Leena

Név: Leena
Nem: Lány
Kor: 18
Mágia: Sárkányölő (ég)
Klán: Dragon Fang

Kinézet: Körülbelül 170 centi magas, vékony fiatalos arcú lány. Vállig érő halványkék haja van amiből két tincs elől be van fogva és egészen a háta közepéig ér. Jobb karján réz dísz van apró szöveggel díszítve. Ruhája őrből készült, egy rövid topp szerűség és egy kis gatya, derekán egy piros vékony kendő van átkötve. Jobb combján és kezén mindig kötést visel.
Jellem: Általában derűs mosolygós lány, szereti az embereket, az életet és mindent megtesz ennek megvédése érdekében. Nagyon őszinte, nem igazán bírja elviselni az igazságtalanságot. Mindig ki áll az igazért, ha kell az öklét is beveti a cél érdekében. Lelkiismeretes a munka végzésben és soha semmit nem add fel. Kis virág lelkű lányka, könnyen zavarba jön, és ilyenkor mindig fülig pirul. Megérzéseire mindig hallgat és az esetek nagy részében pontosak is, emlékezete kiváló, fotografikus a memóriája van. Nagyon nehéz megbántani, sőt szinte lehetetlen mert mindig arra törekszik hogy megértse az embereket, de akinek sikerül annak nagyon nehezen bocsájt meg. Érzelemi könnyen átveszik felette az uralmat, és nagyon nehezen tudja kontrollálni magát. Vannak bizonyos dolgok amiktől teljesen kikészül, ilyen például az égetett hús szaga, vagy halál sikolyok. Ilyenkor sokkos állapotba kerül hiperventillálni kezd és legtöbbször elájul.


A Termus karaván messze földön híres volt. Tagjai jobbnál jobb színészek zsonglőrök akrobaták voltak. Mindenhol nagy szeretettel fogadták őket, soha nem ellenkeztek egyetlen faluban sem ahová betévedtek. Pedig nagy karaván volt, vagy 30 emberrel, megrakodott szekerekkel. De ennek ellenére még is úgy tekintettek egymásra mint családtagjaikra, sokaknak ugyan is nem volt családjuk magányosan vagy épp barátjukkal éltek. Ezért is lehetett ,hogy mindannyian teljes felelősséget éreztek a karaván iránt és bármit megtettek volna egymás védelme érdekében. A karaván vezetője Malkon egy negyvenes éveiben járó kemény kötésű ember volt. Munkáját szívvel lélekkel csinálta, de élete értelme még is a családja volt. Felesége Anka mosolygós csillogó szemű asszony volt, teli szeretettel bájjal és finomsággal. Igaz szerelmük legjobb bizonyítéka pedig két gyermekük volt Leena és Eric. Esténként újabb versek és történetek írásával töltötték az időt, ahol gyermekik voltak a néző közönség és bírák. Így éltek ők örökké járva falvakat, színészkedve és mindig mosolyogva. Lenna és Eric bár ikrek voltak nem igazán látszott rajtuk a hasonlóság, az egyetlen amiből meglehetett állapítani a szemük volt. Két fényesen ragyogó ég kék szempár, amiben félelmetesen nagy erő és elszántság tükröződött. Leena pajkos szertelen kislány volt, kissé szétszórt de mindig vidám. Mint minden gyerek ő is rajongott a szüleiért, imádta az állatokat és folyton papást mamást akart játszani a bátyával. Az álma az volt hogy egy nap majd ő is csatlakozik a társulat színészeihez, és Ericcel együtt fognak fellépni.
Egy tavaszi reggelen úgy fent úton voltak, Eric anyja mellet ült a szekéren és hallgat kedvenc történetét Trionról a híres mágusról. Leena édesapjával a lassan zötykölődő szekér mellet haladt az út menti füvön és fekete szamócát gyűjtögettek. Bár már ezerszer hallotta a történetet fél füllel azért még is figyelt anyja bársonyos szavaira. De egyszer csak eszébe jutott valami.
- Hova megyünk apa? – kérdezte pajkos hangján.
- Haza. - válaszolta mosolyogva az apja.
- De hát nekünk ez az otthonunk.
- Ez igaz, kicsi lány de van egy másik otthonunk is.
- Ishal?- kérdezte kíváncsian Leena.
- Igen, tudod régen amikor a népünk csak vándorolt pont ezen a napon érkeztek meg Ishalba. Voltak akik úgy döntöttek ott maradnak és voltak akik már nem tudták feladni a vándorló életmódot. Így lett az első karaván amiből később megalakult a Termus. De mára már hagyomány vált hogy az év ezen napján haza utazunk és együtt ünneplünk.
- Aha. – mondta unottan Leena.
- Talán valami baj van? – nézet rá mosolyogva az apja.
Leena jól ismerte ezt a meleg mosoly, ilyenkor mindig úgy érzete mintha egy nagy jégtömb olvadni kezdene benne.
- Nem. – válaszolta egy kis mosollyal az arcán. – A szamócát is ezért szedjük?
- Igen. Nem sokára megérkezünk és édesanyád süteményt készít belőle az ünnepségre.
- Ó de kár…
- Micsoda?
- Hogy az ünnepségre süti, én is enni akartam volna belőle.
- Leena, ne legyél irigy! Attól még te is ehetsz belőle.
- Jó de nem az egészet. – válaszolta fancsali képpel.
- Hm… Akkor gondolj bele hogy éreznéd magad ha az ünnepségen csak édes anyád süteményéből ehetnél, de Gambus bácsikád meggyes tortájából nem.
- Hát nem jól. – mondta szomorkás hangon.
- Látod, és különben is az ünnepség lényege nem a sütemény, hanem az együtt lét. Tudod e miért készítünk ételeket az ünnepségeken?
- Nem.
- Hogy meg örvendeztessék egymást. Az étel az ital a zene mind-mind azért van, hogy mosolyogjunk. Ez az a mosoly amivel begyógyítjuk egymás sebeit, elfedtetjük a rossz napokat, kiutat adunk a sírásból a testnek, és megnyugvás a léleknek. - Leena figyelmesen hallgatta apja szavait de nem értette teljesen őket.
-Mert a nevetés a legjobb gyógyír? – kérdezte apjától.
- Igen kislányom. A nevetés. És tudod miért?
- Nem. – rázta meg a fejét.
- Azért mert a nevetés mindig a szeretettből fakad. Amikor a bátyádra nézel mindig mosolyogsz, azért mert szereted. És ő is téged. Ez egy olyan kötél ami soha nem szakad el.
- Kötél? Nekem nincs semmi féle kötelem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte mosolyogva az apja. – Ezek a kötelékek szemmel nem láthatók, csak a szíveddel.
- Nem értem apa. Hogyan láthatnék valamit a szívemmel amit meg se tudok érinteni.
- Ó de hogy nem. Tudod hol van ez a kötelék? – Apja ekkor kinyújtotta a kezét felé és a mellkasa előtt össze zárta a tenyerében az üres levegőt. – Pontosan itt van. Gyere csak fogd meg!
Leena bátortalanul nyújtotta a kezét ameddig tudta, de nem érzet semmit. Igazából azt se tudta mit kéne keresnie, mire kéne számítania. Amíg ezen tépelődött magába az édes apja meg fogta a kezét.
-Itt van. – nézet rá mosolyogva. – Érzed már?
Leena hirtelen felnézett apja szemébe és valami meleg nyugodtság áradt szét a testében a karjától indulva a feje búbjáig.
-Igen. – válaszolta hatalmas vigyorral az arcán.
- Na akkor most sipirc anyádhoz a szamócákkal mert mindjárt lehagy minket a karaván.
Leena bólintott és neki iramodott, apját hátra hagyva.

Jócskán elhaladta már a nap az égbolt közepét mire megérkeztek Ishalba. Leena és bátyja Eric épp segítkeztek az ünnepi készülődésben.
Leena és Eric az asztal mellett sámlin állva két nagy tál szamócás krém keverésével bajlódtak.
- Vajon jó már? – kérdezte Eric
- Hát kostóld meg! – mondta Leena azzal a jellegzetes pajkos mosollyal az arcán.
Azzal Eric bele mártotta az úját a krémbe.
-Hmmmmmmm….
- Na finom?
- Nagyon!!! - mondta Eric azzal másodszor is bele mártotta az úját a krémbe.
Hát Leenának se kellett több, ő is bele mártotta az úját az előtte heverő tálba. A krém íze egyszerűen mesés volt, Leena úgy érezte menten kiugrik tőle a bőréből. Újra bele mártotta a ujját aztán újra és újra míg nem már egész kezét mártogatta.
- Ez egyszerűen fenséges. – mondta teli szájjal.
- Ja, de az enyém a finomabb!! – vágta rá Eric.
- Dehogy is az enyém sokkal jobb!!!
- Nem igaz, az enyém a finomabb!!!
- Nem is!
Erre jó mélyen bele mártották kezük a tálba és egymásra fröcskölték a krémet.
- Hm – mondta Eric – nem is tudom melyik a jobb… - ahogy megnyalta az arcán lévő krémet.
