Leena

Ismert ismeretlen


Leena sípszó hallatára leszállt a vonatról. Gépiesen mozogva indult meg a pályaudvarról kifele, majd át a városon amerre a térkép jelezte. A város a sivatagban helyezkedett el, de őt ez most egyáltalán nem érdekelte. Mereven bámulta tömeget maga előtt és csak haladt. Minden erejével azon volt hogy kizárja fejéből az elmúlt párnap történést de se hogy se tudta meg tenni. Folyton csak Kimaro járt az eszébe és a három kisgyerek.
„ Vajon mi van most velük? Ki vigyáz rájuk? „– kérdezgette szüntelenül magában. Egyszerűen nem tudta kiszorítani őket a gondolataiból, egyik pillanatban úgy érezte helyesen cselekedett, a másikban pedig, hogy tévedett. Nem tudta mi lett volna a helyes döntés, de érezte az a három kisgyerek, most miatt szenved, miatta éhezik és ez a teher egyre jobban nyomasztotta.
Észre sem vette amikor elérte a sivatagot, csak a nap tűző fénye döbbentette rá, karja és dekoltázsa már erősen megpirult.
- A fenébe… vehettem volna valami fehér köntöst. – morogta magában, ahogy végig nézett fehér farmerján és pántos toppján.
- Ne hogy azt hidd ruha nélkül könnyebb… - szólalt meg Pascal. A kis kaméleon szokásához híven Leena vállán ült elbújva így hajzuhatagában. Bőrnek szintén Leena hajához igazította, hogy álcája még tökéletesebb legyen.
Leena újra elővette a mágikus térképet, hogy megnézze jó irányba haladnak e, majd amikor betájolta az irányt csendben haladt tovább.
A nap magasan járt már, és egyre melegebb lett. A hőség már már fojtogató lett, Leena pedig szomorúan korholta magát, amiért nem töltötte fel táskáját legalább két palack vízzel. Önmarcangolásba süllyedve haladt csendben az úton, a meleg pedig mintha megérezte volna fájdalmát, gonosz kis játékba kezdett vele.
Leena minduntalan a három kis gyereket látta maga előtt, bár hamar rájött ezek csak képzelgések, minden egyes alkalommal megsajdult a szíve.
„ Mit tettem… Miattam azok a gyerekek most otthon nélkül maradtak, az utcára kerültek…” – nyögte magában. Pascal mintha megérezte volna fájdalmát nyakához dörzsölte nedves kis fejét.
- Nézd egy kút! – szólalt meg Pascal.
- Áh csak déli báb! – felelte üveges tekintettel Leena.
- Nem, nem az! Nézd! – erősködött mire Leena is felemelte a fejét. Tényleg ott volt a kút előttük csak néhány lépésre.
„Hogy nem vettem észre? Ennyire bele merültem volna a gondolatimba?” – kérdezte magától, de amikor oda ért a kúthoz már nem érdekelte.
- Ehh - nyögte Leena amikor a kút mélyére nézet. Azt várta majd a víz illata fogja körül lengeni az aprócska kutat de sajnos csak a száraz homokos levegő maradt neki.
- Ezt a kibaszást! - szólalt meg egy hang szinte közvetlenül mellette. Riadtan kapta balra fejét a hang irányába ahol most egy fiú állt. „Jézus őt sem vettem volna észre? MEGÖRÜLTEM?” – kiáltott fel magában rémülten, viszont vele ellentétben a fiút egy cseppet sem viselte meg a találkozás.
- Ö te igazai vagy, vagy csak délibáb? - kérdezte halkan, miközben Pascal szomjúságtól kókadtan kukucskált ki hajából.
- Amikor utoljára ellenőriztem, még igazi voltam – felelte, hangja kellemesen búgott, mosolya viszont olyan lemondó volt. - Itt fogok szomjan halni, még a kannibalizmus se segít, mert a vér sós. – mondta elkeseredve és lerogyott a kút tövébe.
- Remélem, kijutunk erről az istenverte kopárságról. – mondta és kifújta a füstöt.
- Ó, ne haragudj, csak ez a meleg már totál kikészít... - felelte és leült a fiú mellé.
- Semmi baj.
Pascal viszont hirtelen felélénkült és kis nyelvét a fiú fülére cuppantotta hangosan.
- Igazi, mert izzadság íze van. - felelte teljesen közömbösen.
- Oh, köszi, hogy segítesz megállapítani. Már kezdtem kételkedni magamban – viccelődött. Leena érezte, ahogy elvörösödik, majd morcosan Pasra nézett. A kis kaméleon balra biccentette a fejét jelezvén ő nem érti miért olyan nagydolog ez.
- Amúgy a tiéd is tojásból kelt ki? Nálam is van egy tojás, ha nem főtt még meg ebben az időben. – kérdezte.
- Igen, néhány hete. - felelte elmosolyodva a fiú viccén. - Ha gondolod, megnézhetem, hogy nincs e semmi baja. - ajánlotta fel neki.
- Oh, az jó lenne, én nem igazán értek hozzá – tette hozzá, és táskájából egy Pascal tojásánál jóval nagyobb tojást vett elő.
- Amúgy Ralf vagyok, céh nélküli.
- Leena vagyok a Dragon Fangből - felelte miközben át vette a tojást. Füléhez emelte és figyelte halja e kis lény szívdobogását. Apró volt még is nagyon gyors. "Talán a meleg miatt lehet, szegényke." - leengedve ölébe a tojást keze körül halványkék fényt jelent meg. Néhány percig még ölében tartotta a tojást majd újra felemelte. A kis lény szívverése már kiegyensúlyozottabb volt, mint előbb. „Remélem így rendben lesz.”
- Tessék, már rendben lesz. - felelte, miközben visszaadta a fiúnak a tojást. Ekkor vette csak észre, hogy Pascal a táskájában matat.
- Te mit csinálsz Pas? – kérdezte a kaméleont szemlélve.
- Megkeresem a térképet, hogy meg nézzük, merre vagyunk a sivatagban. - felelte a kis lény majd kiugrott a táskából és nyelvét a térképre cuppantva kezdte el kihúzgálni a mágikus térképet. - Segyítynél kityit? - gügyögte.
Leena csak vigyorgott a kis barátján, és előhúzta táskájából a térképet.
- Oh, egy térképpel máris előrébb leszünk. De a kérdés, be tudjuk tájolni azt, hogy mi hol vagyunk? – kérdezte nem törődöm hangon. - Amúgy jól sejtem, hogy se te, se a familiárisod nem vízmágus, igaz?
- Kaméleon vagyok öcsi. – szólt vissza Pascal majd a hajába ugrott és felvette annak zöld színét.
- Igen a térkép segít, - válaszolta a fiúnak - de Pascal ilyet nem illik csinálni! - szól rá erényesen.
- Hagyd csak! – nevetett Ralf - Na és, kedves térképes kisasszony, merre a legközelebbi város? - kérdezte most már vidámabban
- Hm, hát elméletileg - kezdte a miközben a térképbe mélyedve kereste kis kék pöttyöt ami úti célját jelezte - kelet fele kell menni, vagyis arra! – mutatott egyenesen. Nagyot sóhajtva állt fel. „ Kellett volna valami köpeny…” – jegyezte meg magában miközben leporolta ruháját.
- Akkor megyünk? – kérdezte Ralfot.
- Persze, menjünk!
A kút segített Leenának elterelni a gondolatait, de amint elindultak a meleg és hőség elvette jó kedvét. A homok egyre puhább lett lábuk alatt és már minden lépésnél bokáig süllyedtek. Leena letörölte homlokát majd nagy nehezen erőt vett magán és megszólalt.
- Sajnálom hogy Pas a te fejeden van, bocsi. - pihegte a melegben. Talán illett volna valamit
- Oh, semmi baj, amíg nem nézi bokornak a sok zöldet. - mondta viccelődve, amin Leena és a Pascal is elvigyorodott. „Vicces fiú!” – jegyezte meg magában.
A tikkasztó sivatag viszont nem nevetett Ralf viccén, még inkább nőtt a forróság. A két mágus csendben haladt egymás mellett, amikor a távolba valami feketeség derengeni kezdet. Eleinte csak néhány elmosódó folt volt, de ahogy Leenáék közelebb értek, egy toronyféleség kezdett kibontakozni. Leena kezével ellenezve a nap sugarait próbálta ki venni, amit lát. Néhány másodperc múlva fel is adta a még félig homályos foltok nézést.
„Csak délibáb…” – mondta monoton hangon magában.
- Hú, bazi nagy ez az izé... – szólalt meg Ralf, Leena kérdőn emelete rá a tekintetét, de amint meglátta az előttük lévő falut leesett az álla. „Még sem délibáb? – kérdezte magától, de a remény azonnal elszállt – „Áh, biztos csak hallucinálok…” Már épp szólni akart Ralfnak is, hogy ne reménykedjen, amikor a fiú elkiáltotta magát!
- VÍZ!!! – kiáltotta és azonnal futásnak eredet, az apró kis kútszerű pont felé.
- Víz? - ocsúdott fel Leena, és baktatott tovább, de aztán eszébe jutott egy fontos dolog. „Basszus Pascal még mindig a fején van!” – és erre ő is futásnak eredet. Futás közben már ő is érezte a víz illatát.
Ahogy beértek a faluba Ralf még gyorsabbra vette a tempót. A házak mind homokból épültek, egyszerű kétkezű munkával, látszott rajtuk szakértő ember nem igazán vett részt az építkezések javában. Az idő és a természet sem kímélte a házakat, egy két házon több volt a toldás, mint a fal. Leena az egyik házból gőzölgő étel illatát érezte. A másik oldalon az egyik ház előtt hosszú kötélre terített mosott ruhák száradtak. Az egész falut csend ölelte körül, egy pisszenést sem lehetett hallani. Csak egyetlen egy dolog hiányzott a kicsi, de takarós faluból, a lakók. Sehol egy ember vagy játszó kisgyerek, pedig nem messze tőle balra nem egy játék hevert ledobva a földön. Ekkor egy hang ütötte meg a fülét, mintha énekelnének. Az ének halk volt, és mintha nem innen jönne, mintha valahonnan nagyon messziről szólna. Leena próbálta ki venni miről szól a dal, de csak néhány szó részletett sikerült elcsípnie, amiből semmit sem értett.
- Te is hallod Ralf? – kérdezte éppen ivó társához fordulva.
- Leena, felőlem a jövő hét is itt tombolhat körülöttem, én most vizet akarok, más nem érdekel! – nyögte és folytatta útját a kúthoz.
Ralf éhes hiénaként vetette magát a kútra, és amíg Leena várt a fiúra egy közeli bódéra lett figyelmes. A hang onnan jött, és nem is egy ember tolongott körötte.
- Bocsi, illett volna előreengednem… - kezdte a fiú amikor Leena is a kúthoz lépett.
- Ugyan semmi baj, Pas kérsz te is? – kérdezte a kis bóbiskoló kaméleont, aki válaszul csak kinyújtotta hosszú nyelvét, majd leevickélt a fiú fejéről. Amikor mindketten eleget ittak Pas visszamászott Ralf fejére és felvette annak zöld színét, Leena pedig a bódénál lévő kisebb tömeg felé vette az irányt.
- Elnézést... – kezdte kicsit halkan.
