Leena

Tárgy: Leena Szer. Feb. 23, 2011 7:41 pm

Leena tartottam az iramot Ba’al mesterrel táskája benne a tojással ott lötyögött halkan az oldalán. A város ezen a felén még sose járt, igazából a város keleti részét még sose derítette fel, de most hogy itt volt, már értette miért nem kívánkozott ide soha. A házak sűrűn épültek, így az útnak egyre keskenyebbek és keskenyebbek lettek, a lemenő nap fénye eléggé baljós hangulatot varázsolt. Lassan az utcák sikátorokká váltak és már csak a házak tetejét. A kocsmákból és egyéb legálisnak ne igen nevezhető helységek előtt apró lámpások világították meg az utat. De a nap lebukása és a sötétség eljövetele ellenére az élet nem tért véget. Inkább most kezdődött el.
Leena bele túrt táskájába és megérintette a kicsike kis tojást. Ez a mozdulat mostanában már ösztönösen jött nála, nem tudta miért de valahogy boldogsággal töltette el a gondolat hogy egyszer majd egy kicsi állatka kel ki belőle.
Ugyanakkor egyre jobban kezdte idegesíteni a hely és hogy Ba’al mester már megint nem mond semmit. Az igazság ugyan is az volt, hogy Leena csak egy munkáért nézett be délután a céhházba amit majd másnap szándékozott elkezdeni, de pechjére Ba’al mester is ott volt, és kapva kapott az alkalmon, hogy elvigye magával egy állítólagos „fontos feladat” végrehajtásához. Persze a feladatról egy szót se mondott Leenának – szokás szerint -, de ő már azt haladásnak vélte felfedezni, hogy nem őt küldte el egyedül, így legalább nem érezte százszázalékosan azt hogy csicsáztatják. De a türelmes vészesen fogyott, és kis vártatva el is érkezett ahhoz ponthoz amikor már nem bírta tovább.
- Mester áruld már el végre, hova megyünk? – kérdezte.
- Haj, mindent tudni akarsz ugye? – kérdezet vissza tőle megszokott kaján vigyorral. Leena az elmúlt időszakban ehhez már teleljen hozzá szokott, így fel se húzta magát rajta.
- Már megbocsáss, de itt vagyunk egy… egy hogy is mondjam, szenny telep kellős közepén!
- Leena-chan micsoda diszkrimináció ez? Ez itt a város egyik legjobb helye, teli van jó kis kocsmákkal és kellemes beszélgető partnerekkel valamint rengeteg gyönyörű hölggyel. – felelte kioktatóan Ba’al mester. Ahogy befejezte a mondatott az egyik kocsma ajtaján egy erőteljesen illuminált állapotban lévő alakot penderítetek ki.
- Hát azt látom. – jegyezte meg savanyúan Leena.
- Jaj ne legyél már ilyen, igaz vannak itt alvilági figurák is, de hidd el nekem, számtalan szép estét töltöttem el itt. Egyébként pedig a város keleti oldalán vagyunk, és egy bizonyos Shinzo nevű férfit keresünk.
Leena álla a földig zuhant.
- Ugye nem arra célzol ezzel hogy az össze koszos csehót végig kell járnunk?! – akadt ki.
- Mondtam már, hogy nyugalom, csak egybe fogunk betérni. A Fekete Koponyába.
- Fekete Koponya? Ez aztán a bizalomgerjesztő név. – jegyezte meg elismerően Leena. Ekkor épp egy bordélyház előtt haladtak el. Az ajtó fölött nagy piros betűkkel az állt: De mac quire. Leena eleinte nem talált semmi különöset a névben. „ De mac quire. - olvasta el magában, néhány másodpercig nem értette a számára különös nevet aztán… - HOGY MI? – esett le az álla. Azonnal fülig vörösödött, és fejét gyorsan a másik oldalra fordította. „Jó ég hova kerültem…” s iránkozott magában.
- Valami gond van Leena-chan? - kérdezte kíváncsian Ba’al.
- Nem, nem – mondta zavartan Leena.– Semmi különös. Messze vagyunk még Mester?
- Nem mindjárt ott vagyunk nyugalom. – mondta vidáman és befordult balra egy másik sikátorba.
- Na és mesélj mi van Nick barátoddal? – kérdezte nyájasan.
- Mondtam már vagy százszor hogy ő nem a barátom. Nick a társam. – válaszolt a hidegen Leena.
- Tudom, tudom, először csak társ utána már barát aztán háló partner és már hupsz nem is vagy olyan ártatlan. – mondja kaján vigyorral az arcán.
- Na de Mester! – szól rá mérgesen Leena.
- Na de most komolyan Leena. Mi bajod van azzal, hogy Nick és Te?- hangja hirtelen megkomolyodott.
- Annyi hogy nem vagyunk együtt, nem értem mit lovagolsz ennyit ezen Mester.
- Ugyan már Leena-chan látni abból ahogy rá nézel.
- Ez nem is igaz. – vágta rá Leena de közben érezte ahogy elvörösödik.
- Rendben ahogy érzed. – hagyta rá Ba’al. Ez volt az első alkalom amikor Ba’al nem kérdezgette, cukkolta Leenát. Nagyon meglepődött rajta, most először úgy érezte, Ba’al mester vette a lapot hogy nem akar erről beszélni. Ekkor újabb kanyart tettek és egy igen szűk és mocskos kis sikátorba értek.
Nem sokat haladtak a félhomályba ami a sikátorban uralkodott, amikor Ba’al mester meg állt egy nagy fa ajtó előtt.
- Megérkezünk. – mondta azzal lenyomta a kilincset – vigyázz a lépcsőkkel néhol igen csúszósak. – szólt hátra Leenának és belépett. Leena követte őt, de majdnem elesett. Az igazat megvallva egy rendes kocsmára számított nem pedig egy pince helységre, mélyen lefelé haladó csiga lépcsővel. A lépcső nem volt bár szűk és a falon kicsi lámpások mutatták az utat, még is annyira meredek volt, hogy ha valaki nem figyel oda könnyen a nyakát szegheti.
Leena azonnal megérezte az alkohol átható poshadt bűzét, a kocsmák jellegzetes szagát. Orrát félrehúzva indult meg lefelé Ba’al mester után. Már az első pillanatban hallotta a lenti dinom-dánom felszűrődő hangjait, de nem szólt egy szót sem. Némán haladtak lefelé, a levegő pedig egyre fülledtebb és büdösebb lett. Körülbelül tízperc múlva a csiga lépcső kiszélesedett és a falban egy hatalmas ajtó tárult a szemük elé, melyen egy tábla függőt „1. emelet” címmel. Félig nyitva volt.
Leena besandított rajta és nem éppen tisztességes és tiszta emberek hadát látta ahogy sörös korsóval kezükben tolonganak a pult körül. Láthatóan mindenkinek jó kedve volt, valószínűleg eléggé felöntöttek már a garatra. Leena már várta hogy Ba’al mester belép, de nem tette, csak ment tovább a lépcsőn lefelé.
- Mester, nem ez az a hely ahova jöttünk? – kérdezte kíváncsian Leena.
- Nem, mi lentebbre vagyunk hivatalosak. – felelte.
- Lentebbre? – Leena igen megilletődött a válaszon.
- Igen, tudod a Fekete Koponya öt szintes.
- MENNYI? – akadt ki Leena.
- Öt, és mi a legaljára megyünk. Hogy értsd, Leena-chan minél lentebb vagy, annál hogy, is mondjam nem kedveltebb egyének vannak ott, ez olyan szortírozás féle. – mondta a viccesen.
- Mester mi dolgunk nekünk egy ilyen helyen? Mi egy legális klán vagyunk és…
- Leena-chan, Leena-chan – vágott közbe a fejét lóbálva – Látszik hogy még tapasztalatlan vagy. Attól, hogy még legális klánhoz tartozunk még bejöhetünk, és az ilyen helyeken szinte mindent meg kap az ember amire csak szüksége van, mondjuk varázs löttyöket , különleges összetevőket, híreket, információkat.
- És mi pontosan melyikért is jöttünk? – kérdezősködött Leena.
- Hát igazából ez egyáltalán nem tartozik rád – mondta ledegradáló pillantást vette a válla fölött Leenára – de szerintem benned megbízhatok és annyit elárulhatok… - folytatta vigyorogva de a mondat lényeges pontjánál el hallgatott. Mint ha fokozni akarná hallgatásával Leena kíváncsiságát.
Ha ez is volt a szándéka, tökéletesen bejött neki. Leena várt néhány másodpercet hátha kimondja magától majd amikor már termetes lyukat fúrt az oldalába a kíváncsiság nem bírta tovább és megszólalt.
- Tehát? Miért is jöttünk?
- Ó bocsánat Leena–chan – fordult hátra vigyorogva – de elgondolkodtam egy pillanatra. – viszont azon a mosolyon látszott hogy ez nem igaz. – Némi információért jöttünk. Van itt pár néhány befolyásos ismerősöm. – Leena legszívesebben azonnal rá kérdezett volna kik, de pontosan tudta, hogy ezt már semmi féle képen nem kötnék az orrára.
- Na hát szép… - jegyezte meg Leena.
- Ne becsüld le ezeket a kapcsolatokat Leena-chan! – korholta – Előfordulhat hogy, pont egy ilyen alvilági kapcsolatnak köszönheti az ember az életét, de rengeteg információt is csak innen gyűjthetünk össze, például a sötét klánoktól. Ha valaki jó kapcsolatot ápol egykét magasabb rangú személlyel olyan dolgokról szerezhet tudomást amivel nem egy ember életet menthet meg. Persze mint mindennek, ennek is megvan az ára, mondjuk ez valamivel magasabb. – tette hozzá vigyorogva.
Leena jobban bele gondolva igazat adott Ba’alnak, a sötét klánokról vagy más fekete mágusokról tényleg nem lehet hallani a piacon vagy egy élelmiszer boltban. És ők, törvényes mágusok is csak úgy tudják megfékezni az illegális mágusokat ha tudják kik ők, hol vannak, mit terveznek. Ennek ellenére még mindig megvetette az egész helyet. Minden honnan áradt az alkohol és egy izzadtság egybe keveredett bűze.
Kis idő múlva elérték az ötödik ajtót. Ez már nem volt olyan hatalmas, mint az eddigiek, valamint a szintet sem jelölték rajta. A lépcső épp hogy csak kétlépésnyi helyet hagyott az ajtóig. A kicsi ajtót fából készítették és meg kell hagyni, nem volt egy mai darab. Alól és fölül kovácsoltvas pillérek tartották össze köztük pedig egy vasból készült kopogtató. Annyira kicsi volt és jelentéktelen, hogy az ember könnyen el is suhanhatott mellette a csigalépcsőn. Mintha el akarnák rejteni, még az itt lévő sok szenny között is.
Ba’al mester hármat kopogtatott a kopogtatóval, Leena csak ekkor fedezte fel a kis reteszt a kopogtató felett, amin ekkor már két kerek szem figyelte őket.
- Ba’al mester vagyok ő pedig a tanítványom Leena. – mondta Ba’al mester. Az ajtó azonnal kivágódott.
- Ba’al! – dörrent egy morgós hang - Gyere beljebb. Bocs a fogadtatásért de mostanában egyre több semmire kellő akar bejutni. – dörmögte a nagy darab kopasz férfi. Közel két méret magas izmos testével még Leenát is megijesztette, abba pedig már bele se mert gondolni milyen mágiát használhat. De ez igazából eltörpült amellett ami Leenát oda bent fogadta. Igazából valami koszos büdös lelakott helyre számított hatalmas ricsajjal és részeg büdös emberekkel, ezzel szemben, bent minden szép tiszta és rendezett volt. A vendégek gyönyörűen kifaragott kárpitozott székekben ültek, a pultban egy talpig szmokingban lévő férfi és néhány rövid lengő ruhában álló hölgy fogadta. A kocsma – ha lehet még annyak nevezni – jóval nagyobb volt mint amit eddig Leena eddig látott. A falon és az asztalokon apró kis lakrima lámpák világítottak, de még az így keletkező félhomályban is lehetett látni mindent. Az vendégek kárpitozott székekben ültek és több helyen fojtott hangon beszélgettek. Szinte minden asztalnál volt néhány szép hölgy a vendégek szórakoztatásra, néhány már az asztalon táncolt ezzel mulatatva nézőközönségét. Leena szeme egy nagydarab kövér férfin akadt meg, aki azon szórakozott hogy egy láncra vert táncos lány folyton folyvást az asztalra parancsolt majd kemény rántással a földre taszította. Leena elhűlve figyelte a jelenetet. „Ez… ez undorító…” Minden újabb esését hangos kacajjal díjazott. Leena ösztönösen ökölbe szorította a kezét.
- Hé szedd össze magad! Nem ezért vagyunk itt! – szólt rá halkan Ba’al és a pult felé indult.
- Ba’al, öreg cimborám de jó újra látni! – rikkantott fel egy kissé gyér hajzatú magas férfi. Arca vékony volt és kissé beesett de ettől eltekintve nagyon vidáman kortyolgatott valami neon zöld löttyöt.
- Kontest, te vén kújonc! – köszöntötte Ba’al vidáman. – Hát te megint itt vagy? – kérdezte nevetve és kezet fogtak. – Jesszus hány évesek ezek a lányok?
Leena csak ekkor vette észre a két lányt mellette akik kézzel lábbal kapaszkodta Kontestbe. Ránézésre nem voltak több tizennégynél, ettől függetlenül úgy voltak felöltözve mint egy felnőtt nő. A kirívó éjfekete csillogó ruhába öltözött lány Konteszt fejét cirógatva gyilkos pillantásokat lőtt Ba’al és Leena felé. Mintha ő lenne felháborodva azon, hogy ilyet mertek kérdezni. Kifejezetten groteszk látványt nyújtottak számára.
- Ó már bőven el múltak tizenöt! – vágta rá Kontest de a szemén látni lehetett hogy hazudik. – És te mi járatban? – kérdezte, Leena lemerte fogadni hogy csak azért, hogy terelje a lányokról a szót.
- Én csak erre jártam és gondoltam beugrok megnézem mi hír van erre felé. – felelte Ba’al, egész hihetően hazudva.
- És ki ez a széplány, itt veled? A tiéd? – kérdezte Konteszt miközben erőteljesen végig mérte Leenát, különösen sok időt szentelve kebleinek. „Mi az hogy a tiéd? – csattant fel magában Leena – még is kinek képzeli ez magát?! Mocskos pedofil…”
- Jaj nem de hogy is, ő itt az egyik tanoncom, de nem eladó! – tette hozzá nevetve. „TANONC?!ELADÓ?!?!” - akadt ki újra, de jobbnak látta később kérdőre vonni Ba’al mestert, volt egy olyan érzése hogy nem véletlenül hazudta ezt. Ezután Ba’al néhány szóban elköszönt és egyenesen bal felé vette az irányt szlalomozva az asztalok között. Jó néhány megbámulták őket ahogy végig haladtak többek még össze is súgtak, Leena nem értette miért. Ilyen nagy szám lenne Ba’al mester vagy talán azért nézik meg őket mert még nem nagyon látták itt őket? Bár azt nem tudta Ba’al mester milyen gyakran fordul meg itt, de kifejezetten idegesítette hogy ilyen nagy látványosságként kezelik őket.
- Lehetőleg ne keveredj bajba, ne beszélj senkivel!Maradj láthatatlan! – szólt oda fojtott hangon Ba’al. – Nem minden napi alakok fordulnak meg itt.
- Ezt pont te mondod nekem mester? Nem én járkálok ide, hanem te! – szólt vissza Leena de közben nem vette le a szemét a bámuló asztalokról.
Ekkor egy újabb lépcsőhöz éretek, ez már nem kanyargott úgy mint az előző. Egyenesen haladt lefelé, ne volt több 10 foknál és azok is sokkal hosszabbak és szélesebbek voltak mint a csiga lépcsőé. A lépcső mellett mind két oldalon asztalok voltak kényelmes bőr fotelekkel szegélyezve. Leena lenézve még tehetősebb embereket pillantott meg, de itt már jóval kevesebb asztal volt. A lépcső kezdeténél két termetes férfi állt, Leena már sejtette miért, nem engedtek le akárkit. Ba’al a lépcsőhöz érve szembe fordult Leenával.
- Na akkor Leena-chan, itt most elbúcsúzunk, jó legyél amíg nem jövök! – mondta vigyorogva és megpaskolta Leena feje búbját.
- MIVAN? – akadt ki Leena. – Ugye most csak szívatsz mester?!
- Sajnálom de nem, a paraván mögé sajnos már ne jöhetsz velem. – felelte, és lemutatott a lépcső aljára.
A sárga paraván faltól falig védte a mögötte terülő helységet, és bejáratánál egy újabb őr állt. Leena csak állt és elhűlve nézte.
- Na akkor én megyek is, ne aggódj nem maradok sokáig, csak néhány perc. Max félóra de legkésőbb egy óra múlva vissza jövök. – mondta vigyorogva Ba’al mester. – És ne feledd amit mondtam! Csak okosan!
- De még is mi a jó eget csináljak itt én addig? – kérdezte kissé ingerülten Leena.
- Igyál valamit! – felelte vigyorogva és már fordult is a lépcső felé.
Leena egy percig csak állt ott füstölögve és nézte Ba’al mester majd magában pufogva vissza indult a bár pulthoz. „ Hogy én mennyire de mennyire utálom, csak jöjjön vissza, péppé verem fejét! Még is mi a francot csináljak én itt? „ – dühöngött magába. Ahogy haladt a megakadt a szeme egy asztalon. Öt férfi ült ott, kártyáztak de a játék ellenére kirívóan stírölték. Leena megborzongott de igyekezett nem kimutatni undorát. Jó formán érezte a pillantásukat a bőrén, de nem csak annak az öt férfinek a pillantását. Jó néhány ember őt figyelte. Egyrészt rettentően irritálta más részt borzalmasan dühös volt Ba’al mesterre. A pulthoz érve dühösen kihúzta a széket feltette táskáját a pultra és kért egy italt, igyekezett minél messzebb kerülni a néző közönségtől, de sajnos ez sem segített akkor már rajta.
Leena egyszerűen nem bírt napirendi pontra térni Ba’al mesteren. Csak szidta magában, ezzel próbálva meg enyhíteni dühét, ami sehogy se akart elpárologni. „Mi a jó égnek hozott magával?” – ekkor viszont rá döbbent, hogy Ba’al konkrétan nem mondta el ő miért is jött vele. – „Fantasztikus… már megint behúzott a csőbe. Az istenért, mindig ezt csinálja! – fakadt ki magában és bal kezét ökölbe szorította. Annyira belemerült Ba’al szidalmasába hogy teljesen megfeledkezetett az őt bámuló emberekről, így hát azt se vette észre amikor három megtermett férfi felé indult.
Az egyik – egy közép magas szőke hajú – leült a Leena melletti bár székre.
- Meghívhatlak valamire? – kérdezte.
Leena csak ekkor kapcsolt, meglepődve fordult a férfi felé. Az öltönyt viselő férfi láthatóan teljes mértékben biztos volt abban hogy vissza utasíthatatlan ajánlatott tett Leenának, de sajnos csalódnia kellett.
- Nem kösz. – felelte tömören Leena, és már fordult is vissza, de a férfi nem hagyta annyiban.
- Miért nem? – kérdezett vissza vigyorogva.
- Mert már van. – Leena igyekezett minél lekoptatóbb hangsúlyban fogalmazni de hiába.
- Jaj ne legyél már ilyen rideg. – búgta a férfi és kezét Leena vállára tette, ezzel magához húzva őt. Leena érezte ahogy a méreg szét árad ereiben de nem engedett a kéjes élvezetnek hogy itt helyben a földbe passzírózza a csávót.
- Kösz de inkább egyedül folytatnám. – mondta ridegen és levette a férfi kezét válláról.
- Pedig velünk nagyon jól éreznéd magad! – szólalt meg egy másik hang a háta mögül. Leena hátra kapta a tekintetét a hang irányába, és egy magas fekete hajú piercingekkel teli tűzdelt huszonéves magas fiú nézet vissza rá. „ Fantasztikus most már kettő van… kopjanak már le!”
- Na gyere ide kicsikém! - szólalt meg egy nyálas hang jobbról. Leena oda kapta a fejét és egy harmadik férfi állt a széke mellett. Nagy darab fickó volt, karján vastag fém láncok futottak végig és a fél arcát tetoválások borították. Leenát mély undor fogta el a kinézetétől.
- Mondtam már hogy egyedül is jól érzem magam, úgy hogy ha megbocsátotok… - mondta és magához véve táskáját fel állt a székről. Igyekezett el rejteni hangjában az indulatot de nem sikerült teljesen.
- Ugyan már szivi! – mondta a piercinges srác és megragadta Leena karját. És itt szakadt el a cérna. Leena indulatai felszínre törtek, és már nem tudta tovább türtőztetni magát.
- Kopjatok már le! Egyáltalán nem vagyok kíváncsi rátok! Nem tűnik fel? – szólt vissza ingerülten és kitépte karját a fú kezéből.
- Ej de felvágták itt valaki nyelvét! – szólt meglepődve az öltönyös férfi, és vissza rántotta Leenát.
- Vedd le rólam a kezed! – sziszegte dühösen Leena.
- Nézzenek oda micsoda pofátlan kis fruska! – hördült fel a piercingest férfi.
- Talán nevelnünk kéne bele egy kis jó modort! – tette hozzá vigyorogva a tetovált srác. Leena köpni nyelni nem tudott a fruska kifejezésre, és reflexből arcon öntötte a fiút. A srác dermedten állt és látni lehetett ahogy a méregtől elvörösödik a feje.
- TE BÜDÖS KIS RIBANC! – ordította – TUDD HOGY HOL A HELYED! – és arcon vágta Leenát. Az ütés olyan hirtelen jött számára, ahogy nem tudott kitérni előle. Egyensúlyát megveszte indult meg balra, bár még időben maga alá tolta a lábát hogy ne essen el a pohár hangos csörömpöléssel esett ki a kezéből, és apró darabokra tört.
De Leenát sem kellett félteni, amit visszanyerte egyensúlyát már indította is jobb öklét a férfi arca felé. Az ütés előtt a férfi kinyújtotta kezét és Leena keze egyszerűen csak oldalra billenve folytatta útját, így a mellette álló öltönyös férfit érte aki nagy nyikkanással vágódott a földhöz. Leena azonnal hátrált és elképedve nézett a piercinges fiúra, aki csak kajánul vigyorgott. Az öltöny férfi feltápászkodva a földről gonosz vigyorral nézte Leenát.
- Ezt most nagyon megbánod te kis ribanc! – mondta. - Force Push! – és egy alig látható gömb alakzatú sűrített levegő száguldott felé. Leena az utolsó pillanatban fordult ki baloldalra előre.
Ekkor hatalmas fekete kéz került a látóterébe, és hasába fúródott. Annyira hirtelen történt az egész hogy Leena már csak az erőteljes nyomást érezte, és már repült is. Hangos csattanással esett a közeli asztalra, ami fáradtan adta meg magát. Fejébe éles fájdalom hasított, azonnal elfogta a hányinger és a szédülés. Az ott ülök riadtan ugrottak fel néhány nő még fel is sikoltott, fokozva ezzel a drámai hatást. Leena erősen küzdött az ájulással, nagy nehezen megmozdította fejét és bal kezét hogy felülhessen. Első gondolata a tojás volt, riadtan kapott táskája után de a tojás épp és sértetlen volt. Esése felkeltette a vendégek figyelmét de csak annyira hogy oda nézzenek. Valószínűleg hozzá voltak már szokva az efféle verekedéshez, így hát nem nagyon igyekezett senki Leena segítségére. Sőt egyesek kifejezetten érdeklődve fordultak oda, mintha egy érdekes állatviadalt néznének. Leena először észre se vette a karjába lévő üvegszilánkokat csak a meleg vért érezte ahogy végig csordul a kezén és persze a vér jól ismert illatát. Összeszorította fogait és úgy pórvált meg ülő helyzetből fel állni, de elkésett. Támadói ekkor már ott voltak körülötte és hangosan röhögtek rajta.
- Most megkapod a magadét te kis ribanc! – szólalt meg az egyik.
- Rohadékok! – sziszegte össze szorított fogakkal.
- Nem volt még elég?
- Úgy néz ki van még rajta mit puhítani. – jegyezte meg röhögve a tetovált férfi, azzal a karjánál fogva fel húzta Leenát. Éles fájdalom nyílalt Leena karjába és felszisszent.
- Nézd már! Nem is olyan rossz bőr! Jó lehet még másra is! – mondta röhögve a tetovált férfi és olyan magasra húzta Leenát a karjánál fogva amilyen magasra csak tudta.
Leena arca eltorzult a fájdalomtól ahogy a szilánkok még mélyebbre hatoltak a húsában.
- Fáj mi? – kérdezte a piercinges srác – Majd amit ez után jön az, hogy fog fájni!
Az öltönyös férfi megmarkolta Leena pólóját és magához húzta. Leena gyomra görcsbe rándult, ugyan is a férfi szép lassan fölfelé kezdte húzni a pólóját. Arcán kaján vigyorral figyelte szemében a félelmet. A fiú keze megállt, Leena pedig dermedten várta mi következik, de a fiú csak nézte az arcát és láthatóan élvezte Leena rémült tekintetét.
- Ó jó lesz ez! – mondta nyálat csorgatva a tetovált férfi. Amikor az öltönyös végig simította Leena meszetlen hasát és ő elvesztette a fejét.
Szabadon hagyott kezét ökölbe szorította és elordította magát.
- Sky Dragon Fist! – és öklével egyenesen az öltönyös képbe célzott. A három férfit megleptet a támadás és Leena kapott az alkalmon. Kicsavarva fájós kezét a tetovált férfi karjából, erőből orron vágta könyökével majd a piercinges srác felé fordult. Ő már készen várta Leena.
- Materila High Hammer! – kiáltotta, és kezében egy halvány narancssárga kalapácsot egyenesen Leena felé küldte. Kalapács egyenesen Leena felé száguldott, aki az utolsó pillanatban tért ki a kalapács elől. Leena értetlenül bámulta a jelenséget ezért nem vette észre ahogy a tetovált férfi támadását.
- Beast Arm: Black Bull. – ordította és már repült is az ökle Leena felé. Az utolsó pillanatban széllel vonta be kezét egészen a könyökéig, és maga elé tartva védte ki a férfi ütését.
- Sky Dragon Heavy Blade! - az ütés pillanttában úgy érezte csontjai kettétörnek, iszonyatos erővel csapódott a férfi ökle hozzá, alig bírta állni a támadást. Nagy nehezen még is sikerült el löknie, és azonnal hátra ugrott néhány lépést.
Ekkor valami kemény fás dolgot csapódott a hátának, Leena térdre esett tőle, de nem volt ideje a fájdalommal foglalkoznia. Újabb tárgy érkezett, egy szék és utána még vagy négy. Leena egyik oldalról a másikra ugrálva tért ki előlük. Amíg a székekkel volt elfoglalva nem látta, hogy a másik két férfi újra mozgásba lendült. A székek után egy nyomás pengét küldött Leenára, ami elől ő a magasba ugrott, de ebben a pillanatban a tetovált férfi és felugrott és hatalmas szörnyeteg öklével jókora ütést mért Lenna vállára. Leena még állva érkezett a földre, de jobb karját már nem tudta mozdítani. Ekkor a tetovált a férfi újra előtte termett és kezét a nyakára zárta. Örült mosoly jelent meg az arcán. Élvezte, ahogy Leena szenved.
- Sky Dragon Claw! – ordította Leena és bal kezével három hatalmas vágást mért a férfi arcára aki fájdalmasan kapott oda. De a támadás sikeres volt, Leena kiszabadult. Jobbra fordulva a piercinges fiúval találta szembe magát.
- Material High Hammer! – mondta és kezei között egy nagyobb kalapács lebegett. Leena ezt a támadást ismerte és tudta mi fog történni. A fiú elindította a kalapácsot ami elől úgy fent kitért de arra nem számított hogy a kalapács vissza fordulva hátulról támadja majd őt. Leena túl későn kapcsolt és már csak tompítani tudta az ütést. Széllel bevont penge formájú karjait védelmezően kapta maga elé, de az ütéstől megtántorodott. Néhány lépést állva csúszott hátra de sajnos csak az utolsó pillanatban vette észre hogy vészesen közel került a tetovált férfihez, aki most bosszútól fűtötten támadt Leenára.
- Beast Arm: Iron Bull! – mennydörögte és hatalmas fém öklét Leena felé indította. Leena sem tétovázott.
- Sky Dragon Fist! – ordította de az ütést nem tudta kivédeni. Érezte ahogy a férfi fémes öklének ereje alatt újcsontja megtörnek. Az ütéshatásra hátra vágódott. Nem tétovázott sokat azonnal felpattant és ekkor látta meg a mellette lévő két átmérőjű narancssárga gömböt. A gömb vészes gyorsassággal szívta magába az összetört székek asztalok és poharak maradványait. Majd egy szempillantásra megállt, mintha csak erőt gyűjtene. Leenának rossz érzése támadt de már nem volt ideje menekülni. A gömb egy másodperc alatt lökött vissza mindent amit csak magába szívott, ezzel hatalmas nyomó löketett adva a körülötte lévő környezetnek. Leenát teljesen váratlanul érte a lökés és úgy száguldott át a szemben lévő kis sarkos részbe mint egy rongy baba. Nagyot nyekkent a falon és erőtlenül zuhant le a székek közé. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt a földön, vagy legalább is ő ennyinek érezte de aztán erős rántást érzett a fején. Az öltönyös férfi a hajánál fogva rángatta fel Leenát.
- Nézd már, ez egy sárkányölő. Micsoda meglepetés! – mondta és méregetni kezdte Leenát.
- Kit érdekel?! – pattant fel a piercinges fiú. – N ekem aztán mindegy milyen mágiája van, ő már a miénk.
- Eressz el! – sziszegte Leena.
- Nem, nem előbb még elszórikáztatsz minket egy kicsit! – felelte az piercinges fiú és végig simított Leena belső combján.
- Ne érj hozzám te szemétláda! – ordította Leena és bal lábát a magasba húzva hasba rúgta a fiút. A tetovált férfi viszont résen volt és nem engedte hogy újra orrba vágja könyökével, kicsavarta kezét. Az öltönyös férfi kéjesen vigyorgott, láthatóan élvezte ahogy Leena kiszolgáltatva áll előtte.
- Roger! – szólt a tetovált férfinak aki hatalmas kezével rámarkolt Leena kicsavar karjaira és szorosan magához húzta. Leena érezte hogy, teste hátra feszül, karjába olyan éles fájdalom hasított hogy percekig csak apró pöttyöket látott maga előtt. Hangosan felnyögött.
- Na mi van? Csak nem fáj? – kérdezte újra az öltönyös férfi és közben a piercinges férfi is vissza tért. Szeme izzót haragtól. Leena egy percig azt hitte megüti de a fiú keze finoman végig simította a nyakát. Közel hajolt hozzá és alig halhatóan a fülébe súgta.
- Most már nincs hová futnod! Esélyed sincs te kis nyomorult cafka! Azt fogunk veled tenni amit csak akarunk! – suttogta. Leena gyomra görcsbe ugrott, és szemében a félelem tükröződött. Kezével fentről indulva finoman végig simított Leena bordáin majd amikor elérte a pólója alját lassan elkezdte felhúzni. Leenába félelem hasított, és minden erejével ficánkolni kezdett a tetovált férfi kezei között.
- Ne! Eressz! Eressz el te féreg! - kiáltotta, de a férfi kezeiből nem tudott kiszabadulni. Az öltönyös férfi pofán csapta.
- KUSSOLJ!
Leena felkapta a fejét, de még mielőtt bármit is mondhatott volna a férfi a szájára tapasztotta a tenyerét. A piercinges fiú élvezettel folytatta pólója felhúzását, de aztán hirtelen megállt.
Kezét Leena térdére tette. Lassan, nagyon lassan húzta felfelé kezét Leena belső combján. „Mit akar ez?” – tette fel riadtan magába a kérdést de a férfi keze nem állt meg. Élvezette figyelte Leena szemében a növekvő félelmet – „ Nem, azt nem akarhatja! Az nem teheti!NEM! ELÉG!!!”
Leena minden erejével ficánkolni kezdet, nem érdekelt a karjába hasító fájdalom, ki akart szabadulni.
- Semmi esélyed! – mondta halkan az öltönyös férfi. Hangjába volt valami diadal ittas élvezet, ő is élvezet Leena rettegését. Borzalmas düh öntötte el a testét és akkor erőből vágta oldalra a fejét hogy még a nyaka is bele reccsent. A férfi fájdalmasan ordított fel és vérző orrá hoz kapott.
- Mocskos kis kurva! – ordította, és a tetovált férfi hatalmasat ütött szabad kezével Leena tarkójára. Leena előtt újra kicsike kis pontok jelentek meg, érezte, ahogy zuhanni kezd, de erőnek erejével visszarángatta magát. Az öltönyös férfi éjes élvezettel nézte Leena elkeseredett próbálkozását, oda hajolt hozzá és így szólt.
Az öltönyös férfi ekkor megmarkolta Leena haját és hátra húzta.
- Ezért kifoglak belezni! – fröcsögte, jobb kezével megmarkolta Leena pólóját. Már épp készült volna letépni amikor…
- Azonnal engedjétek el! – szólalt meg egy fagyos rideg hang, de Leena számára ismerős volt.
- Heh?! – fordult oda piercinges férfi – Kotródj innen ő a miénk! – szólt vissza Ba’al mesternek a válla fölül.
- Azt mondtam vedd le róla a kezed!DE AZONNAL!!! – emelte fel a hangját Ba’al mester. Hangja vészjóslóan csengett.
- Mert mi lesz öreg?! – kérdezett vissza flegmán az öltönyös. Ekkor Ba’al kezén egy tűzcsóva jelent meg és arcon vágta, a férfi a falnak csapódva kis krátert hozott létre. Társai azonnal felfogták, hogy nagy bajban vannak de akkor már késő volt. Ba’al mester kővé változtatta kezét és hatalmas erővel vágta fejbe a piercinges férfit majd a Leena elé ugorva a tetovált férfinek adott egy jobb egyenes. Bal kezét Leena derekára fonta aki így nem rogyott a földre.
- Jól vagy Leena-chan? - kérdezte aggódva Ba’al mester.
- Aha… - felelte elhűlve Leena, egyszerűen nem tudta felfogni hogyan győzhette le ilyen gyorsan Ba’al mester a támadóit. „Félelmetesen erős!” – mondta magában.
Ba’al talpra állította Leenát de derekát továbbra sem engedte el. Mintha attól félne Leena összecsuklik.
- Tudsz járni? – kérdezte még mindig aggódó hangon.
- Persze! – felelte Leena.
- Valami baj van Ba’al mester? – szólalt meg egy hang mögöttük, a bejáratban álló férfi állt ott.
- Üzenem Kratennek hogy ha még egyszer a fia és talpnyalói ki mernek kezdeni a tanítványommal ízekre szaggatom őket! – felelte Ba’al vészjóslóan.
- Ja hogy ő a Te tanítványod? - kérdezte meghökkenve a férfi - Ezer bocs, ha tudtam volna közbelépek! – szabadkozott.
„ Hogy mi?” –akadt ki Leena.
- Igen ő a tanítványom. – mondta ridegen azzal kifelé indultak.
A nagy darab férfi még mondott pár bocsánat kérést Ba’alnak de az nem figyelt rá, felkapta Leena táskáját az ajtó felé vették az irányt. Már lépcsőket rótták amikor Ba’al megszólalt.

- Ne haragudj Leena-chan hogy nem jöttem hamarabb, sajnálom. Biztos jól vagy?
Leena teljesen meg volt rökönyödve Ba’al mesteren, mintha teljesen kifordult volna magából, soha eddig egy szemernyi aggódást nem tanúsított iránta. Ez a tanítvány szöveg pedig már a csúcsok csúcsa volt.
- Igen, nincs semmi gond. – szabadkozott Leena.
- De mondtam neked, hogy kerüld a feltűnést! – korholta Ba’al.
„Na tessék már rendben is van” – jegyezte meg magában epésen Leena.
- Én kerültem is! Ők jöttek oda hozzám! – kapta fel a vizet Leena. – Hiába mondtam nekik hogy kopjanak le…
- Csináltak valami mást is azon kívül – és itt egy pillanatra megállt, mintha megfelelő szót keresné - amit láttam? – fejezte be végül Ba’al.
- Ő nem…
- Értem. Sajnálom
Leena alig akart hinni a szemének a fülének. Ba’al mester arcán bűntudat ült, és ez őt teljesen ledöbbentette. Mire észbe kapott már a bejárati ajtónál álltak, nem igazán értette hogyan, de jól esett neki kilépni a szabad ég alá a friss levegőbe. Mélyet szippantott belőle és már is megkönnyebbült egy kicsit.
Az út se tűnt most olyan hosszúnak mint ide fele. Sokáig csak szótlanul haladtak egymás mellett de Ba’al még mindig fogta Leena derekát. Már rég elhagyták a sikátoros utcákat amikor Ba’al mester megtörte a csendet.
- Haza kísérlek.
- Jaj nem kell, haza tudok menni egyedül is.
- Nem haza kísérlek, különben még eltévedsz. – mondta azzal a jellegzetes vigyorával.
- Én? Már megbocsáss de elég rég óta élek én itt hogy tudjam az utat haza felé.
- Nem, nem mert a végén még meglátod hol lakom! – viccelődött vele. – Egyébként meg hogy utasíthatod vissza egy ilyen szívtipró ajánlatát mint én?! – kérdezte vigyorogva.
- Jaj ne kezd már megint ezt a szívtipró dumát mester!
- Most miért? Tudod hány nő epekedik utána?
- Na persze…
És ez így ment egészen Leena lakásáig, de megnyugtató volt Leena számára a tudat hogy Ba’al mester vissza tért a régi egoista és fellengzős kerék vágásba.

Tárgy: Re: Leena Hétf. Feb. 28, 2011 9:49 am

[color=white]Kicsit fura volt, hogy nem E/1-ben írsz, és akad helyesírási hiba amire figyelj next time, viszont minden mással tökéletesen meg vagyok elégedve! Szép munka, jutalmad 300 VE, tojáskádé pedig 50 VE!

szerk: bocsánat hogy figyelmetlen voltam, megadtam a tojáskának is a VE-t

Tárgy: Re: Leena Szer. Márc. 23, 2011 10:41 pm

Víz mágia Ba'al módra (1. rész)

Szokatlan csend volt a Céhházban. Leena csendben fogyasztotta reggelijét az egyik pulthoz közeli asztalnál és azon málázott magában vajon volt e már ilyen a céhházban. Már annyira megszokta a folytonos nyüzsgést és hangzavart hogy hiányérzete volt. Ugyanakkor örült, hogy reggelijét békében és nyugalomban tudta elfogyasztani, ami ma különösen jól sikerült a Sebastiannak. Leena ugyan is utálta, ha tojásrántotta sárgája folyós volt, kizárólag azt ette, meg ami teljesen megsült, és a mai pontosan ilyen volt. Evés közben azon mélázott mit is csináljon ma, de semmihez nem volt igazából kedve.
Az elmúlt napokat edzéssel töltötte és minden tagja sajgott. Kazuma – san állttal készített gyilkoló gépezet – Leena most már csak így hívta magába – sokkal bonyolultabb volt, mint hitte. A dodekaéderre hasonlító faszerkezetből mindenhonnan újabb fa rudak nyúltak ki. A szerkezet még is rendkívül ingatag volt – amit Leena mai napig nem értett hogyan csinált Kazuma – san – de a legkisebb súly hatására a rudak megindultak, mindegyik különböző irányban. Amikor Leena bent tartózkodott a szerkezetben folyamatosan záporozták az ütések. Bár mostanra már a csak a legvékonyabb és leggyorsabban mozgó fa rudak találták el, de még így is szerzett magának egy két fájdalmas sérülést. Viszont mint mindennek, ennek is volt előnye, Leena érzékei látványos fejlődésen mentek keresztül, egyre gyorsabbak és pontosabbak lettek ütései is.
Ahogy Leena a napján mélázott, Ba’al mester lépett be a céhházba.
- Reggelt Leena-chan és jó étvágyat! – szólt oda neki.
- Neked is mester és köszi! – felelte Leena.
Nem is nagyon foglalkozott Ba’al mesterrel tovább, mert közben eszébe jutott mi az amit már nagyon rég óta halogat. A vásárlás, még pedig égető szüksége volt már néhány dologra a lakásba, mint például gyertyákra, ne adj isten egy étkészletre – ugyan is két tányérral, villával és kanállal valamint egy késsel volt mindössze felszerelve a konyhája. Nem ártott volna venni néhány poharat és lábast se, meg mondjuk egy új függönyt, valami színesebb vidámabb szőnyeget és így tovább. Ahogy így sorolgatta magába mikre lenne szüksége kifejezetten kedvet kapott a dologhoz. Ekkor viszont a mellette ülő széket valaki hangos nyikorgással kihúzta. Ba’al mester volt az, és lazán leült Leena asztalához.
- Remélem nem zavartam meg semmit! – kezdte vigyorogva.
- Ja… öm … nem, semmit! – felelte kissé zavartan Leena.
- Épp Nick járt a fejedben mi? – kérdezte kaján vigyorral.
- Hát nem! – vágta rá fagyosan Leena.
- Haj – sóhajtott fel színpadiasan Ba’al – mikor leszel már nő …
- Ne kezd el megint légy szíves. Jó vagyok én így ahogy vagyok! – vágta rá Leena.
- Ja persze … Na de azon gondolkodtam az előbb Leena-chan… - kezdte Ba’al mester de itt hirtelen meg állt. Talán csak, hogy felkeltse Leena kíváncsiságát.
- Hogy? – kérdezett vissza kis idő múlva Leena.
- Hát hogy már egy ideje itt vagy, és elég tűrhetően teljesítesz… szóval kíváncsi lennék rá mennyit fejlődtél mióta szerény kis céhünkhöz tartozol.
- Ezt most nem értem teljesen. Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Leena. Tényleg fogalma sem volt mit akar Ba’al mester.
- Arra, hogy be kéne nekem mutatnod a híres neves sárkányölő tudásodat.
- De minek?
- Hát hogy lássam még mindig ott figyel-e a tojáshéj a fenekeden vagy le esett már – felelte vigyorral az arcán. Leena legszívesebben képen vágta volna Ba’al mestert. Kifejezetten sértette, amit mondott, de aztán egy mély lélegzettel lenyugtatta magát.
- Biztosíthatlak róla, hogy már lesett… – felelte fagyos hangon.
- Hát… elnézve, ahogy a fiúkkal bánsz… én kételkedem.
- Nem lehetne ezt a pasi témát mellékelni? – kérdezte csípős hangon Leena, már borzalmasan idegesítette, hogy folyton csak ezt kapja, mindenhonnan.
- Na, akkor – kezdte Ba’al mintha meg se halotta volna Leena előző mondatát – mivel látom, hogy mára úgyse terveztél semmit, ki is mehetnék a hátsó udvarra.
- Hát ebben nagyon tévedsz ugyan is vásárolnom kell, szóval majd holnap! – vágta rá Leena dacosan.
- Hm…az olyan soká van Leena-chan vagy talán félsz?
- Nem félek világos? – kapta fel újra vizet Leena – csak mára már van programom!
- Jól van, ahogy gondolod, nem lehet egyszerű egy ilyen fantasztikus férfi isten ellen kiállni, különösen hogy ilyen nagy mágus vagyok – kezdte fényezni magát Ba’al.
Leena csak fáradtan sóhajtott egyet, nem akart újabb szópárbajba kezdeni Ba’al mester egójával, mert már rég tudta, hogy fölösleges. Jobbnak látta inkább, ha most távozik. Összeszedte holmiját és felállt.
- Engedelmeddel akkor én most megyek a dolgomra, holnap majd találkozunk. – mondta Ba’alnak és pult felé indult. Nem akarta megvárni válaszát, csak minél hamarabb el akart tűnni. Miután letette a pultra tányérját és poharát az ajtó felé vette az irányt.
- Akkor HOLNAP drága Leena-chan! – kiáltott utána Ba’al mester.
Leena vágott még egy grimaszt az ajtóban majd kiment. Már is jobban érezte magát, és mintha megkönnyebbült volna. „ Idióta Ba’al, miért mindig engem talál meg a baromságaival?!” - tette fel magába a kérdést.
A főútra érve hamar megfeledkezett Ba’al mesterről, talán a vásárlásáldásos hatásnak köszönhetően. Az első bolt, amit meglátott egy kisállat kereskedés volt, rögtön a kis tojása jutott az eszébe, így hát be is ment. Bár nem töltött sok időt odabent a bolt vezetője láthatóan örökre a szívébe zárta Leenát, tekintve hogy a fél boltot felvásárolta. Vett egy kis kosarat bele illő bársonyos huzatú kis párnával és takaróval, apró kis csilingelő csipogó játékokat, egy kis bolyhos szőnyeget és néhány kis állatoknak való rágcsálni valót. Bár az utóbbinál kicsit vacillált, mert nem tudta mit fog enni a kicsike, de aztán végül csak rá beszélte a tulajdonos.
Leena egyhatalmas csomaggal a kezében távozott, és azon gondolkodott mit vegyen még. Hosszas mérlegelés után arra jutott, hogy nem ártana valami ételt is beszereznie otthonra, hiszen a reggelijét is azért fogyasztott a céhházba, mert a konyhája kongott az ürességtől. Így hát a következő bolt egy pékség volt, természetesen a létező össze csokis buktát és diós falatkát meg vette, majd betért egy zöldségeshez is.
A sorban állva viszont felfigyelt a mögötte álló kisfiú szavaira. A kis srác épp azt bizonygatta apjának, hogy valaki repül az égen, amit az apja egyáltalán nem akart el hinni.
- De ott van apa! – mutatott fel a kisfiú – Nézd meg! Ott van!
Erre már Leena is felnézett és a kisfiúnak tényleg igaza volt. Valaki ott repkedett egy kis tűz felhőn, az égen. „Hm, olyan ismerős nekem ez a tűz felhő, mintha valakinél már láttam volna… „- elmélkedett magába Leena, ekkor feltűnt neki még valami. Az illető sálat viselt még pedig pontosan ugyan olyat, mint Reigen Hawkins. „Jesszus de hisz ez Reigen! – villant át a fején – De mit keres ő itt?”
- Hé Reigen! – kiáltott fel hozzá miközben jobb kezével hevesen kalimpálni kezdett felé. Ekkor már az emberek felváltva nézték hol őt hol Reigent.
Reigen meg is indult Leena felé és halkan lehuppant a földre.
- Hali! Hát te hogy-hogy itt? – kérdezte kíváncsian.
- Inkább te! – vigyorogott rá Leena - Én itt lakom.
- Wáow! – ámult el Reigen és végig nézett az úton, Leena már kezdet attól félni hogy Reigen szó szerint érti a mondatot és még a végén azt hiszi az elit negyed egyik szegletében lakik.– Ez esetben szerencsém van. Egy fickót keresek, aki úgyszintén itt él, már ha minden igaz. Tudsz segíteni? – kérdezte Leenát, aki mindenre számított csak erre nem. A gond a kérdéssel az volt, hogy ő nem igazán rég lakott a városba és soha nem tett komolyabb erőfeszítéseket hogy megismerkedjen a városban élőkkel. Igazából csak néhány embert ismert, és ők is mind a Dragon Fanghez tartoztak és általában küldetéseken ismerte meg őket, valamint az utánozhatatlan és sokszor lekoptathatatlan Ba’al mestert.
- Hát igazából én csak a céhemben ismerek embereket, - kezdte kissé bizonytalanul, de ekkor eszébe jutott, hogy ismer valakit, aki viszont igen is mindenkit ismer jó formán a városban - de ha én nem is ismerem, a mesterem biztos ismeri. Hogy is mondjam… elég sok helyen fordult már meg.
- Ó ez nagyon jó hír! Tudnánk találkozni most vele? – lelkesedet fel Reigen.
- Hé, nyugi van. Először is bedobjuk a kaját hozzám – mondta Leena de még be sem fejezte a mondatot amikor Reigen szája lekonyult és arcán világfájdalom tükröződött. -… nyugi itt lakok pár percre. És addig elmondhatod kit is keresel, hátha nélküle is menni fog. – tette hozzá sietve Leena ne hogy Reigen itt helyben öngyilkossági kísérlettet hajtson végre. Láthatóan hatott rá a dolog, és Reigen azonnal karjaiba is kapta Leena. Mondani se kell, hogy Leena szóhoz se jutott.
- Red Cloud! Arra most nincs idő. Minden perc számít! Merre laksz? – kérdezte, de mielőtt még Leena bármit is mondhatott volna, elszáguldott vele egyenes az utcán. Az emberek sokkolt arccal figyelték a jelentett, és csak úgy ugrándoztak az álmokfútó mágus elől. „ Uram isten, ez nem normális! Jesszus mindjárt neki megyünk! – kiáltott fel magába Leena, de a férfi még az utolsó pillanatban elvetődött. Leena hangosan sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől.
- Mit csinálsz?!! – ripakodott rá Leena de Reigen mint ha meg se hallotta volna.
- Merre? –kérdezte, de Leena azt se tudta hol van, végül az utolsó pillanatban sikerült kinyögnie a választ.
- Balra! – és Reigen egy éles kanyarral be fordult jobbra…
Leenának ez már olaj volt a tűzre.
- A másik balra te vadbarom! – ordított rá újra, fejbe akarta vágni, de aztán eszébe jutott, hogy talán elveszti a varázslat felett az irányítást és mind ketten hatalmasat fognak esni, úgyhogy inkább későbbre halasztotta a rendreutasítást. Ekkor elérték a kicsi házat a folyó mentén.
- Ez az! Állj meg! Állj!!! – kiáltotta Leena.
Reigen egy erőteljes fékezéssel állt meg amitől Leena úgy érezte a vér egyenesen az arcába tódulva akar kitörni a testéből. Amint Reigen megállt el is engedte Leenát.
- Siess itt várlak! – mondta vigyorogva miközben Leena felugorott az emeletre be tette a nappalijába a csomagot és már ugorott is le az erkélyről de Reigen gyorsabb volt. Újra megjelentek a lába alatt a kis tűzfelhő és elkapta az épp lefelé száguldó lányt.
- Na még mit nem! – kapta fel a vizet és egy méretes púpot nyomot Reigen feje búbjára - Nem hagyom, hogy a frászt hozd a városra, arról nem is beszélve, hogy én itt élek és nincs szükségem, hogy bárki is bemószeroljon emiatt a tanácsnál. Szóval… - ugrott ki Reigen karjaiból -… én a saját lábamon megyek, te pedig majd követsz! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és felugrott a szemközti ház tetejére. Válla mögül lenézve vigyorgott Reigenre aki csak fejét dörzsölgetve nézte Leenát.
- Rendben, de siessünk! – adta meg magát és Leena mellé repült.
- Jó, de akkor tartsd az iramot! – vette oda kissé flegmán Reigennek és egy kisebb lendületet véve át ugorott a következő háztetőre.
- Ó, ezt vegyem kihívásnak? – kérdezte Reigen vigyorogva.
Leena ekkor már vagy három házzal Reigen előtt járt, de hamar beérte. Előre törve száguldozott és nevetve szólt hátra Leenának.
- Na, ki nem tudja tartani az iramot? – kérdezte vigyorogva, Leena már épp nyitotta volna a száját, de késő volt. Reigen vészes gyorsasággal száguldott egy kiálló fagerendának, és másodperceken belül fel is kenődött rá. Leena fejét csóválva nézte a jelentett. „Idióta…” – jegyezte meg magában tömören, és ezzel mindnet összefoglalt. Úgy döntött hagyj Reigen a saját levébe főni, talán most tanul a dologból, így hát, amikor a következő háztetőre ért, levigyorgott ugrás közben rá.
Reigen nem sokkal később már újra Leena mellet volt, de most valahogy nem volt kedve száguldozni. Felvéve Leena tempóját tartotta az iramot, Leena pedig nem látta értelmét korholni szeleburdiságáért, Reigen arcára kiült a tanulság. Amikor elérték az utolsó háztetőt is, Leena megállt egy pillanatra és lenézett a főtérre.
- Azta! Ez a céhed? – kérdezte ámulva Reigen, Leena szerényen nyugtázta a fiú mondatát. Lassan kezdte megszokni, hogy mindenki így viszonyul hozzá. Tény és való a lebegő pavilon nem volt valami mindennapos látvány leszámítva azokat, akik mindennap itt voltak.
- Aha, kicsit egyedi, de belülről egész otthonos! – mosolyogott rá és egy gyors ugrással lent termett a főtéren – Gyere! – intett Reigennek.
- Jaj, már alig várom. Hamarosan elkezdhetem a víz mágia tanulását! Remélem, a mestered tudni fogja, hol keressem… - mondta csillogó szemekkel, láthatóan teljesen lázba jött.
- Víz mágia? Te tanárt keresel? – kérdezet vissza Leena, kissé meglepte a dolog, Reigen eddig ezt nem említette.
- Aham – bólintott miközben lazás sétált Leena mellett tarkója mögött összekulcsolt kézzel. – Végre elég erős lettem, ahhoz, hogy megtanulhassam az utolsó elememet: a vizet! – magyarázta büszkeségtől dagadó mellkassal. Leena csak mosolygott, kifejezetten aranyosnak találta Reigent.
- Óh, gratulálok! – tette hozzá.
Leena nem tétovázott sokat, átvágva az asztalok között egyenesen a pult felé vette az irányt. Pontosan ahogy sejtette, Ba’al mester ott ült a pult mögött és Sebastiannal beszélgetett, de még mielőtt oda érhettek volna észre vette őket.
- Óh Leena-chan! Nicsak nicsak meg itt… - kezdte Ba’al mester önelégült vigyorral az arcán aztán hirtelen megváltozott az arca. - Nézzenek oda újabb fogás? Még egy céh taggal gazdagítod szerény kis céhünket – kezdte, és alaposan végig mérte Reigent. Leena már fogta a fejét, és csak reménykedett benne, hogy nem kezdi el megint a hülyeségeit. „Talán jobb lett volna, ha előbb keresni kezdjük a városba azt a tanárt…”
- Szia mester, és nem. – adta meg a gyors és lényegtörő választ Leena - Reigen keres valakit itt Era-ban, és arra gondoltam te talán ismerheted – mondta kissé hidegen, valahol már megbánta, hogy elhozta ide Reigent.
- Hali – integett Reigen. – Egy fickót keresek, aki állítólag ebben a városban van és konyít a víz mágiához, nem is akárhogy.
- Tudsz nekünk segíteni? – tette hozzá Leena.
- Hát nem is tudom… - vigyorgott azzal a tipikus vigyorával, amit Leena már jól ismert. Ebből már tudta, hogy magáért az információért is „fizetni” kell – És van neve is?
- Persze! Mindenkinek van neve – kezdte Reigen megütközve, de itt elhallgatott. Leena kíváncsian nézett rá, nem értette miért nem mondja. „Most meg mi van? Jaj ne… Istenem mond hogy nem felejtette el a nevét… kérlek!” kezdett el kétségbeesetten fohászkodni magába.
- Basszus hogy is hívják? Bob? Bobo? Nem… A bé betű után szerintem a jött. Barney? Babel? Fúú… Pedig az ilyen hülye neveket, mint az övé meg szoktam jegyezni. Vagy Baldric? Talán valami ilyesmi volt… - találgatott Reigen és közben Leen agya is mozgásba lendült. „B-vel kezdődik és következő betű a és jól ért a vízmágiához…. – és ekkor rá jött.
- Véletlenül nem Ba’al? - kérdezte Leena elcsukló hangon és láthatóan izzadni kezdett.
- De igaz az! Honnan tudtad? – vidult fel az arca. Leena szemei kiakadtak és hátra hajtotta fejét.
- Miiiii?! – „URAM HOGY LEHET EKKORA BAROM!” – ordított fel magában. Ba’al csak tágra nyílt szemekkel és jót mulatva jelenten nézett hol Leenára hol Reigenre.
- Akkor ismered? – fokozta tovább Reigen – Hol van?
- Itt van előtted te barom! – szakadt ki Leenából.
- Mi? Hogy én? Szemenszedett hazugság! Ő Ba’al mester! – mondta teljese hihetősséggel Ba’al mester. Leena szemei kigúvadtak és álla a földön landolt. „ Hogy tudod ilyen szenvtelenül hazudni?” – akadt ki magában miközben Ba’al Sebastianra mutatott, aki épp egy poharat törölgetett.
- Hogy ki vagyok? – kérdezett vissza meglepetten de Reigen ekkor már csillogó szemekkel vetette magát rá. Sebastian leplezetlen értetlenséggel nézet a fiúra és minden erejével próbálta lehámozni magáról.
- Ba’al mester! Taníts! – kérte Reigen. Leenának ez már sok volt, végig vágódva a földön elnyúlt és egy kis fehér gömb távozott a száján.
- Én Sebastian vagyok kölyök! Szállj le rólam! – szólt rá kissé idegesen Sebastian Ba’al közben majd meg szakadt a nevetéstől, hasát fogva vergődött a széken.
- Mester! Ne csináld már! Most miért hülyíted?! Szerencsétlen már elég hülye így is! – rivallt rá a jól mulató Ba’alra.
- Most meg mi bajod Leena-chan? Elrontod az örömömet… - jegyezte meg fanyarul. Leena továbbra is dühösen meredt rá miközben Sebastian sikeresen kiszabadult Reigen karjaiból.
- Taníts mester! – kezdte el Reigen újra Ba’al mesterhez fordulva, mintha csak visszatekerte volna szalagot.
- Hé, hé kölyök! Lassan a testi érintkezéssel! – szólt rá mély hangon Ba’al - Először is én a lányokhoz vonzódom. Másodszor mi hasznom nekem ebből?
Reigen bár elengedte Ba’alt de válaszolni nem tudott, újra összekulcsolta tarkója mögött kezeit és vigyorogva meredt rá. Leena biztosra vette ez valami speciális Reigen féle technika azokra az esetekre amikor lövése sincs mint mondjon. De aztán Reigen megszólalt.
- Elmondhatod magadról, hogy te adtad meg az utolsó kezdő löketet a leendő világ legerősebb elementalistájának! – felelte dagadó mellkassal.
- Ó tényleg? Hát... ez nem túl meggyőző. – vette oda.
- Jaj mester, most muszáj ilyen anyagiasnak lenni? Segíts neki! – szólt közbe Leena.
- Leena az élet nincs ingyen, habár lehet, van megoldás…- és ekkor újra megjelent az a bizonyos, kaján rosszat sejtető mosoly Ba’al mester arcán - Emlékszel miről beszéltünk reggel? – kérdezte Leenától. Leena pontosan emlékezett miről volt szó, de szívesebben felejtette volna el. Már érezte nem menekül Ba’al mester akarta elől. „Hogy az … szemét… megint behúzott a csőbe!” – morgolódott magába.
- Már mint mire célzol? – kérdezte kicsit megjátszva magát
- Akár tarthatnátok Reigen-nel egy kis erő bemutatót… - kezdte Ba’al.
- Jaj mester… mégis mi köze ennek a tanuláshoz? – kérdezte kissé felháborodva Leena. Tényleg nem értette mi szükség van erre a hajcihőre pár vízmágia miatt.
- Igen is sok! Először is megtudjuk, hogy milyen erős lett a mi kis Leena-chanunk, másodszor víz mágiát kizárólag gyakorlati oktatásban lehet tanulni! Na, mit szóltok? – nézett rájuk továbbra is vigyorogva.
- Én benne vagyok! – felelte szinte azonnal lelkesen Reigen.
- Nem. Az ki van zárva! – vágta rá Leena szint Reigennel egyszerre.
- Naaaa. Légyszííí. – fordult felé Reigen hatalmas tágra nyílt szemekkel, hangja olyan volt mint egy kis gyereké.
- Hát ha Leena-chan nincs benne akkor .. . – mondta színlelt sajnálkozással Ba’al mester.
- Te… - sziszegte Leena a fogai között Ba’al mesterre nézve összeszűkült szemekkel, majd vett egy nagy levegőt és kifújta – Jó rendben, de csak is miattad! – fordult Reigen felé. Az igazság az volt, hogy sokat nyomtak a lantba Reigen cica szemei is, de ezt nem akarta nagy nyilvánosság elé tárni. Persze Reigen szemei azonnal csillogni kezdtek.
- Uh köszi! – kiáltott fel és már is a nyakába vette magát.
- Jó, jó. Szívesen – felelte meglepetten Leena.
- Na akkor kezdjünk is bele gyerekek. – csapta össze kezét Ba’al mester és már indult is ki a céhből, egyenesen a hátsó térre.
- Na akkor most Reigen! Először is hozz egy vödröt. Ott találsz! – mondta és a céhház baloldalán lévő ajtóra mutatott.
- Máris! – felelte sugárzó arccal és már szalad is az ajtó felé. Leena Ba’al mester mellett állt, és úgy döntött megfigyeli a tanítás folyamatát, de amikor Reigen kinyitott az ajtót egy halom kacat és lim-lom indult meg felé. Másodpercek alatt maga alá temette szegény fiút és csak épp a feje látszott ki.
- Jó, jó van itt sok minden, de hol a vö… - kezdte, de akkor utolsó darabként egy vödör bucskázott le kupac tetejére és hangosan koppan Reigen fején. Leena aggódó arccal rohant oda hozzá
- Jól vagy? Ne haragudj, nagyon sajnálom, hogy a mester ilyen! – kezdett el magyarázkodni, de a végét erőteljesen megnyomta és inkább Ba’al mesternek intézte, mint Reigennek.
- Most akkor jöttök vagy sem? Nem fogok egész nap várni. – szólalt meg unott hangon Ba’al mester, tudomást sem véve Leena célzásáról.
- Köszi – mondta mosolyogva Reigen Leenának ahogy kihúzta a kupacból. Leena megeresztett még egy sajnálkozó mosolyt majd Ba’al felé fordult gonosz tekintettel nézett rá. Visszasétáltak Ba’alhoz.
- Na hát akkor – kezdte az oktatást Ba’al és egy intésre megtelelt a vödör vízzel – Reigen először is állj ide mellém. Te Leena-chan pedig ámulj fantasztikus képességeimen. – Leena erre csak egy grimaszt eresztett meg ezzel is kifejezve tűntetését és egyetemértését mestere felé – Na akkor csukd be a szemed, képzelj egy asztalt. Meg van?
Leena összekulcsolt kézzel figyelte a jelenetet.
- Igen.
- Most pedig képzelj el egy magas, hosszú hajú lányt. Meg van? - Ba’al mester ezen mondata után viszont már gyanakodni kezdet, eléggé ismerte már perverzségét ahhoz hogy tudja ha már lányt említ akkor ott valami nem kerek. Ennek ellenére Reigen – ahogy az Leena számára nem volt meglepő – mindenfajta csodálkozás nélkül tette ami Ba’al mondott.
- Meg.
- Most képzeld el hozzá Leena arcát, bikiniben! Meg van? – folytatta Ba’al.
Leena állás a földig zuhant. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Ba’al mester még mindig csak játszik Reigennel.
- Igen, megvan.
- Perverz disznók! – ordította Leena dühösen és két tockost nyomot le, igazából agyon akarta verni Ba’alt, de amikor rá nézet azonnal tudta még egy lépés és neki vége van. Mestere elevenen összecsomagolja.
- Áú!
- Ez nektek a víz mágiatanulás?! – szólt rájuk Leena még mindig mérgesen de már valamennyire vissza vett magából.
- Jól van már Leena-chan de rá kell hangolódni! És ha még egyszer megütsz véged van! - tette hozzá vészjósló hangon Ba’al - Na jól van akkor térjünk a lényegre. Milyen mágiákat tanultál eddig Reigen?
- Tűz, föld és szél! – feleltem neki büszkén, kidüllesztett mellkassal.
- Rendben, a víz mágia sem különbözik sokban ezektől – és kiemelt egy kis vizet a vödörből, amit eleinte csak a tenyere körül forgatott majd egy kis gömböt formált belőle. – A lényeg az, hogy a mágiáddal irányítanod kell a vizet, vedd át felette az uralmad. Persze mindezt csak azután tudod meg tenni, ha már létrehoztad. – és a kis víz gömb visszaesett a vödörbe - Ahogy a tűznél vagy földnél, először koncentrálnod kell magára az elemre. Gondolj rá és képzeld el, ahogy kezed között ott lebeg a víz. – magyarázta Ba’al.
Ekkor egy újabb vízgömb jelent meg a semmiből a keze fölött.
- Na akkor gyerünk csináld! - utasított a Reigent. Leena kissé meglepődött ezen, bár Asmor is valami ilyesmi módon tanította őt, de még is kissé gyors volt számár az menet.
Reigen nem ellenkezet, behunyta szemét és koncentrálni kezdett. Kezeit a vödör felé tartva mozgatni kezdte a vizet. „Váó!” – nem gondolta volna, hogy ez ilyen gyorsan megy. Ekkor Reigen lassan kiemelt egy kis darabot a vízből, majd tenyerét felfelé fordítva ott lebegett előtte a kis víz gömb, bár nem volt több egy decinél. Szemeit kinyitva kezdte el formálni a parányi kis vizet, és szép lassan kibontakozott egy apró kis gömb a kezei között. Láthatóan tetszett neki a dolog és egyre bátrabb lett. Lassan maga körül kezdte forgatni és egyre nehezebb alakzatokat irt le vele a levegőben, majd széles mosollyal az arcán visszaengedte a vödörbe a vizet.
- Egész jó Reigen! – mondta Ba’al és Leena felé fordult. – Leena-chan elérkezett a te időd is! – nézett rá vigyorogva.
- Fantasztikus. – jegyezte meg fanyarul Leena.
- Ne nyávogj! – szólt rá Ba’al mester - Mivel ez ember vészhelyzetben tanul a leggyorsabban, most megküzdesz Leenával de csak víz mágiát használhatsz! – figyelmeztette Reigent.
- Okés! – vágta rá szinte azonnal Reigen.
- Kezdhetitek! – szólt hangosan Ba’al és néhány lépést hátrált. Leena arcán látszott nem füllik a foga a dologhoz, de tudta nem menekül Ba'al mester elől, így hát hátrált néhány lépést és bal karját maga elé téve jelezte Reigennek hogy készen áll.

