Leena

Leena fáradtan baktatott haza a földúton, s tengernyi gondolat pörgött a fejében. Pascal békésen szunyókált a vállán mikor elérte Magnóliát. Innen már vonattal szándékozott tovább menni, ám fogalma sem volt róla merre lehet az állomás. Egyszer járt már itt, vagy talán kétszer, de mindkét esetben volt, ami jobban lekösse figyelmét, mint a város szépsége. Ám most ahogy lassan komótosan rótta az utcákat, megcsodálta a csodálatos kicsit reneszánsz stílusú házakat. A fakeretes emeletes házakat tűz piros cseréppel vonták be, s apró kis szélkakasokat tűztek tetejükbe. Minden féle famotívumokkal díszített ablakokra és gerendákra, csüngő virágok futottak fel, színes csipkeként ékesítve a látványt. A macskaköves utcákon szekerek haladtak komótosan, meg-megdöccenve a buckákon. Kellemes meleg volt, s az égen is csak néhány kósza felhő úszkált. Ha nem lett volna ilyen borzalmasan fáradt talán még az árusok utcáit sem kerülte volna el, de jelenleg örült, hogy előre vitte a lába. A munka mely csak pár órás könnyed pénzszerzési lehetőségnek ígérkezett, másfél napos volt, és minden rémálmát felülmúlta. Megbízója egy igazi házsártos házi sárkány volt, két égedelem kölyökkel, kik mindent, ami csak eszükbe jutott megcsináltattak vele, a cserépfelrakástól kezdve, a cementezésen át, a bútorozásig. Táskája immáron kongott az ürességtől, és vele együtt gyomra, mert a kedves megbízó ügy gondolta a mágusok nem élnek holmi földi halandók táplálékával, így hát nem is adott neki enni. Egy utcai árustól vett némi harapni valót, s leült a folyó szegélyező díszes párkányra.
A Magnóliát átszelő vastag folyó ezüstösen csillogott a nap fényében, mintha ezernyi gyémántkövet sodorna magával. Medrének falát fehér márványból faragott kövekkel rakták ki, mely felett a tulipánokkal és muskátlikkal díszített ablakok, kellemes kontrasztot nyújtottak.
Leena sokáig bámulta a vizet, hagyta, hogy a friss levegő haját borzolja. Néhol egy kis víz permetet is vitt fel a szél, mely üdítően hatott rá. Fájó lábait a habok felett lógatta, s becsukta szemét.
” Szörnyű egy nő volt.” - mondta magában, ahogy megbízója eszébe jutott. A középkorú igen csak egy mázsát nyomó nő melytől haza fele tartott, szó szerint kiszipolyozta belőle még a vért is. [color=CornflowerBlue]”Szó szerint ezer mesternek nézett…” – mondta magában amint fehér poros kezére pillantott. A nő úgy gondolta, hogy Leena, - akit már akkor megszólt mikor megérkezett, rövid szoknyájáért és sokat sejtető felsőjéért, - mágus révén szakavatott, ács, kőműves, tatarozó, lakberendező, szakács és mindemellett asztalos. Természetesen mélységesen fel volt háborodva mikor kiderült Leena nem éppen e tudományok mestere. Igaz, ha tudta volna mi vár rá, nem jelentkezett volna, de hát ez sehol sem szerepelt a szövegen.
” Sürgősen keresek egy megbízható mágust, én és gyermekeim életének megmentésére.” – idézte fel magában a rövid kis sorocskát mely a hirdetésen szerepelt. ” Még is honnan találjam ki, hogy ez nem azt jelenti, hogy meg akarnak ölni?! Minden normális ember ez alatt azt érti, hogy meg akarják támadni, vagy vadásznak rá, vagy mit tudom én!” - zsörtölődött, ugyan is, a kedves trillatonna ezt is meg tudta magyarázni. A háza láthatóan le volt strapálva, omladozott, és ez számára felért egy közvetlen katonai támadással Fiore királysága ellen, nem mellesleg életveszélyt jelentett neki és az ördögfiókák számára. Leena ezt nem is csodálta, épp hogy felrakta valahogy a tetőcserepeket, a kölyök már is másztak utána és dobálták le. Az egyetlen mondhatni pozitívuma az útnak három növény volt név szerint harangszirmot, és két ezüst levelet, amint vissza fele jövet talált az útszélen.