- CSSSSSSS! - szólt egy öreg munkás azonnal rá, Leena visszahőkölt és csak bocsánat kérően fel tette a kezét. Fogalma sem volt mi megy a lakrimában, azt rögtön látta, rajtuk kívül mindenkit érdekel. Egy erős karakteres férfi hangja hallatszódott, Leena nem értette miről van szó, de egy mondat még is meg maradt benne. „ … mennyei fényével segíti hogy jó döntést hozhassatok…”
Ezen gondolkodva indult vissza Ralfhoz aki már jól esően támasztotta a kutat.
- Gyermekeim éltessük a mi fényünkkel és vérünkkel az urunkat, aki majd szeretetével megajándékoz minket, fény vezesse utatok! - hangzik el az utolsó mondat egy ismeretlen férfitől és az adásnak vége. A kisebb tömeg mintha álomból ébredve néznek fel, úgy néznek egymásra mintha csodát láttak volna, arcukon nyugalom és megkönnyebbülés ül.
„Mi a jó ég van ezekkel?” – mélázott magában Leena.
- Bugris hívők, adj nekik egy kockacukrot, és mondd azt, hogy lehugyozta az Egy Igaz Isten, megveszik tőled 200.000 gyémántért. – szólalt meg Ralf az ő sajátos stílusával - Ismételd végtelenszer, és Próféta leszel, akit az utókor isteníteni fog.
Leena rá nézet az árnyákban heverésző Ralf.
- Igazán sajátos a véleményed mondták már? - kérdezte kissé zavarban Leena.
- Most mit vagy úgy oda?! Ateista srác, te is az vagy. - tette oda Pascal.
- Ateista?
- Olyan, aki nem hisz Istenben. – magyarázta Pascal.
- Te tényleg ateista vagy? – fordult kíváncsian Ralfhoz Leena.
- Ha az az Isten, akiről szónokolnak, létezne, nem hagyná, hogy sárba tiporják a nevét, és olyan cselekedetek tegyenek a nevében, amikkel csak a romlást hordozzák maguk után. Hiszek abban, hogy van egy nagyobb erő, ami rohadtul kedvel engem, különben már számtalanszor meghaltam volna. De inkább több "istenben" hiszek, mint Az Istenben. És ezek nem megalkottak minket, nem várnak minket odaát, hanem olyanok voltak, mint mi, csak hatalmasabbak, és a haláluk után egy-két kiválasztott útját egyengetik, figyelik, mint élettelen gépek. És ha nem úgy teszünk, ahogy ők jónak tartják, akkor elfordulnak tőlünk, sorsunkra hagynak, vagy dühükben letaszítanak minket. Ebben hiszek – fejezte be és egy nagyot ásított, majd hozzá tette. - Vagy egyszerűen mondva, nem, nem hiszek Istenben.
Leena eleinte nem igazán tudott mit mondani erre, csak emésztgette Ralf szavait. „Isten… de egyáltalán mi ő? És ha van is minek van? Mit csinál?” – kérdezte magától. „ Ha lenne istenem meg mondaná, mit kell tegyek? Hogy mi a helyes és mi nem? „ – vacillált magában Leena. „ De ha nincs Isten és Ralfnak igaza van, és tényleg valami vagy valakik védenek minket vagy irányítanak, akkor miért teszik?” Ahogy a gondolatok peregtek a fejében egyre jobban egyet értett Ralfal.
- Mondasz valamit - felelte el gondolkozva Leena - Én sem hiszek semmilyen istenben, de ha így belegondolok, nekem is rég halottnak kéne már lennem. És valahogy még is túléltem, de még is azt hiszem, a sorsom én alakítom. Vagy nem tudom... - fejezte be végül csüggedten a homokot bámulva.
- Mocskos lázadók! Takarodjatok innen! - kiáltott oda egy férfi a bódétól. Leena gondolatiból kizökkenve kapta fel a fejét.
- Te, ezek nekünk kiabálnak? – kérdezte Ralf miközben Leenára majd a kiabálókra nézett. - Nyugodtság van, lehet oszolni, nem akarunk bántani senkit, és nem veszünk semmit. – tette hozzá.
- Hát azt hiszem igen. - felelte elhűlten. - Elnézést kérek, de nem vagyunk, lázadok vagy mik. Én mágus vagyok - mondta és felállt - egy megbízásra érkeztem a falujukba. - felelte békítő hangon. Semmi estre sem akartam meg ismételni a Shirotusmében történt incidenst, ezért minden meg tett, hogy ne dühítse magukra az embereket.
- Oh, Leena, mi is a hely neve? – kérdezte mosolyogva Ralf, Leena kissé értetlenül nézett vissza rá. „ Nem tudja, hol van?” – suhant át a gondolat a fejében.
- Ő… Katmari - felelte Ralfnak.
- Fain, ugyan arra a küldetésre jöttünk – mosolygott - Mi lenni mágusok, jönni segíteni nektek bugris parasztok. Mi hozni béke és jóság, ti adni nekünk pénz, kaja, szállás.
Leena egy percig dermedten nézte Ralfot, majd hangos nevetésben tört ki.
- Ó elnézést. - szólalt meg az egyik munkás - Csak tudják, rengeteg bajunk van a lázadókkal, és nem vagyunk bugris parasztok. – tette hozzá Ralfnak címezve. - De kérem kövessenek, azonnal elvezetem őket a magasságos Atyához. - mondta férfi és már indult is. „Ház ez gyors volt…”
A falubéliek ekkora már visszatértek és mindenki ott folytatta munkáját ahol abba hagyta. A két mágus még is nagy érdeklődést váltott ki, az emberek minden hol hosszasan megbámulták őket, néhányan össze is súgtak. Leena kissé kínosan érezte magát a rengeteg rászegeződő szempártól. A férfi egy magas templomhoz vezette őket. Az építmény mind kinézetben mind méret elütött a faluéttől. A hatalmas termetével és aprólékosan megmunkált faragott díszei lenyűgözték Leenát. Miközben ő ámuldozott a templom szépségén és egyedisségén Ralf kezében egy üveg bukkant fel. Szagából ítélve Leena gyorsan rájött a fiú már nem vizet iszik.
Az ajtónál a férfi megállt és bekopogott az ajtón. Egy kedves fiatal lány nyitott ajtót, arcán látszott a fáradság és gondterheltség még is hangja kedves és barátságos volt, hangja pedig szokatlanul finom.
- Kérlek kövessetek, Morten atya épp ebédel de azonnal szólok neki.
Leenáék engedelmesen követték Ayamét, a templom, amin keresztül haladtak teljesen más volt, mint a falu házai. Hatalmas freskók borították a falakat, a színes üvegű ablakokon a nap fénye ezernyi színben táncolt. Leena némán figyelte a falakon lévő angyalok és démonok csatáját. A mesteri pontossággal festet freskók oly élethűek voltak, hogy minden pillanatban azt várta mikor mozdulnak meg. Az oltár felett egy igen különös kép állt. Hét fekete köntösbe burkolózott alak állt egy üres trón előtt. Fekete köntösük alján fura motívumok álltak, és a trónhoz legközelebbi alak olybá tűnt mintha kinézne a képből. Egyenesen rá, Leenára. Érezte, ahogy ereiben megfagy a vér, jeges rémület árasztotta el a testét.
- Lee? - szólt meg egyszer csak Pascal. Leena egyszeriben visszatért a való világba.
" Jesszus teljesen kezdek bekattanni..."
- Semmi baj Pas, csak elbambultam. - felelte, de kis barátját nem tudta át verni. Pascal homlokát összeráncolva nézett rá.
- Jól van na! Csak az a festmény kicsit meg ijesztett. - mondta ki végül is, de mielőtt Pascal is megnézhette volna baloldalt egy kis fa ajtón haladtak tovább. Ayame halkan szinte már láthatatlanul siklott a sötét folyóson, amin haladtak. Nem sokára egy öreg fajtó elé értek, amin belül egy takaros kis szoba fogadta őket.
Ayame kis türelmet kérve távozott. Leena végig tekintett a szép kis szobán majd csatlakozott Ralf mellé aki már helyet foglalt.
- Hát, pénzük az van, meg kell hagyni... rohadt csicsás egy kecó... - kezdte, és újabb cigarettát gyújtott meg.
- Ja, nem is igazán illik a képbe, nem így néznek ki a falusiak mint akit felvet a pénz. - értett vele egyet - Szerintem nagyon nincs is mivel kereskedniük... - felelte Leena.
- Nem egyértelmű? - szólalt meg Pas - Ez a templom jóval régebbi mint a falu. - mondta kissé tudálékos hangon.
- Na ezt honnan veszed?
- Olvastam, nézd ott fent a sarkot! Teljesen más építészeti technika, mint a falu ákom bákom házai, és még mohai is van rajta. Az pedig legalább 30-40 év.
- Még is mióta vagy te építész? - szólt vissza csípőre tett kézzel Leena miközben Ralf hajába bámult.
- Azóta hogy olvastam.
- Mond csak Pas, - szolalt meg Ralf - nem olvastál valami jó könyvet a dohánytermesztésről? Érdekelne a téma, ez a rohadt cigaretta a sírba visz, - magyarázta kissé elkeseredetten. - mocskosul drága.
- De, mit akarsz róla tudni? - kérdezte közömbösen miközben lemászott Ralf hajáról és a falon elindulva kezdte el át pasztázni a terepet.
- Hát úgy mindent. - adta meg a választ - Szeretnék egy kis dohánykertet magamnak, hogy saját terméket szívhassak.- magyarázta, amíg Leenát nézte. Nem kellett hozzá sok hogy Leena arcán halvány pír jelenjen meg. Egy darabig állta a fiú tekintetét majd inkább Pascalt kezdte keresni szemével. A kis állat a falon mászkálva nézelődött.
- Csak egy meleg szoba kell napfény pára meg sok locsolás. Ja és mindig forralt vízzel locsold! - mondta Pascal. Ebben a pillanatban viszont ki nyílt az ajtó és egy magas keménykötésű férfi lépett be hatalmas vörös palásttal hátán, fekete papruhában.
- Üdvözöllek titeket gyermekeim, Morten atya vagyok! - köszöntötte őket barátságos mosollyal. Leenát meglepte a férfi, és megszeppenve pattant fel székéről.
- Szevasz. - szólt Ralf, bár hangja elárulta nincs nagyon oda a férfi ért.
- Jó napot Leena vagyok ő pedig Ralf! A megbízásra érkeztünk. - felelte barátságosan Leena.
- Tudom gyermekem, de meg bocsássatok nekem, ha nem itt beszélnénk? Akadna, némi dolgom út közben elmondok nektek mindent. - kérdezte meg lágy hangon. Leena testét hirtelen nyugalom öntötte el, a férfi meleg mosolya és barátságos hangja teljesen magával ragadta.
- Hát persze, Atyám - felelte megnyomva az utolsó szót Ralf. Leena rosszallóan megrázta a fejet. "Most miért csinálja ezt? Hisz látszik az Atyán hogy milyen jó ember!"
- Semmi gond! - feleli szinte rögvest Leena is, és a férfi után indul.
Az ajtón kilépve tovább haladnak a folyóson.
- Tudom az út melyen ide értetek viszontagságokkal teli volt, - szolalt meg - de kérlek, értsétek meg kételyeimet, és félelem, a helyzetünk súlyos. - mondta szomorúan - Falunk kicsi és gyenge, nem bírjuk már sokáig visszatartani a lázadókat.