Tárgy: Re: Leena Szer. Márc. 30, 2011 11:41 pm

Előzmény

Az este

Leena kissé megszeppenve vette a át a szobája kulcsát a recepción. A recepciós fiú remegő kézzel nyújtotta át neki, már épp szólni akart neki, hogy nincs mitől tartani nem áll szándékában ártani, de aztán meggondolta magát. Semmi esélye, hogy higgyenek is neki azok után, hogy úgy tönkre tették a kaszinós részt. Így hát csak megköszönte a kulcsot és már sprintelt is fel a negyedik emeleti külön lakosztályba. Közben jutott csak eszébe, hogy a külön lakosztály nem a megszokott szobák egyike. Amikor belépett a szobába ez be is igazolódott. A szoba szépségétől tátva maradt a szája. Finom bársonyból készült székek fogadták egy faragott asztalkával, amikor belépett. Jobb oldat nyílt a fürdő szoba, amiből csak egy vékony szegmenset látott, de rögtön felismert a gyönyörű színekben pompázó márványt, amivel kicsempézték. A szoba végében egy hatalmas puha franciaágy állott, finom selyem függönnyel. Bal oldalt gyönyörű szép bútorok és egy ember nagyságú tükör. Elhűlve lépkedett a szobába, szavak nem találva. Annyi biztos, hogy jól megijeszthette őket, ha ilyen szobát kapott. De a legcsodálatosabb számára még is csak a lenyűgöző panorámájú terasz volt amihez foghatott nem látott. Az ágy pontosan az ablakok előtt állt, amikor kinyitotta az üvegajtókat néhány percig csak élvezte a friss finom szellőt, ami beáradt a szobába. Majd a fürdő szobába ment és felkapott egy törülközött. Úgy gondolta az este folyamán még lesz elég ideje élvezni a szoba adottságait, most inkább egy forró fürdőre és egy masszázsra vágyik. A női öltözőben levetkőzött és maga köré csavarva a törülközött lépett be a fürdőbe.
Hatalmas volt, és alig voltak bent, aminek nagyon megörült. Nem igazán vágyott buta csacsogásokra vagy vinnyogó nevetésekre, ami elég jellemző volt a női társadalomra. Lassan bele gázolt a vízbe és élvezte, ahogy forró víz a bőréhez ér.
Leena mindig is imádta a vizet mióta az eszét tudta. A legjobban este szeretett fürdeni, amikor a sötét égen csillogó parányi pöttyök megjelentek a víz felszínén. Ilyenkor nyakig elmerült a vízbe és csak nézte a rajta tükröződő csillagokat. Olyan volt mintha az égbe úszna, a csillagok között a felhőkön át.
Mikor a víz már ellepte melleit megállt, és hosszú perceken át csak bámult az eget. Forró melegséggel töltötte el a naplemente látványa, ahogy először narancssárgára majd vörösre színezi az eget. Ahogy belemerült az ég színeik látványába, a gondolatok szép lassan kiperegtek a fejéből. Olyan volt ez mint egy nagy sebes folyó ami szép lassan lecsillapszik és leszűkül, kis patakká válik majd végül eltűnik a víz. Így távoztak Leena fejéből a gondolatok, képek, csendet és békét hagyva maguk után. Leena érezte ahogy izmai kiengednek, eltűnik belőle a feszültség és egyre könnyebben kap levegőt. Mintha most könnyebben lenne lélegezni, édesebb lenne a levegő.
Végül a fürdő sarkában néhány hatalmas kőre ült fel és onnan nézte végig a naplementét. Mivel a fürdő magasan helyezkedett el, látni lehetett, ahogy a nap szép lassacskán a tenger alá bukik. Leena egyszerűen nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Amikor a nap végleg eltűnt és megjelent az első csillagok Leena azon kezdett el gondolkodni mit is csináljon az este folyamán.
Carmen mintha csak megérezte volna Leena tépelődést megszólalt.
- Mikor megyünk le a bárba? - kérdezte
- Bárba?
- Igen a bárba te híg elméjű! Azt mondta este lenézünk! – felelte korholó hangon.
- Én ilyet nem mondtam Carmen, az tuti! – csattant fel magában.
- Nem tök mindegy mit mondtál? – kérdezett vissza csípős hangon Carmen, Leena álla földi zuhant.
- HEH?!? Tisztában vagy vele hogy az előbbi mondatoddal bevallottad hogy kamuztál?
- Na és? Nem változtat a dolgon, menjünk le a bárba pasizni! – Carment egyáltalán nem érdekelte a dolog.
- Na helyben vagyunk már megint… nincs kedvem pasizni inkább megnézem a masszőrt.
- Minek? Ott nincsenek jó pasik. – nyávogta unott hangon.
Leena erre nem válaszolt, egyáltalán nem akart erről a témáról beszélni.
- Jaj ne légy már ekkor birka! Csak úgy hemzsegnek itt a jó pasik te meg bent akarsz kuksolni a szobádban?
- Jaj ne kezd már el légy szíves… - nyögött fel magában.
- Most miért? Nem értem mit kell úgy paráznod a paliktól…
- Én nem párazok világos? – kapta fel a vizet Leena.
- Akkor mi a fene bajod van? Akárhányszor szóba jön ez, te rögtön – és itt nyájas hangsúlyra váltva elkezdte parodizálni Leenát. – jaj Carmen hagyj már, jaj ne mondj ilyenek… bla bla maszlag szöveg….
- Nem igaz… csak… - kezdte volna Leena de Carmen bele fojtotta a szót.
- CSAK? Csak mi? Katasztrofális vagy… – mondta egy sóhajjal. – Akár tetszik akár nem, NŐ VAGY bazd meg, és bármennyire is nem veszel róla tudomást, de az utóbbi időben ez egyre jobban szembe tűnő!
- Ezzel most mire célzol? – kérdezte meghökkenve Leena.
- HEH?? – akadt ki – Te észre sem vetted???
- Még is mit?
- Ember! A melleid majd duplájára nőttek!!!
Leena a mondat hallatán azonnal elvörösödött, de tény és való egyáltalán nem nézegette a melleit… soha nem szokta. Most viszont felgyulladt benne a vágy hogy megcáfolja Carmen kijelentését és vetett rájuk egy pillantást. Hiba volt, azonnal látta a szembe ötlő különbséget. A mellei tényleg sokat nőttek, ő pedig lángba boruló arccal bukott a víz alá.
Nem akarta elhinni, amit látott, ezért meg is fogta, de a hatás nem volt jobb. „Basszus ezek tényleg nőttek…” hűlt el magában.
- Attól hogy víz alatt vagy még hallani fogsz te barom… – jegyezte meg hidege Camren.
- Nem azért buktam a víz alá jól van? – vágott vissza Leena.
- Lehidalok tőled… hogy nem vehetted észre? ÉN ÉSZREVETTEM CSESZD MEG!
- Talán mert nem csak a melleim járnak a fejembe?! Nekem ez egyáltalában nem fontos mekkorák! Hogy fogok ez után kimenni az utcára?! – kezdett el sopánkodni Leena.
- AHOGY EDDIG IS TE BALFÉK! Hajj ember, szedd már ÖSSZE MAGAD! Most mit kell szégyened hogy nő vagy, heh? Egész tűrhetően nézel ki… még egy kicsit bögyösödsz és …
- Jó köszi elég lesz vettem a lapot.
- Most már megint mi van? Beletapostam az érzékeny lelki világodba? Mit kell ezen úgy oda lenni, nőttek a melleid azt kész, nézd a jó oldalát most már legalább nem kell sorba állnod. Még egy kicsit gyúrsz rá és …
- Jól van na vettem a lapot! – ordította le idegesen Leena. – - Ha lemegyek a bárba abba hagyod?
- Hát naná! – felelte önelégült hangon Carmen. Így hát Leenának nem maradt más választása, mint a masszír után lemenni a kertbárba. Persze előtte még fel ment a szobájába átöltözni, ahol vesztére bele nézet a ruhás szekrénybe. Hát mit ad az ég, egy fehér apró kék rózsás mintájú rövid szabású kimonót talált mély dekoltázzsal. Carmen kapva kapott az ötleten és addig unszolta Leenát amíg fel nem vette.
Leena összeszorított fogakkal és gyomorgörccsel indult meg a kertbár felé. Egyszerűen nem bírt túl lépni ruháján, minden második lépésnél úgy érezte ki látszik a feneke és idegesen húzogatta a végét. Szentül meg volt róla győződve hogy ki fogják nevetni, bár mit is mondott Carmen. Amikor leért vett egy hatalmas levegőt az üvegajtók előtt és kilépett, mereven bámult maga elé és a legelső szabad asztalhoz leült. Nem akarta látni az emberek reakcióját így hát gyorsan a kezébe vette az étlapot és próbált minél jobban eltűnni mögötte. Néhány perc múlva kisandított az étlap mögül és meglepetten konstatálta, hogy senki sem bámulja öt.
- Na mit mondtam? – vágott vissza Carmen azonnal.
- Jól van, csak fogd már be, itt vagyunk nem? Most már igazán leszállhatsz rólam!
Leena kifújva az eddig benntartott levegő nagy részét kicsit kieresztett. Ahogy asztalnál ült csendesen rá jött nem is olyan vészes a helyzet, mint ahogy gondolta. Miközben e merengett meg jelent a pincér.
- Jó estét hölgyem, hozhatok magának valamit? – kérdezte sármos mosollyal a fiatal pincér. A meglepően jó képű magas barna hajú pincér kifejezetten meglepte Leenát.
Az első meglepő dolog az volt, hogy a férfi nem remegett a közelében, teljesen nyugodtan viselkedett vele. Leena válláról egy újabb kő gördült le, hogy idáig azért nem jutott el a híre, vagy már el is felejtették a dolgot. A második meglepő dolog a férfi nézése volt. Nem úgy nézett rá ahogy más férfiak az utcán, mintha valami többnek látná őt mint egy egyszerű embert. Leenába meleg érzés áradt szét, ami segített neki kicsit feloldódni.
- Köszönöm, de még nem sikerült választanom. – felelte mosolyogva.
- Ha meg engedi, hölgyem ajánlhatok Önnek valamit?
- Igen, köszönöm.
- Mit szólna egy könnyed salátához bazsalikomos jérce hússal és mazsolini öntettel? – kérdezte csábos hangon.
- Azt hiszem jó lesz. – mosolyogott rá Leena.
- Rendben, szabad lenne még valamit megjegyeznem? – kérdezte kissé vonakodva.
- Hát persze.
- Nagyon jó áll Önnek ez a kimonó hölgyem. – mosolygott rá és már indult is a bárpult felé.
- Ö.. köszönöm – mondta Leena elpirulva. Nagyon meglepte a pincér mondata, igazából még soha senki nem bókolt neki. Jó ideig merengett ezen a mondaton, amikor egy másik férfi szakította félbe. Egy öltönyös közép magas fehér hajú fiú szólította meg.
- Elnézést hölgyem, bátorkodnék meg kérdezni, csatlakozhatok e vacsorájához. – szólította meg Leenát szelíd hangon az idegen. Finom vonású arcán gyengéd mosoly ült. Leena alig jutott szóhoz. Érezte, ahogy elpirul, és testében valami meleg áramlik szét.
- Ö.. hát persze… - mondta kissé elhűlt hangon.
- Köszönöm. –mondta és leült Leena mellé.
Leena érezte ahogy szívverése az egekbe szökik. „ Mi… mi ez? Most mitől van ez? Mit…” kezdett el pánikolni magában, de Carmen azonnal letorkolta. „Nyugodjál már le!! Csak egyszerűen bejön a csávó, ennyi az egész… amatőr… - szólta le végül Leenát. Ettől függetlenül, Leena Carmen mondatától kissé lenyugodott és összeszedte magát. Vette néhány mély levegőt, és eközben partnere mintha megérezte volna idegességét megszólalt.
- Ó istenem milyen illetlen vagyok, még be se mutatkoztam. A nevem Nobu, elnézést kérek hölgyem. – mondta finom hangon és megfogva Leena kezét, kezet csókolt neki. Leena arcán újra megjelent a szégyenlős pír, és csak idegesen mosolyogva ennyit felelt.
- Ja ugyan semmiség…
- Meg tudhatnám a Te neved is? – kérdezte kissé szemérmetlenül a fiú.
- Eh? Ja… persze – felelte lányos zavarában – Leena vagyok.
- Milyen szép név, Leena. – és Leena arca ekkor már lángokban állt. A fiú mintha minden apró mozdulatából olvasna, óvatosan elengedte a kezét és kinyitotta az étlapot. Leena kíváncsian figyelte mit csinál, bár eléggé egyértelmű volt, de az ő agya teljesen le volt blokkolva.
- Hm, nem is tudom… te mit választottál Leena- hime? – kérdezte kíváncsian. Leena a „hime” kifejezéstől teljesen besokkolt. „ HIME?!?!”
- Hát nekem a pincér ajánlott ételt, de kérlek, hívj csak Leenának. – felelte mosolyogva.
- Rendben Leena. – mosolygott rá és nevét a kelleténél kicsit jobban kihangsúlyozta. Leena ahogy a fiú szemébe nézett úgy érezte le veszik benne. Nobu tiszta sötét kék szemei csillogva csüngtek Leenán. Leena pár másodpercig megigézve bámulta szemeit, majd hirtelen észbe kapott és újra elpirult a fiú mit ha ezt is érezte volna, és rögtön váltott is felállásán. Letette az étlapot és intettet a pincérnek.
- Parancsoljon. – szólalt meg a pincér, aki olyan szélsebesen termett ott, hogy Leena már csak azt látta amint írja Nobu rendelését.
- A szokásosat kérném és egy üveg Marvolinai x768 évjáratú vörös bort. Ha lehet édeset.
- Természetesen. – válaszolta pincér azzal meghajolva Leena előtt távozott. Néhány percen belül már hozta is a bort, de ahhoz képest, hogy Nobu kérte, két poharat tett le. Leena meghökkenve figyelte a kristály tiszta üveg poharát.
- Csatlakoznál hozzám Leena? – kérdezte bársonyos hangon. „ Hm, ügyes a fiú…„- mondta önelégült hangon Carmen, Leenának most ne volt ideje erre reagálnia.
- Hát én nem igazán szoktam alkoholt inni. – felelte kissé bátortalanul.
- Ugyan már, hisz ez inkább nektár, mint alkohol, és egy pohárka nem fog megártani. – unszolta finoman Leenát.
- Hát jó legyen… – felelte bizonytalan mosollyal az arcán.
Persze ahogy lenni szokott az egy pohárból nem csak egy pohár lett. Viszont Nobu kellemes beszélgető partnernek bizonyult. Eleinte beszélgetésük kifejezetten felszínes témákat érintett, Leena pedig igyekezett kihagyni napjából a kaszinó szétverését. Nobu nem sokat árult el magáról, de ez Leenát egyáltalán nem zavarta. Kiderült ugyan is hogy épp oly szenvedélyes irodalom és történelemrajongó, mint amilyen Leena lett az utóbbi időben. Hosszasan beszélgettek kedvenc könyveikről és íróikról, még a vacsora után is. Nobu szenvedélyesen számolt be minden általa olvasott romantikus könyvről, mintha csak róla mintáztak volt néhány karakter. Leena szinte itta minden szavát, olyan volt számár a Nobu mintha egy igazi úri férfi lépett volna ki a könyvből, a fehér lovon érkező herceg, aki elegáns, illedelmes, kedves gyengéd és finom modorú. Teljesen elbűvölte, ahogy szenvedélyesen beszámolt kedvenc történeteiről, és ilyenkor teljesen beleélte magát a szerepbe, mindeközben mégse hagyta figyelmen kívül egy percre sem Leenát. Mintha a fejébe látna, minden gondolatát kitalálta, mintha a szívébe látna, és onnan olvasná ki mire vágyik. Leena egy törékeny virágszálnak érezte magát mellette figyelem és kedvessége teljesen elbűvölte, így hát észre sem vette, ahogy a fiú szép lassan az ujja köré csavarta.
A vacsora befejezte után nem sokkal Nobu kikérte a második üveg bort is. Beszélgetésük alatt Leenának nem igazán tűnt fel ezen apróság és az sem, hogy pohara soha nem állt üresen egy percnél tovább. Az alkohol segített Leenának feloldódnia, egyre kevésbé feszengett ruhájában és minden percben felszabadultabbnak érezte magát. Az elméje szépen lassan bódulni kezdett és a gátlások is eltűntek. Már nem feszéjezte ruhája, nem húzogatta idegesen és kezét sem tartotta szorosan maga előtt ezzel is takarva túlságosan is mély dekoltázsát. Nobu teljesen át vette felette az uralmat, és mindeközben Leena semmit sem vett észre. Gondolatait immár csak a fiú töltötte ki, már nem figyelte a körülöttük lévő asztalokat, a pincért, az eget. Figyelmét Nobu kötötte le, szavai, hangja finom rezgése, mozdulatai.
Élvezte, ahogy a Nobu minden kívánságát lesi, ahogy ő állhat a középpontban és ahogy rá tekint. Tény és való hogy Nobu másként nézett rá mint a többi ember, szemiből érezhető volt, hogy többnek látja mint az emberek az utcán, mintha valami egészen különlegeset látna rajta. Leena többször is érezte ezt a tekintetet a testén és mindannyiszor bele borzongott.
- Tényleg? - kérdezett vissza - Egyszer én is jártam Erában. Nagyon szép hely, de hát gondolom, ezt te is tudod. – mondta Leenára mosolyogva.
- Igen, szeretem.
- Mióta élsz ott?
- Nem olyan rég, nincs is még fél év se.
- Ó értem, és hogy hogy egy ilyen gyönyörű helyet választottál otthonodul Leena- hime?
- Jaj Nobu, kértelek, hogy ne szólíts Himének!
- Ne haragudj, mindig ki megy a fejemből. – mentegetőzött Nobu mosolyogva, de Leena látta rajta hogy direkt csinálta. – Na de ne térj ki a kérdés elöl!
- Konkrét oka nem volt, igazából ott kaptam munkát és így ott maradtam.
- Értem, és azt szabad tudnom mivel foglalkozol?
- Mágus vagyok. – felelte könnyedén Leena de azonnal meg is bánta,és lesütötte a szemét.
- Ó akkor már értem, a mágiád ami így megbabonázott. – felelte Nobu, és gyengéden megérintette a kezét. Leena Nobu mondatár meglepődve pillantott fel, valahogy nem igazán erre a válaszra várt.
- Tudod igazán boldog vagyok, hogy megismerhettelek. – folytatta Nobu. Leena ettől teljesen elpirult, zavartan nézett rá. Nobu finoman a kezei közé zárta Leena kezét s tekintettük össze fonódott. Leenának fogalma se volt mennyi idegi nézték így egymást, számára megszűnt az élet, nem hallott semmit. Az idő megszűnt létezni és Leena teljesen elveszett a kék szempárban.
Ekkor azonban megjelent a pincér egy újabb üveg borral a kezében.
- Köszönjük, nem kérünk többet! – felelte Nobu határozottan. – Az este további részét máshol folytatnánk!
- Természetesen Nobu sensei! – hajolt meg a pincér.
Leena kérdőn pillantott Nobura, nem érette mit is akar valójában. Nobu csak egy mosollyal válaszolt Leena kérdő tekintetére.
- Remélem nem gond. – mondta és felállt.
- Ő nem… - felelte Leena kissé bátortalanul. Nobu a széke mellé lépett és kezét nyújtotta Leenának.
Leena felállt, de abban a pillanatban a bór hatni kezdett és elvesztette az egyensúlyát. Ha nincs ott Nobu, Leena elesett volna, de a fiú azonnal dereka alá nyúlt és erősen magához szorította. Testük szorosan összefonódott, és Leena érezte a fiú mámorító illatát. Egy pillanatra talán még a szíve is ki hagyott, majd Nobu engedett a szorításon és talpra állította Leenát, de kezét továbbra se vette le a lány derekáról.
- Erre. – mondta és a bárból kifelé menten a kert felé vette az irányt.
A puha pázsiton sétálva haladtak a teli holdat nézve.
- Olyan szép… - mondta Leena halkan.
- Igen, de én találok szebbet, is mint a hold. - felelte Nobu és Leena felé fordult. Szorosan át ölelte a derekát, Leena érezte finom illatát, és ahogy a vér az ereiben felgyorsul, szíve olyan gyorsan vert mintha ki akarna ugrani a helyéről. Nobu arca egyre közelebb és közelebb került Leenáéhoz de ő nem tudta le venni a tekintetét a fiú szemeiről.
Nobu finom végig simította az arcát, arrébb téve egy kósza tincset. Leena teste szó szerint lángolt, és lélegezetté vissza fojtva figyelte, ahogy a fiú arca egyre közelebb kerül hozzá. Hirtelen mindenhol csend lett, már nem hallotta a levelek hangját a fák susogását az éjszakai szél hangját.
Lecsukta szemeit, ahogy a fiú forró ajka lassan ajakihoz ért.
puha volt és édes. Édesebb, mint a méz, amit valaha kóstolt. Szíve hangosan zakatolt, és teste lángolt. Nem tudta eldönteni mit érez, minden olyan mámorító volt, annak se volt tudatában, amikor kezei Nobu nyakára fonódtak. Nobu válaszul vadul magához szorította és még forróbban csókolta. Leena nem gondolkozott, csak tette, amit ösztönei súgtak és vadul csókolt vissza. Teste megvonaglott, mámoros szédül is lett rajta úrrá és lábai meg rogytak. Szerencsére Nobu elég erősen szorította magához így nem esett össze, de ekkor ajkai szétváltak.
- Azt hiszem, ideje lenne aludni, térned szép hölgy. – súgta Leena fülébe, azzal karjaiba kapta a lányt és elindult vele vissza a szállodához. Leena nem szólt, csak engedte, hogy a fiú azt tegyen, amit akar, ha akart is volna szólni, nem tudott . Hallotta, ahogy Nobu kérdez valamit egy férfitől, de értette igazán. Teljesen kimerült és a fáradtság kezdet teljesen úrrá lenni rajta.
Amikor felértek a szobájába Nobu gyengéden az ágyra fektette Leenát. Kisimított egy újabb kósza tincset az arcából és Leena fölé hajolt, majd gyengéd csókot lehet a homlokára.
- Elfogsz menni. – szólalt meg halkan Leena, Nobu nem felet csak nézte őt és gyengéden cirógatta az arcát.
- Nem akarom, hogy el… – súgta halkan de még mielőtt befejezhette volna Nobu megcsókolta. Ez a csók is ugyan olyan forró és szenvedélyes volt, mint az előző. Amikor újra szét váltak ajkaik szemébe nézve halkan megszólalt.
- Te is tudod hogy, ne maradhatok.
- Tudom. De…
- Ssss, köszönöm Leena, köszönöm, amit tőled kaptam. – súgta Nobu miközben arcát cirógatta. Leena rá mosolygott, felelni akart valamint, de nem tudta mit mondjon.
Inkább csak nézte Nobut amíg el nem aludt. Nobu még sokáig feküdt mellette és bámulta az alvó lányt, majd amikor pirkadni kezdett halkan kiment a szobából.
Másnap amikor Leena Nobu felől érdeklődött már nem volt a szállodában, de Leena azt nem tudta, hogy ez hazugság volt. Mit sem sejtve hagyta el végül a recepciót és ült fel a vonatra, ami egyenes Erába vitte.
Nobu, nem akarta, hogy Leena újra megkeresse, tudta mellett nem lenne jövője.
Haza fele Leena gondolatai egyfolytában Nobu körül jártak.
- Engedd el őt, már nem látod többet. – szólalt meg Carmen, de most valahogy semmi ledegradáló vagy bánt nem volt a hangjában.
- Miért mondod ezt? Miért ne láthatnák egymást újra?
- Leena ennek így kellett lennie, te is tudod ez csak egy este volt és semmi több. Mind végig tudtad. – Leenának be kellett látnia Carmennek igaza van. Ha nem is vallotta be magának mind végig tudta ezt, de még sem érzett űrt a szíve mélyén. Tudta ezt az estét élete utolsó percéig őrizni foglya a szívében.

Tárgy: Re: Leena Hétf. Ápr. 04, 2011 10:13 am

A Víz mágia Ba'al módra első része nagyon szép munka, jó összjáték, keine hiba találva. Jutalmad 300 VE!

Az Előzmény is érdekes, bár a Ba'al kaland után olvasni kicsit lassú volt XD. De hát csak én vagyok finnyás. Mindenesetre mivel minden tekintetben megfelel egy igényes kalandnak, megkapod érte a 300 VE-t!

Ha igényt tartasz rá, a két kalandért összesen 100 VE-t kap a tojáskád!

Megjegyzés: Mivel ezek a kalandok márciusban íródtak, így az értékelés is márciusra vonatkozik! (kicsit lusta voltam, sry Q_Q)

Tárgy: Re: Leena Kedd Május 31, 2011 11:43 pm

Edzés

avagy Ki ver Kit?

Leena még félig álmosan botorkált a fürdő szobába, a cél a mosdó volt. Már a nappali és egyben háló szoba nevezetű helységben is bele rúgott néhány könyv kupacba, de a fürdőben sikeresen telibe találta a nem is olya rég vett 5 literes fürdősó üvegét, ami hangos csörömpöléssel dőlt a földre. Leena ijedten kapta fel a fejét. Megrémisztette a hang, azonnal forgolódni kezdett majd, konstatálta, hogy ez csak a fürdősó volt.
A mosdó kagylónál percekig áztatta fejét az, épp hogy hidegnek nevezhető vízben, most valahogy különösen jól esett neki. Nyomasztó éjszakája volt, bár nem emlékezet semmire abból, amit álmondott – hál istennek szerinte – de feszülten és leverten ébredt.
A víz viszont most is megtette áldásos hatását, és elűzte a kellemetlen érzést. Leena ledobta magáról a köntös és alvós kis gatyájában és topjában a konyhába ment. Kinyitotta az ablakot és csinált magának egy forró teát. A nappali közepét választotta elfogyasztási helyül, de még mielőtt neki kezdett volna kinyitotta kicsi teraszának az ajtaját is.
A huzat nem volt erős, finoman cirógatta az arcát ő pedig csak bámulta az eget. Mint mindig most is úgy érezte elveszik benne, mintha beszippantaná magába a hatalmas kékség és feloldódnak benne. Jó darabig ült így törökülésben, kezében teás bögréjével az eget bámulva.
Végül korgó gyomra zökkentette ki a merengésből, fel is állt ételt készíteni. „ Hm… nézzük csak… pirítós, tojásos rántotta, vagy gyümölcs?” – kérdezte magától. Végül a tojás mellett döntött, amit úgy fent az imént is választott helyen fogyasztott el. Közben szokás szerint könyveit bújta, amik most is kimentették a magánykínzó gondolatai közül. Már épp egy másik könyv tán nyúlt volna, amikor kezébe akadt a naptár. Ott egy porossal bekarikázott dátumon akadt a meg a szeme. Rögtön tudta mit jelent. Fizetési idő van! Emiatt reggeli után első útja, egy szinttel lejjebb vezetett a tulajhoz.

Kopp-kopp – hangozott fel Leena kopogása a tömör ajtón, de senki nem válaszolt. Leena várt még egy kicsit majd újra kopogott, majd újra és újra. Az ötödik kopogásnál egy öregedő bár jó erőben lévő férfi nyitott ajtót.
- Ó szerbusz Leena, mi járatban? Gyere csak beljebb! – invitálta be az kissé idős mosolygós arcú ember. Haja gesztenyebarna volt, zöld szemét pedig szemüveg keretezte.
- Jó reggelt Kazuma-san – mosolygott Leena. – Hát gondoltam be hozom az e havi bérleti díjat. – felelte Leena.
- Ó, várhatott volna még – legyintett egyet Kazuma – a nejem most nincs itthon, szóval tedd csak oda a le a komódra – mutatott egy elég különleges kis szekrényre – ő szokta kezelni ezeket az ügyeket. Kérsz egy teát vagy hozzak inkább valami mást? – kérdezte barátságosan.
- Nem, nem köszönöm, de én megyek is nem akarom feltartani. – mondta Leena, ugyan is az öreg ruhája tiszta fapor volt, és levegőben is terjengett a száraz fa illata.
- Jaj ugyan már! Nem tartasz fel, mesélj hogy vagy Leena, nem sokat láttunk téged mostanság.
- Ehh hát tudja dolgoztam meg edzettem. – felelte kicsit bizonytalanul.
- Ó igen, hallottam a nejemtől hogy a Dragon Fanghez tartozol, de minek edzettél? A mágusoknak ott a mágiája nem? – kérdezte kíváncsian az Öreg.
Leena erre csak nevetett nem igazán tudta hogyan magyarázza ezt el az öregnek. De akkor megakadt egy kicsi fa szerkezeten a szeme. Apró volt, egy vékony aprólékosan kifaragott fogpiszkáló vastagságú fa lécen egy kerék forgott.
- Nem mindig elég a mágia, és hát ha erősebb leszek akkor drágább munkákat is tudok vállalni. – felelte de közben még mindig a ki fa szeretkezett figyelte, nem igazán értette mitől mozog a kerék.
- Értem. – mondta az öreg, és közelebb lépett Leena mellé – Tetszik? – kérdezte vigyorogva.
- Igen, de mi ez Kazuma-san?
- Ez egy örök mozgó, én csináltam. – mondta büszkén az öreg.
- Váó – képedt el Leena – Ezt maga csinálta? Nagyon szép! De mi az az örökmozgó? – kérdezte Leena.
Kazuma erre csak elmosolyodott.
- Egy olyan szerkezet, ami egy bizonyos mozgáskört ír le folyamatosan. Van még több is, ha gondolod, szívesen megmutatom. – ajánlotta fel Kazuma és a bal oldali szoba ajtajára mutatott.
- Szívesen megnézem. – felelte Leena mosolyogva, bár semmit se értett Kazmu magyarázatából, attól függetlenül nagyon tetszett neki a kis szerkezet.
Kazuma-san egy kisebb szobába vezette ahol Leenának leesett az álla. Mindenhol izgő-mozgó szerkezetek mozogtak, volt ahol kis golyók lökdösték egymást, egy másik pedig fel lebilleget.
- Látom, tetszik eredetileg asztalos vagyok és bútorokat készítek de valahogy ezek a kis apróságok jobban lekötnek. Van benne fantázia.
- De hiszen ez fantasztikus! – ámuldozott Leena. -Hogyan csinálja őket? - kérdezte.
- Nem olyan nehéz csak ki kell számolni a fajsúlyot és egyeztetni az anyag súrlódásával valamint gravitáció és a sebesség… - kezdte a magyarázatott az öreg, ami Leena számára úgy hangozott mintha teljesen idegen nyelven beszélne. Eleinte még figyelte Kazuma magyarázatát, de egy idő után – kör belül a harmadik mondat után – teljesen elvesztette a fonalat. Egy árva szót se értett abból amit Kazuma-san mondott neki, ez persze arcán is tükröződött.
- Látom, fogalmad sincs, miről beszélek. – mondta mosolyogva.
- Hát nem igazán. – felelte mosolyogva Leena. – És most éppen mit csinál? – kíváncsiskodott a hatalmas papír kupac felé nézve, ami az íróasztalán tornyosult.
- Egyelőre még fogalmam sincs. – mondta vigyorogva.
- Ezt hogy érti?
- Tudod, most valami nagyot szeretnék alkotni, már mint fizikai nagyságra gondolok, a tervek már meg vannak csak azt nem tudom mire lesz jó. – mondta és azzal egy vonalakkal teli ábrát mutatott fel. Leena első ránézésre csak össze visszahúzgált vonalak és nyilak kaotikus változatát látta.
- Hogy is mondjam. – kezdte Kazuma látva Leena bizonytalan arcát – ez egy óriási örök mozgó, és a belsejében pedig kis rudakat terveztem, ami folyton mozognak. De hogy mire lenne, jó nem tudom. Neked véletlenül nem kellene egy ilyen Leena? – kérdezte vigyorogva.
- Ő.. nem tudom, fogalmam sincs, mire használhatnám, jelenleg egy jó helyet keresek az edzéshez.
- Helyet? Edzéshez? – kérdezett vissza Kazuma.
- Igen, tudja valami komolyabb helyet szeretnék ahol használhatom a mágiám is, meg ilyesmi. – mondta Leena miközben újból az izgő-mozgó tárgyakat kezdte el szemlélni.
- Hm… nem nagyon ismerek ilyen „komolyabb” helyet. – mondta – De várj csak… - és elhallgatott – Mi lenne ha? Igen… ha egy kicsit át rajzolnám a tervrajzot … - és kezébe egy ceruzát vett és hevesen rajzolgatni kezdett a lapon - mondjuk itt … meg itt! Igen ez az!
Leena kíváncsian nézett az öregre.
- Na, mit szólnál ha építenék neked egy ilyen örök mozgót amin tudnál edzeni?! – kérdezte reménykedve – mondjuk, fejleszthetnéd vele a … pontosságod … meg a mozgásod, asszem.
- Jaj, nem nem! – ellenkezett hevesen Leena. – Nem akarom terhelni munkával meg hát az renget idő lenne, meg biztos sokba is kerülne.
- Jaj, hagyjad már – legyintett Kazuma. – Van egy kis birtokom a város mellett, és ott áll garmadával a száraz jó minőségű fa, amivel nem tudok mit kezdeni, és legalább akkor nem is unatkozom!
- De ez …
- Semmi de! – jelentette ki az öreg. – Neked ebbe nincs bele szólásod! – Na hát Leena ezen nem kicsit ütközött meg.
- Már hogyne volna! Nem fogom hagyni, hogy … - de végig mondani már nem tudta.
- Nem és kész! Így is úgy is megépítem! – jelentette ki újra, azzal Lenna háta mögé sétált és elkezdte kifelé tolni a szobából.
- Most le kell ülnöm, dolgozni! Majd kereslek, ha kész lesz! Szerintem négy-öt napon belül már állni fog!
- De…
- Semmi de, majd meg emeljük a lakbéred, megfelel? – mondta és közben át tolta a lányt a nappalin majd az előszobán.
„ Hogy mi van?!” – hökkent meg Leena magában.
- Na akkor majd kereslek, legyél itthon! Szia! – mondta vidáman azzal bevágta Leena mögött az ajtót.
Leena lesett állal állt az ajtóban. „ Fantasztikus … kellett nekem kinyitnom a szám… és még a lakbérem is megemelik. Haj, nem akarom szegényt ezzel terhelni, kedves ember, de baromi makacs. „
Leena fáradtan lépett be az ajtón, és hangosan kifújta a levegőt.
- Édes otthon! – mondta az ajtónak támaszkodva. Alig tudta elhinni hogy végre haza ért arról a nyomasztó küldetésről. Borzalmasan fáradtnak érezte magát. A haza út most sokkal hosszabb volt, mint eddig bármikor, és folyton csak azok a katonák jártak a fejében, egyszerűen nem tudta megérteni, hogy lehet valaki ilyen elvakult. Hogy adhatja valaki oda az életét egy olyan valakinek, akit nem is ismer. De ekkor eszébe jutott, hogy ő se sokban különbözik tőlük, hiszen amikor belépett a céhbe, elfogadta Kain mester vezetőkét, de soha életében nem is látta még őt.
Miközben ezen agyalt tovább ledobta táskáját a földre és egyenesen a fürdő szobába ment, és kinyitotta a csapokat. Amíg a kád megtelt vízzel levett között és a kád szélén ücsörögve várta, hogy színültig teljen vízzel.
„ Talán én is olyan vagyok, mint azok a katonák?” - tette fel magában a kérdést, majd bele ült a forró vízbe. Ahogy a bőréhez ért a víz, érezte, ahogy feszültség távozik a testéből és vele együtt a gondolatok is. Lemerült a víz alá, becsukta a szemét és várt.
Hallgatta a mély csendet, ami víz alatt volt. Egyszeriben melegség árasztotta el a testét és tudta biztonságban van.
Ezért szerette igazán vizet, amikor alá merült mindig melegséggel töltötte el, a csönd és béke, ami ott várta megnyugtatta és a félelmei elszálltak. Az idő ilyenkor megállt számára, mintha kilépett volna a valóságból, egy olyan világba lenne, amit ő alakít. Mintha ő is részévé vált volna a víznek, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, éles fájdalom szúrt a sejtjeibe. Soha nem tűnt fel neki előbb a levegő hiánya, ez volt a jel számára, hogy mos már ideje visszatérni a valóságba.
Leena ha akarta, ha nem teste automatikusan indult meg felfele, és amint kint volt arca a vízből, hatalmasat kortyolt a levegőből.
Ez volt a másik érzés, amit elmondhatatlanul imádott. Hallani saját szapora lélegzetét, érezni, ahogy az oxigén szétárad teste minden porcikába, érezni, ahogy az apró vízcseppek legördülnek az arcán és halk cseppenéssel a vízbe esnek. A sok kis csepp egyszeri hangja olyan volt neki, mint valami dal.
Sokáig hallgatta még hangos lélegzetvételeit, majd lassan megnyugodott. Maga se tudta miért kapkodja így a levegőt, de most valahogy jól esett neki.
Fogalma sem volt róla, meddig bámulta az eget az ablakon keresztül, de egyszer csak a hihetetlen fáradtság vissza tért. Teste magától mozdult meg és mintha valaki más irányította volna, felállt.
Maga köré csavarta törülközőkét, és félig vizesen az ágya felé indult. Úgy zuhant az ágyába, mint egy zsák, és amint a puha párnák közé hanyatlott mélyen elnyomta az állom.
Hangos kopogásra ébredt, hallotta, ahogy valaki a nevén szólítja valahonnan messziről, de ő nem akart felkelni. A hang viszont nem adta fel, szüntelenül dörömbölt és a nevét kiabálta. Leena morcosan fordult egyet az ágyban, eközben egyre tisztábban hallotta a nevét. „ Ki a jó isten az?! Az isten szerelmére éjszaka van!” – hőbörgött magába, de amint résnyire kinyitotta a szemét rá jött hogy egyáltalán nincs éjszaka. Nagyon is nappal volt, és kikémlelve az ablak felé délutánra saccolta az időt. A dörömbölés eközben egyre jobban zavarta így hát felült az ágyban és magára kapta köntösét. Elgémberedet tagokkal kászálódott ki az ágyból, és indult meg az ajtó felé.
- Jövök már! – mondta Leena, és remélte ettől abba hagyják a dörömbölést.
Amikor kinyitotta az ajtót legnagyobb meglepetésre Kazuma állt előtte, vigyorogva.
- Jó napot Kaz…
- Jaj annyira örülök hogy itthon vagy! Már vagy egy napja kereslek! Aludtál? – kérdezte hadarva – Felébresztettelek? Ne haragudj, de elkészült! – mondta ki végül sugárzó arccal és duzzadó mellkassal.
- Elkészült? – kérdezett vissza Leena komás arccal – De mi?
- Hát mi?! Az edző géped! Fantasztikus lett! Egyszerűen… - kezdte az öreg az ajnározást de Leena nem is figyelt már rá. Igazából fogalma sem volt, miről beszél Kazuma-san. Kutakodni kezdett az emlékei között, és bele telet neki néhány percbe mire rájött miről is van szó. De még mielőtt reagálhatott volna Kazuma újra félbe szakította. – Na de inkább megmutatom, öltözz, fel itt kint megvárlak! – jelentette ki ellentmondást nm tűrő hangon.
Leena az öreg viselkedésből látta, hogy nincs az az Isten aki megtudná most győzni hogy halasszák el a „premiert” így hát csak bólintott egyet és becsukta az ajtót. Kissé belassulva kezdett el öltözni majd kilépett Kazuma elé.
- Mehetünk! – mondta egy kis mosollyal az arcán.
- Rendben! – vágta rá az öreg.
Egész úton megállás nélkül beszélt az építés folyamatáról, a szerkezetről és arról mennyire fantasztikus. Elmagyarázta Leenának a működési elvét is, valamint mindenféle idegen szót használt de Leena semmit sem értett belől, ahogy az építéséből sem. Leena kellemes beszélgető partnernek bizonyult mély hallgatásával és Kazuma minden percet kihasznált, hogy beszélhessen. Igazából megvallva nem is nagyon figyelt Kazumára, inkább azon gondolkodott mire emlékezteti őt Kazuma lelkesedése. Az út felén rá is jött, egy kisgyerekre.
Kazuma olyan volt, mint egy izgatott kisgyerek, aki alig bír magával. Elmosolyodva hallgatta az öreget.
Mire megérkeztek már Leenát is érdekelt ez a csoda edzőgép, amivel Kazuma szerint, bármit megtanulhat. Mondjuk Leena ebben erősen kételkedett, de tény és való, hogy amikor meg látta a szerkezetet az álla a földig zuhant.
Kazumának egy kis birtoka volt a város határában, az erdő mellett. A birtok igazából, egy pajtából és szerszámos kis viskóból valamint egy mezőből állt, meg persze most már a csoda edzőgépből is.
A körülbelül 6-7 méter magas gömb alakra hasonlító szerkezet, monumentálisan és groteszk formában magasodott ki a mezőn. Olyan volt, mint egy gömb ketrec, aminek a belsejébe ágak nyúlnak ki. Az ágak végén kis gömbök voltak, amiket Kazuma gumiból készített, hogy ne üssenek olyan nagyot. A szerkezet több fura mérlegszerű valamint állt.
- Te jesszus…
- Ugye milyen szép? Egy hatalmas örök mozgó! Pontosabban nézve nem örökmozgó, mert jelenleg mindenhol ki van egyenlítve a súly, de amint valami bele kerül, mozgásba lendül és a kis „karok” megindulnak. Ez a hidraulika csodája! – ujjongott.
Leena ezen kissé megütközve nézett az öregre ugyan is a sok „kis” kar között még a legkisebb is egy-másfél méter hosszú lehetett.
- Na, nem mész? – kérdezte Kazuma.
Leena az utolsó másodpercben rendezte arcvonásait, ugyan is a legnagyobb jó szándékkal is azt tükrözték, hogy: „Te megőrültél?” . Mélyet sóhajtva adta be a kulcsot, tudta most már nincs vissza út, be kell mennie abba a valamibe majd kijönnie és azt mondani „Hát ez fantasztikus!”
- Dehogynem! – felelte megjátszott izgalommal, egy mosolyt erőltetve arcára, és megindult a szerkezet felé.
Elérve a hidraulikus órás örökmozgót egy újabb kérdés vetődött fel benne.
- Izé… Kazum-san, hol lehet be menni? – kérdezte kissé bizonytalanul.
- Na hát ez jó kérdés, igazából amikor kész lett akkor jöttem csak rá én is hogy bejárat – felelte az öreg fejét vakargatva - nincs hozzá, de végül is egyetlen örökmozgóba sincs ajtó, szóval szerintem csak ugorj bele!
„Szent ég… mibe keveredtem bele…” – sóhajtott magában Leena. Ahogy elnézte a szerkezeten belül lévő rudat már abban is kételkedett, hogy sikerül egy rúdra ráugrania és megállnia rajta. Miután kiszemelt magának egy látszatra stabilnak tűnő rudat vett egy újabb nagy levegőt és elrugaszkodott a földről.
Nem sikerült pontosan a szerkezet közepébe landolnia, de legalább szerencsésen meg tudott állni a hosszabb ember kar vastagságú rúdon. Hangosan kifújta a levegőt.
Az első pár másodpercben nem történt semmi, és így az ő gyomor görcse is kezdett feloldódni, de még mielőtt teljesen megnyugodott volna vészjósló sziszegést hallott. A kar lassan megindult a lába alatt lefelé. Ezzel egyszerre a körülötte lévő különböző karok is mozgásba lendültek a szélrózsa minden irányába. Leenának esélye se volt reagálni, egyszerre vagy 7 rúd száguldott felé különböző irányból különböző sebességgel. Testét egymásután érték az ütések, ő pedig csak kapkodta a fejét, hiába hárított egy-egy rudat, mert közben egyszerre vagy öt mért rá ütést. Percekig csak pofozták jobbra, balra, amíg Leena meg nem elégelte a dolgot és megrúgva a felé közeledő rudat hátra fele kezdett zuhanni. A terv az volt, hogy így kikerül az örök mozgóból, ami meg is történt csak éppen a mögötte és közben felé száguldó rudakat nem vette számításba. Az egyik rúd egyenesen a tarkójára mért csapást, amitől Leena percekig a csillagokat látta. Kirepülve az örökmozgóból bukfencezett még egy párat a füvön, majd újra felállt. Mi tagadás az örök mozgó csúnyán elverte Leenát ami felettébb dühítette. „ A fenébe… ne hogy már egy gép győzzön le!” – mérgelődött magába. Azzal újra megindult a szerkezet felé, és beugrott. A gépben lévő karok mintha lassabbak lettek volna, de amint Leena rá ugrott egy rúdra újra felgyorsultak. Leena összeráncolta a homlokát. „ Mi volt ez? Talán a súly?” – tette fel magában és ekkor eszébe jutott, amit eddig az örök mozgókról tanult – „Hát persze! Az örök mozgónak kell egy külső löket, amitől beindult, és jó darabig így lendületbe marad, de utána lecsillapodik. Ez a gép nem mozgott, amíg be nem ugrottam tehát a súlyom az ami mozgásba hozza!” – amíg viszont elmélkedett magában három újabb ütést mért rá a gépezet. Leena felszisszenve kapott sípcsontjához, így elkerült az egyenesen mellkasa felé száguldó rudat. „ Nem maradhatok mozdulatlan, folyton mozgásba kell maradnom!” futott végig az agyán. Balra ugrott egy mozgó rúdra, de az túl gyors volt, hogy meg maradhasson rajta. Ahogy lefelé zuhant újabb két rúd célpontjává vált. „ A rohadt életbe!” – szitkozódott magában. – „ Ennyi mindenre képtelenség egyszerre figyelni!”
Meg támaszkodva a külső váz egyik rúdján felfelé rúgta magát, közben karjait védelmezőn elemelte maga elé, de így is záporozták az ütések. Leena testét, mint valami rongybaba hánykolódott az örökmozgóban, egészen addig, míg egy elég hosszú rudat el nem kapott. A rúd egyenesen felfelé halad így Leenának sikerült felkapaszkodni a külső vázra és kikerülnie a rudak forgatagából. Lihegve figyelte a maga alatt lévő iszonyatos gépezetet, ami eddig csak verte őt. „ Ez rohadt nehéz, egyszerre kellene figyelnem az egyensúlyra a védekezésre a mozgásra és rudak mozgására is! Lehetetlen! „– de ekkor eszébe jutott valami. Édes apja mindig azt mondta lehetetlen nem létezik csak tehetetlen. Vajon mit gondolna róla apja, ha most látná? Ha látná, ahogy készül feladni? Ez gondolat annyira visszataszító volt Leenának, hogy azonnal elhessegette. „ Talán ha eléggé koncentrálok, akkor sikerülhet… „
Némi mérlegelés után arra jutott, hogy ha eléggé figyel és kellő képen érzékeire koncentrál, kivédheti a rudakat, így hát visszaugrott.
A rudak újra záporozni kezdték a testét, ő pedig folyamatosan ugrálva próbált kitérni előlük és kezével védenie testét az ütésektől, de még így se tudta megállítani a szélrózsa minden irányából érkező ütéseket. Testét egyre több zúzódás borította, és egyre jobban fájtak az ütések.
„Ürítsd ki az elméd! Ne foglalkozz a fájdalommal!” – szólalt meg egyszer csak Carmen.
„ Carmen legalább te ne idegesíts most!”
„ Idegesít a halál hülye picsa, épp segíteni próbálok, hogy ne veresd agyon magad!
„ De hogy ürítsem ki a fejem, ha közben folyton ütlegelnek!”
„ Mágus vagy bazd meg! Az a munkád hogy verekedsz, szokd meg a fájdalmat és ne nyávogjál folyton folyvást! Szánalmas vagy ha még ennyit se bírsz ki!”
Leena erre nem válaszolt, hisz tudta Carmennek igaza van. Ezek csak rudak, de egy képzett mágus ennél sokkal fájdalmasabbakat tud ütni. Csakhogy mondani könnyebb volt, mint csinálni.
„ Csukd be a szemed!” – adta ki a parancsot Carmen.
„Hogy mi?!?” – akadt ki Leena.
„Csináld már bazd meg!” – rivallt rá Carmen a tőle megszokott éles hangon, mire Leena becsukta a szemét. – „ Csak akkor tudod kivédeni az össze rudat, ha hallod honnan érkezik, látni soha nem fogod, de hallani azt is tudod, ami mögötted van.”
Leena fülelni kezdett és közben igyekezett nem gondolni semmire, de néhány másodperc eltelte után érezte, ahogy zuhanni kezdett. A mozgó rúdról lesett és testét újra ütlegelni kezdték a rudak.
„ÁÁÁ! Au au au!”
„ Rívás helyett inkább koncentrálj, különben tényleg agyon vernek!”
„ Neked könnyű, nem téged vernek azok a rohadt rudak!” – szólt vissza indulatosan Leena. Lassan kezdte elveszíteni a cérnát.
„ Ne pattogjál, hanem csináld!” – kontrázott rá Carmen.
Leena összeszorította a fogát, kizárólag csak a hallására koncentrált. Kivédte az egyik jobbról érkező rudat majd felugrott egyre. Ekkor egy balról érkezőt vett észre, és rögtön kis is fordult előle, de éles fájdalom nyílalt a jobb karjába, de nem foglalkozott vele. Kizárólag csak arra próbált figyelni, amit hall.
Ahogy a rudak között ugrált, egyre tisztábban és tisztábban hallotta a száguldozó karok suhogását majd szép lassan minden hang eltűnt. Már nem hallotta Kazuma biztatását, a fák suhogását a madarak csivitelést.
Csak is a rudak volt már számára, és hallotta, ahogy épp most kíván felülről lesújtani rá egy rúd. Leena át ugrott egy másik rúdra, elütött négy rudat maga elöl majd leugrott egy alatta lévő rúdra. Így ugrált majd egy percig, már nem vette észre az őt eltaláló rudakat.
„ Úristen sikerült! Nem koncentrálók semmire!” – kezdett el ujjongani magában. Amint ezt kimondta magában azonnal erős ütést érzet a fején és csillagok jelentek meg előtte. Éles fájdalom nyílalt a fejébe majd érezte, ahogy zuhan és ezernyi ütés éri a testét. Újra érezte az ütéseket testén, a koncentrációja szertefoszlott. Leena egyen súlyát vesztve zuhant a gépezetben néhány másodpercig majd egy erős ütést érzett a gyomrába. Az ütéshatásra egyenes kifelé kezdett el száguldani. Hangos puffanással ért földet.
Kinyúlva feküdt a földön és ez eget bámulta.
„Gratulálok!” – szólalt meg keserűen Carmen hangja a fejében. „ Jól elbasztad, de legalább egy fél percig sikerült. Ez is valami… legalább azt tudjuk, hogy nem vagy akkor szerencsétlen, mint gondoltam.”
Leena nem válaszolt a csípős megjegyzésre, inkább próbálta összetenni az elmúlt pár percet. Ekkor a földön hangos dobogások hallatszódtak.
- Leena-chan! Lenna – chan, élsz még? – kiabálta Kazuma.
„ Ó milyen figyelmes valaki… na most már ketten gondoljuk hogy béna vagy!” – jegyezte meg Carmen.
Kazuma Leena mellé érve felé hajolt és olyan arcot vágott mintha biztos lenne benne, hogy meghalt. Hevesen rázni kezdte a vállát és közben kiabált:
- Leena- chan Leena chan! Mond, hogy élsz! Ne haljál itt meg nekem, a feleségem megöl!
-Nem fogok, csak kérem, ne ordítson… - nyögte Leena, majd lassan elkezdett fel tápászkodni.
- Ne haragudj, csak nagyon meg ijedtem. – mondta bocsánatkérő hangon. – Egyébként milyen volt? Tetszett? – kérdezte fellelkesülve Leenát.
Leena arca többet mondott minden szónál.
- Jó jó! – mentegetőzött – Majd máskor beszélünk róla.
Felsegítette a Leenát a földről és bicegve haza indultak.
- Egyébként nem rossz. – szólalt meg Leena miután elhagyták a birtokot. – Sőt tényleg nagyon jó, csak így elsőre kicsit nehéz falat. – mondta, Leena bár nem értett egyet minden szóval az öreg arcát látva úgy érezte ez a minimum, amit mondania kell. Tényleg rengeteg dolgozhatott rajta, és hálával tartozik neki.
- Komolyan tetszett?
- Igen, nagyon köszönöm Kazuma – san. – mosolygott rá.
- Ó annyira örülök, az elején, amikor láttam mennyire megdolgoztat kicsit aggódtam hogy nem fogod szeretni, de most megnyugodtam. Akkor jöhetsz ide amikor csak akarsz. Sőt ha gondolod, csinálhatok rajta újításokat is, és akkor még gyorsabbak lesznek a karok meg…
- Ó azt hiszem arra még egy darabig nem lesz szükség, de azért köszönöm – vágott a szavába Leena. Tanulva az eddigiekből még az elején le kell állítani Kazumát.

Tárgy: Re: Leena Szomb. Jún. 04, 2011 9:56 am

Felesleges lenne bármit is írni ide, hiszen egy nagyon igényes munkát olvashattunk ismételten. Ez a minőségi faktor már lassan etalon ezen a szinten és afölött, szóval ennek örömére meg is adom a 400 VE-t, valamint ha igényt tartasz rá, akkor 60VE-t a tojáskának.

A Ba'al második részért nem adok még, kérlek azt egy külön postba rakd ezen kívül.

