, a hajókat, szívhatnál egy kis friss tengeri levegőt! – fűszerezte meg egy-két csábító dologgal az ajánlatát.
Persze, persze! Mindig mindenki ezzel jön, hogy könnyű, meg nem megterhelő, aztán cipekedés, vagy csihi-puhi lesz a vége! Ezt már ismerem! Körbenéztem a teremben, de rajtam kívül egy teremtett lélek nem volt itt, az üzenőfalon sem lengedezett egy árva cetli sem, így nem sok kibúvóm akadt. Na meg aztán a fahéjas tea íze is hiányzott.
- Rendben van Mei, segítek! – adtam meg magam nagyot sóhajtva. – Mond hova is kell mennem pontosan?
Mei arcán széles mosoly terület el, lelkesen ecsetelte hová és merre kell mennem, hogy eljussak a kereskedőhöz, aztán leperkálta a teafüvek árát, így nem volt miért tovább húznom az időt. Még felugrottam egy kis macskamosdásra és lehoztam a szobámból a tarisznyámat, aztán kiballagtam a vonatállomásra és felszálltam a Hargeonba tartó járatra.
A vonat kattogása elzsongított és az út melletti táj nézegetése közben észre sem vettem, hogy elszundítottam, csak az éles vonatfütty ébresztett fel, de még pont időben, hiszen a következő állomáson kellett leszállnom, mint azt a kalauztól megtudtam.
A peronról kiballagva rögtön megcsapott a sós levegő és a friss szellő, ami kimondottan jól esett ebben a meleg időben. Betájoltam magam és elindultam, hogy felkeressem a teakereskedőt, minél előbb letudva a feladatomat. Mei útmutatása pontos volt és hamar a fűszeres illatot árasztó boltocska előtt találtam magam. Belépve a csilingelő ajtón, egy apró, szemüveges emberke sietett elém.
- Miben lehetek a szolgálatára a kisasszonynak? – hajlongott előttem.
Udvariasan én is meghajoltam.
- Ezeket a teafüveket szeretném megvásárolni. – nyújtottam át a Mai által felírtakat. – A mennyiségek is rajta vannak.
- Igen…hmmm…és akkor még abból…Rendben van. – nézett fel pár pillanat múlva a boltos. – Kiméregetjük és összekészítjük Önnek a teákat, de ez beletelik kis időbe. Addig helyet foglal itt, vagy körbenéz esetleg kis városunkban? – érdeklődött udvariasan.
- Mivel még nem volt szerencsém az Önök városához, azt hiszem inkább az utóbbit választanám. – döntöttem el magamban gyorsan. – Mikor jöjjek vissza?
- Nézelődjön csak nyugodtan a kisasszony, elég, ha két óra múlva visszajön, addigra itt lesz minden becsomagolva, útra készen. – hajol meg ismét a kis ember.
- Köszönöm. – intettem neki és nekiindultam körbenézni.
Gondoltam elsőnek a kikötőbe veszem az utam, megnézem a hajókat, gyönyörködöm a végtelen tengerben. Tényleg csodálatos volt! És az a rengeteg vízi jármű! Volt ott kicsi, nagy, mégnagyobb. Halászhajó, utasszállító, ladik és katamarán. Szóval sokszínű és nyüzsgő élet zajlott előttem. Ahogy ott tibláboltam, az egyik kis vitorlás hajó pár utassal a fedélzetén épp indulni készült. A korlátnak támaszkodó kapitány, látva a bámészkodásomat megszólított.
- Nincs kedve a fiatal hölgynek velünk tartania? Csak egy kis kirándulást teszünk a tengeren ezzel a kis csoporttal. – mutatott a vidáman csivitelő utasokra. – Másfél óra az egész és csak 10 gyémántba kerül. Garantálom nem fog csalódni! – agitált mosolyogva.
~ Hmmm. Másfél óra, az még pont bele is férne. ~ gondolkodtam el magamban, a pénzem is meglenne rá, és még sosem hajókáztam, így ezt is kipróbálhatnám egyszer.
- Miért is ne! – mosolyogtam én is vissza a napbarnított arcba.- Biztos szép út lesz! – azzal végigszaladva a már behúzásra előkészített pallón, beugrottam a hajóba.
Leszámoltam a kapitánynak a hajóút árát és a korlátra könyökölve néztem, ahogy a matrózok elkötik a horgonyköteleket, kiengedik a vitorlákat, melyek aztán nekifeszülnek az élénk szélnek és megindulunk a nyílt tenger felé. A part egyre távolabb került, a horizont kiszélesedett és elénk tárult a hol égszínkék, hol smaragdzöld színben vibráló, végtelennek látszó víztükör. A tenger nyugodt volt, lágyan ringatta a kis vitorlást, a szél hűsen simogatta a testünket, szóval minden maga volt a béke és nyugalom……..egészen addig, míg meg nem hallottuk az első kiáltást!
- Segítség! Jó emberek, segítség!
Mindenki nézegetett jobbra-balra, hogy honnan jön a hang, míg végül a hajó vége felől megpillantottuk a kis ladikot, melyben egy vékony, szakállas, félmeztelen férfi evezett vadul a vitorlásunk felé. Kapitányunk rögtön kiadta a parancsot, és a vitorlákat villámgyorsan leengedték. A csónak így hamar beért minket, a feldúlt férfit a fedélzetre segítették, aki hevesen kezdett magyarázni a kapitánynak.