- HAHÓ!!! Koficók mit csináltok??? – szólt közbe az anyjuk. – Ne kotnyeleskedjetek!! – korholta őket de csak ekkor vette észre hogy a gyerekek tetőtől talpig krémesek.
– Te jó ég hogy néztek ki? Az étel nem játék !!! – Azzal lekapta a két gyereket a sámliról.
- Ej gyerekek. - Csóválta a fejét.
- Bocsánat mami, de olyan finom volt. – Mondta Eric megbánó hangon Leena pedig bőszen bólogatott .
- Értem én kisfiam de ha meg eszitek az össze krémet mit rakok a tészta közé? –kérdezte mosolyogva.
- Hát semmit. – vágta rá Leena rögtön, de abban a pillanatba meg is értette hogy butaságot mondott és elpirult. Bátyja és anyja hangosan felnevettek rajta. Leena eközben lehajtott fejjel mereven a padlót bámulta ne lássák rajta, hogy sír. Édesanyja gyöngéden végig simította fejét.
- Ugyan édesem nincs semmi baj.
- De igen is van – mondta elfulló hangon – mert nevettek rajtam.
Édesanyja megértő mosollyal nézet le lányára, a válla alá nyúlt és az ölébe ültette. Ahogy a kis sámlin ücsörögtek Leena lassacskán kezdett megnyugodni anyja szavait hallván.
- Tudod kincsem nincs ezzel semmi baj, felvidítottál minket. És ez a legfontosabb.
Leena a helyi szabótól egy gyönyörű fehér pántos ruhát kapott, teli fodrokkal és néhol apró fehér virágokkal, amiket még anyja tűzdelt rá.
- Csak vigyázz rá, össze ne piszkold, rendben? Semmi sarazás vagy honokozás!!!
- Meg lesz anyu, ígérem, nem piszkolom be!!! – mondta kivirult arccal Leena.
Azzal megindultak Ericel. A falu szélén a folyótól néhány méterre volt az ünnepség. Amikor megérkeztek tátva maradt a szájuk, néhány ott lévő fán lapionok voltak felakasztva és színes szalagok amik úgy lengedeztek a szélben mintha hívogatnák a gyerekeket. Mindenütt fehérterítős asztalok voltak roskadásig étellel szélükre rózsákat tűzdeltek. De a legcsodálatosabb mindközül az tó melletti tábortűz volt, amiben Gitin mindenféle port szór így megszínezve a lángokat. Olybá tűnt mintha az ég szivárvánnyá változott volna, s a színek egymásba olvadva váltakoznának újabb és újabb formákat kiadva. Leena és Eric figyelték ahogy egy két alak fel-fel tűnik az égen majd tova száll mint egy múló álom. Omeadáék a társulat 4 fős zenekara nem sokkal Leena és Eric érkezése után zenélni kezdtek. Leena eleinte csak kapkodta fejét, képtelen volt betelni a miliővel ami elé tárult. A szélben lengedező színes szalagok táncával, a sok emberrel akik vagy hangosan nevettek vagy az asztalnál ülve falatoztak. Leena látta apját és anyját ahogy nagyszüleikkel beszélgetnek, Nagybátyát aki Kerának épp zsonglőr tudományát mutatta be, Gitin aki éppen egy újabb lánynak udvarolt, a Narin ikreket, régi barátait akikkel már egy teljes éve nem játszhatott együtt.
Sokan a színpompázó tűz köré gyűltek és táncolni kezdtek. Már éjfél is elmúlhatott mikor Omeadáék lassabbra vették a tempót és Leena és Erick lassan dülöngélve, egymást átölelve táncoltak közben szüleiket nézték ahogy finoman egymást átkarolva táncoltak.
- Olyan szép itt minden. – mondta
- Igen. – mondta Eric halkan, és húga fejére hajtotta fejét. Még szorosabban magához ölelte. Leena a tűzre emelte tekintetét.
- Ugye mi mindig így maradunk bátyó? Így együtt apu anyu te és én.
- Hát persz….. – Eric hangja elakadt. A tűz hirtelen vérvörös színre változott, Leena vissza hőkölt volna tőle de Eric teste ránehezedett. A súly egyre nehezebb lett rajta már-már fojtogatni kezdte.
- Hé Eric ne csináld már nagyon nehéz vagy… - de ekkor valami meleget érzett a szíve fölött. Eric teste ekkor már teljes súlyával rá nehezedett és Leena a fejét se bírta fel emelni, így hát földet kellett néznie. Kiszabadította jobb karját és meg próbált benyúlni Eric mellkasához hogy ellökje magától, de valami fura meleg lét érzett kis újaival...
Hirtelen el kapta onnan és mikor kezére nézett látta hogy véres. A sokk ami úrrá lett rajta teljesen elborította az agyát. Minden erejével meglökte fivérét.
- Eric te vérz…. – kiáltott fel de hangja megcsuklott mikor Eric arcára nézett.
Eric szájából dőlt a vér, tüdeje körül meg rohamosan növekedő vér foltot látott. Leenát megbénította a sokk és a rémület. Kezei nem bírták megtartani bátyát, aki térdre rogyott.
- Lee…na… fuss…- hörögte Eric, de szavai alig érthetőek voltak a felbugyogó vér miatt. Eric hátra esett és éles roppanással, egy éles léc szúrodott át a mellkasán. Leena dermedten bámulta bátya haláltusáját, azt a néhány másodpercet úgy érzékelte mintha egy örökké valóság lenne számára. A fájdalom a csontjáig hatolt ahogy egyre jobban tudatosult benne hogy Eric nincs többé. Meghalt.
Eközben az ünnepség hangjai egyre jobban kezdtek beszivárogni Leena tudatába. Éles sikolyok, jajveszékelések, csontok ropogása, égő tűz pattogása, fájdalomtól eltorzult kiáltások zokogás. Ahogy balra fordította könnyekben úszó szemét megpillantott egy borzalmas fekete valamit.
Legalább 3 ember magas volt, olybá tetszett mintha testét bőr helyett parázs borítaná, kezén és lábán hatalmas karmok voltak, de még is a szája volt a legrémesebb, pokoli mosoly ült rajta amitől jól látszottak hatalmas tű hegyes fogai amikről csöpögött a vér. De a legíszonytatóbb még is a szeme volt, hatalmas tágra tárt szemek vékony piszkos sárga írisszel. Áradt belőlük a gyilkolás. Mintha csak ezért is léteznének, hogy gyilkoljanak.
Leena agyát végül tejesen elborította a sokk, látta, hogy a szörnyeteg őt nézi, vértől csőpőgő karmos kezével felé nyúlj, lépet felé egyet de ő mozdulni sem bírt. Hideg fémes kaparászó hangot halltatva lábával közeledett felé. Már csak pár lépésre van tőle, figyelte ahogy karmai egyre közelítenek felé, érezte a rászáradt vár szagát. Szemében ott ült az ördögi vigyor , látta ahogy a szörny élvezettel néz rajta végig. Szívében valami jeges érzés kezdett szétáradni, már csak néhány centire volt Leena arcától, homályosan érzékelte a tudta hogy valaki ordít. Talán neki…
-LEENA VIGYÁZZZ – ordította Griffin. Minden erejét megfeszítve futott feléje, majd az utolsó lépésnél egy nagy ugrással ellökte Leenát így megmenekítve a szörnyetegtől. De számára már nem volt többé esély. A szörnyeteg dühös mozdulattal ragadta meg Griffin testét mint ha egy rongybaba volna majd ketté tépte. Griffin teste hangos reccsenéssel adta meg magát a szörnyetegnek akik törzsénél szakította ketté, belső szervei szanaszét repültek. Leena könnyes szemmel nézte ahogy Griffin testét ketté tépi a szörnyeteg, majd újra rá emeli a tekintetét. Ebben percben több ember is jelent meg közte és a szörny között. Vasvillával, fáklyával, kardal, íjjal próbálták hátrálásra bírni, úgy tűnt őt akarják védeni. Szólni akart, hogy ne tegyék meneküljenek el innen messze de nem jött ki szó a száján. Lassacskán az őrület behatolt az elméjébe és egyre jobban blokkolta az agyát. Leena már nem tudta felfogni mi történik, nem értette mi folyik körülötte. Távolról érzékelte anyja szívszaggató sikolyát ahogy rá talál halott fiára, és apja hangját ahogy győzködi őt, el kell menniük innen.
- Anka meg kell védenünk Leenát, ki kell jutnunk innen!!! Kelj fel!! Gyerünk!!!! – azzal felrántotta a földről a zokogó asszonyt és Leenahoz siettek.
- Leena kincsem…. jól vagy? Nem sebesültél meg? – kérdezte tőle az apja, de Leena nem tudott válaszolni csak tátogott. El akarta mondani mennyire fél, hogy Eric meghalt, hogy Griffin a testével védte meg őt, de nem tudta.
Apja felkapta és futásnak eredt vele. Leena látta az embereket akik szörnnyel harcoltak. Mindenhol letépett végtagok kitépett szervek hevertek. Voltak akik még éltek, de már hiányzott az alkarjuk vagy épp az oldalukon egy hatalmas harapásnyom volt. Leena oda akart menni segíteni de arra sem volt képes hogy szóljon apjának tegye le. Akik harcoltak egyenként haltak meg.
