Sarumi Toro

A klánépület előtt üldögéltem és bámultam az utca forgalmát, mikor Mei megállt mellettem.
- Sarumi, Cronaios mester hivat. Menj fel az irodájába.
Nagy szemeket meresztettem a hírt hozó lányra.
- Engem? Miért? Valami rosszat tettem? – faggattam, mintha ő legalábbis tudná.
- Mit tudom én! – háborgott Mei. – Menj fel és meg fogod tudni, de igyekezz!
~ Igaza van, mit kérdezősködök itt, mikor, ha felmegyek rögtön kiderül. ~ korholtam magam, de a mester szobája felé közeledve, még mindig elfogott egy kis bizonytalanság. Aztán erőt vettem magamon és benyitottam.
- Üdvözlöm Cronaios mester! – hajtottam meg a fejem tisztelettudóan. – Mei azt mondta, beszélni szeretne velem. – néztem az átható szemekbe.
- Igen Sarumi, ülj csak le! – mutatott az asztal előtt álló székre. - Egy fontos feladatom lenne számodra. – mondta, és nekem az izgalomtól hevesen zakatolni kezdett a szívem. – A fülembe jutott, hogy a város melletti erdőben egy rablóbanda húzta meg magát, melyet egy renegát mágus felbérelt, hogy mindegy milyen áron, de lopják el a Könyvtárunkból az egyik legféltettebb varázskönyvünket, a Magic Secret Doctrine Collectiont. Természetesen a könyvet azonnal biztonságos helyre szállítottuk, de úgy gondoltam két legyet is üthetnénk egy csapásra. Ha megtudjuk, hol rejtőznek pontosan, mik a terveik és mi a behatolás időpontja, akkor az egész bandát, sőt még talán a megbízójukat is elkaphatnánk.
- Ez nagyszerű. – bólintok rá miután figyelmesen végighallgattam. – De mi lenne ebben az én feladatom?
- Ki kellene kémlelni, hol tanyáznak és lehetőség szerint ki is hallgatni őket, mit terveznek! Ha még a megbízójuk kilétére is fény derülne, az csak a hab lenne a tortán. – csettintett a mester. – Te, mint alakváltó mágus, a sólyom alakjában könnyen közel férkőzhetsz hozzájuk, és feltűnés nélkül elvégezheted ezt a feladatot. Vállalod? – nézett rám kérdően.
Nem sokat gondolkoztam a dolgon. Egyrészt hajtott bizonyítási vágy, másrészt úgy véltem, nem is olyan észveszejtően veszélyes egy feladat.
- Természetesen vállalom! – pattantam fel lelkesen. – Mikor indulhatok?
- Most azonnal. – mosolyodott el Cronaios. – Minél előbb meg kell tudnunk, amit lehet, hiszen nem tudhatjuk mit terveznek. De, Sarumi! – emelte fel figyelmeztetően az ujját. – Erről nem beszélhetsz senkinek! Megértetted? - Bólintásomra elégedetten biccentett – Járj szerencsével! – bocsátott el aztán.
Boldogan robogtam le a lépcsőn, hogy azonnal útra keljek. Mei megrökönyödve nézte fülig érő számat, és már éppen megállított volna, hogy kérdésekkel árasszon el, de én elviharzottam előtte és csak az ajtóból kiáltottam vissza:
- Majd később Mei! Később elmesélem.
Mivel túlzottan nem akartam rémisztgetni az embereket a hirtelen alakváltozásommal, ezért berohantam két épület közé és ott vettem fel a sólyom alakját. Kinyújtóztatott szárnyaimat egyszer-kétszer próbaképp megsuhogtattam, aztán már süvítettem is az ég felé.