Miközben gondolataiban mélyedve üldögélt, észre sem vette a mellette settenkedő hatalmas hófehér szőrpamacsot és az a mögött lopakodó bőrkabátos fiút.
A vastag bundájú közel húsz kilós, kerek pofájú macska szemeit Pascalon függesztve settenkedett egyre közelebb és közelebb Leenához, várva a kellő pillanatot, amikor rá ugorhat kiszemelt zsákmányára. Ám a tökéletes lopakodást az evolúció kegyetlenül könyörtelen keze megzavarta mikor a fehér szőrgombócból az utolsó pillanatban halk morgás tört fel. Pascal ugyan nem ébredt fel, de Leena kérdőn pillantott a hang irányába, de már csak egy hatalmas szőrpamacsot látott mely egyenes felszáguldott. A következő pillanatban karmok mélyedtek belé, Pascal hangosan felkiáltott, s erős vastag valamik nyomását érezte magán.
Amint a macska támadásba lendült, a mögötte álló fiú is, elrugaszkodott a földtől és a Leenán csüngő állatra vetette magát, ezzel közre fogva Leenát is. Ám a fiú egy rossz lépés nyomán elvesztette egyensúlyát is, mely miatt vészesen felé kezdett dőlni. Míg a fehér szőrgombóc szabadulásáért küzdve karmolt szájában a vergődő Pascallal, Leena küzdött a levegőért. A fizika megcáfolhatatlan törvénye pedig kegyetlenül sújtottak le a felkiáltó Pascal, gangosan vernyákoló macskára, kapálózó Leenára és a már nem is olyan diadal ittasan mosolygó fiúra. Néhány másodpercig Leena még próbálta ellensúlyozni a rá nehezedő ismeretlen túl súlyt, majd, mind a folyóban zuhantak.
Nagyot csobbanva merültek a kristály tiszta vizű folyóban, néhány arra csipegető hal riadtan úszott tovább. A jéghideg víz sokkolóan hatott rá, s egyszeriben teste minden pontján szúró fájdalmat érzett. Ám a testébe markoló karmok és kezek lecsusszantak róla, kinyitva szemét nem látott eleinte mást csak furcsa fodros zöld valamiket. Kisvártatva rájött hínárok ússzák körbe, s elrúgva magát a talajtól úszott ki közülük, ahogy elfordította fejét egy fehér ficánkoló valamit látott a vízben mely előtt egy furcsa zöld kis mitugrász kapálózott sietve. Mögötte egy nagy fekete folt magaslott. Eltartott pár percig, míg felfogta, Pascal próbálkozik rögtönzött menekülési tervével, s mögött a furcsa idegenek vannak. Ekkora viszont elfogyott levegője, s a sodrás is magával rántotta. Leena Pascal felnyúlt, de túl messze volt tőle, s éppen hogy elkapta farkincáját, mielőtt reflexszerűen felrúgta volna magát a felszínre.
Felbukkanva azonnal levegő után kapott.
– MI AZ ISTEN HARAGJA VAN! - ordított Pascal amint Leena kiemelte a vízből, s a sodrás erejével küszködve próbált felszínen maradni. A kis kaméleon sietve mászott fejére s hajába kapaszkodva kapkodta fejét. Ám mielőtt még válaszolhatott volna neki, egy ismeretlen hang szólalt meg.
– ÁÁÁÁÁÁÁ! - kiáltotta a fehérhajú fiú, kivel a vízbe zuhantak, fején az ázott dühöngő macskával, ki most újra prédájára szemezte gyilkos tekintetét. Leenának éppen hogy felfogta mire készül az elrugaszkodó jószág, az már ugrott is, egyenesen az ő fejére.