Nem bírta tovább nézni becsukta a szemét és apja vállara szorította az arcát olyan erősen ahogy csak tudta. Nem akart többet látni, nem akarta hallani az emberek vérfagyasztó sikolyát, a szörnyeteg borzalmas üvöltését. Majd egyik pillanatról a másikra szörnyű ütést érzett a hátán. Kinyitotta a szemét és az eget látta. Fel emelte a fejét de a látvány borzalmasabb volt mint gondolta volna. Apja a földön feküdt és a szörnyeteg felette ált, ölésre készen.
- Anka vidd ki innen Leenat, majd én fel tartom!!! Gyerünk siessetek !! –ordította fájdalomtól eltorzult arccal.
- Nem, nem hagylak itt!!!!! – síkoltott Leena anyja
- Apa NEEEEEEE!!!!! – ordított Leena.
- Anka meg kell tenned, nem hallhatok meg, kérlek, könyörgök. – apja hangja egyre gyengébb és gyengébb volt. Leena a szörnyetegre nézet és egy másodpercre úgy tűnt neki mintha a szörnyeteg élvezné hogy szenvedni látja a családja, mintha egy pokoli vigyor suhant volna át az arcán. De Anka megértette amit a férje mondott. Megfogta Leena kezét és futásnak eredt. Csak hogy Leena nem tágított, nem akarta ott hagyni apját úgy ahogy fivérével tette.
- Nem!!!! Nem megyek, apa nélkül nem megyek!!!! – ordította
- Kicsim mennünk kell !!!!
- NEEEEM, NEM HAGYOM ITT APÁT!!!!- ordította.
- Leena el kell menned édes anyáddal, érted kicsim?!?!? ÉLNED KELL!!!!
- De apa…. – Leena nem bírt tovább beszélni elfullasztotta a sírás.
- Kicsim figyelj rám, te vagy a szemem fénye, nem halhatsz meg. Te a bátyád és édesanyád voltatok a legnagyobb ajándék számomra, nem akarom látni ahogy meghalsz. Menj Leena , fusss!!
Leena végre engedett anyja húzásának és futásnak eredt. Még hallotta apja halál tusáját. Tudta a szörny most apjából lakmározik. És a hangokkal együtt az örüle is kezdett befurakodni az elméjébe, és szép lassan át venni az irányítást a tudata felett. Már nem volt képes uralni a sjaát testét, elfordítani a fejét a hullákról, befogni a fülét a jajveszékelések elől. Ahogy anyjával futottak látta nagyapja ketté tört testé, unoka bátya fejetlen testét, letépett végtagokat és vért. Rengeteg vért. Aztán egy másod perc töredéke alatt anyja karja ami eddig folyamatosan előre húzta vissza húzta földre. Ahogy letekintett, látta ahogy anyja egy hatalmas fal törmelék alatt fekszik. Felnézett, egy égő ház omladozott. Valószínűleg akkor eshetett rá amikor elhaladtak mellette. Letérdelt anyja mellé megfogta a kezét és erősen a homlokához szorította.
-Le-leena, kicsim, menj… - mondta akadozva az anyja.
- Nem – bőgte Leena.
- Kislányom, figyelj rám… - homlokáról lassan csordogált a vér – el kell menned innen.
Leena erre csak a fejét rázta.
- Ne félj, drágám minden rendbe jön, de ahhoz előbb ki kell jutnod innen. Te picike vagy kijuthatsz úgy hogy a szörny ne vegyen észre… el … el kell menned Leena, te is tudod, élned kell!!!!
- Nem, nélkületek nem. Én nem akarom ezt anya, nem akarom. LEGYEN VÉGE. – bömbölte Leena zokogva. Az örűlet eközben egyre jobban furakodott befelé az elméjében, hatalma alá kerítette a gondolatait.
- Tudom kincsem tudom… de most erősnek kell lenned, siess, kérlek Leena ez az utolsó kívánságom. ÉLJ!!!! – azzal ellökte magától kislányát.
Leena elesett, de amikor anyjára nézet olyan tűzet látott a szemében ami erőt adott neki ahhoz hogy felálljon. És megértette, a legtöbb amit még adni tud családjának ha teljesíti kérésüket és kijut innen. Fel ált és bólintott. Szeretett volna mondani is valamit de nem jött ki hang a torkán.
- Köszönöm…- mondta anyja elhaló hangon. Majd a földre hanyatlott.
Leena megfordult és minden erejét bele adta a futásba, tudta hogy fürge és ki tudja kerülni az omladozó házakat. Úgy futott ahogy csak bírt. „ Már nincs sok hátra, tarts ki, mindjárt kint vagy már csak néhány ház és .. „ Kint volt. Kiért a faluból.
De nem ált meg, eközben az őrület is kissé vissza húzódott az elméjében. A Friss hideg levegő kissé ki tisztította az elméjét és falu északi szárnyánál lévő erdő felé vette az irányt. Ha egyenesen halad az erdőben rövid időn belül eléri a sziklás szurdokot.
Úgy futott az erdőben ahogy csak a lába bírta. Érezte hogy tüdeje egyre jobba perzsel és a levegőt is sípolva veszi. De nem érdekelte , jól esett neki ez a fájdalom valahogy csillapította benne háborgó érzelmeket. Már teljesen elhalt a falu hangja amikor elérkezetett a sziklás szurdokhoz. Borzalmasan sötét volt, mintha a sötétség fekete lepelként burkolt volna be minden. Leena nem törődött vele egyenesen bele rohant, de mivel nem látott semmit azt se vette észre amikor egy kő elé vágódott és ő teljes lendületből neki csapódott, koppanva esett a földre, fejébe térébe erős fájdalom nyílalt. A szikla szurdokba folytógató áporodott meleg levegő volt, de ez eleinte fel sem tűnt Leenának.
-ÁÁÚÚÚÚ- kiáltotta, de még ebben a pillanatban felpattant és tovább futott. Újra neki futott egy kőnek és el esett. Fájdalom perzselő érzése terjedt szét a tenyerén és jobb vállán, de nem törődött vele, fel ált és újra futásnak eredt. Nem telt be e sok idő újra neki vágódott egy sziklának és újra és újra. Majd egy hang szólat meg a fejében.
-A kezed!! Tedd magad elé a kezd!! – Leena öntudatlanul engedelmeskedett a hangnak. De egyre jobban kezdte idegesíteni a sötétség. Az őrület elkezdett kúszni az elméjébe pontosan ahogyan éjszaka a köd is bekúszik az erdőbe…
Füle kiélesedett, és néhol kaparászó fujtató hangokat hallott. A félelem újra kezdett elhatalmasodni rajta, az agyát elborító őrület, az érzelmek hulláma teljesen megzavarta Leenát, elvesztette a józan ítélő képességét, már nem tudott különbséget tenni hallucináció és valóság között. Teljes pánikban futott össze vissza a kiálló tűhegyes sziklák között. „ Itt van itt van…. valaki…. ne ne ne!!!... hagyjatok békén…. EL INNEN” Igazából maga se tudta mitől fél de még is a félelemtől egész testében rázkódott. Majd egyszer csak egy hideg kaparászó hangra lett figyelmes. „ NEM !!!!” sikított benne fel egy hang. Azonnal futásnak eredt de egyszer csak eltűnt a lába alól a talaj, majd kemény földre csapódott nagy nyikkanással. A kaparászó hang hirtelen felgyorsult és egyre hangosabban lehetett hallani. Leenának több se kellett felpattant nem törődve a fájdalommal és vérző lábával és futásnak eredt. „ NEM, ez nem lehet, miért van itt? hogy kerül ide ???? AVÁROSBAN KELLENE LENNIE!!!” És abban pillanatban hogy ezt kimondta magába, jött a borzalmas felismerés… „ Már mindenkit megölt…. senki nem élte túl…. én vagyok az egyetlen aki még…. él….” Az utolsó szó nem akart megszűnni Leena agyában. „ Él…. él, él, él, én…. élek…”
- De ha így haladsz már nem sokáig. - szólat meg egy kissé éles női hang a fejében. Leena először oldalra kapta a fejét de amikor nem látott senkit, megértette ez a valaki benne van. De nem volt ideje ezen gondolkodni , mert a ahogy oldalra pillantott derengést vélt felfedezni a látó határán. Minden erejét latba vetve futott de érezte ereje fogytán van. „Mindjárt utol ér, mindjárt itt van , mindjárt….” Szeméből könnyek törtek fel, újra sírni kezdett.
- Meddig akarod még ezt csinálni? – szólalt meg újra hang – Azt ígérted anyádnak túl éled, de így nem fog menni.
- De… - kezdte de elfulladt a hangja. A tüdejében nem volt elég levegő hogy befejezze.
- Küzdj meg vele, futni már úgy se tudsz sokáig… - válaszolta hang.
- HOGY MI??? - villant át a gondolat a fején.
- Küzdj meg vele, vagy csak egy üres ígéretet tettél anyádnak? Szánalmas… Akkor hiába haltak meg. Az öcséd apád, anyád, Griffin , a társulatod, a falud…. GYÁVA NYÚLKÉNT MENEKÜLSZ!!