Tárgy: Re: Leena Hétf. Jún. 06, 2011 12:10 am

Víz mágia Ba’al módra (2. rész)

Leena elismerően tekintett Reigenre. „ Lehet hogy sokszor hülye de a mágia nem okoz neki nehézséget.” - jegyezte meg magában.
Ekkor Ba’al mert kezeit össze csapva szakította félbe Leenát.
- Kezdhetitek! – kiáltotta és hátrált néhány lépést tőlük. Leena egy percig értetlenül meredt rá. „ Még is mit?” – tette fel magában a kérdést, de hamar leesett neki. Harcolnia kell Reigennel. Leena először az öntelten vigyorogó Ba’alra nézet majd Reigenre. Bár mennyire is szeretett volna el menni, tudta nem teheti, mert Ba’al mester csak így hajlandó megtanítani a vízmágia használatát Reigennek. „ Hogy mekkora egy szemét… „– kezdett el fortyogni magában, de amint el kezdte tudta nincs semmi értelme. Ba’al hajthatatlan, valamint már bele ment az alkuba úgy hogy jobban jár, ha most a harcra koncentrál.
Ugyanakkor ez nem volt olyan könnyű, mint akarta. Egyszerűen sem kedve sem motivációja nem volt a harcra.
Végül Leena elszánta magát és bár kedvetlenül, de megindult Reigen felé, de még mielőtt elérhette volna a fiú felemet tenyérrel megállította.
- Állj! – kiáltotta Reigen. „ Mi van?” - akadt ki Leena, és azonnal fékezni kezdett vesztére. A futás már így is nagy lendületet adott Leenának és a hirtelen fékezés hatására elvesztette az egyensúlyát. A látvány egyszerre volt drámai és komikus, Leena mint egy zsák krumpli hangosan puffanva hasalt el a földön. Az első dolog, amit észrevett a szájába került por és kosz keveréke, undorítónak találta. Közben hallotta, ahogy Ba’al mester hangos nevetését és érezte, ahogy a méreg szétárad a testében.
- Bocsesz. Elfelejtettem lerakni a táskámat. Elég értékes dolog van benne és nem szeretném, hogy megsérüljön. – felelte kissé zavartan Reigen, miközben egy cseppecske gördült le homlokán.
Leena nem válaszolt csak villámló szemekkel nézet fel rá.
Amíg a fiú Ba’al mesternek adta táskát, felállt és leporolta magát.
- Oké, mehet! – szólalt meg mikor visszaért. Leena néhány percig nézte a fiút majd úgy döntött ideje elkezdeni, most már rendesen. Egyenesen Reigen felé futott s a jobb kezét széllel beborítva Reigen felé célzott. Már majdnem elérte a fiút amikor, feltűnt neki egy aprócska dolog. Harcolt már ez előtt Reigennel és tudta erős ellenfél minden emellett nagyon rafinált is. Olyan nem lehet, hogy védekezés nélkül várná támadását, ha csak nem valami csapdáról van szó. De még ebben az esetben ilyen közelségbe már látnia kellett volna ennek a jelét, de ehelyett csak meglepődöttségből kibontakozó sokkot lát Reigen arcán. „Az istenért miért nem védekezik? Reigen csinálj már valamit!” – futott végig az agyán, de a fiú még mindig nem tett semmit. Amikor már kartávolságon belül ért Reigenhez Leena szándékosan vitte jobbra öklét. Nem akarta védtelenül megütni a fiút, aki végül oldalra vetődött a támadás elől.
„Na végre hogy észhez tért!” – lélegzett fel Leena. Semmiképpen sem akart úgy harcolni Reigen ellen, hogy nem támad vissza, de most már meg volt róla győződve hogy minden a legnagyobb rendben van. Bal kezét ökölbe szorítva egy kisebb forgó szélgömböt küldött Reigen felé, de amint lelőtte tudta, hogy nagy hiba volt. Reigen nem védekezett nem támadt csak egyszerűen elhajolt a támadás elől. „ De mi a jó isten van vele? Víz mágia ennyire leszívta az erejét?” – tette fel a kérdést magában, de ahogy kimondta megértette mi a baj – „Hát persze! A víz mágia! Ba’al mester azt mondta csak víz mágiát használhat, de eddig még csak egyszer tudta használni, és lehet, hogy küzdelemben még… „
Leenát egyszerre újra elöntötte a méreg Ba’al miatt, ma már ki tudja hanyadjára. Fogalma sem volt róla mit csináljon, ha nem küzd Reigen ellen nem fejezi Ba’al az oktatást, de így meg igazságtalan a küzdelem. Végül azt választotta, hogy továbbra is harcol Reigen ellen, csak nem veszi komolyan, amíg nem sikerül neki a víz mágia.
Újabb kis forgószelet küldött Reigen felé, szándékosan úgy hogy a fiú eltérhessen előle, csak egy hajszállal menjen mellé.
- Köhöm, még itt vagyok drága Leena-chan! – szólalt meg Ba’al mester, és amikor Leena oda kapta a fejét elég baljóshatú arcot látott. „Már is észrevette, hogy direkt céloztam mellé?!” – futott át a fején, de jobbnak látta most nem válaszolni a mesternek.
Újra támadott, de a következő csapás elől Reigen nem tért ki, igazából Leena nem is értette, hiszen pont úgy irányította az ütését, hogy a fiú egy néhány milliméteres mozdulattal el tudjon térni, de csak állt és meredten összpontosított valamire. Az ütésétől hátra vágódva nagyot nyekkent a földön.
Leena gyomra egy másodperc alatt görcsbe szorult. „Úristen mit csináltam?!” Arcán bűntudat és sajnálkozás tükröződött, és megállás nélkül szidta magát figyelmetlenségért. ” Hogy lehet ekkora barom, miért nem figyeltem oda?!” Közben észre sem vette Ba’al mester szavait:
- Leena szedd össze magad, utálom, ha hülyének néznek! – mondta vészjósló gangon. Reigen is feltápászkodott, Leena pedig úgy döntött most inkább vár, amíg a fiú nem kezd el támadni. Ekkor viszont csoda történt – már, mint Leena számára egy igazi csodának látszott. Reigen kisebb homlokráncolással létre hozott kezében egy vékony vízsugarat.
A víz kígyóként kezdett el tekergőzni a kezében bár, láthatón még labilis volt a varázslat. Leena automatikusan lépet egyet hátra és védekezőként emelete maga elé kezeit.
Néhány percig még figyelte Reigen kezéből kiinduló „víz kígyó” tekergőzését, majd megindult felé. Most nem használt mágiát, nem akart megsebezni Reigent, nagy hibájára.
A fiú kitért ütése elől, Leena pedig mélyet sóhajtott, hogy nem volt olyan eszetlen, mint az előbb, de ekkor hirtelen csattanás hallatszott, hátulról amivel éles csípés párosult. Reigen a háta mögé került és ostorként használta a vízsugarat amivel Leena fenekére csapott vele.
A lány arcára felháborodás ült ki, megpördült és szemei villámokat szórtak.
- Áú! Ezt még egyszer meg ne próbáld! – kiáltott és már lendítette is kezét. A pofon kifejezetten csattanósra sikeredett, de Leena szerint ennyit meg engedhetett magának. „ Cöh!Szép, mondhatom, én itt pátyolgatom, meg bele megyek Ba’al hülyébbnél hülyébb ötleteibe és ez a hála…”
Reigen felkel a földről vigyorogva masszírozta fájós arcát
- Water Snake! – kiáltott Reigen, és a vízsugár másodpercek alatt megjelent. Leena meglepődve hátrált Reigen elöl. Bár a fiú elég jól összeszedte már magát, még mindig nem akart megütni. Folyton csak az járt a fejébe miért is kéne megütnie, hiszen semmi baja nincs vele.
- Leena még egy húzásod van! – hallotta mester szavait, és már meg is volt a motiváció a támadásra. Reigen továbbra is csak hátrált, Leena még mindig érezte rajta bizonytalanságot. Később már hárította Leena próbálkozásait, de ilyenkor a vízsugár mindig megremegett és vékonyodni látszott. Nem mert erősen támadni, véleménye szerint ez nem volt egy fair meccs és ő így nem akart harcolni egy olyan ember ellen, mint Reigen valamint egyébként se akart harcolni.
Leena már épp készült volna a magasból egy tornádót küldeni Reigenre amikor Ba’al kiáltása vonta magára a figyelmét.
- Water Cannon! – mondta a mester és kezéből egy vastag vízlövedék kezdett el száguldani felé. Leenának esélye nem volt kitérni előle. A vízsugár a szegycsontjánál találta el, Leena iszonyatos nyomást érzett és erőtlenül kezdett el zuhanni hátra. Égő szúr fájdalom nyílalt egész mellkasába, fájdalmasan kapkodta a levegőt is.
- Mester, ez meg mi? – nyögte a mellkasát szorongatva, de Ba’al mester nem felelt.
- Azt mondtam fejezd be a finomkodást!!! – mennydörögte Ba’al és újabb vízsugár indult meg Leena felé. Egy újabb vízsugarat lőtt ami telibe találta. Leena fuldoklott, fél térdre állva szorongatta mellkasát.
- De… – kezdte volna, mire mester csak egy újabb víz lövedéket küldőt rá, ami ezúttal a fején találta el. Leena hátra vetődött, és még nyelt is néhány kortyot a vízből.
Ha továbbra se veszed komolyan, velem kell megküzdened, de én addig foglak verni, amíg mozogsz! – kiáltott Ba’al.
Szédülve és levegő után kapkodva állt fel, egyszerűen szóhoz sem jutott, részben, amiatt amit mestere mondott, részben a levegőhiány miatt.
- MOZDULJÁL MÁR MEG! – ordított rá Ba’al újra. Leena száján már ott volt a szítok, de inkább visszanyelte, ő nem ellenfél Ba’al mesternek.
Így hát kénytelenül és kedvetlenül most már komolyan kellett vennie a „mecset”. Szerencsére Reigen megkönnyítette a dolgát, kihasználva, hogy Leena még mindig levegő után kapkodott meglendítette a kezében lévő vízsugarat.
Leena védekezőn emelte maga elé mind két kezét, de a sugárnak most nem az ütés volt a célja. A „víz kígyó” erősen Leena karjára fonódott, ebben a pillanatban már Leena is tudta nagy hiba volt nem elugrani, de már késő volt. Míg ez a gondolat végig futott az agyán Reigen már rántott is egyet rajta mire ő újra elvágódott néhány méterrel odébb a földön. Immáron egész teste csupa por és sár volt. Enyhén még szúró bordái újra fájni kezdtek.
Reigen arcán széles vigyor terült el. „ Te kis szemét, ezt még megkeserülőd!” – morogta magában, és azzal fel kellve a fiú felé vette az irányt.
Leena egyenesen Reigen felé tartott, aki újra kiengedte kezéből a vízsugarat és fura mozdulatokat leírva bal lába köré csavarta.
Egyszeriben hatalmas rántást érzett mintha valami felfelé húzná a lábát és minden a feje tetejére állt Leena előtt. Amikor újra talajt fogott Reigen széles vigyorral szemlélte a mutatvány Ba’al mester pedig hangos tapsba kezdett.
- Na, ez már valami Reigen!
„ Na most aztán elég volt, szét rúgom a seggeteket!” – dúlt magában Leena. Felállt és ellökte magát.
- Sky Dragon Roar! – ordította néhány méterre Reigentől, és hatalmas szélvihar tőr elő szájából. Reigen arcán egy pillanatnyi kétségbe esés suhant át, balra tért ki Leena támadása elől, de a szélforgatag még így is meglökte. „Ez az!” – villant át Leena agyán, pontosan erre várt.
Tudta, hogy Reigen ki fog térni a támadás elől, a cél az volt, hogy egy kicsit meg tántorodjon amíg ő eltűnhetett a szeme elől. Leena a magasba ugrott és bal lába körül szél kezdet kavarogni. Lábát magasba emelve támadta Reigent aki két kezét maga fölé emelve védte a támadást.
Reigen az ütéstől hátra esett, de még az utolsó pillanatban mielőtt Leena elugorhatott volna előle rácsavart víz sugarát a lábára. Leena ledöbbenve figyelte a lábán szorosan feszülő „víz kígyót”. Újra érezte az húzó erőt, ahogy Reigen magával rántja.
Leena egy kukának csapódva ért földet. Feje és a bal könyöke lüktetett a fájdalomtól, haragja pedig egyre nőtt. „ Rohadt sunyi mágia ez a víz mágia… Ha közelről támadok, hiába találom el magával ránt, ha viszont távolról az elől mindig kitér!” – kezdte el elemezni magában.
Amíg Reigen is feltápászkodott a fal tövéből, Leena felmérte a lehetőségeket.
Ha közelről támad, akkor mindnek épp ki kell valahogy cseleznie Reigent, mert különben a támadását ellen fordítja. Távolságban maga a vízsugár kevésbé használható, de neki összesen két távolsági támadása van, és Reigen korábbi harcaikból már ismeri ezeket, ezért ki is tud térni előlük. Az egyetlen használható ötletnek azt tartotta, ha ötvözi a két technikát.
Eközben a fiú már megindult felé és a víz sugarát magasba emelve csapott le. Leena balra gurult a támadás elől, közben pedig mindkét kezén forgószél jelent meg. Abban a pillanatban, ahogy ismét stabilan állt, Reigenre lőtt két széllabdát. A fiú sem tétlenkedett ketté bontotta vízsugarát és kissé összehúzva forgatni kezdte.
A két különböző elemű anya, amit egymáshoz ért, ki oltották egy mást, minek következtében néhány méteres közben egy kis eső esett.
Hm… tehát tud más vízmágiát is használni!” - jegyezte meg magában Leena, de már indult is Reigen felé. Jobb kezét maga elé tartva ökölbe szorított kézzel halad Reigen felé. Meglepődve látta, hogy Reigen nem használja mágiáját. Most volt az első alkalom, amikor nem bizonytalanodott el, hanem ugyan olyan lendülettel folytatta a támadást. Amikor már elég közel volt Reigenhez a fiú egyenesen a jobb karja után kapott de Leena az utolsó pillanatban jobb kezét visszahúzva és a bal öklével alulról csapta álba Reigent.
Leena automatikusan hátra lépett néhány lépést és várt. Nem akart újra támadni, mert annyira már ismerte Reigen hogy minden egyes ütést komolyan megtorol. Ez így is történt, amint feltápászkodott félelmetes gyorsasággal iramodott meg Leena felé. Meglendítette a vízsugarat, és egyenesen Leena nyaka felé célzott vele, aki az utolsó pillanatban tért a ki a fiú támadása elöl, de Reigen nem elégedett meg ennyivel. Újra a lány felé csapott, aki védelmezően kapta maga elé a kezét.
- Sky Dragon Shield! – kiáltotta mire egy méter átmérőjű halványkék szél pajzs jelent meg előtte. Reigen mintha felkészült volna Leena védekezésre, széles vigyorral csapott Leena lába felé. A vízsugár béklyóként fonódott Leena lábai köré, és abban a pillanatban már érezte is a rántást. Nyekkenve ért a földre, a fiú pedig nem tétovázva félig térdre ereszkedve egyenesen gyomrára célzott öklével.
Iszonyatos nyomás és hányinger kerített hatalmába Leenaát, de a mérge nagyobb volt amiért Reigen újra kicselezte. Balkezét széllel vonva be még az utolsó pillanatban mosott be egyet neki. Amíg Leena úrrá lett a hányingeren Reigen már újra támadásba lendült. Ostorként használva víz mágiáját Leena hasára célzott. Égő csípő fájdalom miatt oda kapott a hasához, és felszisszent. Lenézve egy vörös folt keletkezet már amúgy több zúzódással bíró hasán. Reigen újra útnak indította ostorát, de ő már résen volt, és még időben hátra lépett. Reigen ezután megpróbálta ellőni kezéről a vizet, de az amit a levegőbe ért elvesztve alakját hullott le. Leena döbbenten meredt először vizes testére majd az ajkát harapdáló Reigenre. A néma csöndet csak egy tücsök ciripelése törte meg.
- Hát ez besült.
- Be. – válaszolta hidegen és tömören Leena, majd túltéve magát a dolgon kiáltott – Sky Dragon Roar!
A fiú rongybaba módjára emelkedett fel majd esett le, de Leena nem érte be ennyivel.
- Sky Dragon Heavy Baled!
Karjait pengévé-szélpengékké formálva érkezett a földre és már csapott is Reigen felé. A fiú egy ugrással tért ki előle, és már támadott is újra a vízsugárral, de Leena kettévágta pengéivel. Reigen azonnal visszavonulót fújt, ellökve magát a talajtól hátrált.
Leena sem tétlenkedett fel ugrott a levegőbe, hogy onnan támadhasson újra, de arra nem számított, hogy a fiú két újabb vízsugarat lő felé. Az elsőt sikeresen hárította, de a második egyenesen mellkason találta. Pont ott ahol ez előtt, fájdalmasan kapott hasához. Reigen újra támadt, a vízsugár pedig egyenesen Leena bal kezét ette célból. Leena szándékosan engedte a fiúnak, hogy kezére csavarhassa a „víz kígyót” majd erősen rá markolt a bal alkarjára, úgy hogy tenyerét ne tudja felé fordítani.
- Na most mi lesz? – kérdezte vigyorogva a fiút. Látta, ahogy a fiú agya azonnal kattogni kezd, és tudta néhány másodperc múlva kész is a terve, de Leenának nem állt szándékában ezt megvárni. Abban a pillanatban amikor Reigen meg szüntette a mágiáját mély levegőt vett:
- Sky Dragon Roar! – mondta és egyenesen Reigenre zúdította szél tornádót. Reigen hátra csapódott. Leena pihegve nézte, ahogy Reigen újra feláll, és látta arcán ezért most komolyan megtorlásban lesz része.
A fiú homlokát láncolva koncentrált néhány másodpercig, majd kezét egyenesen Leena felé tartva így szólt.
- Water Cannon!
Leena tágra nyílt szemmell elképedve figyelt, ahogy Reigen azt a mágiát használta amit Ba’al mester. Az utolsó pillanatban tér ki a vízi lövedék elöl, de a második egyenes a medencéjén találta el.
- A fenébe! – szűrte fogai között. – Vernier! – mondta és villám gyorsan felpattant, majd szalonozni kezdett a Reigen előtt. „ Közel kerülnöm hozzá!” – suhant át a fején.
Leenát már csak 5-6 lépés választotta el Reigentől, amikor hirtelen ötlete támadt. „Ha kicsit megingatnám a koncentrációját…” – és abban a pillanatban mind két kezét szél gömbé alakította és egyenesen a földbe csapott.
- ARMS! – kiáltotta közben mire a talaj megrengett. Reigen kissé meg tántorodva elvesztetett a mágiája fölötti uralmat, és eltűnt a mágia is. Leena tudta, hogy ez az egyetlen lehetősége, ezért ellökve magát a földtől felé iramodott. Mind két kezét széllé alakítva termett Reigen előtt, akinek ekkora már újra készen állt.
Ebben pillanatban viszont egy éles hang megállította őket.
- ELÉG! – ordította Ba’al mester. Reigen és Leena az utolsó pillanatban tudták megfékezni lendületüket, de így sem kerülhették el az esést.
Leena felháborodva nézett Ba’al mesterre.
- Ennyi elég lesz! – ismételte meg Ba1al mester – Nagyon jól szórakoztam!
- Mi van? – akadt ki Leena.
- Nyugalom Leena –chan, meg vagyok elégedve a munkáddal.
- És az enyémmel? – nézet rá Reigen csillogó szemekkel
- A tiéddel is, de azért van mit finomítani rajta.
- Köszönöm a tanítást! – hajolt meg jó tanítványként előtte.
- Na látod Leena-chan, példát vehetnél róla. És ha már itt tartunk, te nem akarsz így behajolni előttem?
- Hát az lesheted! - felelte csípősen Leena.
- Pont azt akarom. – vigyorgott vissza rá pajzán mosollyal mestere.
Leena mérges szemekkel méregette mesterét, aki egyszer csak gondolt egyet és így szólt.
- Na nekem dolgom van! – jelentette ki és azzal már indult is.
„HHHEEE?! Kretén…” – jegyezte meg magában.
Reigen is kíváncsian nézet rá, de egy vállrándítással jelezet, ő sem érti.
- Köszönöm a segítségedet Leena. Az adósod vagyok. – szólalt meg végül a fiú.
- Semmiség volt. – mosolygott.
- Még egyszer köszönök mindent, még majd úgy is találkozunk! Hello!
- Igen, biztos. Szia! – intette neki majd ő is elindult hazafelé ez forró fürdőért.

Elnézést kérek csak későn vettem észre hibát, többet nem fordul elő

Tárgy: Re: Leena Hétf. Jún. 06, 2011 9:11 am

Na így máris jobb, adom is a 400 VE-t, ha igényt tartasz rá, akkor tojáskának is 60 VE jár.

Tárgy: Re: Leena Pént. Jún. 17, 2011 12:26 am

Leena újabb falatot tett a szájba és már már csigalassúsággal kezdte rágni. Újra végig futott testén a bizsergős csipkedés, amit Sebastian legújabb süteménye okozott. Ez volt a harmadik alkalom, amikor Leena teszt alanynak jelentkezett egy új addig még ki nem próbált recepthez, de mint eddig most sem csalódott. A forró csokival öntött piskótás pudingos csoda a mennyekig röpítette.
Elmélázva bambult maga elé, és kizárólag csak az ízekre koncentrált.
- Na? – kérdezte röviden Sebastián, de ahogy máskor úgy most se tükrözött sok érdeklődést az arca. Egyhangú kissé színtelen hangja összességében fakó embert mintázott egy kívülállónak, de ha valaki egy kicsit is többet beszélt Sebastiánnal a rendelésén kívül, rögtön rá jöhetett, a felszín nem fedi a valóságot.
- Hahó! – szólt újra Sebastián, immár konyharuháját meglengetve Leena előtt.
- Igen? – kérdezett vissza gondolataiból felocsúdva Leena.
Sebastián kurtán csak tányérja felé biccentett.
- Ja hogy a desszert! – kapcsolt Leena – Nagyon finom! Komolyan te egy isten vagy Sebastian. Ne haragudj te lejesen elmerültem benne.
- Azt látom. – jegyezte meg tömören Sebastián majd a pult mögötti tükrös falra bökött. Leena követve az irányt találkozott képmásával. A látvány többet mondott mindennél. Ajka körül vastag csokoládé kör ült.
- Jesszus miért nem szóltál előbb? - kapott szája elé kezével és már el is kezdte törülgetni magát.
- Olyan jó volt nézni, ahogy eszed. Még nekem is megjött hozzá a kedvem. – felelte egy halovány mosollyal az arcán. Ez volt az a mosoly, amit az utóbbi hetekben Leena elnevezte „Sebastian mosolynak”. Annyira egyedi volt és annyira illet a fiú egész mivoltához, hogy nem is lehetett volna máshogy hívni.
- Akkor kettőt csinálj! – folytatta miután megtisztította arcát.
- A kis telhetetlen, a végén még elhízol.
- Ha el is híznék, akkor az a te lelkeden szárad. – válaszolta vigyorogva. „ Amit kötve hiszek…” – tette hozzá magában. Az utóbbi időkben egyre nehezebb munkákat kapott, így kötve hitte, hogy el tudna hízni.
- Te tudod. – hagyta rá Sebastián azzal eltűnt a pult alatt.
Leena bekapta az utolsó falatot is a tányérjáról, és nézelődni kezdett.
- Egyébként hogy nem munkán vagy? – hallatszott Sebastián hangja a pult alól.
- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza kíváncsian.
- Hát – kezdte, de egy rekesz kihúzása félbe szakította hangját– úgy vettem észre nem igazán vagy az a lazulós típus. Mióta itt vagy szinte mindig küldetésen vagy, vagy edzel. Szóval? Kitört rajtad a nyaralási láz?
Leena elgondolkodott. „ Ahhoz képest milyen zárkózott jó megfigyelő…” – jegyezte meg magában.
- Nem, nem mondhatnám, csak találtam a könyvtárban egy jó könyvet. De mit értesz a nyaralási láz alatt?
- Hát ezt.
- Ezt? – kérdezett vissza, fogalma sem volt miről beszél.
- Nézz körbe. – felelte kurtán Sebastian. Leena körbe nézet és csak ekkor döbbent rá, kong az ürességtől a céhház. Egy két ember szundikált az asztalon vagy olvasott, de ennyire üresnek még nem látta.
- Ó értem már. Akkor gondolom, van egy halom munka.
- Ne hogy azt hidd, totál le van fosztva a tábla. – felelte Seb és a mondat végére fel is bukkant a pult mögül. – A normálisabbak már mind megcsinálták vagy elvitték.
Leena kíváncsian tekintett a hirdető tábla felé és tényleg le volt fosztva. A hatalmas táblán most csak pár papír szerepelt. Baloldalon a hatalmas ürességben már csak egy papír árválkodott.
- Egy még azért maradt! – felelte vidáman Sebastiának és már le is pattant a székről.
- Az nem véletlenül maradt ott, nem ajánlom neked. – szólt kissé mélyebb hangon mikor Leena letépte.
- És aztán miért nem? – kérdezte vissza miközben olvasni kezdte a papírt.
- Leena az nem éppen a neked való. Az a férfi már tizenhat nőt ölt meg, sok veled egykorú volt.
- És?
- Tizenhat gyilkosság nagyon sok, és mindezt úgy, hogy soha nem tudták elkapni. Az az ember örült. Ne vállad el azt a küldetést. Van ott még más is.
- Ja ugyan már Sebastián! Mágus vagyok, mi bajom lehetne!
- Leena alig tudunk róla valamit, és még nem is csináltál hasonló munkát, figyelj e…
- Ezt választottam! – szólt közbe vidáman, és Sebastian orra elé tette a papírt.
Sebastian egy darabig csak nézte Leena arcát majd nagyot sóhajtott.
- Nem tudlak róla lebeszélni mi?
- Nem. – felelte vidáman .
- Legyen de ne ölesd meg magad! – mondta és elővette a könyvet, hogy feljegyezze a szükséges adatokat. – Kész. – szólalt meg néhány perc múlva. – Ha nem jössz vissza két napon belül utánad küldök valakit. – tette hozzá.
- Ó itt leszek én már holnap estére is! – felelte vidáman és elindult kifelé.
Azonnal a pályaudvar felé vette az irányt és a legkorábbi vontra ült fel. Ahogy a vonaton kifelé bámult az ablakon szüntelenül Sebastian szavai jártak a fejében. „ Mióta lett ilyen aggódó?” – mosolygott magában, és kezébe vette a papírt.
„ A férfi megközelítőleg 180 centi magas, 20 év körüli. Áldozatai hajadon lányok… „ – olvasta Leena. – „szemtanúk szerint gyilkolás előtt közhelyen mutatkozik áldozataival… jellegzetessége, hogy áldozatai torkát elvágva kivérezteti őket, jobb arcukra monogramját vési. Nem megerősített információk szerint képes a mágia használatra„
„Jesszusom, milyen ember az ilyen? – háborodott fel magában Leena miután többször is végig olvasva a papírt memorizálta a fontosabb információkat. Most már szívügyének érezte, hogy elkapja a férfit. „ Abban viszont igaza volt Sebastiánnak, hogy őrült. De azt legalább tudjuk, hogy Akan Resortban teszi ezeket a borzalmakat. ” – jegyezte meg magában, majd újra visszafordult az ablak felé. Ahogy azon mélázott hogyan is kezdje a keresést Akana Resortban elnyomta az álom.
Különös álom volt. Egy szürke rideg helyen találta magát. Körülötte lepusztult romok, amiket fekete indák nőttek be. Leena a földön ült és könnyek potyogtak a kezére. Csak akkor jött rá, hogy ő sír, amikor megérintette a szemét.
A szél erősen fújt, fel fel süvített. Leena felállt, menni akart. Tudta, hogy meg kell keresni a többieket azonnal, de nem tudta kiket. Kétségbe esetten kezdett el keresgélni a fekete indákkal beszőtt romok között, de minduntalan elbotlott. Nem tudott járni. Egy szörnyen fájó érzés lett úrrá a testén és egyre csak erősödött. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbe esett és érezte ahogy az őrület elborítja az elméjét. Sikítani akart, de nem tudott, hevesen rázni kezdte a fejét. „ Nem nem! NEM AKAROM! – kiáltotta magában. Remegő lábakkal állt fel de ismét elvesztette uralmát a teste felett, hogy meg akadályozza az esését egy romba próbált kapaszkodni.
Csakhogy amint a szürke kőhöz ért az porrá morzsolódott és másodpercek alatt eltűnt a széllel. Ebben a pillanatban valami elszakadt, égő fájdalom áradt szét testében és egy borzalmas érzés. Eltűnt. Elveszett. Megsemmisült. Örökre.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltötte, a fájdalom elvette az eszét, megszűnt számára minden, még önmaga is, egyetlen dolog maradt. A tudat, hogy elveszett. Mintha a lelkéből téptek volna ki valamit, azt ami őt alkotta, amiből született. Sikolya bezengte a tájat, a szél egyre erősebben fújt, hangja már már sikollyá változott. Leenát elborította a téboly.
Aztán egyszer csak csönd lett. Eltűntek a hangok, és a mélységes csönd mindent beborított az idő megfagyott, és Leena összezavarodottan tekintett szét. Az egész csak néhány másodpercig tartott majd szárnyak suhogása törte meg a csendet.
Hatalmas fekete szárnyak melyek befedték az eget. Leena megkínzott arccal nézet fel rájuk, ahogy a fagyott levegőben csapkodtak. A suhogás egyre erősödött, a szárnyak egyre közelebb kerültek hozzá, de ő nem bírta le venni a tekintetét róluk. El akarta fordítani a fejét meg nézni azt, aki közeledik feléje. Tudta néhány másodperc és már ott lesz előtte. Egy hatalmas fekete teste lépett a látószögébe, és már csak másodpercek hiányoztak, hogy meglássa az arcát, de ekkor…

… felébredt. Zihálva, verejtékezve kapkodott levegő után. Egész testében remegett, hallotta szíve dörömbölését. A félelem, ami úrrá lett rajta nehezen engedte.
A közelben valami dudaszerű hang hallatszódott. Ez segített neki visszatérni a valóságba.
- Hol vagyok? - kérdezte magától, és kitekintett az ablakon. Az épületen nagy tábla hirdettet a helység nevét. „Akana Resort” – ezt olvasva hirtelen visszatért a valóságban. Eszébe jutott a munkája és, hogy hova kell mennie. „Úristen, le kell szállnom!” – ugrott fel a helyéről és már rohant is. Az utolsó pillanatban szállt le a vonatról.
- Fúúú, ez meleg volt. – szólt hangosan, majd a hajába túrt. „ Ez az álom borzalmas volt.” – szögezte le magában. Elindult a kifelé a pályaudvarról, de akár hányszor visszagondolt az álomra a lábai remegni kezdtek. „ Na jó, ha ez így marad tényleg nem fogom tudni elkapni a fickót!” - vonta le a következtetést, és eldöntötte többet nem gondol rá, amíg nem végzett. Ez nem is mutatkozott olyan nehéz feladatnak, mert az üdülő parkban lévő nyüzsgés azonnal elvonta a figyelmét.
A tömegben bóklászva elővette a papírt, hogy még egyszer elolvassa a személyleírást. „ A férfi megközelítőleg 180 centi magas, 20 év körüli” – olvasta fel magában – Na, hát ezzel igazán sokra megyek… - mérgelődött.
Így hát egyszerűen bele vetette magát a tömegbe és keresgélni kezdet. Egyáltalán nem volt egyszerű, szinte minden harmadik férfira illet ez a fajta leírás. Egyre jobban kezdte idegesíteni a helyzet. Egyetlen apró kis nyoma sem volt, amin elindulhatott volna. Ahogy a papírjába mélyedve haladt a tömegben egyszer csak valami magas és viszonylag kemény valaminek ütközött. Riadtan kapta fel a fejét, de közben kiejtette a papírt a kezéből. Egy magas férfi ált előtte, hosszú haja lazán keretezte arcát. Mosolyát néhány arcába fujt sötét hajszál emelte ki. Tengerkék szemében Leena elveszett egy pillanatra és dermedten nézte a fiút.
- Elnézést… nem figyeltem – nyögte halkan kissé elpirult arccal.
- Semmi gond – felelte barátságosan – azt hiszem ez a tied. – folytatta azzal lehajolt Leena megbízásáért.
- Jaj hagyd csak! – sietett a válasszal a Leena, de a fiú ekkor már felvette a papírt. Ahogy felegyenesedett egy pillanatra mintha megállt volna és meredten bámulni kezdte a papírt. Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál, majd Leena felé nyújtotta a papírt.
Leenának nem kerülte el figyelmét ez a néhány másodperc, de nem is foglalkozott vele, ugyan is a fiú újra megszólalt.
- Te is? – kérdezte mosolyogva.
- Mit én is?
- Hát te is a megbízás miatt vagy itt? – pontosított a fiú.
- Ő hát igen, miért? – kérdezte – Csak nem te is a…
- De igen, Yasu vagyok Southern Wolves-ből, örvendek. – nyújtotta kezét barátságosan felé.
- Leena vagyok a Dragon Fang – ből. – felelte barátságosan.
Yasu finoman kezet csókolt Leenának, amitől halvány pír jelent meg arcán.
- Zavarna ha veled tartanék a munkában? – kérdezte rögtön – Több szem többet lát! – tette hozzá kacsintva.
- Nem, egyáltalán. Úgy is eléggé… hát hogy is mondjam elvesztem itt a tömegben.
- Hát nem csodálom, tényleg nem sok minden van a megbízói papíron, de épp most sikerült némi információt megtudnom a férfiről, az egyik bárban gondolom érdekel.
- Fú tényleg – csillant fel Leena szeme. – Hálás lennék, ha elmondanád.
Yasu csak mosolyogott Leenára.
- Rendben, de nem keresünk valami nyugodtabb helyet? Elég sokan vannak, és hát ki tudja…
Leena értette mire gondol a fiú. Jobb ezt valami kevésbé látványos helyen folytatni. Azzal meg is indultak a bazár sor vége felé.
Leena kellemes beszélgető partnerre talált Yasuban, amíg sétáltak vidáman beszélgettek. Yasu percek alatt belopta magát Leena szívébe finomságával és barátságos megjelenésével. A választásuk végül egy sushi bárra esett, tekintve hogy Leena gyomra éhesen megmordult.
- Parancsolj! – húzta ki Yasu a széket Leenának.
- Nagyon köszönöm. – felelte mosolyogva Leena. Ahogy le ült a székre magán érezte a fiú pillantását. Mélyen dekoltált fehér pántos pólója és apró kis farmernadrágja most valahogy olyan szűknek és kicsinek tűnt hirtelen. Az egész csak néhány másodpercig tartott, ugyan is Yasu röptiben lepattant Leena mellé és már is étlapot tolt a lány elé.
- Köszönöm.
- Ugyan, nem tesz semmit, mit kérsz inni?
- Szerintem egy alma lét.
- Rendben – felelte azzal a pincér felé fordult. – Egy almalevet, én pedig a szokásosat kérném. És ha jól sejtem két főre kérnék sushit, ugye? – fordult Leena felé.
- Igen.
- Hozhatok még valamit? – kérdezte a pincér udvariasan.
- Nem köszönöm. – felelte Yasu azzal Leena felé fordult.
- Hogy, hogy a szokásosat? – lepte meg kérdésével Leena. Yasu egy másodpercre elnémult.
- Már három napja vagyok itt.
- Fú, olyan rég?
- Igen, sajnos elég nehezen tudtam információt gyűjteni. Sokan nem tudnak róla semmit, akik pedig igen inkább nem mondják. Félnek, hogy ők is célponttá válnak.
- Ez mondjuk logikus. – ismerte be Leena. – És mit sikerült meg tudnod?
- Hát elég zavaros a kép, és igazából nem tudom, mennyire vehetem biztosnak. Ami biztos, hogy a férfi szinte csak fiatal lányokat gyilkol. Az áldozatit, szerintem előbb randira hívja vagy valami hasonlóra, és késő este gyilkol. A halotti anyakönyv szerint a halál éjfél és fél kettő kor történik, legalább is én ezt szűrtem le. Onnan ismerik fel hogy ő volt, hogy bele vési a monogramját a jobb arcukba.
- Értem.
- Elmentem azokra a helyekre ahol a gyilkosságok történtek. Sokan nem mondtak semmit, amikor rá kérdeztem, azonnal kivágtak onnan, de egyék helyen személyleírást sikerült kapnom. A gond az, hogy mindenhol más milyet. Hol szőke haj, hol fekete. Szerintem a férfi festi a haját vagy valamilyen mágiával változtatja.
- Parancsoljanak! – szólt közbe egy hang. Mindketten összerezzentek, pedig csak a pincér volt. Letette eléjük a tálat és már távozott is.
- A szívbajt hozta rám. – szólalt meg Yasu miközben egy pár pálcikát nyújtott Leenának.
- Nem vagy vele egyedül. – tette hozzá egyetértve.
- Na de ott tartottunk, hogy a kinézete. Az is eléggé zavaros. Elég fura válaszokat kaptam. Az egyik pincérnő szerint egy elegáns úri ember volt, de nem sokkal utána egy másik helyen már egy szimpla hétköznapi ember ruhájában írták le, aki nem tűnik ki a tömegből.
- Nagyon tapasztalt, és figyel az apróságokra.
- Pontosan, ezért vagyok én is teetlen hogyan kapjam el. Az embere hajlamosak kiszínezni a dolgokat, nekem pedig túl sok különböző információm van egy személyről.
- Mi van, ha mind igaz?
- Ezt meg hogy érted?
- Hát, hogy a gyilkos tényleg ennyire precíz és pontos, egy ilyen embertől, akit tizenhat gyilkosság után se tudtak elkapni kitelik. Sőt én még az is megkockáztatom, hogy saját maga is segíti, hogy beszéljenek róla. – mondta Leena és egy újabb falatot kapott be. - Gondolj bele, neki ez csak segít, mert így sokkal nehezebb megtalálnia. – Ahogy egy újabb falat után nyúlt, fél szemmel látta, ahogy Yasu egy pillanatra meg merevedik.
- Igazad lehet. – mondta elgondolkozva szinte rögtön, ahogy Leena befejezte. - Tegnap egész éjszaka kint voltam, hátha találok valamit, hátha felbukkan valakivel, de semmit nem találtam.
- Pedig más módon nem nagyon tudjuk majd elkapni.
- Hát sajnos nem, de most tegyük félre egy kicsit még a munkát. – tette hozzá mosolyogva. – Majd vacsora után elindulunk keresni jó?
- Hát… rendben. – felelte kissé bizonytalanul Leena.
Yasu újabb falatka után nyúlt a tálcán, de keze megcsúszott és a szója szósz egy tetemes részét kiöntötte.
- Jaj ne haragudj! Annyira ügyetlen vagyok! – szabadkozott rögtön, és elő kapott egy zsebkendőt a zsebéből.
- Ugyan semmi baj!
- Tényleg ne haragudj, rendelek egy másik tálat! – ajánlotta fel rögtön és kendővel itatni kezdte a kiömlött szójaszószt. Leena nem látta, ahogy a kendőből egy apró kis fiola is elővillan.
- Ne butáskodj már, én egyébként is úgy szeretem, ha sok a szósz rajta. Ezért ne rendelj újat! – akadékoskodott.
- Biztos?
- Persze hogy biztos! – szögezte le Leena, és nyomatékosításként egy újabb falatkát kapott be.
Yasu ezután egyre szabadabb és szabadabb témákat vetett fel. Leena élvezte a társalgást, rég beszélgetett már, így hát nem ágált. Időközben két szakés tál is az asztalra került, Yasu pedig töltött.
- Ó nem, köszönöm. Én nem igazán iszok. – felelte. Fejében kisebb húzó nyomást érzett.
- Ugyan már! Ez csak egy kis szaké, semmi bajunk nem lesz tőle! – unszolta Yasu.
- Nem, tényleg nem. Egyébként is nekünk ma még dolgunk van.
- Egy korty szaké nem a világ vége, Leena. Egyébként is a sushihoz ez illik.
- De…
- Semmi de! – szögezte le Yasu. – Ragaszkodom hozzá, hogy koccintsunk egyet.
Leena a fejében érzett enyhe nyomás miatt nem tudott azonnal válaszolni, a fiú pedig kérdés nélkül nyomta kezébe a pohárkát. Újra magán érezte a fiú tekintetét, ahogy a lábaitól elindulva combján át végig halad egészen dekoltázsáig. Nem maradt más hátra minthogy megigya. Nem szerette a szakét, de most valahogy jól esett neki. Ahogy Leena szájához emelte a kis tálat, Yasu szeme meg villant. Arcán egy másodpercre ördögi vigyor futott végig, és kezét újra az üvegre emelte.
Leena testében meleg forróság áradt szét, amit enyhe bódulat követett. Teste kicsit nehezebbé vált és fáradt kulcsolta össze lábait maga előtt. Megdörzsölte szemét és mélyet sóhajtott.
- Na mi lesz? Nem koccintunk akkor? – kérdezte Yasu.
- Tessék? De hát az előbb már.. – kezdte volna, de amikor a szakés poharára nézet az újra teli volt. Csordultig. – De hiszen az előbb…
- Előbb mi? Nem sumákolhatod el! – nevetett fel kedvesen Yasu, és ki itta a poharát.
Leena követte Yasut és testén újra forróság áradt szét. Most viszont valahogy tompábban érezte, mint az előbb.
Yasu újra töltött és aztán újra. Már az ötödik körnél járhattak, a sushi is majdnem teljesen elfogyott már mikor Leena iszonyatos légszomj tört. Mintha izmai berozsdásodtak volna.
„ Leena! Ne igyál többet! – szólalta meg egy ismerős hang a fejében – Kifelé innen! Ki kell jutnod most! Gyerünk!! – szólalt meg Carmen, hangjában érezni lehetett kétségbe esést. Leena agya tompán de értette mit mond, viszont válaszolni már nem volt ereje.
- Azt hiszem nekem most ki kell mennem. – mondta kissé halkan.
- De hát épp most töltöttem ki egy …
- Nem, köszönöm.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva Yasu.
- Nem nem csak … egy kis friss levegőre van szükségem. - mondta és azzal lelépett a magas székről de elvesztette az egyensúlyát. A következő pillanatban már Yasu karja fonódott erősen a derekára.
- Óvatosan, még a végen elesel itt a nagy sietségben! – korholta finoman. –Majd én segítek.
„ Ne!!! Koptasd le! KOPTASD LE !”- ordította Carmen, de Leena tehettlen volt. Végtagjaiba kissé éles szúró fájdalmat érzett. A szaké által okozott tompaság pedig meggátolta minden ellenkezésben. Hagyta, hogy kivezesse az étteremből.
Ahogy ki értek a friss levegő erőt adott neki. Mélyeket lélegezve haladtak a már már kihalt úton, csak néhány helybéli volt kint.
- Mennyi az idő? – kérdezte halkan Leena.
- Kicsivel múlt éjfél. –búgta Yasu.
Lábai megrogytak, amikor újra éles fájdalom nyílalt belé, és Yasu erősebben szorította magához. Szédült és furán tompának érezte testét.
„Leena koptasd le! HALLOD TŰNJ EL VALAHOGY! LEENA!” – ordította Carmen de Leena nem tett semmit. Nem értette mi történik testével. „ A szakénak nincs ilyen hatása ez biztos.” – szögezte le magában. A friss tiszta hideg levegő segített neki a tompaságot legyőznie és lassacskán feje is tisztulni kezdett. Ekkor vett csak észre, hogy már rég nem azon az utcán járnak ahol elindultak. Az úton egyre távolabb és távolabb helyezkedtek el egymástól a lámpák, eltűntek az emberek.
- Hol vagyunk Yasu? – kérdezte még mindig erőtlenül.
Yasu nem felelt csak erősebben szorította magához.
- Sajnálom, hogy csak most találkoztunk Leena. – kezdte Yasu tőle eddig ismeretlen hangon - Jó lett volna, ha egy teljes napot együtt tudunk tölteni. – Leena testén most egy új érzés kezdett eluralkodni. Nagyon rossz előérzete támadt. - Te egy igazán értékes darab vagy…
- Yasu! Hol vagyunk? – kérdezte hevesebben. Yasu ügyet sem vetve rá folytatta.
- De ne aggódj, különleges darabokkal különlegesen bánok. - „Micsoda?!” - Tényleg nagyon sajnálom hogy nem hamarabb találtalak meg…
- Te miről beszélsz? – kérdezte lehűlve.
- Szívesen eltöltenék veled egy kis időt, de hát idő van. – fejezte be fagyos hangon, arcán ördögi mosollyal.
Leena testén félelem cikázott át. Feje kitisztult, és kezdte megérteni mi történik. „ Az nem lehet…” – kezdte magában, de ekkor egy kép villant be előtte. Egy emlék. ...az áldozatit, szerintem előbb randira hívja…– Leena elborzadva meredt maga elé. „ Úristen...” Egy újabb emlék villant fel a szeme előtt, a megbízó levél. ... áldoztai hajadon lányok… gyilkolás előtt mutatkozik áldozataival.... „ De ez nem lehet, nem lehet ő!” – győzködte magát, de azonnal újabb emlék villant fel előtte. … éjfél és fél kettő között… Aztán eszébe jutott amikor Yasu úgy meg bámulta. Leena lassan tudatosult a tény hogy egész eddig át verték. Yasu a gyilkos, és a következő áldozat ő! Eszébe jutottak Sebastian féltő szavai. „Hogy lehettem ekkora barom?! Hogy nem vettem észre?!” Testébe ekkor újabb éles fájdalom hasított.
- Te vagy a gyilkos! – mondta a düh és félelem keverékével.
- Igen. – suttogta Yasu – Én vagyok, de most már késő. A méreg már hatni kezdett.
„Méreg?” – tette fel magába, de rögtön egy újabb emlék villant be. Újra látta maga előtt hogy Yasu kiönti a szójaszószos tálat szétfolyatva ezzel a tálon, majd egy zsebéből elővet, zsebkendővel itatni kezdi. „ A zsebkendő… talán méreggel volt át itatva?!” – vacillálódott, de ez már mindegy volt. A méreg hatását már érezte testén. Izmai zsibbadni kezdte és egyre gyakrabban érezte a szúró fájdalmat.
- Eressz! - sziszegte és megpróbálta eltolni magától a fiút, de az válaszul csak még erősebben meg ragadta, majd néhány lépést téve vele egy sikátor falához vágta. Leena felnyögött a fejébe nyílaló éles fájdalomtól. Meleg folyadék csorgott le a tarkóján. Vér.
Yasu mintha megérezte volna vér szagát és még vadabb lett.
- Tudod, szeretem az olyan szép arcú, finom lelkű lányokat, mint te, annyira gyönyörűek a haláluk pillanatában. Gyönyörű ilyenkor a szemetek. Ahogy a félelem visszatükröződik… - suttogta Yasu fülébe, és kezét dekoltázsára csúsztatta.
- Vedd le rólam a… - kezdte Leena de Yasu egyenesen bordáira ütött öklével. Leena a méreg hatására ezerszer erősebben élte meg a fájdalmat.
Egyik kezével hátra fogta mindét karját, és egy kést húzott elé. A hideg penge Leena arcához simult, és lassan, nagyon lassan lefelé kezdte el húzni testén.
- Nagyon butácska egy lány vagy te, ugye tudod? Én vagyok a te megmentőd! Ha most nem ölnélek, meg csak szenvednél a méregtől legalább egy napot… - suttogta és késével lassan halad le Leena váll csontjához. Egyetlen mozdulattal metszette el felsője jobb pántját.
„ Mit akar ez?” – de amint ki mondta már tudta. „ Nem! Nem! Azt nem! – Leena ficánkolni kezdett amennyire erejéből futotta.
- ELÉG VOLT! – üvöltötte és kését torkához szorította. Arcán kéjes mosoly jelent meg.
„Carmen!” – kiáltotta magában kétségbe esetten Leena. Tudta mit akar tőle Yasu, és inkább meghalt volna, minthogy azt válassza. – CARMEN! Segíts!
„ Tudom, tudom, de ne ficánolkj annyit a méreg így csak gyorsabban hat! – felelte, de Leena továbbra se nyugodott meg. Minden erejével ki akart törni.
„HAGY MÁR ABBA! NE PÁNIKOLJ! Meg kell nyugodnod! Így meg fog ölni! LEENA!” – ordította de feleslegesen.
Yasu kése lejjebb vándorolt kebleire és lassan felsőjét kezdte szaggatni, mindig egy kicsivel lejjebb és lejjebb hasította fel az anyagot. Szemein látszott élvezi a lány kínzását, ahogy a félelem egyre jobban nő benne. Leena agyán teljesen eluralkodott a pánik, nem érdekelte a testébe nyílaló fájdalom, csak ki akart szabadulni, de túl gyenge volt hozzá.
„CARMEN! CARMEN!” – kiáltozta kétségbeesetten.
- ELÉG! HAGYD ABBA! - sikította.
- Feleslegesen kiabálsz, itt úgy se hall senki! – felelte jéghideg hangon és ördögi vigyorral Yasu.
Ördögi mosollyal az arcán kését combjára csúsztatta. „NE! CARMEN SEGÍTST!” – sikította kétségbeesetten Leena. Ekkor viszont valami ismeretlen eredetű hang hallatszódott. Yasu balra rántotta fejét és mint vadász kopó kezdte kémlelni a teret. Nem sokkal ez után egy fiú lépet ki a sötétségből. Leena nem látott belőle a sokat, a hold homályosan festette meg, csak körvonalait tudta kivenni. Kezében furcsa botszerű tárgyat tartott.
- Nocsak nocsak, hát közönségem is lesz ma este? – kérdezte tébolyodott hangon Yasu, Leena szíve megdobbant. Talán még is van valami remény. - Mit szólnál ha téged is bevonnánk az előadásba? Hah? Tudom, hogy ez nagy megtiszteltetés számodra, na de hogy így megilletődj. - mondta elborult vigyorral az arcán. Ördögi kacaj hagyta el a száját, és a fiú felé lépett. Leena megszabadulva a görcstől erőtlenül rogyott a földre. Levegő tán kapkodva feküdt, amint Yasu örült kiabálását hallotta.
- Megöllek! Megöllek! Téged is megöllek! – hangja olyan volt mint egy démoné, arcáról sugárzott az őrület.
„Leena lélegez! Hallod, lélegezz!” - halotta Carmen parancsát és szó nélkül engedelmeskedet.
Elméje egy távoli zugában érzékelte, hogy a férfitámadásba lendült Yasu ellen. „ Segítenem kell neki!” - suhant át az agyán. A tiszta hideg éjszakai levegő segített neki visszatérni a valóságban. Kezeit maga lá tolva próbálta testét feltornázni ülő helyzetbe, de ekkor iszonyatos kin hasított a dobhártyáján át egész testében. Éles hasítást érzett fejében, és felsikoltva csuklott újra a földre. Úgy érezte szét szakad a teste, gyengén és erőtlenül liheget újra a földön. Látta amint Yasu a földön fekvő fiúhoz sétál és egyenesen a fiú fejébe rúgott.
Leena teste megrázkódott a látványtól, maga se tudta megmondani a düh vagy fájdalom okozta.
- Nem tudtad, hogy nem illik belevágni egy híresség szavába? Jó modorra kell, hogy tanítsalak. – kérdezte Yasu közel hajolva hozzá. Hangja halk volt, de érezhető volt benne haragja. Leena testébe félelem hasított. „Meg fogja ölni!”
A fiú támadni próbált, de amint botja elérhette volna Yasu testét újból felhangozott a sikoly. Leena teste vonaglani kezdett a hang hatására, mint ezernyi karom tépné testét. A világ sötétedni kezdett előtte és érezte mindjárt eszméletét veszti. Meg makacsolta magát. „ Nem most nem!” Kúszni kezdett a fal felé, és amikor elérte ülő pózba tornázta magát.
- Kezdesz felbosszantani. Miért nem tudod egyszerűen élvezni az előadást? – hallott Yasu hangját újra, most már sokkal vészjóslóbban.
-He? Nem érted? -DISTURBED – mágiája még borzalmasabb volt, mint előbb. A fiú arcán fellángolt a fájdalom,tennie kellett valamit
-BŰNHŐDJ, BŰNHŐDJ
- Hagyd abba! – suttogta, és jobb kezén szél forgatag jelent meg. Egyenesen Yasut célozta meg. Yasu néhány métert repülve ért földet, és vérbe forgó szemekkel tápászkodott fel. Lassan Leena felé indult.
- Te kis szajha! - ordította és hatalmas pofont kevert le neki. Leena erősen csattant a földön. - Olyan kevés időnk van, és olyan szép lehetne. Ne rontsd el gyönyörűm. – hízelegte leguggolva hozzá. Ekkor azonban ismeretlen hangok jelentek meg.
- Mi van már?
–Mocskos huligánok betöritek az ablakot?
- Most megkapják! - Leena értetlenül meregette a szemeit jobbra balra de senkit nem látott.
- Megint csak Joe szerencsétlenkedik!
–Kitaposom a belét!
- Ha holnap elkések a munkából, mert ezek most felkeltettek, megölöm őket.
–Talán csak egy két macska dorbézol.
–Ne légy hülye.
–Hát embernek nincs ilyen hangja.
–A részeg ember már majdnem állat.
Yasu teste mintha jéggé fagyott volna. Az idegen emberi hangok, jelezték már nem csak ők vannak itt. A hangok irányába fordítva eltorzult arcát néhány másodpercig kémlelete az utcát. Fájdalmasan feljajdulva fordult vissza Leenához.
-Nem… nem lehet. Miért pont most? – Közel hajolván hajába markolt és magához húzta. Egyre közelebb és közelebb. Leena teste megrándult az undortól, ahogy Yasu fejét felemelve a földről, magához húzta és durva csókot nyomott szájára.
- Ne aggódj édes Leena, visszajövök érted. Az enyém leszel még mielőtt kihunyna benned az élet. – lehelt arcába. Leena hányingerrel küszködve esett vissza a földre.
- Miért kellett mindent tönkre tenned? Olyan tökéletes volt. Ha csak egy percem lenne még, felkoncolnálak, és a beleiddel fojtanálak meg... Pont ezt fogom tenni! De nem most. – fröcsögte a fiúnak, majd futásnak eredt.
Leena újra csillagokat látta, újra kezek tapintását érezte bőrén, de ezek sokkal gyengédebbek voltak. A kezek felfele húzták, és Leena talpra állt. Lábába újabb éles fájdalom hasított. „ A méreg.” gondolta.
- Szedd össze magad csak egy kis időre. El kell tűnnünk innen. Most! – mondta a fiú és átkarolva derekát elindultak. Leena alig bírta tartani a lépést, teste szüntelenül meg meg rándult a fájdalomtól, de nem adta fel. Szédelegve kapaszkodott a fiúba. Nem tudta mennyi ideje mentek, de neki egy örökké valóság volt. Minden percben fájdalmasabb volt a járás. Fények hangok mellett haladtak el de ő ezekből mit sem fogott fel.
Amikor végül megérkeztek – kitudja hova – a fiú leült a fal tövébe és Leenát az ölébe fektette.
Ekkor látta először a fiú meleg zöld szemit. Már nem félt.
– Kö…Köszönöm – mondta halkan. - Miért? - kérdezte alig halhatóan miközben a fiú szemét pásztázva.
- Mármint mit miért?
- Miért mentettél meg? – kérdezte pihegve Leena.
- Valóban ilyen önmagából kifordult világban élnénk? Hogy ez még kérdés? - kérdezett vissza újra elmosolyodva -Azért mentettelek meg mert bajban voltál, az más kérdés hogy miért voltam éppen ott. Az a feladatom, hogy megöljem azt az embert. És te? Nyilván nem áll tőled távol a mágia használata. Csak véletlen hogy pont ennek a fickónak a közelében voltál ma este?
A kérdésre Leena szíve összeszorult, és elkapta tekintetét a fiúról.
- Én... én is azért jöttem, hogy elkapjam ... de…de ő gyorsabb volt, bele sétáltam a csapdájába. – mondta ki végül. Testébe újabb kín hasított, ahogy az elmúlt órákra gondolt. Nem tudta megbocsájtani magának a mi történt. A túlzott magabiztossága okozta a vesztét, ha nincs ez a fiú még az életét is elvesztette volna. A bűntudat lassan mardosni kezdte belül. - Ha te nem vagy akkor már...
-Ha a kellő pillanatban nem szakítod félbe, valószínűleg már mindketten halottak lennénk, szóval kvittek vagyunk. – szólalt meg nyugtatóan. - Mit tett veled az a szörnyeteg? - kérdezte halkan.
Nem tudta mit válaszoljon. Lassan a fiú szemébe nézett, és szótlanul csöndesbe figyelte arcát. Hallotta a lélegzetét és ez valahogy megnyugtatta.
- Tőrbe csalt, - kezdte vékony hangon - azt hazudta ő is a... a munka miatt jött és... - Válla újra felsajdult és arcán kiült a fájdalom.
- Nyugodj meg! Lassabban, ezzel csak ártasz magadnak
- Annyira bolond voltam! Én hittem neki... valami méreget tett – de nem tudta befejezni, mert a fájdalom újra végig hullámzott végtagjain. - Nem akartam... - suttogta. Omeron nyugtatóan simított végig arcán, de azon aggodalom látszott.
- Minden rendben lesz, gyere, ülj fel, próbálj meg ellazulni és mélyeket lélegezni! - mondta és óvatosan felkarolva segített neki felülni. - Így. Most lélegezz!
- Köszönöm. – mondta és halvány mosolyt suhant át az arcán. Leena mélyeket lélegzett érezte, ahogy testébe visszatér az élet. Testében a fájdalom enyhülni kezdett, de tudta ez nem menti meg a méregtől. Kezét a fiú homlokára emelete és összpontosított néhány percig. Kis vártatva egy halványkék fény jelent meg keze előtt.
- Csúnyán megsérültél. - mondta, ahogy gyógyítani kezdte arcát.
Kissé megilletődve nézett Leenára.
- Várj! Mit csinálsz?
- Meggyógyítalak. - felelte pihegve.
- Nem is tudtam, hogy ilyen csodálatos mágia is létezik. Illik hozzád. - mosolyodott el, de aztán hirtelen elkapta arcától kezét. - Ennyi elég, ne terheld magad miattam. én megmaradok. A te állapotod sokkal súlyosabb. Gyógyítsd meg magad!
- Ne aggódj! Én jól vagyok! – erősködött Leena, mígnem Omeron engedte, hogy folytassa.
- Utána magadat is rendbe tudod hozni ugye?
- Persze! - felelte most már bágyadtan. Most valahogy sokkal jobban kimerített a gyógyítás, mint máskor.
- Még nem mondtad a neved. – szólalt meg újra.
- Jaj ne haragudj, milyen neveletlen vagyok Omeron vagyok, Omeron Greensand. Bár nem a legidillibb körülmények között találkoztunk, de nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
- Leena vagyok és szintén. – mosolyodott el. Mágiája gyengülni kezdett és szép lassan a fény is kihunyt. Elgyengült testén kezdett erőt venni a fáradtság, és lassan karjára dőlt.
Leena még egy hosszúnak tűnő percig nézte Omeron zöld szemeit majd elaludt.

Tárgy: Re: Leena Szer. Júl. 06, 2011 5:44 pm

Nézzük akkor a másik delikvens munkáját. Nagyon tetszetős történet, bár szerintem a legelejétől lehetett érezni (amikor meglátta a papírt), hogy a fickó volt a gyilkos, de lehet ez a paranoia és összeesküvés elmélet a sok krimi miatt van, amit néztem/olvastam. ^^" Mindenesetre élvezet volt olvasni ezt a "kis" történetet. A helyesírásra viszont kérlek jobban figyelj. Ha word-ben átnézed a végén a 95%-át kilehetett volna szűrni, a többi önmagában is értelmes, így nem húzta volna alá pirossal. Mindezek ellenére is a jutalmad 400 VE, amivel átléped a szinthatárt. *lő isteni fénysugár, majd egy hang szólal meg a semmiből: level up!* Gratulálok az első játékosnak, aki elérte 5. szintet.

Tárgy: Re: Leena Hétf. Aug. 01, 2011 12:05 am

Legyen Pascal!