Halva Morten szavait elszorult a szíve.
- Miről lenne szó Atyám? - kérdezte Leena rögtön.
- Mi a falu lakói istenünkért élünk, és dolgozunk, a fény vezeti utunk, de vannak, akik ezzel nem értenek egyet. Minduntalan ágálnak a fény igazsága ellen és nem félnek erőszakot sem alkalmazni. - Leena valósággal itta minden szavát.
- És arra senki sem gondolt, hogy nekik van igazuk, mert ez teljes képtelenség... - szolt közbe Ralf. Morten atya mintha meg sem hallotta volna a fiú szavait, de Leena jól hallotta. Figyelmeztetően fúrta könyökét oldalába.
- sisss! - mondta halkan, de a pap vagy nem halotta vagy nem foglalkozott vele.
- Nehéz napok járnak ránk a vizünk elég kevés, keményen kell minden betevő kenyérért dolgoznunk, - folytatta - és a rongálások csak nehezítik napjainkat. Fel kéne keresnetek a lázadókat és megértetni velük, mi utunk a helyes. Én már mindnet meg tettem, de semmi sem hatott. Fáj ezt mondanom és szívem vérzik, de itt már csak az erőszak segíthet. - mondta ki végül fájó arccal. Leena gondolataiba mélyedt. Morten atya utolsó mondata nem olyan volt, mint egy jó lelkű papé.
- Pontosan mit akart tőlünk Morten atya? - kérdezte kissé vonakodva Leena pár perc csönd után.
- Hogy hittérítők legyünk. - mormogta Ralf az orra alatt
- Azt, hogy ha kell erőszakkal is de hozzátok ide a vezetőjüket, - mondta ki végül is az Atya. - hadd beszéljek vele. - felelte kissé erélyesebben Morten. Ekkorra a templom egyik magas tornyába értek ahonnan messzi a sivatagot is be lehetett látni. Leena lenyűgözve nézte a perzselő sivatagot, ahogy nap lassan lefelé haladva a nap megfesti az eget. Morten csöndben állt a vastag kőfal mellett.
- Látjátok ott azt romos települést? - kérdezte megtörve ezzel a csendet. - Ott élnek a lázadók! Fáj a szívem ha látom milyen istentelen körülmények között élnek! - mondta szomorú arccal. Ebben a pillanatban viszont kinyílt mögöttük. Ayame állt ott kezében egy hosszú vastag misesállal.
- Köszönöm gyermekem. - mondta Morten atya és nyakába emelte a sálat.
Ayame megigazgatta a sálat majd mélyen meghajolt miközben megcsókolta az Atya kezeit. Leena ekkor vette észre a lány kezeit, majd nem a válláig be volt kötve. Már épp szólni akart mikor Morten Atya feléjük fordult.
- Kérlek, siessetek! - nézett rájuk könyörgő szemekkel.
- Rendben, estére itt leszünk velük. - felelte elbizakodottan majd meg fordult és Ralfal együtt elindult lefelé.
- Ilyen macerás küldetéseknél - kezdte a fiú miután elhagyták Mortent - mindig arra gondolok, hogy egyszerűbb lenne csak simán elvenni a pénzt. Főleg most, amikor a lázadóknak van igazuk... - Leena egy pillanatra megakadt. " A lázadóknak van igaza?! Hát egész végig nem figyelt?!" - az a rohadt nikotin, egyre jobban a rabja vagyok. Tényleg, nem kérsz egy szálat?
Leena kikerekedett szemekkel nézet a fiúra.
- Hogy én? - kérdezett vissza meglepetten.
- Persze. Nem is a kaméleon... bár, adnék neki is, már csak a poén kedvéért... tényleg, tök vicces lehet egy cigiző kaméleon...
- Én nem dohányzom, max csak ha csajok is vannak a terepen. - szólalt meg Pascal és elő dugta fejét Leena hajzuhatagából.
- Hát te itt vagy? - kérdette meglepetten Leena. Észre sem vette kis batárját.
- Na ná, még is hol lennék? A mágus Tanácsban? - kérdezett vissza. Leena erre már nem is felelt.
- Egyébként köszönöm nem. De miből gondolod, hogy a lázadóknak van igazuk? - kérdezte.
- Afféle megérzés. A papból túlságosan is árad a hite iránti elvakultság, ami - mint a kifejezés utal rá - vakká tesz. - magyarázta. Leena szeretett volna szólni ellene, de be kellett látnia Ralfnak igaza van.
- Persze, lehet, hogy tévedek, - folytatta - ezért tartok veled, és folytatom a megbízást. Ha úgy éreztem volna, 100%-osra, hogy a pap a hibás, és téved, ott helyben megölöm. - Leena az utolsó szón kissé megakadt.
- Ő... nem vagy te egy kicsit agresszív? - kérdezte, ahogy kiérve a templomból bekanyarodott jobbra.
- Inkább lusta, és nem szeretem, ha húszszor kell fordulnom, és a végén nem mentem sehová.
- Á értem, de tudod, lehet nem is olyan rossz, ha az ember hisz valamiben, ami felette áll, így legalább amikor... - de itt kicsit elhallgatott, mert eszébe jutott előző küldetése - amikor nem tudja, mi a helyes út van mire támaszkodnia. Talán... - fejezte be bizonytalanul. Leena ahogy ki mondta a mondatot már is érezte annak helytelenségét. ” Ha ezt tenném én is vajon könnyebb lenne döntenem?" - kérdezte magától.
" Igen mert becsukod a szemed és vakon döntesz valami mellett. Csak egy másolat lennél. " - szolalt meg Carmen.
" Miért? Csak hiszek valamiben!"
" Ha hiszel valamiben az egy dolog Leena. De úgy is cselekedni, ahogy más megszabja már más nem hit. Az ilyeneket hívjuk egyszerű manipulálható birkáknak. "
" De miért lenne ez manipulatív? Azt teszik, amit akarnak!" - vágott vissza Leena.
" Tévedsz! Egyáltalán nem azt teszik, amit akarnak. Azt teszik, amit megszabnak nekik. Korlátok között élnek, gondolj bele. Mit jelent az, hogy a" fény útján járni"? Ez csak egy közhely és azt magyarázol bele, amit akarsz! „- jelentette ki Carmen. Leena nem válaszolt. Nem akart veszekedni sem, és a figyelmét is a falusiak vonták el. Eleinte észre sem vette bekötött kezeiket, de amikor már a negyedik embernél vette észre gyanakodni kezdett. Az úton minden embernek be voltak kötözve az ujjaik.
- Hát tudod, ennyi erővel fel is dobhatsz egy érmét, és bízhatsz a szerencsében. Én inkább ez a típus vagyok.
- Ez igaz. - felelte tömören.
- Nah de hagyjuk a témát, mert a végén lesüllyedek a hívők szintjére, és úgy tűnhet, hogy győzködlek arról, hogy az én nézeteim az igazak! - legyintett és eldobta cigaretta csikkét.
- Ugyan nem vettem annak! - felelte mosolyogva a fiúnak. - Egyébként most csak nekem tűnik, hogy mindenkinek be van kötve a keze vagy te is észrevetted? - kérdezte bizonytalanul.
- Hmm... Nézzük csak…- mondta miközben saját majd Leena kezére nézett. - A miénk nincs bekötve, úgyhogy ez a mindenkin alapuló állítás téves... - vonta le a következtetést.
- Jó azt én is tudom, de most róluk beszélek te! - felelte vigyorogva.
-Hmm... - nézett szét kíváncsian Ralf - tényleg, mindegyiknek... hm... nos, tényleg meg kell látogatnunk a lázadókat, addig nem lesz tiszta a kép... de én mondom neked, valami itt bűzlik... - hangja szokatlanul komoly volt.
- Egyetértek. - felelte Leena és újra bekanyarodott.
" Nincs ebben semmi meglepő, véráldozatot sok vallás kér. "
" Jaj Carmen, hogy juthat eszedbe ekkora baromság!" - torkollotta le Leena. - " Morten atya ilyet soha nem engedne! Ő jó ember!"
Ez idő alatt a táj is megváltozott, a házak romosan félig összedőlve álltak, az utcákról eltűntek az emberek. A házak egyre romosabbak lett, meg nőtt a szemét, is az utcák is kietlenné váltak. Már nem hallották a falu zaját, néma nyomasztó csönd vette át helyét. Leena szemével az élet jelét kereste, de helyette csak félig összeomlott házakat, betört ablakokat kiszaggatott ajtókat valamint üresen kongó utcákat talált. Az egyik úton jobbra kanyarodva még is megjelent három erős testalkatú férfi. Kezükben puskát szorongattak, és arcuk sem a baráti fogadtatásról árulkodott.
- Takarodjatok innen! – ordította a középső Leenáéknak. „Haj… már megint…” - sóhajtott fel magában Leena.
- Hé hé, jóember, nem kell lőni, meg kell nyugodni! – kiáltott vissza Ralf és magasba emelte kezeit. - Nem akarunk mi rosszat!
- Kérem, csak beszélni szeretnénk a vezetőjükkel! Mágusok vagyunk! - folytatta Leena, és ő is magasba emelte kezét. - Kérem, higgyenek nekünk!
A három férfi kissé megdöbbenve nézet össze. Talán harcra számítottak, de látva a mágusok kezeit a magasba suttogni kezdtek. Leena egy percig sem vette le róluk a szemét, megpróbálta a lehető legtöbbet kihallani beszélgetésükből.
- Minek akartok beszélni Shiroval? - szólalt meg a bal oldali magas férfi.
- Hát őőő... izé... van ilyen... Speciális.. izénk, tudjátok... Na, azt akarjuk eladni neki! – szólalt meg Ralf bár hangja nem volt túl meggyőző. Ezt a három férfi furcsa arc grimasza is tanúsította.
- Csak beszélni szeretnénk vele, nincsenek ártó szándékaink! - szólalt meg hirtelen Leena. Néhány percig még nézték őket majd a jobb oldali biccentett egyet.
- Jól van kövessetek! – mondta és azzal megfordult.
- Simábban nem is mehetett volna! - mondta halkan, de még is büszkén Ralf Leenának. Leena erre nem felelt csak mosolygott, ő nem igazán volt meggyőződve a dolog simaságáról, de a lényeg, hogy tovább engedték őket. Romos házak között kanyarogott útjuk, de a három férfi nem szólt egy szót sem. Mi több még csak hátra sem néztek, mintha ezzel is nem tetszésüket fejeznénk ki irántuk. Valahol a falu határa felé, két romos ház mögött egy aprócska mellékházba vezették őket.
- Tegyétek le itt a fegyveriteket! – szólt az egyik férfi, mikor beléptek az ajtón. Leena elővette tőrét és a kezébe adta Pascal viszont nem tetszését kifejezve furán morgott rá.
Amikor az örök elvették Leena tőrét Ralfhoz fordultak, de az csak meg vonta vállát és így szólt: - Nálam csak cigi van, és öngyújtó.
A férfi nem szólt csak bólintott majd az egyetlen házba nyíló ajtón bement két férfi. A harmadik feltehetőleg őrként maradt Leenáékkal.
Ahogy elnézte a lakást nem volt nehéz rájönnie milyen nehéz életük lehet ezeknek az embereknek. „Nem értem mire jó ez… minek választják a nehezebbet… „ – mélázott magában.