- NEM – ordította teli torokból. Megpördült és fel kapott egy követ a földről. És ott ált vele szemben néhány lépésnyire. Égő bőre világított a sötétségben. Leenának kellett néhány másodperc amíg szeme megszokta a fényt. A szörny pokoli vigyorral nézet le rá, rettentess szemivel, és ahogy nézte még nagyobb vigyorra húzta a száját. Mintha örülne….
- Megöltem őket… - hangja olyan volt minta metsző fagy – kitéptem az anyád szívét…
Leena megkövülten bámult rá, egyszerűen nem tudta felfogni mi történik. Ez a borzalmas szörnyeteg beszél…
- Ízekre szaggattam testüket, szenvedtek, láttam a szemükben a kínt és most téged is kibelezlek. – mondta.
- NEEEEEEEEM – ordította Leena és hozzá vágta a követ.
A szörnyeteg pokoli nevetésben tört ki miután a kis kő eltalálta, Leena nevetésétől megtántorodott és elesett. Kezével küzdő szerszám után kutatott, és egy korhadt faágat talált. Szorosan megfogta fel ált és mély levegőt vett hogy neki rontson a szörnyetegnek.
-VÁÁÁÁÁ – ordította volna de nem hallotta a saját hangját. Helyette egy iszonyatos mélyről jövő üvöltést hallott, kellet neki néhány másodperc míg felfogta hogy ez a hang nem belőle tört fel hanem a háta mögül jön. A szörnyeteg arcáról ezzel egyidejűleg lehervadt a mosoly és félelem ült ki borzalmas arcára.
Leena hátra nézett és egy hatalmas szárnyas lényt pillantott meg, aki vérszomjasan meregette hatalmas tűhegyes fogait a szörnyetegre. A szörnyeteg felnyüszített, még utoljára Leenára nézett és másodpillanatok alatt eltűnt a sziklák között.
Leena megkövülten ált és dermedten nézte a szörnyeteg hűlt helyét. Majd a megmentő lényre emelte szemét. Megakart szólalni de egy hang se jött ki a száján. Csak nézte hatalmas szemekkel és tátott szájjal, majd hirtelen iszonyatos nyomást érzett minden porcikájában. Megszűnt a feszültség ami eddig eszméletben tartotta. Leena össze esett. Homályosan érzékelte hogy valami melegre zuhant, de aztán megszűnt körülötte a világ. Az utolsó emléke az volt hogy talán repül, majd teljesen elvesztette az eszméletét.
Mikor újra kinyította a szemét nem tudta mennyi idő telhetett el. Órák napok, eleinte azt se tudta meg mondani mi történt. Első dolog amit tisztán érzékelt a lüktető fájdalom a térdében és a jobb vállában. Amikor megpróbálta megmozdítani a végtagjait úgy érezte megörült a fájdalom. Majd ahogy a fájdalom kitisztította az agyát lassan minden felidéződött benne, apja, anyja, fivére a szörny, a sikolyok, a vér látványa és végül egy hatalmas szárnyas valami. Akárhogyan próbálta sehogy nem tudta vissza idézni mi volt az a valami ami megmentette őt a szörnytől. Így hát kinyitotta szemét de attól amit először meglátott megfagyott benne a vér. Egy hatalmas fej, pikkelyekkel nagy smaragdzöld szemekkel meredt rá érdeklődve.
- Látom magadhoz tértél, de még ne mozogj, a sérüléseid komolyak de befognak gyógyulni. Most már biztonságban vagy.
Leenának több se kellet olyan ijedt sikoly tört ki belőle hogy még a pikkely pofa is hátra hőkölt. Megpróbált hátrább kúszni de a vállába nyílaló éles fájdalomtól csak össze rogyott.
- Mondtam hogy ne mozogjál, nem?!?!?! – dörrent rá. – Üls a seggeden nyugodtan, még pihenned kell kölyök?
- M-mi va-vagy te? És m-mit akarsz tőlem?- kérdezte Leena dadogva.
- Asmor vagyok, egy sárkány, és úgy döntöttem magamhoz veszlek. – válaszolt teljes nyugalommal.
- Sárkány? Hogy mit csinálsz?? – Leena ekkor már teljesen elvesztette a fonalat. Egy sárkány akarja magához venni? „ Az isten szerelemére a sárkányok embereket esznek!” villant át az agyán. Asmor mintha tudná mire gondol nyugtatóan megszólalt.
- Nyugalom nem vacsorának veszlek magamhoz.
- Sa-sajnálom de nem maradhatok, vissza kell mennem a csa….- abban pillanatban elharapta mondatot. Eszébe jutót hogy neki már nincs családja ahova ahaza mehetne. Egyedül van.
- A falud teljesen leéget, már nem tudsz hova menni, maradj itt.
- Miért? Miért segítettél nekem? – kérdezte tőle Leena, de maga se tudta miért.
- Láttam ahogy bemenekültél a szorosba zavarodottan. Azt is láttam ahogy Cadrian követetett, azt hittem téged is megesz, de te az utolsó pillanatban szembe száltál vele, te egy gyerek vagy és semmi esélyed nem volt ellene. De ezt te is tudtad még is szembenéztél vele és le akartad győzni, pedig tudtad semmi esélyed sincs. Ezért. Van egyáltalán róla fogalmad hogy mivel szegültél szembe?
Leena álaszul csak a fejét rázta, de ezt is megbánta, a szaggató fejfájás miatt.
-A Cadrianok nagyon veszélyes gyilkoló gépek, és ez egy elég erős példány volt. Másodpercek töredéke alatt meghaltál volna.
Leena csak bámulta a sárkányt. Hatalmas volt, most vette csak igazán szemügyre. Hatalmas pikkelyekkel borított fehér teste olyan megnyugtató volt számára. Sokáig csak nézte őt.
- Akkor taníts meg harcolni, taníts meg arra hogyan győzhetek le egy Cadriant!!!- mondta olyan elszán hangon hogy még ő is meglepődött rajta. Asmor arcán meleg mosoly jelent meg.
- Majd ha meggyógyultál kölyök. – mondta – Akkor megtanítom neked a sárkány ölő mágiát.
Eleinte Leena nagyon nehezen viselte a kiképzést. A gyász mélyen rátelepedett és folyton lebénította az agyát. Asmor először is kemény fizikai kiképzésnek vette alá. Azt mondta előbb meg kell erősödnie ahhoz hogy ténylegesen elkezdhesse a kiképzést. Eközben a gyász okozta fájdalmat Asmor figyelme és törődése elkezdte feloldani Leenában. Ezután Leena rohamosan fejlődött, mindig is gyorsan tanult és néhány hónap alatt elsajátította az alapokat. Öt év telt el mikor egy meleg nyári napon Leena kifulladva ült Asmor mellett.
-Ma már sokkal jobb voltál. – mondta Asmor.
-Ja. – válaszolt tömören Leena. A messzi tájba meredt nézte ahogy le megy a nap.
-Mi bajod?- kérdezte tőle.
-Semmi. – mondta Leena és azzal elindult a patak felé.
-Az éjjel megint rémálmod volt. – mondta egyszerű hangon. Leena megpördült.
-Honnan tudod? – kérdezte meghökkenve
-Mondjuk onnan hogy láttam rajtad? És beszéltél is, könyörögtél a családodnak bocsássanak meg.
-Erről nem akarok beszélni. – mondta azonnal Leena és újra hátat fordított.
-Attól hogy nem beszélsz róla nem lesz jobb. – mondta Asmor. Leena erre nem válaszolt csak ált lehajtott fejjel és a földet nézte. – Leena ez nem megoldás. Ettől csak még betegebb leszel.
-Nem vagyok beteg jó? Tökéletes erőben vagyok. Te magad mondtad az imént hogy ma ügyesebb voltam.
-Kölyök! Tudd hogy kivel beszélsz! Egyébként meg attól hogy a tested nem beteg a lelked még igen, és ha így haladsz csak még betegebb leszel. Attól hogy nem beszélsz róla nem fog eltűnni.
-Attól hogy beszélek róla nem fog semmi sem változni - mondta elfúló hangon. – Ugyan úgy az én hibám lesz… - de befejezni már nem tudta.
-Haj…- sóhajtott fel Asmor – mikor hagyod már abba? Nem a Te hibád volt! – szólt meg lágy hangon Asmor.
-DE IGEN! Ha erősebb lettem volna… akkor… akkor tudtam volna valamit tenni ellene..
-FEJZD MÁR BE A RINYÁLÁST! – üvöltött rá Asmor – Nem voltál erős és nem is leszel ha csak ezen nyávogsz! Nem tudtál tenni semmit ez van, de még élsz és ha csak kesergéssel töltöd az életed azzal az ő áldozatukat veszed semmibe.! – dörrent rá. Leena bambán bámulta Asmort, nem tudott mit mondani. – És én se azért szenvedtem három napig hogy itt rinyáljál.