Mindig élveztem, ha ebben az alakban szelhettem a levegőt. A szél finoman borzolta tollaimat, szemem élesen látta az alattam elsuhanó tájat. Nincs nyüzsgő tömeg, nincsenek kellemetlen zajok, csak a szárnyaim keltette finom surrogás. Na, de koncentráljunk a feladatra! Az erdők felé vettem az irányt és úgy egy fél órányi repülés után már közelebbről is szemügyre vehettem a fák borította vidéket. Kutató pillantásom valami szokatlant, valami nem odavalót keresett, ami talán a rablók jelenlétére utalhat. Már kezdtem fáradni, és a nap is lemenőben volt, mikor egy halvány füstcsíkot vettek észre egy ritkásabb fákkal teleszórt tisztás felől. Arra indultam és egy hevenyészve összeeszkábált kalyiba előtt öt embert vettem észre akik gondtalanul fecserészve éppen nyulat sütögettek. Aztán még időben felfedeztem a fák között csendben figyelő hatodikat is, akit valószínűleg őrként állítottak oda. Na, azért nem olyan meggondolatlanok, mint elsőre gondoltam. A tisztást körülvevő egyik magas fa tetején landoltam és fülemet kinyitva próbáltam elcsípni valamit a beszélgetésükből, hiszen még az sem biztos, hogy ez az a társaság, amit keresek.
- Te, Katchuma! – tömött a szájába egy nagy falatot az egyik kék fejkendős, bozontos szakállat viselő figura. – És mikor kapjuk meg a fizetségünket? Nehogy aztán kifogjon rajtunk az a finom mágus uraság.
- Ne izgulj már Takatomo! – nyugtatta a megszólított, aki barna ingével és nadrágjával, szinte egészen beleolvadt a földet borító avarba. – Ki fogja fizetni azt a 500.000 gyémántot, különben nem kapja meg a könyvet. Ha olyan értékes az az iromány, ha ő nem, akkor más is megveszi ennyiért. – vigyorodott el, kimutatva jó pár odvas fogát.
Lassan azonban még a sólyom éles szeme is kevésnek bizonyult a félhomályban, hogy kivegyem a részleteket. Talán lejjebb kéne szállnom, de egy sólyom is feltűnhet, ha itt gubbaszt az emberek fölött egy fán, ezért még, úgy döntöttem várok egy kicsit, hallani így is hallom, amit mondanak.
- De, akkor is jó lenne, ha fizetne valami kis előleget! – erősködött tovább Takatomo, a többiek együtt érző dörmögését biztatásnak véve. – Mert mi van, ha valami balul sül e? Ha valamelyikünk ott hagyja a fogát? Legalább előtte érezzük egy kicsit jól magunkat! Nem igaz, cimborák? – és a tűz körül mindenki helyeselt.
- Jól van, jól van! – adta meg magát Katchuma, aki valószínűleg a vezetőjük is volt egyben. – Holnap úgy is idejön, akkor majd beszélek vele erről is.
Áááá! Szóval, holnap tiszteletét teszi itt a titokzatos mágus is! Úgy döntöttem, hogy akkor érdemes lesz itt éjszakáznom és akkor remélhetőleg nem csak a támadás időpontját sikerül megtudnom, hanem a megbízó személyét is.
Na, de nem sólyom alakjában állt szándékomban álomra hajtani a fejem, ezért mikor némi érdektelen csevegés után aludni tért a banda, én is arrébb álltam és jó messzire tőlük, visszaváltoztam és elvackoltam magam egy fa, avartól borított gyökerei között. Másnap már, ahogy megpirkadt talpon voltam és egy közeli patakban gyorsan felfrissítettem magam, pár bogyót és ehető gombát bekapva enyhítettem éhségemet, aztán újra madárként kerestem fel a rablók táborhelyét. A tisztás üres volt, a kalyiba belsejéből azonban hangokat hallottam, ezért az ajtónyílás előtti, kivágott fatörzsre rebbentem, hogy jobban kivegyem a beszélgetést, de abban a pillanatban, ahogy lábaim leértek, egy hurok szorult meg rajtuk, majd a következő pillanatban egy háló hullott alá, mely végképp elzárta a menekülés útját, aztán egy suhogó hang hallatszott, majd éles fájdalom hasított a fejembe. Sötétségbe borult minden.
Hasogató fejfájásra eszméltem! Mintha milliónyi törpe kovács kalapált volna a fejemben. Aztán hangok, nevetés, vagy inkább mély röhögés? Nehezen különültek el a szavak, ezért megpróbáltam a szemem kinyitni, de gyorsan vissza is csuktam, ahogy a fény éles pengeként hatolt az agyamig.
- Nézd már, ébredezik a madárka! – hallottam egy hangot, ami valahogy ismerősnek tűnt. Aztán hirtelen rohantak meg az emlékek, melyre aztán végképp kipattantak a szemeim.