A nap még talán soha nem festette meg az eget úgy mint az nap. Talán úgy döntött búcsúzol, emlékezetessé teszi ezt a szép napot. Aranysárga korongja körül erős tónusú narancssárga színek jelentek meg, távolodva a naptól az élénk narancssárga egy vörösödött, míg nem elérte a mély bordó árnyalatot. A szél lágyan lengette a fák lombajit, Leena pedig elolvadva figyelte a tájat a vonat ablakán. Talán soha nem is szállt volna le a vonatról, ha nem szól közbe egy élesen sípoló hang.
Leena ijedve kapta fel a fejét, hirtelen azt se tudta hol van, majd amikor meghallotta a kalauz kiáltását, kapcsolt, hogy megérkezett. Gyorsan felpattant és leugrott a vonatról, még épp időben ugyan is abban a pillanatban már indult is a vonat tovább.
Leena egy pillanatig még csak állt és nézte a kietlen vasút állomást, majd nagy levegőt véve megindult a város felé.
„Shirotsume, még nem is voltam itt…” – jegyezte meg magában elmélázva. Igazából azt, hogy most itt volt kizárólag egy szerencsés véletlennek köszönhette. Reggel ugyan is épp a céhházból vissza fele meghallotta két lány beszélgetést. A lányok az idei Tanabata ünnepről beszélgettek. Leena megtudta tőlük, hogy általában a legszebb Shirotsumeban, ilyenkor az egész várost feldíszítik és egy teljes éjszakán keresztül figyelik az emberek ahogy Hikoboshi és Orihime mindinkább közelebb kerülnek egymáshoz az égen, majd éjfél után nem sokkal tűzijátékot lőnek ki a tiszteletükre. Halványan neki is derengett valami a Csillagok ünnepéről, és arról, ahogy édesanyja mesélt neki Orihime a szövőlány és Hikoboshi a pásztorfiú legendájáról. Leenát teljesen felvillanyozta a dolog, és úgy döntött elmegy a fesztiválra, haza érve felkapta újdonsült kis táskáját és már rohant is az állomásra. Lassú léptekkel indult ki az állomásról, kicsit izgulva.
A város egyszerűen lenyűgöző volt. Az ablakokban bambusznádak álltak, telis teli színes szalagokkal, melyek közül mindegyiken egy apró kis színes papírt lengetett a szél. A fákra kis lapionokat aggattak, az apróbb kis ágakra pedig vékony szalagra újabb színes papírokat tettek. A padokat színes szalagokkal tekerték át, és valamennyi lámpát is feldíszítettek. Leena nem győzött betelni a látvánnyal, olyan volt mintha egy álomba lenne. Mindenhonnan lüktetett az élet és a vidámság érzése. Leena észre se vette, ahogy arcán egyre szélesebb és szélesebb lett a mosoly, vidáman ment az utcákon meg-megállva egy - egy ház előtt, vagy fa előtt bámészkodni. Az utcai bódék tetején is színes szalagokat lengetett a szél, Leena úgy érezte annyi apró kis papír cetli lenget a szél, hogy mindenkinek jutna egy legalább. Már pedig rengeteg ember volt az utcákon, és mind ünnepi kimonóban. Először nem is tűnt fel neki, de később már kifejezetten kényelmetlenül érezte magát.
-„Ember, akkor vegyél fel kimonót!” – szólt közbe Carmen éles hangon.
„De nekem nincs kimonóm…” - kezdte a választ Leena, de nem tudta befejezni
„” AKKOR VEGYÉL EGYET!!” – torkolta le Carmen.
Leena megszeppenve állt meg az úton. „Nem is rossz ötlet, de hol lehet ilyet venni?” – tette fel magában a kérdést.
” Ó istenem, miért versz engem?! – tette fel a kérdést magasztos hangon Carmen – ”EMBER NYÍSD MÁR KI A SZEMED! Minden második bódéban ezt árulnak te szerencsétlen!”
És tényleg, Carmennak igaz volt. Leena bár kissé tétovázva, de oda ment a legközelebbi bódéshoz, és nézegetni kezdte portékáját. A probléma csak az volt, hogy fogalma sem volt milyen méretett kellene próbálnia és, hogy egyáltalán milyen kimonót akar. Ahogy a ruhák között ténfergett céltalanul egy idős asszony lépett oda hozzá.
- Segíthetek kedveském? – kérdezte kissé túl nyájas hangon.
- Igen, kimonót keresek. – felelte Leena bátortalanul.
- És milyet szeretnél kis szívem?
- Hát igazából nem tudom… - válaszolta bizonytalanul.
- Na akkor majd én segítek, hadd nézzelek csak! – és ezzel erőteljesen végig mérte Leenát.
- Hm… nézzük csak … igen … hm … - mondogatta inkább magának, mint Leenának ahogy végig mérte - tudom már mire van szükséged! – és azzal le is kapott két kimonót a karfáról. – Tessék, ezeket próbáld fel, ott találod hátul a próba fülkét.
Leena kissé bizonytalanul indult meg hátra felé. Az első kimonót felvéve tűz pirosra gyulladt az arca. A kimonó mindössze a combja közepéig ért, fekete alapon vörös rózsák díszítették és a dekoltázsa enyhén szólva túl mély volt.
- Na, milyen? – szólt be az asszony.
- Hát nem is tudom… - de nem tudta fejezni, mert az asszony elrántotta a függönyt, Leena ijedten kapta mellei elé a kezét.
- Hm… nem rossz, de ez a szín nem a te világod. Nézzük a következőt! – azzal visszahúzta a függönyt.
Leena nem is próbált ellenkezni örült, hogy megszabadulhatott a ruhától, de a következő rózsaszínű kimonó is hasonlóan állt rajta.
- Nem nem, ez se az igazi. – csóválta a fejét az eladó nő.
- Nem lehetne valami hosszabbat? – kérdezte bátortalanul.
- Az neked nem állna jól kincsem, egy ilyen szép hosszú combikát nem lehet takargatni! – felelte széles mosollyal az arcán.
- De… - kezdte volna, de nő már el is sietett egy újabb kimonóért. Leena visszafordult a tükör felé, elég fura volt neki ez a rövid ruha.
” Most mit hisztizel?! A te gatyád se hosszabb!” – szólalt meg éles hangon Carmen. Leenának be kellett látni, hogy igaza van, de még is ez a ruha valahogy más volt. Egy gatyába semmi kirívó, semmi feltűnő semmi felhívó nem volt. Ez a kimonó viszont igen is vonzotta a tekintett, és már csak a lehetőségtől is elvörösödött, hogy meg fogják bámulni az utcán.
Ekkor az eladó nő vissza tér egy hófehér kimonóval melyet az alján és a kezén égkék rózsák díszítettek. A nő mit sem szóval Leena kezébe nyomta a ruhát majd behúzta a függönyt.
Leena nagyot sóhajtva vette fel a kimonót, igazából már tudta, hogy ez is olyan lesz, mint a többi és mit ne mondjuk eléggé elment a kedve már a vásárlástól is, de amikor a tükörbe nézett le esett az álla.
A kimonót mintha csak neki találták volna ki, minden hol passzolt, bár ez is olyan rövid volt Leena bámulva meredt képmására a tükörben. A kék színű rózsák tökéletesen illettek ég kék hajához és tenger kék szeméhez. Halvány bőrét tökéletesen kiemelte a fehér kimonó, és teste minden vonalát szépen finoman hangsúlyozta ki az anyag.
Percekig csak némán bámulta magát. „Szép…” – mondta magában elhűlve, teljesen meglepődött ezen az egyszerű tényen. Eddig valahogy soha sem gondolt arra, hogy ő valamiben szép lehet, hogy valaha is úgy áll majd a tükör előtt, hogy szépnek lássa magát.
- Na milyen? – kérdezte az asszony kíváncsian. Leena lassan megfordult és elhúzta a függönyt.
- Hát igen – mondta elismerő hangon a nő – Ez tökéletes! Még egy szép papucs és már kész is vagy! – mondta fülig érő mosollyal és villámgyorsasággal.
Leena bele bújt a kis fehér papucsba, és újra a tükörhöz fordult.
- Köszönöm – mondta mosolyogva – akkor azt hiszem én ezt meg venném.
- Rendben van bogaram. – azzal Leena elővette a kis szűtyőjét és kifizette a kimonó és a papucs árát, de még mielőtt kilépett volna a sátorból, egy pillanatra meg állította.
- Várj csak kedveském, ez még hiányzik! – lépett mögé az asszony és Leena hajába egy fehér virágdíszt tűzött. – Na így már tökéletes!
Leena kissé meglepődve nézett rá.
- Ó köszönöm, mennyivel tar…
- Semmivel, menj csak nyugodtan! – legyintett az eladó nő.
- Köszönöm. – mondta Leena még egyszer elindult a főtér felé. Útközben minden egyes bódéba benézett, és végig szemlélte portékáikat. Volt ott minden, ékszerek, ruhák, asztali díszek, festmények, talizmánok, amulettek.
Estefelé úgy döntött ideje valamit enni, és nagy meglepetésére talált egy sushi bárt a főtér előtt. Az utóbbi időben kifejezetem megszerette a sushit, és amikor tehette az evett. Jó ízűen fogyasztotta el extra nagy adag vajhalas sushi adagját, majd a főteret vette célba.
Elsőként a színpad szúrt szemet neki, ahol már nem sok volt hátra a színdarab kezdéséig. Leena a főtér közepén lévő kisebb – idegenesen emelet – torony mellé állt és hátat az egyik lábnak döntve figyelte a tömeget, ahogy nyüzsgött. Nagyon jól érezte magát, végre egy kicsit lazíthatott, pihenhetett.
A tömeg egyre nagyobb és nagyobb lett, amiből arra következtettet, nem sokára kezdődik az előadás. Közben Leena mellett egy magas fehér hajú fiú jelent meg. Leena nem foglakozott sokat vele, most jobban érdekelte az előadás. Gyermeki izgalommal várta mit mutatnak majd be, a tömeg közben egyre csak gyülekezett.
Kisvártatva egy pocakos kissé alacsony férfi lépett a színpadra talpig öltönyben.
- Nagy örömmel köszöntök mindenkit az idei Tanabata ünnepen!Yokusike vagyok a polgármester és nekem jutott az a megtisztelés, hogy felkonferálhassam városunk szeretett társulatát! Köszöntsük nagy szeretettel a Tűzmadarakat! – kiáltotta és hatalmas taps zengte be a teret és a színpadon három férfi és két nő jelent meg. Ruhájuk bár igen hiányos volt, testüket még is mindenhol festék borította. Mélyen meghajoltak a közönség előtt, majd bámulatos játékba kezdtek a tűzzel. Leena tátott szájjal nézte ahogy tüzes karikákon ugráltak, két fiatalabb férfi tűzet köpött és a két fiatal lány tüzes kötélen táncolták be a színpadot. A tűz fényében aranyozott testük egyenesen ragyogott.
Ahogy ott ált és figyelte a mutatvány szinte érezni vélte a már bennük lobogó tűzet, hallani vélte szívdobogásukat. Teljesen a mutatvány hatása alá került.
Egy hatalmas robbanás zökkentette ki a mondhatni már transz állapotból. Erőteljes lökést érzett testén, a levegő kiszorult tüdejéből és hátra fele kezdett el zuhanni. A mögötte lévő fa „toronyba” való becsapódástól csak a mellette álló fehér hajú fiú mentette meg, aki még időben elkapta kezét és maga mellé húzta. Így mindketten puffanva értek földet. Leena néhány percig fel se fogta mi történt, csak bámulta csillagos eget. Tudta, hogy az előbb még a zsonglőröket nézte, de azt nem értette, hogy került a látó terébe az ég. Lassacskán kezdet vissza térni belé az élet és az elmúlt néhány másodper eseménye is.
A fiúra nézett, aki megmentette, szerencsére neki se esett komolyabb baja, épp nyöszörögve kászálódott fel. A színpad közelébe viszont nem volt ilyen szerencséje az embereknek. Többen is megsérültek, s most a földön feküdtek. Leena felpattant és már rohant is a tömegbe.
- Elnézést kérem! Elnézést! – mondta, ahogy át furakodott a tömegen. A színpad fele hiányzott, átrohanva tömeg az egyik előadóhoz sietett. Karján mély nyílt seb éktelenkedett.
Nem sokat tétlenkedett gyógyítani kezdte a sebet és amint végzett vele indult tovább. Eközben a fiú is feltűnt mellette, de nem volt ideje szoba elegyedni vele. A koncentrálásból végül egy éles és durva hang rántotta ki.
- Ők voltak azok! – szólalt meg a háta mögött egy mély öblös hang.
- Azok ott a színpadnál! Ő tette, meg a társa! – hangzott fel egy újabb magas hang feltehetően egy nőé de Leena még a sebre koncentrált. A tömegen mély morgás futott végig.
- Heh? Hogy kik voltak? – kérdezett vissza kíváncsian a mellette álló srác. Leena most már felé fordult, a fiú éretlenkedve bámulta a tömeget.
- Én is láttam! Rohadékok!
- Tönkre akarják tenni az ünnepünk! Rohadt mágusok! – hallatszódott ki a tömegből egy újabb hang. Erre már ő is felkapta a fejét, és kíváncsian tekintett körbe.
- Előre kitervelték! – szólalt meg vádolóan egy hang. Leena közben szüntelenül forgatta a fejét és kereste a tetteseket, de senkit sem látott. Viszont feltűnt neki, hogy egy kisebb kör közepén ált.
- Ne engedjétek őket a sebesültekhez! – szólalt meg egy kövér nő! – Megöli!
Leena dermedten nézett nőre, és ekkor felfogta. Őt gyanúsítják a merénylettel, és a mellette álló fiút.
- Mi? De hát én csak… - kezdte volna a magyarázatot, de egy éles hangon a szavába vágott.
- Meg akarják ölni! BÉRGYILKOSOK! – Leena nem akart hinni a fülének. „Hogy micsodák? De hát….? Itt se voltunk!”
- Asszonyom maga gélre ért valamit mi nem vagyunk bérgyi… - szólt közbe a fiú de a tömeg felbőszülve tett feléjük egy lépést.
- Ne is tagadd láttam amit láttam!
- Itt áltatok egész végig! - A tömeg egyre haragosabban meredt rájuk.
- Kérem, várjanak, én csak segíteni akarok maguknak! – szólt közbe kétsége esve Leena.
- Hazudsz! Meg akarod ölni! – kiabált rá egy magas férfi - Nézzétek micsoda sérülése van! – és egyenesen a lány lábán lévő nyílt törésre mutatott.
- Emberek, használják már a szemüket! Csak meg akarja gyógyítani! – kelt védelmére a fiú.
A tömeg mit sem törődve a fiúval folytatta a rágalmazást. A kezek ökölbe szorultak és néhol már egy-két ütő és vágó szerszám is megjelent.
- Kiakarja véreztetni!
- MI? – hökkent meg– Dehogy is épp beakarom gyó… - de újra a szavába vágtak!
- Ezért megfizettek, mocskos gyilkosok! – Leena riadtan tekintett végig a tömegen majd a fiúra nézett, aki összeráncolt homlokkal nézet farkas szemet az emberekkel. A tömeg újabb lépést tett feléjük, és ő reflexszerűen lépett egyet hátra a fiú mellé.
- Kapjuk el őket! – ordította túl valaki a tömeget. Leena zavarodottan forgatta a fejét.
- Most visszakapjátok, amit adtatok!
- Kötélre velük! – hangozott fel az utolsó mondat is, és a tömeg hömpölyögve indult meg feléjük. Leena csak ált bambán és értetlenül. Sehogy se bírta felfogni, hogy fajulhatott idáig a helyzet. „Hiszen én csak segíteni akartam!” – de ez akkor és ott senkit nem érdekelt. A bűnbak szerepét ma este neki és a fiúnak osztották, és most egy egész város akarja megtorolni rajtuk sérelmeiket. A bénult tehetetlenségből a fiú zökkentette ki, aki a tömeg megindulásával egyszerre elkapta Leena kezét és húzni kezdte maga után.
- Gyere! – mondta.
Felugrottak a színpadra és átviharzottak rajta, majd hátul a díszletek között el is hagyták. Az emberek mögöttük állat csorda módjára üvöltöztek és egymáson keresztül gázolva rohantak utánuk.
- Siess! – szólalt meg a fiú futás közben. Leena csak bólintott és bal kezével bele markolt táskája szára, ne hogy kiessen belőle a kis tojás.
A fiú egy mellékutcára kanyarodott be, az út bár szűk volt a járó kellők meglepődve nézték őket ahogy végig viharzottak az utcán. Az első kereszteződésnél viszont meg torpantak. A fiú lihegve támaszkodott térdeire és tekintett maguk mögé. Leena eközben teetlenül forgatta a fejét. „Most merre? Balra? És mi van, ha zsákutca?! Akkor jobbra de… „ – vacillált magába, majd a fiúhoz fordult, aki rémült arccal bámult hátra, követve tekintetét Leena is meglátta a felbőszült tömeget. Az emberek kezében fáklyák lobogtak, vasvillával, baltával, késekkel rohant utánuk a dühöngő tömeg. „ Jesszus, honnan szerezték ezeket ilyen gyorsan?” – tette fel magába méltatlankodva kérdést, de a látvány inkább csak erőt adott neki a gyorsításra.
- Most merre? – kérdezte kétségbe esetten.
- Erre! – vágta rá a fiú és kezét meg ragadva futásnak eredt jobbra, majd a következő utcán balra, végig az utcán aztán újra balra, de a tömeg hangja csak nem akart elhalni. Végig szorosan a nyomukban haladtak.
- Hát ez nem lehet igaz… - mérgelődött a fiú. – Itt le! – mondta Leenának amikor újabb kereszteződéshez értek, és amint beléptek az utcára a legelső kapun beugrott. Leena döbbente figyelte, ahogy a fiú kerítés mögött áll.
- Gyere már!
- De ez magán terület… olyan mintha betörnénk… - kezdte
- Miért talán inkább felkoncoltatod magad velük? –vágott szavába a fiú idegesen. Leena erre nem tudott mit felelni. Üldözőik hangja egyre erősödött rémülten tekintett hátra majd a fiúra.
- Mi lesz már?! – szólt sürgetően rá, és Leena megragadta a kerítés oszlopát és átlendítette magát rajta. A fiú azonnal lenyomta a földre, és csöndre intette. A ház felé mutatva jelezte Leenának menjenek beljebb, és ő nem akadékoskodott. Míg üldözőik odakint az utcán tétlenül álltak fegyvereikkel, belopóztak a házba. A hátsó ajtón mentek be amiből egy konyhába jutottak. Első nézésre úgy tűnt nincs otthon senki. Leena nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt és a pultnak dőlt.
- Fú…
- Hát ja. – mondta egyetértően fiú. Leena csak ekkor vette szemügyre arcának karakteres még is finom vonalait. Kék szemein megcsillant a beszűrődő hold fénye, és ezek a szemek most pont őt nézték. Mikor erre rá eszmélt szégyenlősen kapta el szemeit.
- Ömm.. Sajnálom, hogy bele kevertelek ebbe az egészbe, nem akartam.
- Ugyan már, nem a te hibád – szabadkozott a fiú – igazából, nem lőttek túlságosan félre mert én is mágus vagyok.
- Tényleg? – kérdezte meglepődve Leena.
- Igen Jason Yoshinobu. – mondta és kezet nyújtott Leenának.
- Leena vagyok. – felelte megszeppenve és megrázta a fiú kezét.
- Ide valósi vagy? – kérdezte Jason miközben a konyhát kezdte el szemlélni.
- Nem, csak az ünnepre jöttem fel, egyébként Erában lakom.
- Ó Erábab? Ismerek ott egy céhet, valami Dragon vagy mi. – mondta elmélázva az állat vakargatva.
- Ehh – nyögte Leena, és fele felett néhány kis vízcsepp jelen meg – Dragon Fangnek hívják, én is oda tartozom.
Yason erre nem felelt, csak tovább kémlelte a konyhát.
- Van valami ötleted most mi legyen?
- Nem túl sok…
- Mi lenne, ha elkapnánk a tetteseket, akkor talán….
- Felejtsd el! – vágta rá.
- De miért? – nyöszörögte Leena.
- Ezek az emberke már túlságosan rászívták magukat a dologra – magyarázta miközben felé fordult – nekik már mondhatsz akármi, akkor is mi leszünk a tettesek.
- Galádság. – jegyezte meg morogva Leena.
- Egyébként meg, szerintem rég leléptek.
- Honnan veszed? – kérdezte Leena.
- Mert nekik ez csak jó. Így hogy velünk vannak elfoglalva gyorsan elhúzhattak, még azt is megmerném kockáztatni, hogy ők uszították ránk a tömeget.
- Mondasz valamit. – értett egyet Leena. – De akkor most még is mit csináljunk?
- El kell, tűnünk innen, és megvárjuk, amíg elcsitulnak a dolgok. Néhány nap aztán már nem is emlékeznek az arcunkra.
- Ez nagyon szép, de ha nem tűnt volna, fel az egész város minket keres minket. – jegyezte meg, miközben kimutatott az ablakon.
- Lehet, de két ember könnyen el tud veszni a tömegben. – felelte Jason.
- Végül is igaz, ha jól tudom, van még egy vonat éjfélkor, de én nem ismerem a város és azt se tudom, hogyan lehetne kijutni az állomásra.
- Az lehet – felelte – de én tudom. – tette hozzá mosolyogva.
- Ú komolyan? És messze van? – kérdezte felvillanyozva.
- Igen. – felelte tömören. Leena lelkesedése egy másod perc alatt eltűnt, búsan hajtotta le fejét.
- Na azért nem kell rögtön feladni, most van tizenegy óra, és ha sietünk, még elérhetjük a vonatot. Gyere! – mondta és megfogva kezét el kezdte maga után húzni. A konyhaajtó egy folyosóra nyílt, Jason gondolkodás nélkül nyitott be a következő szobába. Ahogy a szoba ajtaja feltárult előttük, fény öntötte el a sötétséget. Bent egy ötfős család épp csöndben vacsorázott, Leenáék dermedten bámultak a családra, akik kezében meg állt a kanál. Néhány percig kínos csönd töltötte meg a helységet, Leena még egy tücsök ciripelését is hallani vélte.
Aztán a hölgy felsikított.
- Uram isten betörök! – kiáltotta rémülten és két kisebb fiához kapott féltőn.
- Mocskos huligánok ki akarjátok rabolni a házam? – kiáltotta a férfi, és egy puskát húzott elő.
„ Ezek puskát tartanak az asztal alatt?” - villant át az agyán, de a férfi már tüzelt is. Szerencsére Jason gyorsan kapcsolt és azonnal futásnak eredt, át vágtattak a szobán.
A férfi azonnal újra tárazott és kis híján el is találta őket ahogy a terasz ajtón ki szaladtak. Loholva futottak végig a kerten.
- Megálljatok mocskok! Majd én megtanítom nektek mit szokás erre felé! – kiabálta utánuk. Leenáék át ugrottak a kerítésen, de ebben a pillanatban valami furcsa hangot hallott.
*reccs*
Leena körbe pillantott, de se semmiben nem talált kárt, és futott tovább Jasonnel. „Biztos egy faág.” – mondta magában. A kerítésen túl egy újabb ház kertjébe értek, de itt már nem próbálkoztak a házzal. Átfutottak a kerten és kiugrottak az utcára. Vesztükre épp üldözik előtt néhány méterrel léptek ki, így elkerülhetetlen volt, hogy észrevétlenül elosonjanak.
A tömeg megdöbbenve nézte őket, egy pillanatra mindenki elcsodálkozott.
- Na baszus… - mondta Jason – ezt elcsesztük.
- El ám! – helyeselt Leena. Amit kimondta a szavakat tömeg felbődülve indult meg újra feléjük. Leena és Jason futásnak eredve haladt az élen néhány métere üldözőik előtt.
- Nem úgy volt, hogy eltűnünk a tömegben? – kérdezte Leena.
- De úgy volt – kiáltotta vissza Jason – csak ahhoz olyan tömeg kéne akiknek nincs vasvillájuk meg kaszájuk és ehhez hasonló. [/color]
- Áh, értem.
- Erre! – mutatott balra és egy szűk sikátorra kanyarodtak – Ez majd lelassítja őket! - kiáltotta, és igaza is lett. Felbőszült emberek egyszerre akartak benyomulni a vékony kis sikátorba minek az eredménye az lett, hogy egymást agyon nyomva borultak el.
Kiérve a sikátorból visszajutottak a most is népes fő utcára. Mintha egy teljesen más világba értek volna, az emberek vidáman sétálgatta az utcán, beszélgettek. A bódésok minden féle ígéretekkel csábították a vásárlókat, finom ételek illata szállt a levegőben. Minden olyan nyugodt és békés volt. Leenáék is lassítottak és megpróbáltak bele olvadni a tömegbe.
- Innen már nem vagyunk messze. – szólalt meg Jason.
- Ez jó hír, nem igazán akarok még egyszer össze futni velük. – felelte Leena.
*reccs*
Leena balra kapta a fejét a hang irányába, de nem látott semmit.
- Mi az? – kérdezte Jason.
- Te nem hallottad? – kérdezte - Az előbb mintha valami eltört volna.
- Biztos valaki eltört egy szerencse pálcát.
- Ennek nem olyan hangja volt – ekkor Jason átfogta Leena derekát – már megbocsáss, de mégis mi a fenét csinálsz? – kérdezte csípős hangon.
- Beolvadok a tömegbe, így azt hiszik, majd csak egy szerelmes pár vagyunk.
- Micsoda fenomenális ötlet… – morogta válaszul.
- Ha ettől jobb veszek neked piros masnit. – mondta kissé közönyösen. Leena álla földig esett.
- Nem vagyok, kiskutya jól van? És egyébként is egy masnival nem tudnál le kenyerezni!
- Vattacukor? – kérdezte és egy bódés felé mutatott.
- AZZAL SEM! És ha lehet, koncentráljunk az állomásra. Mennyi az idő?
Jason előhúzta karóráját és egy pillant alatt eltűnt arcáról a nyugalom.
- Negyven van! Húzzunk bele! – azzal felgyorsított a tempón.
- Jesszus, ki fogunk érni? – kérdezte aggódva Leena.
- Hát… ha végig a fő úton megyünk akkor nem. Lerövidítjük az utat.
- Lerövidítjük? – kérdezte Leena, volt egy rossz érzése a szó hallatán.
- Jason ugye nem akarsz egy újabb házba bemenni? – kérdezte aggódva miközben egy különös ház felé kezdte el húzni.
- Nem, ez nem családi ház. – felelte
- Akkor mi?
*recs*recs*
- Majd meg látod! – felelte azzal benyitott az ajtón.
- Te is hallottad? – kérdezte szint azonnal.
- Mit?
- Hát ezt a törés hangot! Ne mond, hogy nem hallottad! – hüledezet Leena de amint belépett Jason mögött elállt a szava. A benti látvány minden volt csak épp leírható nem, főként Leena számára. Fakó vöröse fény lengte be a házat, a pultokon, lengén öltözött lányok táncoltak, míg a férfiak nyál csorgatva nézték őket. Jason céltudatosan haladt előre a pultok és kis asztalok között. Leena lesett állal kapkodta a fejét. „Uram isten hova kerültem!” – szörnyülködött magában.
- Jason még is hova hoztál engem? – kérdeztet méltatlankodva.
- Egy bordélyházba. – felelte teljes nyugalommal.
- Ember ez a nagy terved? Hol vágjuk itt le az utat? – akadt ki Leena.
- Nyughass már! – csitította Jason, majd a pultos felé biccentett. – Estét Shin! [/color]
- Szevasz Jasszos! Mi járatban, jöhet a szokásos?
- Nem kösz, sietünk az állomásra, melyik ajtó… - kezdte a kérdést, de a pultos sokat mondom vigyorral válaszolt.
- A vagy úgy… a hátsó bal! – és visszafordult a vendégekhez.
*recs*recs*recs*
„Már megint! Mi a jó ég ez?” – futott át Leena agyán.
- Na most ezt még én is hallottam. – jegyezte meg Jason.
- De honnan jön? – kérdezte Leena de abban a pillanatban rá jött. – URAM ISTEN! – sikította. Jason riadtan fordult hátra.
- Mi az mi történt?
- A tojás… - mondta Leena elhűlve.
- Mi? Milyen tojás? – nézett rá értetlenül Yason.
Leena nem válaszolt, hanem bele nézett a táskájába ahol eddig félve dédelgetett tojás most teli volt repedésekkel.
- Istenem… - súgta könnyesedő szemekkel – most fog ki kelni!
- Hát ez fantasztikus… – sóhajtott fel Jason- de erre most nincs időnk! – jelentette ki és karjánál fogva tovább húzta Leenát.
- Mi van? – akadt ki – Ha nem zavar épp most kell kis a kis barátom a tojásból! – kajabálta Jasonnak de ő ügyet sem vetve rá vonta maga után. Elérték az ajtót, és Jason úgy rontott ki rajta mint egy fújtató bika.
- ÁLLJÁL MÁR MEG! – ordította – Ha nem tűnt fel, épp most kell kis a tojásból!
- Jó és?
- Mit és? Tudod milyen nagy dolog ez? EZ EGY TÖRTÉNELMI PILLANAT! Tudod, mióta várok már erre a pillanatra! – kajabálta majd kivette a kis repedező tojást a táskájából. – Végre meg tudhatom mi lakozik benne. – suttogta teljes meghatódottsággal.
- Hát ez fantasztikus, de a vonat 12 perc múlva indul, szóval ha megbocsáltasz… - mondta és azzal vállára kapta Leenát. A lány a megrökönyödöttségtől még csak szólni se tudott. Jason futásnak eredt a lánnyal a hátán, felrohant egy sikátoron majd egy kis utcára kanyarodott. Leena elfojtott lélegezettel nézett a megrepedezett tojáskára, és a parányi lyukra ami a tetején tátongott. „Mindjárt… mindjárt ki dugja a kis fejét…” Ekkor viszont megbillent a tojás kezében és egy röpke másodpercre azt hittem ki ejti a kezéből.
- HÉ FINOMABBAN! Még baja esik a kicsinek! – kiáltotta Leena miközben szemei villámokat szórtak.
- Mindjárt ott vagyunk, aztán tőlem babusgathatod! – közölte Jason de ahogy ki kanyarodott a fő utcára, nem várt problémába botlottak. Egy kisebb csapat állt az úton kaszákkal, késekkel, bárdokkal a kezében. Amint meg látták őket rögtön elkiáltotta magát az egyik férfi.
- ŐK AZOK! Ott vannak! Kapjátok el!
Jason rögtön futásnak eredt. Leena a fiú hátán szembe találta magát üldözőikkel, rémisztő látvány volt nézni őket. Szitkokat ordítva fejszéket hadonászva loholtak utánunk, és a táv valahogy egyre kisebb és kisebb lett.
- Húz bele, mindjárt utolérnek! – kiáltotta előre Jasonnak.
- Heh, könnyű azt mondani, tudod, van egy kis túl súly a hátamon! – szólt vissza epésen a fiú.
- MIVAN? SZERINTED KÖVÉR VAGYOK?
- Ó anyám… - nyögte Jason – Inkább tedd magad hasznossá, ha már cipellek. Mágus vagy nem? [/color] – kérdezte végül, és teljesen igaza volt. Leena csak ekkor jött rá, nem is mond hülyeséget Jason. Talán segíthetne a kis állatnak kikelni…
„TE HÜLYE PICSA ARRA CSAPAT VAD PARASZTRA GODNOLT!” – ordította el magát Camren. Leena már épp készült vissza szólni neki, amikor az egyik férfi előre lendítve kaszáját kis híján elérte őt. Leenában égetlen harag gerjedt. „MÉG IS HOGY MERI? ÉS HA BAJA LESZ A TOJÁSOMNAK?!” – menydörgött magába.
- Ezért megfizettek.. – sziszegte – Sky Dragon Roar! – és szájából egy közepes hurrikán, ami elsöpörte támadóikat.
-Vernier! – mondta mire Jason hirtelen felgyorsult. Hosszú porcsíkot húzva haladt el a vasút állomás előtt állomásozó következő csapat előtt. Természetesen nem kellett sokat gondolkodniuk a felbőszült embereknek kiket láttak, kiáltozva és hőzöngve indultak meg utánunk.
- Ezt te csinálod Leena? – kérdezett hátra Jason.
- Igen, de nem tudom sokáig, szóval húzz bele! – kiáltotta vissza. Üldözőik eközben egyre sokasodtak, ahogy beértek az állomásra egy újabb csapat jelent meg. „Nem lesz ez így jó… azt se tudjuk, honnan jön a vonat…” – gondolkozott.
Hatalmas szerencséjükre egyetlen egy vonat állt, már csak a pályaudvaron, még mindig nem sóhajthattak fel. Leena mágiája elmúlt, és kaszák újra vészes közelségbe értek.
- Distribute! – kiáltott hátra hirtelen Jason. Leena lepattant válláról és úgy döntött kezelésbe veszi a maradékot.
- Sky dragon Roar! – kiáltotta mire a bábuként el dőlt emberek jó pár méterrel hátrébb sodródtak!
- A vonat! – mutatott kétségbe esett arccal Jason vágány felé. Ebben a pillanatban felhangzott az ismerős füttyszó mely az indulást jelezte.
- Már pedig ezzel a vonattal megyünk! Futás! – jelentette ki Leena ellentmondást nem tűrve és indult meg a vonat felé.
Még az utolsó pillanatban pattantak fel a legutolsó vagonra, majd lihegve feküdtek tovább a peronon.
- Nézd, kikelt! – törte meg a csendet Jason és a kis tojásból egy apró zöld valami kukucskált félve ki.
Leena hirtelen megszólalni sem tudott, csak nézte könnyes szemekkel a kis porontyot. A kis zöld lény lassan dugta ki a fejét a tojás tetején lévő lyukból, de amint észre vettel Leenáékat félve vissza is húzta.
- Ne… ne félj! – suttogta Leena. Ekkor vette csak észre hogy sírt. Nem igazán értette miért hisz, egész eddig, ha sírt azért tette mert valami fájt, de most nem érzett fájdalmat. Sőt ellenkezőleg, határtalan boldogságot érzett. Félve tette oda a kezét a tojáshoz.
- Nem bántalak… ne félj! – mondta szipogva. A kis zöld lény egy percig még habozott majd kinyújtotta kis fejét és megszagolta kezét. Lassan félve kidugta lábacskáit és meg tapogatta vele kezét. Leena testén meleg forróság áradt szét, mintha valami meleg balzsamos levegő cirógatná mindenhol. A kis lény felbátorodva mászott bele tenyerébe és kérdőn tekintett szét. Oly annyira kicsi volt, hogy talán még kétszer elfért volna Leena kezében.
- Szia! – suttogta neki és közelebb emelte magához.
- Aranyos kis jószág. – szólalt meg finoman Jason.
- Ugye! – felelte meghatottan és engedte, hogy a kis lény rá másszon.
- Mi a neve? – kérdezte Jason.
- Hát igazából még nem tudom… ezen eddig még nem gondolkodtam.
- Legyen Pascal!
- Pascal? – kérdezett vissza kíváncsian Leena.
- Igen, szerintem illik hozzá. – felelte mosolyogva Jason. Leena elgondolkodva figyelte a kis zöld kaméleont.
- Jó. – bólintott mosolyogva a kis kaméleonra. - Kicsi zöld Pascal - mondta mosolyogva.

Tárgy: Re: Leena Hétf. Aug. 01, 2011 12:06 am

Éjjeli gyilkos ( 2. rész )

Ahogy szemeit lecsukta arra számított perceken belül elfogja a jól ismert zuhanós érzés, de az nem jött. Képek villantak át előtte. Yasu arca amikor először meglátta, majd ahogy kedvesen mosolyog rá, az őrülettől eltorzult szemei. A képe egyre csak gyorsultak és Leena testében egy rég elfeledett érzés jelent meg, a bosszú.
Mellkasában valami fortyogni kezdett, olyan volt, mint a fekete szurok, ami szép lassan bugyog felfele és mindent betölt. Leena teste enyhén remegni kezdett, és szép lassan a düh kezdte át venni felette az uralmat. Nehéz tudta megfogalmazni mit érzett, megalázottnak érezte magát, mintha egy mélyen lévő részt érintett volna meg benne Yasu. A nőiességét, azt a féltve őrzött nőt, aki még csak most kezdte szárnyait bontogatni, akit még maga Leena sem ismert teljesen, még is Yasu megtalálta. Mély sebet ejtett nőiességén, valami olyanhoz jutott hozzá, ami mind eddig féltve őrzött mások elől. Valami olyanhoz, amihez neki nincs joga.
Leena testében a düh csak lüktet és egyetlen dolog járt a fejében, a bosszú. Úgy érezte meg kell torolnia azt, amit vele tettek. Nem más ért, önmagáért! Fizetni kell azért a fájdalomért, azért megalázásért, amit vele tett.
Leena nem bírta tovább elviselni ezt az érzést, úgy érezte megfullad. Testébe újra belemart az égető fájdalom. Izmai megfeszültek egy pillanatra és fogait összeszorítva szisszent fel, majd újra visszaernyedt Omeron ölébe. Ahogy szemeit kinyitotta először a sötét csillagos eget látta meg, melyet ragyogó csillagok sokasága borított fakókékes fényt vetve rá és Omeronra. A fiú békés finom vonalú arca megnyugtatta és a benne kavargó érzések is, csitulni kezdtek.
- Máris felébredtél? Hogy érzed magad? – kérdezte halkan.
- Hát meg vagyok, asszem. – felelte halkan. - És te? – kérdezte, de a levegő vétel egyre jobban nehezére esett.
- Hála neked, úgy érzem minden sérülésem meggyógyult és feltöltődtem energiával. – mosolyogott rá - Viszont azt ígérted magadat is meggyógyítod, nyugodtabb lennék, ha így tennél. – kérte és ki simított egy hajtincset Leena arcából. Ujjai nyomán bizsergés futott végig bőrén és kissé megszeppenve felelte:
- Rendben! - és visszamosolygott Omeronra. Megpróbált felülni, de izmaiba újra égető fájdalom nyílalt.
- Csak lassan te butus, itt vagyok segítek. – Omeron támogatóan tolta háta alá kezét, így bár fájdalmasan, de sikerült magát ülő pózba tornáznia.
- Köszönöm. – mondta - de nem maradhatunk itt sokáig. – Kezek körül halványan pulzáló kék fény jelent meg. Először kezeit kezdte el gyógyítani, de csak hamar rájött ezzel nem jut előbbre. „ Nem lesz így jó. Túl sok erőmbe kerül a gyógyítás és igazából nem is tudom hogyan kéne a mérget gyógyítani… de ha túl sok erőt emésztek, fel a szervezetem nem sokáig bírja a méreg ellen…” – ahogy ezt végig gondolta eszébe jutott még valami. „Yasu keresni fog… ha megtalál, ilyen állapotban végünk van. Ő ismeri Akana Resortot és csak idő kérdése mikor talál ránk.” Leena minél többet gondolkodott a dologról annál biztosabb volt rejtekhelyük veszélyében.
- El kell kapjuk minél hamarabb. – szólalt meg végül komoran.
- Az a legfontosabb, hogy rendbe hozd magad! – szögezte le szinte azonnal Omeron. - Utána pedig, hogy biztonságos helyre vigyelek. Most, hogy már tisztában vagyok erejének mibenlétével egyedül is elbánok vele. Nem engedhetem, hogy veszélynek tedd ki magad, hiszen őrülten vágyakozik a véred után. Túl veszélyes hogy velem gyere. Sajnálom. – fejezte be végül. Leena eleinte nem akart hinni a fülének. „Még hogy biztonságba helyezzen?!” – hökkent fel. Valahol a lelke mélyén egy démon őrjöngő tombolását hallotta. Vadul fújtatott, öklét rázta és dobhártya szaggatóan sikítozott hisz a bosszú édes ízért vették el tőle.
- Felejtsd el, veled megyek! - jelentette ki határozottan Leena. - Nem mehetsz egyedül, túl erős! És... - kezdte de itt elakadt a hangja.
- Tudom, hogy mit tett veled - szólalt meg nyugtatóan Omeron – és hogy nem egyszerű ellenfél, de mindezek ellenére sem akarlak veszélybe sodorni.
- Nem! Te nem tudod, ez az ember... megalázott. – hangja egyszerre megkövült - Egy utolsó kis cafkaként kezelt, egy játékszerként, mintha nem is élnék, mintha csak... – mondta egy hangja elcsuklott. Maga se tudta, hogy a dühtől vagy a fájdalomtól, de torka összeszorult. – csak azért lennék, hogy őt szórakoztassam. – mondta ki végül. Minden szó égette a torkát, képek villantak fel újra a fejében, de folytatta - ezt... ezt... meg fogja keserülni – Leena kezei ökölbe szorultak a dühtől. - Veled megyek! - jelentette ki végül ellent mondást nem tűrő hangon és egyenesen Omeron szemébe nézett. A fiú talán megérthette Leena érzéseit, mert nem ágált tovább. Felnézett a csillagos égre majd újra Leenára és lassan bólintott.
- Ebben az esetben valamiféle tervre lesz szükségünk. Számolnunk kell a ténnyel, hogy figyelhet minket, talán ebben a pillanatban is itt ólálkodik valahol körülöttünk. Ezen kívül figyelembe véve, hogy ő hazai pályán van, már kiismerte ezt a várost, nehéz lesz kelepcét állítanunk neki, mégis úgy vélem ez az egyetlen esélyünk. Ha ő csap le elsőként, könnyen találhatjuk az iméntihez hasonló helyzetben magunkat. – mondta.
Leena egy darabig csak nézte csillogó szemét.
- Azt hiszem, szükségünk lenne egy csalira... - mondta ki végül halkan.
- Igen, és én leszek a csali. – vágta rá. Tudta ez az egyetlen esélyük, Yasu most őt kutatja. Omreonnak láthatóan nem tetszett az ötlet, de még is csak elfogadta.
- Bár nem örülök, hogy téged teszünk ki közvetlen veszélynek, - kezdte - de ez a legjobb esélyünk.
- Ne aggódj nem lesz bajom. – nyugtatta, de látta ezzel nem segített. - Viszont a mágiája annál rosszabb. A hang mágia ellen csak egy dolog véd meg. – jelentette ki.
- Mire gondolsz? – nézet rá kérdően.
- A vízre. – válaszolta - Mivel más a fajsúlya a hang nem tud benne terjedni. Bár visszaüthet a dolog, mert a víz segíthet a visszhangban is neki, de ezzel csak újabb csapdába csalhatjuk. Leena gondolataiba mélyülve nézte a földet.
- A tenger part. – folytatta. - Ha oda ki tudnánk csalni... Ott ilyenkor már elég evesen vannak, mivel távol esik a hoteloktól ő is ideális helynek tartja majd, nem látja benne a csapdát és van épp elég vizünk is! Mit gondolsz? - kérdezte
- Az ötlet maga remek, nagy szükségünk van az ilyen cselvetésekre, de hogyan csaljuk feltűnésmentesen a tengerpartra? Nem fogja furcsállni, hogy ilyen kései órán fürdőzésre adjuk a fejünk?
- Ez nagyon egyszerű! – vágta rá - Csak látványosnak kell lennünk, tudja hogy mágus vagyok, de azt nem hogy milyen. Tételezzük fel, hogy most is keres valahol. Ha ebből indulunk, ki hol kereshet? – tette fel a kérdést Leena, majd az égre nézett. - Ott ahol sokan vannak, mert mit csinálna ilyenkor egy átlagos ember? – kérdezte - A legnagyobb tömegbe keres menedéket. Ez az ember jártas itt, csak keresnünk kell, egy helyet ahol még viszonylag sokan vannak. – fejtette ki tervét immár kissé pihegve, és a sikátoron túli fényes útra mutatott.
- Igazad lehet, akkor, ha úgy érzed készen állsz, induljunk. Remélem nem lát majd át a tervünkön. – tette hozzá gondterhelt arccal. Leena válaszul csak bólintott és Omeron talpra segítette.
- Köszi.
Az első lépés maga volt a pokol Leena számára. A fekvés nem igényelt különösebb erőt tőle, így amikor izmai újra megmozdultak egy pillanatra elhomályosodott szeme előtt a kép. Azonnal megmakacsolta magát. „ Elég!” Kezdte idegesíteni az állandó fájdalom, tettre késznek érezte magát, menni akart, ki akarta adni dühét és bosszút állni Yasun, csak hogy a méreg minden pillanatban gátolta, akadályt vetve ezzel lába éle. Újra szét áradt testében a düh.
„Ugye tudod, hogy a tervednek vagy ezer buktatója van?” – szólalta meg egy hang a fejében.
„Igen tudom, és?” – kérdezett vissza kissé ingerülten.
„Mit és? – förmedt rá Carmen – Nem is olyan rég majd nem egy szatír ölt meg! Mi van ha Yasu teljesen mást talált ki? Vagy még rosszabb, ő is pont így gondolkodik. Minden normális ember a tömegben keresné a menedéket, ezt ős is tudja, de azt is tudja, hogy mágus vagy, ahogy ő és majd biztos csapdát akarsz neki állítani. Na ilyenkor mi van? Ha kihasználja ezt és ő állít nektek csapdát, akkor mi lesz?” – kérdezte Carmen.
„Nem tudom, majd kivágjuk magunkat!” – felelte Leena ingerülten.
„KIVÁGJÁTOK? Leena ez a mentalitás juttatott ide is! Ha hallgattál volna Sebastiánra és nem veszed, félvállról a dolgot nem tartanánk itt! – korholta Caremen. Lenna nem válaszolt, tudta, hogy igaza van. – „Tisztában vagy vele milyen állapotban vagy? Ez a méreg könnyűszerrel végezhet veled! Nem tudod meg gyógyítani magad csak tűneti kezelést tudsz csinálni, azzal kurvára nem vagy kint a szarból!”
„ Képzeld igen is tisztában vagyok vele! De nem fogok elmenekülni!”
„ Hát ez fantasztikus…. És arra gondoltál már mi van ha csak órák múlva találjátok meg? Elég nagy ez a város!”
„Igen, gondoltam, de ha ennyire nem tetszik, mondj jobbat!” – rivallt rá immár teljesen kitérve a hitéből. Carmen erre nem felelt.
„Tudom, hogy testem már nem bírja sokáig, Camren – kezdte újra de immár nyugodtabb hangon – „de ez az ember megalázott, elvette… elvette a…”
„Tudom.” – szakította félbe Carmen. Hangja valahogy más volt, olyan megértő. Leena megszeppenve hallgatott. – „De ne halj meg!”
Leena majdnem dobott egy hátast Camren utolsó mondatán. Eddig mindig csak megrovást kapott tőle kivéve egy alkalmat, de ez a mostani más volt. Leena pontosan tudta Carem őszintén aggódik az állapotért, és szívében egy percre melegség áradt szét.
„Nem fogok ígérem!” – mondta halkan.
- Tudod tartani a tempót? – szakította ki Omeron a belső világából. Hangjában érezte az aggodalmat.
- Igen, meg leszek. Egyébként köszönöm, hogy meg mentettél. – tette hozzá .
- Abból az irányból, mintha mulatozás hangjai szólnának. –mutatott jobbra. - Mond csak, magadnak is teljesen rendbe tudtad hozni a sérüléseid? Mert úgy látom, még mindig fájdalmaid vannak.
- Hát igazából nem. Ez valami méreg, és soha eddig nem gyógyítottam mérgeket, csak tűneteket tudtam enyhíteni. – magyarázta.
- Az ilyesmi nem gyerekjáték, nem lehet félvállról venni. Talán mégis jobb lenne ha... téged most azonnal szakértő kezekre bíználak. Ki tudja meddig lesz képes a tested ellen állni ezeknek a kártékony esszenciáknak. – próbálkozott újra de Leena hajthatatlan volt.
- Nem! Nem fogom hagyni, hogy egyedül, megküzdj vele! – nézett eltökélten Omeron szenébe. - Egyébként is kötve hiszem, hogy az itteni bármit is tudnának tenni.
-Ajj –nyögött fel, Leena látta szemében a tehet lenséget. - Ismersz valakit, aki képes segíteni rajtad? –kérdezte reménykedően.
- Az ilyen mérgezéseket – kezdte, de hangja megcsuklott - nem lehet gyógyszerrel gyógyítani csak ellen méreggel. Én csak egy embert tudok, aki ért hozzá, a céhem egyik mestere Xaundarus mester. Majd ha végeztünk megkérem, hogy gyógyítson meg. - tette hozzá nyugtatóan.
- És most? –kérdezte, amikor egy nagyobb tömeghez értek. - Vegyüljünk?
- Hát szerintem vegyülhetünk
A tömeg táncolva és énekelve haladt az úton. Leena pihegve figyelte a mulató embereket, felderítette jó kedvük, igyekezett kihúzni magát és elrejteni fájdalmát. Nem is volt nehéz elvegyülniük a tömegben, percek alatt beszippantotta őket a vígan mulatozó utcai tumultus. Eleinte nem zavarta a sokaság, elnézelődött az emberek között Yasut keresve, de ahogy egyre beljebb és beljebb jutottak, lassan nyomasztóvá kezdett válni. A tömegen belül az emberek egymáshoz nyomódva lökdösöttek, az éneklés és a tömeg moraja egybe olvadt egy hatalmas zsivajjá. Leena próbált nyugodt maradni, de fullasztó levegő és zsivaj most valahogy sokkolóan hatott rá. Érzékei kiélesedtek és lélegzése zihálássá alakult, a levegő forró és büdös volt, a gyomra pedig émelyegni kezdett. Egyre több és több ember lett körülötte, idegesen kapkodta a fejét, Yasut kereste, de egyszerűen képtelen volt észrevenni a tömegben. Az emberek lökdösődni kezdtek, az első lökést balról érkezett egy fiatal hölgy dőlt Leenának. Megvonaglott a fájdalomtól újra elhomályosult előtte a világ, a mozgás így is nehezére esett, de az ütés hatására még jobban égette izmait méreg.
Még fel se ocsúdott a fájdalomból, de valaki már is beléjük ment hátulról amitől Leena az előtte álló férfinak préselődött.
-A fenébe, alig állsz a lábadon, ez így nem fog menni. – csattant fel Omeron, és karjaiba vette. További szitkokkal illetve a tömeg tört magának utat kifelé. Leena bár hallotta a fiú, csak levegő után kapkodott. Kiérve a tömegből egy padra ültette Leenát és arcát kezeibe fogva aggódó szemekkel nézett rá.
- Mi van veled, hallasz engem? - kérdezte.
- Igen, jól vagyok csak ez a tömeg... - felelte gyengén - azt hiszem... valami mással... kéne próbálkozunk - pihegte halkan.
- Nem fogom végig nézni, ahogy szép lassan a halálba hajszolod magad. – mondta határozottan és megsimogatta arcát.
- Hé nyugi! Nem fogok meghalni! – felelte elmosolyodva.
- Itt egy mosoly már nem segít – dörmögte és homlokához nyomta homlokát. Leena szeppenten figyelte mit tesz a fiú. - Fel kell gyorsítanunk az események sorát. Most itt hagylak pár percre, remélve, hogy ezzel felkeltjük a figyelmét. Ne félj, nem megyek messzire, csak inni hozok neked, de közben is folyamatosan szemmel tartalak majd, és a környéket is figyelni fogom, hátha felbukkan. Rendben?
- Rendben! - bólintott. Azzal Omeron megpuszilta a homlokát és elindult a tömegben. Leena amíg tehette figyelte Omeront de a fiú hamara tömegbe veszett.
„Minél jobban túltelheted magad annál rosszabb lesz!” – szólalt meg újra Camren.
„Ezt hogy érted?”
„ Úgy bazd ki, hogy minél többet mozogsz annál jobban terjed a méreg!” – Leena megnyugtatónak vette hogy Carmen vissza tért a régi kerék vágásba de egyáltalán nem értette honnan veszi ezt.
„ Gondolod hogy a mozgással terjed?”
„ Nem gondolom ember hanem tudom!
„De hát honnan?!”
„ Nem tök mindegy? Egyébként meg, emlékkezezz a bárban, amíg ültél nem éreztél fájdalmat. De kint az utcán már igen! Mert a vérkeringéssel terjed!
„ Mondasz valamit…”
„ Minél több helyre jut el annál kisebb az esélyed a túlélésre, megfulladsz tőle.!
„ Megfulladok?”
„Jaj Leena használd már azt a parányi agyad! Nem is gondolkoztál rajta milyen tüneteid vannak? „
„Tűnetek?” – kérdezte.
„ Uram segíts… Nem emlékezet véletlenül ez a fájdalom az oxigén hiányra? – tette fel a nagy kérdést, és Leena abban percben rá döbbent.
„Az égető érzés, pont olyan mint az oxigén hiánynál jelentkező szúró érzés, csak ez sokkal erősebb.” – fejtette ki Camren.
„De még is hogyan?”
„Fém.” – felelte ridegen- „ a fémeket csak inon formájában tudja szervezet befogadni, más esetben a vérkeringéssel eljutnak, a szövetekbe főként izmokba ahol gátolni kezdik az oxigén felvételt. A nehéz fémek nem ürülnek, csak lerakodnak blokkolva ezzel az anyagátvitelt!”
Leena agya azonnal mozgásba lendült, rögtön megértette mekkora bajban van, a méreg már eljutott a végtagjaiba valamint a bordájába is érzi már a szúró fájdalmat. Ha a méreg eljut a szívizomba vagy mellkasi izmokhoz a légzése hamarosan teljesen megbénul.
„ De hát akkor nem mozdulhatok vagy különben…” – ekkor viszont egy fehér arc suhant el nem messze a tömegben. Leena megmerevedett, azonnal felismerte Yasut. „Hát itt van.”
Minden erejével arra koncentrál Yasu ne tudja meg , hogy ő is észrevette. Ekkor feltűnt Omeron is egy pohár vízzel a kezében.
-Törént valami? - kérdezte míg egy pohár vizet nyomott Leena kezeibe. Arcán bár nyugalom ült és hangjából sem lehetett érezni semmit, de szemiben látszott a szorongás.
- Nem, semmi különös. –felelte leplezve idegességét. Arcát Omeronéhoz simítva nagyon halkan suttogta fülébe. - Itt van!
Omeron lassan bólintott, és megeresztett egy mosolyt majd megfordulva a pad elé guggolt. -Dőlj rám, ha a saját lábadon jössz, csak hátráltatnál minket és veszélybe sodornád mindkettőnk életét. - hangjában éreződött nem tűr ellentmondást, így hát Leena beadta derekát. Fáradtan dőlt a fiú hátára, és bár belátta így sokkal kevésbe fájdalmasabb az út, még is lelkiismeret furdalása volt. Nem karta külön dolgoztatni a fiút.
-Nem rázlak nagyon?
- Nem, minden rendben. – felelte.
-Látod valahol? – kérdezte szinte suttogva. Leena nézelődni kezdett, de Yasut sehol se látta. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy követi őket.
- Most nem, de itt van valahol. Biztos vagyok benne! –felelte halkan-
- Akkor minden terv szerint halad. Azonban a folytatással kapcsolatban...Pontosan hogyan fogjuk kihasználni a víz nyújtotta előnyöket?
A kérdés helnyén való volt, bár az igazat megvallva eddig még nem gondolkozott rajta.
- Hát... valahogy a vízbe kell jutnunk. Gázolj bele a vízbe és ott várjunk rá. – jötte a hirtelen ötlet. - Sárkányölő vagyok, az érzékeim élesebbek egy mágusénál. Tudni fogom mikor támad! - pihegte.
- Értettem! – mondta. Megszaporázta lépteit és lassan feltűnt a látótéren a tenger is. A hold fakón világította meg a partot, éjfekete hullámok nyaldosták a homok. Fura csend ült a parton, mintha a tenger is csak várna valamire. A nyomasztó rideg csendet csak a hullámok hangja törte meg. Leena elrévedve figyelte a tengert-
- Leena...számíthatsz rám. – törte meg Omeron a csendet. Leena megilletődve emelte tekintetét a fiú arcára - Megvédelek az életem árán is! – mondta eltökélten. Hirtelen nem gazán tudta mit mondjon, de egyszer csak megszólalt-
- Tudom. És köszönöm. –Suttogta alig hallhatóan, őt magát is meglepték a szavak de nem bánta meg őket. Végül is ez volt az igazság
–Készülj! – kezdte tekintetét az égre emelve - De aztán...ha mindketten kifürödtük magunkat, és téged is helyre hoztunk, remélem meghívsz egy vacsorára, kiesik a gyomrom- hangjában Leena most először érezte a mosolyt. A fiú szavai az ő arcára is mosolyt csaltak. Bátran bólintott.
- Hát persze azt főzök amit csak akarsz! – felelte.
Omeron vigyázva guggolt le a vízben, hogy leülhessen. Arra számított a víz fájóan hideg lesz bőrének de ehelyett langyos finom hullámok simogatták. Omeron térdere ereszkedve mellé várt. Leena koncentrálni kezdett, hallotta víz morajlását a hullámok hangját a távoli fák susogását, érezte a víz sós illatát, és ekkor megérezte Yasu illatát is. Teste kissé megfeszült és még erősebben koncentrált, nem sokkal később meghallotta lépteinek zaját, és egyre erősödő fújtatását is. „MOST!”
- Jön! – Kiáltott fel és jobb kezével a víz alá nyomta Omeron fejét. Megpördült és térden állva már is támadott.
- Sky dragon Roar! - ordította. Yasu mit sem számítva a támadásra, nem védekezett és Leena mágiája jó pár méterre röpítette. Leena elengedte Omeron fejét közben és fújtatva ereszkedett féltédre. Yasu szinte azonnal talpon volt.
- Te kis szajha, hát még tudsz mozogni? – kérdezte eszelős vigyorral az arcán, hangja még is halk volt, talán ez tette olyan félelmetessé - - Háh nem gondoltam volna, hogy ilyen szívós vagy, de ezen könnyen segíthetünk! Psychedelic!
Leena, bordái közé erős fájdalom hasított, és bár hallotta Yasu szavait a méreg okozta fájdalomtól képtelen volt elugrani. Omeron az utolsó pillanatban rántotta maga mögé ezzel kivédve a támadás.
-STONE SPIKES - üvöltötte, támadása viszont nem tudta megakadályozni Yasut. A fiú összegörnyedve rogyott össze Leena előtt, aki teetlenül nézte a fiú szenvedését. Egyszeriben testét elmondhatatlan düh öntötte el, a méregkínzó hatás elhomályosult elméjében és már nem érdekelte semmi más csak a bosszú.
- Sky Dragon Roar! – ordította. Felpattant a vízből és Yasu felé iramodott, néhány lépés után felugrott a levegőbe előkapva kését támadott. Már csak egy máterre lehetett Yasutól mikor …
- Distribute! – kiáltotta. Leenát teljesen váratlanul érte a támadás, kinzó fájdalom nyílalt testébe. Látása egy pillant alatt lemosódott és fájdalom elviselhetetlenné vált. Mintha elméjét szaggatná, szétmarcangolná , érezte az őrület határát súrolja. Egyensúlyát veszte kőként hangos csobbanással zuhant a vízbe.
Yasu mágiája itt már nem érhette el teljesen, csend lett, még is a méreg maró hatása most még erősebb volt. Már mellkasában is érezte a forró kátrányként szétáradó méreget.
„ FASZNAK KELL NEKED ENNYIT UGRÁNDOZNI!” - szólalt meg Camren. „ ÉS EMELD MÁR KI A FEJED VÍZBŐL BAZD MEG MERT MEGFULLADSZ!” – ordította
Leena teste gépként mozdult meg és felbukkant a víz alól. Teste reflexszerűen működött, haltamat kortyokba itta a levegőt. Testében lévő pokoli fájdalom, tompulni kezdett.
„Hagyd abba! Ezzel nem segítesz!”
„És akkor még is mit csináljak szerinted?!” - Kérdezte ingerülten Carment.
„ Vond el figyelmét! Te vagy a célpont! Nézz rá, a vérszomja teljesen elvette az eszét, most a legkiszámíthatóbb! Vond magadra a figyelmét, amíg Omeron támad!”
Caremen tervén nem kellett tovább gondolkodnia, azonnal cselekedett,
- Hé Yasu! – kiáltott oda - - Na mi van, én már nem is kellek? Pedig azt hittem minden áron te akarsz megölni! - cukkolta. Hangja kihivó és örült volt egyszerre. Yasu arcán mérhetetlen düh jelent meg, szemei izzottak a gyilkolás vágyától.
- Úgy tűnik nagyon alul maradtál, ha még a közelembe se tudsz jutni. - folytatta látva Yasu arcát. A férfi arca eltorzult a vérszomjtól.
- Te... te... – hörögte vészjóslóan és nagy léptekkel indult meg felé. Leena bal öklét a víz alatt tartva készült, várta a férfit. Amint kartávolságba ért támadott. Egyenesen a térdét célozta meg, minden erejét összeszedve csapást mért rá. Hallotta, ahogy a csontok megtörnek ütése alatt és Yasu hangos kiáltással dőlt rá,
- Omeron most! – kiáltotta ahogy Yasu nehéz teste rázuhant és a víz alá nyomta.
-Stone spikes – a szilánkok combjai közé fúródtak. Leena érezte ahogy Yasu teste egy pillanatra megvonaglik a fájdalomtól, de dühe erősebb volt. Nem adta fel, Yasu kezei nyakára kulcsolódtak. Ez volt az amire semmiképpen nem számított de már késő volt. Erőtlenül próbálta lefejteni a rideg kemény ujjait nyakára, de mind hiába. Tüdeje égni kezdet, és szép lassan egyé vált a testében lévő égő fájdalommal. Teste elgyengült és szép lassan karjai is visszahanyatlottak a vizes homokba. Yasu örülten vihogott, élvezte a látványt. Leena szemibe nézve látta a benne tükröződő gyilkolási vágyat.
Ekkor viszont valami elvonta Yasu figyelmét, és hátra nézett. Omeron volt az. Yasu azonnal támadott, rögtön tudta, ha ez a támadás eléri Omeront végük van. Összeszedte minden erejét és halkan suttogva mondta ki azt az egy szót.
-Vernire
Eztán a világ elsötétült előtte, még hallotta, ahogy Omeron kiáltását és érezte, ahogy Yasu kezei meggyengülnek torkán, elengedik. Léptek csobogását hallott a vízben, de már nem tudta kiét, küzdött az ájulás ellen.
„Leena! Leena! Szedd össze magad hallod! El ne ájulj nekem! Hallod, Leena!” – kiáltozta Carmen.
„Jó” – felelte neki halkan.
„Vedd elő a gyertyát! Vedd elő, azzal visszajuthatsz a céhbe! Gyerünk Leena!”
Leena megpróbált engedelmeskedni Caremen szavainak, de nem bírt mozdulni. Lassan sikerült megfogni a táskáját és maga elé húznia, de ekkor meglátta Omeront, ahogy épp Yasu támad rá.
„Ne!’ – kiáltotta magában, jobb kezén megtámasztva magát próbált felülni.
- Leena most! – kiáltotta Omeron.
Kezét kinyújtva egy kisebb szél löketett küldött Omeron felé, majd látása elhomályosult és visszahanyatlott a fölre. Újra az ájulás ellen küzdött. Újra kinyitotta szemét és táskája egyenese előtte feküdt. Az idő mintha megfagyott volna körülötte, hallotta saját sípoló lélegzetét. „Ott van, már csak egy kicsi kell!” – mondta magának bíztatásul. Belenyúlt táskájába és lassan kihúzta belőle a Babyloni gyertyát.
Nem tudta mennyi idő telt el, de egyszer csak egy meleg kéz fogta meg kezét. Amikor kinyitotta a szemét Omeront pillantotta meg. Ahogy együtt kéz a kézben fogták a gyertyát, a sötétséget vékony zöldeskéken világító fényforrás törte meg. Finoman pulzáló vékony kis fény spirálisan kanyargózott fel egészen a kanócig.
- Ebédlő. – suttogta Leena, és abban a pillanatban valami megmagyarázhatatlan erő szippantotta be őket. Szűk alagúton keresztül száguldottak, fények és elmosódott alakok suhantak el előttük. Az egész egy csak pár másodperc volt, majd egy éles fény elvakított minden. Valami keményre esett, és éles hangok törték meg a csendet.
Léptek zaját hallotta, és egy elmosódott alak jelent meg a fényben.
- Leena! Leena! – szólította meg egy ismerős hang.
- Sebas…tian… - lehelte, de a fájdalom egyre erősebbé vált számára.
Újabb arcok jelentek meg.
- Mi történt veled? Leena! Leena hallasz engem? – kérdezte aggódva. Válaszolni akart, de nem tudott. Sebastián ekkor elfordult tőle.
- Jól vagy? Hogy hívnak? – kérdezte.
- Leena… - nyögte a fiú.
- Hívjátok Xaundarust! – kiáltott oda valakinek Sebastain. – SIESSTEK! – kiáltotta. Leena látása egyre zavarosabb lett. Érezte, ahogy valaki felemeli, léptek zajhát hallotta, majd valaki egy ágyba fekteti.
- Omeron… hol… van? – nyögte.
- Ne aggódj, most hozzák ide! – felelte megnyugtató hangon Sebastian.
Sebastián szavai megnyugtatták és ezzel az utolsó húzó erő is megszűnt számára ami eszméleténél tartotta. Mély álomba zuhant, és egyedül maradt a testét kínzó fájdalommal.

Tárgy: Re: Leena Pént. Aug. 26, 2011 12:22 am

A Legyen Pascal kalandod igazán szép munka, nem kellett csalódnom egy pillanatig se! Neked már is megy az 500 VE, Pascalnak pedig 125 VE! Fogyasszátok egészséggel!

Az Éjjeli gyilkos második részére egyszerűen nem találok szavakat! Mondjuk a végén már megint a hajamat téptem, hogy hogy lehettek velem ennyire szívtelenek, hogy egy ilyen befejezéssel zárjátok ezt a gyönyörmesterművet, de hát ez van! Viccen kívül, le a kalappal, ezért a kalandért 550 VE-t ajánlok, szeretettel!

Tárgy: Re: Leena Pént. Dec. 30, 2011 2:43 pm

Fekete viharom...

Leena nyúzott arccal bámult ki az ablakon. A vonat halkan zötyögött alatta miközben a nap félig betűzött kabinjába, ahol egyedül ült, nagy örömére. Ahogy az üvegen bámulta visszatükrözött képmását, egyre inkább ledermedt attól, amit látott. Mintha nem is ő maga lenne, csak egy gyötört üres arc. Üveges kissé feldagadt szeme, szürke karikái szeme alatt egyértelmű nyomok volt az elmúlt napok álmatlanságaira és borzalmaira. Haja megfakult, és ziláltam hullott vállára, görnyedten ült a puha párnás ülésbe. Az elmúlt napok kemény nyomai arcába égetek, szeme fényét vesztette.
Nyomasztó, fullasztó fájdalom telepedett rá, sokszor már érezni vélte a jég hideg ujjakat, ahogy nyaka köré fonódnak és fojtogatni kezdik. Képtelen volt megszabadulni saját félelmétől és kétségbe esésétől. Kevesebb, mint két hete, boldogan és gondtalanul élte életét, egyszerű világban ahol a minden csak egy szerű szabály szerint működik, jók és rosszak szabályai szerint, de mostanra ez a világ szétomlott, a hite szertefoszlott, és nem maradt más utána, mint feneketlen üresség. Mindenhol csak a fájdalmat, haragot és bosszút látott, a világ sötét és kegyetlen arca tárult fel előtte és már képtelen volt meg látni bármi mást is rajta kívül.
Az elmúlt pár hét eseménye érthetetlen volt számára, mind az, ami történt, megbénította testét. A félelem a nyomasztó érzés, a gyomorgörcs állandóvá vált számára, mint a gondolatok, amik szüntelenül kergették egymást a fejében. Talán azért sem tudott szabadulni tőlük mert nem értette, nem értette miért ilyen a világ miért van benne ennyi fájdalom hazugság és ármány. Mindig is a saját képmására alkotta meg a világot, ahol a benne élő ember pontosan úgy gondoltak a gyilkosságra vagy a rosszra, mint ő. De most mégis, rá kellett jönnie, hogy puszta álomvilágban élt, az emberek egyáltalán nem jók, mind romlott gonosz és önző alak, aki csak saját magával törődik. Lassan önmagában is kételkedni kezdett, nem értette már miért gondolta, hogy mások jók, egyáltalán miért gondolja, hogy ő jó.
A legrosszabb még is az egészben az a tehetetlenség volt, ami nehéz hideg ködként telepedett rá. Tehetetlen volt a világgal szemben, az emberekkel szemben, minden rosszal szemben. Úgy érezte magát, mint mikor egy rossz álom után felriadva félig még az álomba járva nem tudja meg különböztetni a valóságot és a képzelgést. A különbség az volt, hogy ez nem múlt el néhány perc alatt, ott maradt, és mint egy illetlen vendég rá telepedett.
Pascal szomorúan tekintett rá fel, majd miután Leena még mindig a tájat bámulta befészkelve magát ölébe elaludt. A vonat nap sütötte tájakon haladt át, egymást követték a zöld mezők, hatalmas hegyek, kanyargó patakok, de Leena ebből semmit sem vett észre. Talán a vonat monoton hangja miatt vagy a több napos kialvatlanság miatt, de végül sikerült elaludnia.
Álmában különös helyen talált magát, egy mocsár kellős közepén áll a süppedő iszapos földben. A sár ragadós anyagként tapad bőréhez és szép lassan húzta lefelé a mélybe. A levegő fülledt és meleg volt, odvas fekete fák álltak körülötte, eleinte alig látott valamit a szürkületi homályban.
Ő maga a mocsár közepén állt, a félhomályban térdig elmerülve a büdös iszapban. Arcát lassan emelte fel, hogy keressen magának valami kapaszkodót, amikor észrevette Pascalt tőle nem messze egy kövön ülve. A kis kaméleon üveges tekintettel nézte őt.
- Pascal! – szólt kissé megkönnyebbülve Leena. - Segíts, nem tudok ki menni! - kérte, ahogy kezét nyújtotta felé, de a kaméleon nem felelte csak üveges szemmel nézte őt.
- Pascal? Pascal segíts, nem tudok ki menni! - kérte újra Leena Pascal meg se moccant. Ekkor észrevett más alakokat is, egy másik kövön Sebastián ült, tőle nem messze pedig Ba’al mester. Leena hozzájuk fordult segítségért, de ők sem feleltek.
- Seb… kérlek segíts… - kérte kétségbe esve. Óvatosan megpróbált felé lépne, de csak még mélyebbre süppedt a mocsárban.
A félelem egyre nőtt benne, és lassan elveszítette önuralmát. Hiába tudta, hogy nem szabad hirtelen mozdulatokat tenni, még is, a pánik úrrá lett rajta és forgolódni kezdett kapaszkodó után kutatva. Ekkor vette észre a több embert, akik most mind mind őt nézték. Gabriel, Nick, Axel, Yason csupa ismerős arc látott, de mindannyian ugyan azzal a rideg fagyos tekintettel meredtek rá.
- Kérlek, segítsetek! - tört ki Leenából a félelem és elkeseredettség. – Könyörgöm!
A mocsár immáron nyakáig ért, és minden perccel lejjebb és lejjebb húzta magához, Leena testén hideg borzongás futott át, és megértette, meg fog halni.
A halál jeges lehelete teljesen elvette józan eszét, arcán könnyek gördültek le.
- Kérlek… Pascal! Sebatian segítsetek! Nem akarok meghalni, könyörgöm! - zokogta, de a segítség nem jött, csak álltak és nézték őt ahogy lassan belefullad a mocsárba. Leena kapálózni kezdett, minden erejét megfeszítve küzdött a mocsár ellen, de hiába. Arca éppen csak hogy kilátszott, szájába büdös sár csurgott, ahogy utolsó szavaival és barátait hívta.
- Pas..cal… - nyögte, majd még vett egy utolsó levegőt és feje elsüppedt a mocsárba. Hiába borította sötétség, elméjébe bele égett a társai rideg pillantása.
” Miért? Miért történt ez? Miért nem segítettek?” - kérdezte magától Leena, érezte arcán a hideg érdes sarat. Izmai égni kezdtek az oxigén hiánytól és tudta nem fogja tudni sokáig elfojtani reflexeit. Teste megrándult, de ő nem engedte kinyílni tüdejét, majd újra megrándult most még hevesebben, és újra és újra. Képtelen volt tovább kontrolálni izmait, és száját kitátva levegőért kapott, de csak fullasztó tömény sár tódult szájába, hirtelen borzalmas égető fájdalmat érzett testében…