-Szenvedtél? Három napig? Mivel? – kérdezte
-Hát hogy vissza hozzalak a halál torkából taknyos, elég ramaty állapotba voltál. Miért azt gondoltad hogy a két szép szemed miatt gyógyult meg három nap alatt mikor szilánkosra törted a térded, nyílt törés volt a válladon és vagy két liter vért veszítettél és még hagy ne soroljam tovább…
-Na álljunk csak meg ezzel azt akarod mondani hogy…? – de folytatni nem tudta, a tény hogy egy sárkány gyógyította meg szinte felfoghatatlan volt számára – Csak nem azt akarod mondani?!?!
-De, én voltam, mitől olyan fura ez neked?
-De hát te egy sárkány vagy! A sárkányok vadásznak meg hörögnek és elijesztenek mindenkit és amit tanítasz nekem az is…
-Megint külső alapján ítélsz, és nem nézel a dolgok mélyére. Attól még hogy sárkány vagyok még meggyógyíthatok egy olyan kis morzsát mint Te! Nem az a fontos ami a felszínen van ezt jól jegyezd meg! Én gyógyítottalak meg Leena bár milyen fura is.
-De hogyan csináltad?- kérdezte Leena.
-Majd megmutatom, feltéve ha abba hagyod az önmarcangolást! – válaszolta Asmor ellentmondást nem tűrő hangon.
A nap további részében Leena egyfolytában Asmort faggatta mikor mutatja meg neki gyógyító képességét, de Asmor hajthatatlan volt. Tudta jól hogy ennek még nincs itt az ideje, még nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz hogy Leena képesen legyen használni sárkányölő mágiájának ezt a részét.
- Mi a célod Leena? – kérdezte Asmor .
Leena kissé meghökkent kérdéstől. Nem értette hogy kérdezhet ilyet, hiszen ez egyértelmű.
-Hát Cadriant ölni, mi más? - mondta
-És utána? – kérdezte Asmor. – Ha megölted, mi lesz Leena? Ez mindend?
- Hát igen. – mondta határozottan, de hangjában volt valami üresség.
- Te hát akkor megölsz egy Chadriant aztán tengsz lengsz, hm szép életpálya mondhatom. Pedig én azt hittem van értelme annak hogy mindennap beverek valamit abba a lukas fejedbe…- mondta sajnálkozva.
- Jaj hagyjál már! – fortyant fel Leena – Most mi bajod van neked ezzel? Egyáltalán, nem mindegy az neked, hogy mihez kezdek az életemmel? – mondta felgmán.
- Na ide figyelj taknyos, tudd hol a helyed! Másodszor nekem ugyan nincs bajom vele de ha jól tudom te meg akarsz tanulni gyógyítani is…
- És ennek mi köze a gyógyításhoz? – kérdezte Leena
- Ó csak annyi, hogy amíg ennyi méreg van benned soha a büdös életben nem tudsz meggyógyítani senkit.
-Te most szívatsz! Ennek semmi köze! – fortyant fel Leena.
- Ja persze te már csak tudod, de ha ilyen okos vagy akkor nézzük azt a nagy tudományt! – azzal két nagy foga közé csippentet egy halat a folyóból és Leena elé dobta a fűbe. – Hajrá taknyos, ha nem sietsz meg hal!
- Hogy mi? Ezt meg hogy érted? Csak vissza kell dobni a folyóba és – azzal már emelte is fel a halat hogy bedobja a folyóba de Asmor egy jól irányzott mozdulattal megakadályozta. Leena fájdalmasan nyekkent a legközelebbi fán, kezéből a hal kiesett és láthatóan a végét járta.
- Én a helyedben el kezdeném mert mindjárt feldobja a pacskert…
- De…de… mit csináljak – kérdezte fejét fogva Leena.
- Koncentrálja halra és próbáld meg át adni neki a saját erődet. Elméletileg már képes vagy rá. – mondta Asmor, bár hangján érződött nem hiszi, hogy gyakorlatilag is képes ezt véghez vinni.
Leena a hal fölé térdelt és koncentrálni kezdett de semmi nem történt. „Add át az erődet! Koncentrálj! Gyerünk! Mi lesz már Leena ! „ biztatta magát de semmi sem történt. A hal egyre kevésbé vergődött lassacskán az élet minden szikrája kezdet kihunyni benne. Leena arcán félelem jelent meg, nem akarta megölni a kis ártatlan jószágot. Asmor félszemmel figyelte a jelentet, főként Leena arcát nézte ahogy elhatalmasodik rajta a pánik. „Gyerünk! Gyerünk! Koncentrálj már ! Miért nem megy? Az istenit! TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI! NEM AKAROM HOGY MEGHALJON!” – ordította magába. Ebben a percben Leena keze körül egy vékony de látható kékes fehéres fénysugár jelent meg, majd amilyen hirtelen jött el is tűnt. Az egész nem tartott tovább tíz másod percnél de Asmor észre vette, kíváncsian kapta oda a fejét majd Leenát kezdte le méregetni. Lihegve görnyedt össze mellkasát szorongatva.
- Jól van most már vissza dobhatod. – mondta Asmor. Leena továbbra is csak görnyedve lihegett – Mondon DOBD VISSZA VAGY MEGPÚRCAN! Vagy talán ezt akarod? – ismételte.
Nagy nehezen sikerült ülő pózba tornásznia magát, bal kezével megtámasztotta testét és vissza dobta a folyóba halat.
- Mi… mi ez? – kérdezte nyöszörögve.
- A mellékhatás. Azt gondoltad a gyógyításnak nincs ára? Néhány percig sikerült a saját erődből átadnod a halnak. Megjegyzem pont időben mert egyébként már halott lenne, de ennek ára van. Mivel ez volt az első alkalom még megérzed a legkisebb hiányt is. De ez majd idővel elmúlik. Persze csak ha még mindig meg akarod tanulni a gyógyítási technikámat.
- Naná ho-hogy meg a-akarom – lihegte vigyorogva Leena. Asmor is elengedett egy halvány mosoly félét. Talán ez volt az amiért Asmor szerette Leenát, a kitartása, minél nehezebb volt valami annál jobban akarta és soha nem hátrált meg.
Ettől kezdve minden nap gyakoroltak bár ez sokkal nehezebben ment Leenának mint a küzdés. Lassacskán azért még is bele tanult az idő pedig csak úgy suhant felettük. Leena egyre jobban megszerette Asmort, már már olyan pot szülő féleként tekintett rá. Esténként együtt bámulták a csillagokat és ilyenkor úgy érezte számára nem kell ennél több. A csillagok Asmor és finom szellő ami az arcát cirógatta. Mindenféléről mesélt Asmornak, a családjáról, a társulatról igazából szép lassan elmesélte az egész eddig életét. Asmor kellemes hallgatóságnak bizonyult, csöndben hallgatta Leenát alkalmanként kérdezett is. Leena ilyenkor lelkesen válaszolt örült, hogy Asmort is érdekli amit mesél neki. Leena is próbált kérdezni Asmorról, hogy hol élt eddig van e családja de ő mindig kitérő válaszokat adott, és Leena megértette Őt. Tudta milyen az amikor az ember szíve sebekkel van teli amiket nem szívesen szakít fel újra, de azért néha Asmor is mesélt neki a csillagokról, mesés tájakról, a világról.
Az egyik ilyen este Leena megkérdezte Asmort mi az ő célja.
- Miért a tiéd mi? – kérdezett vissza Asmor.
- Jaj ne térj ki megint a kérdés elől! – mondta kicsit morcosan Leena, de arcán mosoly húzódott.
- Én nem tértem ki csak kérdezte. – válaszolt kedvesen Asmor. -Te mit akarsz az élettől? Cadriant ölni, vagy megakadályozni hogy még egyszer ne történhessen meg az ami a faluddal. – kérdezte és tudta lényegre tapintott.
Leena dermedten nézett rá, nem várt ilyen fajta kérdést tőle. Válaszolni akart valamit de nem jött ki hang a torkán.
- Hát én… - de nem tudta befejezni a mondatot mert igazából fogalma sem volt mit válaszoljon erre. Csak ült és nézte tovább a csillagokat. Ekkor felrémlett benne egy rég elveszett emlék, hogy mire tanították a szülei. „ Légy mindig barátságos… segíts a rászorulókon …. védd meg a szeretteid … ne hagyd magára a bajbajutottakat….” Ezek a szavak egykor apja és anyja szájából hangzottak el. Most is mint mindig Leena szemébe könnycseppek szöktek amikor családjára gondolt. Eszébe jutott mikor egy nagy városba érkeztetek a társulattal és a helyi fiúk megakarták verni. Bátya védte meg, ő volt az aki elé ált, aki felfogta az ütéseket, hogy neki semmi baja ne legyen. Abban a pillanatban olyan akart lenni mint a bátya, olyan bátorrá akart válni mint ő, és ekkor megértett valamit, ő egyedül élte túl ezt a tragédiát, csak ő tudhatja milyen érzés is ez, és most már megvan az ereje hogy ezt megakadályozza. Talán a szülei, tudták hogy találkozni fog Asmorral és ezért adták érte az életüket, minden amit neki adtak azért tették hogy változtathasson a dolgokon. „ Meg fogok védeni mindenkit, nem fogom hagyni hogy ez még egyszer megtörténjen” dönttet el magában –Igen, ez az én dolgom! Megvédeni másokat, hogy ott fent mindenki büszke lehessen rám.” – miközben ezt lehatározta magában felnézet az égre és bólintott.