A fene! A kalyiba földjén hevertem, kezem, lábam megkötözve és szemben velem három haramia várta kíváncsian, hogy mikor térek magamhoz. A többi jómadarat egyelőre nem láttam.
- No csak! No csak! Kialudtad magad? – lépett hozzám a barna ruhás Katchuma és ülő helyzetbe rángatott. – Azt hitted, olyan könnyű minket kilesni? – vigyorog a képembe. – És most szépen regéld el ki küldött?
A fejemben egymást kergették a gondolatok. Találjak ki valami mesét, vagy hallgassak, mint hal a vízben? Talán mégis ki tudom magyarázni magam valami egyszerű hazugsággal.
- Nem küldött senki! És mi ez az egész? – próbálok felháborodott hangon szólni. – Én csak gyakoroltam a mágiámat egy kicsit, aztán hangokat hallottam és kíváncsiságból leszálltam. Miért kaptatok el? És főleg miért kellett fejbe verni? Még mindig kettőt látok. – ráztam meg a fejem keservesen.
A főnök röhögve a háta mögött álló embereihez fordult.
- Hallottátok, a kis hazug! - mire a többiek is hahotázni kezdtek. – Van pofád a képembe hazudni, kisanyám! – rúgott egyet az oldalamba dühösen.
A rúgás erejétől az oldalamra borultam, de újból felrángatott, és megrázott.
- El fogod mondani az igazat, vagy szétverjük azt a bájos pofikádat. – és már emelte is a kezét, mikor az egyik embere kukkantott be az ajtón.
- Főnök jön a mágus!
Katchuma visszalökött a földre.
- Menjünk! – szól a többieknek. – Ezzel a kis kémmel meg később beszélgetünk. – aztán, mint akinek valami fény gyulladt a fejében, szélesen és gonoszul elvigyorodva fordult felém. – Jobb ötletem van! Akinari mester telepatikus mágus is. Ő majd kiszedi a fejedből még azt is, amit nem is tudsz magadról! De készülj fel, mert nem lesz fájdalommentes. – nézett rám kaján örömmel. - Addig csak pihengessél, míg visszajövünk. – azzal nevetve kivonultak az ajtón.
Egy telepatikus mágus! Ajaj! Nem szeretnék semmilyen információt megadni nekik, de egy ilyen mágussal szemben tehetetlen leszek. Ennek nem szabad bekövetkeznie! Ki kell szabadulnom.
Most, hogy magamra hagytak, már nem volt akadálya, hogy alkalmazzam másik képességemet és a karjaimat megnyújtva, kibogozzam a kezemet lefogó köteleket. Még jó, hogy nem mágikus kötelékeket alkalmaztak, akkor lettem volna meglőve igazán. Mikor ezzel megvoltam, kezem normális méretűvé visszahúzva a lábamat is kikötöttem, aztán óvatosan az ajtónyíláshoz lopakodtam. Katchuma épp egy fekete csuklyás köpenybe burkolózó alaknak magyarázott nagy hévvel.
- Elfogtunk egy kémet, egy alakváltó mágust, így már nem okoz gondot, és ez már nem befolyásolja a ma esti támadásunkat. – hallottam a hangját. – De meghagytuk mágus uramnak a lehetőséget, hogy kikérdezze, mert egyelőre nem túl beszédes. – vigyorgott teli szájjal, büszkén a bandavezér.
- És hol van? – kérdezte a csuklyás.
- Hát ott bent! Jól megkötöztük, ne féljen az úr!
- Ostoba barmok! – indult a kalyiba felé a mágus. – Egy alakváltó és ott hagytátok egyedül? A nevemet remélem nem ejtettétek ki előtte? – fordult vissza aztán dühösen.
- Neeem….dehogy! – tagadták le rémültem a fickók. – Egy szóval sem.
- Ez a szerencsétek! Suffocating Smoke! – kiáltotta a mágus, és sűrű füst borította be a tátott szájjal álló haramiákat. Aztán krákogás, köhögés, majd a fuldoklás hangjai jutottak el a fülembe, de ezt már csak hallottam, mert kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel rám senki felvettem a nyúlcipőt és halkan beosontam a fák közé.