… - LEENA! – hallotta Pascal hangját. – ÉBREDJ FEL! – kiáltotta újra és egy apró kis kéz ütését érezte arcán.
Szemeit kinyitva levegőért kapva hajolt előre. Egész testében remegett és verejtékezett.
- Leena nyugi! Csak álom volt! – szólalta meg Pascal, ölébe ugorva és onnan nézve rá föl.
Leena zihálva meredt kis barátjára.
- Pascal…
- Szerezni fogunk neked valami nyugatot, amitől tudsz aludni mert, kezdesz totál bekattanni. – mondta aggódva.
- Aha… - nyögte.
- Megint a sárkány? – kérdezte Pascal.
- Nem… most a mocsáros volt. – felelte elhalva.
Pascal nem felelt, fejét csóválva ugrott fel az ablakhoz és rátapadt.
- Nem sokára meg érkezünk, de én azt mondom, hagyjuk most ezt a munkát. Menjünk inkább vissza és beszél Xaundarus mesterrel. Ő biztos tud neked valamit adni.
Leena nem felelt, csak dermedten bámult ölébe és az álmon járt az esze.
- Leena! Figyelsz rám? – kérdezte Pascal kissé ingerülten.
- Mi? Ja igen… - zökkent vissza a valósába.
- Azt mondom, hogy hagyjuk a munkát…
- Szó sem lehet róla! – szakította félbe Leena. – Nem megyek haza! – jelentette ki.
- De…
- Nincs, de Pascal! A munka segít abban, hogy ne gondolkodjak! – mondta kissé ingerülten Leena.
- A munkáid miatt vagy taccson! – vágott vissza most már erélyesebben Pascal.
- Nem érdekel! – vágta rá Leena
- De érdekeljen! – kontrázott rá Pascal, de ebben a pillanatban felhangzott a sípszó. Leena kihajolva az ablakon megismerte az állomást és már indult is lefelé. Pascal mélyet sóhajtva bújt bele táskájába.
Ahogy lelépett a vonatról elő is vette térképét és belemélyedve haladt a tömeggel. Egyre lassabban és lassabban lépkedett, azon gondolkozva, hogy lenne a legegyszerűbb megközelíteni a falut. Eközben egész nagy tömeg gyűlt össze a leszálló emberekből körülötte, de mind ez Leenának fel se tűnt.
- Ha erre mennék, akkor levágnák az út egyharmadát... - mondta hangosan, miközben ujjával követte a kinézett útirányt.
- Ha az utat néznéd, akkor meg haladnánk is. - jegyezte meg zsörtölődve Pascal, miközben kidugta fejét táskájából. Leena nem vette fel Pascal szavait, továbbra is belemélyedve a térképbe haladt előre, míg nem hirtelen ki nem csúszott előle a térkép. Egyensúlyát vesztve borult el, a tömegben karjaival kapaszkodót keresve kalimpált a levegőben, értelmetlenül. Nagyot csattan a földön.
- Én mondtam. - szólalta meg közömbösen Pascal.
- Hé! – szólalt meg egy ismerős hang.
- Ehh... - nyögte Leena miközben keresni kezdte a hang forrását. - Raizen? - nézet rá meglepődve.
- Leena? –nézett rá a fiúhasonló meglepődöttséggel. - Bocsi – szólt miközben kezét nyújtotta. Leena elfogadva a segítséget feltápászkodott.
- Ő.. szia! - mosolygott rá. - Semmi gond, én sem figyeltem.
- Szevasz! – köszönt Pascal is.
- Hogy hogy itt? - kérdezte.
- Hát én egy faluba tartok, innen nem messze. – nézet sejtelmesen Leena szemébe.
- Faluba? – lepődött meg Leena.
- Igen. Állítólag, valami lázongás van ott vagy mi, ha jól emlékszem Illyen a neve. – mondta miközben előhalászta papírját. Leena szava elakadt a név hallatán… ”Talán még is igaz amit Sebastián mondott?” kérdezte magától. Eleinte nem hittel amikor a fiú közölte vele, hogy a faluban újra gondok volt, szentül hitt Shiroban és hogy jó kezekben van Illyen. Rai nem tette szóvá arcán kiülő megrökönyödést. - Rég láttalak... - szólalt meg újra.
- Én is.
Raizen mondata kizökkentette Leenát, nagyon meglepte a fiú, de még is nagyon jól esett neki. Mintha régi barátok lennének, akik most újra találkoznak, még ha ez neki csak áhított illúzió is volt. Egyetlen barátja és társa a kicsi Pascal volt, de még is, neki köszönhette az elmúlt napokban túlélést.
- Amire jöttél egy munka? – Kérdezte kíváncsian.
- Igen, pontosabban a mesterem szólt, hogy nézzek utána. És te? Mi járatban a világ szélén? - kérdezte mosolyogva.
- Hát, én is Illyenbe indultam, nekem Sebastian szólt, hogy valami gond van és jöjjek el megint. – tette hozzá.
- Megint? - kérdezte meglepve. – Már jártál ott?
- Aha. - felelte tömören, nem nagyon akart kitérni hirtelen a részletekre, talán Raizen ezt megérezte mert nem firtatta tovább a dolgot. Leena arcán széles vigyor terült el, és ekkor döbbent rá milyen rég is mosolyodott el.
- Akkor most együtt fogunk dolgozni! - jelentette ki arcán széles vigyorral hirtelen.
– Úgy nézki. - mosolygott rá. - Viszont ez azt is jelenti, hogy át kell mennünk a sivatagon... – tette hozzá nem túl nagy kedvel.
- Ennyire messze van? - kérdezte Rai.
- Igen. - válaszolta szomorúan, de ekkor hirtelen megállt és homlokára csapott. - De most lerövidítjük az utat! – felelte vigyorogva, majd Raizenoz fordult, és mielőtt a fiú megkérdezhette volna hogyan meg is adta a választ – Lovagolunk!
- Hmm, nem is butaság... de honnan szerzünk lovat? – kérdezte miközben elővett egy sötét színű üveget és nagyot húzott belőle. Leena orrát eddig számára ismeretlen illat csapta meg. Raizen felé nyújtotta az üveget, és ő megköszönve vette át. Fogalma sem volt róla mi lehet benne, de úgy gondolta, ha Raizen ivott belőle, nem lehet olyan rossz.
Hát nagyon tévedett…. „ BLÁÁÁÁ FÚJ MI EZ A BORZALOM?” – Kérdezte magában, ahogy bele kortyolt.
- Bááá - nyögött fel - még is mi ez? - kérdezte miközben fintorodva adta vissza az üveget Raizennak.
- Eredeti házi recept alapján készült cseresznyés ízesítésű szake .– felelte Raizen büszke hangon. Leena nem osztotta a fiú véleményét. „Eredeti házi recept? Hát nem agyaltak rajta sokat…” – jegyezte meg magába.
- Ehhh azt hittem víz! – köhögte.
- Víz? Aaah, víz... hallottam már róla... finom? – kérdezte poénkodva, majd fejével a kijárat felé biccentett.
- Haha, nagyon vicces … De inkább, keressünk lovakat.
A pályaudvar körül hatalmas bazárt sor fogadta őket, teli kereskedőkkel. Nem tartott sokáig találni egy ló árust, akitől két erős mént szereztek be. Amíg Leena a lovakat nézegetett, Raizen komoly alkudozásba kezdett az eladóval, melynek végén Raizen elégedett mosollyal ült fel paripájára.
Leena meglepődve tapasztalta mennyire gyorsan haladnak a lovakkal. Vágtázásuk közben még a forróságot se érezte annyira borzalmasnak. Gondolatiba mélyülve haladtak a falu felé.
A képek és a gondolatok szó szerint kergették egymást a fejében, hatalmas zűrzavart alkotva. Bár a lovak vágtázása nem kevés zajjal járt, ő nem hallott belőle semmit, a fejében lévő zsongás elnyomott mindent.
„ Felesleges emésztened magad” – szólalt meg Carmen.
„Na mert te aztán tudod?”
„ Leena, megváltozik ettől valami? Nem, fogadd el ahogy van, úgy sem tudsz tenni ellene. A világ ilyen nem lesz jobb és soha nem is volt jobb.”
„Fogadjam el? Persze, üljek ölbe tett kézzel és nézzem ahogy embereket gyilkolnak le, gyerekeket kínoznak vagy éppen kifosztanak valakit. Természetesen ez a megoldás!” – felelte keserű hangon Leena.
„ LÉPJ TOVÁBB!” – kiáltott rá Carmen –„ Az a te hibád, hogy megakadsz ezen, mindenkivel történnek rossz dolgok, senkivel sem igazságos az élet, de ez nem a TE bajod! Neked meg van a saját magad problémája, nem az a dolog hogy igazságot tegyél! Nem vagy se isten se király se bíró!”
„ Akkor még is mi az én dolgom, Carmen?!” – fakadt ki Leena. – „Még is miért élek? Mire vagyok jó?”
„Azt neked kell tudnod!” – jelentette ki ridegen Camren. Leena nem szólt semmit, nem akart tovább erről beszélni, az igazság az volt, hogy nem akart szembe nézni a ténnyel, hogy nem tudja miért él. Már nem tudta ki ő, és mi a célja ebben a világban. Elveszetett, és elvesztette mindenét, ami volt, a hitét az emberek, a reményét a világban. Üres megtört kőnek érezte magát, amiben már nincs semmi. Elege volt ebből, elege volt a folytonos kérdésekből, a szűnni nem akaró nyomasztó gondolatokból, egy kiutat akart találni, hogy elmenekülhessen ebből a világból.
Mikor maga elé tekintett meg látta a falu apró vonalait. A pindurka házak között vékony csíkban gomolygott a fekete füst az ég felé. Leena gyomra görcsbe rándult, szíve elszorult. „Hát még is csak igaza volt Sebastiánnak…” – nyögte magában.
Eleinte nem akart hinni Sebastiánnak, mikor reggel beszélt vele.
„ Állítólag a faluban kitört a káosz, fosztogatnak, gyújtogatnak. Ba’al azt mondta mivel te jártál ott először neked kell vissza menned. „ – hangozottak fel benne Sebastian szavai. Leena jó pár percig veszekedett Sebastiánnal, hogy ez hazugság, bizonygatta, hogy Shiro nem hagyná, hogy ez megtörténjen, de a pincér hajthatatlan volt.
- Leena, ez a felkérést a mesteredtől kaptad! Ő nem szokott szórakozni, ha ezt mondja, akkor ez így is van!– mondta Sebastián.
Leena gyorsított a tempón, és aggódva figyelte a felfelé gomolygó füstöt. Nem vette észre az arcát firtató Raizent.
- Te, szerinted mi az a füst? Főznek? – törte meg a csendet.
- Tessék? – zökkent ki gondolataiból - Hát szerintem ez kicsit nagy tűz a főzéshez. – nézett a fiúra. - Rossz előérzetem van. – tette hozzá gondterhelt arccal.
- Hát, de lehet, hogy tudják, hogy szeretek enni... – felelte ártatlan szemekkel Raizen.
- Raizen - sóhajtott fel Leena, - hogy tudsz ilyen optimista lenni?. – mosolygott a fiúra.
- Csak próbálak jobb kedvre deríteni. – kacsintott Leenára, mire ő elmosolyodott.
„ Egész jó fej!” – jegyezte meg Carmen.
Ahogy közelebb értek, már látszottak meg rogyott házak, kitört ablakok, beomlott tetők.
- Hát srácok, azt hiszem nem a fogadó bizottság vár ránk. - szólalt meg Pascal, hátra nézve a ló fejéről, mikor közelebb értek.
Leena már halotta a puskalövések és verekedések zaját is, és gyomor görcse egyre erősebb lett. Erősen markolta a kantárt, miközben szemével az ellenséget kereste.
„De ki az ellenség?” – villant át a fején. A kérdés jogos volt, most hogy nincs itt a pap, Leenának fogalma sem volt róla ki harcolhat ki ellen.
- Na de én komolyan éhes voltam... – morogta Raizen mire Leena újra kizökkent a gondolataiból, bár most borzalmasan hálás volt ezért neki. A fiú csalódott arccal nézett a falu felé. Beérve Leena megállította lovát és kantáron vezet maga mellett haladt előre. A házak üresen tátongtak, több helyen betörték az ajtókat, vagy az ablakokat. Egy két házon már díszt alkottak a falba fúródott puskagolyók. Elborzadva lépkedett. „Mi történt itt?” – tette fel magába a kérdést, de választ nem kapott rá.
- Hát, nem túl bíztató hely, pedig én egy turista paradicsomra számítottam. – szólalt meg Raizen, lován ülve.
- Nem tetszik ez nekem Raizen. – sóhajtott Leena és gondterhelten pillantott fel a fiúra. Ekkor a feltámadó szellő vérszagot hozott magával. Leena teste megdermedt és fejét a szag irányába fordította. Raizen kérdőn meredt rá ahogy elindult a mögötte lévő sikátorba, ahol egy gyerek összecsuklott testét látta meg.
Szó nélkül futott hozzá, de mielőtt még megérinthette volna már tudta, a gyerek halott. Érezte a halál bűzös szagát a gyermeken, még is meg érintette apró kis kezét, reménykedve valami isteni csodában, de az nem jött.
- Mi az…? - kérdezte utána érkezve Raizen de hangja el csuklott a gyermek láttán. A kis lány jég hideg kezét hatalmas foltok borították, ahogy az egész testét is. Fején mély seb tátongott, és a vére egész testén végig folyt. Leena szemébe könnyek gyűltek, és remegő kézzel szorította a halott kislány kezét.
„Ereszd el ő már halott.” – szólalt meg Carmen.
Leena továbbra is fogta a kis kezet. Üreges szemmel nézte a gyereket, nem akarta látni, be akart csukni a szemét, de nem tudta. Elege volt, úgy érezte nem bírja tovább elviselni ezt a világot, össze roppan súlya alatt. Túl sokat fájt a szíve, túl sokat látott már az emberi gyarlóságból és gonoszságból. A tehetetlenség érzése át járta szívét, ledermesztette, miközben görcsösen szorította a kislány kezét pedig tudta semmi értelme.
„Leena „ – dörrent rá Carmen – „ ENGEDD EL A KEZÉT! Ez a gyerek már vagy egy órája halott! Nem tudsz tenni érte semmit! Láthatod agyon verték! Ahelyett hogy itt bőgsz, inkább menj és keresd meg az a szemetet! „
Ekkor egy éles csattanás térítette észhez Leenát. Raizen széttörve az üvegét a sikátor falán állt mögötte. Szemében ugyanaz az izzó harag éget, mint az övében, ami most az ő lelkét is égette. Elengedte a kislány kezét és mellé lépett. Maga se tudta meg mondani miért ölelte át Raizenot, tudta ő már elég erős ahhoz, hogy túlélje a világot. Ő még is dereka köré kulcsolta karjait, és mellkasába fúrta arcát, talán nem akarta, hogy a fiú lássa könnyeit.
Mellkasában lévő szúr fájdalom nem akart elmúlni, és könnyei is egyre erősebben patakzottak. Eközben a város hangjai újra utat törtek tudatába, újra érezte az égő hús szagát és tudta, ez nem állaté hanem emberé. A sikolyok melyek bezengték a távoli utcákat, fájdalmas halálról adtak tanúbizonyságot. Végül Raizen magához ölelte Leenát és magához szorította.
- Keressük meg őket. – mondta halkan, arcát még mindig a fiú mellkasába fúrva.
- Meg fogjuk,– súgta fülébe határozottan - és nem fognak örülni nekünk, ezt garantálom...
Leena bólintott majd kibontakozott Raizen karjaiból. Eközben Pascal vállára ugrott és halkan, de még is hallhatóan jelentett.
- Kelet felöl, jön a füst, a házak arra az irányba teli vannak égési nyomokkal. Arra lesznek! – mondta, hangján érezhető volt őt is ugyan úgy megérintette a dolog.
Menjünk. – mondta Raizen is, és kézen fogva Leenát, indultak a hangok irányába. Minden lépésnél hangosabban hallotta a csata zajait, erőseben érezte a puskapor illatát és az abban kevergő vért. Érzet ahogy izmai megfeszülnek, mellkasából pedig szétárad a jól ismert feszültséggel és félelemmel teli érzés. Túl sokszor érezte mostanában ezt a fájdalmas érzést, és erre már ő maga is rájött. Legszívesebben lovára ugrott volna és elvágtatott volna, olyan messzire ahol senki sem találhatja meg, ahol nincs harag, nincs gyilkolás, nincs fájdalom, de még sem tette. Haladt tovább Raizen kezét fogva az utcán várva a pillanatot, amikor meglátja a gyilkosokat. Bár Leena nem fogta fel tisztán, de lelke mélyén bosszút akart, egy vadállat bent a lelkében zárva kegyetlenül rázta ketrecének ajtaját, vérre vágyott, és nem is oly soká Leena meg is adta neki.
Ahogy kifordultak a következő utcára, Leena és Raizen feje között egy puskagolyó süvített el, és szinte rögtön utána jött a második is.
- Szemetek! – sziszegte Rai, és kilépett a golyók záporába. Árnyéka ekkor megnyúlva előtte pajzsot formált, megvédve őket a golyóktól. Leena követte őt, ugyan is egy ismerős illat vált ki a vér és verejték szaga közül.
- Ne kérlek! HAGYJÁTOK ABBA!- hallotta egy lány kiáltását az utca kellős közepén. A támadók mintha meg se hallották volna hangját lőttek tovább. Azonnal felismerte a lányt, Ayame volt az Shiro húga, gondolkodás nélkül lépett ki az oltalmazó pajzs mögül.
„ LEENA!” – kiáltott rá Camren de őt ez nem érdekelte. Szelet formálva mind két keze körül, egy egy szél löketett indított meg jobbra és balra. Maga elé téve kezét pedig egy újabb lökéssel a lány döntötte el, így az kikerült a felé száguldó golyók útjából.
- Elég volt! - ordította Leena és a fiat lányhoz rohant, miközben Raizen újabb mágiát küldött a támadók felé. Ahogy mellé ért, és meglátta arcát, Ayaméra ismert. Ledöbbenve meredt a lányra, fején mély seb tátongott és erősen vérzett.
- Ayame! - nézett rá elborzadva - Mit csinálsz te itt? Elment a józan eszed? Megakarsz hallni?– kérdezte kitérve hitéből.
- Bagoly mondja verébnek… - jegyezte meg szurkálódva Pascal és Raizen egyszerre.
Leena tenyerét a sebre tapasztotta, és gyógyítani kezdte a lányt, közben szemével menekülés utat keresett a tűzharc közepéből.
- Te... te vagy az? – kérdezte ijedten.
- Igen, de ne aggódj. Pascal keress, valami helyet ahova behúzódhatunk! – szólt Leena. Pascal biccentve felvette a homok színét és már ugrált is. Leena bár tudta, hogy Pascal tud magára vigyázni, még is nagyon féltette. Raizen közben fedezte őket, de tudta ezt nem tarthatják soká.
„Üsd ki őket egy csapással aztán tűnés!” – szólt Carmen, és ő engedelmeskedett.
- SKY DRAGON ROAR! - ordítja egyenesen a bal oldalt lévő támadókra. Szájából hatalmas szélvihar tőr elő és jó néhány méterre repítette támadóikat. Leena dühtől fűtötten nézett utánunk.
- Jól vagytok? – kérdezte Raizen.
- Hát most már határozottan! - ropogtatta meg kezét Leena.
- Leena! – kiáltotta Pascal visszatérve - abban a házban ott – lihegte miközben felmászott kezére. – van Shiro. Leena tágra nyílt szemmel meredt Pascalra. „Még is mit keres ilyenkor a házban?” – villant át a agyán, kérdőn tekintett Ayamera, akit Raizen ekkora felsegített a földről.
- Gyere, hölgyem. – mondta gyengéden hangon és a megszeppent lányt támogatva elindultak.
- Ayame mi történ itt?
- Azt hiszem ezt nem tőlem kéne tudnotok, - felelte halkan a földet bámulva - de kérlek, segíts Shiron.
Hangjában Leena mély fájdalmat érzett, és inkább nem kérdezett többet, csak csöndben baktatott mellettük, miközben fejében ezer kérdést tett fel. Beérve a romos házba Leena orrát az égett hús szaga csapja meg. Akaratlanul is elfintorodott, miközben a szag irányába fordul. A szedett-vedett házon látszottak a csata nyomai, az ablakokat bedeszkázták és csak néhány gyertya adott világosságot. Az asztalnál három ember ült, bár Leena nem látta jól az arcukat, még is mikor beléptek sietve ugrottak fel. Ayame halkan magyarázkodni kezdett miközben egy magas fiú fejét csóválva segítette az asztalhoz.
„Mi az isten folyik itt?” - villant át Leena fején. Hallotta, hogy Raizen egy újabb üveget vesz elő és meglendíti majd a következő pillanatban már felé nyújtotta. Leena nézte egy pár másodpercig az üveget majd elvette. „Egy kis víz jól fog jönni…” – mondta magában, de amikor meghúzta és az égető szesz végig marta a torkát, szemei könnybe lábadtak. Hevesen köhögve adta vissza Raizennak az üveget.
- Jó ég… - nyögte miközben kissé meggörnyedve a falnak támaszkodott.
- Már csak pár korty, és hozzászoksz. - vonta meg a vállát vidáman miközben könyökével oldalba bökte.
- Ehhez soha nem lehet hozzá szokni. – nyögte, miközben rosszalló pillantást vetett rá.
- Ugyan, nézz rám, így! – felelte és újra meghúzta az üveget, Leenának már csak a látványtól is émelyegni kezdett a gyomra. „Blleee, hogy bírja?!” Raizen viszont büszkén húzta ki magát Leena előtt.
Ráhagyta a dolgot és inkább a ház belső terét vette szemügyre, hiszen orra újra jelzett neki, a szoba felől.
A szobán ajtó nem volt, csak egy kopott szakad pokróc takarta el, Leena óvatosan húzta el, és bekémlelt. Egyetlen ágy volt a szobába mellette egy kis komódon gyertya és a tál víz. De ami igazán megrémisztette őt az ágyon fekvő alak volt. Lassan lélegzetét visszafojtva lépkedett az ágyhoz.
- Shiro… - nyögte – Minden sárkányra …
Shiro teste szinte a felismerhetetlenségig volt összeégve, arcát hatalmas gennyes hólyagok borították. Egésztestében remegett, hangosan zihálva vette a levegőt.
- Leena… - suttogta Pascal aggódva. – Tudsz rajta segíteni?
- Megteszem, amit lehet. – válaszolta halkan. Az ágyfölé hajolva kinyújtotta bal kezét Shiro arca fölé, míg jobb kezét mellkasa felé helyezte. Mindig is fájdalmas volt számára a gyógyítás, mintha lassan de biztosan szívnák életét, de most valahogy más volt. Mellkasában kínzó fájdalmat érzett, ami minden perccel csak erősebb lett. Leenát a bűntudat mardosta, amiért nem volt itt, hogy megvédje Shirot.
„Már megint magadra veszed más baját!” – szólt rá Carmen.
„Mi az hogy magamra veszem? Te is láttad azt a férfit, nem lett volna szabad itt hagynom, amíg minden rendbe nem jön. „
„Az hogy elmentél innen életed legjobb döntése volt!”
„Ezt meg hogy érted?” – kérdezte ingerülten. Nem bírta elviselni Carmen hozzá állását.
„Ez a hely átkozott Leena! Most se kéne itt lenned, már bánom, hogy hagytam…”
„Mi van? Te aggódsz értem?!” – hökkent meg. Már az átkozott szó is furán csenget szájából, eddig egy szóval se mondott ilyet.
„Na, ide figyelj bazd meg! Igen aggódom, és? Ne mond, meg nekem mit csináljak, jól van? Inkább tűnjünk innen!”
Leena dermedten állt, Shiro teste fölött, soha nem hitte volna, hogy ilyet hall majd Carmentől. Nem igazán értette Carmen miért nevezi elátkozottnak a helyet. Gondolaiból Shiro rántotta vissza, ahogy a fiú hangosan fellélegezett. Remegése elmúlt, bár még voltak sebeke a testén. Leena érezte nem tudja már sokáig fent tartani mágiáját, nem fogja tudni teljesen meggyógyítani. Végül szomorú arccal fordult meg és indult el kifelé. Az ajtóban Ayame várta, Raizen mellette támasztotta falat.
- Köszönöm – kezdte halkan - nagyon köszönöm.
- Nem köszönd, inkább azt mond el mi történt.
Arca komoly volt, most már tudni akarta miért történik ez a sok borzalom ebben a faluban. Érezte, ahogy belül fűti a harag, és tenni akart valamit. Elege lett abból, hogy tehetetlenül nézi a sebesülteket, halottakat, mészárolókat, zsarnokot és semmit nem tehet.
- Hát... - kezdte kissé megszeppenve, de ekkor egy magas fiatal fiú lépett be a szobába.
- Mióta Morten elment kitört a pánik. – adta meg tömören a választ. Arca kemény volt, szemében még is fájdalom tükröződött.
- Tessék? – kérdezett vissza Leena, szinte kitört belőle a kérdés, egyszerűen nem akart hinni a szemének. – De hát Shiro….
- Ki az a Morten? - vágott közbe Rai.
- Amikor először jöttem ide ő volt a megbízom. Azt akarta öljem meg Ayame bátyát Shirot, mert nem Shiro nem hitt a prédikációban. - vágta rá gyorsan Leena.
- Örült egy fazon volt - tette hozzá Pascal sokat mondó pillantással- – Valami különös istent imádott, Ayamét felakarta áldozni.
- Mi történt? Azért küldtek ide minket, mert állítólag lázongás tört ki, de miért? – fordult újra a lányhoz Leena.
- Miután Morten elment egyre nehezebb idők jöttek, - kezdte a fiú - Eleinte csak az eső késett, aztán kiapadtak a kutak, egyetlen egy kutunk volt már csak, amikor a vizet meg mérgezték. Aztán jött a dögvész. - mondta szomorúan fiú miközben kilépett a szobából a főhelységbe. - Az emberek egymást kezdték gyanúsítani, szinte pillanatok alatt egymásnak estek.
Leena nem akart hinni a fülének, dermedten mered a magas fiatal fiúra. „Ez nem lehet… ilyen nem lehet… „
- De hát Shiro? Ő miért nem tett valamit? – fakadt kis egy kis csend után.
- Próbált tenni ellen, de ez lett az eredménye. Voltak, akik úgy gondolták Shiro az oka ennek, ő hozta rájuk a rontást. Az utóbbi pár napban már mindenki öli a másikat. Nincs élem se víz, csak ha mástól vesszük el.
– Tehát rá kenték az egészet.- összegezte Rai.
Leena arcán döbbenet és éretlenség keveréke uralkodott.
„Most ezen mit vagy úgy kiakadva?!” – kérdezte Carmen
„Hogy mit vagyok kiakadva?” – csattant fel Leena – „Te még is normálisnak tartod ezt?”
„ Leena…” – sóhajtott fel megjátszott drámaias hangsúlyban – „ A buta ember ilyen… Még is mit vársz a sok tanulatlan paraszttól? Mint a birkák, egyik hülye kitalál valamit és mivel a többi gondolkodni se tud meg utána…”
„Ez nem igaz!”
„Nem? Akkor ami itt van mivel magyarázod?! Az emberek ezért választanak vezetőket, mert képetlenek gondolkodni, ez mindig is így volt!”
- De a másiknak hogy van vize? Ha nincs senkinek, akkor nincs kitől elvenni. – kérdezte Raizen.
- Vannak tartalékaink, de már nem húzzuk sokáig. – felelte - Állítólag a templomban vannak még raktáron dolgok, de oda senki nem mer be menni.
- Miért nem? – kérdezte meglepődve Raizen. Leena igazat adott neki, ő maga sem értette miért nem mernek be menni oda, az csak egy ős öreg templom.
- Démonok lakják – súgta a fiú - Morten óta senki nem lépett oda be, még is éjszakánként valaki van ott, hallani a zongorát vagy épp látni a fényeket.
Leena szája tátva maradt, itt már komolyan kezdett kételkedni abban, hogy a fiú ép elméjű.
Ekkor viszont fura érzés támadt benne, nem igazán értette miért lett ideges, csak néhány perc múlva jött rá, hogy Carmen aki ideges.
- Biztos hogy démonok? - kérdezte Leena kétkedve.
- Igen. – felelte a fiú.
- Akkor azt hiszem meg kéne látogatnunk őket. – nézett Raizenra.
- Egyetértek, ugy se láttam még démont élőben.
Leena fején egy kis izzadság csepp jelent meg.
- Ehhh… Hát én nem konkrétan erre gondoltam. – nézett rá vigyorogva.
- Na gyere aranyom, nem sokára sötétedik, és nekünk meghívónk van!
- ARANYOM?- akadt fent Leena szeme, és pislogva nézett Raizenre, de a fiú nem sokat törődött vele, elkapva kezét már indult is ki a lakásból.
Leena meglepődve pillantott kezére, és halvány pír jelent meg az arcán, ahogy tovább haladt csendesen Raizen mellett. Ahogy elérték az utca végét a gyenge szellőben vérszagot érzett. Hallotta már az utcán vívott harcok hangjait, és félelem szétáradt testében. Nem attól félt, mi lesz vele, nem attól félt mi fog történni, hanem attól, amit látni fog. Érezte, ahogy bénító feszültség átjárja testét, nem akarta látni az emberek értelmetlen tetteit, nem akarta hallani ahogy egymás ellen fordulva harcol barát és család.
- Mi történik? - kérdezte Pascal kis fejét kidugva táskájából.
- Gyilkolnak. – mondta alig halhatóan, ahogy léptei akarta ellenére is gyorsultak. Kilépve a következő utcára borzalmas látvány tárult a szeme elé, emberek egy kisebb csoportja verte egymást kíméletlenül. Szitkozva, kiáltozva támadtak egymásra, vasvillával, késsel, kalapáccsal. Leena elborzadva nézte, ahogy egy középkorú nő egy jó formán még épp hogy lánynak nevezhető kislány fejét verte szét.
- HAGYJÁTOK ABBA! – kiáltotta hirtelen. Nem bírta tovább nézni az értelmetlen mészárlást, de az emberek ügyet sem vetettek rá. Mélylevegőt véve egy kisebb hurrikán tőrt ki a szájából mire a legtöbben egyensúlyukat vesztve estek a földre. Mintha egy álomból ébrednének fel értelmetlenül tekintett felé.
- ELÉG VOLT! – kiáltotta - Még is mit csináltok? – ordította, könnyekkel küszködve.
- Lee, biztos, hogy jó ez? - szól halkan Pascal mikor felért vállára.
- Ne szólj bele Pascal! – felelte ridegen. - Ember hagyjátok abba! Nem veszitek, észre mit csináltok? Ahelyett hogy segítenétek egymáson, ölitek egymást! – hangjában vegyes érzelmek csengtek. Egyszerre szomorította és dühítette, amit tettek.
- Ki vagy te, hogy meg mond, mit csináljunk? – kiáltotta vissza neki az egyik férfi és kapáját felemelve indult meg felé. Leena nem ijedt meg tőle, egy kisebb széllöketet újra a földre „ültette”.
- Ne mond, meg nekünk mit tegyünk! – ismételte meg egy másik idősebb férfi, kezében lévő bárdot vörösen színezte meg a vér.
- Miért teszitek ezt?! – kérdezte ügyet sem vetve a két férfira – Támogatnotok kellene egymást a nehéz időkben! – kiáltotta.
- Mit tudsz te a nehéz időkről? Egy messziről jött kósza vagy semmi több! – vágott vissza egy nagydarab nő, kontyba kötött haja félig szétziláltan lógott vállára, egész teste tiszta mocsok volt, és arcáról a téboly tükröződött. Leenát megrémítette a nő szemében csillogó gyilkolás vágya, látta benne, hogy ölni akar, a téboly ami elméjére ült, az őrület ami hangjából hallatszott egész testében megdermesztette.
- Ez a lány nem is olyan rég megmentett titeket! Legalább hallgassátok meg! – szólt közben Raizen.
- MEGMENTŐI? – nevetett fel a nő.
Leena dermedten meredt a nőre, testében bénultság érett szét. Maga sem tudta mit várt, de még is az emberek szavai egyre jobban a földbe döngölték. Értetetlen arccal meredt rájuk, és a belőjük áradó harag nehézsúlyként nehezedd rá. Jég hideg tekintetűk átfúrta őt, mint ha kést döfnének belé. Ismerte már ezt a rideg és kemény tekintet, és egyszeriben újra gyengének és gyámoltalannak érezte magát.
„Mire számítottál? Hogy majd hisznek neked?” – szólalt meg Carmen, hangja kimért volt, de még sem bántó. „ Nem értheted meg őket… „
- Mit tudtok ti az életünkről? – fordult Leenához vasvillával a kezében egy fiatal férfi, kezén mély seb éktelenkedett, de láthatóan nem törődött vele.
- Én... Én nem állítom, hogy pontosan tudom min mentek keresztül, de amit tesztek akkor is nem helyén való! – felelte kissé bátortalanul.
- HEH MERT TE TUDOD MI A HELYÉN VALÓ?- visított vissza egy asszony. Leena megrettenve hátrált egy lépést, a nő hangjában olyan gyűlölet csengett, ami még őt is eltántorította. Érezte bőrén gyilkos pillantását, a belőle áradó haragot. Soha életben eddig nem érzett ilyet, és most teljesen meg bántotta.
„Hagy őket hagy öljék meg egymást!”
„De hát…” – kezdte elkereskedett hangon.
„Nincs de hát Leena! Fog már fel végre az emberi természetet. Mindig másban keresik a hibát, mert túl fájdalmas lenne belátni nekik, hogy ők tették tönkre a saját életüket!”
- Asszonyom kérem, tudom, hogy nehéz de... - kezdte el Leena kérlelő hangon szavába vágtak, és fegyveriekt vészjóslóan emelték fel.
- Most már elég legyen… - szólt halkan, de vészjóslóan Raizen, ahogy újabb képletet fekete árny jelent meg előtte.
- Shadow Orochi!- mondta halkan és kezéből két kígyó lépett ki, egyenesen az emberek felé haladva. A kígyók bele kapaszkodtak a két legközelebbi féri fegyverébe és kitépték kezükből.
- Hé ez a lány nem az aki Mortent elüldözte? - kiáltott közbe egy hang. Leena nem látta a férfi arcát, de ledermedt. Nem gondolta volna, hogy emlékeznek majd rá
- Az a fiú robbantotta fel a csillárt! - kiáltotta egy másik ember a tömegből.
„Mi? De hiszen Raizen itt se volt, ők Ralfról beszélnek!” – akadt meg magában.
- Nem tudom milyen csillárról beszéltek, de nem is érdekel, teljesen mindegy ki volt itt és ki nem… - szólalt meg vészjósló hangon Rai.
„Leena nem mondom még egyszer, tűnés innen!”
„Nem…”
„Hát még mindig nem érted? Ezek a barmok csak bűnbakot keresnek, akin ki élhetik a dühüket,és most ti lesztek a bűnbak!” – kiáltotta Carmen de Leena egy tapodtat se mozdult.
- De ezek azok! Ők azok! - kiáltotta hevesen egy fiatal fiú.
„Leena most azonnal tűzz el innen!” – szólt közben erényes hangsúllyal Carmen. „Ez mind nektek fognak esni!”
„De hát mi nem tettünk semmi rosszat!” – érvelt Leena elkeseredetten –„Én csak segíteni akartam rajtuk…”
„DE EZ ŐKET KURVÁRA NEM ÉRDEKLI!” – ordította közbe Carmen. „Fogd már fel végre! Nekik csak egy bűnbak kell, valaki, akit megölhetnek, akin ki élhetik a dühüket!”
„De mi nem tettünk semmi rosszat!” – hebegte Leena
- Ajjaj... ez nem lesz jó. – aggodalmaskodott Pascal, és Leena újra visszatért a valóságba. Raizen a tömeg előtt állt, és kezét egy férfi vállán nyugtatta.
- És? Ha mi vagyunk akkor mi van? – kérdezte tőle fagyos hangon miközben mélyen a szemébe nézett.
- Ők tehetnek róla! - kiáltott fel egy öreg férfi szinte rögtön.
„LEENA TŰNÉS INNEN!” – kiáltotta Camren szigorúan.
- MI? MÉG IS MIRŐL? – kiáltotta, a szavak szó szerint ki törtek belőle. Mintha meg se hallotta volna Carmen szavait, csak az öreg fickóét. Arcán megrökönyödés ült, és kezei remegni kezdtek. Furcsa érzések kavarogtak benne, testét elárasztott a bénultság.
- Ti űztétek el Mortent! Ti tettétek ezt velünk! – sipította a nő szinte azonnal.
Ebben a pillanatban egy újabb képlet jelent meg a levegőben egyenesen a nő felé haladva. A falba csapódó támadás ökölnyi méretű darabokat röpített fel. Leena nem sokat érzékelt mind ebből, a nő szavai továbbra is ott visszhangoztak a fejében. „Ti tettétek ezt velünk… ti tettétek ezt… ti tettétek…” – a szavak jelentése lassú ködként terjedt szét agyában, és bejárta egész testét.
- Hogy mit tettünk mi? – kérdezte elhűlve, miközben testében leírhatatlan érzés kavargott. Düh, harag fájdalom, kétségbe esés, csalódottság egyszerre kaparták elméjét. Egyszeriben úgy érezte szét szakad, mozdulni akart, de nem tudott, nem tudta merre lépjen, mit tegyen. A viharként kavargó érzések megbénították izmait. A gondolatok kavarogtak a fejében, nem értette miért történik ez az egész. „Én csak segíteni akartam… én….” – kezdte kétségbe esetten. „Mi meg mentettük őket… mi segítettünk rajtuk” – mondogatta egyre kétségbe esetten.
- Ők tehetnek róla! - kiáltott fel egy öreg férfi. A benne lévő érzések egyre gyorsabban kavarogtak benne, mintha hatalmas hurrikán tombolna benne, ami egyre erősebben szaggatta elméje határait. Lassan dühe egyre csak fokozódott, nem értette miért őt vádolják, miért őt hibáztatják. Igazságtalan érezte vádaikat, és észre se vette, ahogy szeme megtelik könnyel. Kezeit ökölbe szorította és egész testében remegni kezdett. „Én nem csináltam ezt… én nem vagyok rossz...” – mondogatta magában, egyre kétségbeesettebben, miközben végig nézett az embereken. Rideg megvető szemek szegeződtek rá, érezte bennük a gyűlöletet a meg vetést, szinte már bőrén érezte vérszomjukat. Eszébe jutott családja, akiket oly régen elvesztett, ő tudta milyen fájdalommal jár elveszíteni a helyet ahova tartozott. Ezek az emberek még is önszántukból dobnak el mindent, ami eddigi életük volt, meg megvadulva estek egymásnak, ütötték verték egymást, mint ha megvadult szörnyetegek lennének.
- NEM TETTÜNK ELLENTEK SEMMIT! – szakadt ki belőle végül.
- Ti űztétek el Mortent! Ti tettétek ezt velünk! - kiáltott újra a nő.
Ekkor egy újabb robbanás törte meg a nő hangját. Raizen arcán mérhetetlen düh ült, és hangja pengeként metszett a levegőbe.
- Hogy mit tettünk mi? – kérdezte. Hangjában volt valami vészjósló, valami félelmetes. Pascal kissé ijedten rázta meg Leena karját de a lány nem felet neki. Továbbra is csak dermedten állt és nézte a tömeget.
- RONTÁST HOZTATOK RÁNK!
- MIATTUK KELL SZENVEDNÜNK! – kiabálták, egyre többen és többen. Leena nem vette észre vagy talán nem akarta látni, de egyre több és több ember jelent meg körülöttük. Haragjuk és vérszomjuk már már tapinthatóvá vált a levegőben. Szemükben rideg megvetés ült, ahogy lassan besötétedett, és a fáklyák fényében meg csillantak fegyveriek.
- Miről beszéltek? - kérdezte lassan Leena - Mi csak segíteni akartunk!
- Segíteni?!– kiáltott fel egy fiatal lány, hangjában érezhető volt a felháborodás és a megvetés is egyszerre - TI ÜLDÖZTÉTEK EL MORTENT!
- AZ AZ EMBER TETT TITEKET TÖNKRE! - kiáltott vissza Leena, idegesen. Egyszerűen képtelen volt felfogni, ami körülötte történik.
- HAZUDSZ! Amíg ő itt volt legalább volt mit ennünk! – vágott vissza egy idősödő férfi. Leena döbbenten meredt rá. „Volt mit enniük?” – kérdezte - „ Akkor hát még is én tettem volna ezt velük?” – kérdezte magától – „Az én hibám lenne hogy ide jutottak? Ha nem hittem volna Shironak Morten még mindig itt lenne…”– hebegte magában. „ Ha akkor nem mondom el nekik az igazat Mortenről, akkor most békében élnének?” – minél több kérdést tett fel magának annál jobban hibásnak érezte magát. Fagyos homály lassan beférkőzött elméjébe és nem engedte szabadulni a gondolattól. „Az én hibám… miattam van… miattam történik ez… ha nem jöttem volna ide… ha…”
„ELÉG LEGYEN!” – ordított fel hirtelen Carmen. Hangja metsző késként hatol át elméjére nehezedő ködben.” Nem a te hibád! Fogd már fel, ezek az emberek csak egy bűnbakot keressenek! Túl hülyék ahhoz, hogy belássák ők a hibásak! Nézz rájuk Leena!” – parancsolta. „ Semmi nincs már bennük, ezek már nem emberek csak bábok, amiket csak a harag és bosszú mozgat!”
- Minket hibáztattok a saját hibáitokéért… nem mi mérgeztük meg a vizeteket, nem mi öljük gyermekeiteket… – mondta közben Raizen.
- TI TEHETTEK MINDERŐL! – ordított fel újra a tömeg.
„Nem! Nem! Nem!” – mondogatta kétségbeesetten Leena. A világ kezdet teljesen szétesni körülötte, már nem tudta kinek van igaza is kinek nem. Fejében a visszhangozottak a szidalmak, Raizen szavai, Carmen kiáltásai, de egyiknek se tudott hinni. Képtelen volt gondolkodni, fejében egy éles karcoló hang kezdett el kibontakozni. Éles csikorgó hangot hallott fejében, mintha valaki hegyes körmét lassan végig húzná koponyája falán.
- ELŰZTÉTEK ŐT! TI HOZTÁTOK RÁNK A RONTÁST! – kiáltották újra.
- Nem... nem.... mi... mi segítettünk rajtatok! – kezdte halkan kétségbeesett hangon, ahogy könnyei lassan lecsordultak arcán. - Morten csak kiszanált titeket! – abban a pillanatban, hogy ki mondta, kételkedni kezdett szavában. „Tényleg kihasználta őket? Tényleg helyesen tettük? „ – kérdezte magától és minél jobban kételkedet az éles csikorgó kaparás elméjében egyre hangosabb lett. Már nem is egy, hanem vagy tíz ujj kaparta volna koponyáját. Érezte ahogy a határok körülötte lassanként felszakadoztak, érezte, ahogy gondolatai szétesnek és elsüpped az emberek fullasztó gyűlöletébe.
- Morten segített rajtunk! - vágott vissza a hozzá legközelebb eső férfi, és hatalmas késést meg lengette felé.
- Leena... – hajolt Raizen a lány felé - menjünk innen, ők már rég elvesztek, nem tehetünk értük semmit.
- Nem. - rázta meg a fejét - Nem... Mi nem tettünk semmi rosszat! – mondta görcsösen, megmakacsolva magát és az emberek felé fordult - Azért jöttünk ide, hogy segítsünk! Shiro is...
- HAZUDSZ! TI HOZTÁTOK RÁN EZT, NYOMORT!
- ŐK AZ IGAZI DÉMONOK! - kiáltotta egy nő. Leena elméjében a kaparászás egyre hevesebb és hevesebb lett, és egyre több hangot zárt ki fejéből. Teste reszketni kezdett, mellkasában izzó fájdalom áradt szét. Tudta, Carmen beszél hozzá, még is hangját elhaló foszlányokban hallotta, és képtelen volt kivenni mit mond. Mintha egy börtönben lenne, ami elzárja mindentől.
- ELÉG! Ne vádoljátok őket! – hangozott fel egy éles hang, és Ayame sziuletje bontakozott kis a sötétből. - Ők nem tehetnek erről! – kiáltotta a tömegnek és védekezőn Leena és Raizen elé állt. Arcán szikla szilárd elszántság ült, Leena pedig megdermedve meredt a lányra. Gyenge és törékeny teste, magabiztosan és erősen magasodott elé.
- TE CSAK HALLGAS! A TE BÁTYÁD CSAK HAZUDOTT NEKÜNK! Megmérgezte a vizünket! – ordított rá az öregember.
- IGEN! Még az esőt se tudta vissza hozni! – helyeselt a tépett külsejü asszony.
Ayamét nem törték meg a szavak, szinte rezzenéstelenül állt a tömeg előtt.
- A bátyám mindent meg tett értetek!- vágott vissza Ayame, és Leena most először látott dühöt arcán.
- Elhallgass te mocskos kis ribanc! – kiáltotta a férfi.
- Mit mondtál? – szólalt meg Raizen. Hangjában volt valami félelmetes, arcát árnyék borította, Leena soha nem látta még így a fiút, de érezte mérhetetlen dühét- - Ribanc? – lassan elindult a férfi felé. – Hogy merészelsz így beszélni vele? – kérdezte, hangjából pedig érezhető volt fagyos gyűlölete a férfi iránt. Egy fekete kígyó jelent meg a levegőben a férfi arca előtt, majd egy éles reccsenés hallatszott. A férfi teste ernyedten omlott össze, és a tömeg összerezzent. Egymásután szegeződtek a tekintetek Raizenra. Leena lélegzete elakadt, dermedten nézte a fiút, szinte tapintani vélte a benne kavargó dühöt.
- Esetleg akar valaki Shirora is panaszkodni? Szívesen meghallgatok mindenkit. – mondta halkan a hullát nézve.
- Rai... - suttogta Leena, de valahogy nem tudott rá haragudni, pontosan tudta milyen dühöt érezhet most.
- Kérlek ne! - futott Raizenhoz Ayame, és karjába csimpaszkodott. - Ne tedd ezt, ezzel csak mé...
- DÖGÖLJ MEG! - ordította fel egy férfi.

Tárgy: Re: Leena Pént. Dec. 30, 2011 2:45 pm

Leena látta, ahogy a véres konyhakés felemelkedik izmai megfeszültek elrugaszkodott a földtől, és elméje egyszerre kitisztult. A kés úgy hatolt át Ayame mellkasán mintha csak vajba döfték volna, át fúródva a lány mellkasán bukkant fel. A lány megdermedt egy pillanatra majd tekinteté lassan a mellkasán megcsillanó véres késre szegezte és összerogyott. Leena esésközben kapta el gyenge testét, érezte izmainak apró rángását, gyengülő szívverését. Raizen dermedten nézte őket, arcára fekete árnyék vetült. Ayame sebe körül rohamosan növekedő vérfolt jelent meg, és légzése elakadt. Leena bal karjára fektette a lányt és keze körül kék fény jelent meg. Minden idegszálával összpontosítani kezdett a lányt keresztülvágó késre, és markolatára markolt.
Ayame rémült szemekkel meredt Leenára, miközben kezével kezét kereste.
- Nem lesz semmi baj, meggyógyítalak! – súgta remegő hangon. Vette egy mély lélegzetet és gyorsan kirántotta a lány testéből a kést. Ayame felnyögött fájdalmában, és vérzés tovább erősödött.
„Nem! Nem! Nem halhat meg!” – pánikolt magában Leena. A seb mindkét oldalára tette kezét, de hiába erősödött a fény, a vérzés nem állt el. Érezte, ahogy a meleg vér végig csorog alkarján, végül combjára csepeg.
Ayame teste egyre vadabbul remegett, hangosan hörgött, miközben esdeklőn meredt rá.
„Állj már el!” – mondta magán Leena. „Miért nem áll a vérzés? Meg fog fulladni! Miért? Miért?” – kérdezte magától kétsége besetten. Minden erejét összeszedve még erősebben koncentrált és keze alatt vakító fény jelent meg, de a vérzés nem apadt el. Légzése zihálás torzult, végtagjaiban érezte a már ismert fájdalmat, de nem törődött vele.
” Leena hagyd abba! „ - hallotta meg Carmen hangját – ” Leena, túl sok erőt hazsnálsz fel! Nem tudod meg megmenteni hagyd abba!” - kérlelte de Leena nem akart figyelni szavaira.
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz!
A sérülés túl nagy volt, a vér ekkora átszivárgott tüdejébe, nyelőcsövébe, eltömítette légutait, megakadályozva ezzel, hogy levegőhöz jusson. Ayame lassan feladta a harcot és szempillái egyre lejjebb ereszkedtek. Ahogy Leena a haldokló lányt nézte újra éles csikorgást hallott elméjében, valaki lassan végig húzta éles körmét egy falon, talán az ő elméjének falán.
- Ayame! Ayame, maradj velem! – kérlelte kétségbe esetten. – Ayame kérlek… - könyörgött.
- Tarts még egy kicsit! Meggyógyítalak! – suttogta neki, de már ő is tudta az igazat. Nem bírta kimondani, de tudta. Ahogy a szemébe nézet tudta, Ayame is tudja számára már nincs többé holnap, teste újra megrázkódott, de ez alkalommal még hevesebb. Még is arcán lévő ráncok kisimultak, és szemébe nyugalom tükröződött, mintha elfogadta volna sorsát. Utoljára még egyszer találkozott tekintetük, Ayame ajka megremegett és hangtalan szavakat formált. „Köszönöm!”
Leírhatatlan fájdalom járt át Leena testét, mintha kitéptek volna belőle egy darabot.
A lány halott testét nézve, érezve hidegét valami elszakadt benne. Képek villództak a fejében, hallotta a falusiak szidalmat, Morten kacaját, a vér vöröslő bíboros csillogást. „Én… nem… nem tudtam meg menteni… az én hibám! Ha nem jöttem volna ide…”
Úgy érezte meg őrül, a képek egyre gyorsabbak lettek, mintha szét akarnák szakítani testét. Elméjét ezer és ezer kéz szaggatta, az éles fülsértő csikorgás mindent elnyomott, teljesen elborította, úgy érezte megsüketül. „Elég!” – kiáltotta magában. – „Elég! Hagyják abban! Nem akarom, én… én nem akarom ezt!- kiáltotta kétségbe esetten – „Legyen vége! Legyen vége! Elég!” – sikította.
Ekkor egy kéz finoman dereka alá nyúlt és húzni kezdte felfelé. Raizen volt az, átölelve oldalról vezette az úton el a tömegtől.
- Egy dögöt már megöltünk! – hallatszott a tömegből egy hang - NE HAGYJUK FUTNI A MÁSIK KETŐT! ÁLJUNK BOSSZÚT! – szavaik hallatán hangos kiáltás halattak, és fegyvereiket a magasba lendítve indultak Raizen és Leena után.
Leena nem igazán bírta felfogni, egyszerűen képtelen volt kizárni a fejéből Ayame halott testének képét. Teste rázkódott a sokktól, ami hatalmába kerítette, hangosan zihálva vette a levegőt míg arcán hatalmas cseppek gördültek végig. Ki akarta zárni a fejébe a hangokat, szemét összeszorítva próbálta elűzni a képeket, de nem tudta. Egyre hangosabbá vált fejében a ricsaj, összemosódtak a képek előtte és úgy érezte az őrület teljesen úrrá lesz rajta. Bénító félelem járta át testét, ahogy valami elszakadt benne végleg. Mintha részének egy darabja kiszakadt volna belőle, érezte, ahogy az apró kis szálak egyenként szakadnak el. Leírhatatlan fájdalom jelent meg mellkasában, majd hömpölyögve áradt szét testében. Izmai elgyengültek, és egyre lassabban és lassabban mozgott.
- Szedd össze magad még egy kicsit. – súgta neki Raizen, ahogy visszafordult a feléjük induló tömeghez. Leena nem mozdult csak állt remegő lábbakkal, üveges tekintettel maga elé meredve.
Leena homályosan hallotta a tömeg moraját, de nem fogta fel. A fájdalom, amit érzet teljesen megbénította érzékszerveit és elméjét. Mélyen valahol lelkében egy mély morgás hangzott fel, valami ébredezett mély álmából.
Raizen körül árnyákok villóztak ahogy a lázadó tömeggel harcolt. Pascal ijedten meredt a fiúra, majd Leenára, halkan szólítgatni kezdte a lányt, de az nem válaszolt. Egyre idegesebben húzgálta haját miközben folyton a közeledő tömeg felé tekintett.
- Áhhh… - nyögte kétségbeesetten és lemászott róla. – El kell jutnunk a templomba! – mondta inkább magának, mint másnak azzal elindult a leggyorsabb út felkeresésére.
A tömeggyilkos kiáltásai elérték Leenát és megfordult. Arcán könnyek potyogtak, ahogy szemét Raizenra emelte, de nem tudott semmit se tenni. Lelke mélyen fekete szurokhoz hasonló anyag bugyogott fel.
A benne lévő nyughatatlan vadállat rázni kezdte láncait, dühösen felordítva. Hangosan vonyított dübörgött, ki akart szabadulni börtönéből és tombolni akart. Leena bénult elméje hallotta a vadállat üvöltését, érezte haragját, és lassan szétáradt benne a pusztításának vágya. Elvesztette önmagát és dühe uralma alá került. Arcán vékony rideg mosoly suhant át ahogy a vadállat teljesen át vette fölötte az uralmat. A harag égető méregként áradt szét ereiben, ahogy lassan lépkedett a tömeg felé. Teste körül forogni kezdett a szél, egyre erősebben és erősebben. Ökölbe szorított kezekkel indult meg lassan Raizen és a rá támadó tömeg felé, és csak egy dolog járt a fejében, ölni. Ahogy kezét maga elé tette, dühtől sugárzó szemekkel tekintett a tömegre, majd hirtelen mozdulattal két hatalmas szél pengét lőtt a tömeg felé. Bal kezével automatikusan nyúlt táskája felé, és előhúzta tőrét. Lendületet véve a legközelebbi emberhez ugorva tövig mártotta benne kését. A férfi ingén erősen növekedő vérfolt jelent meg, de Leena ennyivel nem elégedett meg. A benne felszínre törő vadállat többet akart, sokkal többet és ő engedelmeskedett neki. Megpördülve tengelye körül a mögötte álló nő nyakát metszette át, homályosan érzékelte a kezén végig csordogáló forró vért, de nem érdekelte. Jobb kezével elkapta a felé száguldó kasza nyelét és kését a fiú vállába állította. Hangos kiáltás keretében rogyott a földre vállát szorítva Leena viszont lemondóan lökte arrébb lábával, kigáncsolva ezzel a fiú mögött közeledő nőt. Teste automatikusan mozdult, és könyökével orrba vágta a mellet lesújtani készülő embert, aki ettől fájdalmasan kapott arcához. Leenában a harag mellett jóleső érzés áradt szét, élvezte amit tett. A vér friss illata megtöltötte a levegőt és ő mélyen magába szívta. Az édes illat csak még jobban feltüzelte, mintha kívánná, inni akarna belőle. Úgy hatott a vér illata rá mint az éhes vadra a friss préda látványa. Kését újra meg lendítve a mögötte lévő férfi torkákát egyenesen gégéje alatt metszette át. Újra elöntötte a levegőt az édes vér illata és valami ismeret boldogság áradt szét a testében. Mintha már nem is önmaga lenne, hanem egy vadállat... Kezén pengét formálva támadt újra, lemetszve egy ember kezét. Mélyen magába szívta a hideg esti levegőt és hatalmas tornádót küldött az előtte álló tömegre. Meg fordulva újra lesújtani készült késével, de meg botlott valamiben. Ayame halott testében, egyensúlyát vesztve zuhant a hideg halott teste. Dermedten meredt a lányra, üveges fakó tekintetére és elméje egy pillanat alatt kitisztult. Elborzadva meredt kést szorító véres kezére, egyszerűen képtelen volt felfogni, amit tett. Ayame halott teste visszahozta a világba, ahogy eszébe jutatta miért is halt meg. Ez a lány életét és vérét adta ezekért az emberkért, mikor már ellen fordultak megvetették és szitkokkal illeték ő akkor is kiált értük, akkor is védte őket, de most itt fekszik halottan, megalázva, sárba tiporva minden eszméjével. Leena teste remegni kezdett.
„Nem! Nem!” – mondogatta magában – „Elég volt legyen vége! Nem akarom ezt! Nem akarom! Hagyják abba!”– kiáltotta magába, ahogy hajába túrt. „Valaki… valaki… valaki segítsen!!” – kiáltotta kétségbe esetten.
„FIGYELJ RÁM!” – Carmen éles hangja másodpercekig visszhangozott fejében.
„Carmen?” – hebegte Leena.
- LEENA! RAIZEN! - kiáltotta egy ismerős hang - Túl sokan vannak, erre! - lengett Pascal egy gerendáról lefelé.
„El kell tűnnöd innen! Most Leena! Most!” – parancsolta neki, teste pedig engedelmesen mozdult, bár ő maga még mindig nem tért észhez.
- Már nincs messze a templom, oda már nem jönnek utánunk! – ugrott Leena fejére és maga elé mutatott. Érezte Pascal félelmét és Raizen meleg kezét karján.
„Te lány szedd össze magad! Normális vagy? Meg is hallhattál volna!” – korholta Carmen, de hangja most más volt. Nem volt sem éles se ledegradáló, inkább testvéri volt.
„Nem vagy normális, ilyet nem csinálhatsz ennyi barom között! Csoda hogy még élsz!”
Leena nem felelt, elméje még mindig bódult volt, érzelmek heves vihara hullámzott testében.
„Szedd össze magad!”
„Én nem akarom ezt! El akarom felejteni, nem akarom Camren!” – sírta.
„Ez nem akarás kérdése!”
„El akarok menni innen!”
„FEJEZD BE A HISZTIT! Ez nem kívánság kérdése Leena! Meg kell tanulnod meg birkózni a világgal Leena! Meg kell tanulnod túl élni!”
Szavai percekig visszhangzottak fejében, de képtelen volt felfogni. Nem akart gondolkozni, csak egy kiutat akart ebből a pokolból, minden vágya ez volt.