- Uram, segíteniük kell! A hajónkat megtámadták a kalózok! Elfoglalták és az utasokkal együtt elrabolták! Valószínűleg váltságdíjat akarnak majd értük, hiszen jó pár tehetős polgár utazott a fedélzeten! Nekem sikerült egy csónakot elkötnöm és elmenekülnöm. Lőttek rám, de hál istennek nem találtak el, csak a csónakomat, arra meg nem vették a fáradtságot, hogy utánam eredjenek. – magyarázta a zaklatott és rémült menekült.
- És hol történt a támadás? – kérdezte higgadtan a kapitány.
- Nem messze innen, annak a szigetnek a túloldalán. – mutatott a távolban lévő zöld szigetecske irányába a férfi.
- Rengeteg sziget van arrafelé! – ingatta a fejét elkomorodva a kapitány. – Hamar el tudnak tűnni a kíváncsi szemek elől. Nincs értelme utánuk eredni, inkább visszafordulunk és értesítjük a kikötői hatóságokat. – fejezte be rosszkedvűen.
A fene! Sosem tudok egy békésnek induló napot kalandok nélkül megúszni! De, hát ez van! Csak nem nézhetem tétlenül az eseményeket! A kapitányhoz léptem.
- Bocsánat uram, én Sarumi Toro vagyok a Titán Nose céh egyik mágusa. Én talán tudnék segíteni. – néztem várakozóan a szemébe.
- Igen? Ön mágus, kisasszony? – nézett rám erősen meglepődve. – És hogyan képzelte azt a segítséget?
- Alakváltó vagyok. Madáralakban utánuk tudnék repülni és kikémlelhetném, hová rejtőztek el. Aztán visszarepülhetek a kikötőbe, és nyomra vezethetem a rendfenntartókat. – ajánlottam.
- Ez nagyszerű lenne! – derült fel az arca a kapitánynak. – Akkor tegye, amit tennie kell kisasszony, mi pedig addig visszafordulunk a kikötőbe, hogy elmondjuk mi történt.
Mielőtt elindultam volna, kifaggattam a menekültet, hogy hogyan is nézett ki a hajója, hiszen valahogy fel kellett ismernem, aztán a hajó orrába mentem, és nem törődve a bámészkodó népekkel felvettem a sólyom alakját és a levegőbe emelkedtem. A táj kitárulkozott előttem, ahogy egyre magasabbra szárnyaltam. Elértem a szigeteket és éles tekintetem a férfi által leírt vízijárművet kereste. Pár kör után, az egyik sziget, félreeső lagunájában, aztán meg is pillantottam. Megpróbálták ugyan elrejteni, de csak a tenger felől, de fentről viszont nem számítottak rá. Jól szemügyre vettem a környéket, hogy megfelelő iránymutatást tudjak majd nyújtani, azzal megfordultam és Hargeon felé süvítettem. A hajóm már kikötött és a kapitány épp a kikötőparancsnokkal beszélt, amikor leszálltam mellettük és visszaváltoztam.
- Megtalálta őket? – nézett rám a hajós, valamit még kíváncsibban a kikötőparancsnok.
- Igen, megtaláltam! – bólintottam és kérve egy térképet, elmagyaráztam, hol rejtették el az elrabolt hajót.
A parancsnok azonnal intézkedett és a parti őrség egyik fregattja, máris a megjelölt helyszínre indult. Mivel én már megtettem, amit lehetett, elköszöntem a férfiaktól és a teabolt felé vettem utamat. Kicsit késtem ugyan, de a tea megvárt, így aztán kifizettem a vételárat, felkaptam a hátizsák méretű batyut és a vonathoz indultam.
Visszaérve Shirotsumébe egyből a céhházba siettem, ahol megkönnyebbülve adtam át a teacsomagokat a hálálkodó Meinek. Később hallottam, hogy a kalózokat sikerült alaposan meglepni és az utasokat kiszabadítani, a haramiák pedig mind egy szálig akasztófán végezték. Aztán úgy egy hét múlva, mikor az esős idő miatt az szobámba heverésztem unatkozva, Mei kopogtatott és szólt, hogy egy futár keres. Kíváncsian trappoltam le a nagyterembe, ahol egy átázott fickó megkérdezte én vagyok-e Sarumi Toro, és amikor igennel válaszoltam, egy kis csomagot nyomott a kezembe, majd meghajolt és távozott. Mikor kibontottam a különös ajándékot egy zacskó gyémánt bukkant elő, amihez egy rövid levélke volt mellékelve:
Kedves Sarumo Toro! Fogadja hálánk és nagyrabecsülésünk jeléül ezt a kis csekélységet, amiért segített lefülelni a környék egyik rettegett kalózbandáját! Még egyszer köszönjük! Üdvüzlettel: Koramoto kikötőparancsnok.
A zacskó pénzt zsebre gyűrtem és mosolyogva ballagtam vissza a szobámba. Ez most kivételesen szerencsésen alakult számomra. Nem is volt olyan rossz üzlet ez a teavásárlással egybekötött kirándulás!