„Talán mert nincs szükségük szemfedőre? „ – kérdezett vissza hirtelen Carmen.
„Ezt meg, hogy érted? Milyen szemfedőre?”
„Jaj Leena” – sopánkodott Carmen. „ Azok az emberek a templomban lehet hogy hisznek valamiben de egytől egyig gyávák. Nem önmaguk akarta szerint cselekednek! „
„Ők hisznek valamiben és aszerint cselekednek”
„Hisznek a nagy lófaszt! Ők a szent fény vagy tököm tudja milyen fény útján járnak! Azt teszik amit a pap mond nekik!”
„Ez nem igaz, ő hisznek a szent fényben ami megmutatja nekik a helyes utat!” – vágott vissza Leena.
„MEGMUTATJA? Magyarázd már meg nekem hogy mi a különbség, heh? A lényeg ugyan az, ha válasz előtt állnak nem önmaguk hoznak döntés, nem azt teszik, amit tenni akarnak, hanem amit a „szent fényük” mond!” – mondta ki Carmen a tőle megszokott hangsúllyal. Leena nem tudott mit mondani erre, pedig minden vágya volt, hogy visszavághasson Carmennek. A szobában uralkodó csönd ekkor borzalmasan kínos lett neki, már épp szólni akart, amikor kinyílt az ajtó.
- Gyertek be! - szólalt egy fiatal, de erős hang.
- Mintha tudnánk mást. – dörmögte Ralf Leenának. A szoba szerényes berendezésű volt csak a legszükségesebb eszközök voltak meg és azok se újjak vagy jó állapotúak voltak. Jobb oldalt egy ósdi konyha fülke állt, a mosogatónál pedig egy fiatal, de még is megtört asszony mosogatott. A falnál három férfi állt, feltehetőleg őrséget, míg az asztalnál egy húszas éveiben járó fiú ült.
- A nevem Shiro. Mit akartok? - kérdezte. Hangja határozott volt, kétség kívül egy igazi lázadó ült az asztalnál. Arcán egy sebhely húzódott, talán eddig tetteinek nyoma.
- Leena vagyok. – mutatkozott be Leena is, de most hangsúlyában ott volt a kimértség és távolság tartás.
- Ralf. Szabad? – kérdezte, de érezni lehetett hangján úgyse dobná el.
- Beszélni szeretnénk veled. – mondta Leena de Shiro azonnal közbe vágott.
- Hagy találjam ki az a gyökér küldött. - vágott közben - A válaszom nem!
- Hmm, pedig most tényleg akciósan adjuk, ajándék fogkefével, - szólalt meg egyszer csak Ralf - és minden 5. eladott termék után akciós nyakörvet adunk ajándékba. A szerencsés századik vásárlónk pedig visszakapja a termék árát!
Leena álla koppant az asztalon, egyáltalán nem értette miről beszélt Ralf.
- Áhhh... - nyögött fel-
- Ja hogy ügynökök vagytok! - kiáltott fel Shiro - Akkor gyertek, csak üljetek le! – váltott hangsúlyt Shiro.
- Áhhh... - nyögött fel – Leena. „Ez most komoly?!” – akadt ki magában, de amint leült az asztalhoz igyekezett visszaterelni a témát.
- Shiro csak hallgass meg! – kérte - Morten atya küldött minket, és békét akar veled kötni. Arra kért, hogy gyere velünk hozzá, hogy meg beszélhessétek a dolgot!
- Biztos, hogy nem a csúcs szuper T8as mega-giga-irha csúzlit akarjuk eladni neki? – szólt közbe Ralf, és kissé értetlen arccal nézett Leenára. A lány teljes lesokkoltsággal nézet rá vissza, miközben egy izzadság csepp jelent meg a homlokán.
- Ehhh, mindjárt eladhatod neki, ha akarod jó? –felelte fáradt hangon.
- Én vennék belőle egyet! - szólalt meg ekkor Pascal, kibújva Leena táskájából.
- Jesszus Pas, a szívbajt hozod rám!
- Na most akkor miért jöttetek? - szólalt meg Shiro kissé ingerülten.
- Azért amit mondtam! – válaszolta ingerlékenyen Leena - Beszélned kell Morten atyával!
- Nem! - vágta rá szinte azonnal Shiro - és ha csak ezért jöttetek el is mehettek.
- Miért nem? - akadékoskodott Leena - Talán tudnátok valami megoldást találni! –
- Nah akkor mit szólnátok ehhez – szólt közbe Ralf - ha Shiro beszél Morten atyával, akkor ingyen megkapja a csúzlit, amit 8 napon belül számítunk, természetesen ingyen! – ajánlotta fel nagylelkű ajánlatát bizalomgerjesztő mosollyal Ralf. „ÁÁÁ DE HÁT NINCS IS ILYEN NYAVAJÁNK!” – kiáltott fel magában Leena.
- Nincs mit beszélnem azzal, rohadékkal! Az az ember tönkre tesz minket! – háborgott Shior.
- Vagy inkább ti őt! – kontrázott rá Leena. Egyre dühösebb lett a fiúra. - Az atya elmesélte, hogy folyamatosan támadjátok őt!
- MICSODA? Hát ez szánalmas…– kiáltott fel - Még is mond már el mivel szédített meg az a hóhér!
- De hát ő csak segítnie akar! - erősködött Leena.
- KI FOGJA ÍRTANI A FALUT! - ordított vissza Shiro és kezével az asztalra csapott.
- MINDEKI KUSSOL ÉS VÉGIGHALLGATJA A MÁSIKAT – kiáltotta el magát Ralf. A szobára hirtelen csönd szállt és mindannyian meglepődve néztek rá - Tehát, Shiro, érdekelne a te álláspontod is !
- De hát Ralf... – szólt közben Leena.
- Leena, a pap álláspontját hallottuk, most meghallgatjuk a... népét. – szólt rá szigorúan, mire ő csak hatalmas szemekkel meredt rá. Nem gondolta volna, hogy Ralf tud komoly is lenni. - Vitának nincs helye, és most figyeljünk Shirora.
- Majd ha elmondta, amit akar, döntünk – tette hozzá súgva. Leena ledermedve nézte Ralfot, a belőle áradó szilárdság meg döbbentette, és talán emiatt is hallgatott.
- Morten egy hóhér, néhány hónapja érkezett ide, és az óta úgy viselkedik, mint a kis király. Aszály volt, és azt mondta, ha hiszünk az ő istenében eső lesz. Fogalmam sincs hogyan csinálta, de tényleg hatalmas eső volt, három teljes napon keresztül. Először csak az utcán prédikált, aztán hirtelen már a templomban is! - mondta fortyogva Shiro - Majd kijelentette, aki nem jár el naponta háromszor a templomba az bűnös! Voltatok már azon az isten verte miséjén? - kérdezte kissé örült hangon. - Mielőtt belépsz, vért kell adnod az ő istenének!
Leena némán hallgatta Shirot. Egyszerűen nem akarta elhinni, amit mond. „Nézzenek csak oda… hát nem igazam volt? „ - szólalta meg Carmen hangjába egy kis örömmel.
- Milyen isten az ilyen? Én nem hittem neki, és egyszer ki figyeltem mit tesz a mise után. A vért a hátsó termekbe vitte, ahol áldozatokat mutatott be, állatokon! – kiáltotta már már teljesen kikelve magából - Talán így kell viselkedni az atyáknak? Patkányokat és kígyókat kell élve kivéreztetnie? – háborgott.
Leena figyelmét nem kerülte el, hogy társa keze remegni kezdett. Volt egy olyan érzése Ralfnak ez most csak olaj volt a tűzre.
- Valahogy jobban hiszek ennek az embernek, mint az atyának. Ahogy a szemébe nézek, az igazságot látom, nem a hittől elvakult üres szemeket, hanem a tényleges bizonyosságot. Nekem ennyi elég. – jelentette ki.
- Azt állítod, hogy hazudik az Atya, de miből tudjuk, hogy te nem hazudsz? - kérdezte halkan Shirot.
- Ha nem hiszed, hát nézd meg magad ! Egyébként meg ezt mivel magyarázod? - kérdezte és Leena arcába tolta kezeit. Az én kezeim nincsenek bekötve, sőt itt senki keze nincs bekötve! Mert mi nem adjuk vérünket ennek az örültnek!
Senki nem felelt Shiro szavaira, mélységes csönd állt be. Leena újra érezte azt a bizonyos érzést, mint amikor valami elveszik, széttörik és csak fekete hideg üresség marad helyén.
- Elhiszem, amit mondasz, de ha hazudsz, magam öllek meg. Leena, gyere, elbeszélgetünk ezzel a... Morten Atyával... – törte meg a csendet. Leena szavaira gépisen mozdult meg, és állt fel. Nem akart többet hallani nem akart többet látni csak menni akart innen. Majd még is csak megszólalt:
- Ha igazad van... – kezdte, de inkább ne fejezte be. Maga se tudta mi tenne akkor.
- Gyerünk! – szólt vissza az ajtóból Ralf - Várj csak, - torpant meg - jobb ötletem van. Shiro, van kötszeretek?
- Van, de nem értem, mire kellene – felelte.
- Bekötünk vele. A kezed, a lábat, a fejed... Az se baj, ha a ruhádat lecseréled. A fejeden csak a szemed látszódjon ki, meg a szád... nem is, inkább a fél szemed. Odaviszünk a paphoz, hogy kéznél legyél, de nem hagyhatjuk, hogy felismerjen téged. Azt mondjuk, hogy az istene segítségére szorulsz, súlyos beteg vagy, akit vertek a lázadók, és brutálisan bántalmaztak... – magyarázta. Shiro néhány percig elgondolkozott a dolgon.
- Hm, rendben. - felelte végül.
- Na de Shiro! - szólalt meg a mosogatónál álló lány.
- Nyugalom! Visszajövök! - intette le Shiro és már neki is kezdett a vetkőzésnek.
- Akkor addig én kimegyek! - mondta kissé nyomott és megszeppent hangon Leena.
- Szerintem én, se kellek, odakint várok rád Leenával.
Leenának jól esett a friss levegő. Közben a nap is lefelé indult meg, és a hőmérséklet is alább hagyott. Pascal érezte bánatát és kis fejét vigasztalóan nyomta Leena nyakához.
Nagyot sóhajtott és leült a ház tövébe. Olyan volt mintha összeomlott volna benne egy világ. Egyszerűen nem volt képes felfogni az elmúlt két óra eseményét.
- Jól vagy? – kérdezte Ralf, ahogy mellé ült és megölelte.
- Hát nem igazán. – felelte
- Fiatal vagy még, nem láttad, hogy a hit mire képes. Erről beszéltem neked korábban.
- Nem az csak... nem értem ezt az egészet! Miért tenne ilyet az az ember? - kérdezte Leena de tudta választ úgyse találhat rá.
- Miért ölnéd meg a gonosz mágust, aki megtámadja a céhed? - kérdezett vissza Ralf - Mert a saját erkölcsi morálod ezt diktálja, a meggyőződésed, hogy ez a helyes. Ő pedig az ő eltorzult világában pedig erről győződött meg.
- Erkölcsi morál... - ismételte meg. - Van ilyen egyáltalában még a világban? Ha Shironak igaza van, akkor hol van itt az erkölcs?