- Segíteni akarok az embereknek. – mondta határozott hangon. Szeme úgy csillogott mint a csillagok. Arcából, és bőre minden részéből valami különös fény áradt.
- Úgy lesz – mondta Asmor és szeméből valami olyan megmagyarázhatatlan erő áradt ami teljesen fel villanyozta Leenát – biztos vagyok benne.
Újabb két év telt el, és Leena lassacskán kezdett felcseperedni. Minden nap keményebben és keményebben edzet, már volt miért eddzen. Ennek megfelelően fejlődött is, néha néha Asmorral meglátogattak egy falut, ilyenkor Asmor letette a falu közelében és Leena bement, a számára szükséges dolgokat meg venni. Gyűlölte. Elszokott a zsongástó, az emberektől, az élet pergésétől, a mosolyuktól, hangjuktól. Akárhányszor egy utcán végig haladt hátán a hideg futkosott, kiverte hidegverejték, és képek villantak be az agyába arról az éjszakáról. Ezért hát mindig a lehető leggyorsabban intézte el dolgát, és csak is azt amit muszáj volt. Hiába nem a bosszú élette már, az emlék még mindig túl erős volt benne, nem bírta elviselni ha bármit ami az emberekhez fűződik – és ezzel családjához – látott. Minden egyes alakalommal futva érkezett vissza Asmorhoz, estenként sírt is. Igazából maga se tudta miért, de amint vissza érkezett egyszerűen képtelen volt elengedni Asmor, gyerekként csimpaszkodott a nyakán. Meleg nyugalom járta át a testét, és a lyuk ami addig mellkasán tátongott pillantok alatt eltűnt. Bár megesküdött magának hogy segíteni fog a rászorulókon, még se bírta elviselni az emberek jelenlétét.
-Hogy akarsz te másokat megvédeni ha már attól ki készülsz ha meglátsz valakit?!? – kérdezte Asmor amikor Leenaval- aki rajta csimpaszkodott - repültek vissza „lakhelyük” felé.
-Jól van na, de ha egyszerűen nem bírom. Most nem tehetek róla!
- Chhh…
- Most meg mi van? Muszáj mindenért szólni? Lekattanhatnál róla… - mondta sértett hangon. – Majd megoldom, én bajom.
- Hát az lehet. Dehogy? Hogy akarod megoldani ha nem is akarod megoldani?
- Muszáj mindenbe belekötni? Igen is megtudok állni a saját lábamon majd megoldom. – jelentette ki Leena.
- Ja persze, képzelem ….
- Most ez nem érdekel, te úgy is azt szoktad mondani az idő majd megoldja. Hát majd ezt is megoldja hagyj most ezzel. – jelentette ki Leena. „ Nem akarom, látni őket és kész, nem bírom elviselni az embereket … „ - tette hozzá gondolatban. Leena rég óta tudta ezt, így nem fog tudni senkit megvédeni, de nagyon nem akart megbarátkozni ezzel a gondolattal hogy emberek közé menjen. Ugyan is oda Asmor nem jöhet, és ő egyedül lesz, és legfőképpen újra eszébe jut minden. Egyébként is amikor Asmor nincs vele eluralkodik rajta az a kínzó magány ami a családja után maradt. És ez az érzés teljesen megőrítette. „ Mit fogok én csinálni? Teljesen egyedül leszek, és nem lesz senkim. És ott lesz az a rengeteg ember és folyton Arra fog emlékeztetni és hallom majd újra hangjukat és …. „ Leena ezt már nem merte végig gondolni. Valójában még attól is irtózott hogy elképzelje milyen lehet. Ahogy így gondolkodott észre sem vette hogy nem a megszokott irányba érkeznek.
- Leszállás kölök, nem vagyok a szekered! – szólalt meg Asmor. Leena hirtelen azt se tudta hol vannak. Annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette, hogy nem a megszokott tisztáson vannak. Ahogy körbe nézett el akadt a lélegzete is. Ott voltak. Ahol Az történt.
- M-mi ez??? Mi- miért vagyunk itt ? – kérdezte Leena elhaló hangon.
- Úgy döntöttem most ide jövünk, talán még itt is éjszakázunk. – válaszolta Asmor teljesen megszokott hangon.
- Döntöttél? DÖNTÖTTÉL? TE MEGÖRÜLTÉL? TUDOD TE HOL VAGYUNK? EZ A VOLT FALUM!!!! – ordította Leena. Szemei ide oda ugráltak egyik romos házról a másikra, egyiket se akarta látni, semmit nem akart ebből a helyből látni még is akár hova nézet mindenhol ott voltak az emlékek. Éles képek törtek fel a tudatába, vár beled letépett testagok. Nem sok telt bele és teljesen elvesztette az önuralmát. A régi falújában voltak, főtéren. Körös-körül csak romok, omladozott házak, törőt emberi csontok és néhány koponya. Leena úgy érezte a kínzó jéghideg maró érzés árad szét a test minden porcikájába. Nem bírta elviselni….
- NEM MARADOK ITT, EGY PERCET SE AZONNAL VIGYÉL INNEN!!! -ordította
- Vegyél vissza az arcodból kölök!!! – dörrent rá szigorúan – Nem vagyok a szekered!!!!
- NEM ÉRDEKEL, MOST AZONNAL EL AKAROK INNEN MENNI.
- Hát már pedig itt maradsz!!
- NEEEEM – ordította hisztérikusan Leena. Azzal megfordult és futva elindult a régi fő út maradványán kifelé a faluból, azonban Asmor hatalmas farkát elé tette és keményen vissza lökte vele a főtér közepére.
- NEM MÉSZ SEHOVA, ITT MARADSZ!!! – ordította Asmor.
- MIÉRT? MIT AKARSZ TŐLLEM???? – ordított zokogva Leena.
Asmor nem válaszolt csak nézte Őt.
-Nézz szét!!!
- Nem. – zokogta és közben hevesen rázta a fejét.
- NÉZZ SZÉT!!!! – ordított rá.
Leenanem merte kinyitni a szenét kezét görcsösen az arca előtt tartva botorkált. De néhány lépés után meg botlott és reflexből maga elé tette a kezét. Amikor kinyitotta a szemét, látta hogy egy koponya volt az amibe megbotlott. Abban a pillanatban megrohanták az emlékek képek villóztak át az agyán, érezte az égő hús és haj szagát, a vér ízét, hallotta halálsikolyokat és jajveszékeléseket a fejében. Kezét a fejéhez kapta.
-NEM TAKARODJATOK A FEJEMBŐL!!! NEM AKAROM – ordította. Ki tört belőle a zokogás, egész testében rázkódott és a földre esett. Valahol a lelke mélyén a düh elkezdett felfelé furakodni. Egyre csak kapaszkodott felfelé, Leena egyre erősödő dühödt érzett magában. Legszívesebben mindent szét vert volna. „ Miért haltak meg? Miért pont az én falumat? Miért az én családomat? „Képek villóztak az agyán. Apja üres tekintet, anyja könyörgő arca, Erik átszúrt test. Egyre több és több kép jött, voltak olyanok is amiket azóta nem is látott mióta elfutott a falúból, egyre csak gyorsultak lassan már fel se fogta mit lát csak pörögtek és pörögtek a képek a fejében. Majd hirtelen csend lett. A képek le lassultak és valahogy megváltoztak. Eddig mindig rideg fájdalmas törtkén szúródtak a szívébe amikor látta őket de most valahogy más volt. Most nem volt ott az a rideg szúró érzés. A képek se tűnte olyan bénítónak. Tudta mit lát maga előtt tudta hogy valós de valahogy most elfogadta. Elfogadta amit látott nem próbált ellen harcolni nem akarta elnyomni, nem akarta eltüntetni.
Valahogy most csak egyszerűen fájt. Mintha .. talán… elfogadta volna hogy már nincsenek vele. „ Anya, apa, bátyó…. sajnálom hogy nem voltam elég erős… sajnálom hogy nem tudtalak megvédeni titeket” mondta magában. Úgy érezte az agya kezd kitisztulni, mintha most tisztábban látna azt ami történt, nem csak egy részét fogná fel a képeknek hanem az egészet, valahogy az emlékek is tisztábbak voltak. És ahogy peregtek az emlékek hirtelen megjelent egy új, addig még nem látott emlék is.