Pár méter után már sólyomként iramodtam az ég felé és hatalmas iramot diktálva szárnyaltam a klánházhoz. Közvetlen az ajtó előtt vágódtam le, és változtam vissza, a társalgóban lévők kisebb megrökönyödésére. Csapzottan és levegő után kapkodva rontottam be Chronaios mester szobájába és akadozva, időnként kisebb szünetet tartva meséltem el a történteket.
- Szerintem megölte őket! – fejeztem be kimerülten. – Legalábbis a hangokból ítélve. Így a ma esti támadás nagy valószínűséggel elmarad. – próbáltam egy mosolyt produkálni. – De szerencsémre, az eléggé meggondolatlan banditák jóvoltából a mágus nevét sikerült kiderítenem, és remélhetőleg elhitte a banditáknak, hogy nem árulták el, így biztonságban érezheti magát. A neve Akinari, és magas szinten jártas a füst és telepatikus mágiában, úgy hiszem. – nyögtem még ki, aztán a kimerültség győzött és összecsuklottam.
Estefelé tértem magamhoz az ágyamban. Még kicsit kimerültnek éreztem magam, de egyébként teljesen jól voltam. Leballagtam egy kis frissítőért. Mei mosolyogva fogadott. Míg a teámat készítette, elmesélte, hogy a rendfenntartók lecsaptak egy rablótanyára az erdő mélyén, de csak öt halott zsiványt találtak a helyszínen. A mágusról nem esett szó, de feltételeztem, hogy Chronaios mester megtalálja a módját, hogy ő is elnyerje méltó jutalmát.
Én meg örültem, hogy ha nem is tökéletesen, és nem is hiba nélkül, de végül csak megoldottam a feladatot és még épp bőrrel is megúsztam.
[b]

Nagyon nem volt maradásom mostanában a céh épületben, csak tengtem-lengtem, míg Mei meg nem unta, hogy egész nap a képemet bámulja.
- Sarumi! – szólított meg nyájasan, mikor kókadozva, hangos csörömpöléssel kavargattam a teámat a csészében a pultra támaszkodva.
Mikor látta, hogy lagymatag tekintettel ránézek, folytatta:
- Látod ott az a bazi nagy, cetlikkel megtűzdelt falat? – értetlen tekintetemet látva, mely követte kinyújtott karját, megismételte. – Látod?
- Persze, hogy látom! – válaszolom végre, de még mindig tompa tekintettel.
- Na, ha látod, akkor húzz oda, és nagyon gyorsan találj magadnak egy feladatot, mert, ha még sokat kell néznem azt a búbánatos képedet, Isten bizony belefojtalak a következő csésze teába! – csapott a pultra, amitől ijedten rezzentem össze.
Hol volt már a nyájas hang, a barátságos kiszolgálás? Villámló tekintetétől kísérve vonszoltam magam a Megbízások falához és közönyösen böngészni kezdtem a felkéréseket.
Nem volt ugyan túl sok, a „teletűzdelt fal” enyhe túlzás volt Mei részéről, de elnézve még mindig engem figyelő tekintetét, inkább nem kockáztattam meg, hogy vitába szálljak vele.
- Ez nem jó…., ez túl megerőltető……, ez sem kell…- mazsolázgattam kedvtelenül, de egyet sem találtam a hangulatomnak megfelelőnek, ezért mikor Mei a raktárba ment valamiért, gyorsan kisurrantam az ajtón, mielőtt rám tukmál valamit.
Az utcán sétálva önkéntelenül a finom illatokat árasztó pékség felé vettem a lépteimet és úgy döntöttem betérek és veszek egy friss cipót. Az ajtón belépve rögtön szemet szúrt, hogy milyen nagy csend van az üzletben. A sarokban utazó táskák halma, és a tulaj, Tadami Yosito úr magába roskadva búsladozott a pult mögött. Közelebb mentem és halkan kértem egy kis cipót, amit szó nélkül adott át, én meg nyújtottam a pénzt, de láttam, hogy már megint csak töpreng valamin és nem is figyel rám. Igaz, hogy nem tartozott rám, de olyan kétségbeesett volt és én meg már elég régóta ebben a pékségben vásárolok jóformán naponta, ezért nem álltam meg, hogy ne kérdezzek rá mi a baj.
- Yosito uram, valami baj van? Miért ez a nagy búslakodás?
- Áhh! – legyintett bánatosan a pék. – Ne is kérdezd Sarumi! Úgy volt, hogy elutazunk ma délután Hosenkába, egy kis kikapcsolódásra, fürdőzésre.