- Ő kiállt az emberekért, és az erkölcsi normáért. Nézz rá, szöges ellentéte a papnak, ő a "pozitív pólus", míg a pap a "negatív".
- Honnan tudod ilyen biztosan? – kérdezte Leena, hangjában érződött a kétségbe - Mi van ha az egész csak valami... - de nem tudta befejezni, igazából ő maga is elhitte amit Shiro mondott csak nem akarta ezt elfogadni.
- Ne emészd magad előre. – súgta fülébe Ralf. – Még semmi nem biztos.

Őszi szellő

Leena a térképbe mélyedve baktatott a földes úton, és szentül meg volt róla győződve hogy eltévedt. A Sebastián által rajzolt térkép első megítélésre pontosnak és használhatónak tűnt, de most, hogy elérte a külvárosi kis házakat, kusza kanyargós utcákat koránt sem gondolta így.
- Haj… sosem fogom megtalálni! - sóhajtott fel. ”Lehet jobb lett volna, ha Pascal is jön velem, ő mindig is jobban értett a térképekhez, mint én…” tette hozzá magában. Úti célja egy távoli kis házikó volt a város külső negyedének szélén, ami állítólag kirí a tömegből de Leenának jelenleg minden ház ugyan olyan volt. Magát a megbízást se értette pontosan, egy idősebb hölgyet kellett megkeresnie, aki a céh tagja volt, de ő soha életében még csak hallani sem hallott róla. „ Izumi híres gyógyító, és némi segítségre lenne szüksége, Ba’al mester meg hagyta csak neked adjam oda a munkát!”
”Hát persze… már megint Ő…” - mérgelődött magába Leena. „Miért pont mindig az én nyakamba kell sóznia az ilyen munkákat… az egész csak arra megy ki, hogy szerezzen egy jó pontot ennél az Izuminál!”
”Inkább örülj neki!” - szólalt meg Carmen.
” És aztán miért is?
” Talán mert mondjuk rád fér?” - kérdezet vissza éles hangon Camren.
”Rám fér? De mi?”
”A tanulás te agyon iskolázott! Haj ember… talán már elfejtetted mi történt Era mellett a toronyban? Össze visszavertek mindenkit te pedig csak bénáztál!”
Carmen szavai pengekén hatoltak át mellkasán, szinte látta maga előtt Kaori összevert testét… Semmit nem tudott tenni érte, hiába próbálta. Bár ez nem volt túl régen Leena minden erejével azon volt, hogy elfejtse azt a rémes két napot és kitörölje az emlékezetéből, de hála Carmennek most újra felidéződött benne.
Újra a térképre nézett és meg próbálta megkeresni hol is van, ahogy körbe pillantott az utcán egy hatalmas őszi rózsabokrot pillantott meg.
- Meg van! - sóhajtott fel hirtelen, és magába hálát adott Sebastiánnak amiért elmondta hogyan is néz ki a kert. A kapu felé haladva be pillantott a kertbe is, ami inkább a Paradicsomra emlékeztette, mint kertre. Szépen gondozott és ápolt bokor roskadoztak a virágoktól, hatalmas fák ágain apró kis kancsók csüngtek melyekben színes kis virágok nyíltak. Leena ámulva állt meg végül a vörös rózsával körbe futatott kapu előtt. A kert szépsége teljesen elfejttette vele Carmen szavait.
Épp hogy megállt a kapu előtt már nyílt is az ajtó.
- Ó már itt is vagy? - szólalt meg egy finom élettel teli hang. A kapu mögött egy magas nő állt, földi érő vörös fekete rózsás mintás kimonóban. A lágy anyag finoman ívelt kecses testén, fekete haját egy hajtűvel tűzte fel, de pár tincs rakoncátlanul kiszökött és arca vékony arca ívét követte. Bőr olyan fehér volt, mint a hó, de az arcán ülő halvány pír élettel töltötte meg. Bal könyökként derekán pihentette és kezében egy japán pipát tartott.
- Izumo vagyok, örülök a találkozásnak! - nyújtotta jobb kezét felé. -Gyere csak be! - mosolyogott rá és azzal utat nyitott..
- Öm… Leena vagy… - kezdte.
- Tudom, hallottam már rólad a vén kujonctól!
Leena meghökkenve meredt rá egy pillanatra, ahogy félve haladt a nő után. „Szóval Ba’al mester híre sehol sem változik.” jegyezte meg magában.
– Érezd otthon magad! - mondta miközben becsukta a kaput, bár Leenán egy cseppet se látszott, hogy oldódott volna. Izumo meg kerülve a szeppent lányt a kert felé indult, és a látvány, ami szeme elé tárult lenyűgöző volt. A hatalmas kertben vékony kis patakok futottak végig kicsi szigetekre osztva a területet. Valóságos szín kavalkád teljesen meg némította Leenát, apró őszi kikericsek lila vörös sárga és fehér színekben pompáztak, az utat kirakó kövek között számára ismeretlen apró pici fehér virágok virítottak. Néhány magas hordóban tavirózsa virágozott, és a kert közepén lévő tóban vízi lótuszok pompáztak. A fák színes leveleit lágy szellő ringatta, töveikben pedig fura kisebb nagyobb gombák csücsültek. Ahogy beljebb haladtak a varázslatos kis kertben, Leena egy lugast is észrevett. A boltozatott tűz vörös és hófehér rózsák szőtték át, leírhatatlan illat felhőt létrehozva.
Leena soha eddig nem érzett ennyi illatot, még arra is képtelen volt, hogy megszámolja őket. Teljesen megszédült az illat kavalkádban és kóvályogva haladt Izumo mellett.
- Ba’al mesélt a mágiádról, - kezdte - Gyönyörű képességed van, tudsz róla? Még soha nem láttam olyan embert aki képes lenne ilyenre.
- Köszönöm. - mondta pirulva, bár ő maga nem teljesen gondolta így. ”Jobb lenne ha tudnál is használni…” - tette hozzá magába szomorúan.
- Jól érzem, hogy te nem így gondolod? - Izumo kérdése váratlanul érte.
Leena nem felelt, csak haladt tovább mögötte, de Izumo egyszer csak megállt és szembe fordult vele.
- Hm? - pillantása olyan átható volt, hogy biztosra vette teljesen belelát.
- Hát… nem tudom használni olyan jól mint ahogy szeretném. - bökte ki a földet nézve.
- Jelenleg épp egy segédet keresek, ugyan is egyedül túl sok a munkám. Mit gondolsz tudnál nekem segíteni?
- Kerti munkára gondolsz?
Izumo hangosan felnevetett.
- Hát ez jó! - törölte meg szemét és leült a fűre majd meg veregette kezével a földet jelezve, hogy ő is üljön le. – Tudod- e én mivel foglalkozok Leena?
- Hát, úgy tudom gyógyító vagy. - felelte kissé bátortalanul.
- Pontosan, gyógynövényekből készítek ellenszereket, krémeket minden féle gyógyszert, és ebben kéne segítened. Természetesen meg fizetem, és ha közben figyelsz, eltanulhatsz tőlem egy két dolgot. - kacsintott rá - Több mint százféle növényt láthatsz itt, de mindnek különböző felhasználási módja van. - azzal letépett egy apró kis bogyót a mellette lévő bokorról. – Ez itt suputka - mutatta Leenának az apró sötétlila bogyót. – ha most megennél belőle egy marékkal, néhány óra múlva meghalnál, ugyanis a héjában olyan anyag van, amitől a máj teljesen leáll, de ha - és itt körmével kettényitotta – lehámorozd róla a héját, és a húsát némi krémbe keverve, tökéletes vérzéscsillapítót tudsz belőle csinálni.
- Értem, és akkor nekem ebben kéne segítenem?
- Igen, s ha van kedved el is jöhetsz velem egy két munkára. - Izumo ajánlata kissé furcsa volt számára, kiváltképp hogy úgy érezte többet kap a hölgytől mint ami ő ad érte.
- Rendben! - felelte végül.
- Na akkor gyere kezdjünk is neki! - mondta és azzal fel állt.
Első feladata az volt, hogy le kellett szedni egy kosárnyi bogyót, ami csak elsőre tűnt könnyű feladatnak. Bár kevés levele volt a bokornak, de rettentően csíptek, mintha csak csalánba nyúlkált volna. Néhány percen belül enyhe zsibbadást is érzett ujjaiban, majd Izumo hozzá tette hogy vigyázzon a levelekkel meg zsibbasztó anyagot termel a növény védekezésképpen. Ha túl sokszor csípi meg akár órákra is teljesen lezsibbadhat a karja, és akkor nem sok hasznát veszi. „És ezt nem tudtad volna előbb mondani?” - pufogott magába Leena. Majd egy teljes óráig szedte a bogyókat mire meg telt a kosár.
- Rendben, most van fél óránk, hogy leforrázzuk őket, ugyan is gyorsan kiszáradnak! - közölte. Leena egy hosszúkás üvegházba vitte a kosarat, mely talán még a kertnél is csodásabb volt. Az üvegházban hosszú sorokban feküdtek a vékony kis ágyások, és a gerendákról hatalmas kaspók lógtak le, telis tele virágzó növényekkel. Az üveg ház végében hatalmas polc állt, teli kicsike kis fiókkal bal oldalt, jobb oldalt pedig ezernyi apró kis üveg állt. Ahogy a fény át világított a színes folyadékkal telet üvegeken a szivárvány minden színében pompázó virágszirmoknak látszottak. A polc sor előtt egy hosszú, vastag tölgyfa asztal feküdt, melynek egyik végében álló kis tűzhelyen már forrt a víz.
A meleg kissé fülledt levegő és a virágok illatának kavalkádja másodpercek alatt megszédítette Leenát.
- Ha jól látom igen érzékeny vagy az illatokra. - mondta Izumo miközben ki vette Leena kezéből a kosarat és tartalmát a zubogó vízbe öntötte.
- Igen. - felelte pihegve Leena, és leült az egyik kis padra.
Izumo, néhány percig hagyta a bogyókat zubogni, majd elzárta a tüzet.
- Ennek még jó darabig állnia kell, gyere! - mondta.
A kert hátulsó részébe egy sziklakerthez mentek. A sziklák közötti apró repedésekben lévő mohát szedegették ki.
– Ennek a mohának nagyon erős nyugtató hatása van, de csak egy fajta szikla repedéseiben nő. - magyarázta, ahogy egy kis kanálszerű fapálcikával piszkálgatta ki.
– Itt Erában is van ilyen kő? - kérdezte, de neki valahogy nem ment olyan jól a moha szedegetés. A növény furcsa szúrós illata volt, ami borzalmasan zavarta.
– Nem, nincs, ezeket külön emiatt hozattam ide. - felelte.
– De miért csak itt nő? - kérdezte Leena.
– A sziklában található ásvány miatt, termel egy bizonyos fajta savat amivel a sziklát képes lebontani, és felszívja a benne lévő ásványi anyagokat.
– Értem. És ezt is le kell forrázni?
– Nem, ezt kiszárítjuk, mozsárban felőröljük, és a port használjuk fel.
– Gondolom, a nyelv alá kell tenni. - jegyezte meg Leena.
– Ó, látom nem új neked ez a terep! - nézett rá meglepődve Izumo de hangjában elismerés csendült.