Amint a nagy fehér szörnyeteg elérte, Leena feje úgy merült el mint a vasmacska, nem is csoda a böhöm nagy jószág volt vagy tizenöt kiló. Azonnal felfelé kezdte magát rúgni a vízben, de ez nem volt olyan egyszerű, hiszen a nagy súly folyton folyvást visszanyomta. A fiú természetesen segítségére sietett, de a fehér démon minden karmát bevettette ellenei miközben szabad karmaival Leena fejébe kapaszkodott. Pascal eközben jajveszékelve próbált menekülni az éles fogak elől. Át mászva a fiú fejére, hajába kapaszkodva óbégatott, de fehér démon nem adta fel, továbbra is hangosan nyávogva fújt és kapott a kaméleon után. Leena mindebből csak néha érzékelt valamit, amikor sikerült a víz felé jutni némi levegőért.
A percek teltek és múltak, a fiú pedig egyre jobban kezdett kijönni a béketűrésből.
”Használd már a mágiád te butyuta liba!”¬ - szólt rá erélyes hangon Carmen.
És milyen igaza is volt, a gond az, hogy csak erre ő nem gondolt eddig. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna a dolga... és mennyivel kevesebb vízet nyelt volna.
Abban a pillantban, hogy újra elmerült a vízben teste körül levegő kedett áramlani, mely hatalmas buborékok formájában távozott.
– Mi a... - nézett értetlenül a fiú, majd egy váratlan pillanatban Leena kilötte magát a vízből, s mint egy puskagolyó száguldott kifelé. Hangos csattanással értek földet a legközelebbi mólon.
A nap hét ágra sütött s a kiszökkenő vízcseppek smaragdként ragyogtak a pallókon. Egy helybéli öreg úr, épp akkor kötött ki bárkájával s pakolta ki szállítmányát, ám a furcsa látvány egyáltalán nem lepte meg.
- Ezek a mai fiatalok! - legyintett és folytatta tovább dolgát. – Mondhatják nekik hogy ez a folyó nem fürdésre való, egyik fülükön be a másikon ki.
Leena hangosan nyögött fel, a moló keményebb volt, mint gondolta, s teli volt kiálló vasdarabokkal és néhány nagyobb buckával. Legalább is, elsőre ezt gondolta, majd rá jött hogy valójában csak egy gumó van alatta, mely furcsán vernyákoló hangokat adott ki. Bár nem ez volt a legelső dolog ami feltünt neki, hanem a fehér hajzuhatag, ami foltokban eltakarta elöle a napot, és a mellkasában lévő furcsa nyomás.
Az idegen fiú járt a legjobban, Leena puha keblei tompították arcának esését, s immáron a mennyek között járt.
– Eh... - nyögte ahogy arcából kifujta a hajtincseket. A fiú aki ekkor nézett fel mámor ittasan keblei közül, mosolyogva tekintett rá. Leena azonnal fülig vörösödött, mely egy fájdalommal és halállal teli jövő kezdetét jelentette a fiú számár. Valószínűleg nem ez lehetett számára az első ilyen alkalom, hiszen azonnal magyarázkodni kezdett.
– Ne haragudj, én csak… - kezdte, ahogy feltápászkodott. – Meg tudom magyarázni, esküszöm, én csak a macskát… - kezdte volna de Leena tekintete most feljebb ugrott arcáról, hajában csüngő halkan nyöszörgő Pascalra. Szerencsétlen kaméleon, kiterülve feküdt láthatóan sokkos állapotban, míg a fiú hadarni kezdte a mondandóját, ő is felült és kivette Pascal a fiú fejéből.
- … és akkor jött az öregasszony, hogy hozzam vissza a macskáját mert… - akadt meg hirtelen amikor meglátta kezében Pascalt. – Álljunk csak meg egy picit, az az izé a fejemben volt? - kérdezte meg lepetten.
– Ő nem izé, hanem Pascal. Egy kaméleon. - felelte kissé morózus arcal Leena. – Hahó Élsz még? - nyomtat meg hasát, s Pascal szökőkút módjára kezdte el fújni magából a vizet.