Egy emlék… „ Megöltem őket… - hangja olyan volt minta metsző fagy – kitéptem az anyád szívét… Ízekre szaggattam testüket, szenvedtek, láttam a szemükben a kínt és most te következel, akire a legjobban vágytam, te leszel a jutalmam...” Leena teljesen ledermedt az emlékétől, ez volt az első alkalom hogy felidézte ezt az emléket. Egészen eddig végig sem gondolta mit mondott a Cadrian. És aztán jött a borzalmas felismerés. „ Élvezte, végig élvezte…” Leena egészen eddig úgy gondolt a Cadrianra mint valami ésszel nem rendelkező szörnyre aki azért pusztít mert enni akar, mert nem képes másra. De most már máshogy látta, ez a Cadrian tudta mit csinál, élvezettel ölt és gyilkolt. Ő nem pusztán megölte a szüleit a faluját. Ő lemészárolta az otthonát és mindezt élvezettel tette. Ahogy felidézte magában a szemeit érezte a belőlük áradó gyűlöletet, a gonoszságot. Most értette meg igazán, mi is történt akkor. „ De miért? Miért tette? „ Ahogy sírt érezte hogy valami eddig ismeretlen érzés bugyog fel a lelkében. Mi oka volt rá???? „ ötlött fel benne a kérdés. De az utolsó szón megakadtak a gondolatai. „ ok.. ok …ok … volt valami oka. Volt valami amiért ezt tette…” Ekkor borzalmas ordítás tört fel belőle.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – öklével a földet kezdte el püfölni, és csak verte verte verte a földet. A düh teljesen elborította az agyát, nem látott nem hallott, csak ütötte a földet, úgy érzete ölni akar, pusztítani. Megmutatni a világnak éreztetni a világgal azt a fájdalmat amit érez, amit vele tettek. Azt a kegyetlen fájdalmat, észveszejtő dühöt és a borzalmasan őrjítő tehetetlen érzést amit most érzett. Homályosan tudatosult a az agyában hogy egyre nagyobb erővel üti a földet, és már kráterek keletkeznek benne, érezte ahogy a fájdalom végig hasít az öklén át a karjába ahogy kicsordul a vér de nem akarta abba hagyni püfölést. Most életében először a fájdalmat valami csodálatos érzésnek élte meg, amin keresztül kiadhat mindent amit érez. Mint valami csap, amit ha kinyit kifolyik belőle minden a nyomasztja. Már mindkét kezével ütött vágott ami csak elé került. Tört zúzott és közben ordított. Egyszer csak megtorpant és Asmorra nézet.
- TE TUDTAD? TUDTAD HOGY MINDEN ÉLVEZETBŐL TETT?
Asmor nem válaszolt, csak némán nézte őt, vizslatta szemivel mint aki azt akarja felmérni meddig mehet el, mit várhat a másiktól.
-TE TUDTAD!!!!!!! TE … TEEEE…. HOGY VOLTÁL KÉPES ANNYI ÉVEN ÁT TITKOLNI ELŐTTEM AZ IGAZSÁGOT?!?!?!?!?!!? HOGY TEHETTED EZT VELEM????? – örjöngött Leena.
- Nem titkoltam semmit, te is pontosan tudtad ezt. Egyébként mivel lett volna jobb ha elmondom?!? Talán jobban érezted volna magad? – kérdezte vissza indulatosan.
- EL KELLETT VOLNA MONDANOD!!! HAGYTAD HOGY ENNYI ÉVEN ÁT HAZUGSÁGBAN ÉLJEK!!!
- NEM HAGYTAM ÉN SEMMIT, TE MAGAD IS TUDTAD CSAK NEM AKARTÁL VELE SZEMBE NÉZNI!! - ordított vissza rá.
Leena erre nem tudott mit mondani és dühében egy orbitálisat vágott az egyik ház omladozó maradványaiba.
-Te tudod miért tette ugye Asmor? – kérdezte furán nyugodt hangon, arcán őrület és düh kettősége tükröződött. Asmor ismét nem válaszolt, csak nézte őt sajnálkozó szemekkel.
– MOND MEG, MOND MEG MIÉRT!!!!! – tombolt Leena.
-Annak még nincs itt az ideje, mé….
- NEM ÉRDEKEL MINEK VAN ITT AZ IDEJE. MOND MEG AZONNAL!!! – Leenaban valami vérszomjas szörnyeteg tombolt ami azonnal követelte a választ.
- Még nem készültél fel rá!!! – válaszolta Asmor indulatosan.
- LESZAROM MIR EKÉSZÜLTEM FEL!!! AZ IDŐ SEMMIN NEM SEGÍT, SEMMIN !HÁNY ÉV TELT AZÓTA ASMOR? HÁNY? ÉS MÉG MOST UGYAN ANNYIRA FÁJ MOST IS!!!!! MOST AKAROM TUDNI !!!!
- MERT JIAN VAGY!!!!!
Leena abban a pillanatban megdermedt. Valami másra számított, maga se tudta mire, de az biztos hogy nem erre. „ jian????? Az meg a p*csa? „ villan át az agyán.
-Hogy mi vagyok? – kérdezte kissé halkabban de még mindig indulattal.
-Jian, te a Jian nép utolsó élő leszármazottja vagy!!!
-Hogy mi? Ez hülyeség az én népem egy vándorló nép volt…
- Ami éveken keresztül vándorolt míg elérte ezt a helyet, igen tudom de azt tudod hogy honnan jöttek és miért?!!?! – kérdezte indulatosan Asmor. – Ti a Keta hegyről érkeztetek, az őseitek nagy mágusok voltak akikről úgy tartják irányítani tudták a világot mozgató erőket. De később rájöttek mekkora erőt birtokolna és hogy senki ne tudja megszerezni elhagyták a hegyet és elbujdostak.
- De-de hát honnan tudsz te erről??
- A szemed Leena, a szemed… nem tűnt még fel hogy csak rokonaidnak van ilyen fényesen ragyogó kék szeme??? Ez a vérvonalotok ismertető jegye.
- Azt akarod mondani hogy emiatt mészárolták le a klánom? De mi ez az erő??? – kérdezte elhűlt hangon.
- Nem tudom Leena, én is csak ennyit tudok, de abba biztos vagyok hogy azt a Cadrain valaki utasította arra hogy lemészárolja a falud és vele együtt mindenkit. És ez a valaki azt is tudja hogy te még élsz, és vadászni fog rád Leena. Azért hoztalak ide hogy megszabadulj a gyászodtól. Ha én elmegyek egyedül nem fogod tudni meg védeni magad, szükséged lesz másokra is. De ehhez meg kell szabadulnod a gyászodtól. – mondta Asmor, Leena még soha nem halotta ilyen komolynak a hangját.
Leena tátott szájjal nézte Asmort. Nem tudta mit mondjon, csak térdre bukott és zokogni kezdett. Maga se tudta meddig zokogott, az sírás elvette minden erejét az idő érzékét, arra se emlékezett hogy mikor hagyta abba és nyomta el az álom. A következő kép amit látott az már a jól megszokott puha fűvü tisztás volt amit annyira szerette. Amikor kinyitotta a szemét érezte Asmor meleg testét. Nem akart felkeni inkább még jobban hozzá tapadt Asmorhoz és úgy aludt vissza.
Leena a történtekről nem sokat beszélt később. Az elején azért meg volt zavarodva. Minden amit Asmortól halott új volt számára, nem igazán tudta mit kéne most tennie. De már tudta mit akar, megakarja találni a szülei gyilkosát és tudni akarja miért haltak meg. Ő úgy mondta magának meg akarja érteni bár nem ez volt a teljes igazság. De mivel maga se tudta mit tenne ha megtalálná szülei gyilkosát úgy döntött ez eléggé kielégítő válasz arra hogy megnyugtassa magát ezzel. Asmortól már megtanulta hogy idővel minden kirajzolódik előtte. De most már nem félt egyedül lenni, bár szörnyű dolgokat hallott még is valahogy most már megbarátkozott helyzetével, hogy árva, és hogy egyszer emberekkel fog együtt élni. Az elkövetkező néhány hónapban minden erejét bele adta edzésbe hogy felkészüljön, arra mikor majd megöli szülei gyilkosát. A tavasz és a nyár néhány hónapja valahogy sokkal beszédesebben telt mint eddig. Valahogy most nem minden napi dolgokról beszéltek, hanem magukról. Bár Asmor most se mondott sokat de amit elmondott az is nagyon zavaros volt, mondhatni inkább fél mondatokat mondott minden oly dolgokról ami sárkányokról szólt arról honnan jött vagy mik a céljai. Leena persze ebből semmit sem értett de Asmor nem volt hajlandó többet elárulni. Leena utálta ezt, ez egy újabb agyfacsaró rejtvény volt, amiket Asmor előszerettel tett fel Leenának az elmúlt években. Egy júniusi napon Leena kifulladva ült a egy sziklán és a lábait lógatta.
- Egyre jobban tudod kezelni az érzelmeidet, de még mindig forró fejű vagy. Ez az életedbe is kerülhet egy harc során. Uralkodnod kell magadon a harcban. Ha elveszíted a fejed nem tudsz eléggé koncentrálni és egy tapasztalt harcos könnyen legyőzhet. – oktatta Asmor.
Úgy tűnt mintha Leena nem is figyelne rá.
- Te Asmor, mit csinál egy mágus? – tette fel a kérdést hirtelen Leena.
Asmor nagy szemekkel meredt rá.
- Hát bármit, van aki semmit nem csinál és van aki cégekhez csatlakozik..
- Hm… értem. És hol lehet a legtöbb pénzt keresni?
- HEEEH? – kérdezte megütközve Asmor – mióta lettél te ilyen anyagias?
- Valamiből élnem kell, és emellett kell a pénz hogy lakásom legyen na meg egy házi állatkát is akarok.
Asmor elmosolyodott.
- Látom lassan felnősz.
- Gondolod? – húzta ki magát büszkén.