Fejében káosz uralkodott és képtelen volt figyelni a körülötte levő világra, egyetlen egy dolgot tudott biztosan. El akarta tűntetni minden érzelmet minden gondolatot a fejéből. Ki akart zárni mindent a tudatából, és emiatt kétségbe esetten kereste a megoldást erre.
- Itt balra! – kiáltotta Pascal.
Ahogy kiértek a házak közül már látták is templomot, végig rohantak a kis parkon és amint elérték a templom lépcsőit a hangok halkulni kezdtek. Leena lopva hátra pillantott és látta ahogy a tömeg a park előtt megállt. Az ajtó hangosan csikorogva nyílt ki. Ahogy becsukták maguk mögött sokáig visszhangzott még a templom majd síri csend telepedett rájuk.
- Ah, ennyi stressz és izgalom, nem bírja a szívem... – sóhajtott fel, ahogy hátukat az ajtónak vetve ziháltak. Mélyet kortyolt az üvegből majd Leena felé nyújtotta. A lány a menekvést keresve az üveg tartalmában nagyot kortyolt, de szinte azonnal rá jött nagy hiba volt tőle. Az alkohol égette nyelő csövét és néhány percek alatt szédülést fogta el. Kótyagosan indult el, a padok felé, de már első lépésénél igen nagy kilengést érzékelt.
- Óvatosan! – szólt Raizen.
- Aha. - felelte tömören, mélyeket lélegezve.
- Nem tudom, de nekem ez kissé túlságosan is csendes. – nézet körbe érdeklődve Rai.
- Hát... – kezdte legondolkodva - nem tudom. – felelte. Ő maga is valami másra számított.
- Valami olyasmit mondtak, hogy esténként égnek a fények és zongoráznak nem? – kérdezte, ahogy ledobta magát egy bársonyozott székre, amiről vastag por réteg szállt fel. Leena érzékeny orra azonnal csiklandozni kezdet, és ő hangosan tüsszentett.
- Oh, bocsi, elfejtettem, hogy érzékeny a szaglásod. – nézett rá bocsánat kérően.
- Semmi gond.
Raizen tovább sétálgatott a magas falak között.
- Hallihó! Van itt valaki? - kérdezte, hangja vizhagot vert a falak között
- És most rögtön elő jön az biztos! - vágta rá Pascal kissé mogorva hangon.
A templomban viszont senki nem felelt, egyedül a visszhang válaszolt neki, majd miután lassan az is eltűnt mélységes csend ült a közéjük. Nyomasztóan rideg csend, amit végül Pascal tört meg.
- Az ebadta! - csapott mérgesen kicsi tenyerébe. Leena elmosolyodott kis barátján miközben a mise asztal körül járkált. Emlékek törtek fel benne, de ő csak megrázta fejét és az asztalra koncentrált. Nem akart gondolkodni ezért minden erejével nyomokat keresett az állítólagos démon jelenlétére.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha lenne itt valaki… – panaszkodott Raizen.
Leena mélyet sóhajtott, fáradtan dőlt az egik hideg kő oszlopnak. Arcán egyszerre kiült minden fájdalom, ami szívét nyomta. A fáradtság és elkeseredettség egyszerre tört rajta ki, fejét lehajtva egy könnycsepp hullott a földre. ”Még is mire számítottam? Hogy majd itt lesz amikor belépünk?” - korholta magát – ”Elegem van, elegem van mindenből, gyűlölöm ezt az egész világot, nem akarok tovább itt lenni!
Raizen látva Leenát mellé guggolt és megsimította vállát.
- Hé… nyugodj meg! - hangjának búgása gyengéd volt - Minden rendben lesz!
- Hogy lenne rendben? - szipogta - Azok ez őrültek ott kin… én csak segíteni akartam … ez az egész világ olyan undorító… gyűlölöm ezt! Én nem akarom ezt … mindneki…
Raizen hirtelen magához ölelte, meleg karjai úgy záródtak össze körülötte, mint oltalmazó szárnyak. Leena arcát a fiú pólójába fúrta, nem tudta mennyi idő telt el de a fiú finom illata feledtette vele az elmúlt pár órát. Remegése alább hagyott, izmai elernyedtek, de nem akarta elengedni Rait. Lassan még is csak fel emelte arcát, és a fiú mély szemeibe nézett. Arcuk olyan közel került egymáshoz, hogy érezte Rai forró lélegzetét. Arcán halvány pir jelent meg, de képtelen volt le emelni tekintetét a fiú arcáról. Érezte ahogy szemeiben leveszik, és valami ismeretlen nyugalom járta át a testét.
Ebben a pillanatban viszont egy éles hang törte meg a csendet, ütemesen ismétlődő taps zengte be a termet. Rai és Leena összerezzentek a hang hallatán, és az ajtó felé kapták fejüket.
A sötét félhomályban egy magas alak sziuletje bontakozott kis ahogy egyre csak közeledett feléjük.
- Ó ne hagyjátok abba! - szabadokozott könnyed hangon a különös emberszerű szerzet - Folytassátok, csak mintha itt se lennék! - bátorította őket mosolyogva miközben a mise asztalra tett egy ötágú gyertyatartót és kezében tartott elüt kegyhelyből kortyolt egyet.
Leena testében feszültség áradt szét, és izmai meg merevedtek. Az ismeretlen jó két méter magas lehetett, bőre szürkésfehéren csillogott a homályban. Hosszú fehér haja mattosan csillogva omlott vörös palástjára. Arca természetellenesen nyúlt meg, szeme bíbor vörösen izzottak a gyertyák lángjában. Ajaki penge vékonyak voltak, és ahogy mosolyra húzta őket, kivillantak apró borotva éles fekete fogai. Jobb kezében egy ezüst kupát szorongatott. Rögtön tudta nem ember, hiszen furcsa édes tömény illatot árasztott magából a lény, de emellett egy ismerős szagot is megérzett a levegőben. A vér illatát. „A kehely…” - villant át az agyán.
Mindketten felálltak, de Raizen ösztönösen tolta maga mögé a lányt, mintha csak védeni akarná.
- Ki vagy te ?! - szólalt meg Pascal, harciasan, alakja egyszeriben előtűnt a fehér terítőből és Leenába a vér is megfagyott. Pascal mindössze kartávolságra volt az idegen lénytől.
- Pas menj onnan! - kiáltott rá Leena, és teste már mozdult is érte de Raizen vissza fogta.
- Ne! - súgta halkan.
- Ó milyen különös kis apróság! Csak nem egy kaméleon?– nézett kérdő Leenékra.
- A kérdésre válaszolj! - dörren vissza rá Pascal. Leena izmai görcsösen megrándultak Pas hangjára. „Mi a jó eget csinál? Hát nem érzi a szagát?!”- akadt ki magába Leena – „ Ez nem ember, ki kell mentenem onnan!”
- Gyere elonnan Pascal! - bár próbálta leplezni hangjában félelmét de nem sikerült.
A különös szerzet ekkor felegyenesedett Pascaltól és lemondóan legyintett kezével.
- Hagyjuk inkább a kaméleont, folytassátok, csak amit elkezdtetek! - emelte fel ünnepélyesen kupáját - Mi csak csendes személők vagyunk! - mosolygott rájuk álszenten.
- Te lennél az a bizonyos démon? - kérdezte Raizen.
Az idegen nem felelt azonnal, szemével sokat mondóan fürkészte Leenáékat.
- Ugyan ugyan... - emelete fel kezét - nem akadjunk fel apró kis semmiségeken, folytassátok csak amit elkezdtetek. Mondom, én itt se vagyok! - mosolyában volt valami különleges.
Leena érezte ahogy Raizen izmai egy pillanatra meg feszülnek és megindult felé.
- Raizen ne menj hozzá közel! - kiáltott utána Leena - Ő nem ember!
- Maradj hátul, majd én elintézem. - szűrte fogai között, és keze előtt két fekete kígyó jelent meg és egyenesen az idegent vették célba.
- Nagyon bátor ám a barátod kicsi lány! - szólalt meg mellette az idegen. Leena eleinte azt hitte csak visszhang miatt halja bal oldaláról, de amikor elfordította fejét a furcsa démon lény ott állt mellette.
„De hiszen ez lehetetlen… egy másodperc még ott volt!”
Megütközve bámulta a lényt, aki nem igazán vett erről tudomást. Raizen nem váratott sokat megpördülve újra támadt.
- Ray Of Light! - kiáltotta és kezéből egy vastag fénysugár indult meg.
- Mily botor... - sóhajtott fel színpadiasan a démon aztán eltűnt.
- Te is ilyen kötekedő vagy? - hallotta néhány másodperccel később a hangját. A démon most Pascal mellett támaszkodott az asztalon.
- Pascal! - kiáltott fel rémülten Leena és már ugrott is barátja után.
- Ugyan már! - nyávogta a démon - akkor legalább beszélgessünk egy kicsit! Ezek a falusiak nem túl szorikáztató birkák... - mondta miközben színpadiasan felemelte a kezét. Leenában a vér is meghűlt. „Falusi birkák?!” Egy pillanatra halvány kék aura lengte körbe és szálsebesen iramodott meg Pascal felé, karjaiba kapta a felé ugró kisbarátját és már ugrott is hátra Raizen mellé.
- Ki maga?- szegezte neki ridegen kérdést. - És mi köze a falusiakhoz? Testén jeges félelem söpört végig, de nem értette miért, gyomra olyan erősen rándult görcsbe hogy már fizikai fájdalmat érzett.
”AZONNAL TÜNJ EL!” - kiáltotta Carmen.
- A nevem Emerald, kedves hölgyem és hát hogy is mondjam, elég régóta élvezem áldozó vendégszeretetüket, bár ez már nem tart soká ahogy hallom. - felelte a démon és kezeit füle mellé téve látványosan hallgatózni kezdett az ajtó irányába. Leena csak ekkor vette észre a kívülről jövő öldöklés hangját. - Hm… zene füleimnek!
Raizen kezei ökölbe szorultak és csontja meg roppantak.
- Ez a maga műve? - szögezte neki ridegen a kérdés
- Már mint melyik? A gyilkolásra, a meg mérgezett vízre, a járványra vagy az aszályra gondolsz? - kérdezett vissza széles vigyorral az arcán.
- Tehát a maga műve. - jegyezte meg Pascal fagyosan.
- Talán baj? - kérdezte drámaian - Áh ti nem vagytok olyan szórakoztatóak mint az az ál pap. – legyintett lemondóan.
- Talán nekünk is vért kellene adnunk? - kérdezett vissza csípősen Pascal.
- Hát egy kis vér nem jönne rosszul... - nézett poharába - lassan ki ürül a poharam. - mondta széles vigyorral az arcán és tett néhány lépést feléjük. Leena ijedten hátrált néhány lépést, míg nem elérte Raizent, aki védelmezően ölelte magához.
”Leena! Azonnal tűnjetek el innen! Nem tudhatja meg ki vagy! Hallod nem maradhatsz itt tovább! - kiáltotta újra Carmen, hangjában félelem és kétségbe esés csengett. Leena teljesen ledermedve állt, egyszerűen nem értette mi van Carmennel, soha eddig nem hallotta ilyennek a hangját.
- Szemétláda!
- Jaj ugyan már! - emelte fel kezét védekezően Emerald – Van fogalmatok róla milyen unalmas itt? Legalább jót múlattam amíg befejeztem elődeim művét!
- Hogy tehette ezt?! - szakadt ki Leenából.
- Hát így kedvesem! Hát nem szép ahogy a lángok felemésztik ezt a falut?! - kérdezte hangját kissé megemelve- - Egyébként sincs már hasznomra egyik sem, talán ha tovább áldozták volna vérüket, meg tartottam volna párat, de így hogy voltál kedves gondoskodni, hogy Morten elmenjen… - vállait felhúzva vigyorgott Leenára.
- Te rohadék, te küldted rájuk Mortent is?!
- Ó nem, azt az egyet nem én csináltam, sőt inkább mondhatni ő keresett fel engem! Sosem gondoltam volna hogy vannak köztetek ily leleményes emberek! - nevetett fel. - Képzeljétek az egész falut nekem ajánlotta egy kis erőért!
- A falu nem lesz a tiéd! - kiáltott közbe Pascal.
- Már nem lesz, mert már az enyém! Az összes csőcselé úgy táncol, ahogy én akarom! - nevetett fel újra.
- Miért tette ezt? - tört ki Leenából – Még is mit ártottak magának ezek az emberek?
- Csak szórakozok, de ez a világ pontosan ugyan olyan unalmas mint száz évvel ezelőtt. - mondta szomorkás mosollyal, miközben újra kortyolt kelyhéből.
- Még is mit akar?
- Ó hát sok mindent most hogy így kérded... - mélázott el – elég sok mindent, például nagyon kíváncsi lennék a kishölgy ízére! - hangjában volt valami vadállatra emlékeztetőre, mély halk morgás kísérte szavait, és ahogy szemét Leenára emelte. Tűhegyes fekete fogai ki villantak a gyertyák sercegő fényében egy pillanatra.
” LEENA FUSS!” - kiáltotta Carmen, de már késő volt, Emerald megiramodott Leena felé.
- Permanating Light! - kiáltotta Raizen. Hirtelen mindent vakító fényt töltött be, szemibe égő fájdalom villant, de még látta maga előtt közelítő fekete árnyat.
”HÁTRA!” - hallotta Carmen parancsát, és engedelmeskedett.
A démon fájdalmasan kiáltott fel, és hátrált néhány lépést, a mágia nem tartott tovább néhány másodpercnél, és mikor kihunyt a fény, a visszatérő sötétségben Leena szeme káprázott.
- Mocskos féreg! - sziszegte a Emeráld Raiznenek, udvariassága nyomtalanul tűnt el, a benne lakozó szörnyetegnek átadva helyét. Félelmetes gyorsasággal vette magát a fiú felé.
- Risposting Shadow!
Raizen előtt újra fekete pajzsok jelentek meg de nem sokat segített rajta. Emerald kezén éles karmok nőttek melyek úgy hatoltak át mint kés vajon.
- Sky Dragon Roar! - kiáltotta Leena az utolsó pillanatban elsöpörve őket a padok közé.
Pascal leugrott válláról és felmászott az egyik kőfalon. Elő kapva kését rontott a romok között álló démonra. Egyenesen a mellkasát vette célba, de egyetlen másodperc alatt szem elől tévesztett, és a következő pillanatban már ott állt mögötte. Leena bár érzékelte a mögötte álló démont, nem tudta kivédeni támadását, erős szűr fájdalmat érzett jobb lapockájában.
- Shadow Spike! – hallotta Raizen hangját és ezernyi tüske indult meg feléjük.
”UGROJ!- kiáltotta Carmen és Leena felszökkent a magasba. Raizen a démon elé ugrott és izzó fény karddal támadt rá. Emerald egyetlen mozdulattal kitár előle és hatalmas ütést már mellkasára. Raizen végig száguldott a termen majd egy falnak csapódva hangosan nyekkent. Leena a levegő megfordulva mind két kezét szélpengévé formálva zuhant egyenesen a démon felé.
- Sky Dragon Heavy Balde!
”NEEEE!”
Emerald kezeit maga elé téve védte testét, a pengék felhasították bőrét és húsába mélyedtek, de ő csak vigyorgott. Azonnal tudta baj van, de már elkésett a meneküléssel. A démon bal karjára markolt, érintése olyan volt, mint a metsző jég szinte érezte, ahogy megfagyasztja bőrét. A démon széles mosolyra húzta száját és magával rántva őt át lendítette maga fölött. Hangos csattanással tört szét alatta néhány pad, Leena hallani vélt csontjai ropogását, tüdejéből minden levegő kiszorult. Minden porcikáját átjárta fájdalom szemei előtt táncot jártak a csillagok, ahogy ruhájába markolva a démon magához húzta. Rémülten meredt a démon szétnyíló penge vékony ajkaira és fekete tűhegyes fogaira.
” LEENA! Ne hagyd, hogy megharapjon! Nem tudhatja meg hogy ki vagy! - hallotta Carmen kétségbeesett hangját, de a fájdalomtól mozdulni sem bírt. Az utolsó pillanatban valami fényes forró sugár hatolt kettőjük közé és a démon ordítva dobta vissza a földre ernyedt testét.
- Shadow Oroci! – hallotta Raizen hangját, és kígyók Emerald derekára fonódva rántották el tőle.
”Leena térj magadhoz hallod! Lélegezz, meg kell gyógyítanod magad! A bőrükön bénító váladékot termelnek!”
Leena számára csak a többes szám maradt meg.
”Bőrükön? Több is van belőlük?” - kérdezte kétségbe esve.
”Sokkal több, el kell tűnnötök innen esélyetek, sincs ellene, túl erős!”
Leena mélyeket lélegezve próbálta össze szedni magát, fájdalmasan tápászkodott fel a romok közül. Látta ahogy Raizen minden erejét latba vetve harcol a démon ellen.
”Segítenem kell neki!” - villant át az agyán, de ekkor valami hihetetlen látott. Hirtelen megjelent előtte saját kép mása, és Raizen leblokkolt. Látta, ahogy ő, vagy is kép mása előtt Raizen karja megdermedt majd hihetetlen gyorsasággal képmás gyomron vágja. Rai hátra hőkölt a fájdalomtól, de képmása már mögötte állt és egyenesen tarkójába ütött. A fiú végig csúszott a padlón, majd a démon lába előtt megállt.
- Vernier! - kiáltotta és a világ felgyorsult mellette, a tárgyak összemosódtak, ahogy végig suhant a termen.
” Leena ne csináld! - kiáltotta kétségbe esetten Carmen, de már késő volt. Késsel a kezében állt Raizen előtt, mely mostanra elveszett Emerald mellkasában. Halványan érezte fekete vérének bűzét, de figyelmét most a démon gonosz mosolya kötötte le.
- Nagyon lelkes vagy… - mondta halkan.
”VÉDEKEZZ!”
Leena kezét szél pengékkel borítva védte ki a démon éles karmainak szúrását, de még így is a karmok mélyen bele fúródtak kezében.
- Permanating Light! - nyögte Raizen, és mindent vakító fény árasztott el. Eemrald szeme elé kapva ugrott el.
-Raizen jól vagy? - kérdezte aggódva a fiútól.
- Voltam már jobban is, de túl élem. - felelte miközben feltápászkodott a földről.
- Ha együtt támadunk… - kezdte Leena de akkor tompa fájdalom nyílalt jobb karjába, és alkarján lévő sebekbe. Ahogy letekintett bőre és a seb környéke sötétedni kezdett.
- Leena! - nézett rá aggódva Raizen.
Felelni akart neki, de egy árva szó sem jött ki a torkán.
”A méreg gyorsan terjed a testben! Leena nem tudjátok legyőzni túl erős, ki kell jutnotok innen! - szólt Carmen sürgetően újra.
Ahogy szemeit a démonra emelte újra, látta a benne tomboló vérszomjat.
”Feldühítettük!” - futott át az agyán.
- Rai, ki kell jutnunk innen… - nyögte.
- Tudom de nem fogja hagyni.
”Használd a gyertyákat! Leena!”
” Tényleg!” Leena táskájára tette a kezét, és bele túrt. Azonnal megérezte benne a gyertyákat és már vette is elő.
Még ki sem vette a Babyloni gyertyát amikor Emerald kiszúrta és szélsebesen támadott rá.
Látta felé közelítő démont, de kitérni már nem tudott előle.
- Way Of Light! kiáltott fel Raizen, de elkésett. Leena hallotta, ahogy bordáig megropognak az ütéstől. mellkasából kiszorult a levegő, érezte, ahogy zuhan, de nem bírt megállni. Fájdalmasan nyekkent egy oszlopon, kezéből a gyertya pedig ki esett.
- Leena! - hallotta Rai kiáltást, de csak foltokban látta a fiút.
Minden erejével küzdött az ájulás ellen, sípolva kapkodott levegő után miközben a homályos foltok között a gyertyára próbált összpontosítani.
Abban a pillanatban, hogy észrevette a gyertyát, látta a fekete árnyat szeme sarkából.
- Sky Dragon Roar! - kiáltotta.
Emerald a terem másik végéig repült, Leena pedig izzó fájdalomtól nyögve négy kézláb próbálta megtalálni a gyertyát.
- Leena jól vagy? - hallotta Raizen hangját.
- Minden rendben? - szólalt meg a másik hang szinte egyszerre.
Ahogy balra tekintett két Raizen közeledett felé kétségbe esett arccal.
- Vigyázz meg akar ölni! - kiáltotta az egyik.
- Leena ne hallgass rá!
Sietve szagolt a levegőbe, de a démon szagát sehol nem érezte.
” De hiszen ez lehetetlen…”
- Leena! - hallotta meg Pascal hangját. – Meg van a gyertya! - kiáltotta ahogy kimászott néhány deszka közül, mely a néhai mise asztal maradványa volt.
- Pascal VERNIER! - kiáltotta kétségbe esetten, hiszen a bal oldali Raizen arca eltorzult a vér szomjtól, és a kaméleon után vetette magát.
- Shadowstep!
Raizen egy pillanat alatt eltűnt és Pascal mögött bújt elő újra.
- Light Shield!
- RAIZEN ARMS! - kiáltották egyszerre.
Hatalmas kör alakú fénylő pajzs jelent meg a démon előtt aki szeme elé kapva kezét hangosan ordítva hátrált.
- Raizen most! VERNIER! – kiáltotta Leena és a fiú szinte abban a pillanatban mellett termett. Leena megmarkolta a gyertyát és szorosan ölelte magához a Raizen tartó Pascalt.
- Haza! - suttogta. Egy másodpercig még látta a templomot, hallotta a sikolyokat, és a démon ördögi kiáltást majd valami furcsa nyomást érzett mellkasában. Képek peregtek el mellettük, de a félelmes gyorsaság miatt amivel száguldottak csak elmosódott foltoknak látta többségét, majd egyszer csak valami kemény szövetnek ütköztek. Egy bolyhos szőnyegnek.
Észveszejtő gyorsasággal száguldottak, képek tájak épületek suhantak szeme előtt, de egyiket sem tudta felismerni ahhoz túl gyorsan eltűntek. Émelygés és hányinger fogta el, majd hirtelen valami keménynek csapódott. Táskája kiesett kezéből, valami hangosan koppant, de ő csak meredt maga elé a sötétségben, még mindig vészes sebességgel szédülve.
- Ehhh... – nyögte fájdalmasan.
Lassan a szédülés múlni kezdett és látása is ki élesedett, valami halvány szürkés, kékes dolgot bámult, de eleinte maga se tudta mi az. Kezei alatt puha bolyos dolgot érzett, és egy édes illat ért el hozzá.
„ Otthon…” – suhant át az agyán és abban a pillanatban már érzet kezének melegét.
Karjai égtek a fájdalomtól, de nem érdekelte a fájdalom. Otthonának édes illatát mélyen magába szívta, érezte Pascal apró kis testét hasán és hallotta Raizen szívének dobogását.
Percekig feküdtek hangosan szuszogva a sötét szobába, míg nem végül felemelte fejét mellkasáról.
- Hol vagyunk? - kérdezte Raizen.
- Nálam. - felelte tömören
- Messze?
- Nagyon messze. - bólintott Leena.
Lassan kissé imbolyogva feltápászkodtak, de az első pár lépés után elvesztette lába alól a talajt.
- Óvatosan! Megsérültél, inkább pihenj még le egy kicsit.- súgta halkan ahogy karjaiba zárta.
- Mondja ezt azt kétszer is a falnak vágtak. - tette hozzá mosolyogva.
Raizen nem felelt, a beszűrődő telihold fényében lassan az ágyhoz támogatta, és lefeküdtek.
- Sajnálom, meg kínálnálak valamivel…
- Ez nekem tökéletesen meg fele. - mosolygott rá ahogy az ágy fölötti tető ablakon át a csillagokat nézte.
Leena is elmosolyodott, és fejét a párnára hajtva mélyeket lélegzett. Görcsös izmai kiengedtek és nyugalom áradt szét a testében. Raizen karját feje alá fúrta, míg ő át ölelte a fiú forró testét. Halkan suttogva beszélgettek még egy ideig, míg nem teljes csend borult rájuk. Pascal nyaka mellé fészkelte magát, és mély álomba merültek.

Elnézést hogy két postba tettem be, ez egy kaland akart lenni de a rendszer egybe nem engedte be. ^^

Tárgy: Re: Leena Szomb. Dec. 31, 2011 4:05 pm

Oh, igen! Végre valódi dark fantasy elemek egy kalandban. Ideje volt, hogy valaki helyből felrúgja az FT nyáltól tocsogós csilli-villi happiness factory szeretet-barátság-szerelem triumvirátusát. Különösen tetszik, ahogy bemutatod az olvasóknak a naiv kislány szélmalomharcát a kegyetlen világgal szemben, amibe már teljesen belerokkan. Az agyeldobós rész is tökéletesen megérett addigra, mikor bejátszottad. Raizen és Pascal remekül csempésznek egy kis humort a komor történetbe. De az egész történetre a koronát Emerlad karaktere teszi fel. Odavagyok érte! Ráadásul, hogy az egész kaland vége egy jó nagy alázás lett... Maximális pontszámot adok erre a maratoni hosszúságú kalandra!
Jutalmad: 500 VE + 200 VE bónusz!
Pascal pedig 150 VE-vel gazdagodik!

Tárgy: Re: Leena Vas. Ápr. 01, 2012 1:56 pm

Petersennel közösen írt kaland

A megfordult világ 2. rész

Nem tudta meddig zuhant vagy, hogy mennyi idő telhetett el, azóta hogy a sötétségbe volt. Az első dolog amire tisztán emlékezett az a pokoli fájdalom volt, ami minden porcikáját kínozta.
Ismerős hangok foszlánya érte el, valaki beszélt, de fogalma sem volt ki, a fájdalom szinte égette testét. Lassan még is körvonalazódni kezdett előtte kinek a hangját halja, és hogy mit is mond.
” Kellj már fel! HALLOD?!” - kiáltott rá Carmen.
– Ehh… – nyögte ahogy kinyitotta szemét, de most már nem a tisztáson volt és nem is egy sötét veremben. A hely leginkább egy pincéhez hasonlított, a levegő nyirkos volt és mindent át járt a furcsa fanyarkás illat amit már eddig is érzett.
” Hol vagyok?” - villant át fejében a kérdés.
” Valahol a föld alatt.” - jött a válasz.
” Carmen? Mi történt velem?”
” Egy illúzióba kerültél, próbáltalak figyelmeztetni de nem hallottál.” - Camren hangja most valahogy más volt, nyugodtabb, nem korholta, mintha valahogy sajnálná.
” De hát mikor?” - kérdezte kótyagosan.
” Harc közben, de én sem tudom pontosan mikor.”
” Mióta vagyok itt?
” Néhány órája, azt hiszem. Lakrimát használtak, de ez most nem lényeges. Ki kell jutnod innen!”
Leena ezzel egyetértett, de jártányi ereje sem volt, mintha valami elszívná belőle az életet. Megpróbálta meg mozdítani karjait de semmi nem történt. Ekkor eszmélt rá, hogy kezeit valami felfele húzza. Feje lüktetni kezdet ahogy meg próbált felnézni, légzése nehezebbé vált és néhány centi után vissza bukott.
” Mozdulni sem bírok…” - nyögte. Gyomra veszettül émelygett, és a furcsa szúrós szag mellett rothadó hús szagát érezte. Gyomra újabb bukfencet vetett ahogy a széfülése még jobban erősödött.
” Ne hagyd el magad, küzdj ellene! Figyelj, amíg nem voltál magadnál itt voltak azok ketten. Valami kísérletekről beszéltek, és ez soha nem jelent jót, titeket is fel akarnak használni!” - szavai hallatán eszébe jutottak a gyerekek, és borzalmas érzés járta át.
Újra neki gyürkőzött, de ez úttal csak látást akart vissza nyerni. Szemhéja mintha ólomból lett volna, folyton le lecsukódott, küzdött az álomba való visszazuhanással. Nagy nehezen még is csak sikerült erőt vennie magán és a homályos kép is tisztulni kezdett. Ahogy látása fokozatosan kitisztult, tűket, késeket és egy hosszú fém asztalt látott maga előtt, egy fehér valamivel a tetején amit barna foltok tarkítottak.
Leena pislogott párat, hogy jobban lásson, a tőle néhány lépésre lévő műtő asztalon egy fehér lepellel letakart alak feküdt. Keze ernyedte lógott ki a lepel alól, a vér már elsötétedett hófehér bőrén. Bele tellett pár percbe mire fel fogta mit is lát, és a tudat sokkolóbb volt, mint bármi más. Tekintete tovább siklott a kéz mentén felfele, apró pici test, szokatlanul kicsinek mutatott a nagy asztalon.
” Nem…” - szörnyedt el magába, és ebben a pillanatban rá jött hol is lehet és ki is lehet előtte. ” Minden sárkányra, ez nem lehet…” – borzadt el a tudattól. Nem akarta elhinni hogy egy halott gyermek fekszik előtte, egy gyermek teste akit meg kellett volna mentenie, akiért itt volt. A tudat borzalmasabb volt számára mint a látvány, riadtan kapta el a tekintetét a padlóra de bár ne tette volna. A földön hatalmas fekete színű tócsa gyülekezett előtte. A tócsa egy másik tetemből származott, néhány lépésre tőle a helység sarkában. Első látásra alig volt felismerhető, a karokon és a lábakon hatalmas égési sérüléshez hasonlító levedző sebek voltak. A groteszk pózban fekvő gyermek nem lehetett több hét évesnél. A rothadás bűze lassan elviselhetetlen vált számára, az anyaszült meztelen testet több vágás is tarkította, de mind közül az arca volt a legborzalmasabb. Arcán hatalmas vágás éktelenkedett, de szemi épek voltak, és egyenesen Leenára néztek.
” Ne… ne nézz rám…” - kérte magában Leena. ” Kérlek csak ne nézz rám, kérlek én…” - nyögte magában, és könnyei hatalmas cseppekben gördültek le arcán. ” Nem akarom, én nem akarom ezt! Sajnálom, én… csak.... ne nézz rám, ne nézz rám” - ismételgette görcsösen, teste remegni kezdett és éles karcolást hallott valahol mélyen elméjében.
” Hagyd abba! Hallod Leena hagyd abba, ő már halott, halott érted?!” – halotta Carmen hangját.
” Carmen, csinálj valamit kérek! Nem akarom én nem akarom, nem akarom hogy rám nézzen! Carmen!”
” Fordíts el a fejed! Ha itt szét esel a többi gyereket sem tudod meg menteni! - mondta határozottan. ” Ez csak két gyerek, a többiek még élhetnek, meg kell találnod őket! - utasította. Leenának sikerült felfognia mit is akar mondani Carmen és hosszas mély lélegzéssel sikerült valamelyes nyugalmat erőltetnie magára. Újra meg mozdította kezét, most erősebben de semmi hatása nem volt. A szíjjak erősen tekeredtek kezére, és mikor koncentrálni kezdett mágiája eltűnt.
Ekkor azonban hangokat hallott. Halak de még is gyors ütemesen ismétlődöd kopogást, amit szinte azonnal hangosa büdörgés váltott fel. Egyre közelebb és közelebbről hallottak, tudta felé közelednek. A vele szemközti ajtó résnyíre nyílt és egy tyúk jött be rajta nyakában pedig Pascal ült.
” Egy tyúk?!” - rökönyödött meg. Egy percig figyelte még az állatot, amíg a fém asztal alá szaladt. ” Egy tyúk Pascalal a hátán befutott az asztal alá… egy tyúk… Pascalal…Minden sárkányra… MEGŐRÜLTEM!” - kiáltott fel magába rémülten. Leena dermedten nézte a fekete tócsát, miközben hangosan lihegett a borzalmas felismerés okozta sokktól. Amint a hangok elhalkultak az asztal alól Petersen és Pascal alakja bukkant fel.
- Hé, jól vagy? - kérdezte mellé lépve a fiú.
– Ehh… Pet én én… megörültem… az előbb egy tyúk… egy tyúk rohant be Pascalal a… - nyögte.
– Nem örültél meg! - mosolygott rá szelíden Peter. – Az csak én voltam.
- Lee, szedd össze magad! - ugrott rá Pascal, de ekkor ő is észrevette a holtestetek. Érezte ahogy Pascal teste megmerevedett, és szomorúan hajtotta le a fejét.
– Hallottak. - suttogta alig halhatóan.
- Hé, Leena! - fogta arcát tenyerei közé. - Hé, figyelj rám, kérlek! - mondta ahogy tekintetét maga felé fordította - Nem lesz semmi baj, kiszabadítalak innen, de meg kell állnod egy kicsit a lábaidon! Értesz engem? - kérdezte, hangjában aggodalom csendült, hiszen Leena meggyötört arca, karikás szemei és fel fehér bőre nem jelzet túl sok jót.
- Rendben. - felelte halkan. Peter hozzá látott a kötelek eloldozásához, de amint megérintette el is kapta kezét. Második vagy talán harmadik próbálkozásra sikerült is neki leoldani a szíjakat. A gyengeség hirtelen eltűnt, mintha vissza tért volna belé az élet, érezte ahogy minden lélegzet vétellel erősebbé válik, bár pár percig még mindig szédelgett.
– Most már rendben lesz minden.
Peterbe kapaszkodva nyerte vissza egyensúlyát, amíg Pascal a fém asztalra érve le rántotta a lepedőt. A halott kislány testét furcsa pikkelyek fedték, és mellkasán mély vágás húzódott. Emberi külleme a felismerhetetlenségig torzult, újai helyén csak csonkok voltak, míg jobb lábán vastag uszonyszerűség volt.
– Még is mit tehettek vele? - kérdezte elborzadva Leena.
– Olyan mintha mutálódott volna a teste. - felelte Pascal.
– Mutálódott?
– Igen, nem sokat olvastam erről, de ha jól tudom régebben próbálkoztak a mágusok és mágikus lények egyesítésével. Talán az is így nézhetett ki.
– Ha feltételezzük, hogy ők is valami hasonlót csinálnak igen csak idő híján vagyunk. - jegyezte meg Peter. - Tudsz jönni? - kérdezte tőle. Leena csak bólintott. Az ajtón kikukucskálva a folyosót üresnek találták. Láthatóan az épp hogy két méteres alagutat, amit most ők folyosónak használtak, frissen vájták. A föld nedves volt és hideg, a levegő pedig állott. Leena hiába is lélegezett mélyeket szinte semmit nem ért, gyomra újra liftezni kezdett az áporodott levegőtől. A falakon két-három méterenként egy fáklya éget, de oly gyengén hogy éppenséggel lehet látni tőlük, mintha csak rejtegetni akarnának valamit a kíváncsi szemek elől. A szűk tér egyre jobban fojtogatta Leenát, olyan érzés volt mintha lassan köré záródna a föld és percről percre szűkebbnek érezte a teret.
” Össze kell szednem magam!” - mondogatta, de nem hozott túl sok sikert. Léptek hangja tompa volt, mintha kiveszett volna belőle az élet, és félhomálytól olyan érzése volt mintha egy másik világba értek volna.
- Pascal, Leena, - szólalt meg váratlanul Peter, ahogy megtorpant. - keressük meg a többi gyereket, vagy menjünk innen? - kérdezte.
- Te nem láttad mi tettek azzal a kettővel? - kérdezte mérgesen Pascal, értette őt de még is valahol Peter is megértette, szíve szerint ő is menekülőre fogta volna.
- Azért jöttünk ide, hogy visszavigyük őket, de.... - kezdte Leena csak elakadt a hangja, hirtelen a két halott tetem jelent meg előtte, komoly kételyei voltak magában, de aztán eszébe jutottak Carmen szavai is. - Kell lennie túlélőknek, és őket ki kell vinnünk innen. - nézett végül Peterre eltökélten.
- Rendben, akkor keressük őket. - bólintott Peter és kicsit gyorsabb tempóra fogva, kezen fogva húzta tovább a még mindig kóválygó lányt. A folyosó jobbra kanyarodott és választási lehetőség híján ők követték az utat.
- Halkan, még most is követnek minket. - suttogta Pascal.
- Nem láttatok valahol ajtót, mikor értem jöttetek? - kérdezte.
- Olyat nem, hol gyerekek lennének. - válaszolt - Csak egy- két szoba volt, de azok mind üresek voltak. Leena nagyot sóhajtott, egyre kilátástalanabbnak érezte helyzetüket. Fogalmuk sem volt róla jó úton haladnak e, bármikor rájuk találhattak, még abban se voltak biztosak, hogy maradt kit megmenteniük és mindennek a tetejében azt sem tudta hol van. Egyre elkeseredettebb haladt a folyósón, mikor is egy kicsi de annál vastagabb fa ajtóhoz érkeztek.
– Ok nélkül nem lenne ilyen vastag. - jegyezte meg Pascal. Az ajtó alatt nem szűrődött ki fény ami bármi élet jelét mutatta volna életnek. Első látásra elhagyatott szobának tűnhetett, de amikor fülét az ajtóra tapasztotta halk sírást hallott. Azonnal tudta hogy jó helyen vannak és két társa felé fordult.
– Sírás hallok bentről! - suttogta. Peter bólintott és finoman arrébb tolta. Vállával neki feszült az ajtónak és úgy próbálta belökni, de az első próbálkozásra csak hangos reccsenés hallatszott. Ijedten pillantottak szét, de léptek zaját egyik oldalról sem hallották. Peter újra neki feszült és az ajtó most meg is mozdult de még mindig nem adta meg magát. Harmadjára már Leena is becsatlakozott jártányi kis erejével, és az ajtó fájdalmasan dőlt be a szobába. Bentről a félelem szaga áradt, a poshadt levegőtől öklendeznie kellett, de még sem engedett az ingernek. Belépett és a halvány fényben hét rongyos ruhájú gyermeket pillantottak meg. A kicsiken ruhájukon kívül csak csont és bőr volt, arcuk beesett és fehér, mint akik hetek óta éheztek.
- Azt hiszem meg vannak. – szólalt meg halkan Peter.
Bőrük helyenként lilás zöld volt, néhol egy két vágással, apró meztelen lábukat magukhoz húzva kuporogtak a földön remegve. Még is a legborzalmasabb a szemük volt, hét remény veszetett megkínzott és elgyötört szempár. Leena érezte, ahogy a szíve kettéhasad, és alig bírta elfojtani könnyeit. Remegő lábakkal tett egy lépést mire a gyermeke riadtan préselődtek össze. Soha nem érzett még ilyen fájdalmat, mintha egy újabb darabot szakítottak volna ki belőle, egész teste izzott a fájdalomtól. A gyermekek megtört arcát látva szavai elakadtak, mondani akart valamit, valamit, amivel megnyugtathatná őket, el akarta mondani hogy már biztonságban vannak és haza viszi őket de képtelen volt rá. Pillantásuk elárulta, ők már nem vágynak semmire, nem akarnak haza menni, újra szüleikkel lenni, csak véget akarnak vetni szenvedésüknek, nem vágynak már másra csak a halálra.
- Kérem, ne bántsanak! - meg egy kislány, hangjában olyan fájdalom és reménytelenség csengett mintha már csak teste lenne e világon.
- Nem, mi nem… - nyögte Peter.
- A szüleitek küldtek minket, hogy kivigyünk innen, ne féljetek, nem akarunk bántani! - felelte halkan, mire egy kis gyerek meg mozdult.
– Nyugodj meg – szólt a kis lánynak és térdre ereszkedve kezét nyújtotta neki. A kis lány habozott néhány percig majd lassan felé nyúlt. Keze jég hideg volt, és csontos, ahogy pergamenszerű bőr Leenához érte, reflexszerűen kék fény öntötte el karját.
- Meleg. - suttogta meglepődötten a kislány. Leena közelebb ment hozzá és kezét mellkasára helyezte. A lány arcába némi szín költözött vissza miközben társai dermedten figyelték.
- Hányan vagytok itt? - kérdezte Peter, míg Leena a kislányt gyógyította.
- Heten. - felelte egy nagyobbacsak fiú.
– Ismeritek azt aki ezt tette veletek? - kérdezte Pascal amíg Leena egy másik gyerekhez fordult. Borzalmasan fájt neki a gyógyítás, most hogy testét számtalan sérülés borította de egyáltalán nem érdekelte, és az ezt követő kimerültség se aggasztotta, csak segíteni akart valahogy nekik. Pascal kérdésre néma csend állt be, a gyermekek egymásra néztek mintha nem tudnák válaszolhatnak e.
– Nekünk elmondhatjátok. - szólt barátságosan Peter, de a gyerekek nem feletek. - Rendben. - szólt bele egyezően Peter, és talán igaza is volt. Már így is túl sok borzalmon mentek keresztül. - Menni kéne. - fordult Leenához.
– Peternek igaza van ez most nem a legjobb idő erre. - szólalt meg Pascal a földre ugorva. Leena kényszeredetten de belátta igaza van a két fiúnak, így hát abba hagyta a gyógyítást.
- Van köztetek aki nem tud járni?
- A húgom. - szólalt meg egy kis fiú. Peter óvatosan emelte fel a törékeny vézna kis testet. A lányka félig volt csak magánál, pillái néhol fel fel rebbentek. Leenának elég volt egyetlen pillantást vetnie rá hogy tudja, a kislánynak néhány órája maximum egy éjszakája van még hátra. Azonnal orvosi kezelésre van szüksége, így hát nem késlekedhettek. A gyerekek néhány percig hunyorogtak a folyóson, ahogy lassan kissé imobolyogva követték őket.
” Minden sárkányra vajon mennyi ideje lehettek ott, majd nem teljesen sötét volt…”
” Most mit akartok csinálni?” - hallotta Carmen hangját.
” Ki vinni őket!” - felelte eltökélten
” És a két mágus, na meg akikről még nem is tudtok? Mi lesz ha össze futtok velük, nem hinném hogy csak úgy engedni fogják, és elnézve ezeket a kölyköket az életük se sokat számíthat nekik.”
” Akkor még is mit javasolsz?”
” Vond magukra a figyelmed, amíg Peter valahogy megszökik velük.”
” Rendben.” - felelte és terve már kezdett kristályosodni.
- Ismeri közületek valaki az utat itt?
A válasz néma csendes volt, de egy kisfiú végül még is meg törte a csendet.
- Én tudom, merre van a labor, ott van a nővérem! Kérlek, menjünk el érte kérlek! - szólalt meg egy kisfiú. Kicsi kezével megfogta kezét és úgy nézett rá fel reménykedve ahogy válaszát várta.
– A többi társatok is ott van? - kérdezte Pascal.
A kisfiú bólintott.
– Akkor oda kell mennünk! - fordult Peterhez.
– Egyetértek! - bólintott elhatározottan a fiú.
– Mutasd az utat kérlek!
A kisfiú bár lassan ment de az utat tudta, talán jobb is volt így, hiszen volt ideje Pascalnak előre menni ellenség után kutakodni.
Leena agya mindez alatt szüntelenül zakatolt, gondolatok és képek kergették egymás megállás nélkül. Képtelen volt felfogni az itt látottakat és megélteket, egyszerűen nem bírta fel fogni, hogy ez a valóság. ” Hogy lehet képes valaki erre?” - tette fel magában a kérdést. ” Miért? Mi oka van erre?” - kérdezte újra magától.
” Ez most nem lényeges Leena, ha ezen pörögsz, akkor nem leszel képes ki vinni innen a gyerekeket épségben.” - szólt rá Carmen.
” De hát…” - kezdte volna.
” Nincs de hát Leena! Az emberi gyarlóság és önzőség határtalan, ne keress okokat, ne keres a miértre választ!”
” Hogy mondhatsz ilyet, én…” - de hangja elakadt.
” A világ nem fehér és fekete, az emberek a saját céljuk és vágyaik szerint cselekednek! Nem az a lényeg hogy miért tette, meg tette és kész. Ne törd ezen a fejed, nem tudsz vele semmit sem tenni. Leena ne akard megérteni, nem fogod tudni, ő teljesen mást lát ezekben a gyermekekben mint te!”
” Mi az hogy mást lát? Gyermekek az istenért Carmen! Apró kis élőlények gyengék és gyámoltalanok, hogy lehet képes valaki bántani őket?!”
” ÚGY BAZD MEG HOGY LESZARJA HOGY GYEREKEK!” - kapta fel a vizet Carmen. ” Az ilyeneket nem érdekli, ők nem látják a gyereket csak a lehetőséget, az alapanyagot, az egyszerű húst, ami arra teremtetett, hogy felhasználja!”
Leena meghökkent a válaszon. ” Egyszerű hús…” - ismételte meg. Belsőjében valami rideg hideg érzés áradt szét, a kifejezés annyira közönyös és megalázó volt ahogy megismételte. Újra megrázkódott a dermesztő valóságtól, megrémítette ahogy lassan felfogta azt mit is jelentenek Carmen szavai. Ekkor viszont Pascal hangja szakította ki gondolatiból.
– Leena itt vagy? - kérdezte aggódva.
– Igen. - bólintott.
– Minden rendben? - szemin látható volt már a félelem is, Pascal egyre jobban aggódott Leenáért. Tudta a lány gyenge a világgal szemben, és féltette elméjének épségét.
- Ott, az az ajtó! - szólalt meg a kisfiú, és az enyhén kanyarodó járatban kicsit ki kémlelve egy magas kétszárnyú ajtót láttak. Leena bólintott majd összenéztek Peterrel, tekintetéből tudta egyre gondolnak.
- Pascal te próbálj meg valami kijáratot keresni s, ha meg van, gyere vissza! - mondta határozottan
- Igen is asszonyom! - vágta haptákba magát a kis kaméleon.
- Leena, túl sokan vagyunk, ez így nem lesz jó. - aggódott Peter.
- Nem hagyhatjuk magunkra a gyerekeket, Pascal pedig nem tudja meg védeni őket ha rájuk talál az a két mágus, arról nem is beszélve hogy szerintem nem csak ketten vannak.
- De... - kezdte volna elhallgatott, talán ő is belátta nincs más lehetőségük.
- Vigyázz Leenára! - vette fel Leena stílusát és Peterre bökött.
- Meglesz. - kacsintott rá, vigyorogva.
- Most kéne valami terv.... - kezdte elgondolkodva miközben az ajtóra meredt
- Menj be egyedül, így legalább nekik nem lesz bajuk. Ha szólsz, bemegyünk és kihozzuk a többieket. - suttogta Peter. Egy percig vacillált, nem tudta mi vár rá oda bent, és abban sem volt biztos hogy Pascal időben vissza ér, még mielőtt rá jönnek hogy a gyerekek már velük vannak, de nem nagyon volt más választása.
- Rendben, reméljük Pascal hamar visszaér, és ki tudja vinni őket. - egyezett bele végül is.
- Reméljük. - ismételte meg Peter.
Lassan megindultak az ajtó irányába, Leena haladt elől, bár arról még fogalma sem volt hogyan vonja magára a figyelmet. Az ajtó egy hajszálnyira nyitva, és némi hang is kiszűrődött. Óvatosan lépett közelebb és lélegzet visszafojtva hallgatta a bent folyó beszélgetést.
- Ez is mehet a többi közé. - szólt egy recés hang.
- Úgy látszik, ezt a szérumot egyik sem bírja.
- Hányadik volt? – szólalt meg egy ismerős hang. Tudta hogy hallotta már valahol, de egyszerűen nem jutott eszébe.
- A harmadik. - felelte majd valami tompán puffant, érezte a friss vér szagát és egyetlen pillant alatt leblokkolt. – Szerintem most nézzük meg a nulla hármas formulát, ha minden igaz, a mostani módosítássokkal sikert érhetünk el. - Hallotta lépteiket majd egy pár másodpercig csönd volt.
- Elfogyott a nyugtató, megyek hozok fel még! - szólt.
A lehetőség adott volt, de nem volt ideje gondolkodni, hallotta a férfi lépteinek közeledését, azonnal kellett cselekednie. Intett Peternek hogy lépjenek hátrébb és ő is az ajtó mögé állt. Ahogy a nagy fa ajtó kinyílt Leena kiugrott és elkapva férfi kezét megcsavarta és beljebb lépett vele. Egyetlen másodperce volt felmérni a terepet és keresni valami fegyvert számára. Szerencséjére pontosan mellette egy asztalon kések és tűk heverte, melyről most egy szikét kapott fel és az orvos torkához szorította.
– Még egy mozdulat és megölöm! - mondta indulatosan. A bent lévő három ember egy pillanatra megdermedt és így volt ideje felmérni a labort is. A terem az eddigiekhez képest hatalmas volt. Tőle jobb oldalra magas polcokon könyvek és fura üvegek sorakoztak. Nem volt ideje megnézni mik is úszkálnak benne de valahogy ha lett volna rá akkor sem tette volna. A távolba asztalok álltak roskadásig megtelve papírokkal, és a túlsó sarokban néhány ketrecbe számára ismeretlen eredetű lények voltak bezárva, kik most veszettül kezdték el rázni ketrecük ajtaját. A labor közepén négy műtő asztal állt melyeken most három gyerek feküdt leszíjazva. A tőle legtávolabb előtt állt a másik orvos, injekciós tűt tartva kezében.
– Á szóval meg van az elveszett madárka! - szólalt meg újra az ismerős hang, de Leena nem látta arcát és szagát elnyomta a furcsa szúrós fanyarkás szag is, ami most még erősebb volt. Bár a labor nagy része fényben úszott, még is a falak mentén sötétség uralkodott, hiszen az orvosi lámpák csak egy irányba ontották a fényt.
– Tegye le vagy megölöm! - utasította Leena a férfit, de az még sem engedelmeskedett. – Dobja el a szikét vagy át vágom a torkát! - emelte fel a hangját.
A doktor csak ált némán és rideg megvetéssel nézte őt.
– Azt hisz talán érdekel? - kérdezett vissza halvány rideg mosollyal az arcán. – Ha már választanom kéne kettőjük között, magácska sokkal ígéretes lehetőségnek érkezik mint a társam.
Leena testén jeges félelem futott át, megdermedt és értetlenül meredt a férfira.
– A maguk fajták, ezt nem érthetik, a kutatásom előbbre való hol mi egyszerű életnél.
– Nem gondoltam volna hogy idáig eljutnak, de végül is így is jó. - lépett ki a férfi a sötétből. – Végül is, mondhatjuk házhoz jött. - vigyorgott Kakuzu.
A férfi ugyan abban az öltönyben volt mint amikor először látta, de arca teljesen megváltozott.
– Maga? - kérdezte elhűlten. – De hát… maga adta fel a munkát… - szörnyülködött
– Tévedés Leena kisasszony, tévedés. - csóválta meg a fejét ahogy újabb lépést tett felé. – A munkát az a szerencsétlen Yasiko adta fel, hogy visszakapja az egyetlen kis csemetéjét, bár azzal már elkésett egy kicsit… - fejezte be miközben a sarok felé bökött egy ördögi vigyorral.
Leena követte tekintetét és két apró testet látott a sarokba bedobva, alattuk fekete vértócsa gyülekezett. Ekkor valami végleg eltűnt benne, egy pillanatig kongó ürességet érzetet magában majd mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon úgy áradt benne szét a keserű, maró csalódottság. Lüktető fájdalom percek alatt hatalmába kerítette, hallotta saját szívverését, ahogy a világ szűkülni kezdett körülötte. Mintha a falak rohamos gyorsassággal vágtáznának felé, egyre fullasztóbbá vált a terem számára és érezte, ahogy össze roppantani készül. Aztán egyszer csak minden megdermedt körülötte, és apró kis szálak szétszakadásának vékony hangját halotta. Először csak egyet aztán még egy és még egy, és végül már képtelen volt felmérni számukat. A fájdalom tompán lüktetett tovább izmaiban, képtelen volt szemét levenni a holtestekről, csak nézte őket, és lelke mélyen valami megmordult.
– Miért? - kérdezte halkan Leena. – Miért teszik ez?
– Ezt te nem értheted, ez egy felsőbbrendű cél!
– GYERKEKET ŐLNEK! - kiáltott vissza hirtelen és még erősebben szorította a férfi nyakához a kést. – Nem fogja fel mit tesz?!
– Na és aztán? - kérdezte kissé felháborodva. – Mi van akkor ha gyerekek?! Kit érdekel kik ők?
Leena csak dermedten hallgatta, egyszerűen képtelen volt el hinni amit hallott.
– Ti szánalmas pórnép fel sem tudjátok fogni milyen csodálatos dolog ez! Ezek a kutatások - lépett az egyik asztal mellé – elhozzák nekünk az új világot! Egy új fajt hozunk létre! - nézett el Leenára. Szemiben örült dicsőség és mámor csillogott. - Ez szükséges áldozat a tudomány oltárán! Az már lényegtelen mit kell fel áldoznunk érte!
– Lényegtelen? - kérdezett vissza, hangja fagyos volt, mintha nem is ő lenne. Lelke mélyen szunnyadó éhes szörnyeteg veszettül rázta láncait, hangosan üvöltött fel dühében. Ki akart törni lelkéből, tombolni, törni zúzni akart, minden tettét a bosszú irányította. Hirtelen ellökte magától túszát, de olyan erővel hogy a férfi végig száguldott a laboron egyenesen Kazukun felé. A szikét tartó orvos megrémült, míg a felfordulás elvonta figyelmüket az asztalokra szíjazott gyerekekről. Leena megragadta három asztalt és a maga mögé gurította őket. Ekkor feltűnt neki táskája is, bal oldalt egy széles asztalon. Nem habozott, felkapva előhúzta kését és egy gyors mozdulattal felszaggatta a szíjakat. A három kis gyerek rémülten pillantott körbe.
– Fussatok ki! - mondta alig halhatóan, s a gyerekek az ajtó felé indultak de ekkor három magas inda nőtt útjukban. Riadta kapta fejét hátra és a sötétben a már ismert növény mágus alakja bontakozott ki.
- Nagyon eredeti alakítás volt! - szólalt meg – De valamit figyelmen kívül hagytál! - bökött magára vigyorogva.
– Rohadék. - szűrte fogai között, ahogy maga elé kapta kését.
- Hé főnök van itt még! - harsant egy másik hang is az ajtón túl.
Egy pillanatra a vér is megfagyott benne, tudta ha a hang oda kintről jön akkor az csak egyet jelenthet.
” Jaj ne...” - sóhajtott magában.
Hirtelen teljesen elveszettnek érezte helyzetét, rémülten tekintett körbe, miközben kezeit a három gyermek elé tárta. Kisvártatva Peter és a hét gyerek belépett a laborba, nyomukban a tükör mágussal. Leenának nem volt ideje felmérni mennyire sérült meg Peter, de arcán látszott a helyzet nem túl rózsás. Azzal hogy a gyerekek még vele voltak tudta, Pascal nem jött vissza, ami csak még jobban fokozta aggodalmát.
” Mi van ha őt is elkapta és már…” - jutott eszébe de nem is merte befejezni a mondat.
” Ne vész madárkodj feleslegesen!” - szót rá Carmen –” Van most ennél jobb dolgunk is azt hiszem!”
- Milyen rendes tőletek hogy elhoztátok őket! - mosolygott Kakuzu, és hangjából elégedettség csendült.
- Nem fogsz hozzájuk érni! - szorította ökölbe a kezét
- És majd te fogod meg védeni őket? Ötünk ellen? - nevetett fel a növény mágus. Lassan megindult felé, Leena pedig rémülten hátrált. Soha eddig nem látott még olyan szemeket mint az övé, nem volt bennük más csak gyilkolás és ez a vért is megfagyasztotta benne. Talpa alól lassan kezdett kifogyni a talaj, ahogy kezeit széttárva tolta maga mögött a három gyereket. Kétségbe esetten kutatott valami ötlet után de agya teljesen leblokkolt.
- Ez itt az én pályám, vagy elfejtetted? Fölösleges bármivel is próbálkoznod…A föld nekem csak kedvez! - mondta alig halhatóan, ahogy elé lépett. Újabb lépéssel hátrált, de egy orvosi asztalba ütközött, a hideg fém asztal meg billent és pár szike társaságában egy injekciós tű is a földre esett. Lopva pillantott a földre a hang hallatán, és hirtelen támadt egy ötlete. A férfi már csak pár centire volt tőle, míg kezével lassan hátra nyúlt. Igyekezett szemkontaktusával leplezni a mozdulatot. Óvatosan tapogatta meg a maga mögött lévő asztalt, és az első dologra rá markolt. Három injekciós tűt tartott szorosan öklében, várva a kellő pillanatot.
- Ha már nem lesz rád szükségünk kibelezlek! – suttogta. Érezte a férfi leheletét nyakán, és tudta már elég közel van hozzá. Hirtelen előkapta a három tűt és egyenesen a férfi nyakába vágta, majd tartalmukat a belé fecskendezte. Borzalmas üvöltés tört fel belőle, felé kapott de Leena elugrott keze elől.
- Te te rohadék… - szemivel izzó gyűlölet éget néhány másodpercig, amit őrületes kín váltott fel. A férfi dobhártya szaggatóan kiáltott fel, szeme kigúvadtak és tántorogni kezdett.
- ÁÁÁÁÁÁ!
Bőre alatt apró tüskék kezdtek el növekedni, míg nem át szakítva kijutottak, vére besötétedett, és furcsa szúrós illat mindent beterített. A férfi arcát tépte, körme nyomán mély karmolások maradtak melyekből sötét vér patakzott, rohamos köhögések közepette. Egyre több és több tüske növekedett bőre alatt és az arcán ülő kín már a tébolyba taszította. Leena testén félelem cikázott át, ahogy látta a tébolyult férfit. Az egész nem tartott tovább néhány percnél, majd össze rogyva szemei fenn akadtak és nem mozdult többé.
- Úristen… Mégis mit csinálnak maguk itt? - fordult felháborodva a másik négy férfi felé.
- Hm... hát ez gyorsan megdöglött. - jegyezte meg az egyik orvos.
- Gyorsan? - kérdezte halkan, elméje teljesen feladta harcot. Érezte ahogy a düh úrrá lesz rajta, remegő kezeit ökölbe szorította. Teste körül halványkék fény izzott fel és egy szempillantás alatt a doktor előtt teremve, egyenesen halántékon vágta. Az öreg férfi oldalra repült felborítva jó néhány asztalt. Dühe nem csillapodott, mint valami őrjítő méreg áradt szét benne. Kazukunak rontott, de mielőtt még elérhette volna valami hátra lökte és egy korábba műtős asztalnak esett.
- Tökéletes alanyok lesznek belőletek. – vigyorgott.
- Alanyok? - - kérdezte Peter, de a férfi nem méltatta válaszra. Leena lassan támolyogva állt fel, és újra felé indult.
- Szánalmas vagy, alig állsz a lábadon és még így is próbálkozol? - nézett lá lenézően. - Az ilyen hozzád hasonló légy piszkok mint ti, csak szórakozás nekem.
” Omlaszd be a palfont!” - kiáltotta Carmen.
” Micsoda? Akkor mind meghalunk!”
” Csak egy lyukat üss rá! Leena ezen a helyen nem tudsz küzdeni vele, túl gyenge vagy és friss levegőre van szükséged, arról nem is beszélve, hogy nem tudsz mindvégig úgy táncolni hogy a támadások ne érjék el a kölyköket, ahhoz hogy legyőzzétek ki kell vinni a kölyköket!
” De Pascal?”
” Pascalt ne féltsd, ő egyedül is kijut innen!
Mivel jobb ötlete nem volt, elfogadta. Ereje szinte teljesen elfogyott, így hát az egyetlen esélye az volt hogy egyetlen támadásba sűríti minden meg maradt erejét.
A férfi felé indult majd egyetlen lépéssel előtte felugrott.
- Sky Dragon ROAR! - ordította. Ellenfele arra számított hogy a támadás rá irányul és így meglepettségében ő is a plafonra célzott, de elvétette. A föld hangos robajjal szakad a labor közepére egy közel négy méteres lyukat létrehozva ezzel. Leena éppenséggel hogy ki tudott menekülni a hatalmas tömeg alól, de ez az orvosokra már nem volt igaz. a hatalmas zűrzavarban Peterék felbotorkált.
- Mi a fenét csinálsz Leena? – kiáltott rá felháborodva Leenára de ő nem nagyon törődött vele. Lehajolt a gyerekekhez és három kicsi poronttyal a kezében állt fel.
- Gyorsan vigyük ki őket!
- Mit gondoltál, mi fog történi?
– NORMÁLIS VAGY EMBER?! - ordította Pascal Peter fején ülve. – Nem bírtál volna várni még öt rohadt percet? Még is mire számítottál? - Leenát teljesen hidegen hagyta a két fiú felháborodása.
- Arra hogy túl éljük! - válaszolta lihegve. - Peter ez volt az egyetlen esélyünk, ki kell vinnünk őket, MOST! - nyomta meg utolsó szavát, jelezve a vitának most nem itt van az ideje. Bár nem látta Kazukut, de még is, volt egy olyan sejtése hogy nincs akkora szerencséjük, hogy a föld maga alá temette.
- Erre még visszatérünk. - adta be a derekát Peter- - Csak utánad. - mondta ahogy kiléptek a csillagos ég alá. Leena vett egy lendületet, és fel ugrott. Oda kint már éjszaka volt, és nem látott nagyon tovább az orránál. A csillagok halvány fénye épp annyira világította meg az erdőt hogy láthassa merre vannak a fák és merre van a hatalmas kráter. Még is jól esett neki a hideg vizes levegő, nagyokat lélegezve, segített Peternek felhozni mind a tíz gyerekeket.
- Álljatok csak meg! - csendült egy hang a sötétben, de nem Kazukué.
– Mikor fogytok már el? - akadt ki Pascal, de ekkor Petersen keze lángra kapott. Pascal riadtan ugrott át Leenára, nem sejtve hogy az csak egy kesztyű.
– Nyugi, ez az ő mágiája! - suttogta. - Pet a gyerekek… - kezdte aggódva.
– Mennyetek csak én majd lerendezem és megyek utánatok!
Leena bólintott, és már is gyerekek felé fordult.
– Gyertek innen nincs messze falutok! - mondta sietve azzal két gyerek kezét megfogva elindult, a kicsik viszont lassan haladtak. Gyengeségük és kimerültségük sokat vett gyorsaságukból, és nekik nem volt olyan jó szemük mint Pascalnak. Lépten nyomon botladoztak, hiába is igyekeztek gyorsabbra venni a tempót.
– Nincs valami ötleted, honnan szerezzünk fényt? - kérdezte Pascalt.
– Ami azt illeti van! - felelte és azzal vissza fordult. Aggódva nézett utána, és reménykedett benne nem kerül komolyabb bajba.
Néhány percen belül egy vékony ággal tért vissza szájában melyen apró tüzecske égett, és Leena már értette mire akar kilyukadni, Petersen harca közben kesztyűjét használva lágra robbantott egy kiszárad fát is. A tűz az eső ellenére is gyorsan terjedt, és a fény percről percre erősödött. Felvett két vastagabb botot a földről, és felsőjéből két vastagabb még kevésbé ázottnak nevezhető csíkot szakított le, melyeket a bot köré tekerte.
– Remélem kitartanak a faluig! - mondta míg meggyújtotta őket. Az egyik botot maga tartotta, míg a másikat egy nagyobbacska fiú kezébe adta.
– Indulás!
– NEM! - hallották szinte azonnal az üvöltést. Megperdülve látta amint egy hatalmas penge közelít feléjük, nem volt rá esélyük hogy kikerüljék így hát csak eltéríteni tudta.
Hatalmas orkán tört fel belőle, kitérítve ezzel útjából a pengét.
- Nem mentek sehová! - fujtatott a férfi, Leena tudta hogy így nem fognak tudni elmenekülni. A férfi túl erős volt, és hamar utol érné őket, neki rontva próbálta blokkolni.
- Pascal ki kell vinned őket! - kiáltotta ahogy kitért ökle elől.
- Nem hagylak itt!
- Nincs más lehetőségünk, vissza kell vinned őket a faluba és segítséget kell kérned! Én majd feltartom addig!
- De…
- NINCS DE! Nélküled nem érik el a falut! - üvöltötte miközben pengéivel újra a férfira támadt. Pascal kelletlenül, de meg indult. Egy darabig hallotta még hangját, ahogy a kicsiket terelgeti, de végül az eső azt is elnyomta.
– De büdös cafka… úgy is utolérem őket!
– Azt nem hagyom! - sziszegte Leena és a férfi elé lépve hasba vágta. Kazuku hangosan felnyögött majd hátrált pár lépést.
- Force Push! - kiáltotta és Leena zuhanni kezdett, míg nem egy égő fának ütközve állt meg. Szemei előtt csillagok táncoltak, hangos reccsenést hallott és feltekintve egy égő fahasáb közeledett rohamos gyorsasággal felé. Az utolsó pillanatban gördült ki útjából, de a parázs meg égette vállát.
- Minden rendben? - kérdezte Peter.
- Nagyjából - nyögte, majd kicsit neki lengve mély levegőt vett. Szája körül orkán alakult ki ahogy magába szívta a levegőt, majd nagyot nyelt.
- Akkor második felvonás? - kérdezte Peter már mondhatni rutinosnak nevezhető helyzet miatt.
- Azt hiszem.
- Egy terv? - fordultam felé.
–Improvizálunk. - felelte tömören ahogy megropogtatta ökleit.
- Akkor ne aggódj majd értem, - mosolygott - és az engedelmeddel, most nem engedlek előre - azzal Peter ellenfelük ellen indult, hatalmasra nyújtva ökleit A férfi kitért támadása elől, ő pedig csak erre várt, karjaiból hatalmas pengéket formálva, cikázott cikcakkban ellenfele elé, egyenesen nyakát véve célba. Még is amikor kar távolságba került, hirtelen leguggolt, és előre billentve test súlyát támadott a férfi lábára, mély vágást ejtve combján. Kazuku egy pillanatra megingott.
- Most Peter! - kiáltotta. A fiú öklei szélsebesen száguldottak ellenfele felé, de az még is kitért az utolsó pillanatban.
- Force Shield! - mondta és láthatatlan pajzzsal maga előtt hátrált. Leena nem hagyta annyiban a dolgot, dühe egy jobban forrt. Elég tételt kart, azt akart hogy a férfi bűnhődjön és szenvedjen tetteiért. Széllé alakítva ökleit támadt rá újra, de mielőtt még elérhette volna Kazuku kifordult előle balra, ahogy tekinteté rá emelte széles vigyort látott az arcán. Szemei nem őt nézték valahol a távolba függtek és ahogy oldala emelte a fejét ő is követve tekintetét egy rémült kislányt látott meg az egyik égő fal előtt.
”Nem!” - suhant át a fején de késő volt. Kazuku kihasználva figyelmetlenségét messzire taszította őt és a közeledő Petert. Leena hatalmasat nyekken a földön, de nem törődve a fájdalommal azonnal elkezdte magát feltornázni.
” Csak a gyereket ne!” - könyörgött halkan magában de már késő volt. A kislány a férfi karjai között vonaglott.
- Na mi baj? - röhögött fel.
- Enged el! - kiáltotta Peter
- Mert ha nem? - kérdezte, eszelős vigyorral arcán.
- Gyáva féreg! - indul meg felé Leena karjait pengékké alakítva.
- Hogy én? - kérdezte oldalra billentve a fejét. - Inkább ti! Megfutamodtok egy ilyen kis korcstól!?
- Te bújsz mögé!
- Hogy mögé bújok? - kérdezett vissza. – Nem hinném, én csak izgalmasabbá teszem a dolgokat! - nevetett fel, és felvette a földről Leena tőrét.
– NE! - kiáltotta Leena de késő volt. Egyetlen mozdulattal lecsapta a gyerek kezét. A kislány felsikított fájdalmában, miközben karja csonkájából ömlött a vér. Leena teste körül halványkék fény izzott fel, a gyerek felé indult.
Jobb karját pengévé alakítva támadt a férfire, aki mint az előbb is balra tért ki. Ekkor Peter jelent meg az árnyákéból, és támadni kezdte a férfit. A kelepcébe szorult gyilkos ellökte magától a kislányt hogy mind két kezével harcolhasson.
A zuhanó életéttelen teste elkapva Leena a földre fektette és kétségbe esetten kezdte el forrasztani a sebet. A vérzés viszont nem ált el, bármilyen erősen is koncentrált, ereje pedig fogytán volt. Szúró fájdalom járta át a testét ahogy ereje távozott belőle, miközben a földön fekvő kislány remegni kezdett.
– Nem, nem nem nem nem ! - ismételgette kétségbe esetten. A vérzés bár enyhülni kezdett, de nem Leenának köszönhetőn, és ezt ő is tudta.
– Nem, nem hallhatsz meg hallod! Most nem, mindjárt… vége… haza fogsz menni… hallod?! - paskolta meg az arcát, de a gyermek már nem mozdult. Élettelen csontos kis arca fehérebb volt mint amikor meglátta, fakó szemeiben a tűz lángja táncot jártak. Valahol mélyen ő maga is tudta, hogy a kislány meg halt de képtelen volt felfogni, kezét még mindig ölében tartva próbálta begyógyítani a csonkot.
” Leena elég!” - szólt Carmen halkan. Hallod? Hagyd abba, már halott!” - szólt kicsit erélyesebben, de Leena nem hagyta abba. ” HAGY MÁR ABBA! Nem érted hogy meghalt?! Már nem tehetsz érte semmit!”
Leena nem felelt csak nézte a gyerek arcát.
” Az a kés az enyém volt… az én késemtől halt meg … miattam…”
” LEENA! Szedd össze magad, Peter még él, de ha nem segítesz neki ő is így végzi, vagy még rosszabbul!” - csattant Carmen hangja ” Emeld fel a segged, és nyírd ki azt a férget!” Szavai valahogy életet vertek Leenába, de amikor fel állt és újra szembe fordult ellenfelével, már nem látott mást csak őt.
” Kinyírni… megölni… igen… megölöm…” –suttogta magában.
A bosszú és a düh tombolt benne, nem létezett már semmi számára csak a férfi, és nem akart semmi mást csak holtan látni.
Szinte percek alatt a férfi előtt termet, és öklével felcsapott, egyenesen vállát találta, el mitől hangosan felordított. A férfi hátrálni próbált de ő nem engedte, újra támadatott, hosszú vékony karmokat formálva kezén. Ekkora már Peter is mellette volt, együttesen két oldalról támadták a férfit, aki a hirtelen erőtől meg hökkenve hátrálni kezdett. Leena karmait mellkasába vájva három mély vágást ejtett rajta, míg Peter egy újabb ütéssel véglegesen szét zúzta a vállát de ekkor Kazuku hirtelen a levegőbe röppent.
-Force Unleashed - kiáltotta. Egy alig látható hullám csapott ki testéből, magával rántva Petert és Leenát. Érezte, ahogy zuhan majd a forró talajon földet ér, a parázs égette bőrét és a hideg levegő most forró volt, oly annyira hogy fulladni kezdett. A por és hamu égette tüdejét, miközben feltornázta magát. Feje kóválygott és fény egy pillanatra elvakította.
– Peter! - kiáltotta, ahogy körbe nézett.
– Itt vagyok! - jött a válasz nem messze tőle. A robbanás, mindent elsöpört, az égett fa törmelék mostanra mindent beterített, és bár az eső szüntelenül zuhogott még is úgy tűnt a tűzre nincs hatással.
Leena feltápászkodott és tett egy bizonytalan lépést Kazuku után kutatva, a férfi nem messze tőlük térdelt lihegve, láthatóan kimerült.
Peter nem késlekedett nagy lendülettel indult meg a férfi felé, ökleit megnyújtva támadt. Első ütéssel elől még kitért, de a második elöl már nem tudott. Ekkora már Leena is ott volt, és sarokba szorítva a mágust öklével halántékára célzott. Ütésébe bele adta mérgét dühét bosszúját fájdalmát, mindent amije csak volt, és pontosan akkor talált, amikor Peteré is. A mágus hangosan felnyögött majd szemei fent akadtak, és a csillagokra tekintve összerogyott.
– Vége. - pihegte.
– Hát nagyon remélem. - felelte Peter.
Eztán már nem hallott mást csak az égő fa ropogását és az eső zuhogását. Lassú lomha léptekkel indult el, nem tudta merre megy csak el akart tűnni, bőrén vöröslő égéseket marta a meleg levegő, és a hideg eső cseppje olyan volt mintha kést forgatnának benne. Gyenge volt, és minden tagja fájt, úgy érezte hogy lassan elnyeli a fájdalom, így hát görcsösen próbált kapaszkodni a külvilágba, menekülni a fájdalom és kínzó gondolatok elől, de ereje lassan végleg elfogyott. Térde megcsuklottak alatt és a puha vizes fűre esett. Érezte arcán a hideg vizes füvet, mélyen belélegezte a sáros víz illatát, és még egyszer erőt vett magán hogy meg forduljon. Elnyúlva a füvön a sötét csillagos és alatt engedte, hogy az eső lemossa, arcáról a rá tapad hamut és koszt, kimossa ruhájából a vért és mocskot, de az eső nem adhatta vissza neki amire a legjobban vágyott. Azt az egyszerű fekete fehér világot, ami lassan véglegesen szerte foszlott körülötte.