– Hát sok könyvet olvastam már, de nem értettem mindent teljesen.
– Értem, gondolom akkor azt is tanultad, hogy a nyálkahártyán keresztül szívódnak fel a leggyorsabban az anyagok, de jobb, ha az ember az ínyére keni. A nyelv alatt a nyálképződés miatt a folyamat lassulhat.
Leena válaszul bólintott, miután Izumo elégnek ítélte meg a kiszedett mohák mennyiségét visszamentek az üvegházba és kiterítették az asztalra.
Izumo egy nagyobb üveget vett elő két apró kis tálkával és leült, hangos sóhajjal nyújtóztatta kis végtagjait, ügyet sem vetve arra hogy melle majd ki estek kimonójából.
– És mióta vagy a céh tagja? - kérdezte Leenától.
- Nincs még fél éve.
– Ahogy elnézlek, - mérte végig – a vén kujonc biztos szemet vetett rád, hányszor próbálkozott be már?
Leena meg sem próbálta össze számolni, egyből rávágta.
– Én már nem számolom… - jegyezte meg fagyosan. Izumo csak mosolygott válaszán, és töltött a poharakban. Az égetett szesz illata azonnal megcsapta orrát, és egy apró fintor futott végig arcán.
- Mióta vagy orvos? - kérdezte hirtelen Leena.
- Orvos? - kérdezett vissza Izumo nevetve – én azért nem használnám ezt a kifejezést, de még a nagymamámtól tanultam. Miért te talán orvos szeretnél lenni? - kérdezte miközben kortyolt a poharából.
– Igen vagy is nem - javította ki magát Leena – nem tudom, én csak segíteni szeretnék az embereken! - bökte ki végül, fejét a földre hajtva.
– Szép, de nincs ezen semmi szégyellni való! Ne legyél ilyen félénk mert a világ megesz vacsorára, - mondta mosolyogva - és igyál már te lány mert elpárolog a drága szakém! - tette hozzá mérgesen.
- Őőő, igen… - felelte bizonytalanul és a pohár után nyúlt.
– Jaj ne csináld már! - szólt rá Izumo. – Idd már meg! - Leena kelletlenül lehúzta a szakét de a szesz égette a torkát. Köhögve, prüszkölve hajolt előre.
- Mi- mi ez? - kérdezte könnybe lábadt szemekkel.
- Szaké, mi más lenne. - válaszolta könnyed hangon Izumo. – Nem ittál még?
- De… - nyögte Leena.
- És nem szereted? - kérdezte az ámulat és a korholás keverékével. Kezét vékony kecses csípőjére tette és úgy hajolt le hozzá. - Még is hol éltél te eddig? Szatyorban? - Leena arcát nézve még jobban elszörnyedt. - Ó istenem, inkább ne is válaszolj… Látom sok dolgom lesz veled… - sóhajtott fel Izumo.
- Ba’al ha jól emlékszem azt mondta ég sárkányölő vagy. - folytatta Izumo ahogy az üstöt kezdte kavargatni. Leena nem szólt semmit, nem igazán értette miért is fontos ez. – Egyszer ismertem egy sárkányölt, érdekes ember volt. Kicsit hasonlítotok is…
Erre már Leena is felkapta a fejét.
- Nem tudod véletlenül hol találom?
- Már meghalt, évekkel ez előtt.
- Ó sajnálom.
- Semmi gond. - válaszolta Izumo, de nem kerülte el figyelmét kíváncsisága. - Miért érdekel?
- Hát csak gondoltam…
- Meg kérdezed, tudja e hova mentek a sárkányok? - mondta ki helyette.
- Honnan tudtad? - lepődött meg Leena.
- Az emberek sokkal többet tudnak, mint mutatják, de ha a felszín alá látsz láthatod te is. - felelte, de Leena ebből egy kukkot se értett. - Na de, gyere csak! - mutatott az üstre. - Ilyenkor kell leszűrni, amikor a víz már teljesen át vette a színét! - mondta és Leena közel hajolt az üsthöz, hogy jobban lássa a bogyók színét, de hirtelen légszomja lett. - Ne hajolj olyan közel te nő! - kiáltott rá – A gőze lebénítja a légutakat!
Leena kissé fuldokolva hajolt vissza.
- Bo-bocsánat! - nyögte.
- Ember… Na gyere idd meg ezt, ettől majd jobban leszel! - ültette le egy kis székre, és egy apró pici poharat nyomot a kezébe. Leena gondolkodás nélkül felhajtotta az alig három centi folyadékot, de az erős szesz tűzként csúszott le torkán. Újra köhögni kezdett tőle mire Izumo csak hangosan felsóhajtott.
Leena figyelte, ahogy a nő leszűri a bogyók kiengedett levét, majd egy palackba tölti. A palackot gondosan lezárta és a termésekről apró óvatos mozdulatokkal lefejtette a viaszos héjat. A puha húsú terményt később egyszerű fehér masszába keverte, majd a tégely kenőcsöt a polcra tette. Izumoba volt valami magával ragadó Leena számára. Gyönyörű szép hamvas bőrét fekete haja keretként fogta körbe az arcán, karcsú szép vonalú teste olyanná tette mintha egy hercegnő lépett volna ki a könyvek lapjai közül. Szemében viszont különös ismeretlen fény csillogott, látta benne a boldogságot és mosolyt, de volt mellettük valami ismeret eltitkolt érzés is. A fényerős volt és határozott, még is elbújt a szemébe, mintha csak titokban akarnák tartani, hátul ahol senki sem veszi észre. A nő kisugárzása is sejtelmes volt, mintha több lenne bennem, mint aminek mutatja magát. Egy könyv, mely régi már rengeteg titokkal és csodával, de az idő fogai még sem hagytak rajta nyomot.
Leena egészen hazáig gondolkodott mindezen, de sehogy sem tudta megfejteni Izumo talányát.

Hogy mi mindenre nem jók a különféle bogyók és növények a hozzáértő kezek között? Hibád egyetlen egy van, már ha az hibának róható fel... Méghozzá a munka hossza, ez valahogy nem a tőled megszokott maratoni hosszúság volt. Így ezt kénytelen voltam egy szuszra bedarálni. Persze a minőség mindig is a méret előtt van, az én fontossági sorrendemben. Jutalmad egészen pontosan 225.000 Gyémánt!

Féktelen vágy

- kizárólag 18 éven felülieknek -

A félhomályban nem lehetett sokat látni csak folyóson heverő rengeteg holmi körvonalát, dobozok, zacskók, székek, néhány asztal meg pakolva, összecsukott ernyők, és néhány régi matrac egymásra dobálva, de ez ott mit sem számított, lehetett volna akár vakító világosság vagy feneketlen sötétség is. Carmennek nem volt másra szüksége csak a fiúra, a vágy őrült módon tombolt benne, s immáron nem fogta vissza magát. Az alkoholos bódultság evette az eszét egyetlen másodperc alatt, érzékei kiélesedtek és kezdetét vette a játék, amiért egész este keményen küzdött. Vadul csókolta a fiút miközben kezével inge gombjait kereste, Takeshi bőrének illata betöltötte számára a levegőt. Takeshit sem kellett félteni, keze fenekére csúszott, majd fel melleire. Szédülés mámoros érzése fogta el, és akaratlanul is falnak dőlt, valami a tompa csörömpöléssel dőlt el, de ez lényegtelen volt. A fiú tett felé egy lépést a falnak nyomva őt miközben esetlenül birkózott a gombokkal. Magában ezerszer is elátkozta azt aki az inget készítette, amiért most így megnehezíti a dolgát. Türelme vészesen fogyott, s egyre sietősebben próbálkozott, de a gombok csak nem akarták megadni magukat. Ahogy a fiú ajkai végig simították bőrét újra és újra, megborzongott, képtelen volt tovább a gombokra koncentrálni, forró édes leheletétől villámok cikáztak testén és nem bírt tovább várni. Félúton megállva s hagyva a gombokat későbbre, a fiú övéhez kapott, melynek kioldása már gyerekjátéknak tűnt. Halk fémes hang jelezte, hogy az akadályozó ruhadarab szétnyílt, és ezzel az irányítás már is a kezében volt. Kéjes mosolyra húzta száját amint végig simított farmerja mentén és megérezte benne vágyát. Ebben a pillanatban viszont megérezte a fiú nyelvét dekoltázsán és a világ megpördült körülötte, mély sóhaj tört fel belőle, eszét vesztve fonta köré egyik lábát. Vadul túrt hajába s biztos volt benne, hogy másodpercek kérdése és teljesen elveszti az eszét.
Takeshi élvezte Carmen zihálását, hangja tovább hergelte, s még vadabbul csókolta. Lassan simított végig combján, élvezve a lány minden rezzenését, majd elérve fenekét megállt. Kicsit közelebb vonva magához, nyelvével finoman cirógatni kezdte mellét, Carmen körmei végig szántottak hátán, mintha csak le akarná tépni róla ingét. Szabad kezével felfedező útra indult, lassan finoman simított végig a selymes anyagon, s ölénél megállt. Élvezte a lányból feltörő halk sóhajokat, s tudta a lassúsága csak még jobban feltüzeli. Néhány percig csak várt, majd végig simítva csípőjén míg csókokkal halmozta kebelit, kimonója övévét igyekezett kioldani.
” Azt már nem!” - szólt hirtelen Carmen. Még nem kapott eleget, még nem élvezte ki eléggé a fiú vágyát iránta. Nem akart ilyen gyorsan haladni, hiszen oly régóta vágyott már erre, s ez a kis játék csak még édesebbé tette a dolgot. Az utolsó csepp vágyakozást is ki akarta facsarni belőle, végletekig táncolva, mikor már nem bír magával. Nem akarta még engedni neki, a vágy tombolt benne, s minden percben még örültebben kívánta. Kezeit hirtelen vállára téve, kipördült alóla, a falnak döntve a fiút. Egyik kezével végig simított férfiasságán miközben ajkait végig húzva mellkasán csókolni kezdte bőrét. Érezte, ahogy Takeshi testén finom remegés fut végig, míg ő kioldotta a farmer gombját. Halk nevetés hallatott, ahogy szájával egyre lejjebb és lejjebb haladt, mindvégig egy kicsit még jobban lassítva. Amikor elérte a makrancos gombokat, melyek utolsó bástyaként állták útját, hirtelen térdre ereszkedett s csókolta meg alhasát. Minden egyes csókkal kicsit lejjebb húzta nadrágját, még tovább feszítve idegeit, s az eredmény nem maradt el. Takeshi hangos sóhajjal túrt hajába, miközben a farmer megadva magát leomlott. Kéjes örömmel tette kezét alsójára és centinként kezdte húzni, miközben ajkaival megcirógatta bőrét, majd egy kicsit lejjebb a nadrágot. Újra megérintette a fiú keménységét s még lejjebb húzta az alsó nadrágot. Ajkait éppen hogy hozzá érintette férfiasságához, mire a fiúból mély sóhaj tört fel. Válaszul nyelvét lassan végig húzta férfiasságán, minden percét kiélvezve, és egyetlen rántással véglegesen eltávolította útjából az utolsó akadályozó tényezőt is, az alsónadrágot.