- És ettől olyan szomorú? – kérdezem kicsit csodálkozva.
- Dehogy! – fortyan fel egy kicsit Yosito úr. – Az az én bajom, hogy Akemi nagymamát is magunkkal vittük volna, de ma reggelre egyszerűen nyoma veszett. – fejezi be a történetet.
- De, hogyan? És nem látta senki? Értesítették már a rendfenntartókat?
- Hogyan azt nem tudjuk, de az összepakolt bőröndje is eltűnt. – feleli kérdéseimre türelmesen a pékmester. – A rendfenntartókat még nem akartuk értesíteni, de pont azon törtem a fejem mikor jöttél, hogy mit is csináljak. Talán inkább az egyik mágus céhhet kéne felkérni, hogy kutassák fel….- mered egy kis időre tekintete a távolba, ahogy gondolkozik, utána viszont visszatér a pillantása és meg is állapodik rajtam.
~ Na ne! ~ borzongok meg egy pillanatra. ~ Remélem nem az jutott eszébe, hogy ezen a szép verőfényes napon egy eltünedezős nagymamát kajtassak fel a nagyvilágban? ~
De, aztán kiderült, hogy persze, hogy ez járt abban a liszttől poros fejében.
- Te Sarumi!
~ Na ez már rosszul kezdődik! ~
- Te a Titan Nose céhnél vagy mágus ugye? – folytatja fellelkesülten.
- Hát ja! – állok egyik lábamról a másikra csüggedten, magamban már rákészülve, amit a következőkben hallani fogok.
- Hát, akkor te vagy az én emberem! – pattant fel a székről Yosito úr ragyogó arccal és termett előttem a vállamat szorongatva. – Ugye előkeríted Akemi mamát legalább estig? Akkor megy ma az utolsó vonat Hosenkába.
- Hogy miiiii? – nézek rá leesett állal. – Még, hogy estig kerítsem elő? És azt hogy gondolja? Elmondom, hogy hókusz-pókusz, azt ide varázsolom, vagy, hogy? – háborgok a lehetetlen felvetésén. Azt már el is felejtem a nagy álmélkodásban, hogy magát a keresést vissza sem utasítottam.
Yosito úr ismét meglapogatta a hátamat és vigyorogva mondta:
- Nem mehetett messzire, valahol itt lehet a környéken. Mindig ezt csinálja, ha el akarunk utazni valahová! Fogja magát és meglép! – legyint egyet, mintha valami semmiség lenne.
- Hogy mindig ezt csinálja? - forgatom a szemeimet most már én kétségbeesetten. – Akkor meg miért nem vigyáznak rá jobban, ahelyett, hogy szegény, mit sem sejtő mágusokra lőcsölik a feladatot? – háborgok.
- Na, Sarumi? – válik könyörgővé a pékmester hangja. – Nem egy veszélyes, embert próbáló feladat! Csak egy ártatlan öregasszonyt kell hazahozni a szerető családjához! – próbál meggyőzni Yosito úr. – Aztán, ha sikerrel jártál szívesen látunk ám minden nap az üzletben, akár többször is. És természetesen a vendégem vagy! – néz a szemembe ártatlanul, mint aki nem most próbál lekenyerezni.
Minden esetre ez elég csábító ajánlat és lehet, hogy tényleg megér egy kis kutakodást nagymami után. Csak nem lehet ez olyan borzasztó nehéz feladat.
- Hát nem bánom! – bólintottam rá végül. – Azt nem tudom biztosra ígérni, hogy estére itt lesz, de rajtam nem fog múlni!
- Nagyszerű! – vidámodott fel a mester, aztán már térült-fordult és a kezembe nyomott egy képet, mely Akemi nagymamát ábrázolta. – Ez ő – mutatott a képre, - csak, hogy könnyebben megtaláld. Sok szerencsét! – és már tuszkolt is ki az ajtón.
Ott álltam az utca közepén és fogalmam sem volt hol keressem a virgonc nagymamát. De, hát valahol el kell kezdeni a keresést, ezért először úgy döntöttem a vasútállomáson próbálok szerencsét. Kezemben a fényképpel megkerestem a forgalmistát és az orra alá dugtam azt.
- Nem járt itt ez az idős hölgy a hajnali vagy a reggeli időszakban?