Tárgy: Re: Leena Vas. Ápr. 08, 2012 11:26 am

Jó kis kaland volt, élvezet volt átrágni rajta magamat. Arról nem is beszélve, hogy nosztalgikus hangulatba hozott! 365 nappal korábban éltem haltam a génmanipulációs, gátlástalan tudós témákért, és a hasonlókért. Továbbá igenis szeressük a kegyetlen történeteket, szeressük látni azt, hogy a világ milyen kegyetlen. Örülök, hogy Leena elindult lefelé a lejtőn! xD
Néhány elgépelést, és helyesírási hibát leszámítva nem akadtam komolyabb hibára, szóval a megérdemelt jutalmad 500 VE!
+ Pascal is kap 100 VE-t, mert ő az arc! Carmen meg egy realista, nyers fazon, akit szintén szeressek.

~~~Level Up~~~

Kaptál 10 képességpontot, és két új quest is elérhető lett számodra + egy új dung is... A fenébe! Ez nem is az a játék! Áh, csak szimplán szintet léptél... Gratulálok!

Tárgy: Re: Leena Vas. Ápr. 29, 2012 12:33 am

Fekete penge
I. rész - Az ébredő iszonyat -

A nap lassan haladt égi útján a tenget felett, és a hullámok ezüstös fodrai egyre közelebb és közelebb kerültek a fehér faragott sziklákhoz. Leena haját felröpítette a hűvös sós levegő, arcát a nap melengette. Tett még egy lépést a tenger felé, és egy percig csak állt és a csillogó habokat figyelte. Szinte mindenről megfeledkezett, a világról, az emberekről, a szenvedésről, Emeraldról, a rémálmokról, még a munkájáról is. Mintha a világ meg szűnt volna létezni körülötte, nem maradt más csak ő és a tenger. Egy pillanatig érezte a tenger hatalmas még is békés erejét. Mély lélegzettel tért vissza a világba, szeretett volna még ott állni és nézni a csodálatos képet de az idő szorította.
– Lee, gyere! - szólt halkan Pascal mire ő csak bólintott és kis ugráló barátja után indult. Egy kereskedő hajót keresett ahova mostani munkája szólította. Sebastian ajánlotta neki, tekintettel az elmúlt hetek eseményeire és mély szorongós depressziójára. Leenának sem helyeselni sem ellenkezni nem volt ereje, napok óta úgy érezte már csak hálni jár belé a lélek, leszámítva hogy aludni már egyáltalán nem tudott. Rémálmai kíméletlenül kínozták és még ha azon szerencsés éj is köszöntött rá hogy, nem álmai gyötörték akkor emlékek szűnni nem akaró képsora cikázott a fejében, halott emberekről, megcsonkított gyermekekről, démonokról és még szörnyűbb helyekről.
Mostanra már ő is kezdte belátni, tényleg rossz állapotban van, és valamit tennie kell ez ellen, de még is tehetetlen volt. Sebastián és Pascal aggodalma nem segített rajta, és bár mennyire is próbálkoztak felvidításával az sehogy sem sikerült. Ez a munka is egy újabb mentő kísérlet volt részükről, a fiú szerint ez sokkal inkább lesz nyaralás mint munka.
- Annyi az egész hogy el kell kísérni őket egy szigetre, ott felveszik az árút és már jöttök is vissza! - magyarázta lelkesen – Jót fog tenni hidd el! A napfény a tenger csodákra képes, elhiheted nekem, talán még egy mukorint is láthatsz ha jól tudom arra élnek!
Ahogy felrémlettetek benne a fiú szavai elmosolyodott. Leena már csak azért sem utasította vissza a munkát mert, a fiú állítása szerint az ilyen egyszerű de jól fizető munkákra percek alatt lecsapnak, és ő kijátszva a rendszert ki sem tette, csak amikor már Leena a fal mellett állt, hogy azonnal le is vehesse. Jól esett neki a fiú kedvessége és gondoskodása, de még sem hitte hogy segíthet. A napfény vagy a tenger nem fogja eltörölni az elmúlt hetek fájdalmát és azt sem amin keresztül ment.
A mólón végig sétálva egymás után sorakoztak a szebbnél szebb hajók, hatalmas vitorlákkal, egyen ruhás matrózokkal.
– Mi is a neve a hajónak, amit keresünk? - kérdezte Pascalt.
– Akkor jó. - felelte – De én sehol sem látom!
Leena is hasonlóképpen volt ezzel, bár amikor már a móló végén jártak, csodák csodájára feltűnt a nagy impozáns hajó. A vörös színben pompázó közepes méretű hajó orrán egy faragott démon állt ugrásra készen. Pér percet elidőzött a démont figyelve, az aprólékos munkának hála oly élethű volt, hogy olybá tűnt mindjárt meg mozdul. Még sem emiatt kötötte le Leena figyelmét, a faragott mestermű igen sok mindenben mutatott hasonlóságot Emeralddal, hosszú hegyes füle, finom vágású szeme és széles ajkai között húzódó tű hegyes fogak felidézték benne az elhagyatott templomban vívott csatáját. Emlékezésből egy érdes férfihang zökkentette ki.
- Kisasszony! Ki maga? - kiáltott le hozzá egy idősebb férfi. Külleméből ítélve nem éppen a szépségápolás nagy matere lehetett. Arcát vastag feketés borosta borította, nap barnított bőrén pedig jó néhány heg éktelenkedett.
– A Dragon Fangből érkeztem, a felhívásukra! - kiáltott vissza, a szél rakoncátlan módon fújt néhány tincset a szájába.
- Ó vagy úgy! - kiáltotta vissza – Akkor jöjjön fel, néhány perc és indulunk! - azzal egy vékony palló szerűséget lökött ki a hajóból. A fa nem lehetett szélesebb egy méternél, és igen csak kopott volt már, de Leenát ez nem zavart. Rá lépett az enyhén imbolygó pallóra és felment a hajóra.
Oda fönt már a legénység nagy része sürgött forgott, egyesek a vitorlával voltak elfoglalva, míg mások hordókat gurítottak le hajótestbe.
- Várjon itt, hívom a kapitányt! - szólt a férfi és elrohant. Amíg nem tért vissza Leena az hajót szemlélte. Nem messze tőle a hajó elülső orrában egy fiatal nő állt, nem lehetet idősebb nála pár évvel még is, arca teljesen mást tükrözött. Mintha év tizedek ültek volna szeme alatt, fájdalom és bölcsesség egyszerre tükröződött tekintetében. Egyszerű selyem ruháját a szél fel fel kapta, ahogy a egymást figyelték valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte a lány olvas a gondolatiban, és ahogy a másodpercek peregtek egyre jobban nyitott könyvnek érezte magát.
– Jó napot kisasszony! - szólalt meg egy harsány férfias hang. Leena fejét hang irányába fordítva egy nagydarab, fekete szakállas hordó hasú embert talált maga előtt. Vaskos kezét barátságosan nyújtotta felé miközben arcán széles mosoly terült el, meg villantva ezzel helyenként hiányos fogsorát.
– Jó napot! Leena.
– Alhran Sting, a hajó kapitánya és az ön legfőbb rajongója! - felelte kicsit túlságosan is csöpögősen, kéz fogása még is kemény és határozott volt. - Szólítson csak Stingnek!
– Rendben, ő itt a társam Pascal! - mutatott Leena a kék kis kaméleonra a feje tetején.
– Szerbusz haver! - köszönt neki a kapitány. – Ez a csürhe itt a legénység, nem kell nagyon foglalkozniuk vele. - magyarázta ahogy a háta mögé bökött, majd széles vigyorral újra elkurjantotta magát. – Tubiiicááááááááááááááááááám, gyere ide kis galambom, had mutassalak be!
A narancssárga selyembe öltözött borz bőrű nő, a kapitány felé indult. Járásában volt valami légies valami gyönyörű, tűz vörös derékig érő haját a szél lágyan lengette körülötte, a felkelő nap sugarai arany palástot vont alakja köré. Az egész olyan volt mintha a napból lépett volna ki, Leena pedig ámulva nézte a lányt.
– Légy üdvözölve! - trillázta, mire ő csak meredten bámult a lányra. Hangja vidám és élet teli volt, még is arcán nem volt mosoly. A férfi durván magához vonta a lányt, és cuppanós csókot adott arcára.
– Ő az én kis tubicám, Shae. Kicsit furcsa természet de nagyon kedvelni való!
Shae szemei még most is csak Leenán függtek, zavarba hozva ezzel őt.
– No, ha megbocsátotok nekem most mennem kell! - szólt a kapitány és azzal matrózai fel fordult. – Horgonyt fel lusta csürhe, vitorlákat ki, indulunk! - adta ki a parancsot.
” Hát ez gyorsan ment…” - könyvelte el magában, miközben a sürgő forgó népet nézte, de Shae még mindig ott állt előtte, és őt szemlélte.
– Ha van kedved le mehetünk a hajó kabinokba… - kezdte lágy hangján.
– Ő köszönöm azt hiszem jobb itt fent! - szabadkozott.
– Nekem biztosan! - tette hozzá Pascal ahogy lefordult Leena fejéről. A lány éppen hogy elkapta a kis állatott, és aggódva nézett rá.
– Jól vagy?
– Ehhh… - nyögte válaszul.
– Talán tengeri beteg lehet a barátod. Gyertek velem, van egy jó főzetem rá.
– Ó köszönöm! - felelte meglepődve, nem gondolta volna a lányról hogy ért hozzá. Shae maga biztosan közlekedett az imbolygó hajón, Leena viszont a sok rohangáló matróz között többször meg is akadt. A hajó bár nem túl nagynak, leérve egész lakosztály pillantott meg. Shae magabiztosan halad a hajó orra felé, ahol egy kis szobába nyitottak be. A szoba telis tele volt növényekkel, virágokkal de Leen egyiket se ismerte.
– Üljetek le! - kínálta őket hellyel. – Egy perc és hozom!
– Ne haragudj a tolakodásért, de gyógyító vagy? - kérdezte ahogy helyet foglalt.
– Hát azért az túlzás, inkább csak értek hozzá. - felelte Shae, azzal egy kis fiolából néhány kortyint öntött egy csészébe és át nyújtotta Leenának. – ettől biztos jobban lesz.
Leena megköszönte a gyógyszert és lassan elkezdte Pascallal itatni. A szer hatásosnak bizonyult hiszen a kis kaméleont kínzó gyomor görcsök egy órán belül teljesen meg szűntek, ez idő alatt pedig Leena faggatni kezdte Shaet. A lány nem titkolta előle tudományát, készségesen válaszolt minden kérdésre. Leena kíváncsisága jóformán kiapaszthatatlan volt, mindent tudni akart és mindig volt egy újabb kérdése. A lány elmondta neki hogy ezek a növények többnyire szülő szigetéről valók, ahol a bölcsek nagy tiszteletben tartják a természet adta kincseket, köztük a növényeket. Számtalan féle felhasználásukat ismerték mind mint gyógyszer és mind mint méreg, Shae feladata pedig többek között a legénység orvoslása volt. Ezért is kapta ezt a szobát, Leenát teljesen felvillanyozta a dolog és egészén nap nyugtáig faggatta Shae, meg tudta mire jó a királyfű, és hogyan kell leveléből párlatot készíteni. Miért fontos a tengeren a markóca bogyó, és hogyan kell kikristályosítani a magjában lévő mérget.
– Nyűgöző! - mondta ahogy kezében az apró kis király kék kristályt tartotta. – És egyetlen szemcse képes megölni valakit… félelmetes. . mondta elhűlve.
– Bizony, nagyon veszélyes, de még is hatalmas erő.- tette hozzá Shae, de ekkor egy éles hang ért el hozzájuk.
– SHAE SHAE! Hol vagy? - hallatszott a kaptiány bömbölése oda fentről.
– Ha megbocsátasz… - mondta és mintha csak valami különös láthatatlan dórtokon mozogna teste fel állt és az ajtó felé indult.
– Veled tartók! - felelte Leena, amint felpattant.
– Köszönöm, nagyon kedves tőled! - felelte Shae, hangjában kedvesség csenget, de még is volt valami fura mögötte. Leena képtelen lett volna meg mondani mi az, a legjobb szó talán az üresség lett volna rá.
Oda fent már várt rájuk a kapitány a kormány melletti párkányon állva. Egy Leena számra ismeretlen térkép felett görnyedt, másik két matrózával és láthatóan az útirányon tanakodtak.
– Mond csak tubicám, merről közelítsük meg azt a szigetet? - kérdezte. Leena látta ahogy egy másodpillanatra Shae izmai megvonaglanak majd újra nyugodtakká válnak. Gyengéden érintette meg a kapitány vállát ahogy a térkép fölé hajolt.
– A legjobb lenne dél, délnyugat felöl. Ott vannak a legkevesebben. - felelte lágyan.
– A legkevesebben mik? - szólt közbe Pascal.
Minden szem rájuk szegeződött.
– Ó nem említettem volna hova megyünk? - kérdezte a kapitány idegesen nevetgélve.
– Még nem. - felelte Leena.
– A Karakusa szigetek felé tartunk! - felelte kissé ijedten, de Leena nem igazán értette a reakcióját.
– A Karakusa szigetek hegyes sziklák halója veszi körbe, jól tudom?- kérdezett vissza újra Pascal.
– Így van de itt van nekünk az én Shaem aki tud egyes mást, a szigetről! - húzta magához a lányt és újabb cuppanós csókot nyomot arcára.
- Kapitány úr, a vacsora elkészült! - kiáltott fel az egyik matróz.
– Ideje volt már! - kurjantott. – Folytassuk inkább oda lent! - mondta nyájasan meghajolva előttük. Bár Leena nem volt elbűvölve ettől még sem találta olyan vissza taszítónak hogy ne nevesse el magát. Vacsorájukat a kapitány szobájába fogyasztották el, miközben lágy zenét játszott az egyik matróz. Leena meglepően jól érezte magát, vidám volt és kifejezetten gondtalannak érezte magát. A kapitány is igen csak szórakoztató kedvében volt, hiszen mulatságosabbnál mulatságosabb történeteket mesélt eddig útjairól. Leena megtudta hogy igen régóta kereskedik már, de imádja a régiségeket és mostanában főleg különlegességeket szerez be.
– Az emberek ettől többnek érzik magukat, az én erszényem pedig kétszer olyan vastag mint eddig! - mondta nevetve. – Hidd el nekem Leenácska - fordult újra hozzá. Lassan kezdte megszokni a kicsinytő képzőt, amire még először nehezen elfojtott dührohammal válaszolt – Egy különleges ritka dolog meg változtathatja az ember életét, néz az én Shaemre. Olyan gyönyörű amilyet a világ még nem látott! - hadonászott villájával a lányra nézve – És emellett még okos is, persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy te talán nem vagy elbűvölő, - kezdett el hirtelen szabadkozni és megvillantotta ételmaradéktól foltos kissé hiányos fogsorát. – de tudod, egy magam fajta férfi attól érzi magát különlegesnek, ha egy ilyen csodálatos szépség mellett költheti el vacsoráját, és persze utána egy ágyban vele az éjszakáját. - tette hozzá Leenára kacsintva.
– Ehh… hát őő persze! - felelte zavartan. Nem akarta elképzelni a jelenetet, de többet se akart hallani erről a témáról így hát komoly figyelemmel fordult vissza tányérja fölé. Egy újabb falatot kapott be a mennyei ételből és az ablakon át figyelte a tengert.
– Tetszik mi? - kérdezte a kapitány vigyorogva.
– Um. - bólintott.
- A tenger szabadság és kihívás egyszerre, itt soha sem tudhatod mi vár rád! De majd te is meglátod, haza se akarsz majd menni! - nevetett fel.
– Hát, majd meglátjuk! - felelte diplomatikusan.
– Melyik céhnél is vagy Leenácska?
– Dragon Fang!
– Ó igen, igen a Dragon Fang! Meglátjuk hogyan teljesítesz, és akár többször is találkozunk! - kacsintott rá. Leena csak bólintott, nem igazán tudott mit mondani erre, viszont érezte Pascal lábainak apró remegését a vállán. Tudta, ideges és ezt Sting váltja ki belőle. Egyszer kétszer már megjegyezte mennyire unszimpatikus neki a férfi bár ő nem értette miért. Tény és való nem volt egy sármőr, inkább hasonlított egy minden hájjal megkent kereskedőhöz, de ettől eltekintve nem igazán látott benne sok problémát. Vacsoráját befejezve jobbnak látta magára hagyni a gerlepárt, mert Sting egyre kétértelműbe mondatokat intézett Shae felé, nem kicsit zavarba hozva ezzel.
A hajó fedélzete csendes volt, ily későn már csak pár ember volt fent, s azok is inkább beszélgettek vagy pipáztak, minthogy a vitorlákkal foglalatoskodtak volna. A hideg friss sós levegő hajába kapott, hogy ki lépett az ajtón, és jól eső érzés töltötte el. A sötétség szinte természet feletti volt, egész lénye csodálkozott a leírhatatlan képen ami szeme elé tárult. Az égen ezernyi csillag ragyogott fényesen, apró kis lámpásokként világítva a sötétségben. Ahogy lassan elámulva tett egy lépést a hajó lágyan megringott alatta. Mintha egy bölcső lenne, és a tenger a hatalmas anya mely elringatni készül álmos gyermekét. Lassú léptekkel haladt a hajó párkánya felé, szemeit az égre függesztve. Soha életében nem látott még ennyi csillagot, ily fényesen ragyogni az égen. Mint fénylő gyöngyszemek a sötét paláston függtek az éj sötét bársonyán. A tenger halk moraja lágyan duruzsolt fülébe, amint egy kósza szellő újra megsimogatta bőrét. Még is az igazi csodálat a párkány mögött várta Leenát. Sokáig csüngtek szemei az éj csillogó drága kövein, de végül még is leengedte pilláit és ekkor meg pillantotta a tengert is. A víz felszíne alatt nem sokkal halvány pulzáló apró pontokat pillantott meg, melyek ezüst fényt árasztva halvány derengésbe burkolták a tengert. Olybá tűnt mintha leheletnyi vékony selyem lebegne a víz felszínén melybe ezüstösen fénylő virág szirmokat szőttek volna. Leena még lélegezni is elfejtett a csodálatos látvány láttán, s a világ megszűnt körülötte. Elfejtett mindent bánatot és örömöt, csak tenger és az ég volt körülötte. Szeretett volna itt maradni örökre, elfejteni minden bút és fájdalmat, kilépni a keserű és sötét világból mely melynek falai oly szűkek és nyomasztóak voltak számára, de a soros nem volt ily könyörületes hozzá.
– Gyönyörű, ugye? - szólalt meg egy gyengéd hang mellette. Meglepve kapta oda a fejét, és Shaet látta maga mellett a párkányon pihentetve karjait. A lány finom vonású arcát most megvilágította a finom fény, és olybá tűnt egy tündér áll előtte.
– I-igen. - felelte majd újra a tengerre emelte szemét.
– Csak akkor látni őket, ha a csillagok ilyen fényesen ragyognak. - folytatta.
– Te láttál már… - kezdte elhűlve.
– Igen, - felelte a lány. – Először amikor kislány voltam, és hozzád hasonlóan engem is legalább ennyire lenyűgözött. - mondta és arcán egy halvány mosoly suhant át, ahogy emlékei felelevenedetek előtte. – Erre felé mondhatni gyakran látni őket.
– Mik ezek? - kérdezte Pascal, ahogy a párkányon ülve egyre közelebb és közelebb hajolt a vízhez.
– Mironák. - felelt Shae. – Tengeri tündér szárnyaknak is nevezik őket, ritka hogy ember ilyet lásson, de az év ezen szakaszán gyakorta lebegnek a víz felszínén.
– Mese szép. - mondta Leena még mindig kábultan.
– Igen az, kár hogy csak egyetlen éjszakán át látni őket.
– Hogy hogy?
– A minorák mikor elég nagyok lesznek a víz felszínére emelkednek, de csak ha ezer csillag világít az éjszakában. A csillagok fénye alatt kivirágoznak s még azon az éjszakán el is hervadnak, majd visszahullnak a tenger fenekére és örökre elhalnak, de magvaikból új virágok nőnek, mik hónapokon keresztül képesek várni a csillagokra.
Leena arcán halvány mosoly suhant át, s azt kívánta bár csak ő is minora lehetne, még ha egyetlen éj alatt vége is térne az élete.
– A népem úgy tartja Ameszi a teremtő könnyeiből születtek még az idők kezdetén. Minden fényes éjjel, mikor a minora újra kivirágzik egy szörnyű közelgő vész eljövetelét jelzi. - hangja lágy volt és nyugtató, ahogy a lányra nézett újabb apró mosolyt látott arcán, majd megrázta fejét mintha csak elhessegetni akarna egy kósza gondolatot.
– Későre jár, ideje lefeküdnünk. - szólalt meg végül Shae hosszas hallgatás után.
– Ha nem haragszol mi még kint maradunk kicsit. - felelte.
– Rendben, kellemes éjszakát. - köszönt el, majd visszatért a hajó fenékbe. Leena majdnem egész éjjel figyelte a gyönyörű virágokat és a csillagokat, de nem tudott betelni a látvánnyal. Végül kénytelen volt még is csak búcsút inteni a mesebeli tájnak. Az éjszaka hidege át járta, már csontjaiban is érezte a hideg, szempillái le le csukódtak, és Pascal apró kis teste is didergett.
– Gyere menjünk mi is aludni. - szólt halkan ahogy kezébe vette. Pascal álmosan bólintott egyet. Leérve kabinjába bebújt a meleg kényelmes ágyba és még néhány percig nézte az ablakon át a csillagokat. Pascal hangosan szuszogott feje mellett apró kis zöld takarója alatt. A hajó lassú ringása végül még is csak át röpítette az álmok mezejére.
Álmában a csillagos égen járt, pille könnyeden lépkedett a fénylő pontok között. A csillagok melegséget árasztottak magukból, jól esett megérintenie őket, örömtől mámorosan lépkedett, amikor pillantása még is a lent ringatózó hajóra tévedett. A fentről aprónak tűnő hajó, lángokba állt.
[/color][/color][/color]
Másnap a szél felerősödött, a vitorlák megfeszülve repítették előre a hajót, kettészelve a tenger hullámait.
– Ez a szél az istenek ajándéka! - hangoztatta a kapitány, a kormány előtt állva. Leena nem értett a hajózáshoz, de annyit azért ő is leszűrt, hogy így a vártnál hamarabb érhetik el céljukat, amiről még most sem tudott semmit. Meglepő módon ez a dolog egyáltalán nem zavarta, azért is mert kifejezetten jól érezte magát. A délelőtt folyamán a legénység pár matróza felajánlotta neki, hogy meg tanítják pókerozni. Bár Leenát a játék annyira nem vonzotta, a négy matróz annál inkább kellemes időtöltésnek bizonyult. Vonakodva ült le a kis sámlira a hordó elé, Pascal viszont annál lelkesebb volt. Heves bólogatások között hallgatta a számára kifejezetten értehetetlennek bizonyuló szabályokat. Kis barátja percek alatt rá érzett a lényegre és mesteri szinten blöffölt, míg ő csúfos kudarcokat állt ki. Pascal ezzel szembe sorra nyerte a meccseket és rövid egy óra alatt bezsebelte a matrózok vagyonának felét.
– Háh! Játszunk még egyet? - kérdezd egyik szemöldökét kihívóan fel emelve miközben elnyert gyémántjait tologatta saját kupaca felé.
- Nem hiszem el… - szörnyülködött fejét fogva Kobu. Arcát borító szúrós borosta inkább emlékeztette Leenát egy medvére mint matrózra. – Hogy az istenbe csinálta ezt?[/color]
- Én veled ugyan még egyszer nem játszom! - jelentette ki össze font karral mellkasán Asuma.
– Csak nem megijedtél? - kérdezet vissza kihívóan Pascal, láthatóan felettébb élvezte a helyzetet.
- Soha! - vágta rá dacosan – De kifosztasz a vagyonomból! - tette hozzá.
- A szerencse nem áll mindig a te pártodra! - szólalt meg Dai is, miközben újra keverni kezdte a paklit.
– Ez nem szerencse, hanem tudás! - mutatott fejére maga biztosan Pascal.
- Na majd meg látjuk, az én keverésem halálos öcsi! - kurjantott fel Dai és azzal osztani kezdte a lapokat.
– Ó köszönöm én most inkább nem! - szólalt meg Leena mikor neki is osztani kezdtek.
- Jaj ne csináld már, csak még egyet!
– Azt hiszem ez nem az én játékom. - szabadkozott.
- Hát tény és való nem vagy egy jó pókeres de a haverod annál inkább. - jegyezte meg Kobu.
- Attól még játszhat!
– Nem, inkább majd később valamikor.
– Jaj ne ízélj már! - kezdett rá Pascal is. – Egyébként is, hozzájárulhatnál te is valamennyire a családi kassza állapotához!
Leena álla a földig esett.
– Micsoda?
– Jól hallottad, - bólogatott Pascal – ideje neked is dolgoznod!
– Te kis… - szűrte fogai között a szavakat ahogy ökölbe szorította a kezét.
– Most miért? Ne csak én dolgozzak!- felelte megütközve Pascal, mire a matrózok hangos hahotázásba törtek ki.
– Már meg bocsáss, de eddig a kassza apasztásához járultál hozzá, egyébként is nem is tudom ki akart múltkor horror összegért függő ágyat venni magának!
– A megfelelő élettér megteremtése más téma.
– Hogy a micsodád?
– Élettér kedves, tudod a magam fajta állatoknak, akik nem a rendeletetés szerű környezetükben nőnek fel, különösen oda kell figyelniük a konfort környezet meg teremtésére, mert a fejlődésünk meg is állhat ám! - oktatta ki tudálékosan Pascal, miközben a matrózok jobbra balra döltek a nevetéstől. Még is Leena valahogy nem tudott velük nevetni.
– Háta te fejlődésed már rég rossz irányba halad… - dörmögte Leena.
- Te Dai mennyi idő míg oda érünk? - kérdezte a lapjait bújva az öreg Kobu.
- Hát ha marad ez a szél, akkor már este elérhetjük a szorost. - felelte a férfi, miközben elkezdte kirakosgatni a lapokat.
- Tehát ma éjszaka nem alszunk. - jegyezte meg Takai.
- Ezt most miért mondod? - kérdezte a virgonc Katsu. Arcán ritkás borosta húzódott, és zsíros szőke haja keretként fogta közre arcát.
- Zöld fülű… semmit nem hallottál még a szorosról ugye? - csóválta a fejét Kobu.
– Az igazat megvallva mi sem hallatunk még sokat róla. - jegyezte meg Leena, most hogy így szóba hozták, igen csak érdekelni kezdte a dolog. A hűs tengeri levegő hajába kapott és néhány tincset az arcába röpített.
- Hát… sok mindent mesélnek arról a helyről. - kezdte sejtelmesen Kobu.
- Jaj haggyad már! - vágott közbe legyintve egyet kártyát tartó kezével Takasi.
- Jumbo, Ász, nyolcas, nem is olyan rossz, - dörzsölte meg az állát Pascal.
- Te csak ne lesd a lapjaimat! - kiáltott rá Takasi.
– Hát akkor ne mutogasd őket! - felelte kaján vigyorral az arcán.
– Mit mesélnek a helyről Kobu san? - tért vissza a témához Leena.
- Hát a szigetet hatalmas tűhegyes sziklák és barlangok veszik körbe, azt mondják hajó még nem jutott át rajta. - felelte az öreg.
- De nem is az a félelmetes, a sziklák között szárnyas szörnyetegek élnek, állítólag! - folytatta Dai.
- Én azt halotta a sziget, el van átkozva senki nem tért vissza még onnan élve… - szólt közbe mély hangon egy matróz, ahogy megállt mellettük. – Egy tengeri szörny él a tengerbe, aki egybe falja fel a hajókat!
- Mondják, de ez csak mese! - legyintett Kobu san. – Az igazság az hogy a szörnyetegek a balragokban élnek, és a szigetet védik! - okította ki.
- Mitől védik? - kérdezte Katsu.
- A tojásaiktól! - felelte komoran – A tojás héja, amiből azok a szörnyetegek ki kelnek, mágikus erővel bír! A belőle készített ékszer megszépíti a viselőjét és hosszú élettel ruházza fel! Azt mondják több száz évig is élhet a viselője, de alig vannak akik tudtak szerezni belőle, a szörnyetegek az emberhúst imádják a legjobban!
- Hagy már ezt a rém mesét, ezt csak sok barom találta ki aki, nem mert be menni a sziklás közé! - szólta le Takashi.
- Egy hozzád hasonló újonc ezt nem értheti, téged csak a nők és pia érdekel! - mordult rá Dai.
- Mert te aztán tudod mi?- kontrázott rá.
– És a mi célunk mi is? - szólt közben hirtelen Leena.
- Hát a sziget! Még is mi más lenne? - felelte Dai.
– Miért is? - kérdezte Pascal kikandikálva a lapok közül.
- Megszerezzük azokat a ritka köveket, és meglátjátok, hogy nincsenek ott semmi féle szörnyek, meg tojások! Gazdagabbak leszünk még a királynál is! - vágta rá Takashi - Már látom is magam előtt, amint lányok ezrei vesznek körül! Sőt nyitok egy borbélyt is! - tette hozzá széles vigyorral.
- Neked csak ezen jár az eszed… - sóhajtott fel Katsu.
A beszélgetés vissza tért nyugodt békés medrében de Leenát nem hagyta nyugodni a dolog. Most már nem is értette miért nem kérdezte meg eddig úti céljukat. Pascal is hasonlóan gondolkodóba esett és néhány kör után, úgy döntött nem fosztogatja tovább a legénységet, nagy megkönnyebbülésükre, bár már nem igazán volt mit fosztania. Leena ekkorra már a korlátot támasztotta és vad habokat figyelte a tengeren. A nap fénye meg meg csillant a habokon ahogy a hajó falához csapódtak.
– Min gondolkozol ennyire? - kérdezte ahogy mellé ugrott, de abban a pillanatban el is fogta a hányinger.
– Igazából semmi különösen, csak nem értem, miért nem kérdeztem eddig a kapitányt erről. - majd nagyot sóhajtott. – Szép a tenger. - tette hozzá, a vizet bámulva.
– Pazar… - nyögött fel Pascal ahogy balra hajolt kicsi kezeit szájára tapasztva. Hófehér bőre jelezte rosszul létét de az elmélázott lány nem vette észre.
– Annyira gyönyörű… - sóhajtott fel a tengeren végig nézve. Ha végig nézett a smaragd kékem csillogó vízen, egyszeriben minden gondja elszállt, mintha az elmúlt hetek eseménye tova szállt volna, egy múló rosszálomként. – Lehet itt kéne maradnunk tengeren, mit gondolsz? - fordult felé mosolyogva. Pascal számára viszont a gondolat több volt, mint kellett volna.
– A számból vetted ki a reggelit… - nyögte amint könnyített magán.
– Ó ne haragudj! - fogta tenyerébe a falfehér kis állatot. – Elfejtettem, hogy tengeri beteg vagy, de várj egy kicsit ki próbálok valamit.
Kezét Pascal hátára helyezte, majd mélyet lélegezve összpontosított.
– Toria. - mondta halkan. A kis kaméleon még pár percig feküdt a tenyerében majd hirtelen felkapta fejét.
– Elmúlt… Ezt meg hogy csináltad?
– Hát sok mindenre jó a mágia! - kacsintott rá mosolyogva.
– Váó, kösz, életet mentettél! - csodálkozott továbbra is. – Egyébként nem látogatjuk meg a kapitányt? Érdekelne ez mende-monda. Leena sem tartotta rossz ötletnek így hát Sting kapitány keresésére indult. Mint később kiderült, ez nem is volt olyan egyszerű dolog mint ahogy gondolta, és a kicsinek tűnő hajó sem volt olyan pindurka mint ahogy hitte. Keresése során sikeresen betekintett a konyhán folyó életbe ahol a fő szakács kötelességének érezte minden étkét megkóstoltatni vele. Maga a gesztus kedves volt, de a konyha tisztasága már igen kifogásolható, ami igen csak elbizonytalanította, a kóstolási pozíció betöltésében. Végül még is csak meg kostól három féle ételt, és majd egy órán keresztül magyarázkodott mire el tudott szabadulni. Kissé émelygő gyomorral hagyta el a konyhát, és egyenesen a fedélzet felé vette az irányt. A kapitány, hatalmas megkönnyebbülésre a kormánynál állt. Shae és es másik matróz is vele volt, ahogy egy térképet nézegették.
– Elnézést a zavarásért Sting Kapitány! - szólította meg ahogy fel ért hozzá.
– Leena-baba! - kurjantott fel vidáman ahogy intett kezével neki.
– Ehh, a Leena is elég lesz… - jegyezte meg kicsit megrökönyödve. – Érdekelne hogy a sziklás ahova tartunk…
– Vannak ott szörnyek? - vágott szavába lényegre törően Pascal.
– Jó hogy kérdezed, már a fejembe volt hogy beszélek veled! Igen, vannak, él ott néhány falka hárpia, „NÉHÁNY FALKA?” - akadtak ki szemei. ” Tisztában van ez egyáltalán a falka szó számbeli jelentésével?” – és szírének is, de én egy percig sem aggódom miattuk! Itt vagy nekem te, és Shae! - felelte széles mosollyal az arcán ahogy magához húzta Shaet. ” Hát de jó neked…” - jegyezte meg csípősen. Pascal arcára egyértelműen ült ki a gorteszk kifejezés, kissé furcsának tartotta ahogy egy férfi két nő mögé bújik.
– Ennek rendkívül örülök de miért is nem?
– Mert Shae úgy ismeri ezt a helyet mint a tenyerét, ugye tubicám? - fordult a lányhoz széles mosollyal. – Leena baba pedig képzett mágus hírében áll akinek meg se fognak kottyanni holmi hárpiák vagy szírének.
– SZIRÉNEK? - guvadtak ki Pascal szemei, láthatóan ő még az előző leírásnál tartott, álla hangosan koppant az asztalként funkcionáló hordón.
– Mik azok a szírének? - kérdezett Leena is.
– A népen Selisa-nak hívja őket, de ti sziréneknek vagy tengeri boszorkányoknak hívjátok őket. - magyarázta Shae. – A szigetet körül vevő szirtek között élnek, egyszerre gyönyörűek és félelmetesek.
– De egy percig sem kell félned Leena baba! - vágott közben Sting.
– Még mindig Leena. - jegyezte meg hideg hangon, kezdte már nagyon idegesíteni a „babázás”.
– Az én Shaem tudja az utat a sziklák között, úgy hogy el fogjuk kerülni őket.
- Hát reméljük hogy nem botlunk beléjük, a sziklás az ő birodalmuk, bárhol ott lehetnek… - szólalt meg a tengerész. – és ebből fakadóan az apály és a dagály sem mindegy…[/color]
– Jó jó! - intette le Pascal. - Térjünk inkább vissza azokra a szirénekre! - fordult Shaehez és a matrózhoz.
– Éneklő gyönyörű szép sellők - adta meg a választ Shae, Pascal pedig ábrándozó tekintettel mered az ég felé, Leena élt a gyanú perrel hogy, ő már valahol egy sellő lány karjaiban fekszik. – lesznek ha a hold fénye rájuk süt, de ha a hold eltűnik borzalmas szörnyetegekké változnak. - szavai hallatán Pascal arcáról a gyönyör másodpercek alatt lehervadt. – Lábaik nincsenek, hosszú uszonyaikat pedig pikkelyek borítják. Bőrük szürke mintha halottak lennének, hosszú éles karmaik és tűhegyes fogaik vannak. Hajdanán ők is emberek voltak, csoda szép lányok kiket a tenger nemzett. Úgy tartják a tenger lányainak szíve örökké dobog, de ha megsebezik soha nem gyógyul meg, de a szírének már elfeledtek minden amik voltak. Tengeri boszorkányokká változtak, akik vadásznak az emberekre. - mire Shae befejezte Pascal álma tova szállt és hangosan nyelt egyet.
– Hát ez fantasztikus. - préselte ki magából.
– Melyik úton tudjuk elkerülni őket? - kérdezte Leena ahogy ő is vetett egy pillantását a térképre.
– Elméletileg a sziget déli oldalán ritkábban fordulnak elő, de ha csendben maradunk és gyorsak leszünk hamar elérhetjük a partot, ahol már nem bánthatnak. - felelte.
– Miért nem itt megyünk? - bökött a sziget keleti részére ahol láthatóan vékony sávban helyezkedtek a sziklák. – Itt rövidebb lehetne az út.
– Ott van a fészkük. - adta meg a tömör de még is elsöprő választ Shae.
– Hát az nem elhanyagolható tényező. - jegyezte meg Pascal. – És mi van ezzel a résszel itt? - kérdezte amint pici ujját dél, dél nyugat útirányon át végig húzta egészen a sziget partjáig.
- Shae kisasszony szerint ott nagyon szorosan helyezkednek el a sziklák, és egy ilyen hatalmas sziklák között a hajó könnyen beszorulna.[/color]
– De hát teli hold van, a dagállyal van esélyünk át hajózni. - felelte Pascal.
– A sziget körül az apály és dagály ideje teljesen ellentétes a normálissal. - szólt közbe Shae. Pascal erre nem szólt semmit csak a térképet bámulta, ahogy Leenát is őt is elgondolkoztatta Shae mondata, és egyre jobban nem tetszett neki úti céljuk.
– Mi lesz ha sellők ránk támadnak? - kérdezte kis csend után.
– Ez a mi dolgunk Pascal. - adta meg a választ Leena, de ekkor eszébe jutott valami. – Nincs valami amitől félnek? - fordult Shaehez.
– De van a tükröktől, képtelenek elviselni saját látványukat.
– Pontosan ezért szereztem be száz tükröt, a matrózok már el is kezdték felszerelni őket a hajó burkolatára. - mutatott a kapitány a dolgozó munkásokra. Lenézve tényleg látta a legénységet amint a párkányoknál hajolgatva dolgoznak. – Mondtam már hogy mindenre felkészültünk.
– Á! Cseles… De ezek sziklák… nekem elégé hasonlít egy labirintusra.
– Mert az is. - felelte Shae amint puha ujját a térképre tette. – A népem szerint a tenger istene, Mesiro emelte a sziklákat hogy meg védje a szigetet.
– Még is mi van azon a szigeten? - kérdezte Leena. Shae válaszképpen fel mellette jobb kezét, csuklóján lévő apró hófehéren világító karkötő volt.
– Lisuna. felelte. – A hordozója életét meghosszabbítja, mágikus szépséggel felruházva őt. Leena meghökkenve nézte a csoda szép ékszert, a szavak szó szerint torkán akadtak.
– Hát tényleg igaz? - kérdezte Pascal is csodálkozva. – Így néz ki a tojáshéj?
– Jaj de hogy is! - csendült fel Shae hangja, mintha csak nevezett volna de arca rezzenéstelen maradt. – Az csak mese, nem tudni hogyan lesznek, de a sziget partjai tele vannak vele, a tenger mossa ki őket.- nézett Pascalra, a kis kaméleon láthatóan rossz néven vette a célzást, és durcásan mászott vissza Leena vállára elfoglalva az őt megillető helyet.
- Kapitány lassan láthatóvá válnak a szigetek. - szólt a matróz mire, Sting parancsokat kezdettel kiáltozni az embereinek. Az egész délelőtt henyélő legénység most szorgosan dolgozó hangya rajjá alakult át, láthatón mindenki tudta a dolgát, és henyéséről szó sem lehet. Leena nem tudta pontosan megítélni mitől félnek jobban, Sting kapitány haragjától vagy éppen a rájuk váró nehéz útról. A kormány emelvény korlátjának támaszkodva figyelte a matrózokat amint kék üvegű lámpásokat szerelnek fel a hajó minden oldalára, fegyvereket készítenek elő és a fő árbochoz rögzített erős kötélt kötik derekukhoz. A percek rohamos gyorsasággal fogytak, a nap lassan piszkos narancssárgára festette az eget ahogy elérte a horizontot, vékony aranyozott utat festve a tenger habjaira. Leena azon tűnődött hogy vajon ha elindulna rajta hova jutna. Talán a mennyországba? Megtalálná Asmort, vagy csak egy újabb földi pokolhoz vezetne? Gondolkodásából Pascal zökkentette ki.
– Jól felkészültek. - jegyezte meg. – Legalább tudnak mire vállalkoznak.
– Hogy érted?
– Nézd a köteleket, azért kötötték a derekukra, hogy ha el is kapnák őket a szírének ne tudják a vízbe rántani őket, fegyvereket és tükröket tettek mindenhova, így a mi munkánkat is megkönnyítik.
– Igaz, bár ez az apály dagály dolog nekem furcsa.
– Nekem is, és azóta ezen jár az eszem. A természetet két dolog tudja befolyásolni, az ember és a mágia. Nem hinném hogy ez ember műve lenne.
– Mágia. - mondta ki Leena.
– Igen, és ha tényleg igazat mondtak azokról a gyöngyökről, amik mellesleg megjegyzem szerintem valami speciális lakrima lehet, akkor ez okozhatja.
– Gondolod hogy képes lehet erre egy lakrima?
– Hallottam már ilyenről, és elképzelhetőnek tartom. - mondta majd kis szünet után helyesbített. – Pontosabban ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
– Lehet, de nekem már ez a gyöngy is, nem is tudom, túl hihetetlen. Persze ott van Shae karján is de hát…
– Ha tényleg az amit állít róla.
– Gondolod hogy hazudna?
– Nem tudom, de nekem ez a nő olyan fura. - mondta. – Nem figyelted még az arcát?
Leena értette mire céloz Pascal.
– De láttam, és én se értem.
– Na látod! Maradj tőle távol, nagyon nem tetszik nekem az a nő.
– Szerintem csak rémeket látsz. - nem látta miért gond ez, bár ő maga sem értette.
Ekkor egy fiatal férfi hang szakította meg beszélgetésüket.
- Sziklák! - kiabálta a fenti lesből a férfi. – Sziklák a láthatáron! - kiáltotta újra, és a hajón lévő összes tekintet a az apró fekete tüskékre szegeződött, melyek méreg fogakként meredtek az ég felé. Leenát egyszeriben borzalmas érzés járta át, az arcába csapó balzsamos tengeri levegő valami ismeretlent hozott számára. Nem igazán tudta meg mondani mi az, egyetlen dolgot érzett még pedig a félelmet mely zsigeréig hatolt.
– FIGYELEM EMBEREK! - kiáltotta el magát Sting kapitány. – A szigetet körülbelül fél óra múlva elérjük, mindenki foglalja el a helyét! - adta ki a parancsot, mire az emberek szétszéledtek. Volt, aki a hajó fenékbe ment, míg mások, az orrhoz vagy éppen az árbochoz siettek katonás rendben.
– Te maradj itt Leena baba. - lépett mellé a kapitány. Ekkor Shae is fellépett a kormányhoz, fekete csuhában.
– Tessék! - nyújtott felé egy hasonló csuhát. – Vedd fel te is! A sötétségben elrejt a figyelő szemek elől. - Leena nem értette miért de még is elvette és magára kanyarította a fekete csuhát. A hajó teljes legénysége fekete csuklyák mögé bújva várt teljes csendben.
– Alsó evezősök a helyükön? - kérdezte az egyik matróztól.
- Igen uram!
– Alul is vannak evezők? Nem túl veszélyes ez? - kérdezte Pascal szinte azonnal. Leena értette mire gondol barátja, ha egy evező mondjuk egy szirénbe akad….
– Igen csak nagyon kicsik, a hajó kormányzására szolgálnak.
– És honnan fogják tudni mikor merre evezzenek? - kérdezte mire Shae válaszul csak egy kis lakima gömbös szerkezetre mutatott.
– Ó nagyon cseles! - adott hangot meglepődésnek Pascal. – És a kék lámpások mire kellenek?
– Ez az egyetlen fény amit eltűrnek. - adta meg a választ.
– Honnan tudsz te ennyit róluk?
– Onnan hogy többször behajóztam már a szigetre. - szavai hallatán Leena is felkapta fejét, már száján volt a kérdés, de feltenni már nem tudta.
A sziklák egyre sűrűbbek lettek, egy más hegyén hátán meredeztek, és némelyik olyan magasan nyúlt feléjük, hogy az eget is alig-alig látták. Haladásukat nehezítette az is hogy a hajó útja élesebbnél élesebb kanyarókon keresztül futott. A fekete sziklák sokszor csak a közelükbe váltak láthatóvá, amikor a hajó halvány derengését vissza tükrözték. Brown] – Innentől egy pisszenést se halljak![/color] - csendült fel a kapitány hangja. - Csak akkor mozduljatok ha muszáj, és ha a hold fénye a vízre vetül semmi ismétlen semmi féle képen ne nézzetek a vízre! A szirének a hold fény alatt támadnak a legtöbbször! - mondta. – Bármit is lássatok azonnal nézzetek másra, bármit halljatok ne szólaljatok meg. Minden fajta üzenetet a lámpák fel lobbantásával jelezzetek, egy fellobbantás szikla, két fellobbantás zátony, három fellobbantás örvény! Ha mozgást észleltek csavarjátok lejjebb a fényt, ha szirént láttok oltsátok el a lámpát! - Leena ámulattal hallgatta a „tervet mely lenyűgözte. ” Tényleg nagyon komolyan veszik!”
” Van is mire.” - jegyezte meg Carmen.
Ahogy a kapitány hangja eltűnt mélységes csönd telepedett a hajóra. Szinte érezni lehetett a feszültséget ami matrózokon uralkodott, a kicsi fekete tüskék ekkora már jó magas sziklákká nőtték magukat. Mint ezernyi éles penge meredtek az ég felé, és ahogy a hajó közeledett egyre csak nőttek. A nap mintha csak el akarna bújni a sziget és sziklása elől egyre alá bukott a horizonton. Az éj sötét felhői gyülekeztek az égen, elrejtve utolsó sugarait. A sötétség lassan kúszni kezdett feléjük, és mintha ezernyi apró kéz kapaszkodott volna a hajóba, úgy húzta maga féle őket. Az áramlat hírtelen lassulni kezdett, és mintha már nem a habokon ringatóztak volna, egyenletes úszásba kezdtek a koromfekete tengerben. A sötétség már már tapintható volt, és a csend ólomként nehezedett vállukra. A hajón lévő lámpások fénye visszaverődött az ezernyi tükörben túl világi hideg kékes derengésbe vonva ezzel őket. Leenát jeges borzongás fogta el ahogy elérték a sziklást, szeme ekkor már hozzá szokott a sötétséghez, és amit látott a vért is megfagyasztotta benne.

Coming Soon Dark side!

Tárgy: Re: Leena Vas. Május 06, 2012 4:08 pm

Egy nagyon érdekesnek ígérkező kalandsorozat első részével álltál elő.
Miután elolvastam az aktuális címet, pár percen keresztül csak kóstolgattam az "iszonyat" szót. Úgy éreztem, itt valami frenetikus dolgok indulnak majd meg.
Pascal végre kifejezetten sokat szerepelt, aminek örültem, hiszen kedvelem a dumáját. Ám Carmen csak három szó erejéig tűnt fel, amit nagyon sajnáltam, hiszen ő is kedves karakter a szívemnek. Be kell valljam, hogy az első három oldal után nagyot koppantam, hiszen a tőled már jól megszokott dark fantsy hangulatnak a nyomát sem láttam/éreztem, viszont az az utolsó pár sor, nah az hatalmas bizakodással töltött el, mert igazán csúnya dolgokat sugall a következő részre tekintve!

Ám volt itt pár hiba, ami nagyon megszurkálta a szemeimet, együtt és külön külön is! Rengeteg szót írtál külön, amiket amúgy egybe kellett volna írnod. Csak néhány példa: megszűnt, megmozdult, tűhegyes, odafönt, évtizedek, megvillant, átnyújtotta, napnyugtáig, visszataszítónak, meseszép

Itt van még kettő párbeszéd is, amik valahogy nem igazán sikerültek:

Leena írta:: A mólón végig sétálva egymás után sorakoztak a szebbnél szebb hajók, hatalmas vitorlákkal, egyen ruhás matrózokkal.
– Mi is a neve a hajónak, amit keresünk? - kérdezte Pascalt.
– Akkor jó. - felelte – De én sehol sem látom!

Leena írta:: – Nyűgöző! - mondta ahogy kezében az apró kis király kék kristályt tartotta. – És egyetlen szemcse képes megölni valakit… félelmetes. . mondta elhűlve.
– Bizony, nagyon veszélyes, de még is hatalmas erő.- tette hozzá Shae, de ekkor egy éles hang ért el hozzájuk.

A kaland második felében még sikerült belefutnom egy rövidke részbe, ahol elcsúszott a színezés is.

Mivel dióhéjban ismerem, hogy miféle katasztrofális helyzet állt fel nálad, így elnézőbb, megértőbb leszek. Nem dobom vissza a kalandodat, viszont szeretnélek megkérni, hogy amint újra időmilliomos leszel, korrigáld legalább azt a pár szembetűnőbb hibát!
Jutalmad: 600 VE
Pascal jutalma: 120 VE
Bónuszt sajna az említett hibák miatt nem tudok adni, pedig a csodaszép, részletes leírásokért megérdemelnéd.

Tárgy: Re: Leena Pént. Júl. 27, 2012 2:56 pm

Forró és hideg tánca

Jó érzés volt elengedni magát és zuhanni, ha csak néhány másodpercig is. Olyan gyenge volt mint egy vékony elszáradt nádszál, minden pillanat nehezére esett, még a légzés is fájt számára, de most hirtelen felszabadult. Ahogy teste zuhanni kezdett a kényelmes kanapé felé, teljesen erőt vett rajta a fáradtság, és csak a zuhanás érzése töltötte ki elméjét. Furcsán sokáig tartott, és már várta mikor éri el teste a puha fehér párnákat melyek a kanapán feküdtek, de azok még se jöttek. Aztán egyetlen pillanatra úgy érezte, hogy bőre hozzá simul a finom anyaghoz, de hamar szertefoszlott az érzés. Mindezt csak képzelte, s valójában zuhant tovább, még is valahogy nem félt. Elméjéből a gondolatok kihullottak, a nyomasztó fájdalom oldódni látszott lelkében és nem marad más csak a sűrű puha sötétség. Nem akart ellenkezni, nem karta megállítani, jól esett neki ez a puha csend, ami körbe vette. Érzékei egyre jobban tompulni kezdtek, homályosan érezte, hogy valami fura vízszerű anyagba zuhan bele, de nem ijedt meg tőle. Hagyta hogy a fura anyag körül ölelje várta az anyag ismeretlen tapintásán bőrét, de az nem jött. Mintha kiszakadt volna testéből és már csak a tudta létezne test nélkül. Elnyelte őt, kitörölve mindent elméjéből boldog békés tudatlanságba ringatva őt…

Pascal fáradtan mászott fel a kanapé karfájára és elterült a fehér anyagon. Borzalmasan fáradtnak és meggyötörtnek érezte magát. Mostanában egyre többször értek haza ilyen állapotban, a munkák amik elvállaltak borzalmasan kimerítették testileg és lelkileg is őket. Hogy a sors kezének műve vagy egyszerűen a balszerencséjüknek köszönhető azt ő maga sem tudta, de a világ mostanában csak kegyetlen kínzó arcát fordította feléjük. Mondjuk ez eset még is kivételt képzett, jelenleg a Halloweeni tők lámpások utáni hajkurászás merítette ki őket. Pascal kis termetét meghazudtolóan kemény jellemű volt, és bár számára is megrendítőek voltak az elmúlt hetek eseményei, még is sokkal jobban viselte, mint társa. Eszes kaméleon volt, mondhatni párját ritkította, éleslátásnak köszönhetően nem kellett sokat gondolkodnia a dolgokon, bár nem ez védte meg őt a legjobban. Sokkal könnyebben fogadta el a körülményeket, mint társa és nem akart harcolni ellenük oly erősen, ő kizárólag csak is magukkal volt elfoglalva. Számra Leena és önmaga biztonsága valamint épsége volt a legfontosabb. Könnyen elfogadta a világ romlottságát, s bár sokszor ő maga is meginogni látott, még is képes volt hamar elfogadni azt, amin nem lehet változtatni és tovább lépett. Leena viszont képtelen volt tovább lépni és elfogadni a világot. Talán azért sem volt képes kizárni tudatából, mert minden, amibe eddig hitt megrendült, mintha a világ kifordított volna bőrét. Képtelen volt elfogadni a valóságot s csak harcolt minek eredményeként az elmúlt két hétben látványos összeomláson kezdett átesni, s valójában ez volt ami a legjobban idegesítette Pascalt.
” Először egy emberkínzós rabszolga hajcsár, majd egy őrült állat aki gyerekeken kísérletezik most meg az a lidérc nyomás… Még is ki tud ezen ki igazodni?!” – gondolkodott magában. Fiatal kora ellenére tisztában volt vele milyen világban élnek, de teljesen más tudni valamiről, vagy éppen testközelből megcsodálni. Mindemellett Pascalnak volt egy olyan érzése, hogy sajnos ennek még nincs vége, a java csak most jön.
” Még is honnan jönnek ilyen elmebeteg emberek? Gyártják őket valahol?” - elmélkedett. ” Kész csoda, hogy vannak még normális emberek… bár ez attól függ kinek mi számít normálisnak.” - amíg gondolataiban elmerülve feküdt s az üveges tetőn át, bámulta a narancssárgában fürdő eget, észre sem vette a csendet. Végül csak akkor tekintett Leenára mikor valami furcsa kuncogást hallott, csak hogy ő már nem volt a kanapén. Pontosabban volt valaki a kanapén, csak éppen az nem Leena volt. Riadtan pattant fel a karfáról, amint kérdőre vonta a furcsa de még is ismerős szerzeményt.
- Te meg még is ki a fene vagy?! - kiáltotta. – És hol van Lee… - kérdezte volna, de ekkor a lány rá nézett és a szavai elakadtak. Arca tökéletesen olyan volt mint barátjáért, vékony teste tökéletesen megegyezett a lányéval. Leomló hullámos hajának fazonja is, tökéletesen passzolt, keze, hosszú combjai, telt keblei, szinte minden még a ruhája is megegyezett csak éppen haj színe halvány rózsaszín volt, míg szeme sötét lila. Ahogy a lányt nézte értetlenül, kétségbe esetten kutatta a választ. Ha egy egy testrészt nézet egyértelműen Leenát látta, de ha a lányra nézett összességében tudta nem ő az. Tartása és pillantása is más volt, lábát kihívóan kulcsolta össze.
Pascal szóhoz sem jutott, annyira lesokkolta az ismeretlen jövevény.
- Csá Gyík! - szólalt meg a lány. A hang Leenáé volt, de még sem. Minden nap hallotta ezt a hangot, de most valahogy más volt a kisugárzása, megváltozott a csengése, erősebb karakteresebb lett, ami még csak jobban összezavarta a kis kaméleont. Arcán széles vigyor ült, és láthatóan totálisan fel volt ajzva, mintha valaminek rettentően örülne.
– Hol van Leena? - hangja bátortalan volt, és meghökkent.
- Itt van. - felelte kurtán egy furcsa mosollyal amint magára mutatott.
- Na ne szórakozz velem! - pattant ki belőle a feszültség. – Mit csináltál Leenával?
– Én ugyan semmit, csak lepihent egy kicsit, ráfér nem? Te magad mondtad pihennie kéne. - felelte vigyorogva. Pascal köpni nyelni nem tudott, tényleg ő mondta neki még ma reggel de akkor a konyhába voltak és rajtuk kívül senki nem volt ott.
– Honnan tudsz te erről?
– Ó én mindenről tudok. - felelte újabb kacér mosollyal.
Pascal agya sebesen kattogott, a lehetséges válaszokat kutatva, de semmi használhatót nem talált. ” Ha kém lenne, akkor éreznünk kellett volna a szagát, lehetetlenség hogy ne vegyük észre, ha party alatt akadt volna ránk a tömegben, akkor haza fele látnunk kellett volna...”- Bármi is jutott eszébe, szinte azonnal rájött képtelenség, az egyetlen értelmes gondolata az volt, hogy az illető alakváltó. ” De ha alakváltó és ennyire pontosan képes volt pár perc alatt lemásolni őt, akkor a haját és szemét miért változtatta meg? Még ha feltesszük, hogy valahogy hangtalanul bejutott, s azért jött, hogy levadásszon minket, mi értelme lenne, hogy felfedje magát előttem? Így csak a saját esélyeit csökkenti, ez értelmetlen. És Leena? Képtelenség hogy ilyen hamar kijutassa inne!” - vacillált. ” De még ez sem logikus, teljesen mindegy mi a célja, rablás gyilkosság vagy lopás, akkor is értelmetlen, hogy hibásan másolja le Leenát és mindezek mellett még fel is fedi magát előttem… „
– Ide hallom, ahogy kattognak az agyadban a kiskerekek. - szólt a lány éles hangon egy széles vigyorral arcán.
”Lenéz engem.” - állapította meg azonnal.
- Ne törd magad, úgy sem fogod kitalálni. - sóhajtott fel. – A nevem Carmen. - mutatott magára. – Leena jelenleg édes tudatlanságban lebeg valahol, és fogalma sincs, mi történik, tekintve hogy nincs magánál. - folytatta, ahogy felállt és lassú léptekkel a hatalmas ablakok felé indult.
– Hogy érted hogy édes tudatlanságba?
– Úgy hogy nincs magánál, most ő van az én helyemen.
– Te helyeden? Még is honnan jöttél? - akadt ki.
– Innen! - fordult Pascal felé miközben mellkasára mutatott. A kis kaméleon értetlenkedve meredt rá. Semmit nem értett immáron. ” Hogy hogy onnan? A mellkasra céloz? De hát hogy jöhetett a mellkasából?” - pattogtak fel benne a kérdések, aztán egyszer csak eszébe jutott még valami. ” Azt mondta Leena az ő helyén van, akkor ő most… a mellkasában van? De hát ez az ő teste vagy nem? Édes tudatlanság…nincs magánál… lebeg valahol várjunk csak! Ez a nő megszállta Lenna testét! Akkor ő egy… egy.. SZELLEM?! - Pascal hosszas, de nem túl intellektuális szeme fejtése, bár eredményét hozott közel sem olyan reálisat, mint kellett volna. A kis kaméleon hideg verejtékben úszott a szörnyű felismerés után, miközben az állítólag szellemnek vélt hölgyemény a szobában kezdett járkálni. Bele tellett néhány percbe, míg összeszedte magát, s bármennyire is tagadta eddig a parafenomén lények létezését most még is szembe kellett néznie eggyel. A percek csigalassúsággal teletek, s végül nagy nehezen sikerült leküzdenie a benne tomboló félelmet.
– Akkor Leena most nincs velünk?
Carmen halvány vigyorral fordult felé, nem táplált különösebb érzelmeket iránta. Szerény véleménye szerint még akkor kellett volna megsütni rántottának, amikor tojás volt, de hát Leena erről hallani sem akart, s akkor még erős volt az elméje annyira, hogy ne engedje ki. A mostani helyzet kifejezetten mulatatta, élvezte, ahogy szenvedni látta Pascalt, aki mindig mindent tud, és felettébb idegesítő számára.
„ Háh most aztán agyalhatsz IQ titán!” - rettentően mulatságosnak tartotta a helyzetet még agy kerekeinek sebes kattogását is hallani vélte.
– Nincs. - felelte tömören, majd élvezettel nézte, ahogy a kicsi kaméleon hulla fehérre vált.
– Szellem… - suttogta alig hallhatóan. Carmen hallotta a szót és kész kínszenvedés volt visszafognia magát. Újabb szekrénybe bújva potyogtak könnyei, miközben azon fáradozott, hogy a feltörő nevetés hangját elfojtsa annyira, hogy a sokkolt állapotban dülöngélő Pascal ne hallhassa meg. Amíg Carmen örömkönnyek között fulladozott egy tál búza golyó mellett a szekrényben, Pascal megjárta a túl világot és visszatért. Agya szüntelenül pörgött megoldást keresve.
” Mit tegyek most? Kinek szóljak? Hívjam a Ba’al mester, vagy inkább Sareya mestert, ő úgy is olyan túl világi… Nem, nem ők biztos ki nevetnének! Akkor talán Sebastián? De mit tehetne egy alakváltó egy szellem ellen, aki Leena testében van míg ő…” - zakatolta fej míg nem hirtelen észbe kapott. ” Várjunk csak… azt mondta ő van az én helyemen van . De ha Leena az ő helyén van akkor… akkor… ő mindig is itt volt!” - szavai olyan őrültségnek hangzottak elsőre, hogy el sem akarta hinni. Elhűlve meredt a kanapéra, ahogy tudatosult benne hogy ez a valami nem egy szellem. Hirtelen eszébe jutottak azok a pillanatok mikor Leena hosszas csendbe burkolózott, de látta arcán, hogy valami felzaklatja. Emlékezett hányszor kiáltott fel a lány idegesen, értelmetlenségeket mondva. Ekkor döbben rá… ” Pontosan olyan volt mintha valakivel beszélt volna…” - a felismerés megdöbbentő volt. Most már annyira egyértelműnek tűnt neki az egész, és magát szidta, amiért ezt nem vette észre. Igazat meg vallva nem is tulajdonított mostanában ezeknek nagy jelentőséget, hiszen akárhányszor kérdezte Leena kitért a válasz elöl. Látta, hogy titkol előle valamit, de nem foglalkozott vele különösebben. ” Hát ezt titkolta…” - ahogy újra végig gondolta, hogy ez a valami ott él Leena testében és könnyen meglehet, hogy szüntelenül beszél hozzá, megint elfogta az érzés, mi szerint, amiről beszél lehetetlen. Egyszerűen nem talált rá semmi ésszerű megoldást, de logikájában töretlenül bízott, és az események egyértelműen erre engedte következtetni. Ekkor Carmen is felbukkant a pult mögül, ahogy könnyes szemét törölgette.
– Te! - kiáltott rá Pascal reflexből – Nem szellem vagy mi? - száján úgy szaladtak ki a szavak, hogy fel se fogta mit kérdez. Carmen arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly.
” Ne bazd ki hogy rá jött!” - villant át a fején.
– Szóval nem. - mondta a lány arcát látva. A csend percek alatt megfagyott körülöttük. Carmen nem gondolta volna, hogy idáig eljut a kis gyík, és most már nem is találta olyan viccesnek. Még is ennek ellenére nem érzett félelmet, csak meglepte, nem nézett ki belőle ennyi észt.
– Fogalmam sincs róla mi vagy, - folytatta Pascal – de most már biztos vagyok benne, hogy Leena is tud rólad! Biztos! Nem tudom miért nem mondta el, de arra mérget vehetsz, hogy kiderítem mi vagy! - nézett rá komoly arccal Pascal. Carmennek kedve támadt a képébe nevetni, de inkább elfojtotta és csak megvonta a vállát.
– Hajrá gyík! Úgyse jutsz semmire! - mondta nem törődöm hangon, majd a hűtő felé fordult. Bár legbelül igen is foglalkoztatta dolog nem mutatta ki. Nem akarta hogy bárki is tudomást szerezzen róla, azzal egyértelműen komolyan lerövidítette volna Leena életét. Tisztában volt vele, hogy azok a bizonyos lények most is léteznek, és ha róla nem is de Leenáról tudnak. Most is utána kutatnak, és egy nap megtalálják… Az igazság az volt hogy bár körme szakadtáig tagadta mások előtt de meg kedvelte Leenát, és nem akarta veszélybe sodorni. Pascal mondatát külön sértésnek vette, és immáron eltökélt tény volt, hogy nem marad alul. Mérges szemekkel nézte, ahogy Carmen kinyitja a hűtőt és kutakodni kezd.
– NINCS SZAKÉ?! - akadt ki néhány perccel később mikor már háromszor is végig szemlélte a hűtő soványka tartalmát. – Milyen elbaszott egy ház ez? - tette fel háborogva a kérdést.
– Már elnézést, de ez egy tisztességes lány háza!- kapta fel a vizet Pascal.
– Leszarom bazd meg, hol van a szakém? - üvöltötte. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet valaki olyan retardált, hogy nem tart otthon, legalább egy üveg szakét.
– Itt nincs szaké! - üvöltött vissza Pascal.
– Azt látom bazd meg! - Carmen tajtékzott a dühtől. – Az agyam eldobom, az egy dolog hogy a kibaszott hűtő KONG az ürességtől, - dühöngött tovább - – de még szaké sincs! - csapott a pultra dühében. – – Még is honnan jöttetek ti? Szatyorból?!