– Bocs, akkor Pascal kamáleon, de hogyan került a fejemre? - kérdezte, mire a lány hatalmas kérdő szemekkel nézett rá. Ha nem tudta volna, hogy a fiú feje mellei között landolt, komolyan gyanakodott volna memóriavesztési zavarokra.
– Már meg bocsáss, de te hogy kerültél ide? És miért löktél bele a vízbe? És mi ez az izé itt alattam?! - akadt ki végérvényesen Leena. Ahogy arrébb csúszant egy nagy fehér kupacot pillantott meg maga alatt. – Ez meg micsoda?! - bökte meg a valamint mire az halkan megmordult.
– MÉG ÉL! LEENA MENST MEG! - kiáltott fel Pascal, ahogy feliszkolt a fejére.
– Ez egy macska, és merem remélni, hogy él!
– Az egy fehér szörnyeteg, nem macska! - vágta rá remegő lábakkal Pas, miközben bőre ég kék színűvé vált és magára húzta Leena egyik vizes hajtincsét.
– Igazán tehetnél pórázt rá, ha nem bírod meg nevelni! - vetette oda neki csípős hangon, mire a fiú arcán meglepődés és felháborodás jelent meg.
– Ez a dög nem az enyém! - kérte ki magának.
– Akkor meg még is hogy kerül ide?
– Az előbb már mondtam… - nézett rá össze szűkült szemekkel. – Valami öregbanyáé ott a téren! Ez a veszedelem kiugrott a kosarából mikor elvágtatott az úton egy szekér, és a nagyanyó addig fűzött, amíg el nem jöttem utána, de lehetetlenség elkapni!
– És az az eset előbb?! Pascalt akartad csalinak használni? - kérdezte még mindig vádlón Leena.
– Haj! - sóhajtott a fiú. – A macskát üldöztem, éppen aki meg a te haverodra vetett szemet. Én csak a macskát akartam elkapni, de ez a dög egyfolytában ficánkol, és én meg billentem, aztán pedig már te is tudod. Tényleg sajnálom! Egyébként Raizen vagyok - mutatkozott be végül.
– Leena, és remélem is! - nézett rá ám ez alatt a fehér gombóc észhez tért, s újra célba vette Pascalt, de még mielőtt ugorhatott volna a fiú a farknál elkapva visszarántotta a földre. Természetesen a bőhöm nagy állat, ezt nem hagyta megtorlatlanul, amint a fiú magához húzta belemélyesztette körmeit és egy ádáz csata vette kezdetét. A macska, mely most inkább hasonlított vizes letapadt szőrével egy túlméretezett fehér patkányra, mester gyorsasággal mászott fel s alá a fiún miközben karmolt és harapott. Leena és Pascal megütközve nézték egy ideig a jelentett.
– Nem kéne csinálnunk valamit? - kérdezte Leena.
– Kötözzük meg a dögöt és vessük a folyóba. - válaszolta mérgesen Pascal, s bár szavai között mély rosszindulat bujkált, Leenának fantasztikus öltetett adott. Elővette táskájából elszakíthatatlan kötelét, s egy hurkot kötött a végére. Eztán várva a megfelelő alkalomra várt, míg nem a macska nyakára nem tudta húzni a hurkot.
– Ez az! - szisszent fel magában, s megrántotta a kötelet melytől a hurok megszorult, s hátra rántotta a morgó fújó állatot. A macska hangosan nyekkent a mólón a fiú pedig hálásan sóhajtott fel.
– Örök hálám!
– Ugyan így legalább Pascaltól is könnyebben tudom távol tartani. - mondta majd vissza kezére csavarta a maradék kötelet, hogy a macska ne tudjon nagyon messze menni. – Szépen kicsipkézett. - nézett végig rajta. Raizen most már olyan volt, mint egy díszterítő, melyen elrontották a hímzést.