- Nem! – rázta a fejét határozottan a férfi. – Én tegnap estétől szolgálatban vagyok, de ezt a kedves, idős hölgyet nem láttam. Pedig biztos észre vettem volna, mert nem sok utasunk van ezekben az időszakokban. A nagymamája? – kérdezte kíváncsian.
- Nem! – válaszoltam kurtán.
~ Már csak egy ilyen nagymama hiányozna nekem! ~ füstölögtem magamban.
Ha az állomáson nem járt, akkor merre indulhatott? ~Ejh! Meg kellett volna kérdeznem a péket, hogy máskor merre csavargott el! ~ csaptam a homlokomra a gondolatra. ~ Na mindegy, még próbálkozok egy-két fuvarossal, ha nem járok szerencsével, akkor visszamegyek Yosito úrhoz. ~
Betértem a főutcán lévő nagyobb kereskedőkhöz és érdeklődtem, nem indítottak-e a reggeli órákban fuvart valahová és, ha igen, nem látták-e Akemi mamát. A harmadik kereskedőnél aztán rám mosolygott a szerencse! Cserépedényeket szállíttatott a szomszéd faluba és elmondta, hogy a képen látható, csupa bűbáj öreganyó megkérte, hagy mehessen a szállítmánnyal, mert meg kell látogatnia ott valakit. Ő természetesen nem mondhatott nemet egy ilyen kedves, idős asszonynak, így felültette a szekér hátuljába, és útjára bocsátotta.
Megköszöntem a segítséget, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy nem kellett tovább keresgélnem, így már célirányosan indulhattam a szomszédos faluba. Nem szándékoztam végig gyalogolni az utat, így a város szélén átváltoztam madár alakomba és úgy szárnyaltam gyorsan, hogy még, ha mód lesz rá estig vissza is cipelhessem a szökevény nagyit.
A falu nem volt túl nagy, pár utcasorból állt, így könnyen megtaláltam a szekeret, mely ide furikázta az öregasszonyt. Egy félreeső helyen leszálltam és visszaváltozva a fuvaroshoz sétáltam, aki már majdnem végzett az áru lepakolásával.
- Jó napot fuvaros uram! – szólítottam meg. – Ezt az öreg hölgyet keresem. – mutattam meg neki is a képet.
- Aztán mé’ keresi maga? – kérdezett vissza gyanakodva.
- A családja sír-rí utána és szeretnék, ha visszamenne. – tájékoztatom, mert látom, hogy nem könnyen adja ki az információt, ezért még rá is teszek egy lapáttal. – Tudja, a néninek van egy kis….- tekerem körbe az ujjam a halántékom körül, hogy értse. – Időnként elcsatangol, és nem szeretnék, ha baja esne. – teszem hozzá szomorú arccal.
- Hát mé’ nem ezze kezdi magácska! – derül fel az arca a fuvarosnak. – A mamika azt mondta egy berátnéjához megyen a szomszédos utcába, abba a házba é. – mutatja az épület tetejét.
- Még segítettem is nekije egy darabig a csomagjával. – int az utca vége felé. – Akkó csak keresse szaporán, nehogy aztá eltévejedjen. – biccent a férfi és én végre a kellő tudás birtokában indulok meg a kérdéses utca felé.
Hála a jó Istennek, nem volt hosszú az utca és én hamar megtaláltam a kérdéses házikót. Illedelmesen bekopogtam és a kikukkantó töpörödött anyókának rögtön a köszönés után neki is szegeztem a kérdést.
- Jó napot! Ide jött be Akemi mama?
- Milyen mama? – kiabálta hangosan, mint aki nagyot hall, ami valószínűleg így is volt. – Ide nem jött senki! Menj el! – azzal nagy lendülettel az orromra csapta az ajtót.
~ Azt a jó ….teremburáját! ~ nyeltem magamba a mérgemet. ~ Temperamentumos egy öreg banya! ~
Vettem egy mély levegőt, hogy nyugodt legyek és újból bekopogtam.
- Mondtam, hogy nincs itt senki! – hallatszott a hangja a csukott ajtón keresztül. – Tűnj el innen, ne zaklass egy védtelen öregasszonyt!