Fújtatva lépett be a nappaliba és kapta fel Leena táskáját a földről. Felfordítva borított ki belőle mindent, majd a földön heverő holmik közül csak is az erszényt kapta fel.
– Te meg mit csinálsz?! - kérdezte felháborodva Pascal.
– Elmegyek egy kibaszott boltba és veszek SZAKÉT MEG KAJÁT! - üvöltötte vissza azzal kiviharzott és becsapta maga mögött az ajtót. Pascal percekig csak dermedten nézet, Caremn dühösen inkább hasonlított egy füstölgő morgó szörnyetegre, mint Leenára.
– Azt hiszem, erre mondják hogy házisárkány. - jegyezte meg végül.
A lány igen sokáig nem tárt vissza, aminek Pascal eleinte kifejezetten örült, hiszen bele áshatta magát könyveibe. Meg volt győződve róla hogy azonnal megtalálja a válaszokat, de tévedett, semmi használhatót nem talált, pedig valami ott motoszkált benne, egy apró kis emlék, hogy mintha már olvasott volna valami ilyesmiről. Mikor az őrjöngő nőszemély vissza tért Pascal kint nézte a naplementét, így hát nem láthatta a tömérdek zacskót, melyekről messziről leírt, hogy nem a sarki élelmiszer boltból valók. A lány ledobva őket földre a fürdő felé vette az utat, egy üveg kibontott szaké kíséretében.

***

Nyugodt léptekkel haladt ki a fürdőszobából, nem igazán érdekelte, hogy a szomszédok a fénylő szobában lévő eseményekről mindent láthatnak. Sosem volt szégyenlős ember, sőt kifejezetten szerette, ha megbámulják, szerette saját testét, és tudta mások is szeretik, ha csak ránéznek, vagy legalábbis ő így gondolta. Megállva az ágy melletti tükör mellett végig szemlélte testét a tükörben. A látvány kifejezetten tetszett neki, kecses vállain hamar átsiklott kerekded melleire, melyek, ahogy a tükör előtt forgolódott lágy ringatózásba kezdtek. Ujjait gyengéden végig simította rajta, majd kicsit erősebben meg markolva tolta feljebb.
– Hm, kicsit lóg, de ezt még fel lehet javítani. - ítélte meg.
Eztán feszes hasára és lágyan ívelő karcsú derekára nézett melyen még néhány vízcsepp csillogott. Néhol meg-megcsippentette bőrét, míg nem elég feszesnek találta újdonsült testét, majd kissé balra fordulva fenekét kezdte el figyelni. Az apró de még is kerek idomok tetszettek neki, de véleménye lehetett volna kicsit domborúbb. Hosszú vékony combjait kissé csontosnak találta, de a vékony kecsesen ívelő vádlijai kifejezetten elnyerték a tetszését.
– Kicsit vézna, de ma estére pontosan megteszi. - szólt magának a tükör előtt miközben haját jobb válla elé söpörte és vetett még egy utolsó pillantást magára.
Pascal észrevette, hogy odabent mozgolódnak, és mivel már vagy fél órája üldögélt az ereszen úgy döntött be megy. Azóta is a megoldást kutatta de semmi használhatót nem talált. Mintha agya falba ütközött volna, soha eddig nem tapasztalt ilyet. Pontosan tudta magáról hogy okos sőt igazából ő magára egy zseniként tekintett, na de hogy egy zsenin kifogjon egy ilyen nőszemély? Ez egyenesen sértő volt számára, és immáron a saját büszkesége és esze volt a tété!
Nagyot sóhajtva ugrott le az erkély párkányára és lassú komótos léptekkel indult meg a nyitott ablak felé. Bemászva az ablakon komor tekintettel bámult maga elé, majd tekintetét felemelte, de bár ne tette volna. Egész teste vérvörösre változott, ahogy szemei hatalmasra guvadtak.
– TE MEG MI AZ ISTENT CSINÁLST? - ordította megrökönyödve.
Carmen kissé felhúzva bal szemöldökét kérdő arccal fordult felé.
– Szerinted? - kérdezett vissza némi lenézéssel hangjában.
– Nem mutogathatod Leena testét ilyen szemérmetlenül! - kelt ki magából Pascal, majd a sötétítő függönyt összefogó szalagra ugorva kezdte hevesen rángatni. Ám a szalag túl erősen volt megkötve és konokul ellenállt a kis kaméleonnak.
– Mert mi lesz gyík?
– Meglátnak a szomszédok ember, ha nem tűnt volna fel ég a villany! És Pascalnak hívnak! - felelte ingerülten, még mindig a szalaggal küzdve.
– Hát és aztán?! - kérdezet vissza nevetve. – Legalább lesz egy jó estéjük! - vágta rá.
– Borzalmas vagy, nem te élsz ebben a házban hanem Leena, és őt járatod le! - felelte Pascal, de Carmen már meg sem hallotta, a szekrény előtt álló papírzacskóhoz lépett és kotorászni kezdett benne.
– No nézzük csak melyiket is vegyem fel?- kérdezte hangosan inkább magától mint Pascaltól. Kiemelve a kis csomag tartalmát az ágyra terítette, és csípőre téve kezét, medencéjét enyhén balra billentve kérdőn szemlélte azokat. Eközben Pascal kemény fáradozása is gyümölcsöt aratott, viszont a konok szalag, bosszút esküdött ellene. Egy nagyobb rántásra megadva magát a vastag sötétítő kiengedett, elsodorva ezzel az apró kis állatot. Pascal hangos nyekkenéssel tapadt a ruhás szekrényre, majd a földre bukott. A világ fordult körülötte, s percekbe telt ugyan de felküzdötte magát újra és húzgálni kezdte a sötétítőt.
– Nyem segyítenyél? - kérdezte ingerülten szájában a sötétítővel, a még mindig vacilláló Carment. A lány még figyelemre se méltatta, mire Pascal csak még dühösebb lett.
– MI AZ EGET CSINÁLSZ? - kiáltott rá, amikor meglátta az ágyra terített, fehérnemű kollekció előtt görnyedő meztelen testet. Carmen éppen egy sötétlilás szettet tartott maga elé a tükörben melyen apró pink minták díszelegtek. Kicsi orcája piros színre váltva hatalmas guvadt szemekkel nézte a lányt. Nem tudta eldönteni örüljön vagy sírjon a látképtől, igazság szerint mind kettőre volt oka…
– Fehérneműt próbálok. - felelte olyan nyugalommal, mintha ez lenne a világ természetesebb dolga. – Talán nem tetszik? Legyen inkább a vörös, vagy leopárdos? - kérdezte kaján hanggal felé fordulva. Szándékosan emelte fel a két mesterművet, élvezte, ahogy Pascal idegein táncol. Tudta ezzel csak még idegesebbé teszi, s minden percét ki akarta élvezni mielőtt még a kiskaméleon felrobban a dühtől.
– ERRE DOBTAD KI A PÉNZ? - tért ki a hitéből Pascal. A kis paprika vörösben pompázó méregzsák szíve szerint darabokra tépte volna a ruhákat. ” Én kinyírom az biztos, ez egy vagyonba került! Oda a félretett pénzünk!” – dühöngött magába. – Azt mondtad boltba mész kajáért! - vonta felelősségre, de Carment láthatóan sokkal jobban lekötötte a következő darab, mely egy leopárd mintás csipkés gyöngyszem volt.
– Voltam is boltban. - felelte miközben a pultra mutatott, ahol néhány doboz tartósított ramen állt. Ez volt az a pillanat, amikor Pascalnak véglegesen elszakadt a cérna.
– TE INSTAN RAMENT VETTÉL? - kiáltotta majd fejét a földbe verte. – KOMOLYAN GONDOLOD HOGY AZT FOGOM ENNI? ÉN EGY KAMÉLEON VAGYOK HA NEM TÜNT VOLNA FEL! AZ ÖSSZE PÉNZÜNKET ELVERTED ÉS MÉG NORMÁLIS KAJÁT SE TUDTÁL VENNI!? - üvöltötte kikelve magából. Ez a hangnem azért már Carmennek is sok volt. Válasz képen csak felkapta a földön heverő papucsát és egyenesen Pascal felé hajította. A papucs másodpercekkel később erősen beépült fejébe.
– Ha nem tetszik, menjél legyeket fogni! - felelte élesen Camren. – És ha megakarod őrizni a hangszálaidat vegyél vissza az arcodból, mert azokra kötlek fel!
Hangos puffanás válaszolt neki, ahogy a kis kaméleon a földre esett majd a papucs levált arcáról mély barázdákat hagyva fején. Hosszas csend következett, mire újra felküzdötte magát.
– Még is mennyi pénzt vágtál ki ezekre az ízékre?! - kérdezte nyögve.
– Már nem emlékszem de, elköltöttem az összeeset, ami az erszényben volt. - felelte a ruhákba merülve Carmen.
– Uram kérlek segíts! Több mint 300.000 Gyémánt volt benne!- nyögött fel síró hangon, s szemébe apró kis könnycseppek kezdtek gyülekezni.
– Már megbocsáss, de ez a ruha készlet siralmas! - kapta fel a vizet újra Carmen. Épp az új kollekció melltartóját kapcsolta be. - Nagy anyáim normálisabb ruhákat hordtak! Néztél már be te abba a szekrénybe? - kérdezte, ahogy az említett tárgy elé lépett. – Borzalmas, szürke fekete kék, halványkék, sötétkék, fos zöld., fehér… - dobálta ki egymás utána a darabokat. - Hát ruha tár ez? Basszus ezt még az anyám se vette volna fel, pedig ő segg hülye volt a divathoz! Nincs itt egyetlen normális cucc csak elbaszott szabású gatyák… pfúj hogy hordhat egy lány gatyát? - arcán olyan grimasz látszott mintha ürülékben kellene turkálnia. – Egyetlen egy normális cucc sincs, és ugye nem gondolod hogy majd ilyen kopottas rongyokat fogok felvenni?!
– Már felvetted mikor elmentél. - dörmögte a Pascal az orra alatt.
– Mondtál valamint?
- Nem, nem. - hagyta rá.
– De most erre nincs időm, készülnöm kell. - legyintett egyet majy újra a tükör elé lépett.
– Aha jól van. - felelte reflexből, de aztán hirtelen leesett neki mire helyeselt oly gyorsan. – MICSODA? - kapott észbe. – Te elakarsz menni?!
– És el is fogok! - vágta rá azonnal. – Talán nem tetszik?
– Hát nem! Határozottan nem tetszik! - fújta fel magát újra Pascal.
– És szerinted ez engem érdekel?
Nem, mondta volna Pascal és pontosan tudta hogy így van, de már csak azért sem mondta. A férfiúi kaméleoni becsületet nem engedte. Szeretett volna valami frappáns válasszal visszacsapni, de semmi sem jutott az eszébe. Carmen pedig érezve fölényét hagyta és figyelmét valami sokkalta fontosabb dologra fordította. Most csak is a fehér neműk kötötték érdekelték. Percek teletek el, s mikor Pascal újra meztelen lányra nézett, sajnos már nem volt meztelen. Mondjuk, ő maga sem tudta megmondani melyik volt jobb, meztelenül látni a lányt vagy egy vadító, épp hogy takaró ruhában. Testén fekete bőrből készült fehérneműt viselt, mely egyetlen pánttal ölelte át derekát, és combjai között mindössze egy apró kis vörös szív díszelgett. Ha mindez nem lett volna elég kihívó, a szett melltartója még többet mutatott. Összesen egyetlen fekete bőrpántból állt, mi a vöröslő bimbókon kívül semmit nem takart el. Pascal orrából éles sugárban szökött ki a vér, miközben felnyögött.
– Ó látom tetszik! - nézett rá Carmen elégedetten. – De szerintem a fekete vörös csipkés jobban néz ki… - mondta miközben derekát tekergette a tükör előtt.
” Ha a szemközti idős bácsi eddig nem is kapott szívinfarktust, akkor ettől most biztos elpatkolt… - jegyezte meg magában Pascal.
– Ó minden kaméleonra… - kezdte, ahogy összeszedte magát – az Istenek adjanak most erőt...
– Ne rinyáljál! - szólt rá Carmen, amint szemét forgatta. – Örülj neki hogy láthatod, sok férfi az életét adná ezért!- Pascal ezzel a mondattal nem teljesen értett egyet de már feladta a vele való vitatkozást. Bekellett látnia Carmennel szemben nem ellenfél. – Egyébként is felesleges tagadnod, látom hogy élvezed! - nézett rá kaján vigyorral, amint egy fekete gyöngyszemet vett magára. A vékony csipkét vörös rózsák díszítették, kiemelve hófehér bőrének kecses idomait.
– Nem élvezem, jól van! - vágott vissza paprika vörösen. Hangjában még is érződött a zavar, amit a lány enyhén kitárulkozó látványa nyújtott.
– A hozzád hasonló hímeknek az egyetlen használható dolog az ami a lábuk között van. - nézett rá sokatmondóan.
Pascal itt már feladta, felmászott az ágyra, s teetlenül figyelte a magát szépítgető Carment, amint kecses mozdulatokkal felhúzza csipkés combfixét, majd egy selymes tapintású szűk kimonót ölt magára. Arra már rá sem mert kérdezni, hol és mennyiért vette, inkább nem akarta hallani az összeget, félt ott helyben agyvérzést kapna. Bár mennyire is próbált semlegesen tekinteni a lányra képtelen volt, Carmen egyszerűen bombasztikusan nézett ki az öltözködés után. Tudta ez Leena teste, és igazából hajszínén valamint ajkai pirosságán kívül semmi nem változott, még is teljesen más volt mint Leena. Áradt belőle valami megmagyarázhatatlan vibrálás mely mágnesként vonzotta magához tekintetét. Minden mozdulata, olyan élettel teli, és vonzó volt, hogy képtelen volt véka alá rejteni zavartságát. A lány egész mivoltából sugárzott a vágykeltő szépség, szemei akaratlanul is rátapadtak, mintha hipnotizálták volna úgy csüngött rajta tekintete. Carmen haját megtekerve egy fekete fapálcával tűzte fel kontyba majd néhány kósza tincset ujjával megcsavar mitől finoman arca köré göndörödtek. Szemét lehellet vékonyan fekete tussal húzta ki, még igézőbbé téve hosszú fekete pilláit. Ajkaira élénkpiros rúzst kent, kiemelve finom vonalúkat, majd miután végleg elkészült újra tükör elé állt, hogy megszemlélhesse magát.
Az eredmény teljes megéledéssel töltötte el, ahogy a tükörben állt elismerően szemlélte művét. Haja feltűzve szabadon hagyta vékony nyakát, csak néhány rózsaszín tincs tekergőzött körülötte. Vörös szűk ruhája finoman tapadt bőrére, szabadon hagyva vállát, tapad kebleire, nem keveset megmutatva azokból. A vörös anyagon vékony fekete sárkányok cikáztak át, még élettelibbé téve az összhangot. A rövid kis ruha éppen, hogy eltakarta fenekét, szabadon hagyva combját és a ráfeszülő fekete csipkés harisnyát.
– Nem lesz ez túl kirívó? - kérdezte Pascal zavarta, ahogy szemeit képtelen volt levenni a lányról.
– Pont ez a célja! - felelte vigyorogva. – Még is mi értelme lenne elmenni ha nem lenne kirívó?
– Még is hova akarsz menni? - akadt ki pascal. – És mi van ha összefutsz valakivel a céhből?
– Akkor majd megismerik a kicsi szende naiv Leenát másoldalból! - felelte a már megszokott kaján vigyorral arcán, majd felkapott egy fekete kis táskát, és az ajtó felé indult.
– Hé állj meg! Nem hagyom, hogy csak úgy mászkálj ide-oda! - kiáltott utána.
– Heh, mert mi lesz? Összenyálazol? - nézett rá lekicsinylően – Oda megyek, ahova akarok, és te nem gátolhatsz meg!
Carmen faképnél hagyva kilépett az ajtón, de Pascalt ennyivel nem lehet megakadályozni, eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja, hogy garázdálkodjon Leena testével. Titokban követte tovább házról házra osonva az árnyékban, bár maga sem tudta mit tehetne a lány ellen
Coming Soon!

Tárgy: Re: Leena Szomb. Júl. 28, 2012 5:12 pm

Amilyen nyomasztóan indult a kaland eleje, olyan parádés lett az egész. A derült égből lesújtó villám meglepetésének erejével fogadott ez a kalandod. Végre Carmen lett a domináns hölgyemény, aminek nagyon örültem. Ezzel Leena életének kirakósához egy újabb fontos darab került elő a zsebedből, amit személy szerint én már nagyon vártam. Carmen valósággal előhozta belőlem a rosszat, hiszen szinte tapsikolva olvastam a szegény tehetetlen Pascal eredménytelen kínlódásait. Pedig az igazat megvallva Carmen abszolút nem az esetem... Nem szeressem a sminkes csajokat, többre tartom a természetes szépséget.... De mégis minek rizsázok én magamról? A kalandodhoz visszatérve: Egy igazi érdekességet olvashattam. Tűkön ülve vártam, hogy Carmen kiszabaduljon az éjszakába, és mikor ez a pillanat elérkezik, te a pofámba vágod azt a nyomorult "Coming Soon!" mondatot. Te mocsok! Ez aljas húzás volt.
Jutalmad 600 VE, amit még megfejelek 150 VE-vel bónusz gyanánt, mivel önmagadhoz képest borzalmasan kevés gépelési hibát vétettél - meg úgy a többi játékoshoz képest is. Pascal pedig 180 VE-vel erősödik!

Tárgy: Re: Leena Kedd Júl. 31, 2012 11:55 pm

A tűz tánca

Carmen vidáman haladt az utcákon, rég érezte magát ennyire elevennek, nem is csoda, ha valaki több éven keresztül csak figyel egy testben. Az este beköszöntött és szép lassan a lilás felleget és sötétségbe borultak, jó darabig csak sétálgatott és élvezte a rátapadó tekinteteket, majd végül a város egyik legnagyobb parkjában kötött ki. A hatalmas platán fák között apróbb dísznövényeket ültettek, és a sárga kövekkel kirakott utakat apróbb kis virágos kertek szegélyezték. A fákon színes mohák éltek, melyek a sötétben halvány pulzálásba kezdtek, mesebélivé téve a közel négy kilométer területű hatalmas parkot. Szépségét még tovább fokozta a két kisebb tavacska, valamint egy nagyobb halas tó. A nagyobbik tavon volt Era legsikeresebb és legnagyobb látványosságnak örvendő szórakozó helye, mely mindössze négy szintből állt. A stégekre épülő majdnem teljes nyitott szórakozó helyet, rengetegen látogatták, de csak nagyon kevesen juthattak be. Akibe bejutott annak viszont lehetősége volt mindenre, ha vacsorázni kívánt megtehette, ha szórakozni kívánt kedve vagy éppen táncolni, megtehette, a nyüzsgő táncparketten vagy éppen a koktél részlegnél. A nyitott kert helységből, nem túl hangosan vérpezsdítő zene szólt. Hatalmas nagy tömeg vonzott, érezte benne az élet pezsdítő vágyát, a tolongó emberek hada szó szerint megbolondította. Óvatosan haladva a tömegen keresztül gyorsan átfurakodott az asztalokra várók sorában és pofátlan módon állt be a legelejére. Nők és férfiak tekintetét egyaránt magára vonzotta, páran még szóvá is tették illetlenségét, de ő nem törődött vele. Vérét csak még jobban felperzselte, hogy mindenki őt nézni, szeme sarkából látta, hogy a fiatal lányok magukhoz húzzák párjukat, jelezvén a préda már foglalt, de ő csak egy halk gúnyos kacajt hallatott.
” Szánalmasak, ennyi kevés lesz ez ellenem…” - jegyezte meg, és szándékosan ejtette le kis fekete vörös táskáját. Kecsesen hajolt leérte, figyelve hogy csípőjét kissé felfelé billentve kilátszódjon fehérneműje. Nem kellett körbe néznie, hogy tudta, hányan nézik őt, hallotta a nők felhördülését, és még el sem érte kezével a táskáját már is négy idegen férfi termett előtte, éhes szemekkel.
- Hagyja csak majd én! – szólt egy öltönyös magas, de fiatal férfi mire a mellette lévő másodpercek töredéke alatt halászta el táskáját keze elöl, így már ő nyújtotta át.
- Parancsoljon hölgyem! – nyújtotta át egy szívéjes mosollyal. Éden fekete haja rakoncátlan tincsekben volt, sötétzöld szeme, és lezser stílusa azonnal felkelletette volna érdeklődését, de nem. Most inkább valami újra vágyott. A körülötte álló férfiak nyálukat csorgatva nézték őt, de ma este nem akart velük foglalkozni, ha már végre itt van nem fogja beérni holmi kis pályás nyálgépekkel, ebben semmi kihívás nem volt. Megköszönte a táskát, ügyelve arra, hogy ajkai lassan mozogjanak, még kívánatosabbá téve őt, majd egy diadalmas mosolyt eresztett meg a körülötte lévő nők közé. A kosztümben és hasonló díszes öltözékben lévő hölgyek csak úgy forrtak dühükben, hogy majd felrobbantak, néhány nő még oda is lépett mellé, elvonszolva prédáját közeléből. Mind ez csak néhány percbe telt, s a pincér megjelent előtte. A fiatal kis fiúka láttán Carmen arcán széles mosoly terült el.
” Milyen egyszerű is ide bejutni…” - gondolta, egy ilyen kis nyikhaj neki semmit sem jelentett.
- Segíthetek valamiben hölgyem? – kérdezte mélyen meghajolva. Ő maga is látta, hogy a jelenlegi helyzetből könnyen alakulhat ki egy tömegverekedés. Válaszképpen csak közelebb lépett hozzá, neki simulva ezzel a pincérnek és gyengéden a fülébe súgta.
- Egy asztalt szeretnék… - lehelte, és érezte, hogy a férfi minden izma megmerevedik. A biztonság kedvérét, szabad kezével még ingén is végig simított. Természetesen az általa prűdnek titulált népség körülötte ezt már nem hagyta szó nélkül, többen hangosan kiáltottak fel, hogy hogyan képzeli ezt, de ez csak még jobban kedvezett terveinek. A pincér lángoló arccal pillantott rá majd körbe, és azonnal tudta, ha Carmen nem kap azonnal egy asztalt, itt vér fog folyni. Vagy a körülötte lévő nők kezdenek brutális mészárlásba vagy ő fog perceken elvérezni. A továbbra is csábos pillantással őt néző Carmen megcirógatta nyakát és újra megismételte a kérdést.
- Ugye van szabad asztal? – kérdezte kissé áratlan tekintettel, immáron kicsit hozzá simítva csípőjét. A pincéren látszott, hogy minden idege pattanásig feszül és percekre áll az agyvérzéstől. Szemét hol mély dekoltázsán hol igéző szempárain csüngette, miközben a küszöbön állt a mágus társadalom első hatalmas női háborúja…
- Azt… azt hiszem… - nyögte nagy nehezen – Ké-kérem kövessen… - préselte ki a szavakat, de Carmen tudta igazából ott helyben a pultra fektette volna.
Mindebből viszont semmit nem mutatott ki, csak egy halvány csókot küldött neki a levegőben, majd követte a paprika vörös pincért, aki a pult melletti tömeghez vezette. Csípőjét lengetve finoman követte, de még mielőtt a tömegbe veszett volna hátra pillantott az ott maradottakra, és egy széles mosoly kíséretében meglengette kezét a felháborodott női seregnek. A bár részleg láthatóan fullon volt. A mennyezetről piros lila és sárgás lampionok lógtak sejtelmes fényt árasztva ezzel. A vendégek poharakkal a kezükben beszélgettek, vagy éppen ettek. Nem messze tőle két pincért látott amint bravúros mozdulatok közepette készítik a vendégek leendő vacsoráit. Mind egyes feldobott hal szeletért hangos taps és néhány fiatal lány kiáltása volt a jutalom. Hátrébb fehér kanapék álltak melyeken már forróbb volt a hangulat, mint az imént említett szakácsok pultján. Bár ez most nem teljesen látszott, de a helység kicsit ovális alakú volt, és a felsőbb szintének kialakított nyitott kerties tér már inkább a privát tagoknak volt kialakítva.
- Kérem itt várjon! - szólt a pincér Carmen melleihez majd vérvörös arccal elszáguldott a tömegben. A rászegeződő szemek újabb katarzis élményt nyújtottak neki, de most inkább a felhozatallal volt elfoglalva. Miközben végig szemlélte a terepet, kért magának egy szakét. Abban a pillanatban, hogy ajkaihoz érintette az apró kis tányért, a pincér visszatért.
- Elnézést hogy megzavarom, de sajnos… - kezdte kissé félénk hangon. – jelenleg nincs szabad asztalunk…
- Tessék? - kérdezett vissza éles hangon. – Mi az hogy nincs szabad asztaluk? - hangjában félelmetes düh csengett, mintha egy vulkán forrna benne ami épp most készült kitörni. Mivel már bent volt, nem érezte lényegesnek az amúgy is gyenge akaratú férfit tovább csábítani és a lényegre tért. – Az előbb azt állított van szabad asztaluk! Talán hazudott volna? - hangja keresztül metszette a levegőt.
- Nem én… azt mondtam, hogy… de nem sokára olyan körülbelül húsz perc múlva lesz egy asztalunk a…
- Húsz perc? - akadt ki, szemeiben gyilkos láng csillant. – És én addig mit csináljak? Vacsorázni jöttem ide, vagy talán azt akarja mondani, hogy állva egyek tányérral a kezembe? - hangjában érezhető volt a fenyegetés.
- Nem hölgyem… én nagyon sajnálom, nem akartam megsérteni én csak… - magyarázkodott a fiatal pincér, de már hiába volt. Camren eltökélte ezért kivégzi a fiút, de még mielőtt feltehette volna neki a végső kérdést, mely egyben utolsó mondat lett volna, amit életében hal, egy magas sármos férfi közbe szólt.
- Elnézést kérek, hogy beleszólok a beszélgetésbe… - kezdte kedves hangon, rövid arany fürtjei lazán lengtek arcába. Tört fehér ingje néhány felső gombját kigombolva hagyta, sötétes öltönyét lazán mutató ujján tartva vetette át vállán. -… én talán segíthetek. - mondta halvány mosollyal az arcán. Carmen a férfira emelte tekintetét, de rögtön feltűnt neki hogy a férfi máshogy nézett rá. Nem olyan tapadó felfaló szemekkel nézte őt, mint a többi, pillantása finom és visszafogott volt, látta rajta tudja milyen vonzó, de még sem esett hasra tőle. Mintha kissé közömbös lenne külsője iránt, nem is kinézete vagy éppen szépsége miatt szólította volna meg. [color=deeppink]” Érdekes…” – jegyezte meg magában és ebben a pillanatban tudta mit akar, s a játék kezdettét vette.
- Nálunk van egy szabad hely, és ha kis hölgyet nem zavarom három társammal, szívesen meghívnám magunkhoz, persze csak ha szeretné. - tette hozzá nyugodt hangon. A pincér fiú olyan szemeket meresztett rá, mintha csak maga lenne a megtestesült reménység az emberiség számára, de főként az ő számára, és ajkain látni lehetett, ahogy néma imát rebegett a helyeslésért. A lány egyetlen percig végig mérte a férfit, kissé frusztrálta, hogy nem ő domináló irányító fél, de tetszett is neki a helyzet.
– Részemről elfogadom a meghívást! - felelte.
- Megtisztel. Akkor, ha meg engedi… - nyújtotta fel jobbját. – engedje meg hogy elkísérjem, az asztalig. - arcán halvány mosoly suhant át, miközben Carmen kurtán bólintott és egyetlen szó nélkül ott hagyta a pincért.
A férfi asztalok sorain vezette keresztül, felhaladtak a privát részlegre, de ott sem állt meg. Szemével szüntelen kereste azt a bizonyos asztalt, de minden potenciális lehetőség mellett csak elhaladtak, és Carmen percről percre izgatottabb lett. A mellette álló férfi olyan kihívást jelentett neki melyet rég nem tapasztalat, nem kereste azonnal láthatóan kegyét, de levegőnek se nézte. Látta és érezte rajta, hogy érdekli, még is nem úgy mint másokat, nem olyan egyértelműen. Amíg gondolatai szüntelenül és sebesen peregtek, elérték a bizonyos asztalt. Se Carmen se Leena nem sejtette, hogy ezen percek alatt életük megpecsételődik.
Kényelmes nád kanapé várt rájuk, egy hátulsó asztal mellett, ahol a már említett, másik három férfi foglalt helyet.
- Csak hogy megjöttél! - kiáltott fel az egy fiú. – Hol van a sza…. - kezdte a kérdést az egyik fiú karjait kérdőn a magasba emelve, de amint Carmenre esett a tekintete elakadt a szava. Sebtében dugta kezeit maga mögé és felpattant az asztaltól, ahogy mellette ülő hasonmása is és lélegzet elakadva nézte őt.
- Mindjárt kapod a szakéd Shin, - szólt csípős hangon a fiúhoz, - csak fontosabbnak éreztem újdonsült partnerünket az asztalhoz kísérni és bemutatni, mint hogy az alkohol ellátmányodról gondoskodjak. - nézett rá kissé szúrós szemekkel. – Kérlek engedd meg hogy be mutassam társaimat, Shint - és a fiatal kissé gyermek arcú fiúra mutatott. Shin kezét nyújtotta neki, s közben kissé meghajolva fehér hajából néhány kék tincs kúszott szeme elé. Karját számtalan lánc díszíttette mely tökéletesen passzolt halványkék felsőjéhez, és halványszürke farmeréhez. – A mellette álló hasonmás Noel, az iker testvére - folytatta tovább és a Shin mellette lévő fiú lépett hozzá közelebb. Arcra és testalkatra tökéletesen megegyeztek, mondhatni olyanok voltak, mint két tojás, de Noel hófehér hajában barnásvöröses tincsek voltak, és karját sem díszítette egyetlen lánc se, csupán egy sötét barna vastag bőr karkötő. A fiú a mellette álló Shinhez hasonlóan tökéletes összhangot viselt külsején. Végül meghívója az utolsó férfihoz fordult mely láthatón évekkel idősebb volt a két fiúnál, arca keményebb és karakteresebb volt, de halvány bőrét tökéletes keretbe vont állkapcsáig érő sötét késes feketés haja. – Ő pedig Kyoku, - A fiú egy kisebb meghajlással jelezte tiszteletét, majd rögtön utána vissza is ült. Ő is öltöny viselt, még is sokkal elegánsabban festett a sötét öltönyében, és ezüstlánccal nyakában, mint meghívója. - Én pedig Takeshi vagyok! - fejezte be végül.
- Örvendek, Carmen. - felelte egy mosollyal miközben helyet foglalt az egyetlen szabad helyen. Az asztal három oldalán egy-egy kényelmes szék volt, míg a negyedik oldalon egy kétszemélyes párnázott nádfotel. Carmen Takeshi mellett foglalt, helyet nagy örömére.
- Olyan ismerős nekem… - szólalt meg hírtelen Shin. – Nem találkoztunk már valahol? - kérdezte, mire társai megforgatták a szemüket, de még mielőtt rászólhattak volna, Carmen közbe szólt.
- Talán, ki tudja? - felelte sejtelmesen a fiú szemébe nézve, miközben Takeshi intett a pincérnek.
- Ó hát tudja… - kezdte volna Noel, de Carmen azonnal közbe szólt.
- Tudod, tegeződjünk. - helyesbített kurtán, kifejezetten idegesítette a magázás, nem hol mi szűz kisasszony kinek sex előtt a fejét kell csavargatni és bálványozni. Shin láthatóan meglepődött közvetlenségén, de nem vacillált sokáig és vette a lapot.
- Szóval, mi igen csak híres mágusok vagyunk, és ezer helyen jártunk már, talán meg fordultunk a szülő faludban…
- Nos azt kötve hiszem… - felelte közben újra miközben elmosolyodott.
- Nem hinném, hogy küldetés alatt találkoztunk veled, mintha többször is láttam volna az arcod már. - jegyezte meg Shin.
- Tudod mi mágusok veszélyes küldetéseket végzünk el, ez amolyan likvidálási dolog. - tette hozzá magyarázat képen Takeshi.
- Én inkább munkának mondanám, ha már pénzt kaptok érte. - felelte mosolyogva Carmen, és hirtelen úgy érezte még jobban felpörög. Tetszett neki a helyzet hogy a fiúk másnak nézik, mint ami, és most ő vette át a vezetés fonalát. Szavai hallatán mind a négy fiú ráemelte a tekintetét, de még mielőtt megszólalhattak volna, a pincér megjelent.
- Parancsolt, Takeshi san! - lépett oda hozzájuk.
- Egy üveg szakét szeretnék kérni, és a hölgynek pedig… - fordult kérdőn Carmen felé.
– Még egy üveg szakét. - fejezte be a mondatot selymes hangon. Ha az előbbi alkalommal szavai meglépték a fiúkat, akkor most erősen sokkolták őket, szavai hallatán a négy fiú egyként meresztett rá szemét.
- Te szakézol? - kérdezte teljesen lesokkolva Shin. Carmen élvezte ezt a tekintett. Tény és való a nők körében nem volt valami nagy divat a szaké és az ahhoz hasonló keményebb alkoholok, ő viszont kifejezetten szerette. Az amolyan gyengébb koktélokat, melyet a női nem számára készítettek, mélységesen megvetette.
– Igen, talán gond?
– Nem.. nem csak… - magyarázkodott zavartan a fiú.
- Hozhatok még valamit? - szólt közbe a pincér.
– Azt hiszem nem. - felelte zavartan Takeshi, még mindig Carment nézve. Szemében érdekes csillogás tükröződött. A pincér bólintott majd elment.
– Tehát ott tartottunk, hogy, valahol már találkoztunk. - szólt Noel felé hajolva. [color=Brown] – Lehetséges, hogy Erában élsz?
– Meglehet. - felelte tömören Carmen.
– Akkor biztos itt találkoztunk! - szólt Takeshi.
– Miért olyan fontos ez? - kérdezte, – Vagy talán csak olyan lányokkal beszéltek, akikkel még nem találkoztatok?
– Ó nem, nem. - rázta meg védekezően kezét maga előtt, s arcán halvány pír futott végig. - Váltsunk is témát! - ajánlotta fel Shin azonnal. Eközben a szaké is megérkezett, a pincér lepakolta a poharakat és a két üveget, majd mélyen meghajolva távozott.
– Igyunk újdonsült partnerünkre! - vette át a szót Takeshi amint telitöltötte a poharakat, és a sajátját a magasba emelte. – Egészségedre szép hölgy! - nézett mélyen szemébe.
- Egészségedre! - ismételték egyszerre.
– Egészségetekre! - felelte amint ő is meghúzta a poharat. Szeme Noel nyakára tévedt ahol ott díszelgett a Dragon Fang céhének jelképe. ” Ez egyre érdekesebb lesz!”
– Na akkor pókerezzünk! - csapta össze kezét vidáman Shin, és már nyúlt is volna az asztalon lévő szettért.
– Te mekkora egy bunkó vagy! - szólalt meg az asztal másik oldalán ülő Kyoku.
– Mert? - háborodott fel, kisfiús arcán megbántott harag tükröződött.
– Nem tűnt fel, hogy nem csak mi vagyunk itt? - kérdezte mérgesen Carmen felé biccentve.
– De hát attól még játszhatunk, majd én elmagyarázom neki a szabályokat! - érvelt, miközben kinyitotta a dobozt.
– Shin, Kyokunak igaza van ezt most tényleg hagynunk kéne. - nézett rá Takeshi is.
– Jaj ne csináljátok már! - nyávogott a fiú.
– Nem azért de lehet egyszerűbb lenne Carment megkérdezni egyáltalán akar-e játszani nem? - ajánlotta fel Noels tekintetek újra rá szegeződtek
– Ismered a játékot? - kérdezte szavába vágva Takeshi, miközben finoman megfogta kezét.
– Nagyon is. - felelte egy bólintással. – Felőlem játszhatunk! - ajánlotta, mielőtt újabbat kortyolt kis szaké táljába.
– Na tessék én meg mondtam! - csattant fel örömtelien, miközben csillogó szemekkel, kiskutya fülekkel meredt Carmenre.
– Nem mondtál te semmit! - dörmögte Kyoku, mire Shin mérges tekintettel meredt rá vissza.
– De hogy nem mondtam, hogy akar játszani!
– Nem! - A két fiú másod percek alatt pattant fel az asztaltól és egymáshoz nyomva homlokukat pattogtak körülöttük a kis szikrák.
– Haj… biztos vagy benne? - kérdezte halkan Noel, amint közelebb hajolt hozzá. Takeshi heves békítő akcióba kezdett közben, míg Noel finoman célzott, ahogy fejével a három fiú felé bökött. Carmen szórakozottan figyelte a komédiát.
– Gyorsan tanulok! - felelte egy aranyos kislány mosolyával.
– Hé, Noel te csak ne sugdolózzál ott, jól van? - kiáltott rá hirtelen Takeshi, miközben a két fiú fejét tolta szét. Arcán hirtelen harag tükröződött, láthatóan nem tetszett neki Noel akciója. Válaszként csak egy diadalmas mosolyt kapott, egyértelműen jelezve, Takeshinek nem kellett volna magára hagynia prédáját a közelében.
– Csak vázoltam neki mire számítson! - vigyorgott elégedetten. – Fel kell készíteni szegény lányt tudnak, kell, hogy mire számítson!
– Na, mondja ezt a legrafkósabb! - szegezte rá mutató úját. – Jól figyelj rám- fordult a lányhoz. – Ő mindünk közül legpofátlanabb, nagyon vigyázz vele, egy másodpercre nem figyelsz, és már is leleste minden lapod! - hajolt hozzá, miközben szúrós szemeket meresztett a fiúra. – Ti meg most már fejezzétek be! - pirított rá a még mindig torzsalkodó két fiúra. Carmen csak nevetett rajtuk, olyanok voltak, mint négy idióta, akik ki tudja miért, de felkeltették érdeklődését.
– Nos elkezdünk játszani, vagy veszekedtek még egy kicsit? - kérdezte.
– El persze, majd én mondom a szabályokat! - ajánlotta fel Shin azonnal. – Holdem pókert játszunk, - mondta a fiúknak – rendes pénzel.
” Hm… ez igen jónak ígérkezik.” - könyvelte el magában miközben combjait keresztbe fonta.
– Hé álljunk csak meg! - mordult fel Noel.
– Te isten barma… legalább minket ne járass le! - nyögött fel Kyoku is amint arcát kezeibe temette.
– Már megint mi bajotok van? – akadt ki Shin, láthatóan egyáltalán nem értette miről van szó. Carmen halkan kuncogott fel a fiúk morgásán és Shin viselkedésén.
– Tényleg nem esik le? - kérdezte Noel drámai arcot vágva.
– Shin, egy hölgy is van köreinkben, nem illik ilyenkor… - kezdte jó tanárként, de Carmen közbe szólt, nem hogy már elrontsák a szórakozását.
– Maradjunk csak a pénznél, úgy legalább izgalmas! - mondta. A négy fiú hatalmas szemekkel meredt rá újra.
– Biztos vagy benne? - kérdezte Kyoku.
– Carmen nem tudod, mire vállalkozok, ők…
– Ne féltsetek engem! - felelte maga biztosan. Szegény fiúknak fogalmuk sem volt róla kivel is állnak szemben, és a pénzhívogató illata újabb ruhákkal kecsegtetett számára. Ha másért nem is már csak ezért is eltökélte, hogy kifosztja őket vagyonukból. Bár rég nem játszott pókert, de a lényeget nem felejtette el, hazudni.
– Nos akkor folytathatnám? - kérdezte Shin kissé megsértve, hiszen már másodjára estek torkának társai. – Tehát, az óra járásával ellentétes irányban haladunk, én kezdek. - magyarázta majd Carmenhez fordult. – A kezedben két lap lesz, azokat senkinek ne mutasd meg. Én vagyok az osztó, ők sosem játszanak csak a lapokat osztják. A lényeg hogy az osztó a kőr végére öt lapot tesz az asztalra. Ezekből és a kezedben lévő lapokból kell kihozni valamit. - magyarázta.
– Stim. - felelte Carmen, megjátszva a komolyan figyelő embert. Nagyon tetszett neki a játék, s a tudat, hogy eközben Takeshi lopva folyton rá pillantott csak tovább emelte az est hangulatát számára.
– Ha össze tudsz hozni két ugyan olyan számú lapot akkor párod van, de ennek több fajtája van.
– Két szám esetén egy pár, ha kétszer van egy-egy párod akkor az már két pár.
” Na ne mond…” - jegyezte meg magában csípősen Carmen.
– Ha viszont három ugyan olyan számú lapod van az a drill.
– Abban az esetben ha négy ugyan olyan számú lapod van akkor már pókered van, na ez esetben elég nagy eséllyel vittél mindent. - folytatta Shin. Carmen csak bólogatott, adva az okos kislányt, bár ismerte ezeket a kombinációkat, tudta nagyon is hasznára fog még válni, hogy hülyének tettei magát.
– Sornak nevezzük, amikor öt egymás utáni számot tudsz összehozni, - mondta Takeshi, miközben letette öt lapot négytől kilencig.
– Ennél már csak az jobb, ha ezek mind ugyan abból a színből vannak, teszem azt pickből. Ez még a pokert is üti!
– Értem.
– Van még a Royal Fulsh amikor ugyan abból a színből van tízesed bubid dámád királyod és ászod. Kyoku kedvenc lapjai szóval, ha sokáig van bent, akkor tuti, hogy ilyet tart a kezében!
– És van még a Full House, amikor vagy egy drilled és egy párod is van egyszerre. Van kérdésed?
– Nincs kezdhetjük! - felelte határozottan.
– Azért ha játék közben valamit nem értesz, tőlem nyugodtan kérdezhetsz. - szólt halkan Takeshi. Hangja lágyan búgott fülében, és bár a fiú még mindig olyan furcsa volt neki, érdeklődése felé egy kicsit sem hanyatlott, sőt inkább csak nőt! Finom mozdulattal simított végig combján, majd össze kulcsolva kezeit kicsit feljebb tolta melleit.
A játékot fix összeggel kellett játszani, ugyan is Takeshi kijelentette nem fogja ölbe tett kézzel nézni, ahogy kifosztják Carment. Az első kört bemelegítőnek szánták, melyben Carmen tovább játszotta a kezdő lánykát. Nem csak a pénz hajtotta, jól mulatatta a négy fiú, tetszett neki a helyzet is. Végtére is egyetlen szóra sem helyeselt vagy tagadott, semmit nem kellett tennie a tökéletes álcájáért, csak a megfelelő pillanatban mosolyogni. A fiúk hamar elfogadták furcsának nevezhető viselkedését, és nem is érezte fontosnak a kedves kislányt játszani, hogy elérhesse célját. Pontosan ellenkezőleg, a szokottól eltérő viselkedése és személyisége egyenesen vonzotta őket, mint káposzta a kecskét. Bár még az első pár körben adta a szerencsés lány esetét, később már teljesen kimutatta foga fehérjét, és nem takargatta tovább póker iránti szenvedélyét. Volt idő mikor minden idejét ennek a játéknak szentelt, és igen csak nagy vagyont halmozott fel.
Annak ellenére, hogy mondhatni tökéltessen hazudott, bizton lehetett állítani, hogy a párjára akadt, sőt egyenesen négyre. Kyoku jéghideg kőkemény logikája verhetetlennek bizonyult, alig ment le egy két kőr, már is tudta ki milyen lapot tarthat kezében. Shin tökéletes ráérzéssel emelt, mindig tudta mennyit kell berakni és egyetlen fölösleges garast se lehetett belőle kicsalni, nem is volt véletlen hogy szinte lehetetlen volt tőle nagyobb ősszeget nyerni. A kisbaba arcú fiú kizárólag csak biztosra ment, mintha olvasna az emberek arcában. Noel igazi ereje gyors fürge szemében volt. Másodpercek alatt volt képes megtudni ki milyen lapot tartott kezében, a lehető legmeghökkentőbb eszközökkel terelte el a figyelmet és Carmen álla is jó párszor lesett mikor igen terebélyes összegeket zsebelt el előlel. Mindközül még Takeshit ítélte a legveszélyesebbnek. A három fiút még szemmel lehet tartani az esetek egy részében, így ki tudta következtetni az esélyek, de Takeshi már teljesen más volt. Sas szemei elől senki sem menekülhetett, másodpercek alatt tudta ki hazudik vagy sem. Maga volt a megtestesült póker arc, semmit nem árult el magáról, és lehetetlen volt elbújni előle. Carmennek komoly fejfájást okozott a fiú, hiszen az ő erőssége a hazugság volt. Világ életében tökéletesen hazudott, és bármikor bárki előtt bármilyen szerepet el tudott játszani, pontosabban így gondolta egészen eddig az estéig. Takeshi előtt még ő maga is nyitott könyv volt, pontosan tudta a fiú hogy mikor hazudik és nem tudta kialakítani fölényét vele szemben. Így hát be kellett vetni az utolsó két lapját is ami még maradt. Teste most sem hagyta cserben, apró bár egyértelmű jeleket küldött a fiú felé s ő nem hagyta válaszolatlanul. Ahogy az idő múlt, lassan karját vállára helyezte és Carmen vágyai egyre fokozódtak.
– Kyoku emelsz? - kérdezte Noel.
– Tizenötezer gyémánt. - felelte a fiú szűkszavúan, ahogy betolta a három kis piros színbe ragyogó korongot.
– Ej de zsugoriak lettünk! - jegyezte meg Noel kacéran.
– Kussolj. - morogta a fiú, láthatóan nem örült. Igen sok pénzt tett már be, s talán kiderült számára nem feltétlenül fog ez megtérülni. Shinen volt a sor, de a fiú csak ült csendben és az asztalon lévő zseton halmot nézete.
– Shin? Te jössz!
– Tudom. - felelte halkan, szinte hallani lehettet a fogas kerekek csattogását, fejében.
– Na gyerünk már öcsi itt fogunk meg öregedni! - szólt rá Takeshi is.
– Hé gyerünk már!
– Jól van na! Tessék! - tolta be végül a huszonötezernek megfelelő összeget. Takeshi nem váratott sokat szinte azonnal rá vágta.
– Tartom! – vágta rá amint ő is betolta a kis szikrázó korongokat. Carmenen volt a sor, de ő nem siette el, a játék vége fele jártak, kevés maradt már a fiúknak, de még mindig nem annyi amennyit akart. Még is elsőként csak kioldotta eddig feltűzött göndör haját, s hagyta, hogy finoman vállára omoljon. Elgondolkodva simított ki lágyan egy tincset dekoltázsából, s tudta most minden fiú szeme rá szegeződik. Végső fegyvere a szaké és testi bájai mostanra már hatni kezdtek. Kyoku eleinte óvatosan nagyban tolta be a pénzt, de láthatóan megbánta, Shin egyre többet gondolkodott, Carmen pedig elégedetten nyugtázta hogy a mindnek kör végén lévő egy, két esetleg három pohárka szaké kezdi megtenni a hatását. Takeshire viszont nem hatott a pia, vagy ha hatott is nagyon jól titkolta, bár egyre többet és többet méregette őt. A hangulat viszont minden egyes körrel fokozódott, a magából kivetkőző Carmen nem kicsit keltette fel a négyes érdeklődését, és a szakés üvegek is egymás után ürültek ki. Lassan már ő is érezni kezdte a mámoros bódulatot elméjében melye olyan nagyon imádott.
– Tartom! - mondta egyszerűen.
– Rendben és jöjjön az utolsó lap! - szólt Noel nagy boldogan.
– Miben mesterkedsz? - hajolt oda hozzá mosolyogva.
– Ki tudja? - vonta meg vállát, ahogy rámosolyogott, és kezét keresztbe fonva kicsit feljebb tolta, amíg is jól látható melleit.
– Nagyon rafkós lány vagy te! - kacérkodott vele.
– De nagyon is jól áll! - felelte amint újra töltött a szakés poharakba és kecses mozdulattal nyújtott át a fiúnak.
– Már megint? Az előbb ittunk! - replikázott kicsit dülöngélve Shin.
– Az-az előző kör volt, kicsi Shin, erre a körre még nem ittunk! - kacsintott rá vidáman.
– Ha most egy mágus töltötte volna a tele a poharamat, az hinném, le akar itatni. - jegyezte meg Noel, ahogy kicsit imbolyogtatva emelte meg poharát.
” Ha tudnád, hogy az vagyok akkor már tudnád, egyébként is hinni a templomban kell.” - felelte magában.
– És most mire is iszunk? - kérdezte Kyoku.
– Hm, ez jó kérdés! Ittunk már Carmenre, a találkozásunkra, Shin keverésére, a sushi tálra, a pincérre… - sorolta Takeshi.
– a játékra, a sok pénzre, a nőkre, a helyre, a Dragon Fangre, azt hiszem.
– Több volt! - szólt közbe Noel. – De most nekem se jut egy se eszembe…
– Akkor igyunk a találkozásunkra! - ajánlotta fel Carmen, és magasba emelte poharát.
– Igyunk! - azzal mind felemelve koccintottak. Carmen testén forróság futott végig ahogy a szaké lassan égette torkát, imádta ezt az érzést.
– Ráadás? - ajánlotta fel Shin, éppen hogy lerakva poharát.
– Felőlem?! - nevetett fel a lány és a fiú már töltötte is a szakét.
– Nem is olyan nehéz őt leitatni ugye? - hajolt hozzá kuncogva Takeshi, amint óvatosan kisimított egy kósza tincset nyakáról.
– Hát ahogy nézem, itatja ő magát. – búgta válaszként Carmen egy mosollyal.
– A céhünkben van egy fickó, egy igazi szekazán. Shin rendszeresen kihívja egy pár bajra, de húsz perc alatt mindig kiütik. - magyarázta.
– Akkor most még egész jól bírja. - jegyezte meg nevetve.
– Mit sutyotyorogtok? - fordult feléjük morcos képpel az említett fiú.
– Csak meséltem Carmennek, hogy Ba’al mester folyton megver ívásban. - magyarázta mire Shin csak morgott valamit „mert csal” – t az orra alatt.
– Az-az ürge nem komplett, és még perverz is. - jegyezte meg.
– Na mintha te nem lennél az! - tört ki Noelből egy hangos kacaj kíséretében.
– Mind azok vagytok! - jegyezte meg Takeshi ahogy ő is felhörpintette a pohárka tartalmát.
- HEE?
– Te beszélsz? - kérdezték egyszerre. Mind három barátja hatalmas szemeket meresztve nézett rá, mintha csak arra várnának, mikor szakad rá a plafon.
– Nálad nagyobb nő csábászt nem ismerek öregem, pedig sok emberrel találkoztam már! - csapott hátára nevetve a kis spicces Shin.
– Ember minden újadra tartasz legalább tíz nőt, és akkor csak Erában végeztem egy gyors fejszámolást! - nevetett fel Kyoku. Taksehi mérgesen nézett vissza rájuk.
– Na azért ez nagyon erős túlzás, jól van?
– Túlzás? - kiáltott fel nevetve Noel. – Ember előbb voltál nővel, mint én a házon kívül miről beszélsz te, pedig csak húszon egy éves vagy! - mondta kacagva. Takeshinek láthatóan nagyon nem tetszett a téma, kifejezetten félt a végén még elveszti mai kiszemeltjét. Ezzel szemben Carment kifejezetten mulatatta a dolog.
– Korán érő volt és akkor mi van?
– Ja és a koránérőséged miatt, kell egyfolytában valami lány fejét csavarnod! - fűzte hozzá Kyoku vigyorogva. – Megjegyzem ma estére téged szemelt ki! - kacsintott Carmenra.
– Na jól van le lehet kopni rólam! - kapta fel a vizet Takeshi, mire mind felnevettek. – Egyébként is van még egy körünk, ha jól tudom! - morogta és lapjait látványosan arca elé helyzete.
A nevetés csillapostával a kör elkezdődött.
– Egy szavukat se hidd el! - súgta oda Takeshi míg Kyoku és Shin voltak soron.
– Pedig nekem tetszett. - felelte egy csábos mollyal és lábait lassan de láthatóan újra keresztbe tette, törzsét kicsit előre billentve került közelebb hozzá. Tudta hogy Takeshi látta, és az eredmény se maradt el, a fiú válaszként finoman combjára tette kezét és végig simított rajta de fél úton megállt. Testén forró hullám söpört végig, igen ez volt az amit egész este akart, amire már oly rég óta vágyott, de amikor a fiú keze megállt, egy másodpercre meg dermedt. Kezével finoman megcirógatta arcát s kicsit közelebb hajolt a fiúhoz. Érezte amint hátán is végig simít kicsit erősebben maga felé vonva átölelte.
– Köhöm, kérném a téteket! - hallatszódott Noel hangja. Mások talán szégyenlősen rebbentek volna szét, de itt Carmenről volt szó. Nem érdekelte, ha mások figyelik játék közben, s Takeshi sem volt az a szégyenlős fiú, főleg nem előttük. Carmen lassan pillantott fel, miközben a fiú lustán betolt egy nagy adag zsetont. Először azt hitte szemei kápráznak, de rá kellett jönni téved, csak hevenyészet sarcra is legalább százötven gyémántnyi zseton csillogott bent az asztal közepén.
” A rohadt életbe, ezek nagyon elengedték magukat!” - kapcsolt. Arcán még is szemernyi érzelem se látszott, mintha csak fél szemmel figyelne oda, egyik kezével finoman Takeshi mellkasát cirógatva, figyelte az asztalt.
” Nekem van egy Kör tízesem és egy Királyom, - vetett egy pillantást lapjaira. – ó nem is Dámám van! Hm, jó lesz nézzük csak mi van lent… Kör Bubi, Treff Kilences, Kör Király, Káró Ász és egy Kör Ász…Várjunk csak… gyáááááháááhááá nyertem bassza meg! Húhú, most megszívjátok fiúk!” - komoly munkába tellett letörölni arcáról a széles vigyort.
Leplezve örömét koktéljáért nyúlt és kortyolt egyet.
– All in. - mondta ki nyugodt békés hangon, rezzenéstelen arccal.
– Te tessék?! - akadt ki Noel, miközben a többiek is Carmen felé fordultak.
– Ezt most komolyan mondod? - akadt ki Shin.
– Halálosan. – diadal ittas mosolyát alig bírta letörölni arcáról, de tudta még nem fedheti fel magát.
– Ez csak kamu lehet…
– Nem akarlak befolyásolni, de én a helyedbe nem tenném. - súgta érzékien fülébe Takeshi is, mitől kellemes hideg futott át bőrén. Kyoku csak összekulcsolt kezére támaszkodva figyelte a jelenetet.
– Nem is tudom kinyerte el majd ötvenezer gyémántod? - felelte kacéran. Takeshi csak védekezően emelte fel kezét válaszként.
– Hát akkor mindenki mutassa mije van! - szólt Noel és a lapok nyilvánosságra kerültek.
Kyoku kezdte a sort, egy erős lapkombinációval.
– Hármas pár Ász és kettes pár Kilences ! Hát ez akár hogyan nézem egy Full House! - kommentálta az eseményeket Noel. – Nos valaki aki felül múlja Kyokut? - kérdezte.
– Hát sajnálom Kyo – chan… - kezdte vigyorogva Shin.
– Anyád a Kyo – chan! - dörrent rá
– … de az enyém erősebb! Hármas pár Ász és kettes pár Bubi! - terítette le lapjait.
– Ó! Ügyes vagy Shin!
– Én a helyetekbe még nem örülnék… - kezdte Takeshi is, ahogy lapjai az asztalra terítette, összesen négy darab kerek Ászt. – Póker! - jelentette be diadalmasan.
– MICSODA?
– Te szemétláda! - ugorottak neki szinte egyszerre.
– Ugyan fiúk, engem meg se vártok? - szólt közbe Carmen széles mosollyal arcán. Immáron képtelen volt elfojtani örömét. Ilyen fölényes győzelmet ember történelem óta nem aratott, és most hogy látta a három fiú mivel ált ki ellene a győzelem íze csak még édesebb lett számára. Lassan emelte fel lapjait. – Nem szép tőletek. - amint a lapokra nézet, majd fel a fiúkra. A levegő egy pillanatra felforrósodott, és Carmen lassan az asztalra csúsztatta lapjait majd felemelte őket. – Ne becsüljetek le! - mondta halkan diadalmas éllel a hangjában, ahogy felfedett lapjait. Szinte már hallotta az állok koppanását, miközben kis tálkáját ajkaihoz érintette és kortyolt egyet az égetett nedűből.
– Ez lehetetlen… - suttogta Kyoku.
– ROYALFLUSH! - kiáltott fel a testvérpár is. Ő viszont csak elégedetten ült és a győzelem minden cseppjét kiélvezte.
– Ez aztán az igazi játékos! - mondta elismerően Takeshi, – El se hiszem…
– Pedig valódi!
Percekig tartott még mire Kyoku Shin és Noel döbbente. Egyszerűen képtelenek voltak észhez térni a sokk hatása alól.
– Nos mi a következő program? - kérdezte Carmen Takeshitól, ahogy vissza dőlt karjaiba.
– Hm, még nem tudom, mihez lenne kedved? - súgta fülébe, de még mielőtt válaszolhatott volna Noel elé tolta az össze bent lévő zsetont, a kép jólesőérzéssel töltöttet el.
– Na akkor igyunk a bajnokra! - kurjantott vidáman Shin amint megtöltött poharát a magasba emelte. Követék őt és mind a magasba emelték poharukat.
- Egészségünkre! - mondták egyszerre. Felhajtva az italt a végre mindenkin láthatóvá vált az alkoholt áldásos hatása. Noel Shin és Kyoku, komoly beszélgetésbe kezdtek, melynek egyik fontos pontja volt egymás túlharsogása, és minél több régi vicces élmény felelevenítése.
Takeshi az úttal viszont kimaradt a beszélgetésből, és figyelmét Carmenre koncentrálta.
– Elismerésem, eddig nagyon keveseknek sikerült megvernie a mi kis csapatunkat!
– Hát tudod, ilyen a tehetség!
– De te nem most játszottál először… - nézet rá kissé megráncolva szemöldökét.
– Nem, de nem is mondtam ilyet! - felelte egy kacér mosollyal, majd finomam ajkai közé vette koktélja csavargó szívószálát. Érezte, ahogy a férfi pillantása ajkára tapad, és lassan kortyolt az italból.
– Nagyon érdekes lány vagy te… - mondta, ahogy finoman megérintette arcát. – És azt hiszem már tudom is honnan ismerem ezt az arcot. - súgta fülébe.
– Nem hiszem én azt!
– Itt élsz Erában nem? Nem messze a parktól egy kisebb tetőtéri házban. - folytatta.
– Csak nem kém vagy? - kérdezett vissza, ahogy közelebb hajol hozzá és finoman végig simított mellkasán.
– Szenvedélyem a gyönyörű nők! - vonta meg vállát kis fiús arccal.
– Kukkolása. - egészítette ki Carmen kicsit mélyebb hangon.
– Én hibám hogy nem húztad el a függönyt, csak oly későn, mágus hölgyem. - súgta fülébe.
Carmen elhűlten meredt egy percre maga elé. ” Mágus, de hát honnan tudja… Ó az a görcs… azt hiszi én húztam el mágiával a függönyt pedig csak az a nyomorult gyík volt! Tudtam, hogy rántottát kellet volna belőle csinálni ameddig lehetett… „ - morgott magába, de ekkor Takeshi meleg finom lélegzetét érezte meg nyakán. Testébe áramütés csapott. Válaszul egyik combját finoman a köré fonta magához húzva.
– Akkor lebuktam egy híres neves Dragon Fanges mágus előtt? - kérdezte.
– Mondhatjuk, de nem tudok még eleget rólad! - felelte.
Carmennek tetszett a játék és úgy döntött folytatja.
– Hójjojj alakulnak már ott a dolgok! - kurjantott közbe Noel.
– Kussolj! - szólt rá azonnal, miközben még közelebb húzta magához Carment.
– Hagyd rájuk! - szólt Carmen ahogy kivette koktéljából az egyik díszítő elemként szolgáló epret és beleharapott. – És mit akarsz még tudni rólam? - kérdezte csábító hangon.
– Hm…. - gondolkodott el. – Hol is kezdjem? - tette fel a kérdést inkább magának mint neki.
– Epret? - kérdezte kacéran és újra bele harapott, de most ajakai között tartotta az édes gyümölcsöt, majd közelebb hajolt a fiúhoz. Takeshi nem tépelődött sokat, ajkait az övére tapasztotta, s megízlelt az édes epret. Carmen szándékkal engedte magát, hagyta, hogy hajába túrva vonja magához, s még erősebben csókolja. Testén forró bizsergés áramlott végig, és válaszként lábát még szorosabban fonta combjára. Amikor ajkai újra elváltak, az asztal felé fordulva Takeshi a szakés üveghez nyúlt és újra töltött.
– Szakét kérdezte?
– Na ná! És te? - kérdezett vissza egy kacér mosollyal Carmen, de a fiú nem értette. Ő csak kivette kezéből a poharat és megitta, majd felemelkedve kicsit a székről a fiú felé hajolt és ajkai közé csepegtette az édes nedűt. Érezte a fiú kezét hátán, ahogy végig csúszik egészen fenekére és közelebb húzza magához. A fiú ölébe ült és a játék még érdekesebbé kezdett válni. Testéhe tapadó ruhája kissé felcsúszott, kivillantva ezzel csipkés combfixét.
Karjait nyaka köré fonva húzta magához.
– Szakét? - kérdezte, ahogy ajkaik elváltak egymástól. Még meg sem várta válaszát, amikor már kezében volt a kis tál és kiürítve azt Carmen is megízlelhette. Fejében az erősödő bódulatot elnyomta a heves vágy mely belülről szította. Takeshit akarta, érezni akarta testét, oly régóta vágyott már egy férfira hogy most a lehetőség szele teljesen megbolondította. Vadul tűrt hajába, amint csípőjét finoman megmozdította, a fiú ölében. Egyre szenvedélyesebben csókolta, és lassan a külvilág is foszladozni kezdett körülötte. Már nem volt kérdés mit akarnak egymástól, mind ketten pontosan tudták mire vágyik a másik, és nem is takargatták. Carmen vére csak úgy forrt a szenvedélytől, és ezt még csak súlyosbította, hogy Takeshi is hasonlóan viselkedett.
A három fiú eközben igen mély állapotba kerülve alkoholos hatásnak hála hangos éneklésbe kezdett, de a két fiatal körül forró levegő az ő figyelmüket is felkeltette.
– Ejej! - szólt vidáman Kyoku, vörös pírrel arcán. – Talán szobára kéne menni… - vetette fel amit két társa hangos nevetéssel jutalmazott.
Talán Takeshi is egyetértett a dologgal, hiszen ajkait elválasztotta Carmenétől és kezét is elvette combjáról.
– Tudok egy helyet. - suttogta fülébe.
– Akkor mire vársz még? - kérdezett vissza. Finoman emelte meg csípőjét, hogy felállhasson, s Takeshi nyomában elindult arra a bizonyos helyre. A három fiú éneklésük közepette észre sem vette távozásukat, őt pedig egyáltalán nem érdekelték olyan dolgok, mint holmi elbúcsúzás. Takeshi áthúzta a bárban tolongó táncoló tömegen és egy felsőbb szintre vezette, ahol egy „dolgozói részleg” feliratú szobába nyitott be. ami valójában egy folyósra nyílt mit láthatóan raktárnak használtak. A földön dobozok díszletek kellékei hevertek néhány rekesz üveg társaságában. A fakó fény ami a széles folyosót borította, úgy hatott rá mint tűzre az olaj. Takeshit sem kellett félteni amint becsukódott az ajtó szorosan vonta magához.

Coming Soon!

Spoiler:

Tárgy: Re: Leena Szer. Aug. 01, 2012 11:46 am

>>AFI - Miss Murder<<

Nem is tudom, hogy miért, de valamiért végig a fenti dalocskát dúdoltam, miközben a kalandot olvastam. Valaki érti ennek az okát?
Carmenre egyszerűen nem találok megfelelő jelzőt. Sajna vagy túlzó, vagy finomkodó jelzők jutnak csak eszembe a hölgyeménnyel kapcsolatban. Képtelen vagyok szavakba önteni azt a hajszálvékony sávot, amiben ő táncol, nálam. Nem is töröm magam. Szép és jó volt ez a kaland, leszámítva, hogy a pókerezős résznél elveszítettem a fonalat, pedig értek a játékhoz. Nem is értem, hogy miért erőlteti mindenki azt a nyamvadt pókert, mikor nem ért hozz. Nem csak az az egy kártyajáték van arra, hogy pénzt nyerjen az ember. Megannyi van, miért kell folyton ezt a pókert nyúzni, főleg ha nem értünk hozzá? Áh, mindegy, a divat az divat...

Leena írta:: Pontosan ellenkezőleg, a szokottól eltérő viselkedése és személyisége egyenesen vonzotta őket, mint káposzta a kecskét.

Nah, ez volt az a rész, ahol a nevetéstől majdnem lefejetem az asztalt. Ez egy hatalmas jó pont, még akkor is, ha fogalmad sincs, hogy mibe nyúltál bele!

Jutalmad: 600 VE!

Várom a folytatást!

» Leena
» Leena
» Leena
» Leena
» Leena