- Na azért ne szállj el magadtól, bőven van még mit tanulnod. – mondta korholóan. – Ezért fogom mindig rajtad tartom a szemem. – Leena fura arcot vágott. - Valakinek nevelnie is kell téged. - mondta
Leena erre hangosan fel nevetett. Az este hátra lévő részében együtt nézték a csillagokat és beszélgettek. Leena valahogy most először érezte hogy teljesen elengedi magát. Olyan dolgokról beszélt Asmornak amin még maga is meglepődött. Végül Asmor hátán aludt el.
Reggel egy padon ébredt, eléggé kemény volt és nap egyenes a szemébe sütött. Amikor kinyitotta a szemét annyira megijedt az idegen tájtól hogy le esett a padról. Ahogy körbe nézett takaros virágágyások megnyírt bokrok nagy fák és egy szép szökőkutat látott. Kellett egy kis idő amíg eszébe jutottak a tegnap eseményei. De egy valami feltűnt neki. Asmor nem volt sehol. Először azt gondolta elment vadászni de ahogy teltek az órák kezdett rá eszmélni hogy valami másról lehet szó. Ahogy ezen tűnődött, hirtelen eszébe jutott mit álmodott. Álmában szürke volt az ég, lába alatt furcsán világító kék fényű víz volt. De valahogy nem találta furcsának hogy a vízen járt. Inkább az a szokatlan érzés nyugtalanította amit érzett. Valami elszakadt. Valami elszakadt és nagyon fájt neki. A mellkasában valami súlyos fájdalom tombolt, hatalmas viharként és mágnesként húzta le, le a vízbe. Leena arra eszmélt álmában hogy a kezeit bámulja és zokog, de nem tudta miért. „ Baj van… baj van… mi lesz velem… én, én … nem akarom ezt. „ Majd nagy nehezen rá vette magát hogy fel emelje a fejét. Igazi kínszenvedés volt. És ahogy a szürke égboltra tekintet valami furcsa színű foltot látott a messzeségben elrepülni. Nagyon gyorsan repült, akár a szél.
-NEEEEE!!! Ne menj el! – kiáltotta Leena, de fogalma sem volt róla miért.
Könnyes szemmel nézte ahogy a foltocska néhány másodperc alatt eltűnik. Majd észre vette hogy lábai süllyedni kezdenek a fényes vízben. Azonnal kapálózni kezdet de nem segített magán. A víz olyan volt mint egy mocsár minél jobban erőlködött annál jobban beszívta magába. Végül teljesen elnyelte, de mielőtt tudatosulhatott volna agyában hogy megfulladt, elvesztette az eszméletét. Majd nem emlékezett semmire. Ahogy lejátszotta magában az álom emlékét borzalmas fájdalom uralkodott el a testén. „Asmor elment… Elhagyott, és talán soha többé nem láthatom „ Nem bírt meg mozdulni, nem bírt gondolkodni. Három teljes nap csak ült görcsösen a padon és nézte a földet. De az utolsó éjszaka meg látott egy kis sünt. Ahogy éppen araszolt át földön és egy almacsutkát húrcibált magával. Igazából Leena meg örült egy kicsit neki hogy végre lát magán kívül valakit.
-Most meddig fogsz még itt ülni? Vagy talán te is mész kukázni magadnak valamit? – szólalt meg élesen egy hang a fejében. Az a hang volt amit azon az éjszakán is hallott. Ami akkor arra késztette hogy szembe szálljon a Cadriannal.
- Heehh… - nyögött fel magában - Megörültem??? – kérdezte hangosan Leena.
- Te hülye tyúk szed már össze magad és emeled fel a segged!!! Meddig akarsz még azon keseregni, hogy Asmor itt hagyott? Elment na és?! Te úgy is Cadriant akarsz ölni nem? Akkor meg mit ülsz még itt?! Csináld a dolgod!!! Emeld meg a segged és vonszold el egy hotelba, egyébként is büdös vagy és csövesnek néznek…
- Ki vagy te? Hol vagy? – kérdezte fen hangon Leena.
- Ne ezzel törődjél, hanem MOZDULJÁL MÁR MEG!!!!! – Ordított rá a hang.
Leena úgy meg ijedt hogy engedelmeskedett a hangnak, felállt keresett egy szállót, kivett egy szobát és jó alaposan megfürdött. Közben sokat gondolkodott, és végül is igazat kellett adnia a hangnak. Tényleg céljai vannak amiket be akar teljesíteni… Így hát másnap reggel megkérdezte a szálló tulajdonosát hol van a legközelebbi Mágus Klán, és elment.
Amikor benyitott, abban a pillanatban tátva maradt a szája, rengeteg ember, hatalmas nyüzsgés és zaj. Az első percben azt hitte menten kiszalad a lába alól a talaj, de akkor valaki megszólította.
- Hát te meg ki vagy? - kérdezte egy fura emberke.
- Leena vagyok, és sárkányölő.
- Ó csak ugyan? És gondolom csatlakozni akarsz... - vakargatta az állát a fura emberke - de nem úgy megy ám az, bárki állíthatja magáról hogy sárkányölő, még én is.
- Nem, te nem. Mert akkor érezném rajta, és fizikumodon is látszana, és különben is nem lenne akkor pisztolyod...
- Hm nem rosz kislány de...
- NE KISLÁNYOZZ ENGEM JÓL VAN? - kapta fel a vízet Leena.
- Ej de nagy lett valakinek a szája tudod te kivel beszélsz? - kérdezet vissza önelégült hangon a férfi, és villám gyorsasággal előkapta a pisztolyát. Igazából azt már nem is lehetett látni hogy mikor de kilött három golyót Leena felét. Leena gyorsan kapcsolt. Jobb lábát oldalra vettet az egész karján azonnal szél gombolyag szerűség jelent meg. Az első golyót kézfejével hárította úgy hogy felfelé vegye útja a másodikat könyökével ami így sréhen balra indult meg majd az utolsó elől meg csak egyszerűen kitért úgy hogy hídba ment le de amikor már elhaladhatott volna felette utána nyúlt és megfogta. Mindezt olyan gyorsan hogy talán senki nem is vette észre ahogy elkapja az utolsó golyót. Majd kézre állt meg lökte magát és másod pillanatok alatt a magasba termet és a felfelé tartó golyót újra megütötte kezével ami így irányt változtatva a sréhen balra haladó golyót vette célba. Az első golyó a bal szélén találta el a második golyót ami így egyenes a furcsa emberke felé száguldott. Leena a férfi előtt termet és pontosan az orra előtt kapta el a száguldó golyót. Majd kinyitotta tenyerét és megmutatta zsákmányát először bal majd jobb kezébe. A terem mely eddig hangoskodástól volt feldúlt most elcsendesedett, néhány hűztek egyet. Majd miután a férfi megnézte a golyókat összecsukta ujjait és porrá morzsolta.
- Még valamit, uram? - kérdezte rideg hangon.
- Hm Elképzelhető hogy sárkányölő... gyorsnak gyors és jók a reflexei... nem tűnik butának... - morgolódott magában - és kívülről se néz ki rosszul. Talán még fotóztathatnánk is a klán nevében... - ekkor már látszott rajta hogy valahol máshol jár - hm fürdőruhás képek növelik a népszerűséget.... - és nyála is lassan csordogálni kezdett...
- HOGY MI VAN, TE PERVEZ?!
- Óh semmi semmi, - riadt fel a képzelgésből - De azért kipróbálhatnánk hogy megy neki, a sárkányölő még is csak sárkányölő- beszélt magába, majd szembe fordult Leenával és mintha kicserélték volna.
- Üdvözölek Dragon Fang -ban. - mondta mézes mázos hangon - Dobd le a holmid vala….. ja nincs, akkor mindegy, na gyere had szemléljelek meg – azzal rángatni kezdte Leenát és amikor a fenekére ért volna a keze Leena csak annyit mondott izzó tekintettel
-Meg ne próbáld vagy…. – és fel emelete a kezét fenyegetőül.
-Jaj aranyoskám mikre gondolsz…. heheheh… na de – és ekkor hirtelen megkomolyodott a hangja- hova szeretnéd a klán szimbólumod?
-Hogy a mimet? Na álljunk csak meg egy percre… klán mit?
-Hát a klán szimbólumod !
- Hogy??? hát... én... hát végül is de…. de azért én még…
- TÖKÉLETES!!! Akkor ez a hölgy majd mindent elmagyaráz neked, és hova tegyem akkor azt a szimbólumot?
- Hát .. ide lehet? – mutatott Leena a hasa aljára jobb oldalt.
- Na ná!!!! – azzal a fura kis emberke oda nyomta pecsétet Leena medencéjére. Majd egy fiatal lány 10 perc alatt ledarált neki mindent, Leena csak kapkodta a fejét és nem tudott mit kezdeni a sok információval.
- Na akkor ott tudsz küldetést választani... - csicseregte a lány. Leena csak bámulta de már azon járt a feje mennyi mindent akar csinálni. Maradt még valamennyi pénze amiből egy darabig megtud élni. De a legfontosabb az volt hogy minél előbb megtalálja családja gyilkosait és megtudja ki is ő valójában.