Takeshi képtelen volt tovább várni, minden türelme elfogyott, és a lány karjai alá nyúlva hihetetlen erővel húzta fel. Még fel sem emelte teljesen, azonnal a falnak nyomta a lányt és szorosan hozzá simulva csókolta meg. Carment váratlanul érte a dolog, meghökkenve, de magában mosolyogva csókolta vissza. Takeshi viszont ennyivel nem érte be, vadul markolt fenekébe, megemelve a lányt. Az engedelmesen dereka köré kulcsolódó lábak szorosan fogták, de ő nem engedte el Carment, kicsit még feljebb és még közelebb húzta magához. Carmen karjait nyaka köré kulcsolva kacéran húzta végig nyelvét nyakán, mintha csak még tovább akarná szítani a benne égő tűzet. Takeshiból mély sóhaj tört fel, majd halvány mosoly suhant át arcán, ahogy keze kicsit lejjebb csúszott a lány fenekéről, és elérte az apró kis anyagot, ami most az ő útját állta. Finoman végig húzta rajta úját, s kéjes élvezettel nézte, ahogy Carmen testén remegés fut végig. Elszakította ajkait az övétől és újra megismételte, s válaszul halk sikoly hallott, de most keze megállt, nem tett semmit csak ott pihentette a finom csipkén. Látta amint Carmen teljes elveszti az uralmat önmaga felett, és szemeiben vad láng lobog, már már könyörögve neki hogy ne hagyja abba. Lassan nyaka fölé hajolt, Carmen érezte lélegzetét bőrén, majd a fiú egyetlen mozdulattal elrántotta a finom csipkét és beléhatolt.
Hangos sikoly tört fel Carmenből ahogy megérezte magában Takeshi lüktető vágyát. A világ forogni kezdet körülötte, kívánta a fiúit, de még jobban ezt a mámoros őrjítő érzést mely most minden porcikáját átjárta. Ahogy Takeshi újra meg mozdult az ő teste is mozdult vele, most jött csak rá hogy valójában milyen őrülten vágyott erre. Olyan volt számára, mint a levegő képtelen lett volna nélküle élni, függőnek érezte magát, őrült függőnek és azt kívánta soha ne érjen véget. Szívverése felgyorsult, a fiú mozogni kezdett, görcsösen markolta meg vállát, s minden perc gyönyörűbbé vált számára, mint az előző. Takeshi és érezte gyönyörét, Carmen minden percben hangosabban nyögött, ami csak még jobban feltűzelte. Vére dübörgött, de még nem akart elengedni magát. Bármennyire is jó volt, hiába forgott körülötte a világ, látni akarta arcát, ahogy eljut a fellegekbe. Nem is kellett sokáig várnia, Carmen eszét vesztve mélyesztette körmeit hátába, ahogy a gyönyör végig hömpölygött testében, izmai megfeszültek és néhány másodperccel később forró hullám söpört végig rajta. Minden porcikája remegett, ahogy a leírhatatlan érzés hatalmába kerítette, majd egyetlen pillanatra lélegezni is elfelejtett. Arca kipirult, szemeiben vad láng csillogott, amint szorítása megenyhült a fiú körül Takeshi is lassított a tempón válaszul. Ez viszont már egyáltalán nem tetszett Carmennak, számára csak most kezdődött az igazai élvezet, véleménye szerint ez még csak az előjáték volt, a lényeg csak most következett Nem kapott még eleget, többet akart és még annál is többet, érezni akarta, minden pillanatban, amíg a fáradtságtól össze nem esik.
– Ne… - lihegte zihálva mire a fiú arcán mosoly suhant át. Láthatóan élvezte ahogy a lány könyörög neki.
– Ne? - kérdezett vissza kéjes élvezettel, s vadul magához húzta. Válaszul csak halk nyögést hallott, amint forró vágy futott végig testén. Takeshinak tetszett, hogy a lány örült vágya, s hogy ennyire vágyódik utána. Carmen se feledkezett meg magáról, ahogy megmozdította csípőjét áramütés cikázott végig testén. Minden önuralmára szüksége volt hogy ne roggyanak meg lábai és teperje a földre, hogy magáévá tehesse. Kezét feneke köré fonva emelte meg a lányt és tett néhány lépést hátra majd a közeli asztalhoz lépett. Egyetlen mozdulattal söpörte le a rajta lévő dobozokat és egy üvegeket melyen hatalmas csörömpöléssel zuhantak a földre. Még is ők ebből semmit se éreztek. Carmen érezte, ahogy a fiú megborzong amint újra elmélyülbenne, és őrült vágyat érzett, hogy még többet adjon neki. Kéjes örömmel, mámortól bódultan cirógatta nyelvével nyakát, s a fiú minden sóhaja csak tovább hergelte. Teste megtelt energiával és vággyal ahogy Takeshi finoman hátra fektette az asztalon. Újra magában érezte, hallotta egyre gyorsuló zihálást, bőrén érezte tekintetét. Vad öröm cikázott át testén, a tudat hogy őt nézi, hogy teste feltüzeli, hogy csak őt akarja, szó szerint megőrjítette. Feltűzött hajából a hajtű kiesett, s a tincsek rakoncátlanul hevertek körülötte, míg ő minden percben újra és újra megrázkódott a gyönyörtől. Érezte amint a fiú széthúzza ruháját és közel hajolva hozzá megcsókolja melleit, mitől hangosan felnyögött. Lábait a dereka köré fonva húzta magához még szorosabban, miközben kezével karjaiba kapaszkodott. Zihálva szedte a levegőt, miközben vágya egyre erősebb és erősebb lett. Testük egyszerre mozdult, mind gyorsabban és szenvedélyesebben, mígnem a magával ragadta őket a vágy. Izmai egy pillanatra megmerevedtek, ahogy hangos sóhaj tört fel belőle, és újra érezte azt a leírhatatlan érzést, mely elszakította a világból, s egyetlen apró pillanatra mindent elfelejtettet vele. Mámorító bizsergés, ami minden porcikáját átjárta, egyszerre volt édes és savanyú. Carmenből hangos sikoly tört fel, ahogy körmeit a karjába mélyeszttette. Takeshi erőtlenül omlott rá, érezte bőrén forró leheletét, s ajkaival mellét cirógatja. Néhány percig csak feküdtek hangosan zihálva az asztalon mígnem Carmen alig érezhetően megmozdította csípőjét. Érezte ahogy a fiú izmai megrándulnak, és halvány mosolyra húzta száját. Újra megmozdult, de ezúttal határozottabban, éreztetni akarta vele, hogy ennyi még nem volt elég. Takeshi magához vonva húzta fel, végig simított dereka köré simuló hosszú feszes combjain s vadul csókolni kezdte nyakát. A vágy újra magával ragadta őket, s őrült módon csókolták egymás testét, Carmen egyre szorosabban húzta magához, mígnem lecsusszant az asztalról. A hirtelen ijedtség kizökkentette Takeshit s riadtan kapott utána, de Carmen elvette kezét csípőjéről. Kacér mosoly suhant át arcán, amint kezével felfedező útra indult testén. Ajakival végig simított állán majd nyakán, lejjebb haladva mellkasát kezdte el csókolgatni. Kezével lassan haladt végig kemény hasfalán majd finoman megcirógatta ölét, érezte vadul lüktető vágyát, s ettől még tüzesebb lett. Tovább fokozva a lehetetlent, csípőjét szorosan nyomta hozzá egyetlen pillanatra, majd eltávolodott tőle. Hevesen csókolta mellkasát majd hasfalát, miközben megtapintotta izzó férfiasságát, és finoman végig simított rajta.
Takeshi vadul hajába túrt, hallotta hangos zihálását, szinte hallani vélte dübörgő szívverését, de ez még nem volt elég. Azt akarta, hogy megőrüljön érte, s eszét vesztve teperje a földre. Nem is sejtette mennyire közel járt már a valósághoz, Takeshinak immáron fizikai fájdalmat okozott őrületes vágya, de eltökélte a végsőkig megőrzi, úrbéli mivoltát. Carmen ajakival egyre lejjebb haladt, nyelvével megcirógatta alhasát, miközben vad csókokkal borította azt. Újra megérintette a fiú keménységét, és gyengéden simogatni kezdte. Takeshi egyre erősödő zihálása tovább tüzelte vágyát, és lassan lejjebb csúsztak ajkai. Elérve ölét még jobban lassított, és nyelvével cirógatni kezdte bőrét. Érezte, amint vállába markol és izmai megfeszültek, tudta már nem kell sok hogy elveszítse türelmét. Mámoros boldogság járta át testét, a tudattól. Érezte a benne tomboló vágyat és ajkaival egy kicsit még lejjebb haladt. Száját épphogy érezhetően férfiasságához érintette és mély sóhaj tört fel belőle. Alulról indulva szenvedélyesen csókolgatta majd elérve tetejére szándékos lassúsággal húzta végig rajta nyelvét, kiélvezve minden egyes pillanatot. Megállt várt egy pillanatot, míg a partnere lélegzet visszafojtva magasodott felette majd újra megérintette őt nyelvével és aztán újra, egyre szenvedélyesebben. Egyszer csak megállt, finoman ajkai közé fogta legnemesebb szervét és várt. Érezte, ahogy idegei pattanásig feszülnek, teste megremegett, hallotta hangos zihálását, ami még kéjesebb örömöt okozott neki. Szinte már-már nem is evilági volt ez az érzés. Kiélvezve a pillanatot, lassan ajkaival befogatta, s lassú ringatózásba kezdett, egyre mélyebben és mélyebben. Érezte testének lüktetését, s válaszul egyre hevesebben mozgott. A fiú vadul hajába túrt, s teste görcsösen megvonaglott, ahogy átjárta a gyönyör. Hangosan lihegett, tántorogva kapaszkodott meg az asztalban, miközben Carmen újra felállt. Arcán ülő kéjes mosoly egyetlen pillanatra kiszakította a világból. Takeshi ezer meg egy nővel is volt már, s mindegyiket a mennyországig repítette, de ez most még is más volt. Pontosabban Carmen volt más, mint az eddigiek, mellette nem irányíthatott végig, nem tehetett azt, amit akart. Egyetlen másodperc alatt a kocka megfordult, s immáron már ő állt kiszolgáltatottan, megbéklyózva saját elmondhatatlan gyönyörében.
Ahogy Carmen ott állt előtte, szemeiben a beszivárgó hold fényével úgy érezte megőrül érte. Vadul ragadta meg karját és vonta magához, majd megfordulva vele egy poros matracra dobta. Nem adott lehetőséget neki ellenkezni, felé hajolva ruháinak utolsó darabjaitól is megszabadult. Carmen válaszul köré kulcsolta combjait, de ő visszanyomta a matracra. Megmarkolta kebleit és csókokkal borította be, jó ideig elidőzve ezen ponton, majd kezét lassan lejjebb csúsztatta. Ellenkezni próbált magához akarta húzni, mikor érezte a tőle távolodó fiút de csuklóit erősen fogva fejtette le magáról karjait, miközben egyre lejjebb és lejjebb haladt testén. Végig cirógatva hasát, elért öléhez, de az utolsó pillanatban, szinte egyetlen másodperc alatt újra előtte termett és belé hatolt.