– Hát ja, ha nem mondtam volna meg melyik céhből jöttem már rég kinyuvasztottam volna a dögöt. - morogta, majd elő vette egy kis tégelyt s furcsa zselé állagú valamit kent magára.
Amint befejezte felállt.
– Kárpótolhatlak valamivel titeket a fürdésért? - kérdezte vigyorogva, ahogy kezet nyújtott a földön fekvő Leenának.
– Egy fehér macska prémbundával… - szólt Pascal.
– Köszönöm. - fogadta el a kezét Leena s felállt.
Raizen kifejezetten mulatságos társaságnak bizonyult, miközben a tér felé haladtak vissza fele. A Titan Nose céhéből érkezett, ő maga is egy munkáról tartott haza felé, de úgy döntött tesz egy kis kitérőt a városban. Nos erősen megbánta, a fehér dög – ahogy ő és Pascal hívta – megkeresítette az elmúlt három óráját, a macsak fittyethányva gazdájára ugy gondolta ővé a világ, pontosabban a város, s ment amerre csak kedve szottyant. Emiatt Raizen háztetőkön futott, fákat mászott, sikátorok között mászot és egyébb kifejezetten kellemetlen helyeken kellett haladnia. Természetesen a fél város örültnek nézte miközben és vagy ezer féle módon ölte meg képzeletbn az állatot. A hófehér vastag szőrű azur kék szemű jószág sem mutatott túl nagy szeretett a fiú iránt, hiszen ha éppen nem húzatta magát a macska köves úton, akkor feltett szándéka volt karmai nyakába mélyeszteni.
– Jó napot, nem olyan rég járt itt egy öreg hölgy, aki elvesztette a macsáját. Nem tudná megmondani merre találom?! - kérdezte a pincért Raizen amikor elérték a téren a bizonyos kávézót ahol minden elkezdődött.
– Sajnálom uram, de Hinasa asszony elment valahova. De hagyott magának egy üzenetet miszerint várja meg! - felelte a fiú, majd kötényéből egy kis papírt húzott elő.
„Fiatal úr, elszaladtam az unokámért, nem sokára jövök várjanak meg Karom úrfival!”
– Karom úrfi? - kérdezett vissza Leena és Pascal egyszerre.
[color=DarkSlateGray] – Igen, így hívják. – felelte s hangjába érezni lehettet a szánalmat. – Tudom, ne mondjatok semmit. - tette hozzá amint meg látta őket, apró fekete pontá szükült szemekkel.
– Már értem miért ilyen undok. - nézett le Pascal a morgó macskára.
[color=DarkSlateGray] – Nos akkor igyunk valamit míg a fehér dög gazdája visszajön, mit kértek? – foglalt helyet közben a legközelebbi asztalnál.
– Kaját! – vágta rá Pascal amint leugrott az asztalra és eltünt az étlapban.
- Én egy teát kérnék. - mondta amint leült.
[color=OliveDrab] – Lehett itt kapni piritott legyet?
[color=SteelBlue] – Kötve hiszem. Ezek a kajákat Seb csak neked csinálja a céhházban. – tette hozzá.
– Legyeket eszik? - kérdezte megillatődve.
– Igen. Már amikor, de eszik rendes kaját is, attól függ milyen kedve van. - felelte, miközben visszább húzta a morgó macskát. Karom úrfi, azóta sem adta fel hogy újra lelép, és szüntelenül próbálkozott meglépni küldönféle eszközökkel. Most éppen Leena lábát kívánta kicsipkézni ám a lány ilyenkor csak egy apró szellővel a földhöz nyomta. Az idő lassan de biztosan haladt, s az idős hölgy érkezése egyre közelebb került. Leena ölébe vette a várszomjas jószágot, majd kijelentette hogy ha csak egyszer is megkarmolja, lenyúzza a bőrét. A jószág – már ha lehet így hívni egy macskát – vélhetően megértette szavait, hiszen onnatól már csak csendben morgott. Bár lehet ehhez a villáva kezében strázsló Pascal is hozzájárult, ugyan is fegyverét egyetlen percre sem eresztette le, várva az adandó alkalamt hogy indokkal tudja megtámadni a gonosz dögöt. De a pillanat még sem jött el, helyette viszont megérkezett az idős hölgy.