- Nyissa ki! Tudom, hogy itt van! – kiabáltam vissza kellően felhúzva. – A családja nagyon aggódik és azt akarják, hogy haza kísérjem. Addig nem megyek el innen, míg nem beszélhetek vele, ha kell, itt éjszakázom és közben dörömbölök az ajtaján. – csapok még egyszer utoljára mérgesen az ajtóra.
Kisebb csend, majd izgatott suttogás után az ajtó óvatosan résnyire kinyílt és a képen látható mamika nézett ki rajta.
- Mit akarsz tőlem! – szólított meg mogorván. – A családomat frászt sem érdekli, hol vagyok!
- Hogy, hogy nem érdekli! – kérdezek vissza meghökkenten. – Hiszen Yosito úr halálra aggódja magát maga miatt és személyesen ő küldött, hogy keressem meg.
- He? – tartja a füléhez a kezét, jelezvén, hogy nem értette.
A csudába, ma kifogom a falu összes nagyothalló vénasszonyát, de azért megismételten még egyszer a mondanivalómat jó hangosan. Már a fél utca minket bámult.
- Az nem létezik lányom! – rázza meg most már szomorúan a fejét Akemi mama. – Hiszen tegnap este összecsomagolták a holmimat, hogy valami fura nevű helyre, valami Hosaka, vagy Hosunkába küldjenek, mert már nem akarnak nyűglődni egy ilyen öregasszonnyal, mint én vagyok. – csordultak ki a könnyei bánatában.
És ekkor leesett a tantusz! Szegény Akemi nagymama, valószínűleg a nagyothallásából kifolyólag is, félreértette az utazási előkészületeket, és mivel már szellemileg sem a régi, ahogy a pékmester jelezte, azt hitte el akarják küldeni otthonról. Hát most győzködhetem, hogy ez mind nem igaz és jöjjön velem haza! Remélem, nem makacsolja meg magát.
- De, hát ez mind nem igaz Akemi nagymama! – mosolyodom el, miközben próbálom nem az egész falu tudomására hozni a mondanivalómat. – Csak egy szép utazásra vitte volna magával a családja, és most kétségbe vannak esve, mert maga szó nélkül eltűnt, és ők meg nem mennek maga nélkül sehova. Most aztán az egész család nyaralását szépen elrontotta! – győzködöm kicsit még rátéve egy lapáttal, hogy a lelkiismeretére hassak, hiszen minél előbb indulnunk kéne visszafelé, ha időben oda akarunk érni.
- De, hát én…- kerekednek ki a mama szemei. – Én…azt…hittem!
- Hát rosszul hitte! – csapok le a lehetőségre, mert már kezdek berekedni. – Ha jóvá akarja tenni, akkor most azonnal indulnunk kell! Talán így még meg lehet menteni azt a családi kikapcsolódást.
A rábeszélésem jobban sikerült, mint gondoltam, mert Akemi nagymama ettől a hírtől teljesen felvidult és összekapta magát. Nem kellett nagyon pakolgatni, hiszen még mindene a bőröndkében volt, csak elbúcsúzott a barátnőjétől és már ott is állt mellettem útra készen.
Felkaptam a motyóját és csak remélni mertem, hogy a fuvaros még nem indult vissza Shirotsuméba, mert akkor már biztos, hogy nem érünk vissza.
A szerencse még a kegyeiben tartott, a fuvaros ugyan pont indulni készült, de mikor meglátott minket sietve felé tartani, megvárt és mikor elmondtam neki, mi a helyzet örömmel vállalta, hogy visszafuvaroz bennünket, még a lovait is megbiztatta egy kicsit, hogy gyorsabban galoppozzanak.
Visszaérve a városba egyenesen a pékmester üzletébe kísértem Akemi mamát és átadtam őt az örömében síró-rívó családnak, akikkel aztán sikerült tisztázni a félreértést.
Mindenki nagyon hálás volt és nem győzték megköszönni a segítségemet, de én már csak arra vágytam, hogy egy friss cipóval a hónom alatt visszatérjek a céhházba, kényelmesen megvacsorázzak, és ágyba bújjak. Mikor Yosito úr rám tukmálta a feladatot, nem nagyon örültem neki, nem….egyáltalán nem örültem neki, de végül is jól sült el a dolog és elégedettséget éreztem, hogy sikerült, ezt a kicsit szenilis, de aranyos öregasszonyt visszajuttatni a családjához.