Forró vágy ömlött szét testében, még szíve is kihagyott egy pillanatra. Lábait ösztönösen kulcsolta Takeshi dereka köré, amíg körmeivel végig szántott hátán. Zihálva szedte a levegőt, miközben vágya minden pillanatban erősebb és erősebb lett. Testük egyre szorosabban fonódott össze, szinte egyszerre nyögtek fel, ahogy egyre mélyebben merültek egymásba. Mozgásuk gyorsulni kezdett, ritmikusan és egyre szorosabban simultak össze combjaik, légzésük felgyorsult, és Carmen szíve olyan vadul dübörgött mintha ki akarna szakadni. Hallotta Takeshi zihálást, érezte kezét, ahogy végig simítanak combján majd egy hirtelen pillanatban megmarkolva fenekét a fiú átlendült felette és magára húzta. Carmen halkan nyöszörgött, ahogy tenyerét mellkasára tette és feltolta magát, s immáron minden apró mozdulat egy túlvilági édes álommá vált számára. Keblei lágy ringatózni kezdtek, ahogy egyre gyorsabban emelkedni és süllyedni kezdett rajta. A Takeshi kezével nyakát megcirógatta, majd lejjebb haladva meg markolta melleit. Puha tapintása nyomán villám cikázott át testén s vágya forró gyönyörként lüktetett testében. Immáron nem fogták vissza magukat, kiélvezve minden pillanatot adták át magukat a tomboló vágynak.
Carmen hangos zihálását csak hamar kéjes kiáltás váltotta fel amint a gyönyör teljesen hatalmába kerítette, szétáradt teste minden porcikájában. Görcsösen markolt vállába, combjai remegni kezdtek s egész teste megvonaglott. A világ táncot járt körülötte, feje zsongott, s hallotta vadul dübörgő szívverését, miközben valahol a távolba saját kiáltása vízhangzott. Érezte csípőjén Takeshi erős szorítását, s tudta már ő is elérte a mennyországot. Végül a mámoros érzés lassan enyhülni kezdett és nyugalom áradt szét testében. Könnyűnek érezte magát, mint egy tollpihe, amit a lágy esti szellő repít a csillagos ég alatt. Erőtlenül omlott a fiú mellkasára, s percekig csak feküdtek egy más vad lélegezetté hallgatva. Percek teltek el így, távolról hallották a kint nyüzsgő vendégek hangját, de ők még sem mozdultak. Carmen elégedetten pihegett Takeshin, és azon tűnődött, hogy is volt képes eddig életbe maradni sex nélkül. Ily közelről nézve meg kellett állítania, élete maga volt a pokol legmélyebb bugyra, így hát fogadalmat tett, hogy a következő alkalmat nem fogja így megváratni. Elmélkedéséből kopogó hangok zökkentették, majd egy szűk de erős fény mely ajtótól jött…

***

- Még is mit jelentsen ez srácok? - nézett rájuk kérdőn a pincér.
- Nézd, haver ez a helység jelenleg üzemen kívül van… - szólalt meg békítően Shin.
- Mi van? Ez a raktár, és nekem be kell mennem, eltenni ezeket itt! - felelte a felháborodott hangon, de ekkor egy újabb hang szólalt meg. Carmen agya egyetlen pillanat alatt kitisztult, nagy nehezen sikerült összeszednie megmaradt erejét, és ülő pózba tornázta magát a fiún. Eközben az ajtó másik oldalán három fiú komoly harcot folytatott egy buzgó pincér suhanccal.
– Nézd Naku, ez most éppen nem a legjobb alkalom, nem lehetne kicsit később? - próbálkozott Noel, miközben igyekezett legjózanabb arcát elő venni. Ezen mutatvány igen komoly feladatnak minősült, mivel az elmúlt órába együttes erővel kiitták a bár Misuko szaké készletének tetemes részét.
- Ember ne szórakozz már velem! Le kell tennem ezeket a cuccokat amilyen gyorsan csak lehet, különben a főnök szét fogja tépni a fejem! - felelte idegesen amint körbe tekintett.
– Tudom, de öhm… hogy is mondjam… - kezdte kissé idegesen. – ez a szoba éppen foglalt… - magyarázta Noel.
- Mi? Foglalt? - nézett rá értetlenül a fiú. Shin és Kyoku sokat mondó pillantását váltott, a kis újoncról. Messziről leírt róla fogalma sincs, mire használja általában barátjuk ezt a helységet…. - Ez egy raktár, már hogy az égbe lenne foglalt?
– Hé öcsi, majd mi be tesszük neked oké? - szólt közbe Kyoku, amint kivette kezéből rekeszt.
- De hát… - kezdte volna a fiú.
– Elég fáradt vagy már nem? - tette vállára kezét Shin. - Egész éjjel végig dolgoztál, mi csak segíteni akarunk, nyugi! Nem köpünk be! - mondta, ahogy elővette legbarátiabb pillantását, bár a pincér arcából ítélve kicsit barátiabbra sikeredett, mint kellett volna. Ekkor a szobából kéjes sikoly hallatszott, mire a három fiú arca megmerevedett. A pincér fiú kérdőn tekintett a hátuk mögött lévő ajtóra, láthatóan őt is meglepte a hang, de még most sem vágta le mi történik.
– FÚÚÚ! Oda lent valakinek nagyon jól megy! - kiáltott fel Noel s a mellettük lévő lentebbi részre pillantott.
- Szerintem ez bentről jött... - kezdte gyanakodva a fiú.
– Hallod ő ott nem a főnököd? - pördítette meg azonnal Shin és a tömegbe mutatott. Isteni szerencséjére, a sushi pultnál tényleg egy magas középkorú pincér állt és hevesen mutogatott a két shéfnek.
- Ó basszus… le fogja tépni a fejem! - mondta a srác azzal elviharzott a tömegben. A három fiún megkönnyebbülést lett úrrá.
– Ez közel volt…
– Mi a isten tart már ennyi ideig, ilyen korra már rég lerendezi őket! – háborodott fel Kyoku kezében a rekesszel. Shin csak kérdőn emelte fel a kezét, míg Noel az ajtóhoz lépett. Fülét lapjára tapasztva hallgatózott, de semmit nem hallott, így hát bekopogott.
Carmen és Takeshi olyan gyorsan öltözött, ahogy csak tudott, de ilyen kevés fény mellett, igen csak nehezükre esett összeszedni ruhájukat. Botladozva haladtak a sötétbe fel-felesve egy-egy dobozban, vagy kacatban a földön. Carmen cipőjének egyik párját és tangáját sikeresen megtalálta, de ez után bár merre kutakodott csak hasznavehetetlen holmik akadtak kezébe. Nyakkendő, ing, öv, alsógatya ám ekkor viszont az ajtó kinyílt…
– Takeshi…. – szólt halkan amint benyitott résnyire. – Ki kéne jönni… - kezdte finoman de Kyoku ellökte az ajtótól.
– Kurva gyorsan toljátok le, mert mennék már haza! - mordult be azzal belökte a rekeszt és becsapta az ajtót.
Bár csak egyetlen másodpercre áradt be a fény arra pontosan elég volt hogy Carmen megtudja ruhájának hiányzó elemei hol vannak. Takeshi éppen kimonojával viaskodott, ingnek képzelve, miközben egyik kezében melltartóját tartotta. Dermedten meredt a fiúra kezében gatyájával, míg Takeshi hozzá hasonló dermedt arccal nézett rá de őt nem a ruhák sokkolták le. Pillantása egyenesen bal medencéjére esett, mely most egyetlen pillanatra, de felvillant a Dragon Fang már ismert emblémája. Alig telt el egyetlen perc és már újra hangokat hallottak kintről. A pincér fiú visszatért, és újra be akart menni a raktárba, és ez a tudat elég volt számukra, hogy észbe kapjanak és folytassák az öltözést. Megcserélve ruhájukat sebesen öltöztek, és néhány percben belül már az ajtóban álltak.


– Figyelj öcsi majd mi betesszük ezt is, te csak menj vissza! - ajánlotta fel Kyoku, de a fiú nem tágított.
- Ki kell hoznom a tartalék Misuko Szakét is! - erősködött. – Három alkoholista barom kivedelte a pultban lévő készletet!- magyarázta szemét forgatva.
– Figyelj ez most nem fog menni… - kezdte amint elé lépett hogy elvonja figyelmét Kyokuval, miközben Shin be kukucskált az ajtón és intett a bent lévőknek. Takeshi és Carmen sietve kilépett az ajtón.
- Hát ők meg kik? - kérdezte hirtelen a fiú átnézve a páros válla fölött.
– Kik? - kérdezte meglepettséget színlelve Kyoku.
- Hát ők! - mutatott át az éppen ruháját igazgató Carmenre.
– Itt voltak egész végig, nem is vetted észre? - lépett előre Shin hogy lezárja a látképet. A pincér fiú értetlenül nézett rájuk, mikor Takeshi is akcióba lépett.
– Ugyan már eddig nem vettél észre? - kezdett bele, s immáron már mind a négyen a pincér fiút akarták meggyőzni. Carmen viszont nem szólt semmit, hiszen most tökéletes alkalma adódott, hogy leléphessen. Néhány lépéssel elérte a mögötte lévő lépcsőt és elvegyült az ott álló tömegben. Soha nem volt a búcsúzkodás mestere, s az is igen csak távol állt tőle hogy haza kísértesse magát egy nyálas csöpögős búcsú keretében. Gyorsan haladt a tömegen keresztül, át tánctéren egyenes a pult mellett, mikor egy mély hang dörrent rá.
– Na, végre már azt hittem sose jössz vissza! - szólt egy megtermett öltönyös alak. Megfordulva egy tar kopasz férfi nézett rá, kezében szivarral. – Azt mondtam, hogy csak foglald le egy kicsit, nem hogy tüntesd el, de végül is mindegy. - magyarázta amint felé intett. Megfordult fejében, hogy tovább halad mintha nem is hallaná, de a férfi körül lévő három megtermett alak nem sugallt túl sok jót. Észrevétlenül akart eltűnni, nem pedig három gorillával a nyakában, akik szinte biztos, hogy felkeltenék mások figyelmét is. Arról nem is beszélve, hogy ha eltűnik, a környezetben talán könnyebben fogja lerázni a négy fiút. Így hát az bőrfotelekhez sétált.
– Látom jól megdolgozott, de se gond, miután megpuhítottad már alku nélkül bele ment az üzletbe. - röhögött a férfi. Carmen szemöldöke egy pillanatra felugrott, majd tekintete a férfit körül vevő két lenge öltözetű lánykára esett. Nem kellett sokat gondolkoznia mi lehetett az eredeti feladata…
– Akkor meg voltál elégedve a munkámmal? - kérdezte, kissé kacéran, felvéve a fonalat.
– Meg ám szóval fel vagy véve, nesze itt a jussod! Vegyél magadnak valami új cuccot holnapra! Az én kurváim nem dolgoznak kétszer ugyanabban a ruhában! - vágott hozzá egy papírzacskót a férfi. Nem kellett gondolkoznia mi van benne, első tapintásra is pontosan tudta, pénz… nem is kevés. – Most menj, holnap megint dolgozol! - mondta azzal intett egyet.
– Ahogy óhajtod. - mondta egy széles mosoly keretében amint meghajtotta fejét, és újra az ajtó felé indult.
Kilépve a bárból, sokáig csak ment a sötét éjben, s egyszerűen képtelen volt letörölve az arcán lévő mosolyt. 3” Ha tudtam volna hogy a sex ilyen jól fizet manapság már rég munkahelyet váltottam volna…”[/color]