– Ó Karom úrfi, hát megkerültél! - vette ölbe ekkor már bárnyként viselkedő hatalmas jószágot. Persze a macskának is meg volt a magához való esze, gazdja előtt már igazi házi kedvenc volt. – Láttom szemre való mennyecskét tart fiatal úr. – jegyezte meg nevetve ahogy Leenára sandított, aki éppen tájából kortyolt. Szavai hallatán természetesen olyan zavarba jött, hogy félre nyelte a kortyot és heves köhögő roham tört ki rajta.
– Jaj nem ő... jól vagy? - kérdezte Raizen látva sírlamas állapotát.
– Jól... - nyögte Leena, fuldokolva, miközben Raizen megpaskolta a hátát. – Csak ismerösök vagyunk. - tette hozzá könybe lábadt szemmel a hölgynek.
– Igen, tudja nagy segítségemre volt Karo úrfi, khöm megtalálásában!
– Ó vagy úgy! Hát akkor Önnek is köszönöm, és kérem fogadják el ezt hálám jeléül. nyujtott feléjük egy borítékot.
- Ó erre semmi szükség. - szabadkozott Leena.
– Szívesen segítettünk! - tette hozzá Raizen is sietve, de az öregasszony akkor már letette a két borítékot.
– Ugyan tubicáim, - kacsintott Leenára – Karom úrfi nélkül az unokám csak szomorkodna, s nekem se lenne kivel aludnom. - mosolygott kedvesen majd megfordult.
Leena és Raizen láthatóan nem akarta komolyabban elképzelni milyen lehet egy reggel a fehér döggel, Pascal pedig csak halkan berreget a fiú fején. Az öregasszony távozása ők is elindultak az állomás felé.
[color=DarkSlateGray] – Kösz hogy segítettél, a köteled nélkül elkergettem volna még egy darabig a macskát.
– Ugyan már semmiség, de azért elközelebb ne lökdöss lányokat a vízben, nem mindenki viseli ilyen jól. - tette hozzá nevetve, ahogy elindultak az úton.
– Merre mész tovább? - kérdezte Raizen ahogy az állomás felé indultak.
– Erába. - felelte. – Te?
– Ó én Shirotsumébe tartok, ott van a céhem.
– Tényleg? Csak nem a Titan Nose? - kérdezett vissza meglepődve.
– De, voltál már nálunk?
– Nem, de ismerek egy Yason nevű fiút.- magyarázta, ahogy a befordultak egy kis utcára.
– Na ne már! - kiáltott fel, arcáról a meglepődés sütött. – Közös munka talán?
– Nem, nem - rázta a fejét Leena. – Hogy is mondja, Tatabana ünnepre mentem el, mely igen különlegesre sikeredett.
– Bizony bizony. - húzta szélesre a száját Pascal. Raizen kérdően nézett rá.
– Pascal ott kelt ki a tojásból, igen csak viszontagságos körülmények között, finoman fogalmazva. - magyarázta. Raizen láthatóan ismerte a várost, hiszen a távolban már látni lehetett a pályudvar hatalmas boltíveit.
– Te lennél akkor a lány akire ráfogták Yasonnal együtt robbantást?
– Igen én lennék. - felelte kissé morogva, élénken emlékezett az emberek hordáira akik vasvillával kaszával és egyéb szerszámokkal kergették a fél városon át.
– Emlékszem rá, bele telet egy kis időben, míg megtaláltuk a tettest és tisztára mostuk magunkat. - mélázott el míg el. - de én most búcsúzom.- szólt a bejárathoz érve.
– Rendben, jó utat!
– Viszont és kösz még egyszer!
– Nincs mit. Szia!
Leena és Pascal a vonaton zötykölődve mély álomba merültek, de Pascal még hetek múlva is emlegette a várszomjas macskát aki az életére tőrt.